A CSENDŐRSÉG ÚTTÖRŐI

«

A CSENDŐRSÉG ÚTTÖRŐI

IR T A

DR- PRESZLY LÓRÁND

BUDAPESTI HÍRLAP NYOMDÁJA 1926.

E L Ő S Z Ó .

1876 május hó i-én vette át a m. kir. kormány a cs.

és kir. közös hadügyminiszter fennhatósága alól az akkori cs. és kir. 10. számú országos csendőrparancsnokságot s helyezte azt — mint »magyar királyi erdélyi csendőrségi parancsnokság«-ot — a m. kir. honvédelmi miniszter legfőbb vezetése alá. Ennek most ötven esztendeje.

Az erdélyi csendőrségből fejlődött tovább az 1881. HL t. c.-el Magyarország egész területére kiterjesztett mai csend­

őrségünk, amely hazánk európai hirü legkiválóbb intéz­

ményévé fejlődött s amelyre minden magyar szerető büszke­

séggel tekinthet.

Az ötven év nevezetes határkövénél a magyar királyi kormány kegyelettel adózik néhai borosjenői Tisza Kálmán m. kir. miniszterelnök és néhai Szende Béla m. kir. hon­

védelmi miniszter nemes emlékének, kik tiszteletreméltó lel­

kesedéssel és kitartó buzgalommal fáradtak azon, hogy a volt cs. kir. csendőrezredek Erdélyben visszahagyott marad­

ványát, a cs. és kir. 10. számú országos esendő rparancsnok- ságot, 1876. évben átvegyék s a magyar kormány fennhatósága alá helyezzék, másrészt nagy előrelátással készítsék elő és szorgalmazzák a magyar csendőrségnek általános megszer­

vezését, melyet a magyar törvényhozás az 1881. III. t. c.-el meg is valósittatott.

Ezzel egy olyan intézménnyel ajándékozták meg hazán­

kat, mely az első ötven év súlyos megpróbáltatásai közepette szilárdan állotta meg a helyét, a kötelességek teljesítésében mindenkor előljárva erős vára maradt a jogrendnek és a köz- biztonságnak, lelkes szeretettel él hivatásának, megingathatat­

lan hűséggel szolgálva a magyar haza és a magyar nép érdekeit. Ezért lett a m. kir. csendőrség intézménye hazánk­

nak legremekebb alkotása és egyik elsőrendű tényezője.

4

Szinte repülve szállt fel Európa elsőrendű hasonló intézmé­

nyeinek nívójára s méltó társa lett ezek legjobbjainak.

A magyar csendőrség nemcsak a magyar múlt, hanem a magyar jövőnek is biztos oszlopa.

Az öt ven év határmesgyéjénél helyes érzékkel állít em­

léket e könyv Írója — Preszly Lóránd dr. — a csendőrség úttörőinek, azoknak a nagy embereknek, akik átérezve a csendőrség fontos hivatását állami életünkben, alkotó munká­

jukkal kitünően megszervezték és erősen megalapozták azt.

Budapest, 1926. év május hó.

Bethlen István gróf, m. kir. miniszterelnök.

A szerző előszava

A magyar csendőrség félszázados évfordulója alkalmából bocsájtom e müvemet — kiegészítéséül az 1920. évben meg­

jelent «A m. kir. csendőrség története» című könyvemnek — útjára hálás kegyelettel és mélységes tisztelettel a Múlt, hit­

tel és bizó reménységgel a Jövő iránt.

Ötvenedik éve, hogy néhai borosjenői Tisza Kálmán miniszterelnök és néhai keresztesi Szende Béla honvédelmi miniszter sok ellenzéssel dacolva — vasakarattal és ^szívós kitartással — keresztülvitték azt, hogy a magyar kormány

1876. évben átvette az erdélyi csendőrséget és öt évvel ké­

sőbb az 1881. évi III. törvénycikkel az egész ország terü­

letére kiterjedő hatáskörrel megszervezte azt a csendőrséget, mely ez évben félszázados fennállását ünnepli. Ünnepli múlt­

jához, komoly hivatásához és tradíciójához méltóan. Csönd­

ben, zajtalanul.

Ötven év — időviszonylatban — nem nagy idő, de egy intézmény életében az első ötven év mégis jelentős. Nemze­

tünk életében nagy események zajlottak le ez ötven év alatt, de a magyar csendőrség megmaradt annak, aminek alkot­

tatott. És ebben azoknak a szellemeknek, azoknak a lelkeknek, kikről e műben emlékezni kívántam, oroszlánrészük volt. A csendőrség magvetőinek és úttörőinek, akik küldettek, akik adattak a Gondviselés által, mert szükség volt rájuk. Szük­

ség az ő zseniális tehetségükre, nemes szivükre, erős lelkűkre, törhetlen akaratukra, folttalan jellemükre. Kicsinyek voltak az ő soraikban is, de a kimagaslóak, a nagyok nagyot, maradandót alkottak, az ország belső rendjének és ezen ke­

resztül külső biztonságának egyetlen biztos alapját: a rendit- hetlen fegyelmü, európai nívóra feltörekedett magyar csend­

őrséget.

E műben azokkal és azoknál időzöm, akik voltak, akik a mieink voltak. És amit a Ma megvont tőlünk, azt meg­

adják ők: a magyar álmok teljesülésébe vetett hitet.

Dicsőség adassák elköltözött elődök tiszteletreméltó emlékének és dicséret azoknak, akik az ő megritkult soraikból közöttünk érhették meg e testület félszázados fennállását.

B E V E Z E T É S

Kedves Barátom!

Megtisztelő felhívásodat követve, szívesen vállaltam mü­

vedhez egy bevezetés megírását, mert tárgyalásaink folya­

mán meggyőződtem arról, hogy nagy szorgalommal, tudás­

sal és írói készültséggel összehordott történelmi anyagod egy maradandó emléket állít annak az intézménynek, melynek sorsa szivemhez nőtt s melynek — meggyőződtem arról is — lelkes és hivatásos krónikása vagy. Mint intézményünk élő tagjai között a legidősebb, mindenesetre nagy és sokoldalú anyagot találok, ha emlékezetem mezején tartózok, melynek megörökítése a fiatal nemzedékre példaadólag, buzditólag hat.

Hiszen ott állottam 44 esztendő előtt az újszülött csend­

őrség bölcsőjénél s talán volt valami részem a fiatal intéz­

mény megerősítésének, fejlesztésének nehéz munkájában s köz­

vetlen figyelemmel kisérhettem a nagy szervező, Török Ferenc alkotó tevékenységét.

Bámulatos az, hogy ez az igényeiben puritán, fellépésében szerény, modorában egyszerű ember, mily szervező képes­

séggel, eréllyel, kitartással és példaadó munkássággal tudta az erdélyi kis csendőrparancsnokság szűk kereteiből rövid 3 év alatt az egész nagy Magyarországot behálózni csendőrei­

vel és európai nívóra emelni ott a közbiztonsági állapotokat, ahol előbb a betyárromantikát szomorú hírhedtségéről is­

merte a világ.

Az Alföldön kivált annyira elfajultak a közbiztonsági állapotok, hogy Ráday Gedeon grófot — mint kormánybiz­

tost — a legmesszebb menő jogokkal kellett felruházni a rablógarázdálkodások megfékezésére. A szegedi börtönök falai őrzik az itt kifejtett szanálási munkának titkait.

A nyalka csendbiztosok és kackiás pandúrok nemzeti intézménye annyira megingatta a lakosság bizalmát, hogy már a gyűlölt Bach-korszakbeli zsandárság ódiumát is fe­

ledve, szívesen fogadta annak utódját, a sisakosból kakas­

tollassá átvedlett m. kir. csendőrséget, midőn az 1882 január i-ének első órájában a szegedi kerület minden Örs lakta­

nyájából kibocsátotta első járőr-rajait. És ez az első fellépés már meghozta a józan polgárok bizalmát, a duhajkodók és rendetlenkedők félelmét.

8

Torontál megye Bánátkomlós községében történt az az eset, melyet én itt példaképen elmesélni akarok. Ez a nagy oláh község Valkány és Constancialunga mellett a legfék­

telenebb községe volt nagy Torontál vármegyének. Köz­

vetlen éjfélután beállít Bohár Mihály őrsvezető, egy hatal­

mas székely fiú, járőrtársával a községi korcsmába s zárórát rendel. Az ott tivornyázó parasztok közül feláll az egyik asztal mögül egy alak s mellét verdesve igy kiabál: »Jo si birou, jo si pertu ku főispánt (én vagyok a biro és per te vagyok a főispánnal). De Bohár Mihálynak ez nem imponál;

balkarjára akasztotta a fegyvert s két kézzel mellényénél fogva kiemelte a biró urat az asztal mögül, maga elé állí­

totta s két pofonnal elintézte a bagatell ügyet. És Ion rend és Ion záróra.

