1929 * ÉPÍTÉSZETÜNKBEN* TÖRTÉNETE FORMATÖREKVÉSEK A MAGYAR

A M A G Y A R

F O R M A T Ö R E K V É S E K TÖ R TÉ N E TE

É P Í T É S Z E T Ü N K B E N

*

IRTA =

J Á N S Z K Y BÉLA

*

1929

A M A G Y A R

F O R M A T Ö R E K V É S E K T Ö R T É N E T E

É P Í T É S Z E T Ü N K B E N

1 8 9 4 — 1914

*

IRTA :

J Á N S Z K Y B É L A

*

A L G C H N E R Ö D Ö N S Z O B O R A L A P J A V Á R A

1929

A s z e r z ő k é l e lő a d á s a a M a g y a r K ő m ű v e s m e s t e r e k O rs z á g o s S z ö v e t s é g é n e k b u d a p e s ti c s o p o r tjá b a n

LECHNER ÖDÖN 1845-1914

„ Magyar formanyelv nem volt, hanem le s z !“

(Lechner Ödön)

A nemzetek nagy művészeti versenyében csak az az igazi érték, amely eredeti. Min­

den nép örömmel üdvözli egy másik nép éle­

tében, ha az sajátos és eredeti művészeti ér­

tékeket hoz létre és megveti, ha az ő egyéni művészetét, még ha ügyesen is, — lemá­

solja. Ilyen igazi, talán soha el nem múló értékek mindig azok voltak s azok is ma­

radnak mindörökké, amelyek becsületes művészi alkotások, de egyúttal az illető nemzet lelkét tükrözik vissza.

Minden művészeti alkotás, amely hű és igaz kifejezője egy tehetséges nemzet al­

kotóképességének, olyan maradandó alko­

tás, amely dacol az idő fogával s amely még államok között kötött kényszerszerző­

dések paragrafusait is megdöntheti, mert bizonyítékot szolgáltat róla az emberiség számára, hogy egy ilyen értékes kultúrájú ország elsenyvesztése, halálra Ítélése az ál­

talános emberi kultúrának is mérhetetlen kára lenne.

Magyarországnak, a csonka kis földdarab­

nak s az ezen élő néhány millió férfiúnak

ma százszor nehezebb a kötelessége és száz­

szor nehezebb a sora is, mint a régi, boldog millenáris országnak. Minden becsületes magyarnak össze kell fognia s mindenki­

nek a maga módján, a maga mesterségé­

ben kell megmutatnia, hogy amit munkás­

ságával létrehoz, valódi érték is és nem talmi utánzat vagy Ízléstelen, értéktelen lim-lom. Csak ezzel tudjuk igazán megmu­

tatni, hogy valamit érünk és létrehozott ér­

tékeink drága, nemes virágok az emberi kultúra virágos kertjében, amelyet össze­

taposni nem lehet és nem szabad.

A magyar formatörekvések története a magyar kultúra történetének legtanulságo­

sabb fejezete, amelyből tanulságokat levonni komoly kötelességünk, ha nem akarjuk is­

mételten elkövetni azokat a végzetes és tra­

gikus hibákat, amelyeket régebben társa­

dalmunk önmagával szemben elkövetett.

*

Magyarország, amikor a török hódoltság után magához kezdett térni, talán csak pa­

rasztjaiban volt magyar. Az ősi magyar alkotóképesség vonásait, jeleit talán csak néhány lelkes nemesember és a magyar pa­

rasztság képviselte. Ez a két réteg nem talált egymásra, sőt hamarosan ketté is vált. A germán kultúra csalogató kényel­

mével könnyen megszéditette a kevés el­

lenálló képességgel biró, nem is teljesen fa j­

magyar uriosztályt, amelynek nagy része legalább a császári — labanc — területe­

ken, már előbb is behódolt neki. Mily kevés volt az, amit a magyar nép eredeti ősi faji érzéseiből, ösztöneiből, régi kulturális ha­

gyományaiból megőrizhetett! Mindez csak néhány lelkes ember és a nép lelkében szunnyadt. S mégis milyen hatalmas erő, milyen példátlan alkotóképesség volt elrej­

tőzve a magyar nép lelkében. Hogy ez mi­

lyen életképes, milyen hatalmas teremtő erő volt, megmutatta a következő évszázad, a magyar nép politikai ébredése, a magyar nyelvmüvészet káprázatos csodatettei s a magyar kultúrának annyi rettenetes szen­

vedés, elnyomás és mesterséges kiirtási kí­

sérlet után való feltámadása, csodálatos virágzása.

A magyarságot, ez bizonyos, Mária Te­

rézia és fiának erőszakos vagy behízelgő németesitő kísérletei ébresztették fel nem is dermedtségéből, de halálos agóniájából.

Aztán jött Napóleon, aki a nemzeti öntu­

dat ,,tudatos” fogalmával ajándékozta meg Európa elnyomott népeit. Felhívta a ma­

gyarságot, hogy szakítson a hálátlan Habsburg-dinasztiával, amely egy magyar

— az egyik utolsó, még ázsiai származású

— királynak, IV. Lászlónak köszönheti ta­

lán létezését is, de mindenesetre hatalma elindulását. Napóleon jól ismerte a magyar történelmet, talán jobban, mint sok magyar főur. Megmondta a magyaroknak, hogy ide­

gen és ellenséges fajtából való uralkodói nem fogják sohasem megérteni a magyar­

ságot s mindvégig hálátlanok maradnak,

Napóleon felhívásának, tudjuk, az volt az eredménye, hogy magyar huszárok se­

gítették megint megmenteni a Habsburgok trónját. A jutalom: újabb beolvasztási kí­

sérletek, abszolutisztikus kormányzás, di­

csőséges és a végén idegen fegyverekkel le­

vert szabadságharcunkkal és újabb elnyo­

mással, hogy 60 évvel ezelőtt, csak a kény­

szerítő szükségesség vigye rá végre-vala- hára a dinasztiát arra, hogy a becsülete­

sen, de — ma már meg lehet ezt mondani

— oktalanul hű magyarságnak megadja szabadságát egy fél-függetlenség kereté­

ben, azt a szabadságot, amelyben ugyan még mindig befolyásolva, de mégis korlát­

lanul fejleszthette kultúráját a maga érzése és a maga módja szerint, annyi sok rettenetes viszontagság és kiirtási kísér­

let után.

De még ötven esztendő sem múlt el, — mi ez egy nép életében! — máris itt volt a világháború, alig azután, hogy a nemzet ezeréves fennállásának jubileumát ünne­

pelte.

A magyar kultúra szabad, már alig be­

folyásolt kifejlődésének korszaka még öt- venévet sem számlál. Mekkora csodálatos erő rejlik a magyarságban, hogy ez­

alatt az igen rövid idő alatt nemcsak, hogy utolérte sok téren a nyugodtan és zavar­

talanul fejlődhető nyugati kultúrákat, de azt sok tekintetben túlszárnyalni is lát­

szott már, mikor kitört a háború!

És micsoda bámulatos erőt és életképes-

séget mutat már fel a Napóleon bukása után bekövetkezett elnyomási korszak is, amely egy Széchenyit, egy Vörösmartyt adott az országnak, aztán a szabadságharc, amelynek kulturkorszakát egy Kossuth és egy Petőfi jelzi!

A folytonos beolvasztási kísérletek ellen feltámadó nemzeti erő bámulatos értékeket termelt, de megteremtette a mai müveit magyar népnek a nyelvét, a magyar iro­

dalmi nyelvet s vele a magyar irodalmat is. A nagy politikai akcióknak a kicsueso- sodása szinte mindig egy uj nemzeti kultu­

rális érték megszületését és gyarapodását is jelentette, Széchenyi Vörösmartyt, Kos­

suth Petőfit, Deák Arany Jánost, Tisza Kálmán Jókait.

Bizonyos, hogy szinte semmiből teremtő­

dött meg a magyar irodalmi nyelv s vele a nagyszerű és nagy nemzeti értéket jelentő magyar irodalom, amely egy Madáchot, egy Mikszáthot és végül egy Adyt tudott fel­

mutatni hihetetlenül rövid fejlődési kor­

szak alatt, mint nemzetközi nagy értéke­

ket, olyanokat, amelyek bárhol is megáll­

ják a helyüket s akikre bármelyik nemzet büszke lehetne.

