1
a Gyermekjóléti Alapítvány és az OMLIT rendhagyó irodalmi pályázata
2021.november
2
TURBÁN ADRIÁN
Szerelemről
Vélelkedem a szerelemről kint-bent, Lelkem udvarában, s testemen kívül.
Ez olykor belém fűz egy nagy kötelet, Ami olyan vastag, fenevad, hogy megfojt.
Csak megfojt? Ugyan nem! Még kínoz tovább, Vulkán is kitör s sorba' tüzet okád,
Mint tűz'lő bokor elől futó homár.
Elfutnék én is, ha lehetne, de nem lehet:
Bármerre megyek, lábbal belébotlok, Elesek benne, mint sántító kutya;
Még ha nem is keresem, megtalálom, S felcsobban a szerelmesek csókja.
Olyan szép a játszótér, benne hinta, Hívó érzést ölt ez belénk: Játszani!
Lengni rajta, csókot adni másnak, Ovistársnak rózsát adni, puszilni.
S azt ilyenkor senkisem, sosem tudja, Mikor a viharleső üzen, égen:
Hogyha a szeretninek vége lesz itt, Rózsák szirmai... mind sárba' elernyed.
Nincs oly kő burkolta sátor e földön, Mibe csak áhítva befurakodnánk,
Hogy ne tapasztaljuk meg, van még vég is, Nem csak kezdet, gyönyör, első felvonás.
Ez van, így igaz. Ha nem teszünk semmit, Akkor is belecsobbanunk a mélybe, S a sors ver minket össze a botjával, Mert tövisrózsát látunk nappal-éjjel.
Nem öntözésre való az, hagyd menni!
E nagy csobbanás végbe vezet téged, Nézd, itt egy híd, menj rajta át rögtön, S nyögd magadba': "Átmentem én feletted!"
3 Nem éltem sok évet, mint a nagy vének,
S nem is tudok semmit, mit csak ők tudnak, Csakis azt, mit én tudok, s leírhatok,
Meg amit egy fiatal tapasztalhat.
Bizony, ámbár én sem tudok semmit sem:
Szívnek-szív, virág-virágnak nemese, Mint csóknak a lágy érzelem élménye, S ekkor az ember érzi, elvész benne.
Csak egyetlen egy mondat rögzült belém, S úgy fogadd meg, egész életed járja:
Úgy égjen mélyen beléd a szeretet, Ahogy azt te kis drága szíved bírja.
Fáj ahogy hiányzol
Fáj az út, amin lábam topog, Oh, bár itt lennél hogy ne fájjon!
Csobbanás a boldogságba, ez Ami úgy, úgy kellene nekem.
De a lelked itt van, ágyamban, Ezt őrzöm, mióta itt nem vagy, S ha rám felnézel, nem láthatom, Légy itt, s belém nem fűz fájdalom!
Amit érzek, senkisem tudja, Érzéseim nincs, ki uralja, Csak áhítom, jobban ne fájjon, S e sátor belsejébe bújok.
Nézd meg jól, mi van e sátorban:
Bánkódva véresre írt tollak, S mint a híd, úgy hidalnak most át Boldog, szép képeimen - s ez fáj.
Viharleső itt van előttem, S megoldja bármikor ő nekem
Lelkem, szellemem oly nagy gondját, De most nem s tudja mennyire fáj!
Bár az a jó, ha még jobban fáj,
Akkor tanulsz, ha vért látsz - mondják, S e hinta ülésen egyért kár
S nincs, ki értse: Halálod - Apám! -
4
KRAJNYÁK KOVÁCS EVUSKA
Csobbanás a lelkemnek Csobbanás a lelkemnek. Ez a furcsa kötelék, mely tehozzád engem fűz. Rejtélyes e mostan
elmémnek.
Nincs híd most köztünk, a rút szeretetlenség napról- napra égette fel azt, miköztünk. Kis
parázs mi megmaradt.
Hinta ez a végtelenben, a most percében. Szívemet előled egy kőből faragott sátor elejébe le is
teszem.
Nem maradt már nekem csak egy kérdésem. Viharleső pillanatokon, életem tengerén, leszel-e ragyogó,
hosszú, vadvízi evezés?
5
Vihar vagyok Vihar vagyok.
Viharleső embereknek érdekes vagyok.
Erős vagyok.
A felállított sátor ellensége, én vagyok.
Vihar vagyok.
Tépem a fák lombjait, zúgolódó vagyok.
Sebes vagyok.
A szép, új hinta ellensége én vagyok.
Vihar vagyok.
A híd a romboláshoz is én vagyok.
Hozzám fűz letörött ágáról emléket a berkenye.
Vihar vagyok.
A pusztításban én, édes csobbanás vagyok. Hiszen tudod te, én most a
pusztító vihar vagyok.
6
NAGY GEORGINA VIKTÓRIA
Pillanatkép
Fülledt nyári napon a vízpart mellett döntöttünk, Ideiglenesen a tópartra költöztünk.
Elkülönült világ, öreg híd vezetett oda, Nyugalom szigete, egy igazi csoda.
Fűz lógatta szomorúan a vízbe ágait, Gyászolta tavasszal hullott virágait.
Egyik vastag ágáról egy korhadt hinta lógott, Két rozsdás lánc tartott egy lécmaradékot.
Boldog gyermekek a domboldalon játszottak, Egymásnak margarétából koszorút gyártottak.
Mint a tündérek, könnyedén szaladtak a réten, Egy csobbanás, s úsztak a tó közepében.
A parton állt a sátor, mert ott éjszakáztunk, mellette a bográcsba hagymát karikáztunk.
Oly csodás volt, néma volt a viharleső,
A pár nap alatt elkerült minket az eső.
7
KALOCSA ZSUZSA
Folyó felett Esős éjben fenyő sátor,
a Hold is alig világol.
Halk csobbanás néma csendben, vízbe hull az eső cseppje.
Viharleső fa tetején, huhog' hogyha jő a veszély.
Hinta lesz a nagy fa ága, egy rigó éppen' száll rája.
Híd ível a folyó felett, mutatja a tükörképet amint hajlong a fűz ága, s táncra hívja, víz sugára'.
Holdsugár
Fehér tarajok verdesik a partot, hatalmas csobbanás, őrjítő harcok,
hullámokat sodor a viharos szél, a kis élőlényekben félelem él.
Viharleső torony jelzi a veszélyt, félelmében, retteg a hajós legény.
Sziklák között, egymagában áll a fűz, vörösben a Nap korongja, mint a tűz.
A kék szajkó ékes dala, lágy trilla, ezt el ne hidd, mert csak hinta-palinta.
Holdsugár a víz tükrén, híd vetül rá, a hófehér sirály büszkén felszáll rá.
Vitorlás vergődik a messzeségben, sátor alatt lehetne menedéke!
Viharos folyón
Viharos folyón halk csobbanás, estnek árnyán néma suttogás.
Fűz ezüst levele vízbe ér, fürtjei közt rovar keresgél.
Zenét ád' a sok madár-trilla, fák lombja lett a játszó hinta.
Hang, s rezdülés maga az élet, eső után, természet éled.
Vadak lomb-sátor alá bújnak, a halak hullámokkal úsznak.
Ezüst fény-híd a víz tetején, millió csepp, gyöngyöt szór tükrén.
Viharleső madár is örül, a nagy vihar messze menekül.
A Hold ragyog, aranyló fénye táncot jár az éj tündérével.
8
SAS ZOLTÁN
ZAGYVÁN
Csobbanás.
Túrórudis zsömlém piheg már-nem-kacsacsípte kezemben, fekszik a fűz, nehogy elpityeredjen e különös téli keretben.
Híd.
Megszabadulva a múlt-koszos árnytól rád is lépek azonnal, meg sem ismer a hinta, nem áll szóba ily régi fazonnal.
Sátor.
Sercen a zipzár, hullik eső, szemetem lecsorog a zöld Zagyván, bentről figyelem, nem kell kegyelem: kel fel a nap az ég alján.
Viharleső.
NÉZLEK
Csobbanás fűz rád égi medált, sátor a könnyű, nyári eső, hinta nem ugraszt, nem meneszt híd,
alélok, mint viharleső.
