JATE TÁRSADALOMELMÉLETI ÉS
(-( q()
KORTORTÉNETI GYG1TEMÉNYE 6722 Szeged, Petőfi S. sgt. 30-34.Tel.: 62/21-611/82
Mi van az erdélyi hAtizsákbanT
k Ez az esettanulmAny azokról a szegedi egyetemistAkról szól, akik a nyolcvanas években rendszeresen jArtak
hcg: y hAtizsAkjukban k6nyvet, gyógyszert,
% k6zsziAkségleti vigyenek erdélyi magyarok szAmAra"
Jóllehet, az elmúlt évtizedben nagyon sok egyetemi hallgató megfordult Erdélyben, még a tízet sem éri el azoknak a száma, akiknek ez valósággal áletformájává vált. Voltaképpen ebben nincs semmi meglepő, ha figyelembe vesszük azt, hogy a szegedi hallgatói reformmozgalmakról szóló tanulmányunk is k szők elitcsoportokkal foglalkozott. Azok, akik minden
hónapban legalább egy hetet Romániában töltöttek, nemcsak csekély létszámuk miatt tekinthetők azonban a hallgatói elit t egyik részének_ Az Erdélybe járók "élcsapata" fontos kulturális értékközvetítő és értékorientációs funkciót töltött be, és egyszerre szolgált szocializációs erőtérként tagjai, valamint mintaadóként a körön kívüliek számára. A Gondolatjel-csoporttal közös vonás az is, hogy az Erdélybe portyázók is félsikerrel járt kísérletet tettek arra, hogy t tevékenységüket mobilitásuk előmozdítása érdekében kamatoztassák azáltal, hogy a kulturális, illetve a politikai elithez főződő kapcsolatokra tesznek szert.
Azok a nehézségek azonban, amelyek már a Gondolatjelesek elemzésekor jelentkeztek, az Erdélybe járók esetében megsokszorozódnak_ Minden elitre jellemző, hogy k elrejte$zik a kutató kív6nnHi tekintete elől, és kulturális szimbólumok, ideológiák, narcisztikus önértelmezések, legendák ködébe burkolózik. Fokozott mértékben érvényes ez a t magyar társadalomra, ahol reális teljesíménymércék hiányában az elitek legitimációjuk érdekében még akkor sem képesek nyilvánosan ellenőrizhető kritériumokra hivatkozni, ha ez t esetleg szándékukban 611.
Mindazonáltal a legnagyobb akadályt az jelenti, hogy az Erdélybe irányuló hátizsákos turizmus természeténél fogva illegális volt - múlt időben beszélünk róla, hiszen 1989 karácsonya óta az "árutranszfer" már teherautókkal folyik -, amiről dokumentumok egyáltalán nincsenek, s az "oral t history" is csak a konkrét részletek mellőzésével számolhat
be róla, hacsak nem akar az érintetteknek utólag kellemetlenséget okozni. Megbízható információk hiányában t csak személyes beszámolók, tapasztalatok sokszor csak pletykák maradnak amelyek hol szemérmesen elhallgatják, hol rosszmájúan felnagyítják a csempészés kényszerű t velejárójának, a titokban kivitt vagy behozott áruk feketepiaci értékesítésének a szerepét. Az erdélyi, illetve a hazai elithez főződő kapcsolatok, valamint különféle t (többnyire mikro - ) előnyökre konvertálásuk úgyszintén
nagyzolás, de lekicsinylés tárgya is lehet.
Ha azonban kételkedünk ama információk hitelességében, t amelyek, a vizsgálatunk tárgyában involvált személyektől
származnak, akkor nemcsak komoly etikai dilemmával szembesülünk hanem súlyos elméleti és módszertani problémákkal is. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy az
Wlf
Erdélybe bejutó, illetve onnan kikerülő áru mozgásának, valamint az Erdélyben szerzett érdemekért járó jutalmak Learatásának kenőolaját informális (rokoni, baráti, Szomszédsági) kapcsolatok, azaz: face to face interakciós iálók biztosítják, akkor nem az - e a kutatö feladata, hogy 3zeket belülről, empátiával közelítse meg, és a "rendszer"
zelyett az "életvilág" paradigmája alapján interpretálva, nikroszociológiai (fenomenológiai, kommunikációs antropológiai) aspektusból vegye górcső alá?! Nem jelenti-e a legmodernebbnek számító társadalomtudományos eredmények semmibevételét, hogy "meghazudtoljuk" informátoraink nézőpontját (mellesleg egyben barátainkat, sőt önmagunkat is, hiszen jómagam is többször megfordultam Erdélyben, névházasság - ügyben is), és kívülről próbálunk meg modelleket ráerőltetni az általuk megélt valóságra?
Az önmagamnak is feltett kérdés megválaszolása során abból indulok ki, hogy a jelen írásnőnek nem is célja egy valóságszelet kimerítő, érzékletes leírása. Ez alighanem túl nagyratörő vállalkozás lenne, amelynek "eredményeként" az egyenként, nagy nO gonddal ábrázolt fáktól nem látnánk az erdőt. Ha feltételezzük, hogy a rendszeres erdélyi kirándulások motivációját nemcsak a karitász, a kalandvágy vagy az ifjúkori identitáskeresés adja, hanem - az öngólrugdosó mazochizmus helyett - valamiféle racionális érdekkövetés is, akkor ezt igenis meg kell próbánunk kibontani sokszor messianisztikus - irracionális burkából. A tisztázó önismeret, de a tudományos megismerés céljait is szolgálja, ha a sztorik, pletykák kásahegyében egy hipotetikus értelmezési keret segítségével megpróbálunk rendet vágni. Nem kerülhetjük meg tehát a kérdést: miért csinálják? Mire jó ez azoknak, akik részt vesznek az erdélyi expedíciókban? A pszichológiai nyereségen túlmenően melyek azok a pluszok, amelyekért megéri részben a megélhetést is olyan vállalkozásokra alapozni, amelyek óriási lebukási kockázattal, rengeteg nélkülözéssel, fáradsággal járnak (és amelyek miatt legtöbben előbb-utóbb ki is szállnak a
"buliból")?
Melyek azok az értelmezési keretek, elméleti megközelítések, amelyek segítségével választ kereshetünk kérdéseinkre? Tájékozódási pontjaink kijelöléséhez először tömören ismertetnünk kell a jelenségkört, amelyet az erdélyi túrák felölelnek. A problémák felvetéséhez az is elegendő, ha az előzetes, vázlatos leírás során nem lépjük át a konkrétságnak ama fokát (ennél többre később sem igen lesz módunk!), amellyel az Erdélyt járó "kemény magot" körülvevő
"holdudvar" ismeretei rendelkeznek. Ezzel a hétköznapi ismeretszinttel pedig mindenki fel van vértezve, aki a
"kemény mag" valamelyik tagját jól ismeri, s ráadásul ő maga is volt méhányszor Erdélybe. Az (önkéntelen) részvevő megfigyelés, a felszedett információk alapján is egyértelmO, hogy az erdélyi portyázók egyik csoportja a "gazdasági", a másik pedig a "kulturális/politikai mezőben" (az utóbbi kettő Közép - Kelet - Európában rendszerint egybecsúszik!) tevékenykedik. Már itt leszögezem, hogy a gazdasági mezőben
~V 0J.•.j
r-
vi t
f'1 ii
r1
mozgó nepperek a továbbiakban nem képezik érdeklődésem tárgyát. Ennek nem morális oka van, hanem az, hogy a tisztán lfekete)niaci érdekérvényesítés viszonylag túl eltértelmű
téma.
