A LELEK ES A KOLTOI NYELV FORMAI ÖSSZEFÜGGÉSEI
A DEPRESSZIÓ VÁLTOZATAI JÓZSEF ATTILA ÉS CESARE PAVESE KÖLTÉSZETÉBEN
Jelen komparatív elemzés kereteit József Attila, illetve Cesare Pavese költészete utolsó szakaszának idő- és térbeli, valam int nyelvi-formai paraméterei szabják szo
rosra. Természetesen több szempontból is tám adhatnak kételyek, akár pedig ellen
vetések egy effajta vizsgálódás iránt. Nyilvánvalóak azok az alapvető történelmi és társadalmi különbségek, amelyek a vizsgált szerzők munkásságát elválasztják egymástól. M indenekelőtt térben és időben is különálló jelenségekről van szó, rá
adásul pedig két olyan költői útról, amelyek fejlődési vonala szinte ellentétei egy
másnak. Pavese költői fejlődésvonala jellegzetesen válik szét a kezdet (Lavorare stanca, 1936) és a vég (Verrá la morte e avrá i tuoi occhi, 1951) szakaszára - ám ez akár m agyarázhatja is azt a különleges intenzitást és koncentráltságot, amely a fenti két pavesei periódust jellem zi: a meggondolt és intellektuálisan reflektált szembefordulást a friss hermetista hagyománnyal egyrészről, másrészről pedig a szinte önromboló lelki és gondolati tépelődést konfliktusai és kompromisszumai, hogy ne mondjuk, megalkuvásai fölött. József Attila költői fejlődésvonala m ind
eközben szinte mintaszerűen teljes, organikus, költői érésének és belső gazdago
dásának folyamata szinte látható és tapintható.
M indezek ellenére mégis éppen az összehasonlító szempont az, amely meglepő eredményekre képes vezetni egy ilyen elemzés során, m ár csak azért is, m ert a k öl
tészet egyik legfontosabb képessége éppen abban áll, hogy a különböző időket és tereket képes összekötni, képes átívelni azokon, különösképpen az emlékezéstech
nika nyelvileg m egfelelően kódolt eszközeivel. Egy ilyen komparatív vizsgálódás során így term észetesen egyáltalán nem szükséges az elemzés körébe vont két köl
tői mű banális vagy kézenfekvő különbözőségeivel és eltéréseivel foglalkozni, m i
vel ezek önmagukban érdektelennek és tautologikusnak is bizonyulhatnak. Sokkal inkább érdemes m indkét költői életmű utolsó szakaszának jelentékeny párhuza
mosságaira irányítani a figyelmet, m ivel ezek logikailag együttesen tartalm azzák a jellegzetes formai, szerkezeti, nyelvi, szellemi, felfogásbeli és társadalmi hasonló
ságokat, illetve különbségeket.
Vegyük sorra először azokat a különbségeket, amelyek önmagukban kézenfek- vőeknek tűnhetnek, de am elyek mégis említést érdemelnek. A korszakot és abban költői aktivitásukat tekintve a két költő kortárs, József Attila költői pályájának javarésze pedig időben egybeesik Pavese irodalmi eszm élkedésének és szellemi kiteljesedésének éveivel. M ásfelől viszont, m ég ha olykor zavarba ejtő hasonló
ságok észlelhetők is bennük, alapvetően különbözőek a történelmi és társadalmi körülm ények. A 30-as évek József A ttila számára meghatározóak, s a küszöbön álló történelm i nyom ás szem élyes lelki és egzisztenciális katasztrófájába is átszű
rődik. Valamennyire hasonló folyamat Pavesénél csak a háború éveiben figyelhető m eg, am elynek végefelé m entális válsága súlyosbodik, s az ebből is következő túlérzékem ység a történelm i léptékben jelentős és a demokratikus berendezkedés felé ható társadalm i nyitás vele más és újfajta veszélyeket és veszteségeket láttat.