így volt ez a festőmüvészetben is. Volt már Munkácsynk, Paál Lászlónk, Szinyei- Mersénk, Rippl-Rónaink, akik mind ma­

gyar nemzeti értéket képviseltek. Lehetett már magyar irodalomról, magyar festő- művészetről, sőt magyar zenéről is beszélni olyan értékek felmutatásával, amelyek ere­

detiségük, sőt talán éppen jellegzetes ma­

gyarságuk folytán igaz értékeknek bizo­

nyultak a nagy népek kulturversenyében is. El lehet mondani, hogy a magyar alkotó szellem hihetetlenül rövid idő alatt „be­

hozta” azt, amit nem a saját hibájából mu­

lasztott, hanem szerencsétlen sorsa folytán, amely évszázadokon át azt a szörnyen ne­

héz szerepet osztotta ki neki, hogy idegen kultúrák védőbástyája legyen Kclet-Euró- pában, amelyek jórésze annak köszönhette nyugalmát, gazdagságát, kényelmét, hogy a magyarság ezrei vérüket ontották itt, Nyugat-Európa tornácában.

Bámulatraméltó volt ez a teljesítmény, az a csodálatos próbatétele a magyar te­

remtő szellem életképességének, amely ezek­

ben az évtizedekben, mondhatni, minden té­

ren megnyilatkozott. A magyarság végre magára talált s minden téren magyarrá akart válni!

Bizonyára ez a nemes törekvés indította néhány nagy szellemünket arra, hogy az ország külső képét is magyarrá igyekezze­

nek formálni.

Sokszor hangzottak el régebben is olyan kijelentések, hogy Magyarország képe, el­

sősorban a városaié, — nem magyar, még sem történt semmi ennek megváltoztatá­

sára. Bizonyos, hogy városaink egyáltalá­

ban nem tükrözték vissza a kiegyezés utáni években, de azelőtt sem, hogy bennük nem németek, hanem magyarok laknak. És az is bizonyos, hogy a magyarosodási mozga­

lom legkésőbb a művészet legnehezebben formálható területén, az építészetben nyi­

latkozhatott meg, leginkább pedig azéi't is, mert hiszen valamennyi művészeti ág kö­

zül legkésőbben maga az építészet lépett a korszerű lejlődés útjára, amely aztán ma­

gával hozhatta az egyéni és nemzeti kifeje­

zési eszközök és valamely eredeti forma­

nyelvnek használatát is.

Magyarország a hatvanas, hetvenes évek­

ben, de később is, egészen a huszadik szá­

zad elejéig nagyobb, de kisebb városaiban is úgyszólván semmiféle eredetiséget sem tudott felmutatni építményeiben, ami az idegeneknek tudtul adhatta volna, hogy ez az ország nem osztrák gyarmat többé, ha­

nem bizonyos önállóságot élvező nemzeti terület, amelynek nagyszerű irodalma, ere­

deti művészete és bámulatos magyar kultu­

rális életereje van. Hát, ez az életerő bizony cseppet sem látszott meg az épületeken.

Ezek többé-kevésbé ügyes, vagy ügyetlen imitációi voltak azoknak az építményeknek, amelyeket Ausztriában vagy Németország­

ban ezrével építettek akkoriban tehetsége­

sebb vagy kevésbé tehetséges stilus-imitáto- rok. Egy-két nagyobb tehetség kimagaslik itt is, amely nemcsak nálunk, de másütt is pompásan kimagaslott volna a többi kö­

zül, mint Ybl Miklós és mások, akik isten­

áldotta tehetségüket arra fordították, hogy rég elmúlt kultúrák építészeti formanyel­

vét jól megtanulják és igen folyékonyan, sőt szinte egyéni fordulatokkal tudjanak

rajta beszélni, egy olyan világnak, amely azonban már régen nem értette meg' ezt a nyelvet, csak — bámulta — amint a nyel­

vet nem értők is megbámulnak egy szép latin orációt.

Ezektől a kitűnő művészektől eltekintve, akik nagy értékek, nagy művészeti, — de mégsem valódi nemzeti — értékek, az épí­

tészet kultúrája, mi tagadás, nagyon ala­

csony színvonalon állott nálunk. Az épüle­

teket becsületes, derék iparosemberek emel­

ték, akik jó, szolid munkát csináltak, több­

kevesebb ügyességgel utánozva meg nem ér­

tett külföldi, elcsépelt stilusformákat, ame­

lyeknek semmi közük nincsen a magyarság­

hoz, de sokszor a jó Ízléshez sem. És minél tovább haladtunk a múlt század vége felé, annál jobban romlott még az Ízlés szín­

vonala is.

Az építőipar ebben az időben szinte két részre oszlott. Volt egy városi épitőipar és volt egy falusi, paraszt épitőipar. A váro­

sokban eleinte nagyrészt német tanultságu és eredetű vagy hazai sváb építőmesterek és kőművesmesterek dolgoztak. Ezeknek he­

lyébe hamarosan egy magyarabb generáció került, amely később a sváb átirásu, ere­

detileg német szakkifejezéseket félig ma­

gyaros hangzásúra csiszolta ugyan haszná­

lat közben, de a vele átvett és az ő lelkűk­

ben még kevésbé megértett németes épitő- formákat még ennyire se tudta átmagyaro- sitani, hanem még értelmetlenebből alkal­

mazta őket, mint elődeik, a jó Ízlés és ko-

molyság' rovására. Persze voltak kivéte­

lek is.

A másik réteg a falu épitőiparossága, bámulatosan magyar tudott maradni ebben az időben is. A paraszti mesteremberek régi magyar érzékkel, régi formahagyomá­

nyaik alapján folytatták ekkor is becsüle­

tes munkájukat, Ugyanúgy mint a régiek, a jó magyar megszokás nyomán, gyakran újabb és változatos eredetiséggel is, mint ennek nem egy példáját látni még a nyolc­

vanas évek végéről. Ezek a városi, idegen építészeti kultúrától, vagy helyesebben fél- kulturától meg nem rontott derék magya­

rok a maguk romlatlan környezetében csak­

ugyan megmutatták, hogy a magyar te­

remtő szellem eredeti és sajátságos alkotá­

sokra képes és régi virágos kertjében még újabb virágtipusokat is tud létrehozni, ha békében hagyják és nem befolyásolják. Te­

hát a magyar teremtő szellem az építészet­

ben sem halt ki s még csak nem is szuny- nyadt sohasem; bármilyen kicsi volt ez a terrénum: a szegény magyar kis háza, mégis érdekes és értékes dolgokat tudott létrehozni.

A magyar formanyelv mindig megvolt s megvan ma is a maga szerény keretei kö­

zött — falun.

Sokan megmosolyogják talán ezt az ál­

lítást, akik nem ismerik a magyar nép mű­

vészetét és akik a művészeti alkotások ér­

tékét és becsét annak terjedelembeli mére­

tei szerint mérlegelik. Bizonyos, hogy azok-

bán az időkben senki sem ismerte fel ezek­

nek a dolgoknak a becsét és óriási jelentő­

ségét. Lassan a falut is kikezdte az idegen kultúra, az orvosi tudomány, a mérnöki tu­

domány és egyéb, ilyen értékekkel nem so­

kat törődő, különben jóakaratu emberek be­

avatkozásai révén. A magyar házra mind többen mondták ki a halálos Ítéletet azon a cimen, hogy egészségtelenek, hogy tűzveszé­

lyesek. Ezek a megállapítások azonban túl­

lőttek a célon. Agyon akarták csapni a „be­

teget” , nem meggyógyitani érthető fogya­

tékosságait, amelyek talán nem feleltek meg a mai kornak sok mindenféle gyakor­

lati és higiénikus tekintetben, — hogy az­

tán a halottak helyébe, amelyek mind­

egyike a magyar kultúra egy-egy édes gyer­

meke volt, csupa idegen gyermeket rakja­

nak mindenfelé. Praktikus, padlós, nagyobb ablakos házakat a szokásos Ízléstelen for­

mákkal, nem is gondolva azzal, hogy a régi formai és térképzésbeli hagyományok meg­

őrzésével is lehet praktikusat, jót és higié­

nikusát létrehozni. Sajnos, ezekkel az újí­

tásokkal együtt belevitték a faluba az ide­

gen és meg nem emésztett kultúrák forma­

nyelvét is, mint nagyon rossz példákat.