9
JUHOS VIKTOR
Nyaralás
Szép helyen nyaraltunk.
Volt nálunk jó sátor.
A vízparton aludtunk.
Ottvolt kemping tábor.
Barátságos szép hely.
Jól kivolt alakítva.
A gyermekeknek van ott nagy csúszda meg hinta.
Mikor forró napsütéstől elönt a melegség,
sok nagy fűz árnyékában van jó hűs menedék.
Szép idő volt végig.
nem esett az eső.
Az eget folyton nézte egy morcos viharleső.
A híd mellett leültem.
Csak a vizet bámultam.
A nyugalmat élvezve teljesen ellazultam.
Felkaptam a fejem
mert volt egy nagy csobbanás.
A természet hangja volt, egy rablóhal támadás.
A történetnek vége.
Itt most abbahagytam.
Leírtam már mindent, mind a hat szó megvan.
Nagy csobbanás
Nagy csobbanás hallatszott a híd túloldaláról.
Leszakadt a hinta a nagy fűz ágáról.
Pont a vízbe esett.
A súlya lehúzta.
A sátor a fa mellett egy karc nélkül megúszta.
Volt már ilyen eset, nem ezvolt az első.
Mégis csodálkozva nézte egy öreg viharleső.
10
TERNYILA PÁL
Fáradt kezek okán elfogyott a lendület a hinta már nem ringat tovább
mert elernyedtek a dédelgető kezek
zuhanok úgy tölt meg a csobbanás idegen érzése mint a víz az üres poharat
s a híd
mely egykor apró hinta volt s mint viharleső néztem róla a
távoli fellegeket most sötét sátor tornyosul fölém összemosódnak az emlékek
mint a fehér s fekete ruhák lagymatag mosó-
porként nem fűz össze semmi csak úszok akár egy bomló
haleledel
Bizsuk
hommage à József Attila Gyémánt nyakék nyakadon,
nagy csobbanás a tavon.
Üveg darab, üveg darab a padon.
Kis hinta az udvaron, lyukas híd derekadon.
Szomorúfűz, szomorút fűz ma nyakon.
Pompás lábad mozgása, hegyes fáknak ingása.
A távolban, viharleső sírása.
Pompás lábad mozgása, a völgyeknek kongása.
A távolban, a sátor... széthullása.
11
SZLÁVIK NATÁLIA (Ungvár ) Múló nyár...
1) A híd, min kocsival hajtunk, A folyó felett, amin vadul
áthajtunk,
Hiányzik a sok csobbanás, Miért múlsz oly gyorsan, te
csodás nyár!
2) Fúj a szél, száll a fűz, Ezer emlék mi odafűz, Régi hinta, már a rozsda járja,
Rozsdát a nyár elmulasztja.
3) Közeleg a nyári zápor, A sok viharleső bőrig ázzon,
Zápor elől, jó a sátor, Múló nyárral, múlik a zápor!
Egy már nem elég 1) Játszadozom a szavakkal,
Hátha rímel a sor.
Ragok nélküli szavak, Telis-tele érthetetlen csavarral.
2) Sátor, vagy talán legyen a bátor?
Talán jobb lesz, ha innen várok.
Híd legyen, vagy hinta?
Ez most a dilemma!
3) A csobbanás talán használható, Legyen olyan, aki fűz.
Majd a végén betoppan a viharleső,
Akinek hála, megjelen az ősz!
KÁRPÁTI MÓNIKA
Híd oldalán áll egy fűz A napsugár épp oda tűz.
Patakjában halk csobbanás- egy hal pár tánca,
semmi más.
Körülötte pipacsmező,
S a távolban egy viharleső.
Maga mellett jó nagy sátor,
Hogy megpihenjen majd a vándor.
12
SZŰCS ERIKA (Kistelek)
Folyóparton
Híd mellett állong a fűz, haja sátor, rája tűz ezer sugár, s mint a hinta,
lengő tincsek csalafinta kuncogástól zengenek, nini, mi ez, fergeteg?
Viharleső kis manó kukucskál ki, csuda jó, kavics röppen, játszva viszi
lendülete, majd egy kicsi csobbanás, oly egyszerű.
Folyóparton halk derű.
Játszótér
Hinta. Mindig elvarázsol, fejem felett lomb a sátor,
viharleső tekintetem, nézd, egy kicsit félreteszem,
önmagamhoz ez a híd, levelek közt épp szelíd napfény ragyog, semmi tűz,
kedves emlék ehhez fűz, se hullám, se csobbanás, a felszín nyugodt, nem vitás.
Csak egy percet adj nekem, a hinta még leng velem.
13
HALÁSZ ZOLTÁN
Utolsó csobbanás Híd alatt nem alhatsz,
Mindet felégetted, Fűz lomb Neked sátor,
Viharleső lehetsz.
Lapos kavics voltam, Eldobtál, kacagtam.
Víztükrön ugráltam, S többre, jobbra vártam.
Mérföldkő egy küszöb, Lépésed új dobás, Mit nem követett más, Csak egy halk csobbanás.
A hinta áll. Nem löksz, Én már nem is hajtom.
Szerelmeddel gyötörsz?
Megfakult már álmom.
Viharban
Viharleső madárnak hinta a fűz vékony ága, Egy megtépázott sátor nekem most utolsó
bástya.
Zuhogó sötétben csattogó villámok, reszketek!
Ordító szélben nincs karod, hol nyugalmat lelhetek.
Mikor úgy érzem, már vége, nincs tovább, nincs folytatás,
Felsejlik egy hang, egy kádból jött távoli bíztatás:
Itt zubogó vízben rejlik a néhány halk csobbanás.
Híd ívelt lelkünk közt? Nem tudom…
Lemerült mobilom.
14
LŐRINCZ MIKLÓS
HÍD NYÚJTÓZIK
Híd nyújtózik patak felett, fűz bólint egy jó reggeltet…
Ága hinta sok verébnek, éjjel sátor menedéknek.
Breki Béla viharleső csobbanás a záport jelző.
Híd lábának régi vágya – gumicsizma névnapjára.
FŰZ A SÁTOR…
Híd a ház a patak felett, partján béka szúnyoglesen…
Csobbanás és loccsanás, breki ebéd zümmög már!
Patakpartján fűz a sátor,
fűz adja a hűs árnyékát…
Minden ága hinta rajta,
viharleső
veréb bírja.
15
LENGYEL MELINDA
Dorka
Kicsi babám, egy éves már.
Apró lábain biztosan áll.
Tipeg, topog, de még esetlenül jár.
Udvaron játék, sátor, hinta, homokozó, lapát, kis kanna.
Birodalma,
ahol másnak nincs hatalma.
Medence, fürdés, csobbanás, jó barátai a gumikacsák.
Égető nyár,
de arcán mosoly és huncut báj.
Sétara indulunk, ballagunk, kézen fogva,
bandukolva, apró léptekkel, kíváncsi szemekkel.
Anya mindent tud, magyaráz:
-Ez itt egy fűz, ott egy lila akác.
Patak partján, kis híd mellett:
-Ez egy pettyes katicabogár.
16 Szemével kérdez, ujjával mutat,
- Hogy-hogy ezt mind tudtad?
Kíváncsi tekintet, pajkos mosoly, -Minden felnőtt ilyen okos?
Vércse vijjog, a viharleső, zsákmánya szalad: egy túlélő.
Felhős az égbolt, dalol a szél, -Jaj, ne! Az eső utolér?
Kicsi babám, elfáradt már, eső esik,
de nem mi reánk.
Otthon vagyunk, kicsit alszunk,
holnap új kalandok várnak ránk.
www.omlit.hu
17
FECSKE LÁSZLÓ
Magányomban
Ha magányra vágyom,
egy napra, de inkább egy hétre gyakran elsétálok
a városszéli rétre.
Magam mögött hagyva a bút egy szép helyre megyek.
Áll ott egy öreg fűz, s a távolban hegyek.
E kies domboldalról gyönyörű a látvány.
Ahogy átível a hegyeken eső után a szivárvány…
Nincs szebb nála, talán csak a felhők.
Ahogy úsznak az égen, mint vízben a sellők.
A fán egy hinta lóg, rajta ülve meditálok.
A csodát élem meg itt, melyre már rég nem várok.
