közbe lehetne vetni, hogy mivel ezen a téren elég kedvezőtlenek a tapasztalatok, azért születtek meg a vidéki akadémiai bizottságok, amelyek m a j d segítenek abban, hogy az országosan érvényes tudományos törekvések és elfogadott értékrendszerek érvényesüljenek a vidéki kutatások és kutatók megítélésében is. Félő, hogy ez a szán- dék csak igen kis mértékben valósulhat meg, mert n e m lesz képes a regionális ha- taími-igazgatási szervezetben m a g á n a k kellő méltánylást kiharcolni. No és m a g a az is kétséges, hogy a vidéki akadémiai bizottságok és azok szakmailag eléggé differen- ciált munkacsoportjai ö n m a g u k b a n is alkalmasak, képesek lesznek-e megőrizni a tudományos m u n k a szervezésében, támogatásában — amely egyelőre i n k á b b csak erkölcsi, és n e m anyagi, de nagyon is fontos lenne így is — az országosan kialakult, legalábbis kívánatos tudományetikai értékrendszert, s nem alakul-e ki a bizottságok- n á l is a vidékiesség biztos jeleként a személyes intrika, a furkálódás és piszkálódás, az ellenszenv-rokonszenv kútmérgező légköre?
I I I . A z elmondottakból jogosan lehet arra következtetni, hogy n e m lehetünk fenntartás n é l k ü l „municipalisták" m i n d a n n y i a n pusztán azért, mert vidéken élünk.
K ü l ö n ö s e n a tudományos élet egyetemesebb horizontot és érdekrendszert k í v á n ó kér- déskörében nem. A Bakos István írásában felvetett kérdések élők, és megválaszolá- s u k indokolt. Meg vagyunk győződve arról, hogy a társadalomtudomány sok á g á b a n jogosult és lehetséges a regionális kutatás — mert ismernünk kell m ú l t u n k és jele- n ü n k „Murokországait", s kik t á r j á k ezt fel, h a nem a főként vidéken é l ő kutatók, kutatásra is képes értelmiségiek, de arról is, hogy csupán azért, mert valaki vidéken él, a n n a k m i n d e n speciális nehezékével együtt, ne szoríttassék ki az egyetemesebb tudományos életből, s ne kényszeríttessék a koporsóig csakis regionális, periferikus t é m á k k a l v a l ó foglalkozásra.
Bakos j ó meglátásait, főként ésszerű javaslatait aligha t u d n á n k ú j a b b a k k a l ki- egészíteni. Legfeljebb azzal a szerény ötlettel, hogy milyen j ó lenne egy modern, m a i
„centralista-municipalista" vita Magyarországon, amely az élet m i n d e n területén gondosan és részletesen mérlegelné, hol és meddig érdemes elmenni a nemzeti mé- retű gazdasági-igazgatási-művelődési-tudományszervezési struktúra tagolásában, mert m i n t h a mostani intézkedéseink az élet sok területén nem nyugodnának megfelelő alapokon.
KRISTÓ GYULA
Mit ér a társadalomtudomány, ha — vidéken művelik?