Ezt nem is lehetett csodálni, mert senki sem volt Magyarországon, aki felismerte volna a népies épitőmüvészet becsét. Az a jóakaratu „műszaki” tábor, amely mind­

inkább beleavatkozott a falu és kisváros életébe ezen a téren is, érzéketlen volt az ilyen dolgok iránt, műveltségét német min­

ták alapján szervezett, különben igen ki­

tűnő szakiskolákon nyerte és szellemi után­

pótlását megint csak német folyóiratokból merítette. A magyar gondolat, ha talán meg is fogant valakinek a fejében, mint keresztülvihetetlen lehetetlenség, bizonyára nyomban el is merült, hiszen abban az idő­

ben a legtöbb szakember magának az épitő- müvészetnek a lényegével és valódi céljai­

val sem volt tisztában.

Érdekes jelenség volt ebben a tehetet­

len, értelmetlen korban egy éppen német eredetű magyar épitésznek, Feszi Frigyes­

nek felbuzdulása, aki a fejébe vette, hogy a stilus-imitációk sivár tengeréből olyan vizekre kormányozza hajóját, ahol a sok céltalan és unalmas tévelygés után biztos révre találhat, ahol az akkoriban sokat em­

legetett magyar Géniusznak hódolhat. Két­

ségtelenül roppant lelkes, tehetséges ember volt Feszi, de kísérleteivel nem járt, mert talán még nem is járhatott a helyes utón.

Kora nem értette meg, a szakemberek gán­

csolták és útjába is állottak törekvéseinek, amelynek olyan pompás monumentális eredménye a budapesti Vigadó épülete.

Feszi tragédiája volt az első stáció a ma­

gyar építészek elég nagy Kálváriáján és azért volt tragédia, mert egyúttal hosszú időre az ilyen irányú építészeti törekvések letörését is jelentette. Egyébként csodála­

tos jelenség is volt ez a lekicsinylése és az is, hogy nemes törekvéseinek senki köve-' tője akkor nem akadt, csodálatos éppen

abban a korban, amelyben egyébként a ma­

gyaros felbuzdulás más téren elég nagy erővel nyilatkozott meg. Magyarázata ta­

lán abban rejlik, hogy a magyar városok közönségének akkoriban még a mainál is minimálisabb volt az építészeti műveltsége s a doktrinér, német műveltségű szakembe­

rek tanítását készpénznek vette s el­

hitte nekik, hogy az építészet olyan ága a művészetnek, amelyben nem szabad, tehát nem is lehet a régi u. n. stilus-szabályokat megbolygatni, nemhogy még holmi nemzeti okvetetlenkedést lehessen benne keresztül­

vinni. És a közönség, bár minden egyébben magyarnak szeretett volna mutatkozni, tudatlanságában és jóhiszeműségében szé­

pen belenyugodott ebbe, mint ahogy, sajnos, később is belenyugodott abba az ostoba, merev tanításba, hogy az építészet megrög­

zött, formabeli dogmái szentek és sérthe­

tetlenek.

Feszi Frigyes érdekes kísérleteitől elte­

kintve, városainkban szinte valamennyi épület német minták és példák nyomán épült a múlt század kilencvenes éveinek de­

rekáig. El lehet mondani, hogy ritka ama kivételek száma, melyen francia vagy olasz hatás volna kimutatható s amely valame­

lyes egyéni és hazai bélyeget viselne ma­

gán. Pedig rengeteg sokat építkeztek ebben a három évtizedben, hiszen városainknak városias jellege legtöbb helyen éppen ezek­

ben az időkben fejlődött ki. És senki, de senki sem akadt, aki felemelte volna sza­

vát és legalább annyit követelt volna meg, hogy a felépült házak ezrei, a házsorok kilométerei, valamelyes hazai izt s bizonyos egységesebb, lokális jellegű képet nyerje­

nek. Még szerencse, hogy a nagyobbszabásu középitkezéseket — többnyire, de sajnos nem mindig — tehetségesebb stilmüvészek- re bízták, akik sokszor egész sikerült után­

érzéssel és beleéléssel hol ebben, hol abban az idegen formanyelvben gyakorlatozva, olyan szerencsés kompozíciókat is hoztak létre, amelyekre aztán bátran rá lehetett mondani, mint mondták is, hogy: „külföl­

dön is megállnák a helyüket” .

Azzal a ritkán kínálkozó nagyszerű al­

kalommal senki sem törődött, amit a ki­

egyezés utáni Magyarország szinte sem­

miből kifejlődő városai nyújtottak. Renge­

teg szűz terület állott itt a művészek ren­

delkezésére, akik itt dolgozva, egy csapás­

sal magyar jellegűvé tehették volna e Ma­

gyarországon hirtelen felépült városokat, köztük Budapestet is, ha csak valamelyes tradícióba tudtak volna kapaszkodni, vagy erős magyar önérzet fűtötte volna át lel­

kűket. Ehelyett hol Berlinre, hol Bécsre hasonlító város- és külvárosképek keletkez­

tek. Voltak régi hagyományok is, sőt jól fejleszthető, majdnem lokális jellegűnek mondható építmények is a régi időkből elég szép számmal, mint a múlt század elejéről származó Nemzeti Muzeum, vagy a Lipót­

város néhány „klasszikus” palotája, ma­

gyar kúriák, stb„ stb. De, sajnos, az ezek­

bői fejleszthető és ha régi stílusban is, de mégis magyar izüvé tehető építőművészet értékét sem ismerte fel senki. Ki gondolt volna hát olyan épitőmüvészetre, amely a magyarság saját, egyéni formanyelvén szó­

lal meg, amely senki másé, csak a miénk?

Huszka József volt az első, aki észre­

vette, hogy a magyar nép ornamentális for­

makincse milyen óriási értéket jelent és mennyire elkülönbözik a többi európai nép szegényebb és fantáziában sokkalta gyön­

gébb népművészetétől. Tanulmányozni kezd­

te ezt a népies diszitő-müvészetet, amely valóságos kincsesbányája a rajzolóképesség, a formáló készség és a szinbeli gazdagság temérdek pompás alkotásának, amely min­

den tárgyon megnyilatkozott, amit a még romlatlan és nyugati forma-dogmák által alig befolyásolt magyar nép szinte a leg­

apróbb használati tárgyig, eszközig a ke­

zébe vett, hogy eredeti képzelőerejével, még Ázsiából magával hozott diszitő-ösztönével megszépítse. Huszka József észrevette a ma­

gyar népnek azt a sajátságos jellemvoná­

sát, amely ázsiai eredetét igazolta, a di- szitő, az ékesitő-hajlamot, az ornamentika szeretetét. És észrevette azt is, hogy a sok­

sok népművészeti emlék nagyrésze pusztu­

lásnak indult, hogy helyét a gyáripar — akkor pláne többnyire egyenesen Ízléstelen, hamis-stilus-diszitésü olcsó tömegcikkei fog­

lalják el. Rajzolni és gyűjteni kezdett és egy csomó igen értékes művet adott ki a magyar diszitő motívumokról, a székely

házról, székely kapuról. Munkáiban csak aránylag kis részét dolgozhatta fel annak az óriási kincsnek, amit a magyar nép év­

századokon át alkotott s még annak is, ami mindebből megmaradt, de ez is elég volt arra, hogy felrázzon egy csomó lelkes ma­

gyart, akire szinte szenzáció erejével ha­

tott népművészetünk gazdagságának, ere­

detiségének s nagy értékének felismerése.

Szinte természetesnek látszik, hogy első­

sorban iparművészek foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy „magyaros” jelleget ad­

janak mindama tárgyaknak, amelyek mű­

helyeikből kikerülnek. Szinte készen, vagy félig készen állott számukra a jó példák­

nak egész sora bútorban, kerámiában, tex­

tilmunkákban, csipkékben és rengeteg sok kisebb-nagyobb használati tárgyban, amit a magyar nép a maga számára csinált s amelyet a maga képére formált s amelyet csak „szalonképessé” kellett tenni. Helyze­

tük sokkal könnyebb volt és lehetett, mint az építészeké. Mégis, ezek a kísérletek is jellemzően hibásak voltak, legalább kezdet­

ben, mert a művészek rendesen valamely régi stílusnak szerkezeti vázát, sőt főfor­

máját használták fel arra, hogy magyar motívumokat „applikáljanak” rá. Bizony, korcs és igen diszharmonikus furcsaságok voltak ezek többnyire s azt mutatták, hogy megalkotójuk nem sokat fáradozott vele, hogy a magyar nép formáló és szerkesztő szellemét megismerje. Még azt sem igen vették észre, hogy milyen disszonancia van

a régi stílusok rég kicsiszolódott és szinte megrögzött forma és szerkezeti világa, rendszerei és a magyar nép tiszta, egészsé­

ges, szabadabb szárnyalásu, teljesen más lelkivilágból fakadt ornamentikája között.