Magam megyek elébe,
18 s megéri a túra.
Itt nem gondolok bajra, s nem gondolok búra.
Előttem két tó terül el, melyeket ódon híd köt össze.
A víz mintha csak hívogatna:
-Fürödni, mondd, jössz-e?
Egy nagy csobbanás, s már a halakkal játszom.
Nagyon boldog vagyok, s nem csak „annak látszom”.
A túrazsákomból egy ponyvát veszek elő.
Otthonommá válik lassan a végtelen mező.
Hamarjában építek, s már áll is a sátor.
Nagy dolgokat élhet át mindenki, ki bátor.
S bár egyedül vagyok, most mégsem félek.
A szürke hétköznapok után végre érzem, hogy élek.
19 Éjjel az eget pásztázom,
mint kíváncsi viharleső.
Várom, hogy jöjjön egy mindent megváltó eső.
Vágyom látni a természet valódi, őszinte arcát.
Testközelből megélni az elemek vad harcát.
S miután éltem - mert éltem -, álomba szállok nyomban.
Hol ismét nyugodt vagyok, édes magányomban.
20
SZÉLFÚTTA ABIGÉL
Keresés
Az öngyilkosok fájára veled kötök kötelet, Hogy aztán hintát készítsünk belőle.
Talán a szomorú fűz vidám lehet, Vagy csak én képzelem, hogy nevetett?
Pedig nevetett, ahogy a víz csobbant, Ahogy egy táncoló láb dobbant, Miként az ég örökké lila és kék, Ahogy a bőröd fájdalomtól ég.
Jó neked, te még érzel értelmes fájdalmat.
Bennem már csak az öröm sátorozik.
Azt hinnéd, ez elűzi szememből az árnyakat, Pedig a vidámság alkot igazi szánalmat.
Pedig régen nevettem, mint a patak, Ahogy egy híd, mikor teher alatt szakad, Miként a vihar, ahogy lezuhan,
Ahogy a viharleső elporlad.
Az öngyilkosok fájára veled kötök kötelet, Nem képzelődöm, tényleg itt vagy velem?
Valaha az élet olyan egyszerű lehetett, S most elvesztem, álmok és árnyak között.
S a hazavivő hidat nem lelem.
Keserű
Kiszáradt az öreg fűz.
A hinta nem himbálózik a szélben.
Látom, még ott a régi híd a messzeségben.
A sátor helye még ott él öreg elmémben.
Ahogy itt sétálok, lehulló levelek sűrűjében,
Tudom, nem kaptam utánatok idejében.
A korhadt deszkákra lépek, emlékben veszek el.
Csobbanás. Egy vicc, melyben túl sok múlott el.
Viharleső anyánk sohasem mondta nekem el,
De tudtam, minden sejtem értetek felel.
Minden édes emlék megkeseredett.
Minden emlék keseredett.
Édes minden mi keseredett.
Keseredett, mi emlék.
Zavaros elmémbe már csak a hideg jut el.
Kiszáradt az öreg fűz.
21
BÁN SZABÓ LAURA
Este a pagonyban
A fűz alatt, hol fürge nyúl szalad, és híd karolja át a vén folyót,
hinta röppen tarka rét ölén, és egy sátor bújik erdő hűvösén.
Halk csobbanás hallik a víz felől, s egy madár röppenve illan tova, viharleső, acélos szélfiak nyargalnak, míg alkonyégen bíborszínt kavarnak.
Ráborul az este az édeni tájra, bagoly huhog távol, vacsorára várva,
vidrakölyök surran vára oltalmába, s mire leszáll az éj csend borul tájra.
22
BALOGH KLAUDIA
Őszi szerelem
Az őszre emlékeztet.
Hangosan suhan, lélegzete a tájat formázza.
Nézésétől pirulva omlik össze a világ.
Csobbanás hangjára ébred az elme, Elmerül a lágy ősz hideg végtelenben.
Sötét koszorút fon.
Fájó könnyekből fűz világóceánt, Elmerengő őszi fergeteg forgatagot.
Csendes a liliom pázsitmező, Megveszekedett viharleső.
Táncol a szélfutta ház.
A hinta mutatja a fáradt, zengő ritmust.
Narancskavalkádnyi parádé az utca, Merengő sátor pillanat’ otthona
Viharos éjszakán oltalmazója.
Híd fut szerteszéjjel.
Átmegy az ember, ha már érzi jöttét, Kolompnyi idő, míg felharsan a sóhaj.
S a mély ősz fűzi össze a láncot, Mint koszorúba a virgonc virágot.
23
Vihar előtti csend
Mikor a villámlás lát téged, s nem te őt, Új szakmát keress, te viharleső!
Már a sátor sem a régi, az idő rágta szét;
Elvesztette idejét a viharleste lét.
Híd köti össze az utóvilággal, Csobbanás hallatszik Hádész parancsára
Mi köze a halálnak életharmatjához?
Könnyekből fűz gézt, s ad rá kabátot.
Ha a tenger szemed nem válaszol szódra, Sátor az ég, bánatod hordozója.
Mennydörgő kiálltás, hallasd csak hangodat!
Hallani akarom édes harangszódat!
Hinta a világ, benne él a ritmus, Lemarad az élet vagy nagyon előrejut.
Hova futnál viharleső, ha messze már az út, Honnan visszafordulva a semmibe belefutsz?
24
FARKAS HANNA EMÍLIA
Nyári tábor Esti szürkületben lágy dallam, opera.
Tücskök gyülekeznek a neves conférence-ra.
Sok magas fűz, mint védelmező óriások, mint testőr, mint emésztő tűz
vigyázzák a tábort.
Rémtörténet, a takaró szellemet űz, csobbanás, sok sátor.
Hinta trónján éjjeliőr, ők a két bátor.
Ő és a csúszda tetőn álló viharleső, vigyázzák a fákat, hogy vigyázzák a tábort.
De elered az eső.
A gyermeki varázsvilág tiszta, szép, akár egy virág,
ki árván áll egy híd alatt, egy tündérpor legyező.
Takaró nélkül Fekete fellegek alatt sok zord, égig érő fűz.
Vészjelez egy viharleső hangja minden mosolyt elűz.
Mocsaras távon rozoga híd, sárba süllyedt játszótér, nyikorgó hinta.
Egy elfúló hang segítséget hív, egy téglafalon vörös firka.
Esik az eső, hallatszik egy csobbanás sok megtépázott sátor.
Elfutok, de mindenütt erdő, Nem vagyok már bátor.
Sírok, letörlöm a könnyem, felébredtem. Csak álmodtam.
Ezt nem felejtem könnyen, de holnapra kell, hogy aludjak.
25
OLÁH AMÁLIA ZSANETT
Hiába
Veszekszünk, gyűlölködünk boldogságot színlelünk
tökéletes életünk Insta lelkünk ki hazudik kettőnk közül?
Hiába kiabálsz, ha hozzád már nem fűz más
csak minden mi elmúlt már szerelmed ámítás feledésbe csobbanás.
Dobozokban emlékek hét dobozban hét évem
a sátor a tiéd lehet
nekem nem kell egy emlék sem, ami rád emlékeztetne.
Hiába mondod, hogy szeretsz, ha nem érzek semmit sem
a szíved nem szeret,
ha a szerelmed híd volna összedőlne, betemetne, elfeledtetne.
Zuhogó esőben még midig félek egyedül nélküled
ablakon, mint viharleső kitekintek, és azt kívánom, bár itt lennél velem.
Hiába mondom, hogy vége, míg emlékezem, addig nem feledlek
magamhoz szorítom emléked, mint hinta láncait kezemben
hazudtam mikor azt mondtam nem szeretlek.
26
POLYÁK ENDRÉNÉ
Ősz van
Ülök a Sugovica partján, Egy csobbanás hallatszik.
Vidám halak ugrálnak a vízben, Vihar előtti a csend körülöttem.
A parton már csak egy sátor áll a fűz közelében.
Feltámad a szél, a játszótéri hinta lengedez.
A fodrozódó vízben tükröződik, a híd meg- megtörő vonala.
A viharleső béka ül figyelmesen.
Pár perc múlva erősödik a szél és nagy cseppekben elered az eső.
