Blaskó Mária Az új honfoglalók
mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.
Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.
Impresszum
Blaskó Mária Az új honfoglalók
Elbeszélés fiú- és leánygyermekek számára
____________________
A könyv elektronikus változata
Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv Budapesten jelent meg 1920-ban, a Korda Ipar- és kereskedelmi vállalat kiadásában. Az elektronikus változat a Korda Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter
Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzői jog a Korda Kiadóé.
Tartalomjegyzék
Impresszum...2
Tartalomjegyzék ...3
I. fejezet: Mese a turulmadárról ...4
II. fejezet: A kis várépítők ...9
III. fejezet: Az első áldozat ...15
IV. fejezet: Eskü a vár alatt...19
V. fejezet: Karácsonyesték...26
VI. fejezet: Márciusi szellő...32
VII. fejezet: A vagonlakók...38
VIII. fejezet: A zendülés ...43
IX. fejezet: Hűség, mely győzni fog ...47
I. fejezet: Mese a turulmadárról
Felvidéken hideg már az ősz.
Rásztony felett nagy, ólmos felhők úsztak. A Nagy-Kric felől süvöltött a korai havat jelentő szél és megrázta a kis tanítólakás ablakait.
A kemence mellett nagy, fehér cica dorombolt. Mellette kuporodott a két kisebb tanítógyerek: Duci és Baba.
A négyéves Dezsőké, vagyis Duci, a cica füleit simogatta hátrafelé, miközben bíztatta a dorombolót nagy selypesen
– Csicsa, csicsa … dul-dul csicsa, dolombolj csépen.
Az egy évvel idősebb Baba – igazi nevén Erzsiké – komolyan nézte öccsének munkáját, közben pedig az ajtó felé figyelt.
Az asztalnál ülő három gyerek is mind az ajtót figyelte. Margitka meg is szólalt:
– Még mindig nem ugat a Morcos.
Az öreg Kata néne – hűséges vén cselédje a háznak és a tanítóné korai halála óta gondozója a gyerekeknek is – tudta jól, hogy minek várják annyira a Morcost. Nem a
morcosképű és Morcos nevű bundás kutyusra vágynak annyira, hanem apjukra, akinek jöttét a Morcos örvendező csaholása jelzi.
Mióta a csehek szállták meg a Felvidéket, azóta nehéz a magyar tanító sorja. Egyelőre még tűrik mint kántort, de figyelik erősen. Csak egy szabadabb szó a magyarságáról és a cseh puskák elé kerül.
Nem csoda, ha nyugtalanok folyton az okosabb gyerekek, amikor nincs itthon az apjuk.
– Hazajön? Nem jön haza? Jaj Istenem… Ha egyszer nem jönne és egészen árván maradnának a félárva gyerekek.
Kata néni is tudja, ezt és hogy elpalástolja a saját szívfájását és rettegését, bosszúsan dörmögni kezd:
– Hát nem tudnak várni? Mintha nem jött volna máskor is későn az apjuk. Talán mindig a kabátja szélén akarnának ülni?
A gyerekek nem felelnek. Olyan szomorú csend ül a szobában. Jánoska, aki Körmöcre jár át a második gimnáziumba, a legidősebb és legokosabb, mélyen belehajol könyvébe. Péterke, az öccse, észreveszi, hogy egy könny is rácsöppent a fehér lapokra. Egyik karját ráteszi kis bátyja vállára, odahajtja szőke fejecskéjét és súgva kérdezi:
– Miért sírsz, Jánoska?
Csak a kérdés hiányzott. Jánoska ráfekszik az asztalra és csendesen sírni kezd. Mellette a félretolt könyvből egy kép néz kifelé.
Buzogányos ősök, Árpád és a honfoglaló magyarok.
Péterke nézi, és most már tudja, miért sír János. A honfoglaló magyar ősökről olvasott és most siratja az elvesztett hazát. A tízesztendős Gitus átöleli bátyját, összefolynak a könnyeik.
Kata néni a szomorú napok óta megszokta már, hogy el-elsírják magukat a gyerekek.
Nem tud vigasztalni, köhög, orrát fújja, hogy legyen oka a szemét megtörölhetni. Azután szól csak:
– Befőttet nyitok vacsorára. A barackból, amit Jánoska szeret.
A három nagyobb gyerek megilletődve hallgat. A két kicsi nem vette észre a szomorú jelenetet. Duci örvendezve újságolja a cicának:
– Hallod, csicsa? Befőttet kapunk. Balacskot. Ha jó vagy, csicsa, te is kapcs egyet. Csép csárga balacskot.
Kívülről örvendező csaholás hallatszik. A gyerekek örvendező arccal ugrálnak fel.
Jánoska is mosolyog már és az ajtóhoz szalad:
– Apus! Apuka!
Csakugyan. A kántortanító lép be. Szép, magas, sötéthajú, halványarcú ember. A szeme kék és szomorú mosolygású. Szakasztott olyan, mint gyerekben a Jánoska fia. Mellette csúnya, kócos kis kutya ugrál, házat felverő, vidám ugatással.
Duci féltékenyen topog rá:
– Mécs el… csúnya Molcsos. Enyém apuka, nem a tied – belékarol apjába és a karszék felé vonszolja.
A kántor fáradtan, borús homlokkal ült le. Még arra sem derült fel, amikor Baba az ölébe mászott.
Jánoska sejtette, hogy baj van. Odament apjához és átölelte:
– Szomorú vagy, apus?
Az apja lehajtotta fejét. Úgy esett mellére, mint a szárnyaszegett madár hanyatlása.
– Gyerekeim, holnaptól kezdve nem tanítok.
– Apuka … – Miért?
– A csehek –: emelte fel ökleit szikrázó szemmel Jancsi. – Ugye apám, a csehek?
– Igen. Betiltották a magyar tanítást. Cseh tanító fog jönni.
– És te, apuka? – kérdezte Gita.
– Én ezentúl már csak kántor leszek.
– És mi lesz velünk? Cseh iskolába járunk? – pattant fel nekipirulva Peti.
– Nem. Ti soha. Magam tanítlak itthon titeket. Hanem a többi szegény magyar gyerek … Sóhaj szakította félbe a szavát. Hirtelen másra fordította a szót.
– Kata néne, kérjük a vacsorát! Ti meg, kis csibéim, ide gyertek. Apuka mesél.
Szempillantás alatt körülvette mind az öt.
– Mesélj, apuka!
– Szépet mesélj, api!
– Csépet mecsélj, api! – majmolta utána Duci is.
– Szépet; a legszebbet, amit csak tudok. A turulmadárról.
– Milyen az, api?
– Madáj? Csájnya van? Mint a kis csijte?
– Nem, nem. Nagy és szép madár. Hasonlít a sashoz. Magyar madár.
– Én ismerem – szólt Jancsi. A magyarság jelképe a turulmadár.
– Igen. És ez a turulmadár egy hatalmas fán fészkelt. A fa tetején volt a fészke.
– A legtetején?
– A legeslegtetején. Egyik gyökere Erdély sziklái közt futott le keleten. A másik nyugaton a határszélen fúródott a földbe. A harmadik délen gyökerezett, ott az Aldunánál.
Tudod, Pityke, amiről tanultunk a Délvidéknél.
– Tudom, api. Orsova táján.
– Ahol most a szerbek vannak – tette hozzá Gitus.
– Ott, ott. És a negyedik…A negyedik gyökér itt a Felvidéken, a mi házunk táján, Rásztony és Körmöc között ereszkedett a földbe.
– Több gyökere nem volt?
– Volt még egy ötödik, amely a Nagyalföld kellős közepébe fúródott. Életfának hívták ezt a hatalmas fát, amelynek legmagasabb ágai a rózsafelhőket verték. Azon fészkelt a magyar turulmadár.
Egyszer csak érzi a turulmadár, hogy inog a fészke. Kelet felől sírnak a faágak. Ezt sírták:
Fa gyökerét kelet felől Oláh fejsze vágja, Kelet felé lehullott már Életfánknak ága.
Kelet felé nincs már fészke A turulmadárnak,
Kelet felé turulfészken Csunya hollók rágnak.
Hej, megijedt szegény turulmadár! Nyugat felé billentette a fészkét, de akkor ott is elkezdtek sírni az ágak:
Életfánkat nyugat felől Idegenek vágják.
Nyugat felé lehullatja Turulfészkes ágát.
Nyugat szélén nem lesz fészke A turulmadárnak,
Nyugat felé lehullt fészken Csúnya hollók rágnak.
– Szegény tuluj – szólt közbe Duci. – Leecsik a fécske. Baba is sajnálkozott.
– De ugyi, a többi gyökér még tartotta?
A nagyobbak nem szóltak közbe. Ők már értették a mesét Az apa folytatta:
– Alig hangzott el a nyugati ágak siránkozása, már dél felé is inog a fa. Ott is jajgatnak a száraz ágak:
Életfánkat délvidéken Szerb fűrészek tépik, Délvidéken elpusztítják Turulfészket, régit.
Délvidéken turulmadár Hontalan és árva,
Délvidék szép turul helyett Csúf hollók tanyája.
– Most már velük sírt a turulmadár is. Érezte, hogy töredezni kezd alatta a fészek. Észak felé húzódott az ágon, de ott megreccsent alatta az ág. Minden reccsenése ezt a panaszt sírta:
Életfánkat észak felé Fűrészelik csehek.
Kárpátokban turulmadár Hazát már nem lelhet.
Észak felé a turulnak Elpusztult a fészke … Észak felé hollók szálltak A turul helyére.
– Azzal egy nagy reccsenés, –. felsikoltott az életfa minden egyes ágacskája és – a turulfészek összetörve lezuhant a mélybe.
– Api, Jánocsta csij. Meg a Gita is … – selypített bele Duci.
Baba is beleszólt:
– A Pityke is sír … Mért sírnak, apuci? …
Apuci nem felelt. Ha egy szót is szólt volna, maga is sírva fakad. Némán ölelte össze gyermekeit.