Csak elég későn kezdett az „iparművész- világ” is tisztán látni és a helyes útra térni.

Akkor, amikor egy kiváló, valóban zseniá­

lis mester, egy vérbeli építőművész, egy igazi apostol a művészetben, kőben, fában, vasban szinte egy csapásra mutatta meg, melyik utat kell követni a művésznek, ha magyar szellemben akar alkotni. Ez a nagy, kiváltságos tehetségű művész: Lechner Ödön volt.

Az ezeréves Magyarország millenáris évére készült el az Iparművészeti Muzeum, a mesternek első alkotása, amellyel példát akart statuálni, miként lehet az épitőmü- vészetben egyénit, újat és korszerűt s mind­

amellett nemzeti, magyar szellemű alkotást létrehozni. Lechner Ödön ezzel az első, ilyen irányban alkotott müvével a vi­

lág valamennyi nemzetét megelőzte. Anyag­

ban, a valóságban mutatta be elveinek, ak­

kor valóban forradalmi eszméinek keresz- tülvihetőségét.

Ezek az elvek valóban nagyszerű elvek voltak. Lechner Ödön már akkor régóta vallotta és hirdette ezeket és tanítása a mai legmodernebb és legkorszerűbb építé­

szetnek, de a helyesen felfogott épitőmüvé- szetnek is örökre érvényes alapvető taní­

tása marad.

Lechner Ödön már a kilencvenes évek­

ben, tehát az iskolás stilus-dogmatizmus legkonzervatívabb éveiben ki merte mon­

dani az igazságot: hogy az uj építészeti szerkezetekre, uj anyagokra, az uj alap­

rajzi követelményekhez képest teljesen meg­

változott épitési programmokra a régi stílusok, más szerkesztési módszerek elcsépelt, elavult kifejezési eszközeit al­

kalmazni : otromba hazugság, még akkor is, ha a művészet köntösébe öltöztetik. Más szóval azt mondta Lechner Ödön, hogy a megváltozott kor megváltozott szerkezetei­

re rájuk nem illő álarcokat, hamis kendő­

zést alkalmazni: a legnagyobb bűn, amit művész elkövethet. Lechner Ödön elsősor­

ban az őszinteséget, az igazmondást köve­

telte meg az épitőmüvészetben, a sok hami­

sítás, a stilusformákkal való értelmetlen cicomázás helyett, ami akkoriban dívott.

Ha meggondoljuk, valóban visszataszító látvány lehetett egy olyan tiszta logikával gondolkozó és izig-vérig művészember szá­

mára, mint Lechner Ödön volt, az a sok nevetséges hamisítás, amit stilusformák örve alatt ráhordtak egész modern szerke­

zetekre. (Sajnos, még ma is eleget látni nálunk!) Igen vékony, pálcaszerü vasoszlo­

pokra bádoglemezburákat húztak a klasz- szikus oszlop vastagságában s a kongó, üres teret fürészporral, salakkal töltötték ki, hogy aztán a külső lemezre olajfesték­

kel márványerezést fessenek. Régóta vas­

traverzek hordták már az erkélyeket, me­

lyeknek alja vízszintes sík volt s amelyek igen jól megálltak magukban is, de mégis alátették a „szem kedvéért” a klasszikus konzolt gipszből, vagy üres bádogból, mert hiszen igy kívánta meg a ,»stilus” és a

„szem” ,s igy tovább . . .

Lechner Ödön jól látta a rengeteg sok fonákságot, sőt meglátta azt a másik fur­

csaságot is, hogy a stílus és a helyes „hom­

lokzati tengelybeosztás” , meg az u. n. ,,ak- szisok” érdekében hogyan rontottak el jó alaprajzokat a tervezők, akik modern fel­

adatokkal, tehát ennek megfelelő modern alaprajzokkal, célszerű és a „stílusok” elég merev rendszereinek többé meg nem felelő megoldási lehetőségekkel állottak szemben, de e feladatokat soha jól meg nem oldhat­

ták, mert a szerencsétlen, a fatális dogma és a stílusok kötött rendszerei valósággal béklyóba verték az alkotó és jobb sorsra érdemes fantáziát.

Lechner Ödön szabadságot akart, fel- szabadulást a régi holt formanyelvek kö­

tött rendszerei, bilincsei és korlátozásai alul, szabadságot, friss levegőt, igazságos és őszinteséget. S ami a legfontosabb az épitőmüvészetben: logikát! Lechner Ödön ezt tanította egész életében és sajnálatos, hogy milyen kevesen ismerték fel taniíásá- nak ezt a szinte legnagyobb és legmara­

dandóbb értékét!

És mily csodálatos, hogy ez a tiszta, lo­

gikus fővel gondolkozó művész, reformá- tori tevékenysége közben sem feledkezett

meg magyar voltáról. Német eredetű, né­

met nevű ember volt s mégis első gondo­

lata, amelyet egybefüzött az építőművészet megreformálásának, korszerűvé tételének gondolatával, az volt, hogy az uj forma­

nyelv, amely az uj anyagok, uj szerkesz­

tési módszerek, uj alaprajzi megoldások nyomán szükségszerűen ki kell, hogy ala­

kuljon, Magyarországon magyar legyen!

Lechner Ödön jól ismerte a magyar nép alkotóképességét, teremtőszellemét, ismerte a magyar népművészet óriási értékét s boldognak érezte magát, hogy egy olyan országban született, amelynek a többihez képest oly könnyű a sora, ha arról van szó, hogy uj kifejezési eszközöket kellessen ke­

resni a megujhodott építőművészet számá­

ra. Szerinte a példák, az analógiák ezrei megvoltak már a magyar nép díszítő mű­

vészetének kincsesházában s az építőmű­

vésznek más feladata nem is lehetett, mint ezeknek igaz szellemét megérteni és ha kell, kifejezőeszközeiben felhasználni, helyesen alkalmazni.

„A magyar formanyelv nem volt, hanem lesz!” cimü röpiratában Lechner Ödön bi­

zonyságot tett róla, hogy egyike a legna­

gyobb magyar szellemeknek, azoknak, akik a magyarság értékét és életre hivatottsá- gát olyan alkotásokban akarták bemutatni, amelyek eredetiek, magyarok és mindamel­

lett igaz művészi értékek. Azt mondotta, hogy el fog következni — mert el kell követ­

keznie, — a kor, amelyben az emberek meg

fognak csömörleni elmúlt korok értelmetle­

nül és ostobán alkalmazott, az uj felada­

tokra, uj szerkezetekre valósággal ráerő­

szakolt, rég megunt formanyelvétől. Az emberek uj formák után fognak vágyódni, olyanok után, amelyek ezeket az uj szer­

kezeteket és anyagokat hamisitás nélkül, őszintén fejezik ki s amely korban a tér­

képzés szabadságát, célszerűségét nem le­

het már többé holmi elavult stilus-szabá- lyok miatt korlátozni, még kevésbbé fel­

áldozni. Azt követelte — és ezt nemcsak az u. n. díszítésekre, ornamentikára értette, mint sokan hamisan magyarázzák — hanem az építészet egész területére, tehát magára a tér képzésére is, hogy mindennek ki kell fejeznie a maga korát, de minden alkotás­

nak vissza kell tükröznie a nemzet lelkét is, a magyarság sajátos, eredeti és Euró­

pában egészen különálló egyéniségét.

Lechner Ödön hitt az építőművészet meg­

újhodásában — az idő igazat adott neki — és vakon bízott a magyar nép alkotó- képességében, kivételes tehetségében, amely szinte a semmiből — mindig erre hivatko­

zott — nagyszerű irodalmi nyelvet és nyu­

gati mértékkel mérve is nagy értékű és ere­

deti magyar remekműveket tudott létre­

hozni bámulatosan rövid idő alatt. A ma­

gyar nép büszkeségére apellált, ezt akarta felrázni és alkotó tevékenységre serkenteni az épitőmüvészetben is, arra a büszke­

ségre, amelyhez — szerinte — nem méltó, hogy idegen kultúrák elhullatott, fonnyadt

virágaival ékesitse magát éppen az a nép, amelynek Európában a leggazdagabb a népművészete, amelynek képzelőtehetségét ősi ösztönök termékenyítik meg folytono­

san s amelynek formakészsége szinte ki­

meríthetetlen.