27
ÁDÁM-SZALAY MARIANN
Híd
A horizont mint homorú képmás rezeg a tóban.
Csak a fűz szomorú, bár a szél simogatja hosszan.
Egy viharleső madár gyors röptében az ég alján,
akár szálló tornászszalag cikázik szabadon talán.
Majd mennyei villanás, lágyan kilengő hinta, sátor oldalán kopogás jelzi közeledtét, s amint a
szellő légárammá válik, kirajzott bogarak felhője
sötétlő tájképpé málik.
Rálépek a hídfőre.
Csobbanás.
28
HEGEDŰS MÓNIKA
A vihar
A vihart egy ócska sátorban álldogálva vártam, miközben egy pocsolyába kavicsokat dobáltam.
A kövek csobbanása törte meg a néma csendet.
A hídon egy viharleső szeme az égre meredt.
Mintha valami misztikus szálat fűzne az Isten, miközben egy hinta nyikorgása hallatszik a szélben.
Majd hatalmas vészjósló mennydörgés hallatszik a térből, s egyszer csak leszakad a Jó isten haragja az égből!
29
JUSZKÁN PETRA
Tábor
Csobbanás hallatszik a sikoly után, A híd alatt megannyi vén diák.
A hinta már csak üresen áll, Sátor előtt tűz és fiatalság.
A fűz sem nyugodt, táncra perdül, Szédül már a viharleső.
Emlékek születnek, míg a szeszély kerget, Éden a jelen, mit a kéj éltet.
Zápor
Szomorú fűz, érzékeny viharleső, Hinta repül, egetverő.
Híd alatt lázad az áradás,
Gyenge sátor, elnyeli a csobbanás.
30
PETKI ILDIKÓ
Viharleső
Mélyvízben úszó csobbanás, Álmokban nyíló látomás.
Ablaktalan, nyitott sátor, Ereimben cseppnyi mámor.
Fűz alatt a pad és hinta.
Szavaimat, mind ki itta, Ébredjen az elmenővel, Váljon eggyé levegővel!
Viharleső kopott híd, Évek szárnyán csatát vív.
Maró rozsda, korhadt kéreg, Fapadlóban szú és félszeg.
Alatta víz, tenger szemek.
Szempillákon idő rebeg.
31
PÁPAI NÓRA
VIHARLESŐ
Csónakunk ringatott a vízen.
Fellegek felett félúton ölelt ma az éj.
Csattanó csobbanás iramlott, mint nyárfehér-némaságból örök bézs beszéd.
Tavunkba borult pár fáradt fűz, sziklákba ragadtak szirmok.
A két túlpart között nem volt sem sátor, sem híd, de ódámat aranyló arcodhoz kell írnom.
Holdfényben lebegtek szemeid, sistergő sorokként táncoltak, majd csalfa napra révedtek a Hold helyett,
ahová karjaim kötőszövetként értek.
A szikla peremén inog lábaid játéka;
dominóként borulnak virágok, érted szökken, mint napfény a bőrbe és mint egy hinta, konfúzióba ér a világunk.
Én mint viharleső, éreztem a bajt;
jobb hátra lépnem, mint zuhannom.
Szemeidhez írtam az ódát,
miközben száradt völgyeket kellett uralnom.
Szorosabban öleltél, mint csontomat a bőr, könnyeidet éreztem államon.
A tájjal te is néma lettél és nem maradt,
"csak csont és bőr és fájdalom".
32
CSÁKVÁRI ESZTER
Az utolsó csobbanás
Apró gyöngyöket fűz a Nap, a hullámok elsodorják a csillámokat.
A partról olyanok együtt, mint a híd, mely átsegít, de már a túlvilágra hív.
A tenger mindent elnyel:
a szerelmes fürdőzőket, a kéregető madarak rikoltozását,
a távolodó vitorlák magányát.
Homokot farag az időből, s kimossa a világot bűneiből.
Az ég beborítja e képet, mint egy sátor.
A vásznon a hinta üresen áll.
A sós levegőtől nyikorogva ébred, rozsdatemetőbe, hullámsírba száll.
A sziklán világítótorony, belenézek viharleső kék szemébe, s kéretlen megérinti lelkem az utolsó csobbanás ígérete.
33
VARGYAS ROZÁLIA Tűz, víz
Tűz víz tűz víz egy roppanás, egy csobbanás,
híd nincs elsodorta a folyó
tűz emészti víz árasztja
tűz víz tűz víz sátor lesz a háza
hinta palintája
maga viharleső
s még a fűz is szomorú.
34
CSIKI-FALUDI ANDREA
Figyelem
Elmélyülten játszik. Órákig csak nézem. Visszatükröződni látszik saját gyermeki énem.
Játszótéren leng a hinta mindig egyre magasabbra Száraz homok, nedves homok készül a sok sütiforma.
Mintha csak aranyat gyűjtene; lesz kis vödre kaviccsal teli S kincseit, ha a közelben folyó, patak, tó van; biztosan odacipeli.
A tóba hajított kő célja mi lehetne más, mint a csobbanás maga.
De nézi a röppályát, a sebességet, a távolságot; hogy miként ér oda.
A szomorú fűz alatt angyali mosollyal fűz pitypangból láncokat A legnagyobb beleéléssel győzi le kalózként a vad hullámokat.
Szék csikorog, takaró lendül, nehezéknek könyveket keres Barlang, sátor vagy bunker építése így lesz végül sikeres.
Kanyar, egyenes, váltó, sorompó, megálló, felüljáró és a híd.
Precízen illeszti össze az elemeket, majd vonatosat játszani hív.
Hogy egy határ meddig tart, meddig szabad elmenni; mint viharleső de ő nem az időjárást kémleli; minden rezdülésem érzékeli s figyeli.
Az idő rohan, száguld. Te lassíts, amíg csak lehet a pillanatot megragadni; máshogy aligha lehet!
35
FŰRI MÁRIA
Kellékek
A fűz, a híd, a hinta, sátor -- Gyerekkorod kellékei.
A csobbanás tóban, folyóban.
Lested, mit mond a viharleső?
Dehogyis, nem volt még mobil -- Tied volt viszont az idő.
A halálfélelem -- az kísértett Fiatalon is. A félelem
A fájdalomtól. Békén nem hagyott.
Mégis -- messze volt, csak az Élénk képzelet vetített
Baljós képeket eléd.
Tó
A fűz, a híd, a hinta, sátor -- Gyermekkorod. A csobbanás Tóban, folyóban. A víz Átmos. Egy villanás,
Nem több. Viharleső mondja:
Valahogy vége lesz.
Ne sírj, a dolgoknak ez A sorja.
36
FÜLÖP CSABA
Viharlesők
Már csak két perc s kezdődik Jöttek vihart lesni, Gumicsizma, széldzseki
Ebben szabad esni.
Fejük felett fellegek Mint fekete sátor, Térdük kicsit megremeg
De mindkettő bátor.
Támad a szél elsőként Hajlik a fűz, mint a Apa által meghajtott
Játszótéri hinta.
Zúdul a víz dézsából Ömlik rá a fejre, Nem tréfa ez, futnak be
Egy védettebb helyre.
Híd alatt lesz menedék Nem kell tovább ázni, Ha ez így megy sokáig
Jól megfognak fázni.
37
Hirtelen egy dörrenés Villám cikáz egyre, Sötét van, de ellátnak
A távoli hegyre.
Fogvacogva összebújnak Szünet nélkül robbanás, Borsó aztán teniszlabda Jég keltette csobbanás.
Zubog a víz mintha forrna Nem is volt tán soha sima,
Félelmetes égi csata Nem segít más csak az ima.
Ahogyan jött úgy lett vége Kibújt a két ázott veréb,
Elcaplattak lassan haza Várja őket finom ebéd.
38
ELFRIDA ANGEL-BROOKS
A mennyegzőn
Lelkem végtelen, szívem szerelmes szavaidon csügg, Végül ezt a napot is sóvárogva, vágyakozva, de megéltük.
Izgatottan készültem arra, hogy a feleséged legyek, S el sem tudnék képzelni a szerelmünknél szebbet.
Mint egy halk csobbanás a nyárba, úgy léptél akkor mellém, Mikor lelkem elhagyatott volt, se nem került a Sötétség.