Mint ismeretlen emberek egy idegen területet szállottunk meg, az örsparancsnokok voltak csak régebben szolgáló csend­

őrök, sőt ezek között is voltak csapattól átjött s legfeljebb hat hónapi oktatásban részesült őrmesterek, a többi legény­

ség azonban fiatal próbacsendőrökből állott; de mindnyáját lelkesítette az önként vállalt hivatás s az a törekvés, hogy nemes versengésben kiki minél több eredményt tudjon fel­

mutatni. Nem mondom, hogy nem történtek erőszakosko­

dások is, de itt el kellett fogadni azt a jezsuita tételt, hogy: a cél szentesíti az eszközöket. Általában azonban Török tábornok azon irányelve érvényesült: »Többet ésszel, mint erővel k

Az ifjú intézmény emberei néha bámulatos leleményességet fejtettek ki, sok bemohosodott sírból szedték ki régen elköve­

tett gyilkosságok porladozó áldozatait. Torontál vármegye melencei Örsén Szőke Nándor őrsvezető, egy köpcös kis székely fiú, besugás utján rájött, hogy egy szerb asszony méreggel eltette láb alól a férjét, hogy szeretőjéhez menjen s most leányát is el akarja pusztítani. Szőke megtudta azt is, hogy az asszony gyakran érintkezik egy öreg cigányasszony- nyal. Minden kísérlet meghiúsult a két asszony konokságán, bár az exhumálásnál az arzénmérgezés csalhatatlan bizonyíté­

kai előtalálva lettek. Ekkor Szőke őrsvezető cselhez folya­

modott s tervét a szerbek babonás hitére alapította. A két asszonyt a pincébe zárta s midőn éjfélt ütött az ébresztő óra s kigyulladt a tolvajlámpa, előjött egy hatalmas, lepedőkbe burkolt alak a hordók mögül s síri hangon töredelmes vallo­

másra intette a két asszonyt. Az eredmény csodás volt, mert az örsirodában készenlétben váró vizsgálóbírónak (akkor még nem létezett az uj perrendtartás) most már könnyű volt a vallomásokat kivenni. A cigányasszony az évek során 27 embert segített a másvilágra szállítani. A méreg nagyon egyszerű volt. A cigánynő különféle községekben, hogy fel­

tűnő ne legyen, összevásárolt nagyobb mennyiségű légypapi-

9 rost, azt kifőzte, erjedni hagyta s jó pénzért eladta az igy preparált arzént olyan asszonyoknak, akik újabb szerelmi ka­

landok után vágytak.

Perjámoson két cigány valami lókötési ügyben került a csendőrök kezére. Ismert furfangjuk miatt vallomásra birni nem lehetett őket. A kikérdezés (akkor még kihallgatás) az örsirodában folyt le s egy csendőr az Íróasztalnál háttal a cigányok felé irt és várta az alkalmat, hogy jegyzeteket csi­

náljon. Bányay Albert őrsvezető (ki később mint ezredes halt el) a kihallgatást félbeszakítva, az irodából kiment. Kis vár­

táivá a cigányok elkezdtek egymással cigány nyelven, anya­

nyelvükön sugdosni, de mert távol állottak egymástól, jó hangosan. Mikor Bányay visszatért, a csendőr jegyzeteiből ráolvasta a cigányokra egész beszélgetésük szövegét s az abból kitűnt bizonyítékokat. A csendőr t. i. a csendőrruhába bujtatott cigányprímás volt.

Székelyhid közelében egy éjjel fejbeverték az igen erélyes, de éppen azért általánosan gyűlölt községi bírót s másnap reggel vérbe-fagyva holtan találták az utcán. Bár sokan is­

merték a tettest, mert előzőleg együtt mulattak a korcsmában, nem lehetett elvárni, hogy valaki elárulja. Bene Elek őrmester ki­

kutatta, hogy a faluszájaként ismert bába pipogya férje a mula­

tók között volt. Ezt kellett kézrekeriteni s őt mint gyanúsí­

tott tettest az Örs pincéjébe zárta. Csakhamar meg is volt az eredmény, mert rögtön ott termett a »falu-szája« s nagy szóapparátussal kiabálta, hogy: megmutatja ő, hogy más gaz­

emberek helyett nem fog az ő ártatlan ura szenvedni. S igy csakhamar kézrekerült a két tettes, de a kerítésből kihúzott véres karó is, mint bűnjel.

Ezeket az eseteket csak úgy gondolomra szakítottam ki emlékeim tömegéből, hogy rámutassak arra: mily eszközökkel dolgoztak a régi csendőrök.

így rövidesen megnyertük a közönség bizalmát s a kakastoflas emberek >:zsandár« neve átvedlett »csendőr«-re. A kakastoll azonban annyira jellegzetessé vált, hogy midőn a felgombolható báránybőr-gallérok behozattak s télen sapká­

ban vonultak ki a járőrök, az emberek nem fogadták el; azt mondták: »hiszen ezek nem is csendőrök, hanem fináncok !«

De a kakastollnak is megvan a maga históriája. Midőn 1880-ban a csendőrség öltözeti szabályzatának tárgyalása folyt, Szende Béla akkori honvédelmi miniszter, egy nyakas magyar ember, aki haláláig hordta a magyar nadrágot s a hosszu- száru csizmát, sehogy sem akart megbarátkozni a »német«

tollaskalappal s valami csárdás kalapot árvalányhajjal kívánt volna behozni. Ekkor Török tábornok hozatott egy székely­

kalapot és egy olyan tollbokrétát, amilyet a felvidéken még ma is hordanak a parasztlegények. Evvel a bizonyítékkal el

10

volt döntve ' a kakastollas kalap sorsa. Azóta sok kísérlet történt azt tűzoltó sisakkal, díszes Hunyadi-sisakkal stb. fel­

cserélni, de a kakastoll mindig diadalmaskodott. És ez igy is van helyesen, mert hiszen a kakas már az ókorban is a harcikészség, a harcikedv, az éberség és a napfelkeltének symboluma volt; az volt Pallas Athénének (a bagoly mellett) és Marsnak kedvenc madara; Hermes, Heliós, Askulap, Demeter és Persephone mind azt tartották symbolumuknak.

A syriaiak, a zsidók, a rómaiak, sőt az Észak mytológiájában is nagy szerepe jut a kakasnak. Még Krisztus Urunk is a kakas háromszori kukorékolását hívta fel Péter megtagadásának bizonyítékául. Franciaország címerében is ott díszeleg a ka­

kas és református templomainknak tornyát is az disziti. Az olasz bersaglierik, ez a kiváló alpesi csapat is ugyanolyan ka­

lapot hord, mint a mi csendőreink, csak a karimán lelógó toliforgóval.

Tartsuk csak meg a kakastollat, mint az éberség jelképét, ezután is.

A lakossággal a megszállás után csakhamar megbarát­

koztunk, de nem oly könnyen ment ez a közigazgatási hatósá­

gokkal. A mellé- és nem alárendeltségi viszony, a felhívás és nem parancsadás, sőt még az Örs vezetőjének «parancsnok»

címzése is sokaknak szemet szúrt. Akadt egy főszolgabíró, aki egyenesen kijelentette, hogy ő az intézményt ad absurdum viszi s létezését tudomásul nem veszi. S igy meg voltunk vagy két hétig egymás ignorálása mellett szépen, békésen.

Ám mikor a főszolgabíró egy biróválasztáshoz egyedül szállt ki egy községbe, úgy megszalasztották a svábok, hogy a kerítéseken keresztül kellett menekülnie. Ez az incidens azután szentesítette a békét s halomra jöttek a felhívások.

Részben érthető is ez az ellenszenv, mert mikor a szolga- bíró kiszállt járásába, kocsija előtt két pandúr lovagolt, a bakon pedig egy díszbe öltözött pandúr ült. Az asztalnál egy pandúr szolgált fel s a kertet rendesen pandúrok művel­

ték. Ez persze egyszerre mind megszűnt.

A bíróságok és ügyészségek kezdettől fogva megértő álláspontra helyezkedtek, kivált midőn látták, hogy az őr­

söktől értelmes és teljesen megbízható jelentéseket kaptak.

Nem akarom a régi rendszert elitélő bírálat tárgyává tenni. Hiszen voltak a csendbiztosok között igen jó, valóságos rendőri talentumok, kiknek egyrésze később, mint csendőr­

tiszt is megállotta helyét. Sok régi, volt pandúrból utóbb jó csendőr is vált.

A hiba az egyetemleges vezetés hiánya mellett a csekély létszámban, a szegényes fizetésben, a katonai fegyelem hiá­

nyában rejlett és nélkülözte a szakképzés legelemibb feltételeit.

