A felvidéki tájkép a szlovák és a magyar költészetben

Letöltés (0)

Teljes szövegt

(1)

A SZLOVÁK ÉS A MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

indenütt jó, de legjobb otthon — talán ez a közmondás fejezi ki a legjobban azt a fontos, döntő szerepet, melyet a szülő- föld játszik az ember életében. Legelemibb s éppen ezért:

legszentebb érzései a szülőföldhöz kötik s ha messze is veti a sors attól a tájtól, ahol született, könnyezve és sokszor megaláz- kodva tér vissza hozzá. Talán Ady Föl-földobott kö című verse érzé- kelteti a legjobban ezt az érzést. Akárhová vezet a sors, mindaz, amit érzünk és gondolunk, a szülőföldünkkel van szoros kapcsolatban.

A költő életét, mondanivalóját, egész lelki alkatát a szülőföld élménye szinte döntő módon határozza meg. Nemcsak azért, mert költészetében mindig fel-felbukkan a vágyakozás oda, ahol bölcsője ringott, hanem azért is, mert a költő lelki alkatának legfontosabb tényezője: a kedély, szoros összefüggésben van azzal a tájjal, annak a tájnak a hangulatával, amely bölcsőjét ringatta.

Különösképen áll ez a Duna medencéjének költőire. A Kárpátok koszorúja alatt egységes és el nem szakítható szellem fejlődött ki s ennek a szellemnek egyik legérdekesebb vonása: a röghözkötöttség.

A Duna völgyének költője, akár magyarul, akár szlovákul, akár németül, akár más nyelven szólaltatja meg lantját, mereven és lelkesen ragaszkodik a földhöz, ahol született. Ezt az érzést, amelyet két igen érdekes motívum: a társtalanság Európa népei között s az ebből következő értetlenség táplál, Vörösmarty Szózata fejezi ki a legszebben. „Bölcsőd az s majdan sírod is, mely ápol s eltakar" — ez a mondat minden magyar ember ösztönös érzését foglalja össze.

De hozzátehetjük, hogy minden politikai ellentét és torzsalkodás ellenére minden itt élő nemzet ragaszkodását is. „Valamikor bölcsője, majd koporsója az én nemzetemnek" — mondja a pánszlávizmus gondolatának apostola, Kollár János a Slávy dcéra előhangjában s ha

„Össz-Szlávia" gondolatát tűzi is ki céljául, ha a Fekete-tengertől az Uraiig terjedő egységes szláv birodalom is az álma, a hazai föld varázsa megkapja, megejti, nem bír elszakadni tőle. Egy évszázad múlva Rázus Márton, a modern szlovák irodalom nemrég elhúnyt nagy munkása fejezi ki ugyanezt a gondolatot Argumenty című munkájában, amelyben fiához intézett tanításait foglalja össze. „Ezért van a hazai földnek sajátos íze és illata és az ember mindenképen felszabadultan tér vissza hallgatag erejéhez. Mást mond a folyó és az erdő, más mosolya van az ég felhőjének az otthon körül, még akkor is, ha nem kastély, mégcsak rendes családi házacska sem, csak szétrombolt kunyhó." A „szent hely" fogalma sehol a világon nem olyan népszerű, mint nálunk, ahol a közös földhöz tapadó közös mult mindörökre összekapcsolja az egyes népeket még akkor is, ha pillanatnyilag politikai vagy más erők elszakították egymástól.

Kazinczy „Vándor, szent hová lépsz, e hely"-e éppúgy összekapcsolja

(2)

4 4 SZIKLA Y LÁSZLÓ

TÁTRAI KÉPEK A RÉGI JÓ IDŐKBŐL

(3)

a „hely" fogalmát azzal a szenvedéssel, amellyel a'haza „törvényeiért kész vala veszni fia", mint Kollár János, aki szerint „Vannak meg- szentelt helyek", ahová a Tátra fiai megilletődve lépnek. A történelem

nagyszerűségét, amelyre a régi Hungária minden nemzetiségű fia megilletődve és büszkén tekint vissza, sokatmondó fenségességgel fejezi ki az a táj, ahol ennek a történelemnek sokszor szomorú, de önérzetet ébresztő eseményei lejátszódtak.