Megszelidítettél, s én Neked adtam szívem Rózsáját, S már akkor azt mondtam: azért, hogy örökre vigyázz Rá.
S most itt állunk a fűz alatt, s mélyen szemeidbe nézve, Tudom, hogy az út, ami idevezetett, nagyon megérte.
Boldog vendégsereg kísér minket át a városon,
S a híd, melyen első csókodat adtad, most virágokban táncol.
Azon a hídon mondtad, hogy örökké velem leszel, Hogy Szíved onnantól a Szívembe helyezed.
Ahogy elsétáltunk akkor a játszótérnél, a hinta mellett,
Azt mondtam, hogy de jó lenne, ha pár év múlva, itt sírna egy gyermek.
S látod! Nem kell már sokat várni, Flóra lassan érkezik, Szerelmünk záloga benne teljesedhet újra ki.
Aztán az esküvő után, a park közepén áll a sátor, A boldog vendégsereg csak eszik, iszik és táncol.
Emlékszel még a legelső táncunkra? Mikor oly szorosan fogtál, S én csak abban bíztam, hogy soha nem engedsz el most már.
De nézd! Amott gyűlnek az esőfellegek,
S a viharleső ódon hangja jelzi, hogy ma még eshet.
De nem számít! Semmi nem számít már nekem az életben,
39
ORTELLI-KOVÁCS MÁRIA
Ketten a kövek alatt
Valahogy zajlik, zúg az életünk
Nem tudni, az idő fut így, vagy mi megyünk.
Kertünkbe az ősz merészen látogat, Tágas bőröndjéből gondosan válogat.
Viharleső szemekkel kémleli a fenyőpinty, otthonában sem tető, sem ernyő nincs.
Pedig lesz göndör eső és buja szél, Árkunk felett a híd is dolgára eszmél.
A hinta ugyan kicsit még tétovázik, de mire felette a fűz elázik,
ő is szeszélyes táncba szédeleg, ezzel jön is zuhé, rengeteg.
A tücsöknek még sátor volt a falevél, most mederré fordítja fel a szél.
Fonákjában minden csepp egy csobbanás, ezt nem is látja talán senki más.
Hát ekképpen miénk ez az élet,
ameddig gondolunk vagy látunk egy szépet.
A sors akár vihart, akár fényt fakaszt, mi csak vagyunk…. ketten a kövek alatt
40
STEMLER LILI-FANNI
Csapodár csobbanás
Csobbanás voltál szívemben kedvesem Hozzád fűz minden emlék és érzelem.
Alkalmi volt szerelmed, mint a sátor, mit elmosott a zápor Ó Úgy kellesz most, mint nyelvemre a kocsiajtó.
Ott áll a híd, min románcunk záloga virít Egy lakatvágó kell ide, az felszabadít.
Viharleső se voltál jó, azt mondtad nem kell ernyő Csak szakítani akarok, megengednéd te nő?
Ne ringasd a csípőd akár egy hinta
Még egyszer nem szédítesz meg soha!
41
FAZEKAS ZOLTÁN
42
NORABORA
Dilemma
Szomorú a fűz, emlékeket űz.
Favágó balta hasít most rajta.
Minden roppanás múltba csobbanás.
Élte alkonyán egy perc adomány.
Ága volt hinta, mókusnak inda, törzse odvas híd,
menedékre hív.
Viharleső hód aludt benne jót.
Hangyáknak sátor, miért is vágom?
Álomhinta
Álmokat fűz az éj, illata nyers fahéj.
Egy sátor álldogál magánytól tétován.
Komoran rám kacsint, mellette hinta ring.
Lelkem lángoló híd, mit a félelem szít.
Fáj ez a roppanás a múltba csobbanás.
Bennem szélvész vacog,
viharleső vagyok.
43
VADÁSZ ÉVA
Édesapám emlékére
Földig hajolt a szomorú fűz a Mosoni-Duna partján, Édesapám, mikor utoljára a karjaidba zártál.
Kóborolok félárván az erdő homályán,
megszólítok fát, bokrot, virágot, amerre jártál.
Némán úszik egy csónak a haragos víz hátán, viharleső vadgalambok gyásztáncukat járják.
Csobbanás hangja tépi fel a csendet, a halak üzennek a néma végtelennek.
Fejem fölött, mint sátor borulnak össze a fák, mintha karjaik nőnének, s óvón ölelnének át.
Ott a híd, mely átvisz a túlpartra, ha eljön az idő, átmegyek majd rajta,
s együtt sétálunk majd újra a gyöngyvirágos réten,
száll a hinta, s szállok vele én is a csillagok felé a sötét éjben.
44
BÁLINT JÁNOSNÉ ÁGOSTON ILONA
Híd alatt
Híd mellett áll a hatalmas fűz, Alatta hinta, a Nap rátűz.
Sátor mellől néz a viharleső – Kérdi, vajon esik ma eső?
Horgász cuccal csörtet a híd alá – Hirtelen már is egy nagy csobbanás!
Most fogott egy bajuszos harcsát tán?
Gyorsan tüzet rak a bogrács alá.
Megfőzte a szegedi halászlét – Hát, nincs is ennél finomabb ebéd!
Délután lengő hinta ringatta – Fűz alatt sátor a hajléka.
Többé nem zavarta csobbanás A viharleső horgász álmát…
Csendes az éj, most vihar sem jő – Nyugodtan alszik a viharleső.
Álmában szavakat fűzve fűz – Boros pohara is kiürült.
45
SZENTIDAI DÁVID
Fakó papír
Vágyaim fája, mint szomorúfűz, Kiszáradt tó partján kókadozik.
Csak a megszokás, ami hozzád fűz, Elmém boldogságról ábrándozik.
A kiszáradt tóba csobbanás?
Fájdalmas lenne, mégis megteszem, Csak azért mert nincsen más, Legalább is sokszor ezt hiszem.
Már régóta nincsen köztünk híd, Melyen titkok oda-vissza járnak.
Hogy van fény, remény, azt el ne hidd, Mert körbe vesznek sötét árnyak.
Te voltál a sátor, ahol menedékre leltem A vihar elöl mely folyton követ.
Sok bűnt elkövettem, de aki nem, Az vágja hozzám az első követ.
Viharleső emberek, kárognak, nevetnek A lelkemből falatoznak, ami megmaradt.
Renegát varjak károgják, hogy eretnek, De már hozzá szoktam a sok év alatt.
Hangulatom folyton, mint a hinta, Egyszer lenn máskor fenn Egy fakó papíron elmosódott tinta
Ilyen a sorsom, s az életem.
46
GÁL ANITA
Nosztalgia
Visszatekintve a ragyogó nyárba, viharleső éjszakákba, híd melletti csodavilágba, éjféli csobbanás a boldogságba.
Fűz lágy susogása érinti meg a fülem, fiatalok zsibongása melengeti a szívem.
Sátor mögött hinta leng a végtelenben,
szerelem illata árad a levegőben.
47
BARA GABRIELLA
Zánka
Zánka, egykori úttörő fészek, Nyári otthona a víg diáknépnek.
Mosolygós arcok, nevető szájak, Itt minden nap újabb kalandok várnak.
Fürdőzések a Balaton parton
-- Jössz egy fagyival, ha beugrok! -- Tartom!
--
Csobbanás bele a hűs habokba, Épül már a vár a sárga homokba.
A fűz árnyékában száll a hinta, Száll a dal, vízhang felel szavainkra.
Reménykedjünk, hogy ma nem lesz eső, Figyeld, hogy jelez-e a viharleső!
Perzsel a nap és éget a csúszda, Van aki leég és van ki megússza.
Délután még jön egy kis evezés, Jobb mint a vízibicikli tekerés!
Múlik az idő, gyűlnek a képek, Gyarapodnak a szép, vidám emlékek.
Új ismerősök, új barátságok,
Nap végén nem is érzel fáradtságot.
A sátor, a part, a tó és a híd, Itt minden visszavár és visszahív.
Most menj és csomagolj, de ne feledd:
Jövőre is találkozunk még veled.
Itt a nyár
Itt van a nyár, eljött végre!
A diákság örömére.
A híd tavasz és ősz között Három hóra beköltözött.