Engem elsősorben annak a lobbynak a működése izgat, amelynek infrastruktúráját, logisztikáját elsősorban a ' hátizsákos turizmus tartja életben. A manifeszten karitatív célú csempészés révén informális kapcsolati hálók jönnek létre magyarországi és erdélyi (nemegyszer vezető) értelmiségiek között, amelybe a közvetítő szerepet játszó hátizsákos szállítók is beépülnek. Az általuk kivitt árukért cserébe az erdélyiek vendégül látják őket, és hol azonnal, hogy jelentős késéssel az Erdélyben szokásos feketepiaci árral fizetnek. Az igy kapott, hazánkban egyébként értéktelen lejért még odakint Magyarországon kurrens cikkeket vásárolnak, s azokat otthon eladva, a forintbeli ellenértéket ismét karitatív célú vásárlásokra fordítják, az újabb kiutazás(ok) érdekében. Ez különbözteti meg őket a szimpla nepperektől, bár megélhetésük költségeit részben ők is a főleg a network-ükön kívüli idegen - sokszor román - vevőknek eladott kávé stb. árából fedezik. Tovább bonyolítja a képet, hogy - mint ahogy az mindenféle karitatív tevékenységnél megszokott- különböző segélyelosztó
"alközpontok" is létrejönnek a network-ök egyes középponti figurái körül.
Az Erdélybe irányuló kereskedelem azonban elsősorban nem anyagi, hanem szimbólikus előnyökkel kecsegtet. A
"kecsegtet" szót aláhúznám, mert a tényleges szimbólikus hozadék végül is elmarad a várttól - ami újabb adalékot jelent ahhoz, hogy kulturális elitünkben annyira szűkek a keresztmetszetek, hogy még azok sem képesek befutni, akik látszólag "közel kerültek a tűzhöz". A külső szemlélőnek ugyanis elsősorban az tűnik fel, hogy huszonegynéhány éves fiatalok egyenrangú félként tárgyalnak a segélycsomagok össeállításáról a hazai kulturális és politikai élet fontos személyiségeivel, és fesztelenül, vájtfülűként cserélnek információkat az erdélyi értelmiség nagyjaival. Nyilvánvaló, hogy a hátizsákjukban rejlő könyvek, élelmiszereit, gyógyszerek, luxuscikkek jelentik az a "kutyabőrt", amelyhez máskülönben, szállítói érdemek nélkül sohasem juthattak volna. Az outsider számára már kínálkozna is a - túlzó és téves - következtetés: a magyarországi mentorok, a repatriáláshoz segített és később idehaza beérkezett erdélyiek nyilván meghálálják majd a jószolgálatokat, érvényesüléshez segítve egykori jótevőiket. (Mintha az eszkimók és a fókák száma egyenlő lenne...)
Azt hiszem, az előzetes, madártávlatú kép, amelyben az Erdélybe irányuló karitatív csempészetet összefoglaltuk, elegendő ahhoz, hogy kirajzolja azokat a probléma - csomópontokat, amelyek alapján a legplanzibilisebb elméleti paradigmákat kiválaszthatjuk. Erre a célja alighanem olyan irányzatok lehetnek a legalkalmasabbak, amelyek tradícionális, affektív és értékracionális cselekvések
célracionálissá átfestése nélkül képesek szubjektivizmustól mentes strukturaképet nyújtani olyan társadalmakról, amelyekben - felemás integrációjuk következtében - nagy
szerep jut a tradicionális szerveződéseknek is. Az archaikus társadalmak karitászba csomagolt gazdasági ügyleteinek tipikus formájáról, az ajándékcseréről értekezve Pierre Bourdieu hasonló dilemmákat érint: "Ha el akarjuk kerülni az ökonomizmus (azaz a leszűkített azdasáEi s7eml Pl Pt. )
;azdasági számítás érvényességét mindazon javakra - :nyagiakra és szimbólikus jellegűekre egyaránt -, amelyek
gy adott társadalmi formációban ritkák és ezért :eresettek... A művészetek művészetként valö létrejötte - imi feltételezi egy viszonylag független művészi mező :ifejlődését - nem teszi jogossá, hogy művészetként fogjunk el bizonyos primitív vagy népi gyakorlatokat, hacsak nem vállaljuk mindama tévedések kockázatát, amelyeknek ihatatlanul kitesszük magunkat, amint elfelejtjük, hogy e gyakorlatok fogalmilag nem tételezhetik magukat
vészetként_ Ugyanígy, az archaikus gazdaság minden olyan 'észletes vagy teljes, objektív leírása, amely nem foglalja Magában az elmélet eldologiasító hatásának és az objektív
egragadás lehetősége társadalmi feltételeinek elméletét, valamint ezzel összefüggésben, e gazdaság és saját objektív igazsága közötti viszonynak, mint e felismeés viszonyának az 3lméletét, az etnocentrizmus legkifinomultabb és Legtökéletesebb formájának hódol be." (Szimbolikus tőke.
388 - 89. old. In.: A társadalmi egyenlőtlenségek íjratermelése. Gondolat, 1978.)
Bár részletes elmélet kifejtésére nem vállalkozom, az 'objektív megragadás lehetősége társadalmi feltételeinek"
tárgyában, korábban már szóltam ama nehézségekről, amelyet sz elitek támasztanak az elméletnek nemcsak az eldologiasító, hanem egyáltalán a megismerő hatásával Szemben is. Alaposan élhetünk a gyanúperrel, hogy ez az ellenállás sokkal tudatosabb, reflektáltabb, mint pl. a kabil parasztok esetében_ Ha azonban az érdekek leplezése maga is egy érdekkövető stratégia része, akkor helyénvaló - e a Románia-Magyarország relációban folyó naturális cserét Polányi és Bourdieu alapján elemezni? Valóban a szubsztantív gazdaság tárgykörébe tartozik-e az, amit XX. századi, magasan kvalifikált értelmiségiek folytatnak, vagy csak a megtévesztés céljait szolgáló, kitervelt hókuszpókuszról van szó?
Egyértelmű válasz erre a kérdésre aligha adható. Ennek keresése helyett gondosan külön kell választanunk azokat a mozzanatokat, amelyek a kutató beavatkozásának hatására, azzal szembeni védekezésként titkolózásként jelentkeznek, valamint azokat, amelyek - akár egy önigazoló legendárium keletkezésére vonatkozóan - funkcionális magyarázatot igényelnek. Nem feledhetjük ugyanis, hogy az elitek - az archaikus közösségekhez hasonlóan - helyzetük egyszerű
reprodukciójában, network-jük érintetlenségében érdekeltek.
Ennek következtében olyan szituációkban, amelyekben nem kényszerülnek a külvilág előtt elit helyzetük legitimálására, a köztük fennálló szimbolikus cserekapcsolatoknak az archaikus gazdaságra vonatkozó megközelítések szellemében történő elemzése cseppet sem értelmetlen. Még kevésbé az Kelet - Európában, pláne Romániában, ahol a redisztributív rendszer szinte totális diszfunkcionalitása következtében a mindennapi élet szimpla újratermelése is a részben tradicionálisan meglévő, részben a társadalom 'immunreakciöja" által életre hívott reciprocitásra terhelődik. Márpedig az általunk vizsgált szegedi fiatalok az év kb. harmadában (esetenként felében) Romániában tartózkodnak, tehát a román társadalomnak is
(A~7.a1 a nem elhanvaaolható különbséggel a "rendes"
őzegedre.)
