306 T I S Z A T Á . J
AZ. AKI VEZET
Akkor kezdődött, amikor még a nap is a szegényembert görnyesztette. Tűrhetetlen volt az élet. Minden pereben érezni lehetett a sűrű levegőt, mely körülvett mindenkit. Nehezen vet- tek lélekzetet az emberek, a karokat az oldalhoz tapasztotta az erőszak. Ügy jártak, mint eltévedt utas az erdőben: nem látták az. áhított végét.
Az úr, az elnök hetenkénti megjelenése ráragasztotta a te- jekre a félelmet, mint répára őszi eső a sarat. Most is ott állt a z . ármentesítő társulat n a g y szobájában. Kopasz fejéről undorában elpattant még a rávetődött lámpafény is. Z a j se rebbent. Azt mondtak, f á j a csontja: Ilyenkor méginkább f a l j a az embert és csak asszony segíthet a fájdalmakon. Leszólt, pedig alacsonyabb volt. nála, a kutyájának, az alelnöknek. Annak szeme marokba-
szorított verébként repdesett, s csorgott az alázat belőle. t
— Szorítsd őket, Kálmán! Azt hiszed, vármegyei aljegy- zőkkel van dolgod? -
A munkában megszakadt, volt kubikos-szolga a kályhát- tömte. S egyre csak tömte, az övé volt minden mozdulat a szo- bában.
— A maga felesége főzzön vacsorát, itt alszom ma éjszaka...
Nagy Anti feketén ballag'ott által a mJegdermedt szobán.
Lakásában előrevetődő fekete árnyként hullámzott a petróleum- lámpa fénye.
Szép hitvese libegő szoknyaajjal nekiállt. A gyerek gőgi- csélt, Nagy Anti ringatta, csak ringatta a fabölcsőt. A sülő hús, mely csak az ú r étvágyát lohasztotta, kisercegtette a zsírt, mely csak ezt az ételt ízesítette. Szép, virágos tálba rakták, búzavirág hozta karimájáról a megnyomorított mosolyt.
Nagy Anti vitte, lelkében szörnyű súllyal az úrnak az ételt.
Annak harcsaszája hidegen nyilt szóra.
— Küldd a feleséged. Az terítsen v a c s o r á h o z . . .
— D e nagyságos úr, ott a g y e r e k . . .
— Tedd, amit parancsoltam.
Nagy Antiban mieglibbent az árny, feje szédült a sok vértől.
• Sose tudta meg, mit mondott hófeliérarcú feleségének.
Anti ült, csak ült a küszöbön. Hátamögött a gyermeke sírt, a p u f ó k kis Anti. Nem tudta szegény, hogy apja szeméből is pereg, nehezen, súlyosan a keserűség.
— Hát mikor, mikor jön már ide az, ami ott van? Ott, ott, aminek még a nevét sem szabad említeni.. . Mondták az elvtár- sak (suttogva említi emlékezetében is a szót, egy kicsit megbor- zongva tőle), erősen mondták, hogy ott a nép az ú r . . .
Susognak a ruhátlan fák, levél nélkül nehezen a d j á k át egymásnak a szót. Beszélik, hogy őseiknél j á r n a k már ők a kár- páti nagyfáknál. Azok üzennek. Hallod-e Nagy Anti, onnan jön a hír.
— Tudom, hogy ott van, aki vigyázzon a népre, — m o n d t a Anti magában, de ott már hangosan.
T O L N A I : AZ, AIvI1 ' V E Z E T 307
Ügy jött a biztos támasz tudata, oly nyugtatóan és bizta- tóan. mint a zöld fű, mint kis Anti első sírása a szülőágyról.
Nagy Anti szívéből ez szétvitte a vért. K a r j a elszakadt ol- dalától. Komoran állt föl, elszánt keménységgel. Leakasztotta a hunyorgó lámpát a falról.
Mögötte a szél becsapta az ajtót, nehogy fázzék a kisgyerek.
A lámpa végigimbolygott az udvaron, a kapualjon, föl a ke- vésfokú lépcsőn.
Az ajtó zárja csukta el előle a fortéimét'... Hát milyen élet az, ahol így bánnak az e m b e r r e l . . . Széles válla nekifeszült, nagyapjának régi ereje is beleszakadt az ajtóba.
Az asszony húsa fehéren villant a sárgás fényben is. Ljgy rántotta ki, hogy csúszott a földön. Másik kezében a föltartott lámpa széles nyelve az úr kopasz fejét szúrta, meg a zöldes szemét. A tárt ajtón belensrett a fákat hajladoztató távoli szél és papírlap libbent az asztalról.