Pár perc múlva, hogy a gyerekek is elcsendesedtek, erőt vett magán és folytatta:
– Fészkéből kivert, hontalan lett a turulmadár. Azóta mindig száll … Székelyföldre – Kárpátbércre – Délvidékre – nyugatszélre … És mindenütt énekelni kezd.
– Hát tud a turul énekelni is? – kérdezte bele Péterke.
– Megtanult dalolni fájdalmában … Most már énekel a turulmadár … Azt énekli mind a négy hely fölött:
Turulfészkes életfának Gyökere fut e talajba…
Könny, verejték öntözgesse, Napsugára kifakassza, Hogy kihajtson új tavaszra.
– Ezt kéri mindenütt a turulmadár. Mert amint abbahagyja verejtékkel és könnyel öntözni a magyar – és ha kell, vérrel is – akkor elpusztul a fa gyökere.
– Mi mindig öntözni fogjuk, apuka – szólt János.
– Könnyel – tódította Gita. – És verejtékkel.
– Vérrel is – kiáltott lelkesen Pityke. – Mi leszünk az új honfoglalók!
A kántor Péter fia szöszke fejére tette kezét.
– Új honfoglalók? Jól mondtad, kisfiam. Épp ide lyukad ki a mese is. Hallgassátok csak tovább.
Így énekelt hát a turul. Magyar gyerekek nézték lentről és visszaénekeltek neki:
Ne félj, ne sírj, turulmadár, Könny, verejték addig hull, Míg kihajt a fa gyökere S visszajöhet a turul.
A turul visszasírta:
Napsugár ad életet S most az égen fellegek.
A gyermekek pedig ismét választ énekeltek:
Ostromoljuk a Jézuskát, Míg a Szíve meg nem szán, Sugarat küld életfánknak S turulfészek lesz a fán.
– Megértettétek jól mind a két verset gyerekek?
– Igen – felelte Jancsi.
– Én nem egészen – vallotta be Pityke.
– Kettőt ígértek a gyerekek. Az első versszakban hűséget és munkát, a másikban a Jézuska Szívének megostromlását jóságukkal és imáikkal, hogy kinőjön újra az elvágott gyökerű turulfészkes fa. Ami annyit jelent, hogy egész legyen újra a haza, magyar turul fészkeljen itt Rásztony fölött is, a Nagy-Kric tetején. Azok a gyerekek, akik ezt ígérik és teszik, azok lesznek az új honfoglalók, ahogy előbb a Péterke mondta.
A három nagyobb gyerek megértette és meghatottan hallgatott. A két kicsi nem igen értette. Rábámészkodtak apjukra.
– Mit mondsz, apuka?
– Mi van a tulujjal?
– Az, hogy összetört szegénykének a fészke és azért elrepült. Ezek a csúnya cseh katonák törték össze a fészkét. Ha visszajön a turulmadár és megint lesz itt fészke, akkor már nem lesznek itt ezek a csúnya katonák, akik a magyarokat és apucit és titeket is bántanak. Azért legyetek jók és kérjétek a Jézuska Szívét, sajnáljon meg minket és adjon itt újra fészket a turulmadárnak.
Így a kicsik is megértették. Baba rögtön össze is tette kis kezeit.
– Api, így fogom kérni. Jó? Édes Jézuska, Szent Szíved sajnáljon meg minket és adj fészket a turulmadárnak.
Duci is utána selypítette, amennyire tudta:
– Jézucs Csive csajhálj és adj fécsket a tulujnak. Jó, api?
– Jó, jó, aranyoskáim. A turulmesét el ne feledjétek. Le is írtam. Itt van, Jánoska, te őrizd meg. Ez az apikátoknak a végrendelete.
– Apám!
– Apus!
– Apika! – kiáltottak fel fájdalmasan a gyerekek.
– No, nem kell megijedni. Hiszen nincs baj. Csak úgy mondtam. De azért őrizd meg jól, Jánoska. Az utolsó versecskét énekelni is megtanuljuk, hogy soha el ne feledjétek azt, mivel lehettek ti az új honfoglalók.
Felkelt és a zongorához lépett. A gyerekek örömmel vették körül a zongorát, mindig ünnepszámba ment, ha apjukkal énekelhettek.
A kántor maga szerkesztette a kis mesét a versikékkel, „végrendeletképpen”, a gyermekei számára. Nem volt biztos egy magyarnak az élete sem. Az igaz magyarnak. Bátó János kántortanító pedig az volt: igaz, nemes ősmagyar a legjavából.
Gondolta, ha meg kellene halnia, legalább egy emléke marad a gyermekeinek, amit elrejthetnek az ellenség elől. Az utolsó kétszer négysoros versecskének dallamát is maga szerkesztette.
Lágy, bús, magyar dallam, a vége felé már lelkesen cseng-zeng.
Alig dalolták párszor át a gyerekek, máris tudták. Még a kis Józsika is fújta:
„Ocstromoljuk a Jézucskát Míg a Csive meg nem csán, Csugalat küld életfánknak Cs tululfécsek lecs a fán …”
Közben Kata néni vacsorára tálalt. Az ízletes, jó tepertős csusza felvidította a gyerekeket kissé. Folyton arról beszéltek, hogy:
– Mi leszünk az új honfoglalók!
Jánoska és Gita komolyan átértették, hogyan gondolja az apjuk, csak Pityke, vagyis Péterke gondolt merészebbet. Sisakot, kardot, páncélt szeretett volna, mint az ősmagyaroknak volt, felkapni egy pejparipára, és elindulni, miként Árpád apánk, újra elfoglalni a hazát.
Kata néne nagyon csöndesen üldögélt a kuckóban. Meg is kérdezte a kántor:
– Mi baja, Kata néne? Rosszak voltak a gyerekek?
– Dehogy voltak rosszak a lelkeim … Csak bagoly huhogott az ablakunk alatt.
Halálmadár az tekintetes úr.
A kántor lepisszegte, hogy ne ijesztgesse a gyerekeket. De maga lehangolódott. Rosszat sejtett. Szívére nehezedett egy sötét előérzet:
– Meddig ülök még itt együtt a gyermekeimmel?
Este, mikor már sötét volt a szobácskában és mélyen aludtak az apróságok, a kántor ébren hánykolódott. Nem jött álom a szemére. Felkelt és letérdelt szentképük elé, amelyen az Úr Jézus olyan bíztatóan mutatja irgalmas Szívét.
– Uram, sajnálj meg minket! Ha mi nem érdemeljük meg, legalább az ártatlan
gyermekeket! Legyen gondod rájuk, ha én nem leszek! Hiszen anyjuk sincs, a Te szíved az egyetlen, akire ráhagyhatom gyermekeimet. Legyen gondod rájuk, és ha mi már meg nem éljük, legalább nekik add vissza a hazát!
Még sokáig imádkozott ilyesképpen. A buzgó ima megnyugtatta. Lefeküdt, és nemsokára elaludt.
Azt már nem hallotta, amikor Péterke álmában megszólalt:
– Előre!.. A bajmóci várhoz!.. Szuronyt szegezz! – Álmában vezényelt. Azt álmodta, hogy mint az új honfoglalók vezére küzd gyermeksereg élén a közeli Bajmócon, a híres Rákóczi-kastély alatt és a kis honfoglalókat vezényli rohamra.
II. fejezet: A kis várépítők
Rásztonyból Körmöc felé a Kecskeháton visz át a gyalogút. Persze, ne gondoljátok, hogy egy eleven kecske hátán kell átmászni. A Kecskehát nem más, mint meredek, erdős hegyi út.
Ezen az úton van az ezüstfenyő. A legenda mesét fűz hozzá.
Valamelyik ősmagyar vívott e helyen. Ezüst volt a vértezete, ezüstvitéznek hívták. Itt esett el és a földből, amelyet az ezüstvitéz vére öntözött, ezüstfenyő nőtt ki örök emlékjelül.
Öreg, hatalmas, fehér, tűlevelű fa. Ide szoktak kirándulni diákok, gyerekek, nyaralók.
De most már rég vége a kirándulónapoknak. Hideg, késő őszi szél rezegteti Rásztony körül az erdők lombjait.
És mégis egy gyerek jön arról. Szőkehajú, piros, gömbölyű arcú kisfiú. Egyenesen az ezüstfenyő felé tart.
Megismerjük. A kántor középső fia: Bátó Péterke. Egyszerre fütty hasít a levegőbe.
Pityke megállt és hirtelen a bokrok mögé ugrott. Onnan figyelt ki. A vele szaladó kutyus is leült és figyelt.
A fütty irányában nemsokára a bokor közül barna hajú, villogóan feketeszemű pásztorgyerek alakja lépett elő.
Megállt. Lehúzta csizmáit. Kémlelve körülnézett. Majd a zsebébe nyúlva, keresgélt valamit. Rögtön elő is került onnan magafaragta kis furulya.
A gyerek szájához emelte és fújni kezdte. Halkan, zokogóan szállt a dallam fel a hegyek közé, azon is túl messze, messze, valamerre a Kraszna partja felé:
Krasznahorka büszke vára …
Ezt furulyázta a gyerek. Úgy látszik, jel lehetett, mert dallamára itt is, ott is egy-egy gyerekfej bukkant elő.
Szintén pásztorgyerek félék, de a szegényebb tót népből. A furulyázó fiú az apja nyájának pásztora lehetett. És pedig magyar embernek. Erre vallott módosabb, magyar ruhája, szép hosszúszárú csizmája, meleg lajbija.
A gyerek szájához emelte és fújni kezdte.
A bokrok közt elbújt Péter is előlépett.
– Szervusz, Marci!
Ismerte jól a pásztorfiút. Osztálytársa volt az édesapja iskolájában. Persze, Marci jóval nagyobb, erősebb és idősebb is volt Petinél, mert az iskolát nem rendesen járta és így elmaradt a fiatalabbakhoz. Nem csoda, csak télen járt iskolába, tavasszal és kora ősszel pásztorkodott. Pedig eszes, könnyűfejű gyerek volt a Marci.