Alig indult el a szlovák irodalom fejlődésének útján, máris szorosan kapcsolódik a hazai földhöz. A XVI. század széphistóriái, histór.ás énekei még nem ismerik a tájleírás színes, varázslatos hatását, de az események, amelyek szintén oly közeli rokonságot mutatnak föl a mi históriáink eseményeivel, itt, a hazai földön, a mi történelmünk földjén peregnek le az olvasó szemei előtt. A szigeti várról, Érsekújvárról, Egerről, Dévény és Zólyom ostromáról szóló énekek mind a közös történelemnek, a közös hazáért folyt vér áldozatának a bizonyítékai, — de talán a Murányi várról szóló szlovák ének a legfényesebb bizonyítéka ennek a közös táj-, közös történelem-gondolatnak. Ez az ének nem Széchy Máriáról, hanem Bazald Mátyásról, a rablólovag várúrról szól, de bevezető sorai:

„Murány vára Magyarország földjén hatalmas sziklán áll, fehéren világít a hegyek közül s bástyái merészen törnek az ég felé..." — nagyszerűen megmutatják, hogy a névtelen szlovák költő lantját ugyanaz a táj, ugyanaz a kép ihlette meg, mint a Gyöngyösi Istvánét, aki viszont ezt a képet oly sok magyar költőnek hagyta örökségül.

Igaz, hogy a magyar költőket, különösen a XIX. század népies költőit, az alföldi Petőfit és Aranyt, Wesselényinek és Széchy Máriának a nép száján is élő kalandos története ihlette meg első- sorban; de hogy előttük lebegett Murány várának a szlovák versben kezdetleges egyszerűséggel, mégis megkapóan megrajzolt képe is, az kétségtelen.

A tájköltészet nagy százada, a XIX. század feltűnése előtt a közös táj, közös haza élményének Bél Mátyás a nagy bizonyítéka.

Az ocsovai születésű, szlovák származású tudós (1684—1749) még nem ösmeri a nemzeti megkülönböztetést Hungárián belül, a szlovák népről éppen olyan szeretettel szól, mint a magyarról. A korában oly feltűnést keltett földrajzi műveit: a Notitiae Hungáriáé Novae-1 és a Hungáriáé prodomus-t a magyar és a szlovák irodalomtörténet egyformán számontartja, — valójában ezek nagyszerű kiegészítései azoknak a történelmi munkáknak, amelyek az ú. n. „hanyatlás korá"- ban a magyar történelmi öntudatot alapozzák meg. Bél Mátyás Pozsonyt és Pozsony vármegyét, Turóc, Zólyom, Liptó, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és Szepes vármegyéket, valamint Pest-Budát írja le fönt említett munkájában és ezeknek a megyéknek földrajzi, nemzetiségi, családi, természetrajzi, stb. adatait írja meg a szlovák

„Hungarus" lelkesedésével és szülőföldszeretetével. Épp olyan szere- tettel jellemzi az itt élő szorgalmas, kitartó, egészséges és dalolni szerető szlovák népet, mint ahogy bemutatja a németséget és a magyarságot is a közös táj, a közös haza földjén. Bél Mátyás a leg- jobb bizonyítéka annak, hogy akkor, amikor a nemzetiségi eszmék

(4)

4 6 SZIKLA Y LÁSZLÓ

még nem szakították el egymástól a közösségre utalt és egymás mellett, egymás között békésen élő népeket, a közös táj hogyan kapcsolja őket eggyé Hungária keretében.

A XIX. század a nemzeti eszme kifejlődésének és diadalra jutá- sának kora. A történetíró természetesnek látja, hogy a nagy közös- ség, amelybe a Tendi Hungária az itt élő népeket összefoglalta, a nemzeti eszme fölbukkanásával megbomlik: a politikai ellentétek, az anyanyelvért vívott harc természetes következménye, hogy a szlovák és a magyar szellemi vezérek s elsősorban a költők szembefordulnak egymással, de hogy a lélek mélyén mégis ott él a közös haza tudata, még akkor is, ha a költő ezt nem vallja be, annak az egész XIX. szá- zadi szlovák költészet a legfényesebb bizonyítéka. Kollár János, akit

már fentebb említettem, mint a pánszlávizmus apostolát, szinte poli- tikai programmjául tűzi ki az elszakadást a magyarságtól s a be- olvadást a szláv közösségbe, amely ekkor még Herdertől nyert regé- nyes fényében tündöklik. De nagy eposzában, a Slávy dcérá-ban, ahol Sláva istennő eszményi alakjának vezetésével bejárja mindazokat a vidékeket, melyeken szláv népek élnek vagy éltek, ott emelkedik igazán költői magaslatokra, ahol — hazaér és a hazai táj valóban átélt és igazán ihletet ébresztő szépségei kapják meg lelkét. Mosóé, a hegyek ölén elterülő kis városka, szülővárosa, szelíd csöndességé- vel megkapja nemcsak a költő képzeletét, hanem az olvasóét is.