Minek merítsünk folytonosan az idegen népek agyonvariált, agyoncsépelt formái­

nak szegényes kelléktárából, amelynek cók- mókját a sok-sok kölcsönzés már olyan ko­

pottá tette, mikor idehaza egész kincses­

ház áll rendelkezésünkre? Ezt kérdezte a mester minduntalan, de hiába kérdezte.

Apostoli lelkesedésével egy darabig szinte teljesen egyedül állt.

A nagy csömör, amelyet a stílusimitáto- rok erőfeszítései még csak inkább fokoztak, végre Nyugaton is kiváltotta a reakciót.

A művészek, a leglelkiismeretesebb gondol­

kozók mind szabadság után kiáltoztak, friss levegő után vágytak. így született meg — eredetileg ázsiai hatásra — a raj­

zoló és festőművészet forradalma nyomán az építő- és iparmüvészetben is az u. n.

„szecesszió” . A művészek egyrésze valóság­

gal fellázadt a régi formabeli kötöttségek ellen, de fellázadt a hagyományok ellen is, amelyekről többé tudni sem akart. Mint minden erős reakció, a szecesszió is túllőtt a célon. A semmiből akartak valamit csi­

nálni, mindent másképen, mint régen, vagy valaha, mindent teljesen újnak, eredetinek és egyéninek.

Érthető volt ez a lázadás egy egész év-

század hitvány pangása és rabszolgasága után. Valamennyi művészeti ág korlátlan szabadságért kiáltozott és tudni sem akart a régi formákról. Pusztán az „érzés” ré­

vén, „megérzések” utján akartak uj for­

mákat „kikeresni” ’ minden kialakult rend­

szer, támaszpontok nélkül. A feladat olyan nehéz volt, hogy ember nem is oldhatta meg soha. A forradalom már elején magában hordta az elmúlás csiráját, hiszen már a megfogantatása pillanatában is teljes volt a zűrzavar. A végén, ami megmaradt be­

lőle, azonban mégis egy csomó igen értékes elv és gondolat, amely hasznára volt a sze­

cesszió éveiben keletkezett nagyszabású vita-irodalomnak, mert később ezekből csi­

szolódtak ki azok az eszmék, amelyeket ma a legmodernebb épitőmüvészeti elveknek te­

kintünk, mint: a logika, az anyagszerüség, a művészeti igazmondás tana, a tárgyila­

gosság, a gazdaságosság és még sok min­

den, amit ma hallunk és olvasunk az építő­

művészet vita-irodalmában.

I)e nem mondta-e, nem tanitotta-e és nem követte-e mindezeket az elveket jóval, sok­

kal előbb a mi Lechner Ödönünk, mint eze­

ket a nyugati debattirozók végre-valahára, sok-sok nehéz vita, okoskodás után, leszö­

gezték és egyedül üdvözítő helyes tanok­

ként megállapították?

Azok, akik Lechner Ödönt valóban jól ismerték és tanítását nemcsak hallották, de jól meg is értették, tanúságot tehetnek róla, hogy hazánkban három évtizeddel

mindezek előtt élt már egy nagy szellem, aki — talán más szavakkal — lényegében pontosan ugyanazokat tanította, amit ma nálunk is sokan nyugati kultúrák nagy­

szerű szellemi eredményeinek tekintenek.

De milyen kevesen értették meg három év­

tizeddel ezelőtt ezt a zseniális gondolkozót?

És milyen sokan támadták, akik nem is­

merték eszméit, vagy nem fogták fel azo­

kat és csak művészeti megnyilatkozásainak, alkotásainak külsőségeit látták meg és kri­

tizálták meg kicsinyes szempontokból, kü­

lönböző stilus-dogmák vakon hivő elfogult követői, vagy üzleti érdekeiket féltő fél- vagy egész-kontárok!

Ma már kimondhatjuk, akik Lechner Ödön igaz tanítását ismertük és helyesen felfogtuk, hogy ez a nagy reformer és mű­

vészeti forradalmár éppen három évtized­

del előzte meg korát! Nem is csoda, hogy a mi elmaradott építészeti kultúránkban olyan kevesen értették meg és értelmezték helyesen eszméit és olyan sokan támadták és gáncsolták. Lechner Ödön külföldön is óriási feltűnést keltett volna és a vaskala­

posok óriási tábora ott is nekitámadt volna.

Az azonban bizonyos, hogy a fejlődés iránt fogékonyabb nyugati kultúrákban széle- sebbkörü érdeklődést, több követőt és na­

gyobb sikert ért volna el és egy tündöklőén ragyogó nagy nemzetközi nevet a legna­

gyobb mesterek sorában!

A csoda — nem ez volt! A csoda az volt, hogy Lechner Ödönnek a magyar törekvé-

seit is gáncsolták és abszurdumnak minősí­

tették !

Mikor aztán a nemzetközivé vált moz­

galom, a szecesszió, hozzánk is elérkezett s elérkezett vele egy csomó uj művészeti elv is, nálunk is foglalkozni kellett velük, hi­

szen Nyugatról jövet, ezek az elvek már a

„tekintély” súlyával is gyarapodtak. Ez­

után már Lechner Ödön követői is bátrab­

ban mertek mozogni s mintha a közönség egy része Lechner Ödönnek nemcsak kor­

szerű elveivel, de magyarságra való törek­

véseivel is megbarátkozott volna. A sze­

cesszió túlzásai és hamar elmúlt „vonal­

forradalma” mégis megtették a maguk ha­

tását. Az emberek érezték már, hogy nem illik a régi sablonokon élősködni, de nem­

csak ezt érezték meg, hanem azt is meglát­

ták, hogy lehet újat is alkotni, ami tetsze­

tős, ami a szemet „nem bántja” . Lassan sokan elhitték, hogy ha már ilyesmit lehet és szabad, miért ne lehetne magyar szel­

lemben és magyar forma-ösztönnel is szé­

pet alkotni, ha már egyszer magyarok va­

gyunk !

Elsősorban az újságíróknak egy lelkes csoportja állott Lechner Ödön és követői mögé, akik — el lehet mondani — mindent megtettek, hogy megnyerjék a magyar kö­

zönséget ezeknek a korszerű és gyönyörű elveknek és a magyar lelkiismeretre apel­

lálva, a magyar nemzeti építőművészet esz­

méjének is.

A sok cikk, értekezés nemsokára még több embert bátorított fel, akik túlságosan súlyosnak érezték a holt és idegen stilusok forma-bilincseit és amellett hű magyarok­

nak vallották magukat. Lechner Ödönnek egész kis tábora volt már a múlt század végén és e század elején, akik pályázato­

kon és magánversenyben is nem egyszer méltó helyet verekedtek ki maguknak, hogy megbízásokhoz jutva, példákkal statuálják az uj irányt, az uj eszméket formákban, anyagokban, szerkezetekben és alaprajzok­

ban is. Mintha felfrissült volna az ország' régi tespedtségéből, egyik sikert a másik után érték el ezek a lelkes művészek új­

szerű alkotásaikkal, amelyekben nemcsak uj és eredeti, helyes és célszerű térképzé­

seket mutattak be, de igen tiszteletreméltó és becsületes törekvéseket is az uj magyar formanyelv megalkotására.

Talán túl nagy volt a sietség, túl nagy a buzgalom kezdetben, a lázas vágy sem­

miből valami újat és magyart és nagysze­

rűt alkotni, — az első dokumentumok na­

gyon is ragaszkodtak Lechner Ödönnek for­

mabeli külsőségeihez, amelyeknek követését ő maga mindég elitélte s amelyeket ő maga is csak fokozatos, átmeneti kísérleteknek tekintett s amelyekről maga is tudta, hogy amennyire az ő egyéniségéhez fűződnek, épp annyira alá vannak vetve a fejlődés törvényeinek is, tehát semmiesetre sem al­

kalmasak egyszerű utánzásra. És talán ezeknek a formabeli külsőségeknek megle­

hetős kntikátlan alkalmazgatása volt az oka, hogy már kezdetben is bizonyos ellen­

áramlat indult meg a Lechner-követők moz­

galmával szemben, még bizonyos művészeti körök részéről is, amelyek különben sem rokonszenveztek Lechner Ödön „exotiku- maival” s amelyek szemében — talán tul- erős germán kultur-alapozottságuk miatt — nagyon is idegennek tűnt fel Lechner Ödön

„keleties” hatású művészete.