– Szervusz! – viszonozta Marci. – Ezek is eljöttek. El akartak jönni! – tette hozzá nyomatékkal.
Peti egy kissé bizalmatlanul nézte a többit és odasúgta Marcinak:
– Jó magyarok? Nem árulnak el?
– Bízd rám – felelt fölényesen Marci. – Nem avattam volna be őket másképp a jelbe.
A jel a nóta volt, amit elfurulyázott. Ez jelentette, hogy csupa magyar érzésű, megbízható fiú van együtt. Az egyik tót gyerek sértődötten közbe is szólt:
– Én is magyar földön születtem, igenis magyar vagyok!
A másik tódította:
– Vagyok olyan magyar, mint te!
A harmadik már fenyegetett is:
– Ki mondja, hogy nem vagyunk magyarok? Vigyázz te, van nálam ostor is!
Pityke megszeppent:
– Ne haragudjatok, – engesztelte a hazafias kis tótokat.
– Nem vagytok rásztonyiak, nem ismerlek titeket, hát azért kérdeztem csak. Most már tudom, hogy magyarok vagytok.
A tót szelíd természetű nép, a fiúk is hamar megszelídültek. Nemsokára már jó pajtás volt Pityke, Marci, Jankó, Stefkó, Palkó.
Pityke volt a legfiatalabb köztük, mégis ő vitte a szót, mint a kántortanító fia, aki legértelmesebb és legtöbbet tanult az öt közt.
– Várat fogunk építeni – kezdte Pityke. – Itt az ezüstfenyő alatt. Meglepjük vele a rásztonyi gyerekeket. Ha kész, őket is kihívjuk.
– Milyen várat?
– Kis magyar várat. Juszt is lesz a cseh uralom alatt egy kis magyar vár! A mi várunk.
– Ezt megoltalmazzuk, – tette hozzá Marci.
– És mindennap egy kicsikét hozzáfoglalunk. Addig, míg egyszerre csak egész Rásztony magyar lesz.
Janó, a legidősebb, legérettebb fiú kétkedett a gyerekes gondolaton:
– Te, lehet azt úgy csinálni?
Pityke azonban váltig erősgette:
– Persze, hogy lehet. Ha minden nap csak tíz lépést is foglalunk hozzá. Ugyi egy évben háromszázhatvanöt nap van. Az már 3650 lépés. Ugyi, milyen sok? Egy-két év múlva már nemcsak Rásztony, hanem Körmöc is a miénk lesz.
Palkó, a legfiatalabb és legelmagyarosodottabb tót gyerek lelkesen szólt hozzá:
– És mire nagyok leszünk, mienk lesz az egész Magyarország!
Gyermekeszük azt hitte, hogy az majd csak úgy megy. Rögtön hozzá is fogtak a
várépítéshez. Tornyos földhalom, az volt a vár. Körülötte kis árkot kapartak sáncnak. A köré tűzdelték száraz fagallyacskákból a bástyákat. Munka közben elmondták a panaszaikat.
Pityke, hogy az iskolában, nem lesz többé magyar tanítás.
Marci arról panaszkodott, hogy apjától, mert magyar, elhajtották a nyáj javarészét a csehek.
Palkó apja valamiért botot kapott a csehektől.
Janó elbeszélte, hogy a tótok is azt mondják, jobb volt magyarok alatt.
Stefkó panasza volt a legszomorúbb. Bevallotta szegényke, hogy sok tót örül most és a csehek pártján van. Az ő bátyja is ilyen, cseh katonákkal barátkozik. Mamóka, az édesanyja, sír azért, mert azok a cseh katonák valami újféle vallásra is csábítják a bátyját az imádságos, vallásos mamókának ezért majd megszakad a szíve.
A kölcsönös panaszkodások közben elkészült a kis vár. Pityke előkotort a zsebéből egy darabka nemzetiszín szalagot. Faágra kötözték és kitűzték a várra. A Kárpátok szele
csókolgatva lengette azt az egyetlen nemzetiszín darabkát az elrablott magyar hegyek között.
A gyermekek gyönyörködve nézték.
– Holnap kihívom Jancsit, Gitát. Te is hozd el Marci a Rozikát és Körmöcről a bátor magyar fiúkat, akiknek elárulhatjuk a nagy titkot. Én Rásztonyból hívok. És akkor majd felesküszünk a honfoglalásra.
Az eskü roppantul tetszett mindegyiknek.
– Felesküszünk! Igen, felesküszünk!
– Van egy nagy késem, – szólt titokzatosan Marci – kicsorbult tavaly és apám el akarta dobni, mikor újat vett a vásáron. Elkértem tőle és megköszörültem. Csak a hegye hiányzik, de azért jól lehet vágni vele. Elhozom és el fogjuk ásni.
– Én kürtöt csinálok és azt is elássuk! – szólt Janó.
– Én parittyát csinálok. Jól lehet követ hajítani vele. Úgy, mint Dávid a Góliátra.
Péterke tapsolt örömében.
– Én is keresek valami fegyvert. És fegyvereket fogunk elásni. Magyar fegyvereket!
– Minek az? – kérdezte Stefkó.
A többi lenézően mérte végig.
– Még azt se tudod? A honfoglalóknak fegyver is kell.
– Ki tudja, mire.
– Hátha harcra kerül a dolog.
– Negyvennyolcban is ástak el fegyvereket honvédek. Még az öregapám is. Apuka mesélte. Most mi is olyanok leszünk, mint a szabadságharcosok.
Marci, a pezsgő magyar vérű fiú tűzbe jött erre a gondolatra.
Felkapta furulyáját és elkezdte rajta fújni a Rákóczy-indulót.
– Vigyázz! – intette Janó. – Odaát az erdőben cseh katonák vágják a fákat.
– Majd én tanítok nektek egy új éneket, azt nem ismerik még a csehek, ha meghallják is.
Apám csinálta a versét meg a nótáját is. Ez legyen a honfoglaló gyerekek dala.
Letelepedtek. Péterkének erős, csengő hangja volt. Előénekelte egypárszor. A többi kezdte vele dúdolni. Marci nemsokára már kísérni tudta a furulyával. Egy-kettőre tudták is már.
Csengő gyermekhangon szállt ég felé az új kis honfoglalók dala:
Ne félj, ne sírj, turulmadár Könny, verejték addig hull, Míg kihajt a fa gyökere S visszajöhet a turul.
A Nagy-Kric kőháta visszaverte a hangot. Bíztatóan zengte utána a kárpáti visszhang is:
– Visszajöhet a turul…
A másik szakaszt ájtatosan, égre emelt szemekkel énekelték:
Ostromoljuk a Jézuskát, Amíg Szíve meg nem szán, Sugarat küld életfánknak, S turulfészek lesz a fán.
A Nagy-Kric utánazengte újra:
– Turulfészek lesz a fán …
Bátó Péterke aznap nagyon boldogan ment haza. Rózsás arca a szokottnál is jobban pirult, szemei csillogtak, hullámos szőke haja borzasan csapzott homloka körül.
Testvéreit mind otthon találta. Jancsi és Gita vonattal szoktak bejárni Körmöcre. Csak egy állomás volt. Reggel mentek, délutánra haza is jöttek. Így Körmöcön járhatta Jánoska a második gimnáziumot és Margitka az első polgárit.
A cseh megszállás első idejében persze rendes vonatok sem jártak, az utazók nem mentek át az iskolába. Be is zárták pár hétre a középiskolákat.
Bátó János, az apa, nem volt odahaza.
A gyerekek riadtan, szomorúan ültek együtt.
Péterke amint belépett, észrevette, hogy baj van. Egyszerre elröppent a zajos jókedve.
– Apika bement Körmöcre. Két cseh katona volt érte – újságolta a szomorú hírt öccsének Jancsi.
Gita sírvafakadt. Rázendített a két kicsi is. Ezt már ők is megértették, a szegénykék. Hogy elvitték az apit.
– Elfogták?! – szakadt ki a kérdés Péterke hirtelen elszoruló melléből.
– Még nem. Csak félünk tőle. Most még csak azzal jöttek érte, hogy ki akarja hallgatni a zsupán.
Pityke, a mindig jóban reménykedő igazi gyerek, kissé megkönnyebbült erre.
– Hála Isten. Akkor hazajön. Estére megjön, ugye?
– Ma estére nem. Késő lenne este a Kecskeháton él.
Síkos a fagyos föld, sötétben nem jó arra járni. Azt mondta apus, Körmöcön fog aludni, Sándor bácsiéknál és reggel gyalog jön haza.
Így hát estére egyedül maradtak a gyerekek. Máskor is megtörtént már, hogy Körmöcön hált az apjuk és egyedül maradtak Kata nénivel.
Most mégis olyan szomorú, olyan félős volt ez az egyedüllét.
Hallgatagon ültek az asztal körül. Duci megint kedvencét, a cicát simogatta. Attól kérdezte:
– Duj, duj csicsa, mitoj jön api? Dolombold meg csépen!
Ráhajtotta fejecskéjét a cica puha szőrére, meghallgatni, vajon mit dorombol vissza?
Baba elaludt a Kata néne ölében. Gitus api névnapjára, karácsony másodnapjára horgolt egy házisapkát meglepetésül.
Hol az ujjait törülgette, hogy ne csússzon a tű, hol meg a szemeit, hogy ne csússzék ki az az áruló könnycseppecske.
Jánoska a latin könyve előtt ült, de nem tudott tanulni. A deklinációk össze-vissza kavarogtak fejében. Talán az elsőt se tudta volna most elmondani, pedig az osztály legkitűnőbb tanulója volt.
Korérett, komoly gyerek volt ez a Jánoska. Úgy gondolkozott, mint egy kis öreg. Nem hiába szánta papnak már a boldogult édesanyja is. Maga is arra vágyott. Most is a többi helyett gondolkozott.