Ezzel együtt kétségtelen, hogy a tanulmány nem kerülheti meg annak a szélesebb társadalmi - politikai kontextusnak az analízisét, amely nélkül a klientelizmus low által generált "antropolígiai és etnográfiai jelenségek" sem
érthetőek. Ezért - a 'kissé hosszúra nyült bevezető után - most az a makro - feltételrendszert vesszük szemügyre, amely az ún. Erdély-lobby keletkezéséhez vezetett. Ez utóbbi nem tévesztendő az erdélyi lobbyval, amely az áttelepülés után egymást segítő erdélyiekből áll. (Ez a kölcsőnös segítségnyújtás 2-3 évvel ezelőtt annyira effektív volt, hogy a népi - urbánus viszonyban komoly munkaerőpiaci térnyeréshez segítette a népieket a stallumok, privilégiumok újraelosztásáért folyó iszapbirkózásban, ami az urbánus tábor érthető frusztrációját váltotta ki - mígnem az 1989 decembere után már tömegessé váló, Erdélyből jövő Exodus már a népiek számára is terhessé vált...) Az Erdély - lobby az én értelmezésemben az erdélyiek mellett mindazokat magukban foglalja, akik az erdélyiek segítésében, az erdélyi kérdés napirenden tartásában szerzett érdemeiket kulturális, illetve politikai mobilitásuk érdekében próbálják meg kamatoztatni. Mivel az olvaső meglepőnek találhatja azt, hogy az Erdély-lobbyt a népi mozgalomba sorolom, a továbbiakban igyekszem részletesen megvilágítani a kettő összefonódásának hátterét. Ennek során - megpróbálva elkerülni az eklekticizmust, amelyre az esettanulmány műfajának esszéisztikus jellege csábíthat - elsősorban a mannheimi tudásszociológia, valamint az ezzel sok tekintetben rokon bourdieu-i kultúrszociológia eredményeinek hasznosítására törekszem, helyenként figyelembe véve Konrád és Szelényi értelmiség - felfogását is.
a•
Ha a trivialitásoktól (Trianon kiáltó igazságtalansága, rengeteg erdélyi rokon a magyar csládokban, a magyar kisebbség felszámolására irányuló, tudatos ceausescui politika stb.) az erdélyi magyarság problémáját a köztudatban a népi mozgalom segített napirenden tartani_ A többi kelet - európai országban is hasonló volt a helyzet: a térség politikai társbérlőinek elintézetlen számláit~
mindenütt a hetvenes években konszolidálódott nemzeti kommunista rezsimek elitjébe kooptációt nyert populista humánértelmiségi frakció segített "permanenciában tartani".
Első feladatunk ennek megfelelően annak rövid áttekintése, hogy hogyan próbálták a népiek béketáborbeli kollégáik példáját követni, ás képviselethez jutni a hatalomban.
A népiek számára a kádári éra alatt visszatérő gondot jelentett az, hogy hogyan exponálható a nemzeti problematika egy olyan országban, amelynek vezetése az 1956-os sokkból
"okulva", ellenforradalmi veszélynek minősíti a nacionalizmus minden formáját, s nem engedi napirendre tő zni a nemzeti függetlenség kérdését. Mivel e témákat a népieknek megnevezniük nem volt szabad, utalni rájuk azonban - a diktatúra puhasága miatt - igen, olyan metaforikus témát
~., kellett találni, amely a cenzori beavatkozás veszélye nélkül is a kívánt hatást kelti a befogadóban. Ezt a szerepet a határainkon túli magyar kisebbség ügyének középpontba állítása játszotta. E téren az igazi fordulatot az ország eladósodásának 1979-es beismeére, és hazánk ez követő, kokozott és kényszerű Nyugat felé fordulása jelentette. Ez
T megteremtve az önálló Erdély-lobby kiformálódásának alapját Az 1979 - ben bevezetett életszínvonalkorlátozó intézkedések után hazánkban többé már nem volt lehetséges a fennálló rendnek a kommunista ideológia segítségével történő legitimálása - mégha az utolsó bálvány, a teljes foglalkoztatottság, csak 8 év mülva dőlt is le. Hiszen az életszínvonal megtartása immár nem a paternalisztikusan jötékonykodó állampártnak, illetve a szocialista gazdaság - és társadalompolitikának volt köszönhető, hanem éppenséggel a kapitalizmus kicsiben történő restaurációjának! Választ kellett adni azonban a kézenfekvő kérdésre: miért nem mondanak le a hatalomról azok, akik voltaképpen már elismrték, hogy nincs rájuk szükség?! A "tömbpolitikai realitásokra" való örökös hivatkozáson túlmenően a kádári, fiktív közmegegyezést csakis ügy próbálhatták megtölteni tartalommal, ha tért engedtek a nacionalizmusnak. Elvégre csak ez az ideológia képes imaginárius konszenzust tételezni az alattvalók és egy olyan hatalom között, amely minden univerzalista-emancipatorikus jövőképet félretéve, immár nyíltan egy állagőrző tekintélyuralmi elit képében lép fel.
A populista latens párt elitkooptációja számára azonban nemcsak az ideológiai klíma, a legitimációs igény módosulása teremtett kedvező környezetet. Ebbe az irányba mutattak a makrofolyamatokban, az alapszerkezetekben végbement változások is. Kialakult és mindmáig meg is szilárdult az az állapot, amelyben a Hankiss Elemér által leírt mödon a "két társadalom" között a közvetítést a patrónus - kliens kapcsolatok biztosítják.
E tanulmány keretében nem térek ki bővebben arra a nagyon is lényeges processzusra, amelynek során főleg a vidéki káderértelmiségnek a bürokratikus hierarchia közép - és alsó szintjein elhelyezkedő része saját, alhöbéresi
klientúráját kiépítve egyfajta köznemességgé szerveződött, hogy aztán a nyolcvanas évek végének nagy- vazallus - lázadása
(optimistábbak ezt rendszerváltásnak is szokták hívni) során sikerrel mozgósítsa végvárait a privilégiumok újraelosztásáért folyó harcra. Kihasználva azt, hogy 1979
. után a kádárista dezideologizálás végső etappjaként a marxizmus lassacskán a pártból is "kihígozódott" (mindörökre megszőnt a "revizionizmussal" vádaskodás gyakorlata!), a hatalom sáncaiból kiszorult populista - peronista konglomerátum levált az agrárlobby köldökzsinórjáról, s a
"bocskoros nemesség" bázisán, Pozsgay Imre körül látens pártfrakcióvá szerveződött. A "populista - peronista konglomerátum",mint kiterjesztő értelma gydjtőfogalom, nemcsak az egyik irodalmi - szellemi mozgalmat, vagy az urbánus elittel főleg a fővárosban vívott konkurenciaharc egyik szerepjőjét, a részben NÉKOSZ - os hátterű elsőgenerációs káderértelmiséget jelöli. Győjtőfogalmunk egy, többségében vidéki - s így az urbánus táborral csak közvetett, kevésbé konfliktuózus viszonyban levő - bürokrata közéréteget ölel föl. Ebbe beletartoznak pl. a régi keresztény középosztály tagjai, illetve leszármazottaik is, akik Kádárnak az értelmiséggel kötött kompromisszuma után a kommunista rendszerben általában visszaszerezték a redisztributív hierarchia egyes kőzépszinta pozícióit.