Anti dobta, hajította a lámpát oda, ahol a zöld villózást sejtette.
— Vigyázz Antikára, míg ideérnek ők!
Lélekben hűséges asszonya arcát takarta a szavak halla- tára.
S elment. Nehezen dobbant a lépte. Ügy indult el, mint név- telen ősei a „Hiéna" elől.
Bujdokolt Nagy Anti esőben-szélbcm, ázva-fázva. Erdők gallya tépte ruháját, erdők bogyója adta élelmét. Néha be-be tért egy-egy tanyára, a jószívű barátok tettek ízes szalonnát szájába, s p u h a párnát dereka alá.
De űzték a kopók vad csaholással. Rejtekhelyét kutatták az esztelen úr parancsára, ki nem lelte halálát a b u j a ágyban. Ar- cát hasogatta csak fel az üveg, a láng kialudt, nem perzselődött mejg a toll.
Az asszony otthon nedves arccal istenéhez imádkozott.
— Az ad enyhet, nem pedig „ők" — vélte, ós sugdosta sír- dogáló gyermekének.
Az udvaron szomorúan jártak a többi proletárok. Esténkint némelyik asszonyát verte éhében, vagy itta az u r a k borát. De egy segítette őt ismeretlen pénzzel, s jóízű kenyérrel. Ez a ke- mény férfi, Szántó Ferenc az esti eget is nézegette. S beszélt a szélről, mely keletről súg bátorító szavakat.
De jött a hír, kicsi a magyar föld, kevés a. búvóhely rajta, csendőr k a r j a közt a Nagy Anti.
Anti vasra verve állt.
Titokzatosan nézték, a fontoskodók biztonságával és nagy- képűségével.
— Hát csak hurokra kerültél? Mi? Minek lázadsz az urak ellen?
Anti nem szólt, csak belül forrongott.
— De az elnök úr kegyesen megbocsátott neked! . . . Ellen- b e n . . .
308 T 1 S Z A T A J
S kényelmesen cigarettát kezdett csavarni. Egv lassú perc- telt el.
— Veszélyben a haza! — eresztette ki a füsttel. Szúrós sze- mekkel. egy gumibottal jelentőségteljesen játszva nézték.
— í r j a írnok úr. Nagy Antal önként jelentkezett a keleti frontra.
Ráhúzták a véres zubbonyt, s indították. Hőkölt ott ember, állat. Szaladtak, menekültek át a hegyeken, át a napokon. H á t u k mögött úgy érezték a hazát, mint nyúlós, bizonytalan ürességet.
Jött az ősz. Békésen ért a kukorica és a szőlő. A nap színe aranyos, borhoz hasonlított és mégis, mégis veres- volt az a v a s á r - nap. Hitték, remélték, vége, hát végre. D e valaki még „nemzet- vezető" akart lenni, mielőtt meghal, kukacoktól is undorítva.
Budapesten hullák feküdtek napokig a sáros földön, v é r folydogált a csatornákban.
Nagy Anti nézte ezt, egyre gyűlölőkben nézte. Az esemé- nyek úgy gyúrták, mint asszonyok tiszta keze a. foszlóssá váló- kalácsot. Már titkos írásokat is olvasott, s dugva adta tovább.
Tél volt, hogy egy társa megszöktette.
A pincében - is hunyorgott • a petróleumlámpa, mely végig- kísérte Anti ú t j á t az udvari nyirkos lakástól kezdve. Este volt, ki t u d j a hanyadszor gondolták, hogy az utolsó. Sárgállottak a .szakálas férfiarcok és némelyik szemből a halál kíváncsiskodott,
leskelődött körül.
Anti ide menekült. A pince lakóinak világában olyan ide- genül és furcsán érezte magát, amilyen néni helyénvalónak az ember nyelve tavasszal a szőlőt. Társával, akivel együtt szökött, suttogva beszélgettek. Egy fiatalember is csatlakozott néba hoz- zájuk. Veregette derék vállukat és nyilttekintetű parasztoknak nevezte őket.
— Az ilyen állapotokat csak nővel és borral lehet elviselni -— mondta.
— Ez jő annak, akinek pénze van a borra, — válaszolta Anti. — D e ki védi, akinek semmije sincs?