– A zsupán nem hiába hívatta. Fél apukától. Hallotta, hogy nagy magyar. Tudja, hogy magyarosítani fog. A zsupán kegyetlen ember.
Tovább nem merte gondolni, összeszorult a szíve.
Péterke fegyvert keresett, amit holnap ő is eláshatna. Nem volt más, csak a Jánoska verébpuskája. Szerette volna elcsenni. De nem engedte a becsületes kis szíve, amelybe naponkénti szent áldozásában betér a Jézuska. Hiszen akkor nem is mehetne áldozni holnap.
Jánoska körül settenkedett:
– Jancsikám, nem adnád nekem a puskát? – bökte ki végre nekibátorodva.
Merész kérés volt! Máskor három napig tárgyalták, cserélgették volna. De ma olyan mindegy volt Jancsinak minden. Mikor millió magyar fegyver elveszett, mi az az egy verébpuska?!
– Jó – hagyta ré ellenkezés nélkül. – Veheted.
– Nekem adod? – csillant fel boldogan Pityke szeme.
– Neked adom.
– Mivel cserélsz? Mit adjak érte?
– Nem kell semmi.
Péterke elámult.
– Igazán?
– Igazán.
Még mindig nem akart hinni a saját fülének.
– Egészen ingyenben adod?
– Egészen ingyenben.
Peti hálásan ugrott bátyja nyakába.
– Jánoska, Jánoska, de jó vagy! Majd ha lefekszünk, a sötétben megsúgom, miért kell.
Neked és Gitának is.
Lefekvés, lámpaoltás után szokták elsúgni egymásnak titkaikat. Erre az időre hagyta most is Peti a honfoglaló vár szörnyű nagy titkát. Alig várta már, hogy lefeküdjenek.
Kata nénivel együtt, a Jézus Szíve képe előtt térdelve mondták el az esti imát. Utána három Miatyánkot. Egyet anyus lelkiüdvéért, egyet apiért és egyet a hazáért. Utána lefeküdtek szótlanul. Csak Duci akadékoskodott egy kicsit.
Először a cicát akarta maga mellé fektetni, azután meg a Morcost kereste.
– Molcsocs. Molcsocs … Hol vagy, Molcsocs kutyus?
– Elszaladt apikája után.
– Miélt?
– Ne kérdezzen már Ducika, hanem aludjék szépen. Ha nem fogad szót, megharagszik a kis Jézus és nem jön el karácsonyra.
Óh. ez nagy szó! Duci lefekvés előtt látta a sötét ablakból, hogy szállingóznak a fehér hópihék. Az első hó. Ez is jel, hogy közeledik már Jézuska a szép karácsonyfával.
– Jó leszek, Kata néni – felelt rögtön Duci és befordult a fal felé. Nemsokára elaludt a két kicsi. Kata néni, aki az apa távollétében a gyerekek hálószobájában a földre szokott magának ágyat vetni, szintén szuszogott már mélyen.
Csend volt odakint. Szokatlanul hallgató, néma csend. Máskor a Morcos csaholt még sokáig az udvaron. Ma ez a zaj is hallgatott. A Morcos nem volt otthon.
Ebbe a nagy csöndbe suttogott bele Péterke hangja:
– Jánoska, alszol?
– Nem. – súgta vissza Jancsi.
– És te, Gitus?
– Én sem.
– Nagy titkot súgok nektek. De senkinek ne mondjátok el apin kívül.
– Nem.
– Becsületszóra?
– Jól van no. Becsületszóra.
– Te is, Gita?
– Én is. Becsületszóra.
Pityke hosszú hálóingében feltérdelt az ágyban, előrehajolt a sötétségben, és úgy súgta a titkot.
Elmondott mindent a várról, az esküről, az elrejtett fegyverekről. Gita boldog és büszke volt, hogy őt mint leányt is beavatják a fiúk hadititkába és rögtön felajánlotta fegyvernek kötőtűit.
Az okos Jancsi már két kifogást tett.
– Tudod, Pityke, a vár nekem is tetszik. Egy kicsike magyar vár az elrablott földön. De azért a honfoglalás nem megy úgy, ahogy te gondolod. Erre nem is szabad megesküdni.
Olyanra bűn megesküdni, amit meg nem csinálhatunk. Hanem arra fogunk esküdni a vár előtt, amit apitól tanultunk. Tudod, ahogy a versben van. Hogy úgy leszünk mi új
honfoglalók.
Péter belenyugodott, de ahhoz Jancsi ellenkezése dacára is kötötte magát, hogy el kell ásni a fegyvereket a vár mellé. Jancsi engedett, hadd legyen meg a Pityke öröme.
Megbeszélték, hogy másnap délután mennek ki az ezüstfenyő alá, esküdni a várnál.
Magukkal viszik Rásztonyból a legmegbízhatóbb magyar gyerekeket is. Gitus örömére, a lányokat is belevéve.
Az elálmosodás vetett csak véget az éjszakai suttogó haditanácsnak. Gita már nem felelt, elnyomta az álom. Jancsi is elaludt.
Legtovább Péterke volt ébren. Őt izgatta legjobban a vár, az eskü, az elásott fegyverek.
Nyitott szemekkel feküdt. Szemben az ablakkal volt ágyacskája. A függöny egy szakadásán át látta, hogy odakint hull a hó.
Rögtön a várra gondolt.
– Milyen szép lehet most a behavazott kis vár. Olyan, mint télen a bajmóci Rákóczi- kastély. Fehér hópihék közt leng a pirinyó zászló. Egyetlen magyar zászló az elrablott földön.
Az ő váruk zászlaja!
Végre őt is elnyomta az álom. A kis honfoglaló most várat épített álmában is, ragyogó fehér hóból, amely lerakva egyszerre márványkővé vált.
A tetejére hatalmas zászlót húztak fel. Olyan nagyot, hogy végét se lehetett látni.
Mikor legszebb volt az álom, felriadt. Pedig még alig hajnalodott. Éktelen kutyavonítás verte fel az alvókat.
A Morcos volt. Szűkölt, vonított az ablak előtt és hallani lehetett, amint fel-felugrálva az ablak felé, lábaival kaparja a falat.
A Morcos hazajött. Hajnalban, vonítva, egyedül.
Mit jelenthet ez?
III. fejezet: Az első áldozat
Morcos kutya máskor is megcsinálta már, hogy ügyetlenül elmaradt a gazdájától.
Ilyenkor röstellte a dolgot és egyedül hazaérve, szégyenkezve surrant be a kutyaházba.
Most pedig vonít, szűköl, kaparja a falat. Ilyet még sohse csinált.
Nem csoda, ha mindnyájan ijedten riadtak fel. Az amúgyis ijedős és beteges Baba hirtelen ébredve fel álmából, sírva fakadt.
Duci felült, álmosan dörgölte a szemét és maga elé motyogta félálomban még mindig:
– Molcsos … Molcsos … Gyele, jó kicsi Molcsos…
A nagyobbak is felültek.
– A Morcos ugat!
– Hazajött api!
– Biztosan nem vitte el a kapukulcsot és nem tud bejönni.
– Kata néni, gyorsan adja ki az ablakon a kulcsot!
Pityke, akinek az ágya az ablaknál volt, feltérdelt és megzörgette az ablakot.
– Api, api! – kiabált kifelé.
Keserves vonítás felelt vissza.
Kata néni tőle telhető gyorsasággal felcihelődött és gyertyát gyújtott.
– Mi lelte azt a dögöt, hogy ennyire vonít? – dörmögött magában. – Takaródzzanak be, amíg ablakot nyitok!
Az ablak nyílt, hideg csapott be és átsivított a szél. A gyerekek megborzongtak a takaró alatt. A Morcos vonítása még rémesebb lett.
Kata néne kihajolt az ablakon.
– Itt a kulcs … Merre van a tekintetes úr?
Semmi felelet. A Morcos azonban kínos szűköléssel ugrált fel az ablak felé.
Kata néni becsukta az ablakot.
– Egyedül szökött haza a beste állat … Nincs itt az édesapjuk. De hogy mi lelte ezt a dögöt?! …
A vonítás egyre rémesebb és rémesebb lett.
– Talán fázik … – szólt remegő hangon Jánoska.
– Megijedt az első hótól – vélte Gituska is, de az ő szájaszéle is remegett, mintha egy más gondolat settenkedne a szavai mögött, amely sírásra rángatja ajkait.
– Engedjük be a szegény Morcost – kérlelte Peti. Ducika, aki közben szintén felébredt, sietett a Morcos pártját fogni.
– Fágyik a csegény Molcsos … Engedjük be … Babus újra elpityeredett.
– Félek, ha úgy vonít …
Kata néni felvette a nagykendőjét és kiment a Morcosért. Őt nem a Morcos fázása hatotta meg.
Ő sokkal, sokkal rosszabbat sejtett…
Tudta, hogy a kutyák ilyen hangú szűköléssel jelzik a veszélyt. Azt is tudta, hogy a Morcos a múlt telet is átélte már és akkor sem vonított a fázástól soha. Látni akarta, hogy mi van hát a kutyával, azért engedte be.
Morcos úgy szaladt be, mint a nyíl. Egyenesen kis barátjának, Ducinak az ágyához.
Felugrott és nyöszörögve a vánkosához lapult.
Ezt se tette még soha.
– Molcsos!… Molcsos! – örvendezett Duci. Pityke is örömmel kiáltott fel:
– No ugye, hogy nincs más baja, csak fázott!
De úgy látszik, mégsem .. Rögtön leugrott újra. Az ajtóhoz futott és két lábra állva kaparta, hogy engedjék ki. Közben újra elkezdte, bár halkabban, de annál fájdalmasabban azt a borzalmas hangú vonítást.
Kata néni kinyitotta az ajtót. Morcos kirohant. Pár pillanat múlva újra vissza. Megint egyenesen a Duci ágyához. Most csak két elsőlábát tette föl és olyan fájdalmasan nézett az a két hűséges kutyus-szem. Azután ismét kirohant az ajtón és ismét vissza. Mindenkit szűkölve körülugrált. Azután ismét ki és ismét vissza.