A címben szereplő kérdésre igaz és valóban „vonalas" választ' akkor lehetne adni, ha azt felelnénk: annyit ér, amennyit a társadalomtudományi kutatást követően meg- született eredmény jelent. H a ez az eredmény számottevő, akkor a vidéki társadalom- tudományi kutatás sokat ér, h a viszont kisebb jelentőségű tudományos siker koro- názza, vagy lényegében nem is születik eredmény, akkor értéke csekély vagy éppen minimális. A z eredmény oldaláról közelítve, a felületes szemlélő aligha lát — a nyil- vánvaló mennyiségi különbségen t ú l — minőségi különbséget a fővárosi és vidéki társadalomtudományi kutatások között: Budapesten is készülhetnek (és n y i l v á n ké-
szülnek is) gyenge m u n k á k , m í g vidéken is vannak k i e m e l k e d ő t u d o m á n y o s produk- ciók. A kérdés azonban ennél összetettebb. Közismert, hogy m i n d e n eredmény meg- születése mögött feltételrendszerek h ú z ó d n a k meg. V a j o n azonos alapúak-e a társa- d a l o m t u d o m á n y o k b a n kutatók feltételei a fővárosban és v i d é k e n ? Természetesen nem. A z okok sok k ö r ü l m é n y r e vezethetők vissza. A l i g h a túlbecsülhető szerepe v a n ebben Trianonnak, amelynek eredményeképpen egy á l l a m i területének n a g y o b b i k részét elvesztő ország egésze szinte egy csapásra Budapest vonzásába került. Buda- pest ekkorra m á r sok évtizede elismert centruma Magyarországnak az élet úgyszól- v á n m i n d e n vonatkozásában, amely centrális jellegét m é g a T r i a n o n előtti időszak- b a n lényegesen nagyobb országterület esetén is érvényesíteni tudta, hogyne s i k e r ü l t volna ez Trianon után, amikor a keleti és déli végeken i m m á r n e m Kolozsvár, Ma- rosvásárhely, Brassó, Temesvár, Nagybecskerek, Ú j v i d é k , h a n e m Debrecen, Szeged és Pécs jelentette a tudományos alközpontokat. Bakos I s t v á n is említi, hogy B u d a p e s t túlsúlyát „bizonyos mértékig enyhítette, d e nem ellentételezte a szegedi, pécsi és debreceni tudományegyetemek létrehozása, illetve megerősítése". A két v i l á g h á b o r ú közti (1921—1945) szegedi egyetemen olyan kiváló társadalomtudósok dolgoztak, for- dultak meg, vagy szereztek m a g á n t a n á r i képesítést, m i n t p é l d á u l B a n n e r J á n o s , Bárczi Géza, Förster Aurél, G u n d a Béla, Huszti József, I m r e Sándor, K e r é n y i K á r o l y , Mályusz Elemér, Mészöly Gedeon, Oroszlán Zoltán, O r t u t a y G y u l a , P á r d u c z M i h á l y , Sík Sándor, Solymossy Sándor, Szerb Antal, Tálasi István, T e t t a m a n t i Béla. S o k u k azonban csak rövid időt töltött a szegedi egyetemen, s h a n é h á n y u k n a k , m i n t m i n - denekelőtt Mészöly Gedeonnak, továbbá Sík S á n d o r n a k sikerült is iskolát a l a p í t a n i a vagy közel j u t n i a az iskolaalapításhoz, a két v i l á g h á b o r ú közti időszakban a fővárosi és szegedi társadalomtudósok viszonyát legalább ugyanilyen m é r t é k b e n Erdélyi L á s z l ó és a budapesti történészek, M o ó r Elemér és a fővárosi nyelvészek ellentéte jelle- mezte, ahol nem ritkán vetült rá Erdélyire és M o ó r r a a provincializmus, a rossz érte- lemben vett vidéki „dilettantizmus" árnyéka. T o v á b b növelték a társadalomtudo- m á n y i kutatásokban a főváros mennyiségi és minőségi t ú l s ú l y á t azok a felszabadulás u t á n i döntések (sorozatban), amelyek társadalomtudományi kutatóintézeteket (kutató- csoportokat) rendre Budapesten hoztak létre. Főleg a t á r s a d a l o m t u d o m á n y o k a z o n körében v á l t nyomasztóvá a főváros mennyiségi — és természetesen m i n ő s é g i — fölénye, amelyeket nyugaton olykor humanitiesnek ( e m b e r t u d o m á n y o k n a k ) neveztek (elhatárolva ezeket a social sciencestői, azaz a szoros értelemben vett t á r s a d a l m i tudományoktól), vagyis az irodalom-, a nyelv-, a történettudomány, a régészet, a nép- rajz, a művészettörténet terén. A z a tarthatatlan helyzet á l l t elő, hogy a humanities- ben (amelyeket vitatható klasszifikációban „lágy t á r s a d a l o m t u d o m á n y o k n a k " is szok- tak nevezni) főhivatású k u t a t ó lényegében csak Budapesten lehet valaki, m e r t — a Pécsett m ű k ö d ő D u n á n t ú l i Tudományos Intézetet leszámítva — a f ő h i v a t á s ú kutató- intézetek (vagy kutatócsoportok) kizárólagosan Budapesten m ű k ö d n e k . A társadalom- t u d o m á n y o k vidéki kutatói éppen ezért nem professzionisták a szó igazi értelmében.
