VÁNDOR KÁLMÁN
HALÁL ŐFELSÉGE
EGYNÉMELY KALANDOZÁSAI
BUDAPEST, 1922
„PAX” KIADÓ- ÉS NYOMDAVÁLLALAT R. T. KIADÁSA
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya ISBN 978-963-417-524-7 (online)
MEK-20503
TARTALOM BEVEZETÉS,
melynek a szerző ezt a cimet adta: Találkozásom Halál őfelségével.
ELSŐ FEJEZET,
melyben őfelsége, a Halál megfeledkezik magáról és egyuttal sajnálatos benyomásokat szerez a fővárosi sajtóviszonyokról.
MÁSODIK FEJEZET,
melyben a Halál bosszura gerjed egy bizonyos Petőfi nevezetü magyar költő miatt.
HARMADIK FEJEZET,
melyben a Halál haragja megbocsájtó mosolyba fullad.
NEGYEDIK FEJEZET,
melyben ama bizonyos Petőfi a Halált könnyekre fakasztja.
ÖTÖDIK FEJEZET,
melyben a Halál elhatározza, hogy pesti iró lesz és gyászos tapasztalatokra tesz szert a kiadók, szinházak és kritikusok körében.
HATODIK FEJEZET,
melyben az foglaltatik, mi történik éjfélkor, mikor is megnyilnak a horpadt sirok.
HETEDIK FEJEZET,
melyben egy költőt a Halál az életbe visszaereszt és sétát tesz vele az Andrássy-uton.
NYOLCADIK FEJEZET,
melyben arról vagyon szó, hogyan történt, mikor a Halál kudarcot vallott.
KILENCEDIK FEJEZET,
mely egyuttal befejezés és emlékezete egy drága szent halottnak.
BEVEZETÉS,
melynek a szerző ezt a cimet adta:
Találkozásom Halál őfelségével.
Valami egészen közönséges eset volt. Ma már nem is tudom bizonyosan, de ugy hiszem, valami olyasról volt szó, hogy tél volt, hideg és csikorgó, a kamrából elfogyott a szén és aznap tették tüzre az utolsó fahasábot. Igen igy kezdődött.
A szoba hideg volt, a feleségem elfordult és titokban könnyet törölt ki a szeméből. A beszé- den tul voltunk már. Megmondtam egyszerüen, hogy hiába. Nincs. Nincs pénzem és előrelát- hatólag két héten belül nem is lesz annyi, hogy szenet és fát vehessünk.
- De a baba - sirta a feleségem. Ez a kéthetes csöppség.
A baba sirt. Fázott szegényke. Megfogtam a kis lábát, egészen hideg volt.
- Tüdőgyulladást kap - riadozott az anyja s én vigasztalni sem tudtam.
Valahogyan igy kezdődött és nem láttam semerre utat, mely a pénztelen sötétből előbb kivezessen. Pedig nem jött hirtelen, napokkal előbb már tudtam, hogy jön, eljön ez a nap, a pénz pedig, amit egy regényért kapok, még két hét távolából integet.
- Irj az apádnak, kérj - könyörgött a feleségem - bizonyosan küld, hiszen neki semmi az, ami nekünk rengeteg.
- Nem kérek. Azt mondaná, miért vettelek el, ő előre megmondta, hogy igy lesz és téged szidnának.
- Ne bánd, csak szidjanak, de ez nem lehet, igy nem lehet, a gyerek éhes, fázik, kérj.
- Nem kérek. Azt mondaná, ő tart el bennünk s a végén nem is küldene.
- Hát nézd, menj fel a nagybátyádhoz, tiz perc az egész, gazdag ember, biztosan ad.
- Nem megyek, én nem tudok kérni, engem ne sajnáljanak.
Azután ez is elmult, semmi sem volt, csak jéghideg szoba, elgémberedett tagok és görcsös, fájdalmas gyereksirás. Végig az egész éjszakán.
Ekkor történt. Hajnal felé már, de még sötétben. Vigyázva, hogy észre ne vegyék, kihuztam az asztalfiókot, halk tapogatással előkotortam fehér kis papirlapot, melyben halálos por volt és lenyeltem. Már nem birtam tovább.
A fejem zugott, azután csendesült, halk kábulat borult fölém és egyszerre ott ült az ágyam szélén a Halál. Merően az arcomba nézett.
- Mondhatom, nagy szamár vagy fiam. Mit akarsz tőlem?
- No persze, gondolhattam volna. De szerencséd van, én szeretem az irókat és azért nem is viszlek el. Másképen segitek rajtad. Elmesélek egynémely dolgot a kalandozásaimból. Ird meg.
Legyintettem.
- Nem kapok kiadót!
- No csak légy nyugodt - mondta a Halál és mesélni kezdett. Sokat mesélt, érdekes dolgokat.
Talán évekig tartott, mégis alig pár percnek tünt fel.
Egyszerre azután eltünt, engem pedig kegyetlenül rázni kezdtek:
- Pénz jött, pénz, pénz - kiáltozta egy női hang és én kábultan kinyitottam a szememet. A feleségem az ágy szélén ült és sirva, nevetve pénzesutalványt lobogtatott.
A paplanon fehér papiros hevert. Ebben volt a méreg.
- Hogyan történt, hogy nem haltam meg - gondolkoztam, hiszen ez a méreg nagyon erős.
Felemeltem a papirost és megnéztem. Aszpirin volt. Közönséges félgrammos aszpirin. Nem a mérget vettem be.
Ilyenformán kerültem közelebbi nexusba Halál őfelségével, ekkor tudtam meg egynémely kalandozásait, melyeket ő bizonyosan sokkal élvezhetőbb módon mesélt el nekem, mint ahogy én azokat itt papirosra vetettem.
ELSŐ FEJEZET,
melyben őfelsége, a Halál megfeledkezik magáról és egyuttal sajnálatos benyomásokat szerez a fővárosi sajtóviszonyokról.
A Halál felpattantotta arany cigarettatárcáját, karcsu, csontos ujjaival kihalászott egy ingerlő, vékony kis jószágot, amelynek aranyozott volt a szopókája. Ugyancsak aranyozott gyujtószer- számon megnyomott egy gombot s a fellobogó lángnál meggyujtotta. Az első szippantást mélyen a mellére szivta és elégülten a szemben lévő tükörbe nézett. Mindenek előtt ujólag, az elmult évezredek alatt ki tudja hányadszor, megállapitotta, hogy az emberek fantáziája nagyon korlátolt. Egyszer valami ostoba mázoló csontváznak festette le csont kaszával s azóta más- képen el sem tudják képzelni. Pedig a valóságban egészen más. Elegáns, karcsu világfi, aki a legutolsó divat szerint öltözködik és este, még ha otthon marad, akkor sem felejtené el, hogy frakkba bujjon. A szobában kellemes, enyhe cigaretta füst kigyózott, a kályhában pattogott a fa, noha nyár volt. Csak ebben különbözött a Halál élete az emberekétől. Nyáron is fázott és állandóan füttetett.
A cigaretta végig égett, a hamu, mely lassan lefele görbült, a nadrágjára esett és ez gondola- taiból magához téritette. Mindenekelőtt csengetett az inasának.
- Zsán - szólt - hozd be a hirlapokat.
- Milyen ujságokat parancsol?
- Pestieket hozz - mondta, mert ezen a napon ott volt dolga és kiváncsi volt, hogy mit irnak a pesti ujságirók, akiket különös módon szeretett. Azért szerette őket ilyen különösen, mert többször tapasztalta, hogy majdnem olyan fürgék, mint ő és ugyszólván minden látogatásánál megjelennek.
Zsán - a Halál pesti inasa - behozta az ujságokat és az asztalra tette. Mosolygott. Nagyszerü, udvarias fiuk ezek. Mindjárt az első oldalon, a vezércikkben az ő látogatásáról emlékeztek meg. Pedig igazán váratlanul történt, nem is sejthették. Visszaidézte az egész kalandot.
Hogyan is történt?
Hát igen. Ugy volt, hogy a mult héten elunta Londont és miután Newyorkban sem talált semmi szórakozást, sőt Párist sem vágyta, Budapestre rándult. Szerette ezt a várost, a nőit pedig különösen nagyrabecsülte. Amint megérkezett - dél volt - első utja a Dunapartra veze- tett, mert ilyenkor ott van minden valamire való nő. Vidáman sétált fel s alá, magába szivta a parfümöket, az asszonyok illatát, nézegette a toaletteket és megmosolyogta az agguló férfiakat, akik jó szerencséjükben inkább bizva, mint férfiasságukban, asszonyokra vadásztak.