E gy m ásik kézenfekvő, m égis jellegzetes különbség a karakterükben ragadható m eg: pszichikai labilitása ellenére József A ttila alapvetően extrovertált személyi
ség, dom ináns attitűdje a lázadóé. Pavese ezzel szemben erősen introvertált szemé
lyiség, társadalm i viselkedésm ódját tekintve pedig kom prom isszumokra hajló.
Saját alapm agatartásukhoz képest m eglepőnek tűnhetne, hogy költői m entali
tásukat tekintve a nyelvhez és a hagyományhoz való viszonyuk előbbivel némileg ellentétesen orientált. Jó zsef Attila költészetét - számos kivétellel, természetesen - a hagyom ányos és zárt form ák használata jellem zi, rímeit, képeit, költői beszéd
m ódját ezeken túlm enően összetett és finom formálás, illetve strukturálás jellem zi.
K öltői m űve és eljárásm ódjai a hagyomány és a modernség egyfajta klasszikus artikulációjaként működnek.
N em ellentétes ezzel, de ettől eltérő Pavese viszonya a hagyományhoz és az újításhoz: alapvetően - klasszikus rem iniszcenciákkal kódolt - oldott formákat alkalm az, finom an artikulált beszédmódja szárazabb, tárgyilagos, rímeket rit
kán használ, ugyanakkor szabadversei is metrikus rem iniszcenciákat hordoznak.
K om plex szerkezeti és nyelvi megoldásai felől egyre inkább egyfajta árnyalt köl
tői egyszerűség, illetve egyenesen az elhallgatás irányába halad, utolsó verseiben pedig m eglepő m ódon a Secondo Novecento költészet- és művészefelfogásának nem egy újdonságát előlegezi meg finom intuícióval. Ilyen lesz a minimalizmus eszm éje, am ely felé a pavesei egyszerűsödés is halad, vagy pedig a szubkultúrák és az archaikus m odem itás felfedezése, szintén az - életrajzilag is m otivált - intuíció szintjén.
A két költő és költői életm ű párhuzam ait tekintve fontosak azok a jellegezetes alaptulajdonságok és alapm ozzanatok, m elyek bár kézenfekvőnek tűnnek, ref
lektálásuk m égis nélkülözhetetlen az összehasonlító elem zéshez. Ilyen az ön
gyilkosság aktusa, am ely m indkét költőnél a végső szerelm i csalódáshoz és az elhatalm asodó pszichózishoz, illetve depresszióhoz köthető. Ez utóbbi két kate
góriát, m ely a két költő lelkiállapotát tartósan m eghatározta, talán az is elkülöníti egym ástól, hogy m íg depressziója Pavesén lelki és érzelm i okokból hatalm asodik el, de szem élyisége lélektani értelem ben m ég nem torzul, addig József Attilánál
kétségtelen pszichózisa a szem élyiség egyre gyakoribb és tartósabb szétesését vonja m aga után. M indkét költő ilyetén lelki és m entális állapota részben azt is magyarázza, m iért válik m indkettejüknél a szerelem fogalm a, élm énye, hiánya és m indezek tudata egzisztenciális és szellem i m eghatározóvá, s hogy a nőkkel szemben (Pavesénél folyam atosan, József A ttilánál hektikusan) érzett kisebbren
dűségi érzés - am elyet a m agyar költőnél a kifelé, az olasz költőnél a befelé irá
nyuló aggresszivitás kom penzál - m iként szublim álódik olykor a világlátásban vagy egyenesen a képalkotásban is.
Esztétikailag talán a legrelevánsabb közös alapattitűd a két költőnél a racionális okokkal megmagyarázhatatlan bűntudat túldimenzionálása, és ezáltal költészetfor
máló tényezővé alakítása: József Attilánál a bűn, Pavesénél a „vizio” (bűn, vétek) visszatérő alapmotívum. Fontos hangsúlyozni, hogy olyan párhuzamosságokról, egybeesésekről és hasonlóságokról van szó, amelyek messzemenően nem életraj
zi vonatkozásukban érdekesek egy komparatív elemzés folyamatában. Éppen azt szükséges kimutatni, illetve vizsgálni, hogy e jellegezetes lelki és szellemi karak
terpárhuzamok m iként öltenek formát költészetükben, hogyan épülnek be a költői működés struktúráiba, más oldalról abban m iként mutatkoznak meg.