Elsősorban egyetemi, főiskolai oktatók, levéltárosok, könyvtárosok, muzeológusok, a k i k ezernyi fontos — m á s értékmérők szerint a t u d o m á n y o s m u n k á n á l fontosabb — feladatok ellátására v a n n a k kötelezve. Egy főiskolán (itt-ott egyetemen is) m é g m i n - dig szembe lehet állítani egymással — noha m á r csak egyre r i t k á b b a n — az oktató- nevelő, illetve a tudományos m u n k á t , a levéltárakban, k ö n y v t á r a k b a n , m ú z e u m o k - ban pedig m é g m i n d i g — és n y i l v á n m é g nagyon sokáig — k i lehet egymással szem- ben játszani a t u d o m á n y t és a közművelődést, a t u d o m á n y t és a szolgáltatást. A vi- déki társadalomtudományi kutatók — ha egyetemen, főiskolán dolgoznak — heti 8—16 órában tanítanak, e l l á t j á k az órarendhez n e m kötött oktatási feladatokat (szak- dolgozat-vezetés, vizsgáztatás), tevékenyen kiveszik részüket a t á r s a d a l m i m u n k á b ó l (intenzíven foglalkoznak az egyetemi, főiskolai fiatalokkal, közművelődési m u n k á t végeznek, instruálják az előfelvetteket, a hivatalosan n e m is létező postgraduális képzés résztvevőit stb.). Mutatis mutandis hasonló elfoglaltságok h á r u l n a k a levél- tárak, könyvtárak, m ú z e u m o k magas képzettségű dolgozóira is. A n e m f ő h i v a t á s ú kutatóintézetekben dolgozók — és vidéken csak ilyenek v a n n a k — j o b b á r a egyéb
72
teendőik mellett, esténként, szabadságuk időszakában, nem kis áldozatok á r á n végez- nek tudományos m u n k á t .
A k k o r is a vidékiek h á t r á n y á r a üt ki az összehasonlítás, ha nem kutatóintéze- tiekkel, h a n e m hasonló budapesti intézmények dolgozóival v e t j ü k össze munkafelté- teleiket. M i n d j á r t az komoly hátrány, hogy azok a központi intézmények, amelyek a társadalomtudományok terén dolgozó kutatók számára szinte elengedhetetlenül fon- tosak, kivétel n é l k ü l Budapesten t a l á l h a t ó k : a nagy könyvtárak, a központi levél- tárak, a nagy m ú z e u m o k , közgyűjtemények. A vidéki számára egy budapesti kutató- nap fele fárasztó és i m p r o d u k t í v utazással telik el. A vidéki kutatónak azonban nemcsak anyagért, forrásokért, szakirodalomért kell „Pestre" járnia. Lényegében mindenért. M i n d e n társadalomtudományi folyóiratunk a fővárosban jelenik meg, szerkesztőségei a fővárosban székelnek, szerkesztő bizottságai telis-tele v a n n a k fővá- rosiakkal. Budapest a központja a tudományos társaságoknak, Budapesten tartanak rendszeres felolvasó üléseket. Budapest a székhelye a Tudományos Minősítő Bizott- ságnak. Egyszóval: a vidéki k u t a t ó szinte mindent a fővárostól kap, anyagot éppen ügy, m i n t rangos publikációs lehetőséget, tudományos közéletet éppen úgy, m i n t tudományos fokozatot. S hogy sokszor maga a főváros sincs t u d a t á b a n ezeknek a funkcióknak, azt olyan apróságok jelzik, m i n t a reggel 9 órára, vagy este 5 órára tett értekezletek, vitaülések stb., amelyek bevallottan csak a fővárosiak igényeihez igazíttattak. Ezek — m á r tudniillik, hogy a központi intézmények Budapesten székel- nek — legtöbbje adottság, amelyet tudomásul kell venni. A főváros monopolhelyzeté- ből a d ó d ó jelenségek egyike-másika