— Ők maguk! — tüzelt a társa. Szavában Anti felé is v á - gott, amiért ő olyan tehetetlen. A katonaságtól sem szökik meg, há ő nem erőlteti.
Anti térdére könyökölt. Nem válaszolt a szavakra, a n y - nyira míagátólértetődőnek látta, hogy ez nem lehet. Hiába volt akkor is minden, az elnöknek nem történt semmi b a j a . Gyújt, gyűlt a bosszúvágy benne. Számtalan helyzetet elképzelt, a m e - lyikben m a j d számonkéri tőle. De valahogy érezte, hogy ez csak fejéiben történik. Nem hitte, hogy a való életben megtörténhessen.
Az öreg apukát és anyókát nézte, akik egymás kezét szo- rongatták. Zsebükben, ha ritkán mozdultak, zörrent a hamis papír-
Nyilt az ajtó, a felkavart levegő nekibillent a lámpa üveg- nek. Három f e j ' h ú z t a be maga után a testet. A szívek kisebbre szorultak.
TOLNAI: AZ, AIvI1 ' V E Z E T 309
Az egyik megállt, kissé bizonytalanul a sok bortól, szemte- leniil és kihívóan. Előreugró orra alatt ritkás bajuszt hordott.
— Na! Elő a papirokkal!
Nézték sorra, remegő kezekből k a p t á k ki a gyűrött igazol- ványt. Kinek mi a neve, milyen vallású anya szülte.
És iszonyú káromkodások közben ütni kezdték először' az öreg férfit. Szeleket kavart a káromlás, ész nélkül folyt ki elfa- jult dühük. De ahogy elkapták az anyóka egykor tápláló mellét, s rángatták, cibálták fonnyadt emlőinél, arcukba vágott az öreg.
Az asszony szemében a téboly1 örvénye forgott, arca hirtelen meg- nőtt, ahogy lelőtték férjét. Sikolya, észbontó, gerincremegtető si- kolya hörgéssé öblösödött, mikor a fejébe röppent a golyó.
Szemük előtt történt mindez. S ahogy lehajoltak, durván megragadták az anyóka barnás, kékeres kezét, s szaggatták a gyű- r ű t róla. Szemükben olyan tűz égett, mintha egy meggyötört nőt.
mondhattak volna magukénak az elmúlj pillanatokban.
— Nem! Hát ezt már nem lehet kibírni. .. — sikított föl a szép fiatalasszony,- kinek férje távoli lövészárkokban hasalt. IJgy omlott össze, mintha semmi csontja, húsa nem lenne-
Egyszerre ugrottak hárman feléje. S a féligájult asszony el- torzult vonásait valami hirtelen megmerevítette, s a ráimbolygó lámpa csodálatosan széppé színezte. A végsőkig eljutott szenve- dés megkövesült szépsége volt éz, s ahogy a lámpa pillanaton- kint árnyékban -hágyta, látomáissá nőtt. Enyhe, sárga masszaként nyalogatta arcát a lámpafény.
Sokan fejüket fordították, ahogy a részegek tépték a ruhát a gyötört testről, de a szívekben lecövekelt a gyűlölet.
Kint zúgva feltámadt a keleti szél. Rettenetes ereje ide is hallatszott. Érted e szót, Nagy Anti? Neked is szól az üzenet!
Igen, állatok ezek, mint a kopasz elnök, mint az őrmester- hajcsár a fronton. És valóban senki sem. s e g í t . . . az itteni urak ülnek félrefordított és párnába bújt fejjel, mint a fiatal úr is, re- megve saját é l e t ü k é r t . . . csak az, akinek erőt ad a keleti üzenet.
Két ember birokra' kelt a három vértől és bortól részeggel.
Nagy Anti és a társa.. Fojtották beléjük a szuszt. Eav még élt és l ő t t . . .
A szél Orkánná erősödött, mire Anti magához tért. Az asz- szony és társa óvón állt felette. A- k i n t i . z a j már nem volt félel- metes, egyre inkább közelítően biztató. Bent idegtépő csend volt, s ezt a lélekzetek se törték. A sarokban letakarva feküdt a bárom bulla. 1
Az utcán és a szívekben derengett a hajnal- Egy óra múlva kézigránát robbant a pince folyosójában.
Érződött a? elvetélt mozdulatokon, átformálódott sóhajokon, hogy két világ között vannak. Sokan szerették volna ezt az álla- potot tovább fenntartani, életüket légüres térben rendezni be.
hogy zajtalan, súlytalan tevékenységük langyosan folyhasson..