József Attila jellegzetes költői megoldása a vizsgált időszakban, hogy a szó, a beszéd, a kifejezés és a hallgatás alapvető viszonyrendszerét paradoxonokkal vagy egyenesen oximorikus szerkezetekben ragadja meg: ,A szó kihűl. / D e hát kinek is szólanék?”(Reménytelenül, 1933). A vers egészén túlmenően, pusztán az idézett paradoxon is tömören érzékelteti a kései József Attila alapvető sorsélményét, a hiány, az űr érzetét. Am it Isten intellektuális élményével próbálna pótolni, s ezt gyakran élezi ki egymást kioltó ellentétekben: „...hogy valljalak, tagadjalak, / Se
gíts meg mindkét szükségemben’'1 (Nem emel fö l, 1937).
Párhuzam osságként értelm ezhető Pavese em blem atikus ,g rid o taciuto”-)a („elhallgatott kiáltás”) is a Verrá la m orte... cím adó versében (1950), am iként az ott m egjelenő „vana parola” („hiábavaló szó ”) és „labbro chiuso” f^zárt ajak”) is, m ely utóbbit ráadásul - újabb paradoxonként - hallgatni („ascoltare”) kell. U gyanezen kötet egy m ásik versében, a Pavesénél jellegzetes m egoldásként angol cím et viselő The cats w ill know-bán (1950) variánsként „parole stanche e vane” (,fá r a d t és hiábavaló szavak”) jelennek meg, m iközben a józsefi űr, hiány atavisztikus m egfelelőjeként a „chiuso orizzonte m orto” {„bezárt, holt horizont”) tűnik fel, utóbbi költem ény ikerversében {The n ig h ty o u slept, 1950) egy erős paradoxonnal tetézve: „la nőtte remota che p ia n g e m uta” {„a némán síró, távoli éj”).
József A ttila az oxim orikus költői gondolkodás és nyelvkezelés útján a lelki szenvedés racionálisan értelm ezhető erkölcsi m agyarázatát keresi a jó és rossz pólusainak ellentétében, a széteső világ élm ényének érzelm i rettenetét próbálja logikus elem zésben „leföldelni”, m int például a B ukj f ö l az árból (1937) sorai
ban: ,J/s verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!”. Ez az extrém és halálos abszurditás Pavesénél szelídebben, tom pábban, bár éppen és je lle g
zetesen a halál m otívum ában jelenik meg: „...questa m orte che ci accompagna / d a l m attino alla sera, insonne, / sorda, com e un vecchio rimorso / o un vizio assurdó" („ez a halál, m ely reggeltől estig / kísér bennünket, álmatlanul, / süke
ten, m in t egy régi lelkifurdalás / vagy egy abszurd bűn”; Verrá la m orte..., 1950).
A régi lelkifurdalás és az abszurd vétek, bűn végeredm ényben ugyanazt a lelki
tudati kettősséget idézi fel, m int József Attilánál: az értelm ezhetetlen bűntudat
tól a vezeklés által való m egszabadulás atavisztikus vágyát. A m agyar költőnél azonban m indez egy hisztérikusabb és sokkal nagyobb ívű, kozm oegzisztenciális lázadásban robban ki: „m eghalni lélegzetem et fo jto m vissza” (Bukj f ö l az árból, 1937). A legnagyobb ősi bűn, az öngyilkosság gondolata költészetében Pavesét is m egkísérti (beszám ol erről az II mestiere di vivere élete utolsó napjaiig tartó fel
jeg y zéseib en is, de erről ad költői tanúbizonyságot utolsó verse is, a L ast blues, to be rea d som é day, 1950), poétikájának m egfelelően azonban ezt a vágyat egy konkrétum aiban kevésbé értelm ezhető, talányos halál sejtelem világába illeszti, am ely gyakran a szeretett nő tekintetének, arcának képében ölt körvonalat: „Per tutti la m orte ha unó sguardo. / Verrá la m orte e avrá i tuoi occhi” (M indenkire ránéz a halál, / eljön a halál, és a te szem eddel néz rám). S am iként a m agyar költőnél a halál a bűntől való m egszabadulás eszköze, úgy az olasznál is a kom m unikációképtelenség fenyegetéseként érzékelt utolsó pillanat (,yará ( ...) come ascoltare un labbro chiuso” - olyan lesz /..../, m int egy zárt ajkat hallgatni) a végzetes m egkönnyebbülést hozza: „Sara come sm ettere un vizio” - olyan lesz, m in t fe lh a g y n i egy bűnnel (Verrá la m orte..., 1950).