Minden csendbiztos a maga járásában önalkotta elvek szerint dolgozott s féltékenyen őrködött a felett, hogy szom-

II szédja az <5 eredményeit el ne harácsolja. így aztán előfordult az, hogy a pandúr a lókötővel összejátszott s a hasznon test- vérileg megosztoztak.

Nagy hátrányára volt némely vidéken a közbiztonsági állapotoknak az úgynevezett »felelős éjjeli őrök« intézménye is. Azon elvből kiindulva, hogy: a tolvajból lesz a legjobb rendőr, a községek felfogadták a leghirhedtebb gazembere­

ket felelős éjjeli őröknek, akik jó fizetés mellett kártérí­

tésre kötelezték magukat. A tolvaj lopott, az éjjeli őr előkeri- tette a lopott jószágot, a káros inkább busás jutalmat adott, semhogy a bírósághoz szaladgáljon s tolvaj és éjjeli őr meg­

osztoztak a sápon. Torontál vármegyében három hírhedt oláh község volt: Bánátkomlós, Valkány és Constancialunga. Ezek látták el egész Torontáli, Temest, sőt még Arad vármegyét is felelős éjjeli őrökkel; de innen kerültek ki a tolvajok is.

Némely sváb község azonban mentesítette magát ettől a megterheltetéstől. Felváltva őrködtek a lakások utcai ablakánál s megtörtént, hogy amidőn arra haladt batyujával az oláh tol­

vaj, egy jól célzott lövéssel leteritették és másnap vérbe fagyva ott találták az utcán. Sohse keresték azt, hogy ki volt a tettes, de egy ilyen községben sok ideig nem is fordultak elő lopások.

így állottak a közbiztonsági viszonyok, midőn a szegedi kerületet megszállottuk. 1881 júliusban kerültünk próbaszol­

gálatra az erdélyi csendőrparancsnoksághoz s már november végén szakaszokat állítottunk fel, az év végén szakvizsgát tettünk és 1882. év első napján már önálló szolgálatot tel­

jesítettünk.

Kiemelem, hogy az első felszólításra alig pár helyre 365 csapattiszt jelentkezett próbaszolgálatra; volt hát miben válo­

gatni. Én a marosvásárhelyi szárnyhoz kerültem próbaszolgá­

latra.

Szárnyparancsnokom Kárpáthy Kamilló főhadnagy volt.

Ez a nagy intelligenciájú tiszt, aki mielőtt a csendőrséghez jött, a Ludovika Akadémián 'segédtiszt és a katonai irálytan tanára volt s aki az első magyar katonai irálytant szerkesz­

tette, nagy szaktudással és szorgalommal foglalkozott velünk,

— rajtam kívül még Windisch és Molnár főhadnagyok voltak a szárnyhoz próbaszolgálatra beosztva — s különösen a bün­

tető törvénykönyv magyarázatára, amely előttünk teljesen terra incognita volt, fektette a fősulyt. Iránta érzett hálámat itt is kifejezésre juttatom. Fájdalom, korán — már mint százados — elhalt. Özvegyével a baráti viszonyt én és feleségem sok évig még fenntartottuk.

Kiképzésünk tárgyát képezte a régi német szolgálati uta­

sítás (magyar fordítás még csak — mint tervezet — litografálva volt), Vezérfonál a kardvíváshoz, Laktanyaszabályok és az oktatólagos parancsoknak nagy tömege, melyeknek nagyrésze azonban már hatályon kívül volt helyezve. A gazdászatkeze^

12

lési utasítások öt füzetben már csak közvetlen a szakvizsga előtt jelentek meg.

Legénységünk kiképzése nagyon meg volt könnyítve az­

által, hogy nagy számban jelentkeztek kiszolgált altisztek, akik között nagyszámban voltak intelligens elemek, letört exiszten- ciák is. Katonai kiképeztetésükre már szükség nem volt s igy minden súlyt csak szakképzésükre lehetett fordítani.

Később azután, midőn az állapotok már konszolidálód­

tak, az oktatás mind belterjesebb lett s itt is a Török tábornok által meghonosított rendszer dominált: a szabályokra és törvé­

nyekre példát s a felvetett példákra a szabályokat s a törvé­

nyek §§-ait alkalmazni; sok elemi iskolát végzett csendőr tette le önszorgalmából a polgári iskola alsó osztályainak vizs­

gáját s lett belőle, mint igazolványos altiszt, alsóbbfoku polgári tisztviselő. De sokan visszatérve szülőfalujukba, bírák, esküd­

tek, korcsmárosok lettek s a község intelligenciájához számí­

tottak.

De az ország legeirejtettebb vidékein is a csendőr képvi­

selte a magyar nemzeti eszmét, a magyar kultúrát s a magyar állam imperializmusát. Volt az altisztikarban elég nagy szám­

ban román és szász elem is, de ezek nyelvben és érzésben*

sokszor vallásban is jóérzésü magyarokká váltak s nem ismerek esetet, amidőn az ily altisztek becsületes magyar érzéséhez csak a kétség árnyéka is férhetett volna. Emlékezetemből egyeá neveket is felsorolhatok, amelyeknek viselői a közbiz­

tonsági szolgálat terén sokszor kitüntetett érdemeket szereztek, így Opris (később Kiss) Gergely, Papp János, Popp Gergely, Ballács János, Teutschlánder Hugó, Jonicza Demeter, Koloszár József, Popicka Kelemen, Astilián Simon, Pauer Frigyes, Raduly József stb., kiknek neveit és tetteit a csendőrségi zsebkönyvek évfolyamai őrzik meg. Persze akadtak az első évek jelentkezői között itt-ott még kétes exisztenciák is, akik az intézménybe furakodtak; sőt, emlékezem egy hírhedt lókötő zsidóra, aki csak azért lépett be, hogy a csendőrök fortélyait megtanulja. A községi elöljáróság persze fényes erkölcsi bizo­

nyítvánnyal látta el, csakhogy megszabaduljon tőle. De az ilyen szegek csakhamar kibújtak a zsákból.

Verhovay az ő lapjában akkor ezt a gúny verset hozta:

Ha minden kötél szakad, S más hivatal nem akad, Beállók csendőrnek.

S ez sok esetben igy is volt.

Petrovoszelló torontálmegyei nagyközség kupaktanácsa elhatározta, hogy nagy határának megőrzésére a belügymi­

nisztertől egy Örsnek saját költségén leendő felállítását kérel­

mezze. A tanácskozásra meghívták szakértőül a törökbecsei

13 örsparancsnokot, Riméli őrmestert, egy rendkívül értelmes,, volt huszár strázsamestert. Riméli felvilágosította a képviselő- testületet, hogy ez felesleges nagy kiadás lenne, hisz ez csak nyáron szükséges, de ő csendőreivel megőrzi szabad idejében a határt, mert hisz nekik csak 8 órai szolgálatot kell .teljesíteni s ők a többi idővel szabadon rendelkezhetnek. Meg is alkudtak évi 2000 forintban s mert a képviselőtestületnek ez a jó üzlet nagyon tetszett, mindjárt meg is kötötték a szerződést és ki is fizették az első évi részletet.

Erre Riméli csakhamar orvosi bizonyítvány alapján sza­

badságra ment s midőn őt Zentán elcsíptem, már civilben éppen eljegyzését ünnepelte egy jómódú korcsmáros leányá­

val. A haditörvényszéki eljárás folyamán kiderült, hogy Riméli

— mint postatiszt — sikkasztásért lett elbocsájtva s hites fele­

sége van. Az Örs többi legénysége persze nem tudott az egész ügyletről semmit, a szolgabiró pedig jóhiszemüleg jóvá­

hagyta a szerződést.

A gyakorlati kiképzés a sor- s nagyobb őrsökön és tan­

osztályokban a szakaszgyakorlatokra, a lőfegyver, szurony és kard használatára szorítkozott. Fájdalom, a takarékossági szem­

pont évente és fejenként csak 12 töltényt engedélyezett a cél­

lövészet gyakorlására. Sportot űzni feleslegesnek tartottuk, mert hiszen a legfontosabb sportnak, a távgyaloglásnak gya­

korlatára elég alkalmat nyújtottak a sokszor 72 órára nyúló őrjáratok. Midőn mint kerületi parancsnok-helyettes Kassán azon javaslatot tettem, hogy engedtessék meg a havasi és tátrai őrsökön a ski használata, egyszerűen kinevettek. Labdarúgás

— hála Istennek — még ismeretlen volt. De sportolásra nem is maradt volna idő, mert hiszen Nagymagyarország és Horvát- Szlavonország területén együttvéve még 1886-ban is 6258 fő volt az összlétszám. S miután a közbiztonsági szolgálat intenzív munkát igényelt, bizony nemcsak 8 óra esett egy-egy csendőrre napi teljesítményként.