Az arcokon azonban bizonytalanság cikázott. Hol az agyban vil- lant, hol egy izmot rándított az arcokon. A jövő oly bizonytalan-
310 T I S Z A T Á . J
nak látszott, mint egy síró csecsemő, melynek születésénél csak statisztáltak.
Antiban is nehezen jártak a gondolatok. D e a kézigránát robbanása óta .egyre inkább várakozó öröm töltötte el. Élesen vetődött fel benne, hogy mi lenne, ha visszajönnének a nyilasok:
a kopasz úr tovább élhetne az ő rovására, elfognák szökésért és három nyilas meggyilkolásáért... f i t nem a nép volt az úr! D e akkor mi leszünk elől. •.
Erre a várakozó boldogság arcára feszült, vérrészecskék do- bolták az ürömöt halántékán, k a r j a tárult felszakadt ölelésre.
Füles sapkában volt az első, az első igazán szabad ember, akit. látott életében, és akinek szabadságát csak később értette
meg világosan.
Szabadság, magyarok! — mondta.
Kiből szélesen jött a hang, kiből apró, csorgó patakként az örömkönny, ki csak bizonytalan izgalmat érzett, de mindenkibea megmozdult valami- Furcsa volt Antinak á szó, de mint dombo- rodó kenyér, mint első, nedvserkentő tavaszi szél hatott fülének.
Bő volt érzése, tág a mozdulata, gondolata pedig tomboló. D e nem mert mozdulni. A szovjetkatona valami kedveset mormogott magában, s először ő ölelte át. Erre Anti gyémántos örömkönnyel a vállán szipogta.
— Hát csak ideértek ők . . • Kicsi Antikám. hát csak ide- értek.
És akkor folytatódott, amikor minden nagy ígéretté lett.
Anti a vonat tetején nézte a földön, baktató,nyulat.
Gyönyörű tavaSz Amit. Az első f ű talán sohasem' zöldéit ilyen szépen, a rügyek rég pattantak ki ilyen hamar. A szél ci- rógatta az arcokat, eljátszadozott a halántékok hajszálain. A hosszú vc-natsort tarkán, sokszínűen A o n t á k be az emberek. Te- tőn, ütközőkön kupofogtak.
Nagy Anti nézelődött. S egy kép, égy régóhajtott kép kö- zelgett feléje. SzÍA'ébe ez régi vágyakat hozott vissz-n, talán mái- éi is felejtett AÚgyakat. De most föltámadt, újra, s erőseblien, ni int régente.
• Sebhelyes oldalú tanya közelgett feléjük, körülötte ritkás akácokkal. És a tanya mellett valaki szántott. Egyedül, régi moz- dulatokkal ballagott az eke után. Egy keshedt ló húzta erős bó- kolással.
Hazamegy ő is a falujába, ahova asszonya menekült a gA'e- rekkel. Földet kér, hírlilc, hogy osztják. Ö is így szánt majd, bé- késen és nyugodtan. Az asszonv aprójószágot ne\él. a kis Anti játszik majd az arany bolyhit kiskacsával és- a fekete-bársony pulival--
Megfordult Anti a kép után. Biztonság is jött a szántó em- berből, nyugodtság, s csak most érezte újra, hogy f á j a lőtt seb.
Esteledett, hogy falujának széléhez ért. Itt még nem járt a vonat, gyalog jött idáig. Egyedül tette meg az utat, csak,gondo- latai jártak vele szüntelen. Az első házaknál már csak Antira
T O L N A I : AZ, AIvI1 'VEZET 311
gondolt. Nagyot nőhetett, s gügyög is m á r biztosan. Több, mint egy éve, hogy nem látta. Az ereszek alatti árnyékban surrant, nehogy észrevegyék, s elrontsák asszonyának első örömét.
— Anti, i s t e n e m . . . — sikította a felesége. De szavai az első éles h a n g után tompultak, szélesedtek. F e j e is lebillent, egyik öklét magához szorította a másikkal.
Nagy Anti csak állt, csak állt az ajtóban. A n y j á n a k meg- kezdett mozdulata is megakadt a morzsoiásban. Ügy lepte meg őkeit, olyan nem remélten és váratlanul, mint őt felesége hangjá- ból kisfiának halálhíre. Pedig mennyire tervezték, hogy óvatosan közlik Antival.
— Mi t ö r t é n t . . . vele? — kérdezte, s nagyot nyelt utoljára
•egy éve folydogáló sós könnyéből.