Érdekes, hogy — a kor és az egykorú magyar költészet hatása- képen — nem a nagy és merész hegyeket veszi észre szűkebb hazájá- ból, hanem a szelíd, kedves vidéket, amelyet ugyanaz a derű áraszt el, akárcsak a mi romantikusainknál a Dunántúl pasztellszínű domb- vidékét. S a vígság, derű kifejezésére — Tokajt zengi, — íme, itt a közös szülőföld, a közös téma. Víg dalt dalol róla: csillogjon a szem az örömtől, hiszen áll még Tokaj, örvendezzünk! A kis versecske nagyszerűen bemutatja, milyen visszhangot kelt lelkében a Hegyalja lankás vidéke s önkéntelenül is Kazinczyra kell gondolnunk, akit az ellenkező lejtő, de ugyanez a lankás, dombos táj képe ihletett vezéri munkára:

„E világ minden zugolyéi közt, oh, Széphalom, nékem Te nevetsz leginkább."

A derűs nevetés képe a hazai tájé s Kölcsey, a komor költő Tokajt idézi, mikor a régmúlt jólétről és vidámságról ír: „Tokaj szőlő- vesszein nektárt csepegtettél..."

A XIX. század a népmondáknak, a mult regéinek az újjászületé- sét is meghozza. A magyar költészet a Dunántúl várait is észreveszi és bemutatja egy-egy költött, vagy népi monda keretében, de sok- szor elzarándokol a Felvidékre is, ahol százával akadnak kc>zös képek s ezekkel kapcsolatban közös mondák is. A hegyvidék merész és regényes világában minden sziklához monda fűződik, minden zugá- ból egy-egy történelmi alak képe bukkan elénk. A sok hős közül Mátyás király alakját ragadom ki, akinek az „igazságossága" egy- aránt ott él a magyar és a szlovák nép lelke mélyén. Mátyás király alakja Vörösmarty Szép Ilonkájától kezdve a magyar költők egész

(5)

sorát megihlette s ahogy ők se tudták elválasztani alakját a táj szép- ségeitől, varázsától:

„A vadász ül hosszú, méla lesben Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében..."

— úgy kapcsolja össze a szlovák költő, Sládkovic András is a nagy magyar király történelmi alakját a Felvidék merész hegyeinek világá- val. Detvan című elbeszélő költeményében Gyetva vidékén ott él Mátyás király alakja a nép száján. A magas, vad „Pol'ana" csúcson a legenda szerint valamikor Mátyás király vadászlese állott, a rettent- hetetlen sziklák, a százéves tölgyek leveleinek susogása mind-mind a történelem nagy alakját juttatják eszébe, akinek az emléke így kapcsolja össze a szlovák költő tájképét a mi tájunk képeivel. A népi hagyományok így keresztelték el a forrást „Királykútnak", a hegyet

„Királyhegynek", az egyik sziklát „Király székének", a nyírfát „Király nyírfájának": aki ismeri a felvidéki magyarság nyelvét, ezeket az elnevezéseket jó ismerősökként köszönti. Ugyancsak a Detvanban mutatja be Sládkovic a hegyvidéki táj derűs, meleg képét, a nap- sütötte réteket, a merész hegyoldalt, amelyen tisztán, üdítően zúg végig a Pol'ana szele. Lányok nevetése, legények kurjantása teszi élővé ezt a képet, amelyhez a magyar irodalomban talán — Mikszáth képei rokoníthatók a legjobban. Sládkovic romantikája ugyan nagyon messze áll Mikszáth reális, sokszor a cinizmust súroló mosolyától, fölényességétől, de az kétségtelen, hogy a hegyi világ derűje az ő novelláiból éppúgy kicsillan.

Sládkovic a Garam szerelmese. „Én Garamom! Fiatal érzéseim szerelmes társa, a Te partjaidon virágzott ki a lelkemben a szerelem világa, s a tiszta víz merész rohanásában sokszor lestem meg a dicső- ség csiráját..." — írja lírai-epikus költeményében, a Marinában és haláláig kíséri a folyó képe, mint nemzetének hű társa, mert őrzi a multat, a mult dicsőségét. Thaly Kálmán is a Garamhoz fűzi a dicső mult képét, mikor az örökszép sorokat adja a kuruc költő szájára:

„Sebes víz a Garam, siet a Dunába, Kurucok tábora éppen ott megszálla."