Száll a hinta, száll a labda, Melyik is jut magasabbra?
Áll a sátor, áll a tábor, Téged várunk, légy akárhol!
Csobbanás bele a vízbe, Lefröcsköltek nem egy ízbe.
A jókedvünk egetverő, Ma te vagy a viharleső!
Aztán jól figyeld az eget, Látsz-e erre fergeteget?
Ott van! Nini, feketéllik!
Ömlik már és villám fénylik.
Az öreg fűz árnyékában, Mind alaposan megázva, Várjuk ki az elvonultát, A jókedvünk megújultát.
48
KOLOSY BETTINA
Dynge hívása
Könnyű hártyán át remeg A mocsár vize: keszeg Karistolja az azúr leget
A lány pislog: szemből ki könnyeket
Dyngét látni olyan, mint
Belenézni tótágast állt, fordított tükörbe Mely görbe
Elréved a tóban melyben Saját képe ül töretlen:
Haja galamb evezőtolla
Csont ütőjét vászonba burkolta
Dyngét szeretni olyan, mint Szomjazni nappali pávaszemként A sötétséget
Előre-hátra lábán: hinta Hívja a vihart vagy ne hívja?
Válaszul spirál nyíl fröcsögve Híd a vízben Dynge közt és közte
Dyngét hívni olyan mint
Mikor egy ember fehérbe fekete festéket kever
Elhagyja a kislány A sátor rejtekét Csobbanás: kézfeje Csukóig be a vízbe
Dyngéről énekelni olyan mint Dicsőséggel adózni az álnoknak Tiszta szívvel
49 Ujjakat egymásba fűz
Akár egy szomorúfűz Egy nyárfa fehér ága Hámló sápadtsága
Dyngével kacagni olyan mint
Mikor galambfióka repül monszunba Mosolygó szemmel
A viharleső lány kihúz egy dobot Penész-csókolta moszat-köralakot Felemeli majd ütőjét hozzá veri Orkán és áradás válaszol neki.
V. MARTON
Őszi ima
Szürke csend ül a tavon Parázsló hajnali kelet Szél dalából, s fűz lombjáról Gyalog jönnek az istenek Hinta szívén csendes mosoly Víztükrön múlt csobbanás Gyermekléptük Élet hangja, Szerelmes szívdobbanás Finom, ezüst sóhajuktól Elalszik a Nagy Idő, Megdermed a híd aranya S szundít a viharleső Titkos, égi szent pillanat, Földi oltárukhoz érnek S az öreg, kopott sátor előtt Térden irgalmat kérnek
„Magányos Láng, ki távozol, Nagy Sötétben kérjük kegyed Legyen áldva most a hamu Mi gyönge volt, s mégis szeret.“
50
Egyetlen Pillanat
Messzi Dél forró óceánjának tűzbe fagyott hullámain Vándor sátor alá hullik a horizonton, az esthajnalfény.
Hegycsúcsok vadvirágait simogató hűvös fuvallatok Illatokat festenek, a felhőforgatag fölötti csendben.
Álmos fűz ébredezik a felkelő Nap első sugarain, S aranyos híd jöttét lesi a viharleső, hajnal-tó tükrén.
Tenger-halraj színpompáját rejtik el a bátor áramlatok, Ujjongásuk reggel nótája, hangtalan csobbanás a mélyben.
Városi pír puha szíve alatt öreg hinta roskadozik,
Minden dobbanása gyermekkacaj, jövőbe vetett szép remény.
Időtlen időben rejtőzik mind: titkos, égi sugallatok,
S így hallgatja Élet dalát az örök Pillanat, az Egyetlen.
51
NAGY-RAKITA MELINDA
Sors-játék
Szomorúfűz sátor alatt szorgos Párka üldögél
Fonja folyton fonalát keze jár mint gyors motolla
Távolban a tenger vizén apró hajó dülöngél
Viharleső kosarában matróz reszket fél szegény
Leng az árbóc mint a hinta jobbra is meg balra is
Sűrű felhők mögé bújik Héliosz az isteni
Mert bősz Zeusz haragjában villámokat hajigál
Miközben kint a parton a Párka fonja fonalát
Gyors kezében ott az olló s most hirtelen belevág
Árbóc kosarából matróz vízbe hullik nem kiált
Zúgó viharok zajában eltűnő halk csobbanás
Elcsitulhat már a tenger Zeusz végre nem dühöng
Kis hajónak kosarában másik matróz álldogál
Párka pedig a fűz alatt új fonalat fonogat
Az elcsendesült tenger felett aranyló híd feszül
Héliosz sem bujdokol már kedve újra felderült
Volt egy élet s most nincs sehol isteneknek játék volt
52
SZABÓ ATTILA
Magányos leány
Karcsú a híd, mélyben a folyó útját járja fénylő csillag sátor borul reája
hold sugara akár a viharleső lámpa
sápadt fényét szórja egy magányos leányra Aranyszínű haja úgy borul vállára
ahogy a föld érintését vágyja bánatos fűz koronája arcáról egy könnycsepp zuhan csendben alája akár ócska hinta melynek elszakadt a lánca Rémülten kap utána mint aki sajnálja de alacsony ám a híd hazug korlátja akár kavicsot melyet gyermek vet az árba
elnyeli testét a folyó kriptája, halk csobbanás marad csak utána
53
LAKOS TÜNDE
Nyári eső
A folyóparton állok, s mint egy látomás, fázósan megremeg az ódon HÍD,
melyre a FŰZ ága ráhajol.
Figyelmemet elvonja egy távoli CSOBBANÁS, s a vízben tovafut egy keskeny csík,
mely a halk zajra válaszol.
Mint VIHARLESŐ szemlélem a sötétedő eget, s futásnak eredek a kopott SÁTOR felé,
mely hívogató, óvó menedék.
Behuppanok gyorsan, aztán le is heveredek, fúj a szél, a HINTA lánca megnyikordul belé, s hirtelen leszakad az ég.
Veled
A lágy érintés közöttünk a HÍD, s veled az élet egy ősrobbanás, mint morajló vízben egy nagy
CSOBBANÁS.
Más férfi hiába is FŰZ, vissza lesz lökve bizony az a HINTA,
nem pálya így nekem bármilyen palinta.
S ha jön exed, mint VIHARLESŐ, hozhat szelet, jeget, lehet nagyon bátor,
stabilan áll most már felettünk a SÁTOR.
54
PÁLOVICS JÁNOS
NYÁRI EMLÉK
A tóparton üldögélek, kezemben a noteszem, A távolban játszadozó családokat figyelem.
A gyerekek nevetését elhozza a nyári szél, Élvezik a napsütést messze még a tél.
Egy halk csobbanás kíséri a halak táncát a vízben, Kiugranak a felszínre, majd eltűnnek a mélyben.
A halászok a csónakból dühösen néznek rájuk, Hiába is várják őket üres lesz a szákjuk.
Mennyi emlék fűz ide, mik veled oly szépek voltak, Ott a híd min találkoztunk, ezért hálás vagyok a sorsnak.
A szerelmünk lángolt, mint tűző nap az égen, Te voltál a mentsváram a világnak e szegletében.
A parkban lévő hinta, hol megcsókoltál először, Amikor csak erre járok, ez az élmény előtör.
Még mindig érzem hajadnak gyengéd simogatását, Semmi nem volt mi megtörje e szép nyárnak varázsát.
De szíved, mint az időjárás, ősszel szeszélyessé vált S én, mint viharleső néztem a sötét felhők járását.
Tudtam, ha eső lesz, minket megvéd majd a sátor, De itt hagytál végleg, most messze vagy, oly távol.
Múltak a hónapok, majd szép lassan az évek, Néha a tópartra még vissza-vissza térek.
Emléked itt maradt, bármerre is nézek.
Kereslek, de hiába! Már soha el nem érlek.
55
OLAJOS TAMÁS
A vén csahos
Öreg kutyám a házában fekve, de a fejét kidugva mindig az eget kémleli vagy csak a felhőket, ki tudja?
Máshogy vinnyog, ha szelet, jeget, esőt érez, mert igen szelektív, a jó szimata miatt olyan, mint egy mesterdetektív.
Kölyökként imádta, ha vízbe dobom a labdát, de már nem szalad ,ha hallja a csobbanás hangját.