Tény az, hogy Lechner Ödön, akinek

— elég nehezen — további nagyszabású megbízásokhoz is sikerült jutni, további müveiben folytonosan uj és más alkotáso­

kat hozott létre, amelyekben elvei is mind­

jobban testet ölthettek s amelyek forma- nyelvbeli és térképzésbeli szempontokból is határozott fejlődést mutattak fel. Lechner Ödön egyenes utón haladt a cél felé, ame­

lyet maga elé tűzött és megalkotott müvein nemcsak művészeti elveit domborította ki mind tisztábban, de gyönyörűen kifejlesz­

tette formai és ornamentális művészetét is:

uj anyagokban és uj szerkezetekben. Né­

hány müve van csak Lechner Ödönnek, de ez a néhány alkotás, az Iparművészeti, a Geológiai Muzeum, a Kőbányai templom és a Postatakarékpénztár (és néhány, sajnos soha meg nem épült terve) olyan eredeti és egyéni művészetet reprezentálnak, amelyre más szót nem is lehetett alkalmazni, mint azt, amit gunyolói is alkalmaztak: „Lech- ner-stilus” .

Lechner Ödön bámulatos jelenség a mü-

vészettörténelemben. Rövid idő alatt né­

hány müvével valóságos „stílust” alkotott, olyan stílust azonban, amelyet külsőségei­

ben lehetetlen volt követni, mert szorosan összefüggött, összenőtt az ő bámulatos rajz- készségü, vonalszerető egyéniségével s amelynek formabeli utánzása — mint min­

den teljesen egyéni művészetnek — legfel­

jebb sántikálás lehetett.

Lechner Ödön nagyon jól tudta ezt. Ő a saját művészetével semmi mást nem akart, mint példát statuálni, hogy — lám igy is lehet magyar szellemű alkotásokat létre­

hozni! Ha Lechner Ödönben — ezt kell mondanunk — nem olyan túlságosan, min­

dent átformálóan hatalmas az egyéniség ereje, ha ez az erős nagy tehetségű művész- egyéniség nem alkot annyira befejezett, a maga nemében tökéletes művészetet, talán lehetett volna fejleszteni, követni a formai kifejezéseit is. A történelmi stílusok nagy mesterei gyakran csak egy-egy apró alkat­

elemmel, sokszor ilyeneknek csak majdnem lényegtelen, másfajta alkalmazásával já ­ rultak hozzá a stilus fejlesztéséhez. Lech­

ner Ödön fantáziája az egész müvét lezárta, befejezte. Oly tökéletesen és olyan egyé­

nien, hogy azt külsőségeiben, formanyelvé­

ben más sohasem folytathatta volna helye­

sen, csak ő saját maga.

A mester követői közül a nagyobbra hi­

vatottak aránylag elég hamar megérezték ezt és megkísérelték, hogy inkább nagy el­

veinek lényegét tartsák be, mig kifejezési

eszközeikben ők is az egyéni fejlődés útját járják meg.

Komor Marcel, Jakab Dezső, Márkus Géza, Sebestyén Artúr, Kann Gyula, Lajta Béla, a yásw-testvérek voltak a mester hit­

vallásának első követői. Bár kezdetben va­

lamennyiük müvein erősen meglátszik a mester rendkívül erős egyéniségének ha­

tása, lassan valamennyien felismerték, hogy Lechner Ödön egyéni formanyelvét, az ő teljesen sajátos kifejezési eszközeit tökéle­

tesen és igazán művészien csak maga a mester fejlesztheti. Lassan mindannyian rátértek a helyes útra s mindinkább leve­

tették azokat a külsőségeket, hogy egyéni módon kísérletezve, több-kevesebb szeren­

csével, de becsületes akarással jussanak el a célhoz. Bár eléggé szétváltak útjaik, mégis azt lehetett hinni, hogy bizonyos kor­

szerű fejlődés után egységesebb képbe fog összeolvadni a kissé tulváltozatos és nyug­

talan együttes. Vagy ha az ő együttesük már nem is, talán a következő generációé?

Ez a tűnődés érlelte meg Lechner Ödön agyában a Mesteriskola eszméjét. Lechner, követői és néhány lelkes újságíró azt köve­

telték, hogy egy olyan iskolát állitson fel, vagy segitsen a kormány életre kelteni, amelyben Lechner Ödön elvei, eszméi sze­

rint nevelve a fiatalabb generációt, hosszas tanulmányok, talán viták, de mindenesetre egységes összemüködés révén, helyes és élet­

revaló gondolatok, „direktivák” csiszolód ja­

jnak ki, talán bizonyos formulák is, ame­

lyekre minden egységesebb együttműködés­

ben szükség van s amelyek alapján nagyobb biztonsággal indulhat művészi pályájára az újabb generáció a cél felé. Ez a cél: a kor­

szerű, megreformált építőművészet volt, amelynek kifejezési eszközei, mellőzve az egyéniségek folyton szétágazó tultengését, egységesebbek, közösebb szelleműek és való­

ban magyarok s nemcsak „magyarosak”

lettek volna.

Hogy a mesteriskola sohasem jött létre, ez a másik tragédia a magyar formatörek­

vések történetében. Felállításának időpontja a legkedvezőbb volt. Lechner és követői nagyszámú, értékes eredményt tudtak már felmutatni megépített alkotásokban, ame­

lyek mind azt igazolták, hogy az eszme gyakorlatilag is keresztülvihető, az irány életképes, fejleszthető és a jövő, bizonyos egységesebb összefoglalással, mondjuk:

mélyrehatóbb tanulmányokkal, a különböző felfogások összecsiszolása után, káprázatos lehetőségeket rejthet magában. Ilyen, to­

vábbképző épitőmüvészeti iskolára egyéb­

ként is szükség volt, hiszen a hivatalos fő­

iskola nem elégítette ki magának a törekvő épitészifjuságnak igényeit sem, de mint tisztán elméleti, tudományos jellegű intéz­

mény nem is volt hivatott ilyen felada­

tok elvégzésére.

A mesteriskola mozgalmát a megnemér- tés, a hivatali közöny hamarosan eltemette.

Most utólag, a mai állapotokat ismerve, keservesen sóhajtunk fel, mivé fejlődhetett

volna a magyar építőművészet rendkívül sokat Ígérő, nagyszerű elindulása után, ha megvan az épitőmüvészeti mesteriskolánk!

Bizony nem kellene szégyenkeznünk mai el­

maradottságunk miatt, melyben — annyi lelkes, becsületes törekvés letörése, felőr- lődése után — egy félénk épitészgeneráció még szavát is alig meri hallatni és több­

nyire erős megalkuvással, vagy önkinzás- sal és kényszervaksággal termeli korszerűt­

len, magyartalan és rendesen nem is gazda­

ságos müveit a kevés jóakaratu idegen és hazai szemlélő megdöbbenésére, akik töb­

bet, sokkal többet vártak volna tőlünk a há­

ború előtti nagy felbuzdulásunk után!

A mesteriskola, — amit ma is jó lenne felállítani — az akkori elképzelés szerint arra lett volna hivatva, hogy Lechner Ödön eszméi jegyében végezze munkáját.

Tehát, amit Lechner Ödön mindig hangoz­

tatott, elsősorban az lett volna hivatása, hogy kiegészítse az iskolai, főiskolai tu­

dást, tovább fejlessze azt és korszerű irány­

ban, a modern szerkezetek, anyagok helyes alkalmazására tanítsa az építészeket, to­

vábbá arra, hogy ezeknek megfelelő „ki­

fejezési eszközöket” keressenek, amelyeknek összesége végeredményben a „formanyel­

vet” alkotta volna meg, mégpedig a magyar formanyelvet. Ez az iskola tudományos ala­

pon dolgozott volna, de egyúttal a legtisz­

tább művészet jegyében. Feladata lett volna: a magyar teremtő ösztön, a magyar formaérzés beható tanulmányozása és a

nyugati eredményeknek magyar szellemben a magyar szokásokra, viszonyokra való, he­

lyes és korszerű alkalmazása. Gyönyörű munkaprogram volt ez és végtelen kára a magyar kultúrának, hogy olyan alkalmat nem ragadtak meg a mesteriskola megvaló­

sításával, amei'7 magasra kiemelhette volna a nemzetet az építőművészet fejlődésében is a többi népek sorából.