azonban nem szükségszerű: n e m eleve elrende- lés, hogy m i n d e n felolvasó ülésnek Budapesten kell lebonyolódnia, m i n d e n — vagy a legtöbb — értekezletet vagy vitát Budapesten kell megtartani. N e m szükségszerű, hogy a szerkesztő bizottságokban, szakbizottságokban csak m u t a t ó b a n a k a d j o n egy- egy vidéki. N e m predesztinált, hogy a rendezvények i d ő p o n t j á n a k megválasztásában legfeljebb a nagykörúti hatos villamos (mert az is szokás, hogy a fővárosi utcákról oly familiaritással írunk, m i n t h a valamennyien á l l a n d ó a n azokban közlekednénk, vagyis a városnév feltüntetése nélkül) járatai a mérvadók, és nem a vidéki gyors- vagy expresszvonatok érkezései. És mivel a vidéki kutató úgyszólván m i n d e n t „Pes- ten" kaphat meg, eleve h á t r á n y b a n v a n azokkal szemben, a k i k számára „Pest" (a tu- d o m á n y szent csarnoka) éppen a saját vagy a szomszéd intézményt jelenti, ahol a fővárosi kutatónak megannyi kedves ismerőse és b a r á t j a van. K i m e r n é tagadni, hogy m é g m i n d i g — és még nagyon sokáig — vidékről nehezebb elindulni a pályán, nehezebb „betörni" a szakmába, m i n t a fővárosból, nehezebb rangos folyóiratokban publikálni, nehezebb kiadókhoz közelebb férkőzni, nehezebb „megjelenni", s a m i ta- lán a legfontosabb: nehezebb olyan megbízásokhoz jutni, amelyek m e g a d j á k az országos és nemzetközi vállalkozásokba v a l ó bekapcsolódás lehetőségét?
H a azonban el is tekintünk mindezektől, s azonos fővárosi és vidéki munka- helyeken dolgozó társadalomtudományi kutatók munkafeltételeit v e t j ü k össze, to- vábbi hátrányok mutatkoznak a vidékiek szempontjából. Mivel vidéken kisebb lét- számú egységek m ű k ö d n e k , egy-egy tudományterületet kevesebb s z á m ú tanszék „fe- dez le", s egy-egy tanszéken is kevesebb az oktatók száma, m i n t a fővárosban, a vidéki oktatónak nagyobb tudományterületért, szerteágazóbb problematikáért kell felelősséget v á l l a l n i a hallgatói előtt az oktató m u n k á b a n , m i n t fővárosi kollégájának.
Ez a naprakészség egy kiterjedt szakterületen nem hat az egy kicsiny területen szük- séges szakmai elmélyedés irányába. A főiskolákon nem ritka, hogy egy oktató „adja le" m i n d a z t az anyagot, a m i t még egy vidéki egyetemen is egy egész tanszék tanít, de ugyanakkor az sem példa nélküli, hogy a vidéki egyetemen egyetlen szakember van arra (ha van), a m i t a fővárosban egy egész tanszék képvisel. A vidéki szak- embernek egy kicsit „mindenesnek" kell lennie nemcsak oktató m u n k á j á b a n , hanem a közművelődés terén is. A vidéki kutatók kisebb számából, differenciálatlanabb ok- tatási területeiből következik, hogy a helyi vezetés gyakrabban igényli közreműködé- süket különféle aktuális (évfordulós stb.) feladatok ellátásában. Senki n e m vitatja,
tudományok k u t a t ó j á n a k : a vidéki város kevésbé zaklatott életritmusát, a helyi pub- likációs lehetőséget (ha v a n egyáltalán ilyen) stb. Ezek az előnyök a z o n b a n eltörpül- nek a hátrányok mellett. Vidéken élni és ott társadalomtudományi kutatásokat foly- tatni, m a és még nagyon sokáig, bizonyos f o k ú hátrányos helyzetet jelent a fővárosi kutatókkal szemben.