A szlovák tájat a maga valóságában, életének valódi színei- vel Hviezdoslav Országh Pál fejezi ki a legjobban. Egész költészete szorosan fűződik Petőfi és Arany költői alkotásához, az előbbitől a szabadság eszméjét, az utóbbitól a népi élet reális rajzát tanulja el.

S ha Petőfi nem is rajzolja a hegyvidéki tájat lobogó lelkesedéssel — Hviezdoslav hegyi képei mégis rokonságot mutatnak a magyar költő- vel, mert ő éppúgy a szabadság, a szárnyalás hazájának érzi Árva megyét, a merész csúcsok és mély völgyek világát, akárcsak Petőfi az alföldi róna végtelenségét. De Petőfi is észreveszi a szabadságot

a hegyvidék fenséges tájain, mikor Erdei lakában így ír:

„Nincsen itten rabság, nincsen itten önkény, Mely parancsolatját mennydörögve adja:

Csak az égi háborúnak zeng koronként Istentiszteletre buzdító szózatja ..."

(6)

4 8 SZIKLA Y LÁSZLÓ

Hviezdoslav is a fönségességet veszi észre elsősorban szűkebb hazájának szépségéből. S ahogy Petőfi a róna végtelenségét énekli meg, úgy jut el ő a végtelenséghez a Tátra csúcsaira tekintve. így lesz aztán a Tátra a nemzet őrzője, jelképes bizonyítéka annak, hogy amíg itt áll, addig vigyáz az alatta élők életére, nem hagyja őket el- pusztulni. Sokszor bocsát haragos villámot, mennydörgést a méltat- lanokra, de ez a mennydörgés sokszor megtisztulást, felemelkedést is jelent, akárcsak a Petőfi versében. A szlovákok himnusza, amely- nek zenéje is rokon a bús magyar nótáéval: „Azt mondják, nem adnak .. .'ll dallamával ezt a megtisztulást fejezi ki első versszakában:

„Zeng az ég a Tátrán, villámok cikáznak.

Állj meg, szlovák testvér, elmúlik a veszély, Szebb napok virradnak ..."

A táj fenségessége olykor sötét és komor képpé változik Rázus Mártonnak, az újabb szlovák költőnemzedék egyik legtehetségesebb tagjának költészetében. A sötétség és komorság néha egészen le- hangolóvá válik, ilyenkor a nagy lírikust nemzetének sorsa, nyomo- rúsága nyugtalanítja. „A nagy hegyek alján a halál harangoz": — a kép olyan, mintha Adyt hallanók. Más célzattal ugyan, de hasonló értelemben nyilatkozik meg Mikszáth, amikor Selmecbányát, a hegy- vidéki város fojtott levegőjét, nyomottságát mutatja be.

A hegyi kisváros képe egészen külön fejezet a szlovák irodalom történetében. Sládkovic Selmecbányája a kedves, meleg kisváros,

amelyben nyoma sincs a Mikszáthnál emlegetett nyomottságnak, fülledtségnek. Sőt, a fiatalkori szerelem emlékét idézi fel a maga lírai, harmonikus hangulatával. „Selmecbánya, a Szitnya szép leánya"

— énekli és sóvárogva tekint idősebb korában is az ott töltött fiatal- kori esztendők felé. Nálunk talán Krúdy Gyula vette leginkább észre a hegyi városka harmóniáját, történelemmel átitatott lírai hangulatát.

A Podolini kísértet városképe nagyon hasonlít ahhoz, amelyet Slád- kovic romantikus líraisága tár elénk. Csöndes nyugalom jellemzi ezt a városképet, a nyugalom egyensúlyt sugároz, s az író csupa honvágy:

„Engedd meg, hogy a Te fiad elnyerje a figyelmedet. Ha dicsőnek látlak, az én dicsőségem is az; ha Te meghalsz, az mindkettőnk halála.

Légy az én lelkem vára, ha már szerelmem sírja lettél." Krúdy már más húrokon játszik, mikor vonzalmát, vágyódását nyilvánítja:

„Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Ügy hívják a városkát: Podolin . . . " S csöndes nyu- galom árad a következő sorokból: „Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, s az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt a hosszú századokon át megrongált vár- falat, bástyákat kijavítani, megerősíteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, amely ügyelte az utasokat, vándorlókat, kereskedőket.

Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori csendesség borult.

Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában búsult néhány utazó idegen, amíg a városi darabontok aludni nem zavarták őket.

A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy

1 Lásd ugyanebben a számban Molnár Imre cikkét: Szlovák himnusz — magyar népdal.

(7)

árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna*

hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani!"