Csodálatos és érthetetlen volt a magyar társadalom nagy tömegének részvétlensége és az illetékes tényezők ellenállása ebben az időben, amikor már kedvezően sikerült analógiára is rá lehetett mutatni másutt, egy másik népnél, amelynél a lelkes össze­

fogás, egyetértés és a társadalom támoga­

tása valósággal a semmiből, hirtelen, egy évtized alatt, világosan felismerhető nem­

zeti épitőstilust tudott létrehozni.

Jóval Lechner Ödön fellépése után, tehát mikor már nálunk számos követője dolgo­

zott az ő szellemében, léptek ki a finnek a porondra, 1900-ban, a párizsi világkiállítá­

son, melyen három fiatal építőművészük valóságos szenzációt keltett országuk kis pavillonjával, amely letagadhatatlanul ere­

deti és sajátságos és szép is volt és hatá­

sában, részleteiben is erősen elkülönbözött a „történelmi” stílusoktól, nem volt sze­

cessziós és bolondos sem és elég „architek- tónikus” formával operált, tehát olyanok­

kal, amelyeket a szigorú kritikusok is el­

fogadhattak.

Ezután a példátlan siker után a finnek,

nekibuzdulva, nemcsak a fiatalok, hanem az öregebbek egyrésze is, buzgón nekiláttak, hogy odahaza nemzeti jellegű épitőmüvé- szetet keltsenek életre a semmiből, mert hi­

szen az ő népművészeti formakincsük, for­

mahagyományuk úgyszólván a semmivel volt egyenlő ilyen nehéz feladat szempont­

jából. Az alkotásoknak egész sora keletke­

zett Finnországban néhány év alatt. Rend­

kívül tehetséges művészek bukkantak elő az ismeretlenség homályából és világszerte elismert nagyságokká váltak, mint Saari- nen, Lindgren, Lars Sonck, Walter Jung.

A lelkesedés akkora volt a finn társadalom­

ban, hogy a városokban még ócska házak­

nak nehezen átgyurható homlokzatát is so­

rozatosan átalakították „finn-stilusura” . És egész városrészek keletkeztek, melyekben a művészek a nemzet formanyelvén igyekez­

tek megszólalni, mindamellett, hogy müveik az akkori időkhöz képest korszerűek is vol­

tak.

Micsoda óriási, összehasonlíthatatlanul gazdagabb formakincse volt idehaza ehhez képest a magyarságnak! Mennyivel koráb­

ban kezdték a mi művészeink, élükön Lech- ner Ödönnel a nemzetiességre és korszerű­

ségre törekvő mozgalmat! És mégis, ahe­

lyett, hogy uj életre kapott volna ez a foly­

ton lankadó mozgalom a finnek sikeres pél­

dája nyomán, már majdnem egészen el­

aludt s még Lechner Ödön leglelkesebb kö­

vetői is sokan pártoltak át szükségből, — hiszen meg kellett élniök! — vagy a törté­

nelmi stílusok imitátorainak táborába, vagy egész egyszerűen nemzetközien modernre, főleg németesre gyúrták át homlokzataikat, m ert. . . ez a harmadik tragédia a magyar építőművészek kálváriajárásában, — ezt jobban „bevette” a publikum, de jobban be­

vették a hatóságok is. Talán mert több köze volt a „fegyelmezettebb” homlokzat- készítő rendszerekhez, talán mert „fegyel­

mezettebb” formákkal dolgoztak? De­

hogy . . . !

Az az értelmetlen formákkal dolgozó, homlokzat-„diszitő” mohóság, amely szelle­

mileg a szecesszió öröksége, mondhatni még öröklött nyavalyája volt, és amelyre más nevet nehezen lehet találni, mint a ,,Ha- landzsa-stilus” nevet, akkoriban dühöngött legjobban az egész „müveit” nyugaton, olyan országokban, amelyekben senki sem óhajtott nemzeti formanyelvet, hanem csak az uj építészeti filozófia, az „Architektur- Philosophie” újabb és újabb, elméleti ala­

pon kivitatkozott megállapításainak gya­

korlati érvényesitését.

Meglehetős zűrzavar volt ezekben a filo- zofálgatásokban, de még nagyobb ezek gyakorlati, építészeti formákba való átvite­

lében. A szecesszió vonal-hullámoztatásai- val, kikényszeritett, vagy szeszélyes, indo­

kolatlan játékaival szakítottak már. He­

lyébe a „fegyelmezett” forma lépett (fe­

gyelmezetlen alkalmazással!), majd — nem akarva megint a történelmi stílusok kellék­

tárában cserkészni — az u. n. „archaikus” ,

primitív formák a maguk lelketlen, élette­

len szögletességeivel, ostoba mesterkéltsé­

geikkel. Érdekes, hogy ez az irány lassan- lassan a Kelet formavilága felé hajlott, az Ó-Koron, Asszírián, Egyptomon keresztül oda, ahonnan Lechner Ödön húsz évvel az­

előtt kiindult, Indiába.

Bizonyos, hogy a tehetségesebbek ebben az irányban is érdekes és sikerültebbeknek mondható müveket alkottak. De a nagy tö­

meg kapva-kapott az alkalmon, fejetlenül nekilódult és a fantázia korlátlan szabadsá­

gában össze-vissza „díszített” mindenféle anyaggal, mindenféle rendszer nélkül, pusz­

tán véletlen ötletei, hangulatai és „Ízlése”

alapján, itt-ott „egyénivé” téve történelmi formákat is (melyeket nem a megillető he­

lyén alkalmazott) és többnyire teljesen megokolatlan szerkezeti játékokkal. A jelszó: a festőiség volt az építőművészei­

ben, amely elvet igen kevesen értelmeztek helyesen, de annál nagyobb szeretettel te­

nyésztették ki festőién (!) fantáziájuk csodabogarait homlokzataikon.

Lechner Ödön kétségbeesve látta ennek az iránynak terjedését, amely meg nem ér­

tett és hamis jelszavak örve alatt nemcsak- hogy még nemzetietlenebbé tehette váro­

saink képét, de egyúttal helyrehozhatatla­

nul Ízléstelenné is. De hiába emelte fel szavát, a lavinát nem tudta megállítani, a mesteriskolát nem csinálták meg és a nagy- közönség nagy része — hiába — még eze­

ket a zagyvaságokat is inkább kisérte ro-

konszenvvel, mint az ő és követőinek nem- zeties törekvéseit. A jelen század első év­

tizedének elején követői közül többen voltak kénytelenek már „cselfogásokhoz” folya­

modni tervpályázatokon, például történelmi vagy halandzsa-stilusu pályatervekkel, hogy elnyerve a megbízást, „nyeregben ülve” , ki- verckedhessék a „magyar stílust” . És ez nem is minden esetben sikerült.

A meg nem értés, sőt ellenkezés, mond­

hatni nőttön-nőtt Lechner követőivel szem­

ben. A hivatalos körök nagy része nyíltan is elítélte az egész mozgalmat, a főiskola ta­

nárai lehetetlenségnek tartották, hogy va­

laha nemzeti irányú stílust lehessen „csi­

nálni” és „szerkezetietlennek” nevezték for­

máikat, amelyek pedig — azt lehetne mon­

dani — mintha mindinkább egyéniebbekké, kicsiszoltabbakká, érettebbekké kezdtek vol­

na válni az évek folyamán. Sőt, ezek a de­

rék, becsületes törekvésű művészek már egy csomó nagyobbszabásu alkotásra mutathat­

tak rá, amelyeket csak rosszakarat kicsi­

nyelhetett le azokban az időkben, amikor a nagy tömeg Ízlése a festői „halandzsa-stí­

lus” förtelmeiben gyönyörködött, mert hi­

szen ezek az alkotások a kiváló, nagytehet- ségü Lajta Béla, Sebestyén Artúr, Komor és Jakab, Márkus Géza, Árkay Aladár, Kosztolányi-Kann Gyula, Bálint és Jámbor, Kőrössy Albert stb. alkotásai művészeti és nemzeti értékben többnyire messzire felül­

múlták nemcsak azt a sok „épitőmüvészeti szemetet” , amely akkor sokaknak inkább

tetszett, hanem a legtöbb, nemzetközi Íz­

léssel megalkotott egyéb épitőmüvészeti terméket is. De még ha ,,kísérletekének is nevezzük őket, — hiszen befejezett stílus­

sal még a finnek sem tudtak előállni, de soha nép még ilyennel nem állott elő egy­

szerre — ezek a kísérletek is rendkivül be­

csesek voltak és azok maradnak, mert egy nagyszabású és életképes mozgalomnak első dokumentumai, mert első állomását jel­

zik a fejlődés utjának, amelyen a magyar nemzeti irányú építőművészet elindult.