A kulturális hiánygazdaságban folyó, kiszorítósdi _ , t _ ..n t-)Prntti Rt.a knng- 1 nini rAtum
plus alizmusoan a nemzet fiavara szimooiixus ui i+L - u1yl
javára) munkálkodás emancipálódott a mozgalmi érdemekhez képest. Az évtized végére már egyre kevésbé számított politikai érdemnek a szovjet pártiskolai végzettség, és minél inkább az került többek között előtérbe a politikai karrier szempontjából, hogy ki mennyire lehet partnere az alulról szerveződő, lázongó pozsgaysta frakciónak. Ennek eszköze lehetett a "jó magyar ember" mivolt bizonyítása éppúgy, mint a magyar külpolitika egyik fő konkurrensévé előlépett Románia elleni burkolt propaganda sikeréhez való hozzájárulás. Hiszen ha sikerül minél több bizonyítékot szerezni a ceausescui jogtiprásokról akkor hazánk - úgymond - nagyobb reményekkel indulhat sorompóba Romániával szemben a "Nyugat kelet-európai kedvence" titulus elhódításáért, s ekkép a SZV - tól való nagyobb függetlenedésünkért is.
Teljesülhet a tipikusan későkádárista, "óvatos duhaj" álom:
anélkül maradhatunk kváziveszternizált legvidámabb barakk, hogy eközben valóban nyitott, kompetitív társadalommá válnánk.
Hohö, álljunk csak meg egy pillanatra! - kiálthat itt fel az olvasó. Nem a nyugati kiküldetésekkel szemben devalválódott inkább a szovje t pártoktatási intézményekbe beiskolázás? Hiszen Moszkvából csak vodkát lehet hozni, de videót, számítógépet és főleg: idehaza mindent leköröző modern szakismereteket nem! Ehhez képest hátizsákkal vagy fonállal csencselni, vagy a kolozsvári úri entellektüelek fő
könyv - és információszállítójának jogán ügy-ahogy közel kerülni a fözhőz a népies harmadik utasok
(csípősebben:"harmadik világosak") között? De hiszen ez - cseberből vederbe!
Rosszmájúsága ellenére a kérdés jogos. Hiszen nem kerülhető meg annak felvetése: miért fordult a magyar értelmiség egy része továbbra is Keletre, amikor ms értelmiségi csoportok egyre egyértelmőbben a Nyugat felé nyitás mellett kötelezték el magukat? Válaszunkban a továbbiakban egy olyan tényezőre koncentrálunk, amely véleményunk szerint a fent említett különbséget hatásosan magyarázza. Először emlékeztetni szeretnénk arra, hogy hazánkban a származási háttér igen erőteljesen határozza meg azt, hogy ki mekkora és milyen anyagi, kulturális és szociális - hatalmi tőkejavakkal bír, valamint - s itt és most ez a lényeg -, hogy ezekkel milyen piacokon lehet versenyképes. Pontosabban: hogy nyugati vagy keleti piacokra képesít - e a tőkevolumene - és tőkeősszetétele, hiszen
"gazdaságunk hagyományos nyitottsága" helyett ma már túlélésünk záloga az, hogy mely piacok előtt tudunk kinyílni, és mely piacok nyílnak ki előttünk. Ez pedig az egyén életútját is egyre növekvő mértékben befolyásolja. A főleg Nyugatra, illetve főleg Keletre érvényes
"piacképességek" a Magyarországra történő "reimport" során mérődnek össze, s az eltérő mértékben realizált komparatív
importelőnyök jelentős hatással vannak a jó, illetve a kevésbé jó helyzeteknek a rivális értelmiségi csoportok közötti elosztására. Az egyik legfontosabb ilyen piacképesség pedig a nyelvtudás. Megfelelő nyugati nyelvismeret hiányában pedig a népiek általában nem képesek jelen lenni a nyugati szellemi piacon, nem képesek az ott szerzett anyagi és szimbolikus tőkepluszok itthoni bővített
ezek halmozódásáról van szó. Először szeretném röviden áttekinteni a nyelvtudás terén kialakult egyenlőtlenségeket.
Magyarországon különböző speciális feltételek következtében az idegen, főleg pedig a nyugati nyelvek tudásának a kulturális reprodukcióban játszott szerpe az elmúlt 40 évben fokozódott_ Az országnak a keleti blokkba való kényszerű betagolódása következtében elenyésztek azok a korábbi előnyök is, amelyek bizonyos mértékig kompenzálhatták a magyar nyelv rokontalanságából, elszigeteltségéből fakadó indulási hátrányt. A II.
világháború után hazánk kiszakadt a német kultúra vonzáskörzetéből, s igy a német nyelv tanulására irányuló motiváció megszűnt, a keresztény középosztály számára pedig sok minden mással együtt a német orientáció átörökítése is veszélyessé, feleslegessé vált. A legnagyobb nemzetiség (éppen a németek!) kitelepítések általi, számbeli megcsappanása, párosulva az itthon maradottak kisebbségi öntudatának, anyanyelvhez ragaszkodásának a megfélemlítettség miatti visszaesésével, ebből a szempontból különösen jelentős érvágást jelentett. Hiszen hazánkban
viszonylag csekély lélekszámú nemzetiség él, és ezért nemigen van lehetőség arra, hogy egy magyar gyerek az utca porában játszva akár több nyelvet is megtanuljon. Ugyancsak a negtivumok kőzött, jelentkezik, hogy a modern nyugati nyelvek tanulásához kiváló előképzést biztosító latin helyébe az orosz nyelv lépett. Mivel a lakosság a szovjet megszállás következtében ebben a kulturális gleichschaltolás eszközét látta, a középfokú iskoláztatás nagyfokú kiszélesedése által kínált elvi lehetőség a visszájára fordult. Egyre nagyobb tömnegekkel sikerült mindenfajta nyelvtanulást egy életre megutáltatni, és még akik meg is tanultak jól oroszul, azok is egy, a modernizáció szempontjából hasznosithatatlan nyelv ismeretét szerezték meg. A települési egyenlőtlenségek következtében pedig a fővároson és a nagyobb megyeszékhelyeken kívül a nyugati nyelvek oktatásának színvonala - elsősorban a megfelelő tanszemélyzet hiánya miatt - alacsony maradt, s a munkaerőhiány miatt még a gmk -k korában is csak lassan emelkedik.
Mindezek fényében érthető, hogy azok, akik alacsonyabb képzettségű, fizikai foglalkozású csakádokból származnak, a nyugati nyelvek tanulása szempontjából fokozott hátrányokkal startoltak. A gyermek nyelvekre taníttatása még azokban a munkás-, illetve parasztcsládokban sem kapott prioritást, ahol egyébként támogatták fiuk vagy lányuk taníttatását. Igy azonban nemcsak a nyelvtudás hiánya őrökítődött tovább, hanem a fizikai dolgozóknak az a hagyományos beállítottsága is, mely szerint a nyelvtudás irigyelt, misztikus kiváltság, fennhéjázásra való passzió, "üri huncutság", amelynek révén becsületes teljesítmény nélkül is meg lehet lovagolni a konjunktúrát. Ez az attitűd kisebbrendűségi komplexusok forrásává vált, és belső fékként tovább akadályozta a tőle szenvedőket abban, hogy nemegyszer kiemelkedő tehetségüket méltón kamatoztassák. Ha az Erdély - lobby számára vidéken a népi - urbánus konfliktus lenne sokkal kevésbé relenáns, mint Pesten, az említett frusztráltságok előitéletességbe is
egyfajta "inkább vagyok a pokolban az else), mint a mennyországban a második"-mentalitás alakult ki azokban, akik leblokkolt belföldi mobilitásuk külföldi transzmissziók általi feljavításának csak kevésbé előnyös módját választhatják. Aki viszont legalább a szükságes nyelvismerettel fel van vértezve, az nyugodtan gondolkozhat akár fordítva is, hiszen bármennyire is, hiszen bármennyire
is kelet - európai kisinasnak tekintették ösztöndíjasként egy nyugati egyetemen, hazaérve már az "utolsókból lesznek az elsők"!