A gyerekek szótlanul, elbámulva nézték. Kata néni lehajtotta a fejét és potyogni kezdtek a könnyei.
– A kutya hív minket… Baj van … Imádkozzanak, szívecskéim…
A gyerekek hangos sírásra fakadták. Kata néne is sírt. A ki-berohanó Morcos szűkölt.
Síró gyermekhangok reszketve mondták:
– Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled…
Az imádság vége zokogásba fúlt…
* * *
A Szűz Anya azonban megértette így is. És a gyermekek imájára leszállva égi trónusáról, odasuhant a haldokló mellé.
Ott feküdt a haldokló a havas éjszakában a Kecskehát meredeke alatt, az ezüstfenyő mellett, közvetlen közelében az új honfoglalók kis várának.
Bátó Jánost, a magyarszívű kántortanítót azért hívatta a környékbeli cseh parancsnok: a körmöci zsupán, hogy eltegye láb alól.
Besúgta ugyanis egy áruló tót szatócslegény, a félszemére vak Hancsák, hogy Bátó tanító szítja a magyarság tüzét. Titkon magyarul tanítja a gyerekeket és a népben, amelynek a falu kántora, mindig bizalmas embere, táplálja a hazafias, nemzeti érzést. Még a Himnuszt is eljátszotta egyszer egész halkan, titkon a templom orgonáján. Ő is hallotta saját fülével.
A zsupán először le akarta lövetni. De mást tanácsolt neki a félszemű Hancsák:
– Pán (úr) – szólt ravaszul az áruló, – nagyon elkeserítené vele a népet. Fel is lázadnának.
Annyira szeretik a kántort. Mintha testvére, apja vagy fia volna mindenkije az egész faluban.
Láb alól kell tenni.
– Hogyan?
– Behívatja a pán zsupán1 kihallgatásra. Este elengedi, de megmondja, hogy Körmöcön nem szabad hálnia, haza kell mennie azonnal Rásztonyra. A Kecskeháton visz át az út. Jó meredek. Szörnyethal, aki lebukfencezik onnan.
– Buta vagy, Hancsák – szólt a zsupán a félszemű Hancsákra. – Hegyvidéki emberek ezek. Járták ezt az utat máskor is éjjel. Sose pottyant le egy se. Csak nem gondolod, hogy majd a mi kedvünkért épp a kántor lebukfencezik?
– Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek gondol a pán zsupán. Én csak azt mondom, hogy miért ne járhatna ugyanakkor arra két-három cseh katona? És miért ne taszíthatnák le azok? A nép azt fogja hinni, lecsúszott az éjjel.
A zsupán elgondolkozott:
– Igazad van, Hancsák. Mégsem vagy olyan ostoba, amilyennek látszol. A nép ugyan nem nagyon fogja elhinni, de mégis jobb, mintha biztosan tudná, hogy én ölettem meg. Úgy lesz. De te is velük mégysz, mert tudod az utat. Béredet megkapod.
És úgy is történt. A zsupán szépen, nyájasan beszélt a kántorral. Csak azt kötötte ki:
– Figyeltetni fogom, azért a falujából nem szabad kimozdulnia. Azonnal visszamegy, két katona elkíséri a város határáig és Rásztonyban marad.
– Nem hálhatnék itt a sógoromnál? – kérdezte Bátó János. – Hajnalban indulok.
– Nem. Azonnal megy. A katonáim elkísérik. Meg egy helybeli vezető.
A kántor kezdett rosszat sejteni. Zsebébe nyúlt, hogy megvan-e a rózsafüzére?
Megvan. Arra is gondolt, hogy ma volt a december első, pénteki Jézus Szíve mise. Első pénteken gyónni és áldozni szokott a jó halál kegyelméért. Lám, milyen jó. Most bármi történjék is, rendben van a lelke. Nem fél megjelenni az Úr színe előtt.
– Csak a gyermekek … A kicsi gyermekek … De hátha az égből még többet tehetek majd értük, mint itt a földön?…
Megnyugodott.
– Menjünk – szólt férfiasan, félelem nélkül, és indult kísérőivel.
Hárman voltak. Két cseh katona és Hancsák, akit a sötétben megismert a kántor. Hancsák nem mert ránézni. Mikor a hegyi útra értek, egyszerre megfordult.
– Menjetek magatok vele. Úgyis nemsokára itt a körmöci határ.
A két cseh azonban rászólt, és akkor ímmel-ámmal, elmaradozva követte őket.
Bátó tanító most már biztosan tudta, hogy baj lesz. Lelkében a halálra készült. Jézus Szívét és a Szűz Anyát hívta segítségül.
Közben egészen besötétedett. Az egyik csehnél kézilámpás volt. Az világított a havas útra.
Gyenge fénye mellett oly szép volt a fekete éjből kifehéredő hegyek, jó ismerős csúcsok, odalent az út alatt az ezüstfenyő kedves, szép völgye.
Bátó János megállt.
– Itt a rásztonyi határ. Engedjetek már most magamra…
Egyszerre két puskacső emelkedett felé.
– Ha mozdulsz, lövünk!
A kántor nem moccant. A másik odalépett és összekötözte kezét, lábát.
Hancsák ijedten húzódott hátra, mintha belemart volna a fenyegető lelkiismeret kígyója.
De már késő volt.
A két katona az út szélére vonszolta a megkötözött, néma embert, oda, ahol a
legmeredekebb. Egy lökés, hang- és jajnélküli tompa zuhanás – és a kántortanító már nem állt köztük.
A katonák megfordultak.
1 Pán = úr: zsupán = parancsnok.
– Erigy, tót – szóltak megvetéssel ez árulóra – te ismerős vagy erre. Mássz le a völgybe vezető úton és vedd le a kötelékeket, másként észreveszik, hogy letaszítottuk.
Hancsák kidülledt szemmel, fogvacogva, meggörnyedve húzódott hátra.
– Menjetek ti … Nem megyek … Nem bírom megnézni … De most feléje emelkedett a két puska.
– Ellenkezel, te tót kutya? Azt hiszed, ti tótok lesztek itt urak? Mi vagyunk uraitok, a csehek. És ti engedelmeskedtek. Indulj, vagy lövünk!
A gyáva Hancsák összehúzta magát és kullogott lefelé. A két cseh otthagyta. Fáztak, siettek haza.
Hancsák előrevilágított lámpájával, mikor leért a völgybe.
Ott feküdt a havon az összeroncsolt, vérző test.
Mégis rosszul számítottak. A zuhanó test akadozva esett le a hegyoldali bokrok között.
Nem zuhant, csak gördült, így nem halt szörnyet az áldozat. Élt, és amikor odaért Hancsák, megmozdult.
Hancsák rémületében felkiáltott. El akart rohanni, de mintha odaszegezték volna. Állt és eltorzult tekintettel meredt a haldoklóra.
Az pedig felvetette megtört tekintetét.
– Hancsák – susogta. – Elárultál … engem … és a földet … Én megbocsátok neked … De a föld … a föld … Az elárult haza földje …
Nem tudta folytatni. Hancsák felordított, és mint az észnélküli rohant el az erdő sűrűjébe.
A haldokló egyedül maradt. Leszállt az éj. De világított a hó, a kitisztult égről leszálló holdsugárban.
– Gyermekeim! – nyöszörgött Bátó, miközben szédülő feje előtt kezdett összefolyni szemében minden. – Jancsi … Pityke … Gitus … Ducika … Baba …
Arra gondolt, hogy Babát, a gyengemellű, beteges kislányt talán már nemsokára úgyis viszontlátja … Akkor hirtelen egy parányi nemzetiszín foltocska tűnt szemei elé.
Nagy kínnal arra fordult. Olt állt mellette a kis vár. Így behavazva olyan volt, mintha hóból építették volna.
– Péterke – susogta magában a haldokló. – Ő jár ide játszani. Az ő műve lehet … Áldó tekintettel nézett oda …
– Péterke … gyerekek … ez a föld … bennetek … maradjon … magyar … Szeme kerekre tágult.
– Jézus … Szent … Szíve … – nyögte ki félhangosan. És egyszerre úgy látta, mintha e szóra emelkedni kezdene előtte a vár. Nagy, hatalmas kastéllyá nő fel, mellette a
várkápolnából csilingel a harang.
Ez már a haldokló utolsó földi látomása volt.
Úgy képzelte, mintha ő abban a kápolnában volna. Kurucok térdelnek benne, elől Péterke, árvalányhajos föveggel.
Körülötte a fehér hó mintha csupa orgonabillentyű volna. Belemarkolt a hóba, hogy orgonálja az imádkozó kurucoknak azt, amit reggel énekelt:
„Add nekem Jézus Szívedet…”
És erre leszáll az égből egy hónál is fehérebb arcú, gyönyörű lény … Megismeri: a Szűz Anya. Megfogja kezét és így szól:
– Jer… elviszlek Fiamhoz, hogy odaadja neked a Szívét.
És ezzel megszűnt a földi látomás. A kántor lelke kirepült testéből és szállt, szállt, fel az égbe, az édes Jézus elé …
Már ott énekel a kántor és ott eseng:
Uram, Jézusom, add vissza a magyarnak a hazát …
– – – – – – – – – – – – – – – –
Mire Morcos kutya a nyom után gazdájához ért, már csak a holttestre talált.
Odafutott, szűkölve visszaugrott … majd két hátsó lábával hátrafelé rugdalva a havat, keserves vonításba kezdett.
Azt hitte felébred erre a gazdája. De hiába.
Újra hozzáfutott, hogy megnyalja. A holttesttől fél az állat. A kutya is megrémült és keserves, panaszos szűköléssel nyílegyenesen futott haza, a rásztonyi tanítólak felé.
Első hírvivőnek a nagy gyászesetről.
IV. fejezet: Eskü a vár alatt
Eltemették Bátó Jánost. Ott nyugszik már a rásztonyi temetőben, mint a haza vértanúja.