A vidéki társadalomtudományi kutatásokra szükség van, hiszen vidéken t a n u l a felsőoktatási intézmények hallgatóinak mintegy 55 százaléka. A v i d é k i levéltárak, könyvtárak, m ú z e u m o k sok értéket őriznek. Ha egy p i l l a n a t r a el is feledkeznénk a t u d o m á n y belső szempontjairól, ö n m a g á b a n az oktatás és a közművelődés fontossá teszi a vidéken folyó társadalomtudományi kutatásokat. Nagyon lényegesek a z o n b a n a t u d o m á n y belső szempontjai is, az a körülmény, hogy a t u d o m á n y b a n — a h o l a viták, nézőpontok ütköztetése, az ú j szakadatlan keresése alapvető követelmény — a monopolhelyzet kifejezetten káros, hiszen n e m ösztönöz eléggé ú j e r e d m é n y e k elérésére, és a tudományos tételek d o g m á v á merevedését segíti elő. Természetesen egy percig sem vitás, hogy a vidék m é g együttesen sem lehet minden téren m é l t ó partnere vagy ellenpontja a fővárosban folyó kutatásoknak. Egy kis ország a l i g h a engedheti meg m a g á n a k , hogy m i n d e n tudományterületen két vagy m é g t ö b b tudo- mányos centrumot tartson fenn és támogasson. S z á m o s területen elég egyetlen köz- pont léte, az azonban m á r n e m ennyire evidens, hogy m i n d e n ilyen k ö z p o n t n a k szükségszerűen Budapesten kell-e lennie. Vajon m i indokolja, hogy — szinte csak találomra említve n é h á n y példát — Budapesten legyen a (kizárólagos) c e n t r u m a a magyar őstörténeti, a magyar középkortörténeti, a magyarországi bizantinológiai, Latin-Amerika történeti, narrativisztikai stb. k u t a t á s o k n a k ? A t u d o m á n y i r á n y í t ó szerveknek gondos feltérképezés u t á n kellene d ö n t e n i ü k a b b a n a kérdésben, hogy mely társadalomtudományi kutatási irányokat hol, m i l y e n mértékben célszerű foko- zottan támogatni. A z így kiemelt tudományterületeknek személyi vonatkozásban is segítséget kell adni, lehetőséget teremteni arra, hogy túlterhelt egyetemi, főiskolai oktatók, vagy a közgyűjtemények dolgozói rendszeresen vehessenek igénybe kutató- szabadságot, s ez alatt egyéb elfoglaltságoktól mentesen végezhessék alkotó, illetve tudományszervező m u n k á j u k a t . Enyhíteni kellene azon a merevségen, hogy bizonyos emberek örökre kutatásra v a n n a k ítélve, míg mások, hasonlóan tehetségesek, csak töredék idejükben végezhetnek t u d o m á n y o s m u n k á t . Fontos elvnek tekintem, hogy a t u d o m á n y i r á n y í t ó szervek preferálását azok a tanszékek vagy munkacsoportok (tea- mek) nyerjék el, amelyek m á r k o r á b b a n bizonyították alkalmasságukat a kiemelt támogatásra.