A fenti gondolatmenet alapján képet kaphatunk arról a szociális háttérről is, ahonnan az Erdélybe járók szegedi hallgatói elitje jött. Ez a kép azonban elnagyolt maradhat,
,.,,
ha megkerüljük a kérdést: miért soroljuk Őket szinte automatikusan az Erdély - lobbyba, azt pedig a népi táborba?
Hiszen sokan közülük nem is rokonszenveznek a népi ideológiával, "nackónak" csüfolják a necionalizmust, és sokkal közelebb áll hozzájuk a liberális eszmekör, mint az antimodernista kultúrkritikai A mai magyar társadalomban az egyén sorsát még ma is sokkal inkább az határozza meg, hogy - Illyés emigraminájával! - honnan jön, se mm int az, hogy hová megy. A származási kényszerpályák által determinált értelmiségi lobbyszerveződések nemigen hagynak játékteret a csoporthovatartozás egyéni értékpreferenciákon alapuló autonóm alakítására - hacsak nem, Don Quijate szerepét választja "szuverén mödon" valaki. Ha azonban a szegedi
"erdélyezők" iskolai rekrutációs bázisát is szemügyre vesszük, differenciáltabb magyarázatot lelhetünk kényszertagságukra a "népi" győjtőfogylominal jellemzhető csoportban.
Feltűnő, hogy e szak eliten belül relatív többségben vannak azok, akik a szegedi erdészeti szakközépiskolába jártak. Ebből a sok gimnáuziumnál is nívósabb intézményből már évek óta sokakat vesznek fel egyetemre, s kőzülük ott egyesek prominens figurákká váltak. Érdemes egy kicsit bővebben is foglalkozni ezzel a más "menő" iskoláktól eltérő, sajátos arculatú "elitistállóval", amely a szó igazi értelmében véve népi értelmiségieket képez. Ez nyilvánvalóan összefügg az erdészi szakma sajátosságaival. Az erdész olyan középfokú végzettsége, betanított agrárértelmiségi, aki nemcsak mező- és erdőgazdasági szakértelmével tehet szert repetációra szűkebb környezetében, hanem azzal is, hogy - főleg az eldugottabb, kisebb településeken - egyike ama kevés tanult embereknek, akik "a népből jöttek, de nem szakadtak el a néptől". Ez a kissé romantikus megfogalmazás itt nem frázis. Valóságtartalmát az adja, hogy az erdészek olyan közvetlen termelésirányítók, akik egyfajta közvetítő szerepet töltenek be különböző társadalmi rétegek között.
Munkájuk természetéből fakad a nagyfokú kötetlenség, sokoldalúság, amely a hierarchikus kötelmektől való viszonylagos függetlenedés záloga. Ennek következtében kapcsolati hálóik igen kiterjedtek, többek között a ranglétrán alattuk elhelyezkedők irányában is. Ebből adódóan (gondoljunk csak pl. a vadászatokra!) fontos felfelé, érdekközvetit-kijáró funkciót is betöltenek, ami nagymértékben joviálisabbá teszi, humanizálja a foglalkozásukkal szükségképpen velejáró gazdatiszti jellegű, lefelé rendelkző mozzanatokat is.
1QIl.1. UfJ f UUU L1.1 V114.au wa
ztosítja, hogy beosztottaik közülük jött, de onnan méltán emelkedett vezetőknek tartják Őket. Ennek kőszöhetik tékorintációs, kulturális mintaadó szerepkörüket, amelyre
országos beiskolázási körzetű szakközépiskola tudatosan yekszik fel is készíteni Őket. A szegedi iskola olyan dészek kibocsátására törekszik, akik nemcsak jó
vakemberek, hanem képesek arra is, hogy elvigyék a kultúrát .maradott térségekbe. Ennek megfelelően a szaktárgyak illett hagyományosan nagy súlyt helyeznek a humán tárgyak :tatására is. Ennek köszönhető, hogy az erdésztanulók közül .nden évben jónéhányat felvesznek a bölcsészkarra is. A imán beállítottság mellett azonban az erdészetiből jőtt ilcsészhallgatók magukkal hozzák az alma materükben beléjük áiltált gyakorlatiasságot is. Az ehhez szükséges készségek _alakitásában jelentős szocializációs szerep jut egyes )1légiumi diákhagyományoknak. Bármennyire nyers szokásoknak
tűnjenek a "csicskáztatás" vagy a "lesimózás", a diákok izötti félkatonai jelleg , informális hierarchia megtanítja kollégistákat későbbi foglalkozásuk egyik legfontosabb :echnéjére": az engedelmeskedésre (alsós korukban), de
;yszersmind (a felsőbb osztályokban lépve) a parancsolásra
3. Ne feledjük, hogy a feudális viszonyok itt valóban :erzŐdésszerűek: a negyedikes "hőbérúr" nemcsak zolgálatokra kőtelezheti elsős "vazallusát", hanem köteles agvédenj is a másoktól jövő atrocitásoktól, és ami a agfŐbb:ellenőriznie, segítenie kell tanulmányaiban is!
Az elmondottak alapján a szegedi erdészeti zakközépiskola olyan oktatási intézménynek tűnik, amelyben
tanulókat a hazánkban már kiveszőfélben levő, hagyományos élet - európai értelmiségi szerep betöltésére szocializálják.
bben a szerepértelmezésben a (kontextuális jellegű) zakelem mellett igen nagy fontosságot, esetenként túlsúlyt ap a messianisztikus mintaadó funkció is. Itt még nem eszett el teljesen a NÉKOSZ - mozgalom egykori jelmondatának rvénye:"holnapra megforgatjuk az egész világot!". Lássuk, ilyen követkzményekkel jár az ilyen attitűddel rendelkező gyetemisták megjelenése egy messzemenően privatizált allgatói tömegben! Az egyik következmény az, amellyel már a ondolatjel - csoport esetében is találkozhattunk: a tudást zinte szakrális értékként tisztelő diákelit nem tud intaadóvá válni egy olyan közegben, amely az egyetemet csak z időrabló rituálék, a dobozolás színtereként éli meg, s zért leginkább a teljesítményvisszatartásban érdekelt. A ásik következmény pedig az, hogy a rendkívül agilis és mbíciózus erdészetisek úgy érzik: hátrányosabb szociális átterük miatt, megfelelő "kinterland" hiányában számukra em perspektíva az, ha beleszürkülnek az arctalan tömegbe.
ekik mindenáron valami nagyot kell produkálniuk, rtékesiteniük kell emberi tőkéjüket, tehetségüket, hiszen gyebük ügy sincsen. A "social dimbingot" karrierizmusként lvető, helyette a "social jumpingot" preferáló mentalitás ajátosan összefügg azzal, hogy az erdészetiben rettségizettek többnyire olyan családokból származnak, melyekben a polgárosodás még nem éri el a vállalkozói tinták követésének szitnjét. Ugyancsak lényeges ebből a szempontból, hogy a családi háttérben gyakran jelen van a Vallásos nevelés is. Ezért az erdészeti szakközépiskolákból
~~—t- ---~---i _a. ;o Gs el' mocci n» i cavt i lrnc-
Az említett mentalitásjegyek szinte predesztinálják ezt a csoportot arra, hogy belevesse magát az erdélyi vállalkozásokba. Hiszen ezek kulturális, de egyben emberbaráti missziöt is jelentenek, amelyek során az ember több szempontból is megmutathatja, hogy "ki a legény a gáton", s a meghirdetett elveket konkrét tettekre válthatja.