Mindenki tudta, hogy a magyarságáért kellett meghalnia. A lelkiismeretfurdalástól félőrült Hancsák maga vallott ki mindent. Úgy is temették el, mint a haza hősét. A csehek gépfegyverei is ott voltak a temetésen, nehogy fellázadjanak az elkeseredett magyarok.
Óh, hogy fájtak a magyar szívek… Hát még az árván maradt magyar gyerekek szívecskéi…
Mikor egy rásztonyi paraszt hazahozta szekerén a holttestet, hogy az ezüstfenyő mellett találta, majd megszakadtak a fájdalomtól a kicsi szívecskék. A két legkisebbnek meg se mondták, annál szívettépőbb volt hallgatni, amint sírva kérdezgették:
– Hol van api?
– Mikor jön hazsa apucsi?
Duci a Morcost is faggatta:
– Jó Molcsos, csép Molcsós … mitoj jön aputa?
Morcos alig evett. Szomorúan lógatta fülét-farkát:
– Vau-vau, kis gazdám, nincs már nékem többé öreg gazdám.
A temetés után szétosztották az árvákat. A két kicsit a meghalt tanító öccse, Sándor bácsi vette magához Körmöcről.
– Egy gyerekünk van csak, pedig a vagyonkához elférne több is – szólt a jószívű ember. – Hadd legyen most három.
Gita és Peti Rásztonyon maradnak. Gitát a keresztanyja fogadja örökbe, aki gyermektelen özvegyasszony, Péterkét pedig Csóta Istók uram, a rásztonyi magyar csizmadiamester, aki szintén valamilyen atyafiságban volt Bátóékkal.
– Úgy sincs gyerekem, lesz legalább kire hagyni a műhelyt – pödört egyet bajuszán nagy elhatározással a mester.
Jánoskáért Pozsonyból jött el a nagynénje a gyászeset hallatára. A néninek mindig
Jánoska volt a kedvence, kiválasztotta hát magának, hogy pozsonyi diákot csinál majd belőle.
Így osztogatták szét a kis árvákat. Szegénykék csak hallgatták, hallgatták összebújva a sarokban, hogy mit határoznak felőlük az asztal körül ülő nagyok. Azt is hallották, amint Sándor bácsi elmondta, hogy a legközelebbi vonattal, amelyen a kiutasítottak mennek a megcsonkított magyar területre, ő is elutazik a családjával és a két kicsit is magával viszi.
Bátyja halála óta nem érzi biztonságban a maga életét sem, jobb lesz nekik Pesten.
– Szétszakadunk erre-arra – gondolta nehéz szívvel Jánoska.
– Nem megyek el Gitától – sírdogált Baba és belekapaszkodott nénjébe.
Duci a szomorú kutyus hosszú füleit szorongatta:
– A Molcsos is velem jön … Ugyi Csányi bácsi?
– Jó, hozhatod a Morcost is – hagyta rá jólelkűen a bácsi – Most feküdjetek le szépen, gyerekek. Holnap reggel indulunk Körmöcre; Jánoska pedig Pozsonyba.
Róza néni szemeit törülgette:
– Szegény kis árváim, utoljára alusztok együtt.
A felnőttek, akik a temetésre jöttek, az ebédlőben feküdtek le, a gyermekeket a hálóban hagyták Kata nénivel, utoljára.
Szegény Kata néni… Vörösre, dagadtra sírta ki már mindkét szemét. Úgy szerette a gyerekeket, mint a sajátjait. És most el kelljen válni tőlük?
Ducit, Babát csókolgatva, ölelgetve fektette le. A nagyobbak összerakosgatták könyveiket, játékaikat; könnyes szemmel, terhes, nehéz szívvel.
Mikor Péternek kezébe került a verébpuska, hirtelen eszébe jutott a vár.
– Jánoska, Gita, – szólalt meg – holnap még elmegyünk a várba; utoljára, együtt.
– Jó – felelt rá szomorúan Jánoska. – Ott fogunk elbúcsúzni. Úgyis, ahogy az a szekeres ember beszéli, azon a tájon halhatott meg apánk.
Gitus nagy komolyan fordult a fiúk felé:
– Látjátok, apuska felszentelte a vérével. A két kicsit is elvisszük, Duci és Babus is lássák.
– Mit lássunk? – fordult feléjük Babus.
– Mit lácsunk? – mondta utána hűségesen Duci.
– A várat, amelyikből visszafoglaljuk a hazát.
Utána letérdeltek esti imához. Felnéztek az Úr Jézus képére. Szelíden nézett vissza és olyan bíztatóan mutatott Szívére:
– Ne féljetek! Ez a Szív szeret, és nem hagyja el az árvát.
Most már apuka lelkiüdvéért is imádkoztak. Utána a hazáért, ahogy apjuk utolsó
meséjében meghagyta nekik. Ostromolták a Jézuska Szívét, hogy adja vissza a magyar hazát.
Másnap reggel Pityke egy parasztfiúval elüzent Marcihoz, hogy gyűjtse össze a körmöci pásztorfiúkat a várnál.
Két-három legjobb pajtásához a faluban maga elszaladt. Még a privigyei hazafias tót viseletű, de magyarszívű tót gyerekekből is toborzott párat a bajmóci vár alatt.
Sanyi, a Sándor bácsi fia is átjött Körmöcről a két új testvérke elé. Tizenkétéves, jószívű, szinte leányos fiú volt a Sanyi, aki nagyon örült a két kicsikének. Baba amúgy is kedvence volt mindig és a selypes Ducit is szerette.
Persze őt is magukkal hívták az árvák, és míg a nagyok csomagoltak, készülődtek, addig a gyerekek jó melegen, még az aputól kapott bundácskákba felöltözködve elindultak az ezüstfenyő félé.
Jánoskának volt egy kézzel, kötélen húzható kicsi szánkója, abba ültették a két picit, hogy gyorsabban tehessék meg a jókorka utat az ezüstfenyőhöz.
Persze Morcos is utánuk szaladt.
Duci, aki még nem értette meg a sok szomorú eseményt, tapsolt örömében, annyira tetszett neki az út.
– Apukához megyünk, ugyi?
– Nem, Ducikám – felelt búsan Gita. – Apához nem mehetünk.
– Miért nem?
– Apa az égbe ment és oda mi nem mehetünk.
Babus, a mindig szótlan, hallgatag, beteges kislány most közbeszólt:
– De én elmegyek apuka után.
– Nem mehetsz. A Jézuska most még nem enged be oda minket.
– De engem majd beenged, én tudom – erősítgette Baba.
Duci másra volt kíváncsi.
– Miélt ment oda api?
– A haza küldte – felelt Jánoska könnyes szemmel.
– A hacsa? Mi acs?
Még a privigyei tót gyerekekből is toborzott a bajmóci vár alatt.
– A haza … Tudod, Duci, a Nagy-Kric, az a nagy hegy ott, amit szeretsz. És a
málnabokrok. És a rásztonyi házak. És a mi házunk, meg a kertünk. És ez az út, ahol most megyünk, és köröskörül a hegyek és erdők, és amott Körmöc, ahol a torony látszik. Az mind a haza. És még messze-messze ez a havas föld … Ahol a búza nő nyáron, amiből kenyérke lesz. Ez mind-mind a magyaroké. És ez a haza.
– A föld?
– A föld, meg az erdő, meg a hegy … Minden, minden. Ez mind haza. Magyar haza.
– Ecs hívta apucsit?
– Ez. Mert a csúnya cseh katonák el akarták venni.
Azért a haza hívta az apust. És elküldte a Jézuskához.
– Oda föl, föl?
– Az égbe? érdeklődött Babus is.
– Igen. Oda föl-föl az égbe.
– És miért?
– Hogy kérje vissza Jézuskától a magyar földet, amit elloptak a csehek.
– És a Jézuska visszaadja?
– Jézucska viccaadja?
– Vissza … Majd ha nagyok leszünk; a mi kezünkkel.
De csak úgy, ha most jók vagyunk és imádkozunk.
– Én jó vagyok. Ugyi, Molcsocs? –hívta Duci tanúságul a kutyust.
Az búsan vakkantott rá:
– Vau, vau … Jó vagy, kis gazdám … De öreg gazdám is jó volt, akit hiába keresek.
Most Sanyi vette át a szánkó kötelét és beszélgetni kezdett a kicsikkel.
– Babus, Duci, szerettek engem?
– Szeretlek, Sanyika – felelt Babus.
Duci is utánamondta:
– Csejetlek, Csanyita …
– Most az én kis testvérkéim lesztek.
Babus megrázta szőkefürtös fejecskéjét:
– Ó nem. A Jánoska az én testvérkém és a Gitus és a Pityke … ők azok … Tudom én … – Hát én ne legyek a testvérkéd?
– Te is lehetsz … De azért ők az igaziak. És előrebökött ujjacskáival a testvérei felé.
Azok elszoruló szívvel hallgatták húgocskájukat. A jószívű Sanyi is megsajnálta a kicsiket. Bohókázni kezdett.
– Duci, Babuci, mesélek nektek. Jó? Az elemista olvasókönyvemben volt bent. Így van:
Volt egyszer egy kecske-becske.
Nézte, hol a jó füvecske.
Tündérleány termett ottan, Hívta: Jöjj! Az országomban Selyemfüves aranyrétek, Kecske-becske jó lesz néked.
Kecske felel: jobb itt nekem, A legjobb fű itthon terem.
Tündér mező az sem ér fel Magyar fűvel, magyar réttel!
Babus, Duci nevettek a mesén.
– De szép volt!
– De csép volt!
– Én is tudok, – szólt hirtelen Babus. – A turulmadárról. Csúnya cseh katonák eltörték a fészkét… Most nincs fészke a szegény turulmadárnak. A fáját, ahol a fészek volt, azt is elvagdosták. Azért repül a turulmadár mindenfelé és üzenget a magyar gyerekeknek.
– Mit üzen?