A kozm oegzisztenciális válság szubjektív érzete és értelmezésének kiterjesztése egyén és világrend pólusára, valamint az abszolút válságérzetnek a vállalt sors erkölcsi-szellem i m ártírium ával történő m egoldásának teleológiája koncepcionális élességgel jelenik m eg Jó zsef Attila N égykézláb másztam cím ű versében (1937):
N é g y k é z lá b másztam. Á lló Istenem / lenézett rám és nem emelt f ö l engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy van még erő, lábraállni, bennem”. Vagyis az elem zés során em legetett paradoxonok, illetve extrém oximoronok itt m ár a költői kifejezésnek is végletes horizontján értelmeződnek: egyén és világ (mely utóbbi a világ legfőbb értelm ében, Istenben személyesedik meg) totális diszharmóniája e diszharm ónia végső rendként való átértelmezéseként nyer szerepet és értelmet („Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra”). Az elviselhetetlen m agány a rémítő szabadság tudatának terében nyer értelmet, a hiány pedig abban, hogy van egyet
lenegy tudat, am ely azzal szembeszegülni képes („...énvelem a hűség van je le n / az üres űrben tántorgó világon!”).
M íg Jó zsef A ttila kétségbeejtő helyzetéhez elszánt szereptudatot keres a költé
szet erejével, addig Pavese inkább barátkozni szeretne a halállal, otthonosságot lel
ni benne: a halál őnála is egyrészt személyes kontúrokkal - a szeretett nő arcával, tekintetében jelen ik meg: ,JSono il triste sorriso che sorridi da sola” - A szomorú m osoly vagyok, m ellyel magadban m osolyogsz (The cats w ill know), vagy „O viso chiuso, buia angoscia, /fe b b r e che rattristi le stéllé” - O, zárt arc, sötét szorongás,
/ csillagszomorító láz (The nightyou slepi). M ásrészt viszont - m int már az utóbbi idézetből is látszott - a világ reménytelen tompaságában, értelem nélküli, halott voltában: „chiuso orizzonte morto” - bezárt, holt horizont. Talán a rideg, élettelen világnak ez az érzéklete készteti költőileg arra, hogy kulturális reflexiók tükrében hum anizálja a pusztulást: ycenderem o nel gorgo muti" - némán szállunk az ör
vénybe alá (Verrá la m orte...), m ely gorgó, vagyis örvény (,gorgo / d ’immobilé luce” - mozdulatlan fé n y / örvényé), mely kép világos dantei allúzió (vő. „un luogo d ’ogni luce m űtő” - minden fén ytő l néma hely, Inf., V, 28.).
A két költő - hasonlóságaik ellenére is - eltérő karaktere és nyelvfelfogása, a költői hagyom ányhoz való viszonya is m agyarázhatja világfelfogásukat és saját szerepük értékelését. József Attila kozm ikus lázadása egyrészt a rom antikus ha
gyom ányhoz és a friss avantgárd m entalitás rem iniszcenciáihoz látszik kötődni, m iközben Pavesénél a beletörődés, a konfliktusok dinam ikájából a kontem pláció nyugalm a felé való haladás attitűdje látszik dom inálni. M indenképpen ataviszti- kus inspirációk jutnak felszínre ritka intenzitású és perm anenciájú szem élyes és gondolati vívódásuk költői szublim álása során. Jó zsef A ttilánál a népköltészet eredeti vagy klasszicizált formái tárják tágabbra költői szem léletét és eszköz
készletét, m íg Pavesénél a klasszikus rem iniszcenciákkal terhelt m odem m etri
kai kísérletek és a legújabb, szubkulturális zenék ősi tapasztalata tágítja nyel
vtechnikai horizontját.