Kalandos, veszélyes útjain szűkölkökőkön segíthet, és mellőzheti a tanárokkal szemben kötelező szervilizmust, emelt fővel nézhet híres erdélyi személyiségek szemébe - ezáltal is eleget téve a rétegváltókra jellemző, örőkös önlegitimációs késztetésnek.
Az Erdélybe járók többsége azáltal is megerősítést nyert ambícióiban, hogy felvételt nyert a szegedi egyetemen 1983-ban beindított Kelet-Európa-szakra, s itt végre olyan miliőre talált, amely az ő példáját követi. (A jelen idő használata az előző passzusokban és a továbbiakban is félrevezető lehet, ha nem jelezzük, hogy az erdélyi utak jellegének később tárgyalandó megváltozásával párhuzamosan ez a minta fokozatosan kiveszőfélben van.) Bár a Kelet - Európa - szak alapításának körülményei homályba vesznek, elképzelhetetlen, hogy ez központi politikai szándékok ellenére történt volna, hiszen a tanszabadság és az egyetemi autonómia hiánya ezt kizárja. Ez pedig azt jelzi: a politikai klíma kedvező volt ekkor már olyan intézmények felállításához, amelyek kutatandó problémának tartják mindazt, amit a Varsói Szerződés léte egyszer és mindenkorra a szőnyeg alá söpörni látsott, s a blokkfüggőség lazítása céljából exponálni kívánja a szomszédos országokkal való nézeteltéréseket, a nemzetiségi kérdést. A magyar külpolitikai vonalvezetés módosulásának "káderpolitikai"
következményének tűnik a koncepcióban illeszkedő profilú szakemberek és egyben ideológusok képzése. Ebbe a vonulatba illeszkedik a hagyományosan rejtett szimbolikájú, propagandisztikus történészvitákban használható szakértők, kisebbségpolitikai tanácsadók képzésére tett szegedi kísérlet. A szerény hallgatólétszámmal beinduló kurzus a minőségi termelés terén teljesítette az elvárásokat. Olyan műhely alakult ki, ahol mindig akadt egy-két olyan egyéniség, aki a kari közéletben valö tevékeny részvétel mellett szakmai téren is kitüntette magát. Elegendő, ha e tekintetben "csak" az országosan elismert történész - diáklap megalapítását, vagy az úttőrő jelentöségű szamizdattár létrehozásában játszott szerepet említjük, valóságos két lábon járö Erdély - lexikonná nőtte ki magát. E figurák majd mindegyikét később valamelyik egyetemi tanszéken vagy intézményben látjuk viszont.
Az, hogy ezek a fiatalok ezeket a sikereket elérték, részben annak is köszönhető, hogy gyakran megforultak Erdélyben. Képességik alapján azonban ugyanakkor többre is ivhették volna, és eredményeik ennyiben elmaradnak azoktól a várakozásoktól, amelyek az őket ismerőkben, de őbennük is élnek. Minél több energiát fektetett valaki az Erdélybe járásba, annál inkább igaznak tűnik ez.
A részben materiális, részben szimbolikus egyenleg inkább azoknál pozitív, akik kellő távolságot tudtak tartani az "erdélyi bulitól", vagy idejében ki is szálltak belőle, és nem gabalyodtak bele az azt környező hínárba. Akik ezt nem tették, és nem is állították át erdélyi útjaik profilját az üzletelésre, azok úgy érezhetik: másodhegedűsök maradtak még a kulturális elit kölső köreiben is, s ha személyiségjegyeik miatt ezzel nem tudnak megelégedni, akkor állandó "tantaluszi kin marad az osztályrészük". A tanulmány hátralevő részében éppen azokat az előnyöket és hátrányokat igyekszünk számbavenni, amelyek ennek az egyenlegnek a két oldalát alkotják. Ehhez röviden át kell tekinteni azt, hogy mi történik az erdélyi utak során, egyáltalán: hogyan kezd el egy szegedi diái. Romániában járni?
Ha valaki - felbuzdulva mások érdekes, izgalmas ütibeszámolóin - elhatározza, hogy maga is "beszáll" egy kaland erejéig, akkor először is olyasvalakihez kell fordulnia, aki már régóta járja a "hadak útját" keleti szomszédainknál. d lesz az, aki az "üjoncot" ellátja a szükséges tudnivalókkal. Mindenekelőtt címeket ad neki, ahol megszállhat (általában értelmiségiek a jövendő házigazdák).
Kioktatja a "fogásokra": hogyan vesztegesse meg a vonatkalauzt, mi a kávé feketepiaci ára, mire vigyázzon a közlekedésnél, stb. Elmondja: a szállásadóknak - tekintettel az ottani körülményekre - illendő ajádékot (élelmiszert, illatszert, egyéb romániai hiánycikket vinni). Ha az önkéntes - mint rendesen - nemcsak kirándulni akar, hanem azt is vállalja, hogy a "kultúrmisszió" jellegű feladatokból is kiveszi a részét, akkor sokkal részletesebb eligazításban részesül, sőt egy rangidőst is kap általában maga mellé, akinek - "beavatása" fejében - segít könyvet cipelni. Itt ugyanis általában a román hatóságok által tiltott könyv- és újságcsempészetről van szó. Ez pedig csak tapasztalt profik irányításával történhet, akik ismerik az áru titkos átjuttatásának és romániai szétterítésének minden csinját - bínját.
A zöldfülűek szeme előtt igy egy zűrzavaros és elmaradott, de éppen ezért csábítóan egzotikus üj világ nyílik meg, amelynek az a legfőbb vonzereje, hogy a Magyarországról érkezetteket valósággal körülrajongja. A két társadalom közötti fej lettségbelikülönbség miatt Erdélyben az anyaországbeli jövevényeket amerikai nagybácsinak tekintik. Ez nemcsak a kötelezően elvárt bőkezűség terhével jár, hanem hatalmas pszichológiai előnökkel is. A szeged látogató talán életében előszőr érezheti azt, hogy nála idősebb emberek felnéznek rá, áhítattal isszák szavait, az itthon szokásos tekintélyuralmi "gerontokrácia" helyett. Már itt megfigyelheti, hogy az ajádndékba vitt hiánycikkeknél is szinte nagyobb értéke van az információnak, és pedig a szóbelinek még inkább, mint az írottnak. Az erdélyiek szinte orákulumként fogadják egymás pletykáit, akár rémhíreit is, hiszen még ezek sem állhatnak olyan messze az igazságtól, mint ami a román újságokban áll. Mekkora becsben állhatnak akkor előttük a magyarországiak bennfentes, "vájtfülű"
politikai információi, amelyeket e szegedi hallgatói elitfrakciö az Erdély - lobbyban vezető szerepet játszó, nagy tekintélyű értelmiségiek dolgozószobájában szed fel! Hiszen az áttelepülni kívánó erdélyiek ezekből a "fülesekből"
értesülhetnek leginkább arról, hogy milyen fogadtatás várja őket Magyarországon, hogy segít - e majd rajtuk az anyaország.