Különösen megmosolyogta a mindig vasalt nadrágu politikust July Gyulát, aki hatvan felé járt már, de titokban még mindig nőkre vadászott.
tott a fülébe, mert pajkosan fel-, felkacagott. Ez azonban nem a korzón történt, ott ugyanis hiába kereste a Halál, akivel randevuja lett volna. Ellenben egy eldugott budai, sőt ó-budai utcán találta meg őket. Ez módfelett felbőszitette és láthatatlanná téve magát, öklével finoman mellbe vágta a vén embert. July Gyula rögtön sápadtra vált, ijedten kapkodott levegőért és titokban arra gondolt, hogy az ő korában a szerelem és a gutaütés már egy uton járnak. De aztán, hogy jobban lett és a leány kezét a homlokán érezte, egyszerre elfelejtette a gutát és hevesen magyarázta tovább a leánynak, milyen hatalmas előnyök származnak abból, ha holnap találkoznak a Hungária egyik szobájában. A Halál barátságos figyelmeztetése után, dühösen elment s igy nem hallotta, hogy July Gyula a kis leány látogatásának ellenértékéül szinpadot emlegetett, tehát olyasmit, ami mindig hatni szokott. Mert ha hallotta volna, menten ujra mellbe vágja. Igy azonban visszament a korzóra és megvárta mig jelentkezik a leány és elmondja, hogy sok volt otthon a dolga, a mamája nem akarta elereszteni, azért késett. S a Halál nem azért volt több ezer esztendős, hogy tévedjen. Amikor megérkezett a leány, tényleg ezt mondotta. Együtt elmentek a korzóról s a Fürdő-utcában, mikor megbeszélték a másnapi randevut, melynek azonban már nem a korzón, hanem a Duna-palota egyik szobájában kell lefolyni, csókolóztak is. A Halál vidáman élvezte, hogy a csókjának nagyon jó íze van.
Most is megnyalta hegyes nyelvével a szája szélét. Nagyon jól esett ez az emlékezés. - És másnap este felé, amikor már sötétedett izgatottan sétált a Ritz előtt. Várta a leányt. Az idő mult, a Halál sétált és egyszer nagyon messze talált menni a Ritztől, egészen a Hungáriáig.
Ekkor megtorpant. Nem azért, mert a pontjától nagyon messze ment, hanem mert éppen akkor fordult be a Hungária kapuján a leány.
- Ejnye, ez a fruska eltévesztette a házszámot - gondolta és feltünés nélkül utána osont. A leány azonban sietett és a Halál éppen akkor ért fel a harmadik emeletre, amikor ő behuzta maga mögött az ajtót. Eltünt a szemei elől. Emberfia hasonló esetben belesett volna a kulcs- lyukon, a Halál azonban ilyen méltatlan dolgot nem művelt. Láthatatlanná, sőt testetlenné vált és egyszerüen besurrant a kulcslyukon. Hát amit látott, fölöttébb megdöbbentette. A szobában teritett asztal állott. Nagyszerü ételek, gyönyörü gyümölcs és egy ezüst tálcán csokoládés sütemények. Szalvétával letakarva jégben hült a pezsgő is. Mindezekhez pedig ott volt a leány és a vállát July Gyula az agg politikus csókolgatta.
A Halál természetesen mód felett felháborodott, de egyelőre várakozási álláspontra helyez- kedett és teljes láthatatlanságában egy fotelbe telepedett. Kiváncsi volt, hogy mi lesz itt.
Mindenek előtt megállapitotta, hogy az emberi nem romlottsága egyenesen hajmeresztő. Azt még csak megértette volna, ha a leány egy embert csal meg, de hogy vele, a Halállal packázik, ez felülmulta képzeletét. Arra nem gondolt, hogy a leány bankfiunak, vagy miniszteri segéd- fogalmazónak nézte, azért barátkozott a pénzesebb öreg urral.
A kereveten egymás mellett helyezkedett el az össze nem illő pár, egymás szájából ettek, az öreg meg-megölelgette a leányt, aki viháncolva kacagott. Azután durrant a pezsgő, halk gyöngyözéssel csurrant le a vékony, metszett poharak szélén. A leány az első kortytól köhög- ni kezdett, de később már ugy itta, mintha világéletébe ezt csinálta volna. A második pohár után a szeme csillogott már, kibomlott a haja s a Halál toporzékolni szeretett volna, miért nem ő ül az agguló July Gyula helyén. A leány ennivalóan izgató volt. A balválláról lecsuszott a bluza s a válla csókra kinálkozott. A következő pohár után ujabb gyönyörüségek bontakoztak ki és amikor teljes volt a kibontakozás és a vén ember kidülledt szemekkel neki esett, a Halál nem birta tovább. Felugrott és torkon ragadta a férfit. Alig egy percig tartott a dulakodás. A leány csak azt látta, hogy July Gyula valami láthatatlan kezet akar a nyakáról leszakitani, eltorzult arccal támolyog, megkapja a karját, kapaszkodik belé és görcsös szoritással fogja, kékülő arccal, verejtékes homlokkal az asztalnak dől, az megbillenik, irtózatos csörömpö-
léssel minden a földre zuhan és a szerte ömlő pezsgőre, süteményre élettelenül zuhan a férfi és magával rántja őt is. Ekkor jött meg a hangja.
- Segitség, segitség.
A Halál ekkor már izzadó arcát törülgetve ült vissza a fotelbe. Mire az ajtót betörték és berohantak a pincérek, már mosolyogva nézte az eléje táruló képet.
- A kegyelmes ur - suttogták rémülten - megütötte a guta. Istenem, micsoda botrány, micsoda botrány.
Szaladgálás, telefonálás a mentőkért, titokzatosság lengte be a hotel folyosót.
- Mindig féltem, hogy egyszer ilyen vége lesz a kalandoknak - mondta az egyik pincér és sápadtan nézte az eltorzult arcu halottat. A leány a borzalomtól remegve egy sarokba huzó- dott, legjobban szeretett volna csendben elszökni, de nem lehetett, meg kellett várni a rend- őrséget. A Halál, mint aki jól végezte a dolgát lefelé indult a lépcsőn. Amikor a kapuhoz ért, már ott volt a rendőrség, meg a mentők is.
A rendőrtiszt szigoruan mondta az üzletvezetőnek:
- Kérem egy szónak sem szabad kiszivárogni a kegyelmes ur halálának körülményeiről.
De a Halál már látta barátját, Szamosit, a riportert, aki minden pesti látogatásánál megszokott jelenni és elmosolyodott. A riporter ugyanis, miután a rendőrök nem eresztették be, épen ruhát cserélt az egyik mentővel és a hordágy elejét fogva igyekezett felfelé a lépcsőn.
Kiment az utcára, ujra emberi külsőt öltött és megvárta a leányt. Sápadtan sietett a fal tövében. De a Halál eléje lépett és gunyosan kérdezte:
- Nem lett volna jobb mégis a Duna-palotába jönni, kisasszony?
Most, hogy előkelő legénylakásában mindezt ujra felidézte, egészen kicsikét szégyenkezett.
Utóvégre is, ha vesszük, a féltékenység emberi gyarlóság és igazán méltatlan a Halálhoz.
Amit tett ezuttal, joggal nevezhető gyilkosságnak is. De eszébe jutott ujra a riporter és érdek- lődve vette kezébe az ujságot. Többek között, melyek az „elhunyt nagy politikus” érdemeit tömjénezték és „a halálával ért pótolhatatlan veszteséget” siratták, ezt olvasta:
- „A nagy államférfiut munka közben érte a halál. Politikai tanácskozás folyt a Hungáriában, melyen a kibontakozáshoz vezető utat kereste a vezér hüséges párthiveivel.”
A Halál eleinte felháborodott az ujságirói lelkiismeretlenségen és a riporter keresésére akart menni, de azután mosolyogva legyintett:
- Ki hallotta valaha, hogy ujságiró igazat irt!
Ásitott és becsengette az inasát.
- Pakolj. Utazunk Jokohámába.
MÁSODIK FEJEZET,
melyben a Halál bosszura gerjed egy bizonyos Petőfi nevezetü magyar költő miatt.