A VI. kerületnél még 1896-ban kísérletet tettem a rendőr­

kutyák szolgálati alkalmazásával. Matekovits Lajos százados és Sándor László főhadnagy Szombathelyen állítottak is fel egy kis kennelt, sőt irtunk is együttesen egy rövid kiképzési utasítást is. Mindezt a kincstár megterhelése nélkül. S mi volt az eredmény? Midőn a felügyelő — Török altábornagy közvetlen utódja — szemlén rájött erre a szabálytalan törek­

vésre, megtiltotta azt, hogy a csendőr szolgálatba kutyát vigyen magával. S ezzel el volt temetve a rendőrkutya-ügy.

És az egyszerű katonai kiképzés dacára, midőn Kassán II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazaszállításakor 2000 főnyi csendőrlegénység volt összpontosítva, az ezredkötelékben való felvonulásnál sem vallottunk szégyent.

Távol áll tőlem az a gondolat, hogy itt — mint élő szobor

— egy agyagtalapzatra álljak, de midőn a tisztikar és legény-

14

ség továbbképzésének kérdésével foglalkozom, kénytelen vagyok az e téren nekem jutott szereplésre is kitérni.

Török Ferenc altábornagy erejét és idejét teljesen lekö­

tötte a szervezés nagy és nehéz munkája; utódja, Jablánczy Sándor altábornagy — mint azt maga is hangsúlyozta — nem volt szakember és nem is hozta magával azt az ügy­

szeretetei, melyet csak az érezhet igazán, aki az intézménybe úgyszólván beleszületett s vele növekedett. így reám, mint a sorban harmadik felügyelőre háramlóit az a kötelesség, hogy a tisztikar és legénység továbbképzésének fejlesztésével az intézmény s az ország érdekében szakszerűen foglalkozzam.

Ezen feladatom keresztülvitelében nagy segítségemre volt azon benső baráti viszony, mely Koreska Vilmos ezredes, a honvédelmi minisztérium csendőrségi ügyosztályának vezető­

jével és Kostka Pál ezredes, a belügyminisztérium csendőrségi osztályának vezetőjével összefűzött. Bennük mindenkor meg­

értő támaszra találtam. De munkatársaim: a kerületi parancs­

nokok és oktatótisztek is nagy ügyszeretettel tették eszméimet magukévá.

A Csendőrségi Zsebkönyv Kostka és Koreska ezredesek kezdeményezésére már 1887-ben létesült s ezt csak tovább­

vezetni és fejleszteni kellett. Később sikerült az előbb magán­

szerkesztésben és kiadásban megjelent »Csendőrségi Lapok«-at a Franklin-Társulat támogatásával tulajdonunkba átvenni és a zsebkönyv szerkesztő-bizottságának vezetése alá helyezni.

A szolgálati és szervezeti utasítás uj kiadásban jelentek meg.

A gazdászatkezelési utasítások ismételten lettek átdolgozva;

a már nagy tömegben felgyűlt oktatólagos és szabványos parancsokat rendezni kellett és ezekből keletkeztek az «Álta­

lános Szolgálati Határozványok«, az uj »Illetékszabályzat« és a «Vezérfonál a kardvívás oktatásához«, (ez utóbbi Fery Osz­

kár akkori őrnagy müve).

De különösen a legénység önképzésének szolgálatára egy­

másután jelentek meg: az addig előfordult nevezetesebb ese­

mények gyűjteménye »Hiven, becsülettel, vitézük cim alatt, a Csendőrségi Zsebkönyv köteteiben elszórt tanulságos köz­

lemények gyűjteménye két kötetben, továbbá egy — közép­

iskolai tanárok által — két kötetben szerkesztett tankönyv, mely a polgári iskolák négy alsó osztályának egész tananya­

gát ölelte fel. Végre szükségesnek mutatkozott az uj perrend­

tartás következtében a szolgálati utasításba beillesztett 117 .

§-nak beható magyarázata. Erre egy pályázat lett kitűzve, melyet Ambrózy Gyula főhadnagy*, oktatótiszt egy igen dicsé­

retre méltó tanulmánnyal nyert el s amely egy kötetben az

összes őrsöknek ki lett adva. ?

Mint a székesfehérvári kerület parancsnoka, egy felszóli-

* Később ezredes — kerületi parancsnok.

15 tást intéztem kerületem tisztikarához, kérve, hogy nélkülöz­

hető könyveiket egy tisztikönyvtár létesítésére beküldjék. Ez a felhívás oly szép eredménnyel járt, hogy rövidesen meg­

alakult az első »tisztikönyvtár«, melyet a többi kerületek is hasonló módon létesítettek, sőt később a «legénységi könyv­

tá ra d is megalakultak.

Midőn a budai laktanyát építettük, sikerült az épitő- bizottságban, melynek tagja voltam, kieszközölni, hogy meg­

felelő helyiségek létesittessenek egy tiszti kaszinó és egy legénységi olvasóterem berendezésére. Séllyey Sándor minisz­

teri tanácsos, az akkori országos rendőrfőnök és hindi Szabó László miniszteri tanácsos meleg rokonszenvének köszönhet­

jük, hogy a belügyminiszter úr ezekhez a létesítményekhez még a berendezést is engedélyezte. Annakidején sok kedélyes tiszti estély és táncmulatság színhelye volt a tiszti kaszinó.

Szemlém alkalmával szokásba vettem, hogy a kettős mo­

narchia Lajtán tuli részén működő szomszédos orsz. csendőr­

parancsnokságokat meglátogassam s különösen azok tanosztá­

lyait megtekintsem. így vezetett az első ilyen utam — mint a kassai kerület parancsnok-helyettese — Lembergbe. Talál­

tam ott egy tanosztályt, melynek tanszeranyaga akármelyik középiskola berendezésével vetekedhetett. Ez a tapasztalat veze­

tett arra, hogy az altiszti iskolák szemléltető oktatásának cél­

jaira először csak Kassán ily tanszer gyűjteményt létesítsek, mely törekvésemben Bányay Albert főhadnagy,* oktatótiszt volt nagy segítségemre. Később eljutottam a wieni, grátzi, prágai és serajevói tanosztályokhoz is s az ott látottakat lehetőleg értékesítettem itthon. Magánutazásaim külföldön elvezettek a párizsi, berlini, müncheni és zürichi csendőr- tanosztályokhoz is.

Mindezt csak bizonyítékául említem annak, hogy köte­

lességeim teljesítését komolyan fogtam fel.

Majdnem egyidejűleg a fővárosi rendőrség bűnügyi múzeumával keletkezett a budapesti csendőrmuzeum is, mely­

hez az impulzust a wieni rendőrkiállitás adta. Minden külső segély nélkül, egyedül az átalányok megtakarított pénzéből keletkeztek mindezen intézmények.

Örömmel állapítom meg e helyen is, hogy csak a lökést kellett megadnom s a végrehajtó kedv és ambíció azonnal meg volt.

Sebesta Ottokár főhadnagy,** a budapesti kerület akkori oktatótisztje, megértő szorgalommal feküdt neki s rövid időn belül meg volt a »tanszertár« és a »bünügyi muzeum«. S ezt a példát hamarosan átvették a többi kerületek is.

Az őrsökön szolgálatot teljesítő legénység nevelő szóra-

* Később ezredes — kerületi parancsnok.

** Később ezredes — kerületi parancsnok.

16

koztatásáról is kellett gondoskodni. Ezt a célt szolgálták az örskönyvtárak. Válogatott szépirodalmi müvek megfelelőleg akképen lettek csoportosítva, hogy körülbelül 4—5 Örsre mint­

egy 100 kötet ilyen mü esett s ezeket az örsök egymás között kicserélhették. Ezt az intézményt szívesen kihasználta az Örs székhelyének polgári lakossága is.

A legénység (próbacsendőrök) kiképzése eleinte a szár­

nyaknál, később a kerületeknél történt, mig az altiszti iskolák kezdettől fogva a kerületeknél voltak. A tiszti sarjadék kikép­

zése is a szárnyaknál történt, de célszerűbbnek mutatkozott ezt a kiképzést is központosítani s ez a cél el is éretett, midőn a budai laktanya elfoglalásával meg volt a férőhely kérdése oldva. Ezzel kapcsolatban szükségesnek mutatkozott az idősebb főhadnagyokat is egy-egy ismétlő tanfolyamokba összevonni, hogy mint a hadapródtanfolyam tanárai, a tanítva tanulás elve szerint, ismereteiket felfrissítsék.

Igen célszerű volt az, hogy később Nagyváradon egy, e célra épült laktanyában egy országos központi (Csendőriskola létesittetett. De már ez az én távozásom után történt, azért annak ismertetésére nem terjeszkedhetem ki.

Tanultunk és tanítottunk tőlünk telhetőleg.