Itt a harmonikus képbe már belecsúszott a nyomottság hangulata, akárcsak Mikszáth Selmec-képébe. Mikszáth alkotott derűsebb szlo- vák városképet is: Glogovát. De az egykori szlovák próza, Vajansky és Kukucin majdnem kivétel nélkül tragikus, komor színben festik a szlovák kisvárost, amelynek egyetlen kincse van: a történelme Amint kijutnak a természet világába, ahol nincs politikai gátlás, ahol tisztább a levegő, mindjárt élénkebb, derűsebb színeket használnak.

Hetedikes gimnazista koromban, Kassán, egy szlovák irodalmi órán Vajansky egyik regényrészletét olvastuk: folyóparton játszott a jelenet, füzes alján, derűs napsütésben. S én akkor, még öntudatlanul, felkiáltottam: „Istenem, ez olyan szép, hogy akár magyar író is meg- írhatta volna." Talán Gárdonyi egy-egy leírására gondoltam, — ki tudja? A szlovák író még legsötétenlátóbb hangulatában is színes- nek, derűsnek festi a természet világát: „Ragyogott a nappal a fiatal nyárban. Teli zöld takarta a lejtős halmokat, zöld, mely kiemelkedik, ragyog, és kedélyesen különböző árnyalatokat játszik. Kiásott kövek fehérlettek a szőlők között, itt-ott elfeketedett, mohával benőtt fal látszik, mely védi a televényt az eső hömpölygő árjától. A völgy benn ringott a szélben, a zöldesszürke rozs hullámai gyors ütemben követték egymást. Víg, buja patak ölelte át a réteket. A rétek zöldje erősebb volt, mint a tőkéké, helyenként kék, fehér virágok és vöröses lóhere szakították meg. A levegőben pacsirták csapkodtak szárnyaik- kal: mennyi élet, mennyi öröm tarka, dallamnélkuli énekükben!

Az égkék magasból öntik alá világos, tiszta hangjukat, mintha gyöngy ömlenék a fényes, kemény márványra, minden gyöngy más hangú és mégis egymáshoz hasonló... A temető élő sövényére a plebejus verebek egész köztársasága telepedett és valódi parlamenti zsivajt csaptak, kevés ész, kevés dallam, és mindez mily csúnya. De azért élet, mégis csak élet nyüzsög az élősövényen, de keretében... a holtak mezője." Mily színes leírás ez, tele élénk színekkel: az ember önkénytelenül is Gárdonyi, sőt: Jókai hasonló hegyvidéki leírásaira gondol, Jókai Vágvölgyére. És érdekes, ugyanez az író, Vajansky, abban a pillanatban, amint belép a város falai közé, az emberek kicsinyessége, szűk látóköre miatt sötét színeket rak palettájára:

a hős „átható tekintete . . . észrevette a lelki silányságot, a kicsinyes- séget és a cselszövést". Teljes, kissé kesernyés lelkéből nem szerette ezt az alacsony „világocskát", hisz magasabb szellemben nevelkedett, szép tanulmányokban mélyedt el, s nemzeti érzéstől égett. Lehet, hogy igazságtalan volt a mi mucsai „világocskánkhoz". Fogalmai, vágyai és bánata túl erősek voltak s nem engedték, hogy figyelme- sebben bepillantson a szlovák kisvárosi életbe, melyben lehet találni érdekes vonásokat is. Ezek előtt behúnyta a szemét, sóhajtott s az unalom száraz karjai közé ölelte, amikor pátriájára gondolt. Sziklav Ferencnek, a felvidéki magyar írónak egyik verssora jut eszünkbe

a kisvárosról: „Temető van itt, csak a fejfák élnek..."

És mégis ragaszkodnak hozzá! Mégis szeretettel csüggnek min- den tövén, minden zugán, mégis itt kell meghalniok! A szlovák költő,

4

(8)

5 0 SZIK LA Y LÁSZLÓ

a magyar költő egyaránt ragaszkodik szülőföldjéhez s ha meg is látja hibáit, ha nyomasztóan borul is rá a kicsinyesség és a nagy hegyek árnyéka, vállalja a borút, a fülledtséget, kitart hazája mellett. Hogy is mondta Petőfi?

„Itt minálunk nem is hajnallik még Holott másutt már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet.

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet."

A közös szülőföld közös képei közös érzést és közös gondolat- világot alakítottak ki a két nemzet lelkében. Amíg ezt a közösséget mesterséges jelszavak bontják meg, addig nem lesz harmónia a Duna völgyében. De a föld ráér, túléli a harsona rezét s a vezércikk papi- rosát.

Sziklay László

Ábra

Updating...

Hivatkozások

Kapcsolódó témák :