Őfelsége, a Halál bőséges ruhatárral rendelkezett már évezredekkel ezelőtt is, de a Kultura haladásával állandóan kiegészitette garderobját. Mindig abban a ruhában szerepel, amely a környezetében ahol éppen tartózkodott, legmegfelelőbb volt. Jokohamában például tarka virágos habitusban látogatta a teaházakat, Franciaországban uniformist öltött ha kis grizettek után futott, mig Afrika forró égöve alatt első paciensének Ádámnak anyagtalan öltözetében közelitette meg az ifju hölgyeket, akik csontkarikákat fűzve orrukba, csábitóan nézegettek a daliás férfiakra. Volt idő, amikor egyszerre három ruhát viselt a Halál, orosz tiszti uniformist, fehér osztrák cserepár frakkot és kávébarna honvéd attilát. A gyarló emberek, akiknek fogal- muk sincs az idő időtlenségéről 1848 és 49-nek szokták nevezni ezt az időt és élénken emlé- keztek a háborura, mely akkortájt dühöngött. A Halál, noha igazán végig csinált már sokkal nagyobb pusztitásokat is, mégis visszaemlékezett ezekre az esztendőkre, mert nagyon sok kellemetlensége volt egy bizonyos magyar költő miatt, akit Petőfinek hivtak és abban az időben harcolt az osztrákok és oroszok ellen.
Nagyon kellemetlen ember volt. Már a külseje se biztatott sok jóval és vele ugy packázott, hogy egyenesen felforrt a vére. Elég ritkán jutott ugyan mindez a Halál eszébe, minthogy azonban most épen azon a vidéken utazott, ahol ez a sok kellemetlenség érte, gondolkozni kezdett.
Határozottan emlékezett még a külsejére is. Az arcában volt valami büszkeség, dac, ami állandóan felbőszitette. Pedig vékony, cingár legény volt, akire csak rá kellett volna lehelnie és kész. Azonkivül egyébként sem volt oka a nagy büszkeségre, joga sem volt, hogy meg- vesse a Halált, hiszen merőben haszontalan munkát végzett, betüket vetett mindenféle papi- rosra. Ez volt a mestersége, egészen haszontalan, ami közel sem ér fel ahhoz a megrenditően fontos hivatáshoz, amit ő teljesitett. Sokszor meg is figyelte, amikor hol cserepár frakkban, hol muszka ruhában, hol pedig épen honvéd attilában kaszálta le mellette az embereket. El se sápadt. Pedig hát csak ki kellett volna nyujtani a kezét és több papirt nem lett volna ideje bepiszkitani azokkal az apró betükkel. Ilyenkor néha annyira elöntötte az epe, hogy már felemelte a karját és le akart sujtani rá, de mindig idejében visszarántotta. Örömet okozott az a tudat, hogy elvihetné és ezért mindig megkegyelmezett neki. Gondolta, csak legénykedjék még, bosszantsa, majd aztán ha jól felpaprikázta ugy elviszi, hogy hirmondó sem marad utána. Igy azután a haszontalan költő nyugodtan állhatott golyózáporban, ágyudörgésben, hetvenkedhetett, nem bántotta.
Egyszer azután megsokalta. Irtózatos pusztitást végzett aznap emberi fogalmak szerint, pedig ahogy most visszagondolt, az egész csak semmiség volt, alig multa felül rendes napi teljesit- ményét. A sikon fekete fellegek szálltak, a puskapor a vér illatával keveredett, a halálorditás tulszárnyalta az ágyuk, halálkutyák ugatását.
Gyönyörü aratása volt ez a pusztitó Halálnak. A lovak patái dübörögtek, kardok villogtak, vér buggyant mindenfelé a barna honvéd attilára. Egyetlen nagy felhőbe borult minden. A Halál jókedvüen kacagva hervasztotta el az arcok virágát. Egyik pillanatban, mint cserepár osztrák ütötte a honvédet, aztán attilában gázolt muszka lovasra, gőzölgött a vér, vörös volt a nap és a költő bátran állott a tűzben, karját a mellén összefonta s a Halálnak a szemébe kacagott.
Ez hiányzott.
- No most - gondolta a Halál - most már elég volt.
Vértől gőzölgő tumultus közeledett, kozák orditás, lovak nyeritése bömbölő szimfóniában egyesült s a betüvető cingár költő arcán nem sápadtak el a lázas rózsák.
A Halál - kozák ruhában - vágtatott a sereg élén, nyomában izzó, lángoló förgeteg s amikor odaért, ahol a magyar költő állott suhant a kardja, kacagva bömbölt s amire a lovasok felette elrepültek - nem volt. Senkise látta, hogy lovára rántotta a kozák Halál, aki ujjongva vágtatott el és vágtatott a sötét, gyászos éjszakáig, ködlő messzeségbe, ahol senki se tudja, senki se látja. Aztán a zörgő avarra dobta. Betakarták a hulló, hulló, hulldogáló falevelek. Hogy meg ne fázzon. Mert hűvös volt az éjszaka nagyon.
A Halál most már megnyugodott. Szellem paripán vágtatott vissza, még ma sok dolga volt, nem időzhetett. Estére el is felejtette. Hiszen a Halál hivatása oly magasztos, nem időzhet egy cingár emberénél, aki mást sem tett, mint betüket vetett fehér papirosra.
HARMADIK FEJEZET,
melyben a Halál haragja megbocsájtó mosolyba fullad.
Pár esztendővel később Bécsből utazott Pestre a Halál s a vonaton - ezuttal kövér kereskedő alakját öltötte magára - két búsképü magyarral került egy kupéba. Nagyon unatkozott, jól ismerte a vidéket még abból az időből, amikor római legionáriusok hun ijjasok mezében dol- gozott. A két bús magyar halkan, suttogva beszélgetett. Ugyan azt hitték, hogy kövér uti- társuknak fogalma sincs a magyar nyelvről, mégis óvatosak voltak és oly halkan beszéltek, hogy emberszülte füllel nem hallgathatták volna ki őket. A Halál füle azonban csalhatatlan és szórakozottan hallgatta kesergésüket, fájdalmukat. Ebben az időben a bús magyarok bizony csak suttoghattak. A Halál szinte megsajnálta őket és lelkifurdalást érzett, hogy miért nem inkább a cserepárok és muszkák soraiban pusztitott jobban, akkor valószinüleg Bécsben suttognának most és nem Magyarországon. Közben azonban olyasmi ütötte meg a fülét, ami ujra a magyarok ellen hangolta. Az egyik utitárs ugyanis ezt sugta a szomszédjának.
- Az Ur, mégis kegyes volt hozzánk. Ha mindent el is vett, meghagyta nekünk Petőfit!
Izgatottan hajolt oda a másik.
- Mi az? Mit mondasz? Meghagyta? Hát nem halt meg?
- Nem. A mult hét óta az én kastélyomban rejtőzkedik.
A Halál megcsóválta a fejét. Mit hazudozik ez az ember? Hiszen ő, sajátkezüleg vitte el.
Nyilvánvaló, hogy hazudik. Aztán hallgatta őket tovább.
- Beszélj, beszélj, hát hogyan történt.
- A mult pénteken történt. Este kilenc óra lehetett, hideg volt kegyetlenül. Fagyos téli szél süvitett át a rengetegen, hordta a havat. A feleségem meg a kisfiam már az asztalnál ültek, én még késlekedtem. Egyszerre valaki megdöngette a kaput. Vállamra vettem a puskát, sikerült elrejteni az osztrákok elől és kapuhoz mentem. Pribinyák a cseh beamter előtte való nap a kastély környékén ólálkodott, gyanitottam, hogy policájt hozott a nyakamra. Ki az - kiáltottam és gyenge hang válaszolt: Testvér, bujdosó magyar. Megnyitottam a kaput és egy összefagyott, vékony, rongyos fiatalember állott a kapu előtt. Alig állt a lábán. Bevezettem a meleg szobába, vacsorát adattam neki, aztán az asszonyt, meg a gyereket aludni küldtem.
Ketten maradtunk, jóféle bor volt az asztalon. Hallgattunk, meg ittunk. Nem kérdeztem, ugyis megmondja, ha akarja. Már a második üveget bontottam fel, amikor a bujdosó felkelt, megnézte nem hallgatódzik-e valaki, aztán megeredt a nyelve. Segesvárról menekült, halottak között rejtőzött egy darabig, aztán faluról falura bujdosott, menekült, igy jutott el most évek után én hozzám. Mikor megtudtam, hogy Petőfi, megcsókoltam a kezét. Nem is engedtem tovább, ott tartottam. Most már egy hete, hogy ott van.
A másik áhitattal hallgatta.
- Hát most mit csinál?
Oda hajolt hozzá és alig hallhatóan sugta.