– Hogy foglalják vissza a hazát. Mert a magyar fára megint rárakhatja a fészkét.
– Énics tudtam ecst – emlékezett Duci. – A csegény tuluj, hogy lepül écs velcset tanít a gyelekeknek a tuluj. Ugyi, Babucsi?
– Igen. A verset is megtanultuk. Énekelni is.
Elmondta Sanyinak. Az meghatva hallgatta. Kezdte már érteni, miért beszélnek unokatestvérei folyton honfoglalásról.
Amíg Sanyi kedvesen beszélgetett a két kicsivel, hogy magához szoktassa őket, addig a három nagyobb előre ment és nagy komolyan beszélgettek.
– Gitukám, Petikém – szólt Jancsi, – ha messze is leszünk egymástól, mindig egymásra gondoljunk azért. Lám, nektek jó… Ti egy faluban lesztek legalább.
– Mindig gondolunk rád, Jancsi. Kötök neked harisnyát. És írunk levelet. Jó?
– Én biztosan kis inas leszek a bácsinál, – szólt szomorúan Peti. – Te diák leszel és úr, mint apuka. De azért nem leszel büszke, ugyi?
Jánoska átölelte öccsét.
– Soha, soha, Pityke. Mindig szeretni foglak. De nem is lehetnék büszke soha. Hiszen pap leszek. A Jézuska szolgája.
A pap sohase lehet büszke, mert a Jézuska sem volt büszke sohasem.
– Hát igazában pap leszel, Jancsi?
– Igazán.
– Jé … Hát akkor nem lehetsz honfoglaló …
– Dehogy nem. Mint pap is lehetek. Kapisztrán János is pap volt. Aki Hunyadival harcolt.
Nem emlékszel?
– Igaz.
– No látod. És még ha nem is lenne harc. A pap tanítja a népet. Majd én megtanítom, hogy mi a hazaszeretet. Ahogy apukám tanította. Megtanítom, hogy magyarok maradjanak a csehek között is. Apuka is ezt tette, azért kellett meghalnia.
– Apuka hős volt. Ugye?
– Hős! Nagy hős! – csillant meg Jancsi szeme.
– Akkor mi egy hősnek a gyermekei vagyunk.
– Igen. Talán a mi imánkra a Jézuska is jobban hallgat. Ostromolni kell a Jézuska Szívét.
Ahogy apuka mondta. Ha pap leszek, misézni is fogok a hazáért.
– A keresztmama azt mondta, hogy taníttatni fog. Tanítónő leszek apuka helyett.
Magyarokká nevelem az iskolás gyerekeket. Úgy, amint api tette.
– Énbelőlem csak csizmadia lesz – búsult el Pityke. – De én is magyar csizmákat fogok varrni. Jó erőseket. Katonacsizmákat a honfoglaláshoz.
Jánoska bánatában is elmosolyodott.
– Jól van, Pityikém. Csizmavarrás közben imádkozhatsz is majd a hazáért. A Jézuska Szívéhez.
Amint ezt kimondta, hirtelen eszébe jutott valami.
– Emlékeztek, mit olvasott egyszer apika nekünk az újságból? Hogy Franciaországnak egy részét, amit Elszásznak hívnak és a németeké volt sokáig, most a háború végén
visszakapták a franciák. És azok az elszászi franciák nem is nagyon régen körmenetet tartottak a Jézus Szíve tiszteletére. Akkor történt, hogy zászlójukról a gyászfátyolt letépte az a bokor, amelyikben a Jézuska megjelent. Annak az apácának, akinek a Szent Szívét mutatta.
Ezt már akkor jelnek vették az elszászi franciák, hogy Jézus Szíve visszaadja az elrablott hazájukat, azért tépte le a bokor a gyászfályolt. És beteljesült a jel, most visszakapták a franciák. Lám, ezóta mondogatta még jobban apuka, hogy a Jézuska Szívét ostromoljuk mi is a hazáért.
– Majd a vár körül mi is körmenetet fogunk tartani – szólt ünnepélyesen Péterke.
Így beszélgetve értek ki lassan a Kecskehát alá. Máskor ugrálva, szaladgálva, hancúrozva, dalolva tették meg ezt az utat. Most nem volt kedve hozzá a szomorú gyerekeknek. És minél közelebb értek az ezüstfenyőhöz, annál szomorúbbak lettek. Mire feltűnt az ezüstfenyő behavazott tűleveleivel, Gitus hangosan sírvafakadt. Megállt, körülnézett a fehér hegyek koszorúzta havas tájon és hangosan felzokogott:
– Itt halt meg apuka …
A többi is sírni kezdett. Még Sanyi is velük könnyezett.
Marci a pajtásaival – szokás szerint – a bokrok mögött rejtőzködött, hogy a jelszóra ugorjanak ki. De mikor meghallották a sírást, szép csöndesen előbújtak.
Az egyszerű pásztorfiúk, lányok: Marci, Pali, Janó, Stefkó, Rozika, Lenka körülállták a síró gyerekeket. Ügyetlenül, restelkedve, egy újjal végigsimított az egyikük síró arcán az egyik. A másik diót kotort elő a zsebéből és a Peti kezébe nyomta. Rozika megölelte Gitát:
– No ne rijjon már …
Lenka – nem tudván vigasztalóbbat – az ujját szopta hátrahúzódva, bár a szívecskéjét is kivette és odaadta volna, ha ezzel meg tudná vigasztalni a síró gyerekeket.
Marci találta el a legokosabbat.
– Ott, a fenyőtől arrább, ott találta a tanító urat a szekeres ember. Tegnap mutatta nekem.
Édesanyám mondta, hogy: Marci fiam, ezentúl mindig imádkozzál azon a helyen, mert szent az a hely, ahová a kántor úr vére folyt a hazáért. Hát imádkozzunk.
Levette kalapját. A többi is. És a behavazott erdők, hegyek alatt, a fehér táj ünnepélyes, néma csöndjében, mintha csak fehér márványtemplomban állnának, ahol a vértanú piros vérét beszívott magyar föld az oltár, elkezdték a remegő gyermekhangok:
„Miatyánk Isten …”
Mire a végén elmondták: „ … és az örök világosság fényeskedjék neki”, elhalkult a sírás is és a gyermekek megtörülték szemeiket.
Péterke mélyet sóhajtott. Ez volt az első sóhaj az életében.
– Most menjünk a várhoz.
Bizony nemigen lehetett kivenni alakját, úgy betemette a hó. De mégis látszott a tornyok kiemelkedése, a bástyának tűzdelt fagallyak barnasága, és ami a fő, a legmagasabb
tornyocska tetején az összeázott kis nemzetiszínű szalagocska. Egyetlen színes folt a nagy fehérségben.
A gyerekek odamentek, és körülállták á várat. Peti lekuksolt a földre és a sáncnak ásott árkocskából kikaparta a havat.
Közben megérkezett még egypár gyerek Rásztonyból és a privigyei határból. Fiúk és lányok, a Bátó-gyerekek iskolatársai közül.
Mikor már mind együtt voltak, és a várat kitisztogatták a hóból annyira, hogy kivált a köröskörül összefolyó hópalástból, Peti megcsókolta a hóban kivörösödött két tenyerét.
– Apuka vérét itta be ez a hó, amely a kezemre tapad – szólt újra elcsukló hangon.
– Igazad van Pityke – felelt meghatottan, Jancsi is. – A föld is. Kikaparunk egy keveset és a szívünk fölött fogjuk hordani. Az apa vérével öntözött, megszállott magyar földből. Ez is jel lesz arra, hogy igenis miénk ez a föld!
– Igen, igen! A szívünk fölött hordjuk! – kiabáltak örvendezve a gyerekek.
Letérdeltek a hóba és a kis vár fagyott rögeiből körmével kapart mindegyik egy marék földet. Zsebkendőbe kötve tették el.
– Majd otthon zacskóba varrjuk!
Jancsi, Peti, Gita a két kicsi számára is kapart. Jancsi akasztotta a nyakukba és így szólt:
– Baba, Duci! Ez magyar föld, amit apika vére áztatott. Ezt hordanotok kell majd Pesten mindig, mindig. Ez lesz a jel, hogy nem szabad ottmaradni, hanem ide kell visszajönnötök mint győztes magyarok. Addig ne legyen nyugtotok soha.
A két kicsi komolyan, de kissé értelmetlenül nézett bátyjára. Helyettük Sanyi felelt.
– Mellettem lesznek, Jánoska és én ígérem neked, hogy mindennap elmondom ezt testvérkéidnek, hogy megértsék, mire felnőnek.
– Jól van, Sanyi! Köszönöm.
– Most ássuk el a fegyvereket, – türelmetlenkedett Peti.
Volt ott verébpuska, kicsorbult konyhakés, papírvágó olló, parittya, dorong, letörött üstnyél. Marci ásót is hozott és nekigyürkőzve gödröt ásott. Oda rejtették el, és földelték be újra a furcsa hadiszerszámokat.
A három nagyobb fiú: Sanyi, Jancsi és Janó mosolyogtak rajta. De a kisebbek szentül elhitték, hogy ezekkel foglalják vissza a hazát.
A nagyobbak tudták, hogy nem ez lesz a fegyverük, hanem a magyarnak megőrzött – szívük. Azzal kell visszafoglalni a hazát.
Utána Jancsi elővette zsebéből az apja végrendeletét: a turulmadaras mesét. Elolvasta a többinek is.
Utána így szólt:
– Ez kis vár a jel, hogy mi mindig magyarnak tartjuk ezt a földet, és ahogy majd lehet, úgy küzdünk érte. Nem nyugszunk addig, amíg vissza nem kapjuk a hazát.
Gitus beleszólt:
– Apikánk mindig mondta, hogy akkor kezd egészen vége lenni a hazának, amikor a magyarok szíve belenyugszik a csonka Magyarországba.
– Mi nem nyugszunk bele soha!
– Soha, soha! – zúgta bele a többi.
– Erre esküdjünk meg! – kiáltott Jánoska. – Térdeljetek le!