M a g a m szkeptikus vagyok — legalábbis rövid t á v o n — a tekintetben, hogy a vi- déki társadalomtudományi kutatások problémái b á r m i f é l e ú j szervezeti s t r u k t ú r a bevezetésével megoldhatók. Bakos I s t v á n is hangsúlyozza: „a szervezet ö n m a g á b a n nagyon keveset jelent". N e m hiszem tehát, hogy a z integrált tanárképzés n a p i r e n d e n levő megvalósítása — vagy b á r m i m á s szervezeti átrendezés — gyors változásokat eredményezne a vidéki társadalomtudományi kutatások helyzete terén. Meggyőződé- sem ugyanis, hogy vidéken, ahol nem várható ú j t á r s a d a l o m t u d o m á n y i kutatóintéze- tek létesítése (az évek óta szőnyegen — bár i n k á b b csak a szőnyeg szélén — levő dél-alföldi kutatóintézet terve is igen-igen távol á l l a megvalósulástól), a társadalom- t u d o m á n y i kutatások fellendítése csakis egyféle m ó d o n képzelhető el: a v i d é k i vi- szonylatban komoly szellemi kapacitást jelentő tudományegyetemek társadalomtudo- m á n y i karainak fejlesztése ú t j á n , örvendetes, hogy a pécsi és a szegedi jogi karok- hoz az 1981/82. évi tanévtől csatlakozik a miskolci kar. H a s o n l ó a n szükséges l e n n e a debreceni és szegedi bölcsészkarok mellett a régóta tervekben szereplő, hagyomá- nyokra is visszatekintő pécsi bölcsészkar felállítása. A vidéki közgazdászképzés és a social scienceshez tartozó társadalomtudományi kutatás jelenleg egyetlen v i d é k i (pécsi) központja mellett elképzelhető lenne m é g egy centrum kialakítása, t a l á n éppen Szegeden, ahol a M a r x Károly Közgazdaságtudományi Egyetemnek kihelyezett tagozata m ű k ö d i k , s a h o l az ilyen i r á n y ú képzést és kutatást a jogi kar léte is támo- gathatja. Minden, a vidéki felsőoktatás további fejlesztését szolgáló elképzelésnek 74
gondosan kell ugyanis azt mérlegelnie: vajon azokkal a kétségtelenül i m p o z á n s ered- ményekkel, hogy t u d n i i l l i k m i n d e n megye rendelkezik (valamilyen) felsőoktatási in- tézménnyel, s hogy 54 vidéki felsőoktatási intézményünk a z ország 35 településén m ű k ö d i k , a r á n y b a n van-e a tudományos haszon? N e m túlzottan szétaprózott-e tér- ben felsőoktatásunk intézményrendszere, amely pusztán e szétaprózottságával emel leküzdhetetlen gátat ama, akár a központból, a k á r az intézményekből j ö v ő természe- tes kezdeményezések elé, hogy mindezekben a felsőoktatási intézményekben legalább regionálisan rangos, országosan számon tartott társadalomtudományi kutatás folyjék, hiszen m i n d e n felsőoktatási intézményünkben oktatnak társadalmi ismereteket? Ügy hiszem, a szétaprózottság, a gyenge könyvtári ellátottság, sokszor az a m b í c i ó k h i á n y a eleve a folyamatos tudományos k u t a t ó m u n k a ellenében hat. M i n d e n további fejlesz- tési koncepciónak tehát azt kell számba vennie, hol v a n n a k meg azok a feltételek, amelyek alapot biztosítanak a további m é g eredményesebb előrehaladáshoz. Ezek a feltételek a vidéki társadalomtudományi kutatás számára jelenleg csak az egyeteme- ken v a n n a k meg.
A következő évek feladata kell hogy legyen a vidéki társadalomtudományi ka- rok további fejlesztése (néhány esetben ú j karok létesítése). Ismerve gazdasági ne- hézségeinket, n e m lehet nagyarányú fejlesztésre gondolni. Sokszor a t u d o m á n y n e m is igényel ilyeneket. A teljesség igénye n é l k ü l néhány gyötrő gondot idéznék elő — a fentebb m á r előadottak mellett — az egyetemeken folyó társadalomtudományi ku- tatások problémáiból. Tervszerűbbé kell tenni a k á d e r m u n k á t . N e m ritkán egy-egy kiemelkedő képességű szakember megnyerése (és lehetőség szerint letelepítése) a vi- déki egyetemen pezsgést indíthat el. A z t sem á r t megemlíteni, hogy a vidéki egyete- meknek j o b b a n kell vigyázniuk saját neveltjeikre, legalábbis egyenlő megbecsülésben kell részesíteniük azokat, a k i k hétfő reggeltől vasárnap estig az egyetem szolgálatára és rendelkezésére állnak, azokkal, a k i k legfeljebb csak egy-két napon á t vesznek részt az egyetem m u n k á j á b a n . K o m o l y p r o b l é m á k forrása lehet, ha a felsőoktatási intézmények költségvetésében tovább merevedik a szigorúan kötött rovatgazdálkodás, ha p é l d á u l egy vidéki társadalomtudományi kar elsősorban beszerzésre és n e m ki- küldetésekre vagy egyéb személyi kiadásokra k a p pénzt. Joggal nevezhető katasztro- fálisnak a vidéki társadalomtudományi karok kutatási segéderővel való ellátottsága, illetve ellátatlansága. Szellemi energiáink pocsékolása az, hogy magasan kvalifikált szakemberek végeznek merőben kisipari m ó d o n m a n u á l i s m u n k á t (adatgyűjtés, adat- tárak összeállítása stb.), a m i t technikai személyzet is elvégezhetne, felszabadítva ezzel a k u t a t ó értékes energiáit sokkal fontosabb és m á s által el nem végezhető fel- adatok számára.