Asszonya m á r vállán szipogott, a n y j a pedig furcsán tartott k a r j á t vizsgálgatta szemével.
— Elapadt a t e j e m . . . Nem vMt senkinek ennivalója. - Még a nyáron v ó t . . .
Szótlanul ment legénykori szobájába. Idegen házban kifelé sem t u d t a A'olna az utat-.
Napokig alig evett, rá se nézett az asszonyra. Egyik éjjel,
•újra nagyon tüzelt, a seb, hitvesét is okolta lázas fejében. Miért nem A olt akkor, erősebb, amikor az a kopasz, . . . az a kopasz . . . ele itt csak hörgött, agyát és szemét elöntötte a fátyolos gyűlölet.
Aztán ú j r a tisztán és ártatlanul látta az asszonyt, m a j d megint litálta még az ételt is kezéből.
Valamelyik hajnalban érős szél f ú j t . Nem tudta Anti merről süvít, de egy év előtti január-végi este jutott eszébe- A távoli
üzenet. Most is zümlmögtek valamit a szelek, de szavaik ért- hettelenül összegbalyodtak a ház cseréptetőjén, oldalán.
— Nem szégyenled magad Nagy Anti? — szólt magához. — Itt fekszel az. ágyban és semmit se csinálsz .... Igaz, Antikád ha- l á l a f á j t . . . — s nem tudta folytatni, mert ú j r a ömlöttek/könnyei.
D e egy félóra múlva érőt vett magán.
— Ne szidd asszonyod, Nagy Anti, mindez neki is nagyon f á j t . . . Élned kell. Itt is a nép már áz úr! Hallod-e Nagyi Anti.
Él-ned-kell :— tagolta.
Képek kavarogtak még benne, a szántó paraszt, a sárga- pihés aranygömbök, akikkel nem játszik ezután senki.
Reggel hamar kikelt az ágyból. Gyorsan ráugatta csizmáit.
— Ezután nem hagyom, hogy más intézze sorsomat — mondta - p á r j á n a k . — Kérek az elnök f ö l d j i b ő l . . . A rosseb az a n y j á b a . .
— Fődet? — kérdezte anyja. — B a j lesz-abbul.
Az utca csatakos volt a hajnali esőtől. Már tiszta volt az ég és. meleg, tavaszi szag csapott az orrába. Ismerősökkel kezelt, vagy .süvegelt, de akadt olyan is, aki elkerülte tekintetét. Híre h a m a r a b b a f a l u j á b a ért, mint ő. Tudták, senkisem t u d j a kitől, hogy agyonvert, vagy tíz nyilast.
Tájékozott, mi merre van, hova is menjen voltaképp.
— Minek neked a f ő d . . . sose vótál te paraszt. Kubikos vó- tál, meg szolga — mondták neki a községházán.
312 T I S Z Á T A J
— Hínyje, az istenit, csak nektek jár . •.
— No azért, mert demokrácia van, nem lehet csak úgy h a p - polni- Lovad sincs, tán ásni akarod.
Arcán égett a düh, ahogy kilépett. Ténfergett az utcákon, szegyeit volna így7 hazamenni. Igaz, hogy7' anyja, meg a felesége örülnének, hogy ő mégse kommunista. Mert csak azok k a p n a k .
Hirtelen állt meg, f e j e meg is billent. A sarkon vöröszászlós ház ugrott eléje. A vászon lomhán hullámzott a dúsízű szélben.
Nagy arc volt a ház ablakában, látszott, hogy frissen k é - szült, talán egy kézről-kézre adott, elrongyolódott ujságképről.
Lehet, hogy éppen Zalai Béni csinálta, a piktor, aki. mást is sze- retett volna festeni, nemcsak szobafalai.
— Tudod ki ez, Anti?
Hirtelen fordult meg, a sebbe újra belenyilalt a fájdalom.
- — Szántó Feri! Csakugyan te vagy az, édes komám?
— Hát ki vónák.
S rázogatta egymás kezét a két barát, akik együtt laktak az. ármentesítő udvarában. De látszott, hogy Feri mást a ^ a r mondani.
— Ez Sztálin! Akinek mindenünket köszönhetjük. Az éle- tet, a kényeret, a földosztást.
Anti ránézett, belül megmoccant benne a zavartság.
— Na gyere be.
Anti fölnézve olvasta: „Magyar Kommünista Part". Kicsit elhúzta a száját.