*

Az 1868. év előtt még a Károly főherceg .tábornag|y által a Mária Terézia-féle szabályzatok nyomán kiadott szol­

gálati szabályzat volt érvényben, melynek első fejezetei szö­

vegét nem kisebb ember, mint Grillparzer Ferenc, az osztrákok legnagyobb költője szerkesztette.

Ennek a «fegyelem és m agaviselet fejezete — hevenyé­

szett fordításban — igy hangzott: »Istenfélelem a leghaté­

konyabb rugója egy jó erkölcsös életmódnak.«

«Istennek és az uralkodónak szeretete, tisztességes viselke­

dés, engedelmesség, hűség és állhatatosság a kötelesség tel­

jesítésében; sziverősség és bátorság az ellenség előtt a katona erényei: egyszóval, a harcosnak becsületes embernek kell lennie.« így tanultuk mi, öreg katonák, a fegyelem és maga­

viselet fogalmait. Igaz, akkor még ott állott a fegyelemkezelés háta mögött a vesszőfutás és a botbüntetés, de a kor álta­

lános műveltsége s a katonasághoz részben fogdosás, részben toborzás utján bekényszeritett nyersanyag, az állandó háborúk folyamán elvadult erkölcsök (hiszen most is látjuk a világ- háboruszülte általános erkölcsi leromlást) szükségessé tették az ily fegyelmi eszközök alkalmazását. Intézményünk azon­

ban már magasabb morális alapon álló önkéntesekből egészi- tődött ki és ennek megfelelően kellett a nevelés eszközeit is alkalmazni. Példaadás, jóakaró oktatás és buzdítás, ott, ahol konokság, megrögzöttség még nem volt észlelhető, büntetés helyett dorgálás s csak végső esetben fenyítés, (de akkor szi­

gorúan), voltak azon eszközök, amelyeket alkalmaztunk s elértük

17 azt, hogy az egész hadseregben a m. kir. csendőrségnél for­

dult elő — statisztikailag kimutatva — a fegyelmi fenyítések legcsekélyebb százalékszáma. A hadtörvényszéki eljárások száma természetesen sokkal nagyobb volt, mert — ami a csa­

patoknál alig fordulhatott elő — nagyranövekedett ez az arányszám az őrszolgálati kötelességsértések és bántalmazási feljelentések által. Ez utóbbiak tekintetében is ki kell azon­

ban emelnem, hogy a furfangos gazemberek vádjai sok ártat­

lan csendőrt juttattak hadtörvényszéki eljárás folytán bünte­

téshez, elbocsátáshoz. S mert az ilyen vádak rendesen éppen a legderekabb, ambiciózus csendőröket- érték, az elöljárók kötelessége volt tehát a büntetőtörvénykönyv rideg határozatai­

val szemben az alárendeltet védelembe venni.

A nagyváradi Örs egyik járőre egy számos lopással gya­

núsított, sőt rábizonyított dászkált (oláh tanító) kisért be, aki a laktanyába érve, nagy orditozások között panaszolta, hogy a csendőrök mennyire összeverték bikacsökkel, (igaz, hogy ez akkor divatos vallatószerszám volt) s véres inge alatt mutatta hátát, mely tele volt vérző csikókkal. Feltűnt azon­

ban, hogy ezek a csikók csupa párhuzamos vékony vonalakból állottak. Azonnal elhivattam az ezredorvost, aki konstatálta, hogy ezek a csikók ütésből nem származhatnak, mert semmi daganatot nem mutatnak s tompa ütésekből vér nem szivá­

rogna. Midőn azután különösen még csipeszével számos apró tövist szedett ki a sebekből, kénytelen volt a gazember bevallani, hogy amidőn az erdőben pihenőt tartottak a csend­

őrök s a fáradságtól és hőségtől elbóbiskoltak, ezt ő felhasz­

nálva, ingét levetette és hátát a közelben levő szederindákkal meghuzogatta. Ez fájdalmat alig okozott, de annál több nyo­

mot hagyott a bőr felületén.

Kiss Gergely őrmester, ki sok száz nyomozásban vett részt, számtalan bűncselekményt derített ki s aki első volt a m. kir. csendőrségnél, aki az »arany« érdemkereszttel lett

— mint legénységi állományú — kitüntetve, tudomásom sze­

rint csak egyetlen egy esetben lett bántalmazással vádolva.

De ez is valótlannak bizonyult s egy derék érdemes altiszt lett a további szolgálatnak megtartva. Sokszor kicsinyesnek látszó s talán szekaturaszámba menő eszközök vetik meg alapját a fegyelemnek és a rendnek. Megtanultuk Török tábornoktól, hogy fel kell mászni a »hiuba« (padlás), le kell menni a pincébe, fel kell emeltetni a szalmazsákot, meg kell nézni a kenyérpolc tetejét, bele kell nyúlni minden csizmába, hogy nincs-e benne kapca vagy bikacsök. Ezek a kicsinyes beavatkozások terem­

tették a rendet és a rend és tisztaság fogalmából fejlődik £z önfegyelmezés.

Hogy milyen fokon állott a fegyelem a m. kir. csendőr­

ségnél, ezt legjobban bebizonyították a háború és az utána következett forradalmak eseményei. Az ezekből keletkezett bor-

D r. Preszly Ló rán d : A csendőrség úttörői. ²

18

zasztó megrázkódtatások alatt is az állam összes intézményei között úgyszólván egyedül a m. kir. csendőrség állotta meg helyét s illeszkedett azonnal bele a végre megteremtett, új, rendes viszonyokba. Talán merész állítás, de én azt hiszem, hogy ha a forradalmak idején egy pár ezer csendőr lett volna Budapesten, sem Károlyi, sem Kun Béla hatalomra nem jutot­

tak volna.

*

Az erdélyi csendőrparancsnokság közgazdálkodásai 20—25 krajcáros betétek mellett mindenütt fényesen állottak, hiszen már egy 30 éves múltra tekinthettek vissza. A kertek okszerű kihasználása, földbérletek, sertéshizlalás, tehéntartás és a nem házilag termelt szükségletek nagyban való beszerzése olyan alapot képeztek, mely nemcsak megadta a napi élet szükség­

leteit, hanem a távozó tagoknak sokszor tetemes osztalékot is juttatott.

Török tábornok az ő hamisítatlan, székely táj szólásával a helyes gazdálkodás elveit a következőképen szokta elmagya­

rázni: » Pityókát, murkot, petrezselymet, fuszujkát s a disznók részére törökbuzát mind házilag kell termelni s a »gázt«

(ezalatt a petróleumot értette), nádmézet és rizskását nagyban kell bevásárolnia Ezt a rendszert azután Magyarországon is meghonosítottuk. Megvett tavasszal az Örs 4— 5 malacot, a gondozásukat a szakácsnéra bízta azzal a kikötéssel, hogy ki­

hizlalás után az egyik, de nem tudta, hogy melyik lesz az övé. Földbérletekkel, a tüzelőanyagnak időszerű bevásárlásá­

val, hizlalt sertések eladásával, gyümölcsfák ültetésével, méhé­

szettel, házinyul tenyésztéssel mind oly kereseti források nyit­

tattak meg, melyek nemcsak anyagi jólétet biztosítottak az Örs legénységének, hanem megtanították őket az okszerű helyes gazdálkodásra, sőt a lakosságnak is sokszor követésre méltó például szolgáltak.

Arra kellett törekedni, hogy a gazdálkodás ne csak ,a honlevő csendőrt lássa el minden szükséglettel, hanem hogy tarisznyázást juttasson a szolgálatba vonuló csendőrnek is.

Ahol a gazdálkodás meleg szobával, jó és bőséges étkezéssel ellátta a csendőrt, ott nem fordultak elő korcsmázások.

Egyik fontos kelléke volt a gazdálkodásnak az örsfőzőnő.

Sohase voltam barátja annak a rendszernek, hogy a főzőnő legalább 40 éves legyen. Ennek az eredménye az volt, hogy sokszor annyira belevénültek a szakácsnők egypár év alatt az örsfőzőnői hivatásba, hogy már munkaképességük rová­

sára ment a szigorúan betartott korhatár. Találkoztam egy falusi plébánossal, aki azt mondta, hogy náluk is megvan ugyanaz a kánonjogi intézkedés, de ők úgy segítenek magu­

kon, hogy két 20 éves cselédet tartanak. Probatum est! S ami a dolognak erkölcsi oldalát illeti, sokszor veszedelmesebb egy 40 évet meghaladott, mint egy fiatalabb nőszemély. A

19 fődolog az, hogy ne legyen az a nő ledér, kicsapongó. Meg­

történt Máramaros vármegyében Dolhán, hogy az örspa- rancsnok és az egyik csendőr benső viszonyba kerültek a már 40 évet jóval túlhaladott korú szakácsnővel. A csendőr félté­

kenységből főbelőtte az örsparancsnokot s a szakácsnőt; fegy­

vereket és töltényeket vett magához, bezárkózott egyik szo­

bába, ott az ajtót és ablakokat asztallal, padokkal eltorla­

szolta, s igy nem lehetett megközelíteni. Ki kellett őt éhez- tetni, de ő ezt be sem várva, főbelőtte önmagát is. íme egy esete annak, hogy a korhatár nem esik össze az érzéki ha­

tárokkal. Ezt az esetet annakidején Csató Ferenc hadnagy szakaszparancsnok, a később tábornok-felügyelőhelyettes a nagyszőllősi szakasznál vizsgálta ki.