- Ir Kossuthnak. Azt irja, hogyan lehetne ujra megszervezni a szabadságharcot.
A Halál eleinte bosszankodott, de aztán mosolygott. Látta, hogy ez nem hazudik, biztosan szélhámos lehet a Petőfije. Elhatározta, hogy elmegy és megnézi.
Amikor a magyarok kiszálltak és felültek a kocsira, amely várta őket, láthatatlanul ő is letelepedett a hátulsó ülésre. Nagy vadon szegélyezte két oldalról az utat, amerre a kocsi
rázott és késő este volt, amikor megérkeztek a kastélyba. Nem is mentek az asszonyhoz, egye- nesen hátra indultak Petőfi szobájába. Először csak a házigazda ment be, hogy bejelentse a látogatást. A Halál is besurrant vele. Petőfi a lócán hevert és pipázott. Mikor az ajtó hirtelen kinyilt s a Halál szele az arcába csapott, ugy megijedt, hogy a pipa kiesett a szájából és darabokra törött. Sápadt volt és reszketett, mint a rezgő nyárfa levele. A Halál elmosolyodott és legyintett egyet.
- Sose voltál te Petőfi, komám nem ilyen gyáva legény volt az barátom - gondolta és elment.
Hagyta a két bús magyart. Hadd örüljenek. Ebben az időben igazán csak az ilyen apró csalá- soknak örülhettek Magyarországon az emberek.
NEGYEDIK FEJEZET,
melyben ama bizonyos Petőfi a Halált könnyekre fakasztja.
El is felejtette volna az egész esetet, de megint hallott valamit. Ez is évekkel később történt.
Sokat utazott közben a Halál s egy téli alkonyaton ujra errefelé akadt dolga. Élt Sopron városában a girbe-görbe sikátoros város egyik ódon házában egy öreg asszony, bizonyos nevezetű Horváth Rozália. Ezt az asszonyt kellett végre magával vinnie a földi világból. A Halál meglehetősen renyhe életet élt mostanában. A négy esztendei nagy háboru, az orosz- országi nagy aratás után unta az ilyen aprólékos dolgokat és hogy mégis valami szórakozása legyen emberi alakban kopogtatott az ajtaján.
Horváth Rozália nagy karosszékben üldögélt és maga mellé ültette látogatóját.
- Mondja uram, mit kiván tőlem?
A Halál, aki ezuttal sujtásos, régimódi magyar ruhát öltött magára, öblös dunántuli tájszólás- sal üdvözölte a nagyasszonyt.
- Régi tisztelője vagyok asszonyom, fiatalabb koromban szerelmese is voltam, esténkint és holdvilágos éjjeleken sokat sétáltam az ablaka alatt, de a szive nem fordult felém.
Horváth Rozália ezüstös fejével mosolyogva intett.
- Óh sokan voltak, de nem lehetett. Én már akkor szerettem a katonát.
- A katonát?
- Igen - intett az asszony - a költőt.
- Költőt?
Horváth Rozália - a falra mutatott egy képre:
- Ott. Az a vőlegényem.
A Halál a falra pillantott és homályos üveg alatt, kopott aranykeretben ismerős arcot látott.
Nagyon ismerős volt.
- Ki ez ur?
- A vőlegényem - válaszolta Horváth Rozália - bizonyos Petőfi Sándor.
- De hiszen az már régen meghalt.
Az asszony elnézően mosolygott.
- Azt csak az emberek hiszik. Én tudom, hogy él. Ezelőtt hetvennyolc esztendővel egy májusi éjszakán megigérte nekem, hogy visszajön.
Sóhajtott édes fájdalommal.
- Akkor váltottuk a legelső csókot - és reszkető, ráncos kis kezével eltakarta szégyenlősen az arcát.
- Ó, mesélje el asszonyom - szólt a Halál - szerelmük történetét.
- Ő katona volt akkor, itt Sopronban szolgált és én kicsinyke kis lány voltam, szőke mint a buza s az arcom fehér, mint a tej...
Szeme a távolba mélyült, mint halk muzsika szállt öreges szava.
- ...és egyik éjjel, május volt, először fonta derekamra karját, először csókolta meg a számat.
Bucsuzott. Most el kell mennem, de szeretlek téged, mondta, majd visszajövök érted. És elment.
Csend volt, a Halál se szólt.
- Régen történt - mondta nagysokára az asszony - de megigérte bizonyosan visszajön...
- Ó, hát akkor, most is hiába jöttem - mondta a Halál és elköszönt. Megcsókolta az öreges kezet. Különös ellágyulást érzett és majdnem könny szökött a szemébe. Aztán hirtelen elmo- solyodott és eltünt egy kapu alatt. Csak egy pillanatra, azután előlépett a kapuszinből - Petőfi.
Horváth Rozália ajtajához lépett, csendesen kinyitotta, aztán kitárta karját és mosolyogva szólt...
- Rozika... visszajöttem.
Horváth Rozália álmatag szemei nagyra nyiltak, szögletükön kibuggyant a könny, egy lépést tett feléje:
- Visszajött... értem jött a Sándor... - és végig bukott a szőnyegen. A Halál pedig - Petőfi - karjára emelte, végig fektette az ágyon és lefogta a szemét.
Istenem, milyen csekély az emberek fantáziája. A Halált csak csontváznak, kaszával tudják elképzelni.
ÖTÖDIK FEJEZET,
melyben a Halál elhatározza, hogy pesti iró lesz és gyászos tapasztalatokra tesz szert a kiadók, szinházak és kritikusok körében.
Őfelsége a Halál az alanyi költőket egészen haszontalan embereknek tartotta, de kezdettől fogva különösképen érdeklődött a szinpad iránt. Rendes látogatója volt már az ógörög tragédiáknak és jó barátságot tartott fenn egy ifju iró maszkjában Sophoklesszel. Nagyon jól emlékezett a római játékokra is és igaz öröme telt Nero császár csodálatos alkotásában: a lángokban álló Rómában. Moliere vigjátékain sokat mulatott, de Sekszpirt sokkal jobban megbecsülte. Sarah Bernhardról nem sokat tartott, ellenben nagyrabecsült egy magyar szinészt, ugy emlékezett Ivánfinak hivták, aki nagyszerüen tudta megjátszani azokat az embereket, akik az ő közelségébe kerültek. De nem annyira a szinészek, mint inkább a szinpadi szerzők érdekelték. Budapesti látogatásai alkalmával sohase kerülte el a művészek, irók tanyáit, állandó látogatója volt a Fészek klubnak, ahol többször kártyázott Heltai Jenő alakjában Molnár Ferenccel, mig máskor megcserélte a dolgot. Heltai azt hitte, hogy Molnár veszit, pedig a Haláltól nyert el sulyos ezreseket. Sokat járt az Otthonba is. Iyenkor rendesen valamelyik fiatal milliomos képében jelent meg, de ezt a helyet nem nagyon szerette. Ugyanis azt tapasztalta, hogy itt az olcsó menüt, melyet a pénztelen és kisfizetésü ujságiróknak ala- pitottak, azok eszik meg, akik a pecsenyét is megfizethetnék, a fiatalok pedig kénytelenek feketekávét vacsorázni. De azért ide is feljárt, mert jóbarátai voltak az ujságirók. Ezek közül is főleg a rendőri riporterek állottak nála nagy gráciában, mert ők szoktak rendesen megem- lékezni budapesti látogatásairól. Épen ezért bizonyos hálát is érzett irántuk és leült velük kártyázni, engedte, hogy elnyerjék a pénzét. Ugy érezte, hogy legalább is ennyivel tartozik nekik. De azért volt olyan is, akire haragudott. Például a Szamosi Armand. Ugyanis egyszer a Hungáriában szerelmi féltékenységből megölt a Halál egy randevuzó politikust és Szamosi nem irta meg, hogy randevu közben halt meg, hanem azt jelentette, hogy politikai tanácskozá- son vett részt, amikor szélütés érte. Ezt nem bocsátotta meg neki, pedig egyébként elismerte, hogy a legzseniálisabb magyar riporter.