Födetlen fővel térdeltek le a hóba. Körültérdelték a kis várat. Gimnazista gyerek és selypes baba, fiú és leány, úri- is parasztgyerek, magyarruhás és tótos viseletű.
A szőke, barna fejek fölött mint egy gyönyörű templomboltozat terült el a kitisztult, halványkék ég, apró ezüstfelhőivel. Körülöttük a hegyek: a Kis- és Nagy-Kric, a Fehérkő, a Kecskehát, a Paphegy behavazva, mint tanúskodó fehér márványszobrok álltak. Az
ezüstfenyő tűire odafagyott hócseppek meg-megcsillantak a gyenge téli napsugárban, mintha gyertyák csillognának az eskü oltára fölött.
Oltár volt a hősi halált halt magyar apa vérével áztatott kicsinyke vár földje. A magyar hűség oltára lett ez a kis vár.
A gyerekek ünnepélyes hangon mondták Jancsi után:
– Mindent megteszünk, amit lehet, a hazáért, hogy visszafoglalhassuk ezt a földet.
Honfoglalók akarunk lenni. Akik ittmaradunk cseh rabságban, és akik átmegyünk a csonka magyar területre, mindnyájan, nem nyugszunk bele soha, hogy így maradjon. Soha, soha, soha. Bizony Isten, esküszünk!
Az utolsó szónál felemelték kezüket, mint ahogy eskünél szokás. Még a kis Duci is lelkesen selypítette:
– Ecskücsünk!
Jancsi folytatta:
– Hűek leszünk a Jézuskához, imádkozni fogunk, hogy visszaadja a hazát. Nem leszünk soha olyanok, mint azok a nagyok voltak, akik elpártoltak a jó Istentől és azért büntette a jó Isten a magyarokat. Mi a Jézuska Szívének a hű népe leszünk mindig, és nem hagyjuk abba az imádságot a hazáért soha. Soha, soha, soha! Bizony Isten, esküszünk!
– Esküszünk! – hangzott fel ünnepélyesen másodszor is.
– Ecskücsünk! – mondta utána szokás szerint késve a kis Duci is.
Felkeltek. Peti kihalászott zsebéből egy Jézus-Szíve képecskét. Felemelte:
– Gyertek utánam és énekelve járjunk körül. Ez lesz a könyörgő körmenet a hazáért.
Elindult és énekelni kezdte:
Ostromoljuk Jézus Szívét, Amíg minket meg nem szán, Sugarat küld életfánknak S turulmadár lesz a fán…
A többi utána ment. Körüljárták az ezüstfenyőt és a fenyő és hegyoldal közötti rejtekben eldugott váracskát.
Ünnepélyes arccal, hajdonfővel, összetett kezekkel.
A kis könyörgő menetet pedig láthatatlanul egy fényes, fehér szellem vezette, áldólag tárva szét szellemkarjait a régi haza területi épségére felesküdött, imádkozó kis
honfoglalókra.
Ez a láthatatlan, fényes lélek, aki az égből szállt le a felesküdők közé, ki lehetett?
Ugyanaz, akinek vére áztatta a földet ott, ahova az új honfoglalók lábai tapodtak: a vértanú apának megdicsőült lelke.
V. fejezet: Karácsonyesték
Karácsony este … édes szent este … Legboldogabb napja a gyermekeknek.
Legszomorúbb pedig az árvának, aki arra gondol:
– Tavaly ilyenkor együtt álltunk jó szülővel, testvérkével a ragyogó fa alatt. És most?…
Se testvér, se szülő …
De Jézuskája … Jézuskája az árvának is van, és ez neki a karácsonyi vigasz, minden szomorúság mellett is.
Szomorú karácsonyuk volt a Bátó-árváknak is. Lássuk csak mindegyiket külön-külön.
Hol találja őket a legszentebb, legkedvesebb este?
* * *
Pozsonyban, az ősmagyar koronázóvárosban szomorú csend uralkodik. Gépfegyverek, felállított ágyuk gondoskodnak róla, hogy hallgasson a magyar.
Most még hallgatnak is, de szívükben-lelkükben csak úgy forr a honfibánat. Titokban rázzák ökleiket a csehek felé:
– Megálljatok, ti rabló csehek! Fog még magyar zászló lengeni a pozsonyi házakon, fogunk még magyar Himnuszt énekelni az öregtemplomban!
Köröskörül a hegyek magyar legendákat súgnak, ősökről, kurucokról, Pozsonyban koronázott magyar királyokról.
Ilyenkor haragosan rázza koronáját az erdő, és azt süvíti a téli szél:
– Hazudtok, hazudtok, rabló csehek! Hazudtok, rablók vagytok ti kegyetlen franciák, angolok, akik így csináltátok a békét! Nem halljátok, hogy minden kő a falban, minden rög a földben, minden fűszál a réten magyar ősökről, magyar legendákról susog? Nem halljátok, hogy maga a föld is esküszik: Magyar vagyok!
A süvítő szél lerázza a hópihéket. Olyan az erdő, mintha sírna. Siratja az elrablott magyar földet.
Az egyik ódon pozsonyi ház első emeletén egy szoba-konyhás, szerény, de kedves kis lakás. Róza kisasszonynak, a kedvelt szabónőnek lakása.
A jóságos arcú, idősebb kisasszony az asztal előtt áll és picike, szerény karácsonyfácskának a gyertyáit gyújtja.
Mellette rövidnadrágos, nyurga, barnahajú, kékszemű, halvány, szomorú fiúcska áll.
Megismerjük. Bátó Jánoska, a Róza kisasszony unokaöccse, aki pár hete van már nála és Pozsonyban jár a cseh igazgatás alatt álló gimnáziumba.
Eloltják a lámpát. Sötét van. Csak a fácska gyertyái világítanak.
– Szép, Jánoska? – kérdi Róza kisasszony, csakhogy felvidítsa a bánatos fiúcskát. – Nézd, ez a könyv is a tied.
Meg ez a festékskatulya. Örülsz-e neki?
– Köszönöm … szépen … örülök – nyögi ki Jánoska, de abban a percben már sírva is fakad.
Két karjával ráborul az asztalra a karácsonyfa alatt, és sír, sír keservesen.
– Apuka … Testvérkéim … A hazám … – zokogja szívettépőn.
Róza kisasszony maga is vele sír. De azután átöleli, és szelíden simogatva a sírásban kipirult arcocskát, komolyan szól:
– Jánoska, szabad egy napi áldozó, vallásos fiúnak, aki papnak készül, ilyen
gyengeszívűnek lenni? Hát nem bízol a Jézuskában? Tudnod kell, fiacskám, hogy apukád az égben boldogabb, mint a földön volt. Testvérkéidet nem hagyja el a Jézuska. Hogy nem lehetsz velük, ez a szenvedés is a hazáért ért titeket. Férfiasan kell elviselni az áldozatot. És a haza … Bízzál, Jánoska. A kis Jézus igazságos. Most bűnhődik a magyar a bűneiért, de ha majd tibelőletek, gyerekekből egy jobb magyar nép lesz, visszakapjuk a hazát. A ti szívetek- lelketek foglalja majd vissza … Ejnye, kis honfoglaló, hát szabad így elcsüggedni?
Jancsinak használt a szép szó. Megnyugodott, letörölte a könnyeit. Már mosolyogni is próbált.
– Igaza van, kedves Róza néni … Köszönöm a jóságát.
Kissé felvidult. Megnézegette az ajándékait. A cukrot, süteményt félrerakta.
– Ugye megengedi, Róza néniké, hogy Pitykének küldjem el? Ilyen finom dolgokat a suszter bácsitól szegényke aligha fog kapni.
Persze, hogy megengedte a néni. Meg is csókolta Jánoskát jutalmul a jó szívéért.
Jancsi szívébe a néni szeretete, jósága mellett új reménység költözött.
– Igen … A néninek igaza van. A karácsonyi kis Jézus igazságos. Most még büntet, de ha jók leszünk, fog még jutalmazni is. Akkor visszakapják a hazát.
És ez a reménykedő, vigasztaló bizalom, amit a karácsonyi Jézuska csepegtetett a szívébe, ez volt Jánoskának a legszebb karácsonyi ajándéka.
* * *
Hát a két cseppség vajon hol és hogy tölti a szép karácsonyestét?
Talán az ő karácsonyuk a legszomorúbb.
Bátó Sándort, mint a cseh uralom ellen lázító, meghalt tanító magyar érzésű
testvérbátyját, mint veszedelmes embert kitiltották családostól a cseh megszállás alatt lévő területről. Még karácsony előtt történt.
Egy-kettőre fel kellelt csomagolni bútort, edényt, ruhát, mindent. Beraktározták a
menekültek vonatjának egyik vagonjába, mellé telepedett a száműzött család a felfogadott két kis árvával, a Morcos kutyával és Dur-dur cicával együtt. A vonat fütyült, elindult, szaladt, rohant. Vágtatott a hegyek közölt, elhagyta az ismerős erdőket, búcsút sustorgott a kedves falvak, városok felé és átlépte az új határt.
Magyar területen voltak.
Bátó Sanyi, a Felvidék fia, a magyar hegyek gyermeke azt hitte, a szíve szakad meg ennél az útnál. Nem lehetett elmozdítani az ablaktól. Ott állt, homlokát rányomta a fagyos üvegre és hullottak a könnyei.
A határnál elsötétedett az arca. Öklével visszafenyegetett.
– Megálljatok, rabló csehek … Nőjek csak nagyra … Visszajövök én még hozzátok. De nem így… Hanem mint győztes, honfoglaló magyar.
A szülők is szomorúak, csüggedők voltak. A két kicsinek tetszett még legjobban a dolog.
Gyerekeszük azt sem fogta még fel, hogy mi történt Nem tudták, hogy ők menekülő, saját hazájukból száműzött, szegény árva kis magyarok. Azt sem tudták, hogy a száműzötteknek mennyi tenger nyomorúsága vár még reájuk.