újonc önkéntesünk örömmel tapasztalhatja: szívélyes emberi kapcsolatokat létesíthetett művel, rokonszenves emberekkel szinte pusztán azon az alapon, hogy azok is magyarok, meg ő is. Olyan demokratikus légkörbe került, ahol nem nyűgözik többé az otthoni konvenciók, klisék, előítéletek. Csak a teljesítmény számit: az, hogy ki mennyi ajándékot, illetvebelső infomációt hozott, amivel szájhősködés nélkül bizonyíthatja segítőkészségét pokoli szorításban vergődő véreivel szemben. S ha valóban elnyerte vendéglátói tetszését, el is hangzik a meghívás: gyere máskor is, hozzál még Fa spray-t, Wittgenstein - kötetet, Corinfart! (Aki kemény cikkeket tartalmazó ajándék helyett csak nacionalista szólamokat, valódi műveltség és az ezt bizonyító jólértesültség helyett pedig csak kitalált történeteket "hozott" nemlétező publikációiról, tisztségeiről, hallhatói hőstetteiről, stb., az is leihatja magát - egyszer, mert tőbbször nem hívják meg.)
Akadhatnak persze momentumok, amelyek némileg elgondolkoztatják, értetlenséggel tölthetik el a sikeres tűzkeresztségen átesett újoncot. Hogy lehet az, hogy az általa vásárolt ajándékok ára mind megtérült, "mentora"
viszont fejcsóválva kényszerül hallhatni a vendéglátók érvelését: "majd megadjuk, ha legközelebb jössz, de akkor, ugye, Jakobs kávét hozo, mert a mostanit nem szeretjük?!"
Később, ha már többször is megfordult - lebukás nélkül!
- Erdélyben, amikor már nemcsak az azonos nemzethez, mint
"személytelen Gemeinschafthoz" tartozás indukálja a vendéglátóihoz fűződő reciprokativ kapcsolatokat, hanem tényleges primér kötelékek, akár barátság is, akkor a saját bőrén is megtanulja: az ajándékcsere olyan intézmény, amelyen belül a fizetés húzása - halasztása a kapcsolat stabilizálását szolgálja, vagyis azt, hogy mindig ő usson a pénze után, és nem szállhasson ki a buliböl! A szükségletfedezésen alapulö kapcsolatokban pedig látszólag parasox módon mindig a gyengébb, a kiszolgáltatottabb - itt az erdélyi - fél diktálja a feltételeket. Magyarországon, az őt feladattal, információval ellátö Erdély - lobbysták ugyanis úgysem neki, hanem a notóriusan késve fizető erdélyi entllektüelleknek adnának igazat. (De ha ők történetesen nem is azok az emigráns magyarok feltétlenül, akik jelentős részt vállalnak az erdélyi vállalkozások szponzorálásából, és akik az Erdélyben felhasznált karitatív juttatásaik ellenértékét vagy kerülő úton leírják az adójukból, vagy
"csak" goodwilljük javítására használják fel.) Pláne, ha emberünk arra vetemedne, hogy veszteségeit üzleteléssel egyenlítse ki! Akiről egyszer elterjed, hogy "románoknak adja el a kávét" vagy "seftel a gyógyszerrel", az bármennyire elterjedt legyen ez erdélyiek között is! - a szó
w
y
szoros értelmében szalon- képtelen lesz ama hazai vagy erdélyi körőkben, ahová azelőtt bejáratos volt.
Meggazdagodhat ugyan, de stratégiát és networl - kőt kell
kell vetnie azzal, hogy beruházásainak megtérülése előre nem látható, nem kalkulálható. Azokra, akik a kulturális mezőben
"játszanak", a számító, racionális magatartás nem is túlságosan jellemző. Elvégre fiatal egyetemi hallgatókról van szó, akiknél csak a végzés tájékán vetődik fel a kérdés:
hátha valamit kezdeni is lehetne a portyák során szerzett ismeretségekkel? A válasz a legtöbb esetben: nem, amit az ismétlődő lebukások és az ezzel járö anyagi veszteségek, valamint a hozzájuk társuló reményvesztettség, hiábavalóság érzése is kísér. Csak azok a nagyon kevesek folytatják - vállalva azokat a plusz fáradalmakat, amelyek a
lebukásmentes módszerek kikísérletezésével járnak együtt -, akiknek ez választott hivatásuk gyakorlásával, érdeklődési körükkel vág egybe. Az ő életesélyeik alakulása valóban összefügg az Erdély - lobbyn belüli erőviszonyokkal. Bár a jelen esettanulmány részéről szereptévesztés lenne 3 - 4 kiemlkedő figura eddigi pályarajzának felvázolása - akár kazuisztikusan, akár "általánosítva" -, hiszen bennünket sokkal inkább azok a kulturális minták érdekelnek, amelyek az Erdélybe járó szegedi egyetemistákra hatnak, illetve amelyeket ők közvetítenek mások felé, éppen ebből az okból meg kell próbálnunk 1-2 bekezdés erejéig egyenleget vonni:
akadályozta, vagy elősegített-e a mintaadó "élcsapat"
érvényesülését az erdélyiek segítése? S ennek megfelelően:
tovább hagyománozódnak - e ezek a minták, vagy pedig mind többen kezdik baleknak tartani az egykori legendás
"transzszilvanistákat"?
Ha egy mondatban kellene erre válaszolnunk, igy summázhatnánk: az "Erdély-lobbyzás" addig kecsegtetett a kulturális mezőbeli patrónus-kliens kapcsolatok segítségével történő felemelkedéssel, amíg a Ceausescu-rezsim össze nem omlott! Külőnösen a decemberi forradalmat megelőző 2 - 3 év fejleményei kelthettek ilyen irányú reményeket. Ez idő alatt uganis a magyar kormány felemás menekültügyi politikája következtében az erdélyi "repatriálási piac" az Erdély-lobby és a népiek számára előnyösen alakult. Az átszökött vagy családegyesitéssel áttelepült (ez utóbbi volt a sokkal gyakoribb) erdélyi értelmiségiek száma olyan mértékben nőtt, hogy ezáltal fontos erősítést nyújthattak a népiek számára a bürokratikus konkurrenciaharcokban. A menekültsátusz kőré szőhető mártírológia ugyanis olyan ideológiai ütőkártyát jelentett, amely révén az e téren hagyományos dominanciával bíró urbánusok kezéből is ki lehetett csavarni a kezdeményezést. Nemcsak az jelentett legitimációs pluszt a redisztributív pozícióharcban, ha valaki a magyarság leginkább üldőzött törzséhez tartozik, hanem az is, ha az üldözötteken segített. A magyarországi lobbyharcokban egymást immár kölcsönősen segítő két csoport viszonyában a
szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyensúlya a karácsonyi forradalom után borult fel. Ekkor már túl sok erdélyi jött át hazánkban ahhoz, hogy a stallumokért folyó csikicsuki békésen tovább folyhasson. A már beérkezett erdélyiek még újonnan jőtt társainak se tudtak segíteni, hát még visszaadni a kölcsönt egykori magyarországi patrónusaiknak, akiknek lakásai - szintén reciprokatív alapon! - még meg is teltek a nekik egykor Romániában szállást adó menekültekkel...
■avilr ir~cn ncriai l aa
legütőképesebb "üzenete" ( "nemesé. az 1t. --Kozozz- vannak üldözöttek!") veszített ezáltal erejéből a népiek között is, hogy átadja a helyét a menekült - ügyekben gyakori, méltatlan leminősíthetéseknek a "húsosfazekat őrző anyaországiak" és a "torháló, lejmoló jövevények" között.