Hosszú ideje megoldatlan kérdés az egyetemek kiadói tevékenysége, ö n á l l ó ki- adói jog h í j á n tudományos kiadványaink nem hozhatók könyvárusi forgalomba.
A 4—500 példányban megjelenő szegedi bölcsészkari A c t á k — az egyetem K ö z p o n t i K ö n y v t á r á n a k juttatandó, meghatározott s z á m ú kötelespéldányon t ú l — tanszéki pos- tázásban ingyen j u t n a k társintézmények vagy protokoll-listán szereplő magánosok tulajdonába (még az is esetleges, hogy a társintézmény honorálja-e csere f o r m á j á b a n saját k i a d v á n y a megküldésével ezt), ugyanakkor az A c t á b a n feldolgozott téma iránt érdeklődők számára az egyetemi kiadvány n e m hozzáférhető, m é g pénzért sem vásá- rolható meg. Nagyon fontos, hogy ne csökkenjen az egyetemek tudományos kiadvá- nyainak előállítására fordítható összeg. A vidéki kiadók létesítése oldana meg olyan problémát is, hogy ahol a vidéki kutatóhely számít a tudományterület egyetlen vagy legfontosabb magyarországi centrumának, az e tudományterületeket átfogó folyóira- tok vidéken szerkesztessenek és ott jelenjenek meg.
Lényeges kérdés az egyetemek számára saját oktatói-tudományos utánpótlásuk biztosítása. A társadalomtudományi karok nehéz éveket éltek át a közelmúltban, ami- kor egy csapásra kérdésessé v á l t — a korábbi esztendők gyakorlatával ellentétben — a kiválóan dolgozó, két év alatt tehetségüket, rátermettségüket bizonyító ösztöndíjas gyakornokok egyetemen v a l ó benntartása. Felülvizsgálatra szorul az a koncepció, hogy vajon m i n d e n tudományterületen (az orvostudománytól a középlatin filológiáig)
egyetlen hasznos módja-e a szakmai utánpótlás biztosításának a m á r több évvel ezelőtt végzett, a gyakorlatban dolgozó szakemberek visszahívása. Úgy t ű n i k , első- sorban a filosz jellegű társadalomtudományok esetében n e m ez látszik k ö v e t e n d ő gyakorlatnak, h a n e m az, hogy a j ö v e n d ő filológus, történész stb. pályakezdő éveit ne valamelyik kisváros kollégiumában, esetleg egy nagyközség általános i s k o l á j á b a n töltse, h a n e m inspiráló szakmai közegben (s további fejlődése s z e m p o n t j á b ó l bősége- sen megtérül, ha legalább n é h á n y hónapot vagy egy évet ebből k ü l f ö l d ö n tölt el).
Készséggel elismerem: a tükör, amelyet e cikkben a vidéki t á r s a d a l o m t u d o m á n y i kutatások elé tartottam, torz. Eleve azzá v á l t azáltal, hogy n e m a vidéki társadalom- t u d o m á n y i kutatások — kétségtelenül meglevő — szép eredményeinek felsorolására és méltatására vállalkoztam. Meggyőződésem ugyanis: az ügyet szolgáljuk akkor, h a kritikusan és önkritikusan számot vetünk nehézségeinkkel, őszintén és kendőzetlenül beszélünk gondjainkról. A n n á l könnyebb szívvel tehetjük ezt, mert a nehézségek át- hidalásához, a gondok enyhítéséhez társadalmi összefogás, v a l a m e n n y i érdekelt fél tevékeny, konstruktív szellemű közreműködése szükséges.
76