Valóban Zalai Bénit látta meg legelőbb, aztán régi komái közül is egy7 párat. Ügy forgolódott közöttük, mint idegen embe- rek közt, akikről nem tudja, mi van bennük. Felelt a kérdésekre, de csak furcsán, röviden.
— .Tán valami szúrja a nyakadat, hogy úgy tartod, mint- egy gúnár — kérdezte Szántó Feri. Nevettek erre, de nem b á n - tóan. Végre kibökte hát Anti.
— l i k valódi kommunisták vagytok? Nem csak amolyan úrgyűlölők?
— Kommunisták hát. Mér?
— Tudja fene, valahogy7 másképp hittelek titeket.
Hej, de szépen folyt erre Szántóból a szó. Káromkodott, mint a jégeső. Szidta az urakat, akik kannibálok képében r a j - zolgatták a kommunistákat. Vagy még rosszabban.
Erre lassan ismét olyanoknak látta őket, mint légen, mikor együtt legénykedtek, vagy ahogv később Szántóval az ármente-- sítőt szidták. Folyékonyan beszélt már. elmondta, hogyan b u j d o - sott, mi volt vele későbib. Csak az óvóhelyről beszélt, kurtán, va- lahogy nem jött ki belőle olyan szépen és kereken, mint a többi- Aztán elmondta, hogy7 neki főd kéne, de a községházán megjárta-
TOLNAI: AZ, AIvI1 ' V E Z E T 313
— Na gyere csak velem, — mondta Szántó —: majd. elintc- zeni én.
A jegyző úr éppen, tárgyalt, nem engedték be őket! Valami titkárféle állta útjukat. A bekecs rövidesen leizzadt róluk, mert fűttötte itt, mint csikorgó télben- Ette őket a méreg egyenkint is, összességben is.
. — De a kutyaúristenit, ne várakoztassa itt az embert órákig, mint egy főszolgabíró! — robbant ki .végül Szántó. Eltolták a titkárt, s belrontottak egyenesen a szobaija.
Ott aztán legyökerezett Anti, meg Szántó Eeri lába. A jegyző nyájasan jött eléjük, erőszakolt mosolya nagyon merev volt.
Dei tilt valaki előtte, aki így, háttal is, nagyon ismerősnek látszott. Antinak összeszűkült a szeme.
— Mutassa csak az ú r a képit! — lépett mögéje.
Az elnök sovány, Összeaszott harcsaképe füléig a kabát gal- lérjába bájt, úgy fordult meg, felsőtesttel. Nagy Antiban egy év
hirtelen összesűrűsödött, fátyolos gyűlölete1 úgy felperzselt, mint az elmúlt éjszakákon. Rettentő erővel, melybe nagyapjának régi ereje is beteszakadt, hirtelenében képenvágta, a kopasz elnököt.
Míg az föltápászkodott, a jegyző hangoskodni kezdett, hogy az ilyen melm lehet így elintézni, törvényes rend van, a demokrá- cia nem fölfordulás.
— Majd lesz törvényes út is •. . No gyű jjöu — mondta Anti.
Ketten kísérték a rendőrségre.
Egy óra múlva földet is igényelt Nagy Anti (Jgy lépdelt az utcákon, mintha mindaz, ami eddig történt vele egész életében, kihullott volna belőle örökre. Csak azok maradtak meg, szépen elrendeződve, melyek ú j emberré alakították. Megértelte eddigi életét. Látta, micsoda erő késztette, hogy az úrhoz vágja a sárgás petróleumlámpát, ez adott erőt a nyilasokkal való birkózásban.
Nem tudta, de Sztálin vezette eddigi lépéseit. Érezte, hogy élete valójában csak most kezdődik- Gondolkozva ballagott.
— Te Feri — kezdte —, miniszterelnök ott Sztálin?
Szántó lépdelt egy párat, sarat rúgott le a csizmájáról, mire mondta.
— Hogy micsoda Sztálin a Szovjetunióban? — s jól meg- nyomta az utolsó szót, hadd barátkozzanak az emberek máris a nagy Szovjettel. — Hát minden. Az erdő, a fa, . . . még az embe- rekbe is ő van. Ö azoknak támogatója, akiknek eddig semmijük se volt. • r •
— Most már én is az ő ú t j á t járom —, mondta Anti, s h a j - tövéig belepirult a szokatlan, kitörő vallomásba.
S a szélben, bokrokban, zsendülő ú j füvekben Sztálin nevét dudorázta itt is az élet.
TOLNAI PÉTER