*

Az elhelyezési viszonyok Erdélyben elég kedvezőek voltak, de már Magyarországon nagyon alacsony fokon értékelték a csendőrség elhelyezési igényeit s egy közönséges parasztházat még mindig elég jó csendőrlaktanyának tartottak. Akadtak azonban egyes községek és uradalmak, amelyek szívesen adtak, sőt építettek is ingyen laktanyákat, csakhogy örsöt kapjanak.

Bölönyi Sándor ugrai földbirtokos nemcsak laktanyát s hozzá földet is adott, hanem három négyfogatu szekéren szállította ki Nagyváradról az örsöt és berendezését, pedig ő volt Tisza Kálmánnak Biharországban legádázabb politikai ellenfele.

Az újonnan beszerzendő berendezési tárgyakhoz a min­

tákat s részben a bútorokat is a még ma is létező Thék asz­

talos-cég szállította. De annál otrombább, kivált tiszti búto­

rokat azóta se láttam. Különben még ma is ott díszelegnek az őrsökön a nagy asztalok és a hosszú padok. Az asztalok behordásához néhol még az ajtófélfát is ki kellett bontani.

No de mindezt felülmúlták a tiszti bútorok, az egyenes, me­

rev támlásszékek, divánok, melyeken sem ülni, sem feküdni nem lehetett s mindezek csíkos függöny-gradlival bevonva;

ezenkívül óriási otromba szekrények és olyan méretű éjjeli szekrények, hogy egyszer Láczay főhadnagy 10 éves kis fia elbújt egy ilyen éjjeli szekrénybe s alig tudták megtalálni.

Igazán nem váltak a magyar butor-ipar díszére.

No de telt az idő, megszűntek a természetbeni tisztilakások s evvel a tiszti butoralap is. Voltak előnyei is s ezeket a mostani nehéz elhelyezési viszonyok mellett lehetne csak iga­

zán értékelni; de volt számos hátránya is.

Némi komikus hangulat is vegyült a leltár összeállításába.

Mikor a csendőrséget Erdélyben megszervezték, még csak a faggyugyertya volt használatban s ehhez »koppantó« is kellett. A mostani generációnak meg kell magyaráznom, hogy mi ez? E gy ollószerü kis alkotmány, rajta egy kis szekrény­

kével, mellyel a gyertya leégett kanócát le kellett időközön­

ként vágni. Harminc esztendő haladása kihozta már divatból

20

a faggyugyertyát, de a koppantó azért beszereztetett, mert benne volt a leltárban és pedig minden Örsnek három vas- és egy rézkoppantó. A vaskereskedő vállalta ugyan a szállí­

tást, de nem tudta, hogy mire vállalkozik.

Miután pedig az országban koppantót kapni nem lehetett, egypárezer darabot úgy kellett készíttetni. Ugyanígy állott a dolog a vasmacskákkal is. Erdélyben t. i. a felállítás ide­

jében nagyobbára nyitott tűzhelyek voltak s nyárson kellett a .pecsenyét, meg a kürtös kalácsot sütni. Ehhez pedig két vasállvány kellett s ezeket nevezték »vasmacskáknak«.

Koppantó és vasmacska sok éven át hevertek a padláso­

kon, mig végre sikerült azokat »elárvereztetni«. Ez pedig úgy történt, hogy az örsparancsnok zsebébe nyúlt s befizetett egy pár krajcárt az átalányba, mert bizony ezekre a csodákra nem akadt vevő.

Az elhelyezési viszonyok javultával fejlődött a rend és a tisztaság is. A kertek gondosan lettek művelve, az udvarok tisztán kezelve s a belső helyiségek mintaszerű állapotban tartattak.

Nemrégiben láttam egy volt örslaktanyánkat Szenicen, Nyitra megyében. Ugyanaz a mi régi berendezésünk, csak egy uj beszerzést tudott nekem a cseh örsparancsnok felmutatni:

Masarik bekeretezett arcképét. De az udvar, amely nálunk rózsáskert volt, eldudvásodva, a kert elpusztulva, sertésól összeomlófélben. Pedig az örsparancsnok akkor már 18 éve szolgált a cseh csendőrségnél.

Nyugdíjba vonulásom előtt elrendeltem volt, hogy — ott ahol kertek voltak — minden csendőr évente egy gyümölcs­

fát ültessen s azt egy táblán nevével lássa el. Az első eszten­

dőben mintegy 10.000 gyümölcsfa lett ültetve. Üdvösnek tar­

tottam ezt az intézkedést, de nem tudom, hogy fenntartatott-e továbbra is?

*

Erdélyben még a Frühwirt-féle tárkarabélyok voltak használatban, de már a magyarországi csendőrség részére an­

nak egy javított mintája, a Kropatschek-féle tárkarabély a 4 bordás döfőszuronnyal szereztetett be. Azonkívül a lovascsend­

őrök s később a járásőrmesterek is forgópisztollyal láttattak el. Oldalfegyverül a gyalogcsendőr bőrtokba rejtett kardot, a lovascsendőr acéltoku lovassági kardot, de kosár nélkül ka­

pott. Miután a Kropatschek-fegyverek lövedékei a cső alatt fekvő tárban a gyakori töltés és ürítés által egymást letom- pitották, ezen tapasztalat arra vitte a szakértőket, hogy cél­

szerű lesz a lövedékeket mindjárt letompitva előállítani. Ennek azonban az a hátránya volt, hogy — kivált rövid lőtávolsá- goknál — erős romboló hatást s igy vagy halált, vagy csont- zuzódásokat okoztak. Ha már egy humánus lövedékről egy­

általában beszélni lehet, ezek igazán nem voltak humánusak,.

21 Csekély számban vettünk át a megyei rendőrségektől Vafe/7*-fegyvereket is, de ezek csak a lovardái gyakorlatoknál voltak használatban.

A szijjazat a gyalogságnál fekete lakk, a lovasságnál ter­

mészetes barna bőr volt. A céllövészet gyakorlására — mint már említettem — csak évente és fejenként 12 karabély- és 6 forgópisztoly-töltény lett elhasználva. Ez a szám bizony nagyon csekély volt ahhoz, hogy lövészeket képezhettünk volna.

Dehát a csendőr úgy is ritkán jön abba a helyzetbe, hogy nagyobb távolságokra lőjjön. S bár törekvésünk mindig az volt, hogy a lőfegyver csak ott alkalmaztassák, ahol az enyhébb fegyverek használata eredményekre reményt nem nyújt, mégis a lőfegyver-használatok mindig súlyos eredményekkel jártak.

Midőn az élesdi követválasztás alkalmával az oláh vá­

lasztók a kirendelt karhatalmat kövekkel, botokkal, sőt forgó­

pisztollyal megtámadták, Resch Mihály őrmester kényszerülve volt — midőn érezte, hogy már megsebesült s ellenfelét le is lőtte — »Tüzet« vezényelni. Még volt azután annyi ereje, hogy a tüzet beszüntesse s akkor összeesett és mindjárt meg is halt. Combütőere volt átlőve és elvérzett. 27 halott maradt a terítéken s nagyszámú sebesült elmenekült.

I. Ferenc József király őfelsége az özvegy részére egy nagyobb összeget adományozott. Midőn ezen kegyet meg­

köszönni kihallgatásra jelentkeztem, őfelsége a következő ki­

jelentést tette: »A csendőrök nagyszerűen lőnek, minden lövés egy találat.« Csakhogy ott is bebizonyult, hogy a találat halált s csak az átment fáradt lövedék okozott sebesülést.

Az idők folyamán a sok tisztítás annyira elkoptatta a fegyverek huzagait, hogy már a találatbiztonság is kétségessé vált, annál is inkább, mert a szerkezeténél fogva sem volt valami nagy, mivel a cső mentén fekvő tárban az egyensúly minden lövés után változott. így egy újabb, modernebb fegy­

verről kellett gondoskodni s 1905—06-ban a Manlicher kur- tályok beszerzése lett elhatározva. De mert a csendőr-lőfegy­

ver használatánál a morális hatás: a füst és durranás nagy sze­

repet játszik, egy különleges, fekete vadászlőporral töltött töltényt is kellett alkalmazni.