Mikor véglegessé vált, hogy a román-magyar kapcsolatok ismételt megromlása miatt a munkanélküliségtől fenyegetett magyar értelmiségiek ama reménye is elesik, hogy Erdélybe mehetnek tanítani, már csak egyetlen esély maradt.
Piacosítani a reciprocitást, átmenni a gazdasági mezőbe, vagyis: felhagyni a hátizsákos turizmussal, és kihasználni azt, hogy Iliescuék hatalomvétele óta a megfelelő ütvonalakat, áruelrejtési és vesztegetési technikákat ismerők már nagyban, teherautóva., szervezett szállítói és átvevői hálózatra támaszkodva is folytathatják azt, amit korábban - kézműves" keretek között űztek.
Mint láthatjuk: lassacskán a hátizsákos turizmusról is múlt időben beszélhetünk, nemcsak az élgárdáról. (Bármilyen szak legyen is az utóbbi, ne feledjük: az elitek, illetve a mintaadó csoportok - ld. yuppie-k! -körében az eltömegesedés nem tartozik a népbetegségek közé...) A korábbiakban azonban már utaltunk rá: számunkra legalább ennyire fontos az az előbbieknél nagyobb létszámú diáktömeg is, amely jö párszor megfordult Erdélyben, aztán egyszer csak abbahagyta - alkalmasint egy több ezer forintos veszteséget eredménező lebukást vagy megrendelői nemfizetést követően, a szimbolikus nyereségeket és veszteségeket is magában foglaló egyenleg szempontjából azonban: még idejében, vagyis
"pozitív szaldóval". Az erdélyi turizmus ugyanis kisvárosi, alsó középosztálybeli bölcsészeknek (főleg történészhallgatóknak) egy "helycserés támadás" segítségével kínálja a hozzájutást olyan kulturális patternekhez és javakhoz, amelyek a magyar társadalom immobilitása miatt el vannak zárva előlük, s éppen ezért csak külföldön lehet őket megszerezni, majd "hazareimportálni"! Hiszen Magyarországon ezek a fiúk nemigen tanulhatnak meg, hogy hogyan vetkezzék le vidékies szögletességüket, merevségüket - csupa olyan dolgot, amelyek levakarhatatlan stigmát jelentenk egy pesti házibuliban, egy kolozsvári "foyer -ben" azonban csak
•jelentéktelen fogytékosságok, amelyeket bőven ellensúlyoznak a nyugati piperecikkek, na meg az irodalmi belvilág pletykái... Egy ilyen simulékony, goadókész környezetben könnyebben elsajátíthatók a könnyed, fesztelen viselkedés, az ironikus, elegáns társalgás műfogásai, könnyebben
pallérozódik az ízlés, oldódnak a görcsök. Nem kell senkivel szemben sem bizonyítani, hiszen "aki magyar, velünk tart ":
ahol főleg a nyelv az etnikai identitás letéteményese, ott a zsidókérdés relvonciája még a magyar kisvárosokban szokásosnál is kisebb, s így tovább immunizál az antiszemitizmussal szemben. Bár csak kevesekből lesz a kolozsvári entellektüelek "hivatalos szállítója", jelentős szellemi hatások, kihívások érhetik azokat is, akik végül a székely kisvárosokra specializálódtak_ Itt a szó igazi, nemes értelmében vett belevaló népi értelmiségiekkel tanlélkozhatnak, akik tájszólásuk mellett nyelveket beszélnek, és szakmájikban éppolyan otthonosan mozognak, mint a Romániában "érettségi tétel-"nek számító hivatali vesztegetésben. Széleskörű műveltségük példát mutathat az
fiavakhoz, amelyek a magyar társadalom inmlobilitasa miatt el vannak zárva előlük, s éppen ezért csak külföldőn lehet őket megszerezni, majd "hazareimportálni"! Hiszen Magyarországon ezek a fiük nemigen tanulhatnak meg, hogy hogyan vetkezzék
le vidékies szögletességüket, merevségüket - csupa olyan dolgot, amelyek levakarhatatlan stigmát jelentenk egy pesti házibuliban, egy kolozsvári "foyer - ben" azonban csak jelentéktelen fogytékosságok, amelyeket bőven ellensúlyoznak a nyugati piperecikkek, na meg az irodalmi belvilág pletykái... Egy ilyen simulékony, goadókész környezetben könnyebben elsajátíthatók a könnyed, fesztelen viselkedés, az ironikus, elegáns társalgás műfogásai, könnyebben
pallérozódik az ízlés, oldódnak a görcsök. Nem kell senkivel szemben sem bizonyítani, hiszen "aki magyar, velünk tart":
ahol főleg a nyelv az etnikai identitás letéteményese, ott a zsidókérdés relvonciája még a magyar kisvárosokban szokásosnál is kisebb, s igy tovább immunizál az antiszemitizmussal szemben. Bár csak kevesekből lesz a kolozsvári entellektüelek "hivatalos szállítója", jelentős szellemi hatások, kihívások érhetik azokat is, akik végül a székely kisvárosokra specializálódtak. Itt a szó igazi, nemes értelmében vett belevaló népi értelmiségiekkel tanlélkozhatnak, akik tájszólásuk mellett nyelveket beszélnek, és szakmájikban éppolyan otthonosan mozognak, mint a Romániában "érettségi tétel - "nek számító hivatali vesztegetésben. Széleskörű nxOveltségük példát mutathat az anyaországbeli jövevényeknek, akik a szegedi egyetemen csak a tudás detronizációjáról szerezhetnek tapasztalatokat.
Az erdélyi miliő közvetítő szerepe szükséges tehát ahhoz, hogy a hallgatói elit egy szegmentuma mintaadóvá válhasson egyes "mezei" egyetemisták számára is, akik ekképp csatlakohatnak a különben csak barátnőkből álló
"holdudvarhoz". A nagy kérdés az, hogy ez a szocializációs többlet, ez a kulturális haladás nem egy zsákutcáben történik-e? Vajon meg tudnak-e felelni a modernizációs kihívásnak azok, akik számára Erdélyben vannak az igazodási.
pontok? Elvégre a kelet - európai univerzalisztikus- messianisztikus értelmiségi egyik utolsó altípusa éppen Erdélyben található, s ebben még a magyarországi, már ritkuló példányoknál is irracinálisabban keveredik a kultúrmisszionáriusi egzaltáció az uram-bátyám viszonyokban helyezkedni tudással! Csak remélni lehet: azok, akik végül ki tudtak szabadulni az ajándékcsere hínárjából, egyben búcsút mondtak a szép, ifjúkori, erdélyi virtusokhoz főződő illúzióknak is, és csak a ballasztnak nem minősülő tudás- és élménybeli gyarapodásokat tartják meg sok kalandos csempészutat megélt hátizsákjukban.
Utolsó kérdésfeltevésünk költői maradt hát, és éppen emiatt a szerző nem is kívánhat mást magának, mint azt, hogy esettanulmány sokkal okadatoltabb falszifikációban részesülhessen, mint amilyen verifikációra mödja volt. Ez ugyanis visszadná a hitét abban, hogy szociológiát igenis lehet művelni Magyarországon, vagyis hogy nem kell gumicsontokkal beérnie annak tudatában, hogy az igazán fontos dolgok egy társadalomiban ott történnek, ahová a szociológiát nem engedik be.