Elég az hozzá, hogy a Halál a sok premierláztól kissé megrészegedett. Elhatározta, hogy darabot ir és előadatja valamelyik pesti szinházban. Kissé nehéz volt a dolga, mert most nem ölthette magára sem Molnár Ferenc, sem Heltai Jenő maszkját, a premier nyilvános dolog és ezek könnyen tudomást szerezhettek volna róla, hogy valaki a nevükkel kalózkodik. Azon- kivül a Halál állandó maszkban akart szerepelni és ugy gondolta, hogy szépen leél egy életet pesti iró maszkban. Épen ezért borzas fejű ifju képében hónapos szobát bérelt a Bérkocsis- utcában és nekilátott terve megvalósitásának. Éjjel-nappal irt és amikor néha időt szakitott magának, hogy ujságot olvasson nagyszerűen mulatott. A lapok ugyanis örömmel jelentették, hogy Budapest lakossága rendkivül egészséges, a levegő kitünő, már hetek óta nem történt a fővárosban halálozás. Mindenféle magyarázatokkal is szolgáltak, amelyek a valóságot igazán nem közelitették meg, hiszen nem sejthették, hogy mindez azért van, mert a Halál a Bér- kocsis-utcában társadalmi drámát ir három felvonásban.
A Halál ismerte az ókori mestereket, ismerte az egész világ drámairodalmát, mindezeken felül felette állott a véges emberi tehetségnek is, drámája természetszerüleg nemcsak jó volt, de egyenesen csodálatraméltó alkotásszámba ment, amely vetekedett nemcsak Sekszpir, de Drégely Gábor műveivel is.
Amikor végre elkészült és lemásolta, alaposan meghányta vetette magában, hogyan és melyik szinházhoz állitson be. Mindenek előtt arra a meggyőződésre jutott, hogy a reklám rendkivül fontos irói eszköz, épen ezért annyi példányban irta le a darabot, ahány szinházat ismert
Pesten. Azután mindegyikhez elküldötte. A Halál azonban az Otthonból tudta, hogy legalább is félévig tart, amig belekukkantanak, ha egyáltalán megteszik és addig sem óhajtotta idejét haszontalanul tölteni, tehát nagy mennyiségü papirost vásárolt és elhatározta, hogy regényt ir.
Bőséges tapasztalatai voltak, a legelrejtettebb dolgokat ismerte és hivatásából kifolyólag olyan témaraktár felett rendelkezett, melynek századrésze az egész irói generációt kihuzta volna a tespedésből. Ugy számitott, hogy mire a regénnyel elkészül, az összes szinházak el- olvassák a darabját, egymás hajába kapnak, marakodnak, hogy melyik adja elő. A lapok majd verik a dobot, kiabálnak, hogy megszületett az uj zseni, az uj csillag.
Miután pedig mindezt bizonyosra vette, nyugodtan megirta a regényt, mely azonban tul korán készült el és ideje volt a Halálnak, hogy kiadó után nézzen.
Ugy gondolta, az első regénynél az a fontos, minél többen olvassák, tehát elment egy válla- lathoz, mely „Agyvelőuzsora könyvtár” cimen havonkint adott ki egy uniformisba öltöztetett könyvet s honoráriumképen egy-egy nyakkendőre való összeget juttatott az iróknak.
Sötét sivár udvari szobában találta meg a Halál az „Agyvelőuzsora könyvtár” érdemes szerkesztőjét, egy idősebb urat, aki barátságtalanul kérdezte:
- Na, mi tetszik kérem?
A Halál megrázta borzas üstökét és kezdő iróhoz nem illő szerénytelenséggel mondta:
- Koroknai Izor vagyok.
- Igen. Hát aztán? - válaszolta a szerkesztő.
- Regényt hoztam, amelyet az ön sorozatában szeretnék kiadatni.
- Igen - szólt ismét a szerkesztő, de rá sem nézett.
- Az a cime, hogy „Halottak”, - kockáztatta meg Koroknai Izor képében a Halál, a szerkesztő azonban röviden igy szólt:
- Nem baj, - azután imigy folytatta. - Hát kérem most az a helyzet, hogy egy évre el vagyok látva regényekkel. Mi ugyanis már megjelent regényeket is kiadunk. De azért eredetit is. Elég az hozzá, hogy azt az utasitást kaptam, egyelőre ne vegyek regényt. Azért csak hagyja itt, ha jó, majd beszélek a kiadókkal, talán valamit lehet csinálni.
Azzal a regényt bedugta a fiókjába. Eszeágában sem volt elolvasni, dehát nem tudta ridegen elutasitani a reménykedő irókat.
A Halál, akit irómezben elhagyott a biztos látás, komolyan vette és távozott. Az előirt félévből két hét még hiányzott, tehát az elmulasztott kötelességet pótolta nagy sietséggel. A lapok most arról cikkeztek, hogy hihetetlen gyenge a pestiek szervezete, ime naponta százával halnak az emberek.
A Halál pedig arról ábrándozott, milyen lesz a siker. Elképzelte, hogy Jób Dániel összepofoz-
A Halál dühösen hóna alá csapta a regényt és sorra járta a szinházakat. A Magyarban azt irták a darabjára:
- Használhatatlan.
A Nemzetiben el sem olvasták, ugy adták vissza:
- Kérem, annyi darabunk van, hogy bármilyen jó legyen is, nem használhatjuk.
A Reneszánszban biztatták, hagyja csak ott, egy-két év mulva érdeklődjék, addigra elolvas- sák. Végre eljutott a Vigszinházhoz.
- Hát kérem, én megmondom őszintén, szólt egy idősebb ur - nem olvastam el. Miért végezzek felesleges munkát. Az ön nevét a kutya sem ismeri, a szinház nem fizethet rá irodal- mi kisérletekre. Mi csak biztos dolgot csinálunk. Molnár, Heltai és franciák. Inkább forditson valamit, azt talán inkább.
A Halál gondolt egyet. A napokban Párisban járt néhány percig s épen premier volt az Odeonban.
- Van én nékem forditásom is. Francia. Az eredeti bemutató a mult héten volt Párisban és láttam a darabot. Meg is vettem a forditás jogát, le is forditottam.
Egyszerre érdeklődővé vált az idősebb ur savanyu arca.
- Igazán? Tessék elhozni kérem.
- Jó, hát holnap elhozom.
- Nem, nem, még ma, megvárom, hozza el.
- Hát nem bánom - mondta a Halál és elment. Beült a Vigszinház kávéházba, letépte a darab cimlapját és a helyébe ujat ragasztott. Felirta a cimet, odairta a divatos francia iró nevét és aláirta: forditotta Koroknai Izor. Azután visszavitte a Vigszinházba. Egy hét mulva a lapok már verték a dobot, két hét mulva megjelentek az első plakátok, három hét mulva négy hétre előre elfogytak a jegyek, az ötödik héten pedig megvolt a premier. A Halál még zsöllyét sem kapott, az erkélyről nézte végig saját darabját. A siker óriási volt. Izgatottan összevásárolta reggel a lapokat.
- Mikor Párisban az eredeti bemutatón ültem - irta az egyik - arra gondoltam, hogy vállalom a forditását.
A Halál nem is olvasta tovább, dühösen összetépte:
- Milyen szemtelenül hazudik - és másik lapot vett a kezébe.
Valamennyi oda volt a francia szerző zsenialitásától, csodálatosnak találták, megállapitották, hogy ebben a darabban felülmulja önmagát, de nem mulasztották el megjegyezni, hogy a forditás ügyetlen és meg sem közeliti a francia eredeti üdeségét, könnyedségét és nagyszerü zamatját. Pusztán a darab elronthatatlan kvalitásainak köszönhető, hogy az ismeretlen forditó ügyefogyottsága mellett is ilyen forró volt a siker.
A Halál undorral vetette le pesti irómaszkját és az első vonattal utazott. De még utoljára megsimogatta a legkellemetlenebb kritikus jobb oldalát, hogy többé ne küldhessék kritizálni.
Irodalmi ambicióiról - legalább Pesten - végképen lemondott.
HATODIK FEJEZET,
melyben az foglaltatik, mi történik éjfélkor, mikor is megnyilnak a horpadt sirok.
Őfelsége, a Halál meglehetősen lebecsülte az embereket, amig éltek, de amikor átléptek az ő birodalmába, rajongó szeretettel csüggött rajtuk. Épen ezért állandóan járta a temetőket.
Falusi vénasszonyok babonája, hogy éjfélkor, amidőn tizenkettőt üt az óra, megnyilnak a sirok és fehér lepelben kilépnek koporsójukból az elhalt emberek, nem is babona, igaz való- ság. Csakhogy ember ritkán láthatja őket, legfeljebb a titokzatos hangokat hallja. Éjfélkor, viharos és holdvilágos éjszakákon szokott megjelenni hivei között a Halál, meghallgatja őket, az aggódókat megnyugtatja, elmondja a hazai hireket s még az olyasmit is számontartja, mi van a Riska tehénnel, megellett-e már. De nem mindig mondja meg az igazat. A kistanyai temetőben például nem mondta meg Tóth Ábrisnak, hogy rossz lett Pesten a Juli lánya, bödi Balázs István előtt is eltagadta, hogy az asszonya felett ellicitálták a házat. Csak örömet szeretett csinálni hiveinek. Az embereknek megmondta:
- Na, holnap hozom a feleségedet - ha pedig házsártos anyósról volt szó, azt is megjelentette:
- Messze vittem, hogy a szinét se lásd. Eleget bosszantott életedben.