A tapasztalat megtanított arra is, hogy az ellenszegülők sokszor önkéntelenül is a szuronyt ragadják meg s ez aztán gyakran szuronydöféseket, sőt lőfegyverhasználatot is idéz elő.

Hogy ennek lehetőleg eleje vétessék, a négybordás, döfő­

szuronyok megtartattak, de oly változtatással, hogy két borda félhosszában kiélesitve lett.

A bőrrel behúzott favázas kard és szuronyhüvelyek azért nem bizonyultak célszerűeknek, mert télen a lakkozásnál a hüvelyeket a takaréktüzhely vagy vaskályha lemezére állították s ott összezsugorodtak, sokszor elégtek. Igen gyakran kellett kicserélni. Ezért acéllemezből készült és fekete lakkal bevont

22

kard- és szuronyhüvelyek lettek rendszeresítve. Később a forgó­

pisztolyokat F rommer-féle ismétlő pisztolyokkal cserélték ki.

*

Az erdélyi csendőrségnél még a régi kabátok voltak használatban, a magyarországi csendőrkerületek felállításakor azonban a tisztek részére ugyanolyan atillák rendszeresittettek, mint a m. kir. honvédségnél, csakhogy sötétzöld posztóból bu- zérvörös hajtókákkal. A legénység egyelőre csak zubbonnyal lett ellátva, de buzérvörös ujj- és gallérzsinórzattal. Később lettek tisztek és legénység részére az úgynevezett »dolmány«-ok rendszeresítve, melyeknek ugyan a pityke-gombok s az ujj- és gallérzsinórozás valamelyes magyaros jelleget adtak, de bizony azok igazi dolmányok nem voltak.

A kalap mind a mai napig megmaradt, csak annyiban változott, hogy azokon a gránát helyett a magyar címer nyert alkalmazást.

A gránát mint kitüntetési jelvény nagy szerepet játszott.

A csendőrség a kalapon és a tölténytáskán hordta. A tovább­

szolgáló altisztek kitüntetésül a galléron a csillagok mögött posztóból sajtolt gránátot viseltek. A letűnt német ‘gárdaezre- dek ismertető jelvénye a gránát volt s az olasz karabinierik (az ottani csendőrség) ma is a gránátot hordják frakkjuknak mindkét szárnyavégén.

Zöld jelsipzsinór egészítette ki a csendőrlegénység disz- öltözetét.

A ruházattal való ellátás folytatólag a tömegrendszer szerint történt s ez a rendszer nagyon bevált. A gyalogcsend­

őrnél 60, a lovascsendőrnél — ha jól emlékszem — 120 frt első tömegbetét és 40, illetve 60 frt évi tömegátalány mellett a ruhával való ellátás mindig kifogástalan volt, sőt a takarékos csendőr leszerelésekor még tekintélyes tömegmegtakaritást is vitt magával. A leszerelők ruházata becslés utján beszedetett s az uj növedéknek ugyancsak a becsértékben lett kiadva. S ez a ruhával való ellátásnak nagy előnye volt. A lovascsendőr lószerelékkel is első tömege terhére lett ellátva.

Kezdetén a szárnyak közvetlen a gyárakból lettek anyag­

gal és kész cikkekkel ellátva s a posztónemüeket mérték után saját szárnyszabóikkal dolgoztatták fel.

Az én nagyváradi szabómesterem cégtáblájára odafes­

tette, hogy: »Csendőrségi szárnyszabó«. Erre a helyilap azt a rossz viccet csinálta, hogy: eddig tudtuk, hogy vannak gya­

log-, vannak lovascsendőreink, de hogy repülő csendőreink is vannak, azt nem tudtuk. Talán meghozza a technikai fejlődés azt is.

Később lett azután az anyagraktár Budapesten felállítva s ezáltal a ruházattal és felszereléssel való ellátás központo­

sítva. N emesszeghy László, akkor még százados-számvivő,, volt ennek a raktárnak a tervezője, szervezője és éveken ke­

23 resztül vezetője is. Ez a kiválóan képesített, egyedül hivatá­

sának élő igazi szakember a gazdászatkezelési utasítások s az illetményszabályok szerkesztése, az anyagraktár létesítése s sok évi buzgó szolgálatai által igazán elévülhetlen érdemeket és messzekiható nevet szerzett magának.

*

Az irodavezetés volt minden időkben a legkevesebb ro- konszenvnek örvendő ága a csendőrségi szolgálatnak. A bürok­

ratizmus ugyan még nem volt annyira elfajulva, mint nap­

jainkban, de nem is állott oly nagyszámú személyzet ennek az ágazatnak szolgálatában, mint most. A honvédelmi minisz­

térium csendőrségi osztályában az osztályvezető, aki a fel­

ügyelői teendőket is ellátta, annak helyettese, 2—3 fogalmazó­

tiszt és 2—3 altiszt-segédmunkás képezték Nagymagyarország csendőrsége személyi ügyeinek vezetését, a kiképzés irányítását és a fegyelem kezelését. Csak jóval később a felállítás után létesült a belügyminisztérium csendőrségi osztálya,* amely a vezetőből, annak helyetteséből, egy számvivőtisztből és egy- pár segédmunkásból állott.

Midőn Török Ferenc altábornagy távozásakor a felügye­

lőség kivált az ügyosztály kötelékéből, annak rendszeresített létszámát egy altábornagy, mint felügyelő, egy vezérőrnagy mint helyettese, egy százados, mint segédtiszt, egy törzshad- biró és két altiszt segédmunkás képezték.

A kerületi törzseknél volt: a kerületi parancsnok s annak helyettese, a másodtörzstiszt csak később lett rendszeresítve, egy segédtiszt, egy oktatótiszt, számvivő és több segédmunkás.

A szárnyat a szárnyparancsnok egy számvivő őrmesterrel és két segédmunkással vezette. Pedig a felállításkor p. o. a nagyváradi szárnynak egész Bihar, Hajdú és Szilágy vármegye területén 3 szakasza és 60 Örse (közötte 20 lovasörs) volt. A szárnynak akkor külön raktára volt, a tömegcikkeket átvette, részben feldolgoztatta, kiadta és elszámolta, az egész levele­

zést az alosztályokkal, a hatóságokkal és a kerülettel végezte, a közbiztonsági szolgálattal összefüggő jelentéseket felülvizs­

gálta, a minősitvényi táblázatokat és büntetési jegyzőkönyveket vezette, a szárnyparancsnok Örseit évente egyszer megszemlélte.

Igaz, hogy bizony sokszor az éjféli s azon túl menő óra is még az irodaasztal mellett találta a szárnyparancsnokot és segédeit.

A szakaszirodát csak a szakaszparancsnok és távollétében az őt helyettesitő örsparancsnok, később a helyi járásparancs­

nok vezette. A szemléken kívül nagyon gyakoriak voltak a kivizsgálások, sőt nagyobb nyomozásoknál a szakaszparancs­

nokoknak kellett a vezetést vagy nagyobb összpontosításoknál a parancsnoklást átvenni. A szakasz területe rendesen a kisebb

* 1904. évben.

24

vármegyéknél az egész, a nagyobbaknál a fél vármegyére ter­

jedt ki.

Az örsparancsnok irodai munkája mozgalmasabb őrsökön emberfeletti teljesítményt okozott. Minden előfordult eseményt 5—6-szor kellett leírnia, megfogalmaznia a bíróságnak és köz- igazgatási hatóságnak, leírni az eseményi jelentés fogalmaz­

ványát és tisztázatát, s végre — ha fogdij merült fel — még ezenkívül egy másolatot az erre vonatkozó beadványhoz csatolnia.

Azonkívül a számos előjegyzést vezetni, a legénységet iskolázni, ellenőrzéseket tartani, fontosabb vagy mindjárt ki nem derített bűnesetek nyomozását vezetni stb.

Valóban ezek az egyszerű emberek bámulatot keltő munkát végeztek.

Később némileg könnyebbítve lett irodai munkájuk, mi­

dőn elrendeltetett, hogy a járőrvezetők a III. osztályú írói teen­

dők helyett az általuk elért szolgálati eredményeket maguk fogalmazzák meg; s azt az örsparancsnok jóváhagyása után le is tisztázzák.

Nehéz állapotok voltak ezek, de megbirkóztunk velük.

Igaz, hogy a lelkiismeretes csendőrtisztnek alig maradt ideje szórakozásra vagy családjával való foglalkozásra. Nem taga­

dom, voltak itt is kivételek, de a hanyag elöljárók mulasztásai csakhamar meglátszottak alosztályaik állapotán s az orvoslás csakhamar bekövetkezett fenyítés, büntetés vagy eltávolítás alakjában.

A szárnyak a felállításkor vasládákat kaptak a pénztár elhelyezésére s csak később láttattak el Wertheim-féle szekré­

nyekkel; a szárnyaknál ellenzár nem volt, de nem is lehetett, mert ritkán volt mindkét tiszt egyszerre otthon.