Azonkívül érdekes, történelmi becsű emlékei annak a forrongó, átalakulási korszaknak, amelyben a magyarság, mint kulturpro- gramjának utolsó pontját, az építőművé­

szeinek magyar képűre való átformálását is végre akarta hajtani.

A magyar alkotó szellem életképességé­

nek nagyszerű bizonyítékai ezek az épüle­

tek! Az Ízlés változik, a korok változnak, de nem változhatik meg az igazság. A ma­

gyarságnak igaza volt, amikor országának külső képét, fejlődő városainak, környeze­

tének képét is a maga képére akarta átala­

kítani. És bűnösek azok, akik kicsinyes ok- vetetlenkedésükkel, dogmatizmusukkal, ké­

nyelemszeretetükkel, vagy üzleti érdekeik­

nek a nemzet érdekeivel való szembehelye­

zésével könnyelműen és szinte helyrehozha­

tatlanul megzavarták a magyar kultúra lelkes munkásait „munkaközben” ! De nem­

csak ezt tették, útjába álltak a termé szetes fejlődésnek, útjába álltak uj értékek kép­

züllésének, amelyek beavatkozásuk vagy kö­

zömbösségük, részvétlenségük nélkül szaba­

dabban fejlődve, nagyobb számban halmo­

zódva, lassan a köztudatra'is hatottak vol­

na, amint hatott valamikor a magyar irás- müvészek kitartó, — de egységes magyar lelkesedéssel támogatott — munkája, amelynek az eredménye a modern magyar nyelv és irodalom. így lehetett volna ma­

gyarrá tenni az épitőmüvészetet is, minden­

esetre hamarább, mint lehet, ha még valaha lesz! Egy bizonyos: az, hogy a legkedvezőbb időt elmulasztotta a magyar társadalom, azt a drága időt, amikor még a nagy, gazdag Magyarországon, békében és zavartalanul lehetett dolgozni a magyar építőművészek­

nek, amikor a legnagyszerűbb munkalkal- maknak százai állottak rendelkezésükre. Ez az idő nem fog egyhamar visszatérni!

Kétségtelen, hogy Lechner Ödön közvet­

len követőinek is voltak hibáik, kezdetben való tévedéseik. De ezek a tévedések téve­

dései voltak akkor az egész kornak, szinte valamennyi külföldi művésznek is. Korá­

nak a hatása alól csak kivételes zseni vonthatja ki magát, amint kivonta magát Lechner Ödön is. De az is bizonyos, hogy Lechner követői — legalább elméletben — sokkal messzebb jártak már a fejlődés utján, mint a külföld nagy átlaga. Ennek a körülménynek, kellő megértés és támo­

gatás mellett, az lehetett volna az ered­

ménye, hogy a folytatás is hasonló iram­

ban következik be. Ezt ismert okok akasz­

tották meg. Másik hibájukul rójják fel nekik azt, hogy túlságosan elmerültek az ornamentikába. De nem merült-e el benne minden külföldi művész is, igen ke­

vés kivétellel? És ha jól megvizsgáljuk későbbi müveiket, nem vesszük-e észre náluk is a lehiggadást, nem látszik-e raj­

tuk, hogy mindinkább jobban megértik Lechner Ödön igazi és helyesen felfogott szellemét, amely sohasem tűzte ki a díszí­

tést öncélul, hanem azt mindig alárendelni igyekezett a szerkezetnek, mint annak kisérő zenéjét?

Látjuk, hogy mint alakulnak át fel­

fogásukban, kifejezési módjaikban később Lajta Béla, Vágó József, — de a többiek is, — mint keresik mindinkább ornamen­

tikáikban is a nép szellemét, mint köze­

lednek mindinkább az egyszerűséghez, mikor belátják, hogy Lechner Ödön ki­

fejező eszközei, ornamentikája tőle el nem vonhatók és architektúráikon tovább nem alkalmazhatók, ha csak nem akarják, hogy epigonoknak, imitátoroknak nevezzék őket?

Átalakulóban volt a Lechnerizmus is a század első évtizedének vége felé, helye­

sebben mondva „tisztulóban” , amikor az egész mozgalom rendkívül erős lökést ka­

pott a „fiatalok” fellépésében és helyesebb, igazabb magyar irányba terelődött.

Néhány fiatal építész még műegyetemi hallgató korában, kezdetben Jánszky Béla, Kozma Lajos és Tátray Lajos, továbbá a velük párhuzamosan dolgozó kiváló Wi-

gand Ede S a rendkívül modern és kor­

szerű — különben bécsi neveltségü — Medgyasszay István voltak az elsők, akik friss vért igyekeztek önteni a magyar formatörekvések mozgalmának elernyedö, kiapadni látszó ereibe.

Ezeket a fiatalokat nem kötötte semmi­

féle kapcsolat Lechner közvetlen követői­

hez, nem gyökereztek a szecesszióban sem és logikus, korszerű gondolkozásuk meg­

vetette a stilusimitáció csábitó és könnyű módszereit is, éppúgy, mint a nemzetközi

„halandzsa-stílust.” Mások nem lehettek, mint korszerűek, — akkor még modernek­

nek nevezték ezeket, — és — magyarok!

Hosszú, elkeseredett vitákban — ez akkor divat volt, — tisztázták a fogalma­

kat a sok mindenféle körül, ami tennivaló egy korszerű és magyarul lelkesedő, nagy alkotásvágyu jó építőművészre várt. El­

ítélték a szecessziót, elítélték a halandzsa- stílust, a stilus-imitációt és rengeteg sokat olvasva a külföldi vitairodalmat, meg­

állapodtak abban, hogy Lechner Ödön kö­

vetésének igaz útjára fognak térni, de nem az ő közvetlen követőinek, számukra idegennek tetsző és fejleszthctetlennek látszó formavilágában fognak dolgozni, hanem olyan direktívák szerint, amelyeket ők maguk fognak megállapítani. Az volt a hitük, hogy helyes utón indultak el, — hiszen Lechner Ödön se mondott mást, — mindhárman nyakukba vették az országot, hogy — bár mind vidékiek voltak —

megismerjék s megértsék a magyar nép formaképzési szellemét, valódi és hamisí­

tatlan megjelenésében az egész magyar építő „müvességet” , igaz megnyilvánulásá­

ban a magyar nép szerkesztési modorát, annak szellemét, szóval azt, hogy miként, mi módon öltenek magyar jelleget, magyar képet és formát a rideg anyag, a szerkeze­

tek a magyar mivesember kezén. Ők en­

nek a titoknak, az anyag magyarrá való átalakulása titkának felfedezésében, meg­

értésében látták meg a kivezető fonalat, amelybe kapaszkodva a városok képének is magyar jelleget lehet majd biztosítani.

E lelkes uj harcosok munkájával pár­

huzamosan indult meg Malonyai Dezső, kőrösfői-Kriesch Aladár és Medgyasszay István munkája, amely célul tűzte ki a magyar nép művészetének részletes fel­

dolgozását, ismertetését. Medgyasszay Ist­

ván éppúgy mint a fiatalok, százával készí­

tette a pontos felvételeket magyar házakról, magyar házak részleteiről. Még a Mérnök- egylet is megmozdult, kiküldte Sváb Gyulát és Kertész Róbertét, hogy a ma­

gyar parasztházak típusait felvegyék.

Mindez azt bizonyítja, hogy a Lechner Ödön által elvetett mag mégis csak meg­

fogant és mélyebb gyökereket kezdett ereszteni. Amit az előbb említett néhány fiatal-építész elkezdett, a magyar nép formaalakitó művészetének tanulmányozása helyes útnak látszott, mert nemsokára — bizonyos fokig legalább — hivatalos tá­