Ha nagyon jó kedve volt, letelepedett valamelyik sirra, maga köré gyüjtötte a halottakat és mesélt nekik a világ sorjáról.
- Bizony csak örüljetek, hogy nem éltek már. Csunya idő járja. A férfiak igavonó barmok és még sincs, amit a tejbe apritsanak, az asszonyok rosszak és cifrálkodók. Jobb nektek itt.
Igazuk van a vén asszonyoknak. Mikor éjfélt üt az óra, kinyilnak a horpadt sirok, kiszállnak koporsójukból a fehér halottak. De hazajáró lelkek nincsenek. A Halál vigyáz, az ő birodal- mából nincs visszatérés..
HETEDIK FEJEZET,
melyben egy költőt a Halál az életbe visszaereszt és sétát tesz vele az Andrássy-uton.
A Halál egyetlen egyszer tett kivételt. Megengedte egyik alattvalójának - magyar költő volt a kiváltságos ember - hogy egy éjszakára visszatérjen az életbe, körülnézzen, mert nagyon elkivánkozott. Egy őszi éjszakán történt.
A Halál a pesti temetőket járta és amikor egyik diszsirhely mellett elment eszébe jutott, hogy ennek a sirnak a lakója egyszer csodálatos költeményt irt róla. Leült a sir szélére és kiszóli- totta. Magamellé ültette, nézegette szép homlokába csüggő fekete haját, nagy szomoru szemeit, a kezét. Örömet akart okozni neki.
- Nagy ember lettél mióta nem élsz. Minden pesti kirakatban a te könyveidet látom. Az Ér bevonult a halhatatlanságba.
A költő álmodozva kezére fektette szép fejét és hallgatott. Aztán csendesen megszólalt.
- Egy kis borocska volna jó.
- Fiam, elmult már az az idő, a mámort örökös nyugalom váltotta fel, hagyd a borocskát.
- Fázom idelenn. Nagyon nyirkos itt a koporsóban. Felmelegitene.
- Még nem szoktad meg.
Messziről vonatfütty hangzott, fény szürődött, villamosok csilingeltek. A költő vágyakozva tárta ki szemét a fénynek, fülét a zajnak.
- Páris volna jó, abszint és asszonyok...
Kicsit hallgatott, aztán álmodozva tovább beszélt:
- Rue de levis 92... rue de Constantinople... Szép napok voltak. - Aztán ujra csend után:
- Trud...
- Ki az - kérdezte a Halál.
Legyintett a költő.
- Párisban egy lány. Nem volt az enyém. Kár... - Messziről a kósza szél nótafoszlányokat hozott. Pesti gassenhauereket. Felcsillant a szeme.
- De Pest is jó volna, meg az Ér. Megnézni, mit csinál az édes...
- Ó, gondol rád sokat. A multkoriban Pesten járt. Valamelyik lapban a képét is láttam.
Lerajzolták. A költő édesanyja.
- Az édes anyám...
- Büszke rád, halott fiára.
Elszomorodott.
- Pedig bántottam sokat. Rossz fia voltam. Nem akartam hivatalnok lenni. A megyénél sem.
Páris kellett, meg Pest. Jó volna mégegyszer a Három Holló, a régi fiuk, az Andrássy-ut, a Körutak, hadakozni a dunántuli emberrel, Esti levéllel.
- Elmult fiam - mondta a Halál - most meghajolnak előtted mind. Valamelyik ujságban olvastam, tizezer korona az első könyved, amit elégettél, de akinek van, nem adja el.
A költő hallgatott, csodálkozott is egy kicsit, aztán lassan, félve a Halálhoz fordult:
- Add nekem ezt az éjszakát!
A Halál nem értette.
- Neked adjam? Hogyan érted ezt?
- Vissza szeretnék menni Pestre. Csak egy éjszakára. Aztán nyugodtan visszajövök. De még egyszer szeretnék körüljárni az éjszakában, megnézném mit csinálnak a régi barátok, meg- innék egy pohár piros borocskát. Eressz vissza.
Már sokszor, sokan kérték erre a Halált, de hiába. Az életbe nincs visszatérés.
- Nem szép az élet odakinn. Öröködön marakodnak a gyatra utódok, aki ütött elébb, most magáénak vall és vitatja, hogy nem azé voltál, aki szeretett. Jobb neked itt.
- De mikor ugy vágyakozom.
A Halál hallgatott, gondolkozott. Azután megrántotta a vállát.
- Hát nem bánom - mondta - visszamegyünk. De csak addig maradunk, amig a kakas nem kukorékol.
A költő mosolygott.
- Pesten nem halljuk meg a kukorékolást. Addig maradjunk, mig megindulnak a villamosok.
- Jó, amig megindul az első villamos - és elindultak. Egymásba karolva. A költő és a Halál.
- Megkopott ez a város - szóltak a Rákóczi-uton. Lassan, imbolyogva jártak, a költő tele tüdővel szivta az őszi, pesti éjszaka levegőjét, megnézte a festett, mellékutcákból kandikáló lányokat és néha - régi emlékek jutottak eszébe - kuncogva nevetett magában.
A Népszinház mellett a villanyóra félhármat mutatott. Az Emkében már leoltották a villanyo- kat s az utcán vig kacagások között vándoroltak hazafelé az emberek.
- Forduljunk vissza - mondta váratlanul a költő.
Csodálkozva kérdezte a Halál:
- Mi az? Már elég volt?
- Nem. Csak pár lépést gyerünk vissza. Mindjárt vége lesz a redakciónak, szeretném látni a fiukat, mikor hazamennek.
De nem telt öröme benne, mikor elmentek.
- Egy sincs. Egy sem a régi. Mind ujak vannak.
Az óra lassan vándorolt három felé, elérte, el is hagyta és amire félnégyhez ért, üres volt az utca.
Az Emke terraszán egy fiatalember aludt. Arcát a karjára hajtva hortyogott, mintha puha párnák között feküdne.
- Menjünk a Newyork felé, ott még lesznek.
Sötét volt. Az üvegablak alatt egy ember feküdt. Borostás volt az álla, kabátja, inge nyitva. A szája szögletében cigarettavég. A rendőr arra sétált, látta. Komolyan ment tovább, nem zavarta.
Az Oktogonnál megtorpant.
- Nézd.
Egy iró andalgott a liget felé.
- Az első ember, akit ismerek. Nem szerettem.
Befordultak az Andrássy-ut felé. Egy könyvesbolt kirakatára nem huzták le a redőnyt.
Megálltak.
- Nézd - mondta a Halál - itt vannak az összes könyveid.
A költő megállt, nézte. Egyszerre mérges lett.
- Hát ez hogy kerül ide?
Egy könyvre mutatott, melynek a cimlapján annak a nevét olvasta, aki a könyvet össze- válogatta.
- Mi köze ennek az embernek hozzám? Hogy mer ez válogatni az én verseimben?
- Mondtam, bosszankodni fogsz - szólt a Halál. - Tülekednek gyatra utódok és mindegyik vitatja, hogy az övé voltál, menjünk tovább, ne törődj vele.
De a költő gondolatokba merülve állott.
- Csodálatos. Ez nem az én világom. Már a Három Holló sincs meg, semmi sincs a régi világból.
Üres, kihalt volt az Andrássy-ut. Nekitámaszkodott egy dúslombu fának és mesélt:
- Régen más világ járta. A Naplónál slusszt csináltunk, konflisba ültem, mellettem régi cimbora és kezdődött az élet. Először a Három Holló, aztán más kávéházak, orfeum reggelig.
És jó bor. Jöttek a versek, fiatalok, tüzesek, martak és mégis édesek voltak. Most más. - Meg- rázkódott. - Hüvös van, fázom. - Felhajtotta a kis kabát gallérját.
- Milyen korlátoltak az emberek. Felöltőt kellene tenni a koporsóba, nem virágot. Az elrothad, rossz szagu lesz, a felöltő melegitene.
Már a Vilmos császár-ut felé jártak, amikor szörnyű haragra gyult.
- Oda nézz.