Az örsök pénztárai kettős-zár alatt az irodaasztal fiókjá­

ban kezeltettek.

Alig fordultak elő esetek akár a szárny-, akár az örs-pénz- tárak kezelése körül, melyek beavatkozást igényeltek volna.

A kerületeknél a pénztár kettős-zár alatt kezeltetett s éj­

jelre pénztárügyeletes vezényeltetett ki.

Eredetileg csak a kerületek lettek sokszorosító könyv­

nyomdával ellátva. (A III. kerület ezt a Franklin Társulatnál egy kis betünyomdával cserélte be.) A szárnyak később >—

midőn egy bécsi kiállítás alkalmával ott egy olcsó és cél­

szerű horganysajtót fedeztem fel — ilyen horganysajtókkal lát­

tattak el. Még később szereztettek be, egyelőre csak a kerületek részére a Yost-féle Írógépek. S igy csak haladtunk a korral e téren is.

*

A lovak beszerzése az első felállításkor akképen történt, hogy a honvédhuszárezredek utasítva lettek (a io. számú horvát ezred kivételével), hogy századonként megfelelő számú

25 kiidomitott lovat adjanak át a csendőrségnek. A kiválasztás a lovasdandárparancsnok vezetése alatt egy csendőrtiszt közbe­

jöttével történt. Erre a célra az egyik dandárhoz Stesser György ezredes, a másikhoz én lettem kirendelve. Ez a munka is elég küzdelemmel járt, mert a huszárezredek kis kereteikből

— a lovak nagyobb része vállalkozóknak volt kiadva — nem szívesen hagyták legjobb lovaikat kiválogatni s nagyon ügyelni kellett, hogy a már egyszer visszautasított lovat ne vezettessék egy másik istállóból még egyszer elő.

Megalakult ezután a csendőrségi pótlókeret és a pót- lovazó bizottság Budapesten. Ez által e téren is függetlenítve lettünk s lovainkat szállítóktól kézi bevásárlás utján szereztük be. A felavatott pótlovak a budapesti pótlókeretnél vétettek idomitás alá, de midőn a létszám túlságosan felszaporodott, Cegléden is kellett egy pótlókeretet felállítani s ebből alakult ki a kiskunhalasi pótlókeretparancsnokság.

A lószerelvény olyan volt, mint a honvéd 'lovasságnál.

Eredetileg a csendőr tömegátalánya terhére szereztetett be, de később a kincstár tulajdonába vétetett át.

Minden örsön volt egy lóápoló, de a csendőrök is köte­

lezve voltak az ápolásban résztvenni.

A lótápszállitás a kerületek által szerződtetett lótápszálli- tók által történt.

A vasalást szerződött polgári kovácsok végezték.

*

Mielőtt visszapillantásaimat lezárnám, nem mulaszthatom el, hogy néhány szóval a m. kir. horvát-szlavon csendőrségre is ki ne terjeszkedjem. Eme csendőrparancsnokság már az - első felállítás óta fennállott, de hatásköre a határőrezredek (granicsárok) feloszlatásáig a határőrvidékre nem terjedt ki.

Itt a közbiztonsági szolgálatot az úgynevezett serezsánerek teljesítették. Horvát nemzeti öltözetet viselő marcona hatalmas alakok vörös körköpennyel s turbánszerü főveggel. Fegyver­

zetük puskából, handzsárból és az övben hordott pisztolyból állott.

Midőn a határőrezredek feloszlatva, illetve sorezredekké átalakítva lettek, a serezsánerek is a csendőrség kötelékébe vétettek át.

A tisztilétszám kiegészítése csakis tényleges csapattisztek

— nagyobbára főhadnagyok — beosztása utján történt; a legénység kiegészítése hasonlólag, mint nálunk. Mondhatom, igen jó anyag volt s mindig örömömre szolgált, ha közöttük lehettem.

Katonai szempontból a parancsnokság a csendőrségi fel­

ügyelő utján a honvédelmi miniszternek; gazdászati és köz- biztonsági szolgálat tekintetében a horvát-szlavon bánnak volt alárendelve. Szolgálati nyelve a horvát volt s ez az érintkezés tekintetében sokszor nehézségeket okozott, mert felügyelői

26

szemlére tolmácsként egy tisztet kellett elvinni s minden be­

érkező vagy kiadandó ügydarabot előbb a honvédelmi minisz­

térium fordító osztályába áttenni. Ezen azonban úgy segí­

tettünk, hogy a féltékenyen őrzött autonómia megkerülésével egy-egy német kivonatot csatoltunk. Németül minden tiszt tudott s ez volt a közvetítő nyelvünk.

Katonai rend és fegyelem tekintetéből alig lehetett ki­

fogást tenni. Csak egy hiba volt: nagyon el voltak terjedve a névtelen feljelentések. Midőn ezt a bánnak elpanaszoltam, azzal vigasztalt, hogy az Horvátországban általános szokás, de ő minden ilyen feljelentést olvasatlanul a papírkosárba dob. Ezután én is követtem példáját. Kutforrása ennek az aljas eljárásnak is a szerbek és horvátok között fennállott kiengesz- telhetetlen gyűlölködés volt. A tisztikarban akkor csak egy szerb volt, ezt is rövidesen kimarták.

Az elhelyezés kivált a régi határőrvidéken az ott felha­

gyott kis laktanyákban igen jó volt. Különösen szép gyümöl­

csös kertjeik voltak, főleg szilvafákkal beültetve, ámde a gyü­

mölcsöt nem élvezhették az örsök, mert azt elárverezni s árát a kincstár javára bevételezni kellett. így természetesen a fák elhanyagoltak voltak. Sikerült a vicebánt ezen intézkedés hely­

telen voltáról meggyőznöm s ettől fogva a gyümölcsfák haszna az őrsöké maradt.

E gy helytelen — a tiszti elöljárók tekintélyét sértő — intézkedés volt az is, hogy szemlék vagy kiszállások alkalmá­

val a tisztek menetlevelén az érkezés és elindulás napját és óráját az örsparancsnoknak kellett megerősítenie. Ez is be­

szüntettetek s általában az egész ügymenet a mi szabályaink­

hoz alkalmazkodott.

Természetesen ezen intézményben is, mint Horvát-Szlavon- ország minden közös intézményeiben, nem valami jó szemmel nézték a magyar impériumnak való alárendelést. Az új idők fejleményei azonban megtaníthatták arra, hogy mégis csak jobb volt a magyar, mint az annyira gyűlölt szerb hegemónia.

*

Befejeztem! Távol otthonomtól, minden segédeszköz hiá­

nyában, egyedül öreg agyam fogyatékos emlékező tehet­

ségére támaszkodva vetettem papírra e sorokat s azért talán mindenben, különösen számok tekintetében, nem is emelhetnek igényt teljes hitelességre. De amit Írtam, szeretettel és ren- dithetlen rokonérzéssel Írtam.

Statisztikai adatokat az előbb említett okból nem hoz­

tam; minden illetéktelen bírálattól tartózkodtam.

Még fel kell sorolnom azoknak a neveit, kik az eddig megnevezetteken kívül az intézmény szervezésének és fejlesz­

tésének nagy és nehéz munkájában tevékeny részt vettek.

Munkáik és eredményeik méltatását históriai értékkel biro müvednek biográfiái részében megtalálja az olvasó.

27 Ezek: Schatz Lajos tábornok, Neugeboren Gusztáv, Ti- sóczky László ezredesek, Újhegyi Béla őrnagy, Stesser György tábornok, Reinle Gábor ezredes, Sönser Nándor tábornok.

Nevezetteket az utókor mindenütt meg fogja találni, ahol Klio tolla a csendőrség történelmével foglalkozik.

Egyes tükördarabok ezek csendőrségünk múltjából, de összeillesztve talán még sem fogják torzképét visszatükrözni annak a 26 évnek, melyet én a csendőrség kötelékében el- röltöttem.

Valamelyik nagy német költő ezt írja: »A régi letűnik, jön az új idő és új élet virul a romokból.«

Adja Isten, hogy igy legyen!

Baden, 1925. évi december havában.

Panajott Sándor,

nyugállományú altábornagy.

T I S Z T E K . » *

* Az 1876—86. években a csendőrségnél szolgált tisztek életrajzai közöltéinek Mátray Sándor százados, számvivő, Balogh Ferenc, Gruber József, Hatfaludy József, Reviczky Jenő, Szilaveczky Sándor, Wester Vil­

mos főhadnagyok, Gergely József, Polzovic János hadnagyok, Boér Do­

mokos, Pitrás Miklós és Tamásy Lajos hadapródok kivételével, kiknek személyi adatait beszerezni nem sikerült.

A tisztek életrajzai a testületbe tisztté történt kinevezésük időrendjé­

ben következnek.