Jó néhány éve jött el nála ez a fordulat,
azóta nejem hiába fűz már zsinórra játéknyulat.
Áll egy öreg híd nem messze, hol autók járnak, már nem idegesítik az én vén, bölcs kutyámat.
Legyen az labda, vagy bringa, vagy a kert végén a hinta, minden játék volt ott, ami nem volt neki tiltva.
Akkortájt gyors volt, nagy, erős és bátor,
bármit szétrágott ő, legyen az cipő, csont, vagy épp sátor.
Sírva látom egy reggelen, hogy örökre elaludt a védelmező,
és már más dimenzióban őrködik a vén viharleső.
56
WÁGNER JUDIT
Vihar
Sátor kell a fejünk fölé.
Ázunk.
Napot ígért esőleső.
Fázunk.
Mint a hinta, ring fűz ága Le-föl.
Mozog a híd, de fújja a Szellő!
Mily csobbanás! Jaj, mi történt?
Ne már!
Csak leszakadt! Viszi az ár El ám.
Napot ígért esőleső Mára!
Ne higgy neki! Nagy lett vihar
Kára.
57
MAYER ZSERALDINA
ELMÚLHAT Elment a nyár.
Itt az ősz már.
Jön a borongós idő.
Ezt jósolja a viharleső.
Legyél te az életed hőse:
tanulj sokat, hasznod lesz belőle.
A Balatonnál nincs több csobbanás,
nincs több kacagás, nincs több hinta, mert már vár az iskola,
a tudás tárháza.
Minden elillant, szinte egy perc alatt.
Nincs több játék már a fűz alatt.
Nem építesz sátrat.
A saját várad te magad vagy.
Nem a Híd,
mely alá temeted önbizalmad.
Légy bátor:
nézz szembe azzal aki bántott!
Lépj túl rajta!
Ez lesz felnőtt léted első fontos mozzanata!
Hajrá! De ne feledd a nyarat, mi bearanyozhatja a mindennapokat!
58
BAUER ANITA
Tévedés
Azt hiszed, hogy újra FŰZ Pedig csak a sorsod űz Eredj innen, ott egy SÁTOR Nem vár itt már téged tábor.
Emlékeidben ott a HINTA S kedvenced a palacsinta.
De ez az emlék CSOBBANÁS Nem más, mint megalkuvás.
Mint egy VIHARLESŐ a bérceken Oly egyedül vagy Kedvesem.
De lelked előtt ott a HÍD Mely minden bajon átsegít.
Szivárvány
Szívedben újabb CSOBBANÁS Azt hiszed lehet még más.
De nem áll talpon az a SÁTOR Mit elvisz egy újabb zápor.
VIHARLESŐ vagy Édesem Nem állsz ellen énnekem.
Ringhat a HINTA előre hátra Sorsod meg van komponálva.
Hajthatja lefelé fejét a FŰZ Belül az alázat gyűrűz.
S ahol a szivárvány a HÍD
Szállj fel Babám’, elrepít.
59
CSÁTI-KOVÁCS ANNA
Hógömb
(Tracy O-nak)
Híd áll a skót folyón, a híres, fürge Nessen, az Infirmary Bridge, s ott állunk mi ketten, ugrálunk boldogan, és kabátunkat tépkedi a szél.
Drótkötelek tartják, de ha rálépsz, a reszketeg fel-le mozgó hinta-híd megugratja szívünket, és mi ketten értjük jól, elértjük a csípős téli tréfát.
Az egyetlen alkalom, ami hozzád fűz igazán, az elrohanó időben egy viharleső délután,
mikor az ég fejünkre dőlt, s elugrani onnan nem lehetett.
Nyakunkba borította ezüst sátorfellegét a Ness folyó felett futó invernessi messzi ég,
de mindez már emlék, hógömbbe zárt fagyos csobbanás.
Fűzfa hinta
Egy, kettő, három.
Mély levegő.
Csobbanás.
Így indul a végtelen hosszú nyár.
Mi is indulunk a Tisza-partra, ahol az árnyékos fövenyünk vár, és a védelmet nyújtó régi fűz, földre hajló lombja szelíden int, egy bús ágacskát a hajunkba tűz.
Mondhatni, összetartozunk mi rég, Isten-alkotta védtelen lényünk, fölött a sátor széles vászonég, amelynek kékjén hajtott hinta száll, fentről libbenő hajzuhatag int, és követik a fák, és követi a táj a gyermeket, ki az égben úszik, kinek élete a Híd, átível rajtunk, mint a szivárvány, színén lecsúszik,
60 és törli a földre hulló búbánatot
fen-lent, a fűzfa erősen tartja – Nézd, hogy illan el viharleső gondolatod!
TÓTH-MÓRICZ PÉTER
A felhők alatt nyáron
Nagymamám emlékére, aki 54 évet élt Nekem a vidék sokat jelent
Lelombozó fűzfa a temetőben A város miatt sajnos már feledőben, Én úgy szeretett, drága vidékem Nagyszülőm a szomorú fűz alatt Belőlem még mindig embert farag A menny nagyon magas
De az emlékét őrzöm alant Mégsem tudtam megismerni Úgy igazán
Időben utazni jó lenne Mint hideg vízbe csobbanás Hideg a víz,
A közeli fürdők által nyújtott báj, Nem tudja elvenni a kedvem semmi, Ha kezdődik a nyár
Ott a park, a hinta, a bányató Sok problémával térek ezekhez Amint viszont meglátom vidékem A szívemben a bámulat átható A bámulat látható, szemem káprázik
Ilyen szemmel néznek a befogadott árvák is A vidék elfogad úgy ahogy vagy,
's minden polgár azon a helyen örök élményt kap Tudja, hogy oda bármikor mehet
Amikor a fővárosban van, az útirány kelet
Mivel Bükk szeretete oly annyira meleg
'S az említett hinta, olyan gyönyörű számomra Az az egy pillanat
Teljesen átmozgat A súlytalanság az oka Ami olybá hat rám
Hogy problémáim elrepülnek tova A talaj pedig visszavár
'S egy híd, egy képzeletbeli híd Összeköt azzal az emberrel Aki a legmesszebbi tájakról hív
61 Ez a híd köt össze a vidékemmel is
Csodálója vagyok a bükki estének Ahogy a fűzfák árnyéka kirajzolódik A betonra
Csodálója vagyok ennek az estének Az eső is jócskán kifinomultabb Ahol az eső csendjét
A zuhogó eső hibátlan rendjét
A villám csattogása megzavarja amely untat Mindezt az ablakból bámulom
Hallom ahogy egy felhő a másikon elgurul A viharban egy sátor sem marad a talpán A dörgés megbúgat minden egyes marhát Isten nézi az ablakból
Ahogy ez a fiú felnő
Hisz Ő a barátom, az egyetlen Viharleső
ILLÉS GELLÉRT
Vihar után
Fűz ágát lágyan mossa a permet Ködfátyol a vízről lassan elment
Égzengés csillapodik, vihar távolodik A felhők eltűnnek, a hangok megszűnnek
Sátor, hinta meg-meg emelkedik, a bársonyos szél még lengedezik
Halk csobbanás, szelíd morajlás
Mily gyorsan érkezett, úgy távozott a fergeteg Szivárvány mint egy híd öleli a távoli felleget
Viharleső jelez, megcsendesedett!
62
POLJANEC TÍMEA BEATRIX
Magány a viharban
Magányosan ülök a kandalló mellett csendesen, vidéki kis házunkban a vízparton közvetlen,
olyan lassan telnek nélküled az évek, mióta nem vagy, én már csak a múltamban élek.
mintha szavak morajlását hallanám, odakint csak a tomboló szél susog tán, s hírtelen meghallom a régi hinta nyikorgását,
de csak üres lengése vár az ablakon át,
felsejlik bennem mikor ott ültél engem várva, de mindez csupán fájó emlék maradt mára, végignézve a kerten emlékek zúdulnak rám, mint mikor a szomorú fűz alatt engem megcsókoltál,
vad viharban karjaid, mint egy sátor körbe öleltek, s eszembe jut melletted milyen sokat nevettem, ekkor az arcomon egy halvány mosoly csillan meg fényesen,
de úgy érzem gyötrő hiányod megsemmisít teljesen,
látom ahogy egyre gyorsabban villog a viharjelző sárga fénye, a hullámokba belevetni magam oly nagy kedvem lenne, a sziklák közt már hallatszik is egy hatalmas csobbanás,
tán ez a híd lehetne az, ami végre átvezetne hozzád.