A Halál nézte. Egy kirakatban kis könyvön olvasta a költő nevét.
- Mi az?
- Ez az első könyvem, amit elégettem. Mind. És ezek itt kiadják!
Egy ökölcsapással bezuzta az ablakot, kirántotta a könyvet, darabokra tépte s az összegyürt lapokat a kövezetre szórta.
- Mégis csak sok. Hát én már semmisem vagyok? Pénzt akarnak csinálni abból is, amit meg- tagadtam?
Egy darabig hallgatott aztán megkérdezte.
- Hány óra?
- Félöt.
- Mikor indulnak a villamosok?
- Nem tudom, talán ötkor.
- Eh! Azt hiszem, kakaskukorékolást hallottam, gyerünk.
A Halál ránézett.
- Jó. Akkor gyerünk.
És megindultak visszafelé.
Másnap a könyvkereskedő dühösen szidta a részegeket, akik bezuzták a kirakatát és Ady Endre első könyvét összetépték. Persze a költő és a Halál sétájáról mit sem tudott.
NYOLCADIK FEJEZET,
melyben arról vagyon szó, hogyan történt, mikor a Halál kudarcot vallott.
Egyszer a Halál kudarcot vallott. Miután a ruhatára bőséges volt és épugy tudott villamosnak öltözni, mint kénesgyufának, ezuttal revolver képében dolgozott. Egy fiatal embert akart magával vinni, akinek asszony sebezte meg a szivét.
Tavaszi napon, késő délután történt. Sokan jártak, kacagó, jókedvü emberek, ragyogó arccal, fürge lépésekkel. A napsütés a fiatalembert is kicsábitotta. Lassan, nesztelenül vonszolta fáradt testét, csak ment, ment, érzéktelenül csendesen.
Egyszerre ugy érezte, mintha valaki szólitotta volna. Felkapta a fejét, megállott. Nézett jobbra, balra, sehol senki ismerős. Ugy látszik tévedett, tovább indult. Ujra hallotta a nevét.
Figyelt, honnan jön a hang. Odanézett. Senki. Kirakat előtt állott, különös érzése volt.
Tisztára hallotta a hangot és az egész környéken nem látott ismerőst. Arra gondolt, hogy talán az üzletből szólitotta valaki. Benézett az ajtón. Ismeretlen ur volt benn, az nem lehetett. Nem ismeri, soha nem is látta.
Halk, gunyos kacagást hallott. Bosszantotta a dolog. Az idegei játszanak vele komédiát? Ujra hallotta a nevét. Bosszusan a kirakat elé állott, mindenképen tudni akarta, mi van vele.
Nézegette a kirakott árukat, mikor hallja ujra a hivást, honnan jön a hang?
Fegyverkereskedés volt. A kirakat tele revolverekkel, puskákkal. Komoly egyszerü fegyverek mellett könnyü, kacérkodó remekművek, nagy otromba pisztolyok mellett csinos, simuló halálszerszámok. Most nem hallotta a hivó hangot. Érdeklődéssel jártatta szemét a kirakaton.
Különösen egy kicsi jószág, kézhez simuló csinos revolver ragadta meg a figyelmét. Az volt a Halál.
Régóta vágyott már ilyen kis szerszám után. Sokszor akart már venni, de valami mindig köz- be jött és elmaradt a vásár. Pedig az ember sokkal biztosabban érzi magát, ha ilyen revolver gyenge nyomását érzi a hátsó zsebében.
Hogy a hivóhang elmaradt, el is feledkezett róla. Belemerült a kirakatba, végigjáratta szemét a fegyvereken és valahányszor a kis revolverhez ért, megnyugtatta rajta a tekintetét. Ilyen kellene neki. Megvegye, ne vegye? Bement.
Jókedvü, fürge segéd ugrott elébe s előzékenyen dörzsölte össze a tenyerét.
- Revolvert szeretnék venni.
Egy pillanat mulva tucat lőszerszám feküdt előtte. Egymás után a kezébe vette őket és vala- mennyit unottan tette le. Egyik se tetszett. A segéd előrakott még tizet, egy sem volt jó.
- Más fajtával nem rendelkezünk.
Gondolkozott kicsit.
- A kirakatban láttam egyet, azt szeretném.
A segéd kiszaladt, behozta. Megdobbant a szive. A kis revolver szerelmesen simult a tenye- rébe, hüvös csövével simogatta a bőrét. Megkérdezte az árát s amikor a pénztárnál letette a pénzt, ujra kacagást hallott. De most valahonnan mélyről jött. Mintha valaki a hátulsó zsebében kacagott volna.
Köszönt és kilépett az utcára. Bizonyos büszkeséget érzett. Már a város végén járt, a parkocs- ka körül. A padok mind üresek voltak. Sötétedett. Az egyikre leült. Sokáig ült, majdnem
önkivületben. Egyszerre a hátsó zsebében gyengéd nyomást érzett. A revolver volt. Kivette, forgatta, veregette. Az jutott az eszébe, hogy tulajdonképen miért is vette. Félhangosan csuszott ki a száján:
- Hát most mit csináljak veled?
És ekkor a revolverbe öltözött Halál megszólalt.
- Gondolkozz csak. Nincs szükséged reám?
A fiu ijedten felugrott. A Halál pedig folytatta:
- Ne félj, én szeretlek téged. Az utcán is én kiáltottam utánad. Aztán nevettem rajtad. Minden felé kerested ki szólitott, csak én rám nem gondoltál. Pedig én hivtalak.
A fiatal ember rémülete lassan oszlani kezdett. Kimeredt szemmel nézte a revolvert.
- Ti, emberek azt hiszitek - szólt a revolver, vagy a Halál, - hogy mi nem is élünk. Pedig én már régóta, ősz óta ismerlek téged. Ködös délután láttalak először. Egy asszonnyal mentél, szép pár voltatok. Én már akkor arra gondoltam, hogy szükséged lesz még reám. Ugye nagyon szeretted azt az asszonyt?
A fiu szótlanul bólintott igent.
- Aztán egyszer elmaradt az asszony. Mondd, mi történt?
Legyintett.
- Semmi. Egy este, amikor azt hittem, hogy engem vár, mást találtam nála.
A revolver kicsit hallgatott, aztán igy szólt:
- Mondd, még mindig szereted?
- Igen.
- És mégis azt kérdezed, hogy mi szükséged van reám?
A fiu arcát kiverte a verejték.
- Mitől ijedtél meg? Ülj le és hallgass végig.
Gyötrődve tiltakozott:
- Nem, nem, hallgass, nem akarom, hogy beszélj!
- Ülj le - erősködött a revolver - ne félj, nem kell félned, én barátod vagyok.
A fiu reszketve ereszkedett a padra, a revolver pedig halkan suttogott.
- Ide figyelj!
- Nem, nem, kérlek, ne beszélj!
- No látod, - mondta a revolver - hát akkor mit félsz tőlem? Én csak jót akarok. Olyan semmiség az egész. Szépen a szivedhez emelsz, kicsi nyomás és én megszabaditlak minden fájdalomtól.
- Nem, nem, nem akarom - hörögte a fiu.
- De hát mit vársz az élettől? Gondold meg. Benn lesz az ujságokban. Az asszony olvassa, megremeg, este, sötétben fátyolt kap magára, végig surran a sötét utcákon és felmegy hozzád, a koporsódhoz és a szemeit elfutja a könny, mert az ő halottja vagy. A temetőbe nap-nap után virágot tesz a sirodra és a könnyei átszivárognak a földön, a koporsódon és a szivedre hullanak.
A fiu melle lázasan emelkedett. Igaza van, miért éljen? Nézze, hogyan csókolja más azt az asszonyt?
- Látod a te életed már ugy sem élet. Csak fáj, boldogságot már nem ád. Emelj a szivedhez.
Igy... kicsit feljebb...
A fiu behunyta a szemét. Leszámolt magával. Most legalább vége lesz, vége! A hideg cső a mellére tapadt, az ujját a ravaszhoz tette és lassan huzni kezdte. Milyen jó lesz. Semmi fájdalom... Semmi, semmi...
És ebben a pillanatban hangokat hallott. Gyorsan eldugta a revolvert és meglapult a padon.
A nő hangját megismerte. Az asszony volt. A férfit soha sem látta. Éppen a pad előtt álltak meg és hosszu csókban forrtak össze. Azután tovább mentek.
A revolver megszólalt.
- Most már lehet, huzd el a ravaszt.
És ekkor a fiu hangosan, vidáman kacagni kezdett. Ahogy a torkán kifért.