E rendkívüli pszichointellektuális feszültséget tekintve m indkét költőnél rele
váns kérdés, keresnek-e (s ha igen, találnak-e) akár csak költői kiutat belőle, vagyis kom penzálják-e valamilyen módon erős depressziójukat? József Attilánál - mint azt esztétikai fejtegetéseiből is tudhatjuk - a költészet alapvetően intellektuális erőfeszítés, ezen belül a fájdalom természete kettős: egyszerre testi és gondolati.
E gyötrő kettősségből nem enged m agának sem érzelmi, sem metafizikai kiutat.
Pavese - m int arról az II mestiere di viverében hosszan és alaposan beszámol, illteve tanúbizonyságot ad - hosszú, tudatos küzdelmet folytat a depresszió ellen.
E küzdelemben a munkára m int ,jfo g o sentimentale”-xa, érzelmi kiútra, kitörési pontra is tekint - prózai munkásságának is központi élményévé és problém ájává te
szi az olykor nehezen elemezhető szomorúság, a melankólia, a testi-lelki letörtség élményét és tágasabb kontextusait. M indez, költői m űvének tematikus és m otivi
kus mozzanataival együtt egyaránt arra mutat, hogy az irodalmi alkotómunkára m int a fájdalom metafizikai értelmezésének lehetőségére, és így m int a személyes válság egyfajta szublimációs zónájára tekint.
Ettől aligha elválasztható a két költő egy m ásik jellegzetes, karakterükben és m űvükben is m egm utatkozó különbsége. József A ttila lázadó alapállásából a szem élyes válság és annak radikális költői értelm ezése során a m ár em lített kozm oegzisztenciális lázadásig ju t el, am elyben egyén és világ kölcsönösen egym ásba hatolt, átjárta egymást, m integy szim biózisban szenvedik el egymást.
Ez a kölcsönös, egym ást átjáró szenvedés azonban - am elyben Isten és em ber egym ásért és egymás ellen vergődik - értelem szerűen aktív viszony, a te
vékenységben élete legfőbb értelm ét tételező em bernek csak a tényleges halállal m egszűnő létviszonya. E hhez képest Pavesének az élethez való viszonya nem csupán szem élyes, individuális, de részben privát is: erősebben jellem zi a le
m ondás gesztusa („atteggiam ento rinunciatario'”). Term észetesen ez is metafi
zikai szinten értelm eződik: nem véletlen, hogy Pavese m ind prózai, mind költői m unkásságában oly gyakran és oly lényegileg nyúl a m itológiai atavizm usokig és archetípiákig (gorgo-abisso, specchio-solitudine - örvény-szakadék, tükör
m a g á n y stb.) - a szenvedést ezért, bárm ily intenzív legyen is, alapvetően passzív viszonyként definiálja. Talán innen is eredeztethető a zene élm ényének, illet
ve a versbeszéd és versszerkesztés zeneiségének, a m etrikai atrikulációnak az alapvető jelentősége Pavese költészetében.
E z a Jó z se f A ttila-i, heroikus aktivitáshoz képest relatíve tételezett passzív v iszo n y azonban m ár a Secondo Novecento értelm ében vett m odem em ber vi
szonya a világhoz: a kiürülő tükör m etafizikája a korban lényegében m ég ism e
retlen, szubkulturális zene archeo-m odernizm usához kötődik, a Lavorare stanca klasszikus rem iniszcenciákkal „m egspékelt” m odem m etrikája pedig a Verrá la m orte... olykor archaikusán egyszerű zeneiségéhez és transzlingvizm usához ve
zet el. .