63
FÖLDESI SZILVIA
Bajkeresők Ütköznek a felhők
Villámok mögött, Lombok közt egy ember
Vihart lesni jött.
Vad kölyökcsapat Uszítja őrült társát, Romló pallón merjen
kelni át. Hát,
Mer és biztatni se kell, Mert pezseg sőt habzik vére,
Majd feltolul kábult agyába A veszélyre.
A híd kileng alatta, Mint a hinta,
Reményt senki nem fűz ahhoz, Hogy átjut rajta.
Egy csobbanás és vége, A víz összezár felette, mint a sátor,
Így veszik el a túl merész, Magától.
Megdermed a banda, És tanúja mind ennek ő,
A fák mögött rejtező
Zord viharleső.
64
ANDRÁSSY LÁSZLÓ
Hajnali képzelgés
Eldobom a követ, szemembe süt a fény.
A híd korlátja hideg. Kopott, rozsdás acél.
Felettem a sötét égbolt. Csillagtalan sátor.
Csak a hold, mi szórja fényét. Arcomon a mámor.
Szívem, mint a hinta. Ide oda libben.
Mikor jössz már oh csobbanás? Vagy csak játszik velem A képzelet, és a követ csak dobni akartam?
A túlparton vagy ötven fűz áll némán, riadtan.
De most...most csobbanik, lelassult az idő.
Viharleső felhők mögül halvány pír tör elő.
Talán már a hajnal van itt? Vagy csak kóbor kutyák
Által marcangolt hús vére tükröződik le rám?!
65
JILG-KERESZTÚRI ANNA
A Tündérhez
Tétova csobbanás vagy, Halk szavú tavi vágy.
Fűz felhő vet rád árnyat Parti fű: puha ágy.
Alkonyi fénysugár vagy, Víz tükrén arany híd.
Táncos lépted, ha fárad Lomb hinta lágyan hív.
Hajnali sóhajtás vagy.
Szaladó szellőtánc.
Kelő Nap szövi fátylad.
Koszorúd harmatlánc.
Hajlékony, friss hajtás vagy, Anyád a karcsú fűz.
Zöld sátor ág-házad Megóv, ha zápor űz.
Villámló égi lány vagy, Bátor viharleső.
Zúgó szél röpíti szárnyad, Bőrödön langy eső.
A fűz
A fűz sátor.
A vándor oltalomra lel, ha lombja alá betér.
A fűz zöld ernyő.
A fűz szomorú leány, smaragdszín haját a patak hűs habjába mossa.
A fűz mesebeli dallam, hangja tavi csobbanás.
A fűz göcsörtös állú öregasszony.
A fűz viharleső:
vízparton várja, hogy
eljöjjön az éj, s ezernyi villám cikázzon felé a
morajló égen át.
A fűz kecses táncos.
Láttál-e már fűzfát, amint párás hajnalon a kelő nap aranyfényében táncra kel a széllel?
A fűz a szépség maga.
A fűz kósza álom.
Vajon mit érez a fűz, ha idegen kezek metszik le földet söprő gyönge vesszeit?
S vajon látja-e, hogy
karcsú gyermekei kosárba fonva élnek tovább?
A fűz hinta,
madárfiakat ringató puha bölcső.
A fűzfa hajlékony, élő híd.
Világokon
átívelő szellőpalló.
A fűz bujaság.
A fűz tavasz.
A fűz maga az élet.
66
FÖLDESI ANDRÁS
Nálunk a tenger!
Én csak a Balatonnál voltam, nem ismerem a Velencei tót, nem tudom már, hol állt a híd.
Tücskök húzták a talpalávalót, miközben senki nem táncolt.
Elhagyták a partot akiket bátraknak tartott a közvélemény
és nem maradt ott csak egy kemény legény:
a viharleső.
Gyűltek a felhők és jött az eső.
Az első csobbanás
eget bontott, az ég földet rázott, zivatart ontott,
de én maradtam, én ott ragadtam, hadd lássam amit apám mondott.
Apám szerint, azaz véleménye szerint a vihar a legjobb, az égiháború;
normális esetben nincsenek áldozatai, csak a víztükröt borzolja és a kedélyeket.
Meglebben, s felröppen a sátor, felbomlik a tábor, nyüzsögnek, elmenekülnek
a kikapcsolódók és kirándulók, elfelejtik a reményeket,
egy marad,
hogy újra süt a Nap, a szélerősség jelentőségét nem fogják föl,
pedig magától mozog a hinta.
A látvány, ahogy a víz
és a sziporkázó, éles levegő hajót űz, az az, ami igazán magához fűz, hacsak fent nem vagy a fedélzeten és el nem csodálkozol a személyzeten, amely visít, vagy sír, vagy bús, mint a szomorú fűz
hátrahagyva a parton, tűrve, hogy tépik a kontyát.
67
MEZEI IRINGÓ
Nyári, tábori emlék
Száz szép fűz szomorkodott, a híd mindkét oldalán.
Sötétlő felhők úsztak, leszakad majd az ég, talán.
A sok sátor tetejét viharleső szél tépte, húzta-vonta, cibálta, s dobta a messzeségbe.
Mint repülő hinta szállt sok vászon tekeredve.
Halk csobbanás a folyón.
„Emlék!” – mondtam remegve.
Alapítva 1994-ben * www.omlit.hu
68
VASTAG-BŰN KATINKA
Mit is mondhatnék?
Csobbanás, víz, fűz, hinta, híd, sorolom a szavakat, erősebb az akarat.
Viharleső?
Legyél első!
Állíts sátrat, Inkább hármat!
Érted, mi a szándékom?
Gondolatom átírom,
Neked mondom, csak neked, S ölelem a tenyered.
69
SZÉL GRÉTA
lambdamax
nem is vagyok én optikai csalódás mélyen alvó oroszlán
vágtató szabad ló égen szálló madár egy ketrecben van bennem egy válság
várok egy szóra egy mindent elsöprőre
a posztmodern szemeim fénye vagy
az üveg bor vagy a sorozat
vagy
minden ami nekem kell a híd
vagy az út vagy
a szabadság és hogy felakasszuk
a bennünk lévő űrt a gondjainkat dobjuk a ruháink közé
te v a g y te lehetsz
a szó a válasz a válságom
70
POLONKAI JOLI
Nem akartam én soha
Nem akartam én soha viharleső lenni.
Sötét felhőket kémlelni, s az eget lesni.
Elemezni, kutatni a bárányfelhők színét.
Vajon eső lesz belőle, vagy hatalmas tajték?
Tudtam van egy híd, melyen át kell menni.
Szörnyű magányomat csak így tudom legyőzni.
A szivárványt kerestem, a megváltó szerelmet.
De nem találtam mást, csak bút és keservet.
Gondolataim szólamát a fűz hallgatta némán.
Vállamra omló lombja, mint sátor borult rám.
A tó felől csobbanás hallatszott, eső cseppek zaja.
Megérkezett az ősz, már látszik is lábnyoma.
A kerti hinta egész nyáron állta a szél ostromát.
De már úgy érzi elfáradt, nincs tovább.
A viharos őszi szél átvette uralmát a világ felett.
S én mégis azt várom, jöjjön végre az igazi szeretet.
71
VIOLET C. LANDERS
A Balaton és Te (vers)
Szemeidben élénk ragyogás, Ahogyan rám néztél - csillogás.
Csak ott ültünk a sátor előtt, Míg egy komor felhő előjött.
Sötét vihart hozva magával, Esőcseppek millió számával.
A távolban minden híd kiürült, S az ég hirtelen felbőszült.
A part túloldalán zubogott az eső, Messzi jelezte a piros viharleső.
A Balaton tombolva táncolt, Veled - bármikor jó és bárhol.
A hinta most a vihartól libben, Fűzben gyönyörködve emitten.
Ölelésedben elveszek - nem vitás, Élettel teli szerelmes csobbanás.