- Ezért? Ezért az asszonyért? Hiszen ez megint más férfi volt! Ezért mégse érdemes!
A revolvert megcsóválta a feje felett és messze elhajitotta. Azután fütyörészve hazament.
Mikor a Halál odahaza jeges borogatások között nyögve visszagondolt kudarcára, örök bosszut esküdött az asszonyok ellen. És ezen csodálkozni sem lehet. A bordáját egészen összetörte.
KILENCEDIK FEJEZET,
mely egyuttal befejezés és emlékezete egy drága szent halottnak.
Csunya, nyirkos kora tavaszi napon történt. Az ujságiró csendes boruval homlokán a szerkesztőség felé tartott. S ahogy magába rogyva rótta a lucskos utcát, gondolatban egy dunántuli városkába hazaszállott. Végig bolyongott elmult évein, a gyermekségén, örömtelen árvaságán, sok elfojtott fájdalmán és minden bajban ott látott maga mögött egy drága öreg- asszonyt, ezüsthaju, reszkető kezű angyalt, aki könnyes szemmel megsimitja szőke kis fejét:
- Szegény kis unokám.
Istenem, de szép volt. Az ezüsthaju asszony kényelmes, karosszékben ült, lábai kis zsámolyon pihentek s a délutáni nap, ahogyan beszökött az ablakon és táncolt az arcán, jóságos arcán, mintha glóriába fonta volna.
Ő akkor még rövid nadrágos kis fiu volt, fejét az ölébe hajtotta s az ezüsthaju asszony lecsüggő finom vonalu kezét csókolgatta. Hallgattak. Ó, akkor nyár volt, illatos, vidéki, akác illattal terhes és álmatag ünnep délután. A karosszék az ablak mellett állott, előtte kis asztal, rajta szemüveg és végnélküli, megható német regények.
- Nagymama, édes nagymama, mesélj - sugta ilyenkor s az ezüsthaju asszony csak simogatta tovább a haját, sápadt arcát és álmodó szemét. Mesélt helyette más. Mesék illata szállott fel a szoba sarkából, a butorokból, ebben a szobában minden élt s mesélt. Az ágyak, szekrények s a plüss szalon garnitura egy asszonyról mesélt, pompájában lehullott virágról, a nagy karosszék rég elmult esztendőkről, fiatalságról. A régi kalapácsos álló óra, a bőrbekötött rézcsattos arckép album a szalon asztalon, melynek oldalain krinolinos hölgyek, szakállas polgárok, puritán magyar ruhák és sok katholikus között, egy református prédikátor pihentek az emlé- kezés békességében.
Néha napján kérni sem kellett az ezüsthaju asszonyt. Mesélt. De ez rendesen télen történt, amikor már levették a zsalukat az ablakokról s a kályha, a nagy mesemondó meginditotta az elmult álmok világát. Ilyenkor megelevenedtek régi esztendők, régi emberek, akiknek a sirját halottak napján megkoszoruzta s vékony gyertyákkal, mécsekkel kivilágitotta az ezüsthaju asszony. És eszébe jutott egy ódon, barna bolt, amelynek homályos zugában üldögélt máskor és olvasgatta a könyveket, amelyek a bolt négy falát rejtő hatalmas könyvállványokon sora- koztak rendbe és megbámult pultok mögül, melyekben percegett a szú, nézték az életet, mely az üveges boltajtón kivül tolongott.
Istenem, de jó volt. Azóta évek multak el, már neki is asszonya van s még pár héttel ezelőtt, mikor még élt az ezüsthaju asszony, kicsi gyerek volt, kis unoka, akinek a háta mögött ott állt az őrző angyal.
S az ujságiró, ahogyan igy elgondolkozott, már elhagyta a körutat s ott volt a szerkesztőség
Megnézte az óráját. Még van idő. Ujra gondolataiba merült. Nem tudott másra gondolni, csak a fehérhaju asszonyra, aki elment. Hiszen mindene volt. Ujra a régi elmenekült esztendők jutottak az eszébe, mikor kis fiu volt, szép, rövid bársonynadrágban, csipkés kabátban, kézen fogta a nagymama és sétálni vitte. Egyszer kiszakitotta a kezét és hancurozva az utca köze- pére szaladt. Kocsik jöttek, lovak prüszkölését hallotta, rémülten sikoltozott. A másik pilla- natban egy rántást érzett, a kocsi félrezökkent s a lovak toporzékolva megálltak. A kocsirudat reszető kezével tartotta - a nagymama.
És az ő gyenge, kicsi, összetiprástól megmentett testecskéje görcsösen simult a fekete szoknyához, az örökké feketéhez, mely soha nem került le róla: örök volt a gyásza. Egyetlen leánya halt meg, akit ugy szólitott valamikor a kis unoka: édesanyám.
És aztán jöttek ujra hosszu évek, ujabb pajkos csinytevések, ujabb kocsik és ujra lovak, amelyek elgázolással fenyegették, de azért soha baja nem esett, a lovak eltaposni sohasem tudták, mert mindig ott volt, mert mindig vigyázott, mert a kocsirudat mindig megragadta, a habzó méneket mindig megfékezte - a nagymama.
És most elment, két hete, hogy elment szép, babos fekete selyemruhában, melyet életében sohasem viselt s őt a kocsik, lovak, sőt most már autók között is, magára hagyta.
Kimondhatatlanul fájt, olyan nagyon egyedül, védtelenül árván érezte magát.
- Elkési kérem a vacsorát - szólt a szerkesztő, de még mindig volt idő.
A temetés után, mikor az üres szobába visszatértek és az értékeket elosztották, vászonzacs- kóból kis amulett került elő. A nevét és a születése évét vésték bele hetvenhét esztendő előtt.
Magához vette, beletette a képét, pár szál fehér hajat, melyet a ravatalon vágott le fürtjeiből.
Mindig magánál hordta. Most elővette, kinyitotta és a szomoru arcot, mely a képről feléje nézett, megcsókolta.
- Kérem, menjen már, mert elkési azt a vacsorát - sürgetett ujra a szerkesztői hang és ő elment.
A lucskos utcán nyakát a kabátjába huzta. Már ott volt a házban. Kabátját unottan adta át a ruhatárnak és egyszerre valami szorongatást érzett. Minthogyha valami hiányozna. Az órájához kapott. Megvan. Megnézte a pénztárcáját. Nem hiányzik. No de akkor mi lehet?
Mintha egy belső hang folyton ösztökélte volna.
- Keress, keress, valami hiányzik.
És egyszerre ijedten látta: az amulettje elmaradt. A szerkesztőségben az asztalán felejtette.
Gondolkozott. Mit csináljon? Menjen vissza érte? Hiszen biztosan megmarad, nem viszik el.
S egy belső hang, halk szemrehányással hajtogatta:
- Ne hagyd ott, elveszik, eredj vissza érte.
Ellenállott. Nem lehet, elkésik. De valami folyton hajtogatta:
- Ne hagyd el, eredj vissza érte.
És visszament. Ott feküdt az asztalon. Nyitva. És szomoru szemeivel nézte a nagymama.
Hirtelen berregett a telefon. Füléhez emelte a kagylót.
- A vacsora politikai része elmarad, a politikusok nem beszélnek, ne fárasszák magukat az urak.
Mosolygott. Hála Isten. Hiszen ugy unta a politikát. Gondosan bezárta az amulettet és el- köszönt. Vacsorázni ment az Otthonkörbe. Nagy izgalmat talált. Csoportokban álltak az emberek és minden csoport közepén valaki sápadtan beszélt.
- Egyszerre rémes detonáció, jajgatás, borzalmas orditások. Bomba, pokolgép, rettenetes. Az ujságirók helyeivel szemben volt. Akik ott ültek, azoknak végök van.
Az ujságiró sápadtan hallgatta, aztán valakitől megkérdezte:
- Hol történt a merénylet?
- Az Erzsébetvárosi demokrata kör vacsoráján.
Hirtelen szédülést érzett, a falnak támaszkodott és sebesen járt a gondolata. Már ott volt... Ha vissza nem megy az amulettért, nem kapja meg a telefonértesitést... ott marad... aztán robban a pokolgép... a kocsi... a lovak Istenem! A tulvilágról kinyujtota reszkető karját és elkapta a kocsirudat a - nagymama.
*
Ezek azok a történetek, melyeket a Halál nekem azon a bizonyos éjszakán elmesélt.
Ajánlja ezt a könyvet halott nagyanyjának
a könnyesszemü unoka.
