„Nem sűlyed az emberiség!”…

„Nem sűlyed az emberiség!”…

Album amicorum

Szörényi László LX. születésnapjára

Főszerkesztő: J

József Felelős szerkesztő: C

Tünde Szerkesztők: C

Rumen István

S

G. Zoltán

Nyitólap: www.iti.mta.hu/szorenyi60.html MTA Irodalomtudományi Intézet

Budapest, 2007

1569

K

L

Bővebb tájékoztatás: Szörényi Lászlótól

Néggyel az athéni, nyolccal a pekingi olimpiai játékok előtt Kínában jártam, Kínában jártunk, hárman, magyar irodalomtörténészek; én amolyan szerencsés potyautasként, erdélyi kiegészítésként lehettem Pomogáts Béla és Szörényi László társa a nagy utazásban.

Éppen Sanghait igyekeztünk a rendelkezésre álló pár nap alatt fölfedezni, természetesen a régi és új kínai csodákra érzékenyen, amikor Laci azzal állt elő a nyilván mindenféle (így: jelentési) kötelezettségtől megterhelt kísérőinknek, hogy vezessenek el az első itteni jezsuita misszió egykori székhelyére, ahol aztán rá is akadtunk egy kőoszlopra, a tudós csillagásznak emléket állító feliratra. Az írást – legalábbis akkor még – Szörényi sem tudta elolvasni, ám arról felvilágosított minket (és a ránk vigyázó írószövetségi megbízottakat), hogy ez a mandarin rangú kínai tudós fogadta be az olasz származású Matteo Ricci atyát és hittérítő csapatát, a 16. század második felében. Utazásunkról írt és könyvembe, a Gyökerek, álmok, tengerekKína-alfejezetébe is felvett beszámolómban nagyjából ennyit tudtam jelezni, kolozsvári protestánsként, a távoli jezsuita mozzanatról, hozzátéve filoló- gusi buzgalommal: „Bővebb tájékoztatás végett Szörényi Lászlóhoz, az Irodalomtudomá- nyi Intézet igazgatójához tessék fordulni, Budapesten.”

Tulajdonképpen többévi, sőt több évtizedes tapasztalatomat sűrítettem ebbe a mon- datba – bár valamikor nagyon régen, egyszer-kétszer én lehettem a „felvilágosító”. Példá- ul amikor először (?) Kolozsvárott járt, nálunk, a Mikes Kelemen utcában, Kőszeghy Péterrel; ma sem igazán tudom, hogy ez a látogatás nekem vagy inkább Mikes Kelemennek szólt – akkoriban sokan jártak erre, otthon Mikes-folytatók keresésében. Jobban emlék- szem egy budapesti összefutásra. Szó szerint futás volt, legalábbis Laci részéről, egy meleg nyári este érkezett a hátizsákjával Szegedről, valósággal beesett a kisvendéglőbe, mint egy maratoni futó, hogy végre kevéssel a megbeszélt időpont után hideg sör mellett elbeszél- gethessünk a „határon túli” intézményi önfenntartás akkoriban megnyílt lehetőségeiről.

Mi, aKorunk,már elkezdtük a román sajtó heti szemlézését (aSajtófókuszazóta is, immár tizenötödik éve él!), Szörényi tanár úr nem tudósi, hanem önként vállalt közéleti feladatként szeretett volna segíteni a mi ötletünk közvetítésével a felvidékieknek, ha jól emlékszem, Grendel Lajoséknak.

Kántor Lajos

1570

Innen kezdve találkozásaink jelentős mértékben fehér asztalokhoz, sörökhöz, hosszú- lépésekhez is köthetők, nem hagyva ki persze a feketekávét, amelyből a legjobbat Róma központjában rendelte nekünk. Feleségemnek megbocsátható, nekem azonban nyilván nem, hogy még ennyi filológusi affinitásom sem maradt, hogy megjegyezzem egy életre, melyik is az a tér, ahol a világ legjobb kávéját szervírozzák. Az igazság az, hogy jobban em- lékszem a római magyar követséghez közeli kínai kisvendéglőben elköltött ebédre, ahová a nagykövet úr hívott meg minket. Ehető, sőt jó ételt ajánlott nekünk az étlapról (ezt a gondolatot majd később folytatom), de már ott megtanulhattam, hogy kenyeret ne pró- báljon kérni ilyen helyen még egy erdélyi sem.

A bővebb tájékoztatásra Rómában más alkalmak is kínálkoztak. Nem sorolom elő valamennyit – még azt a feledhetetlen sétát sem Szörényi Lacival, a kincseit (neki kö- szönhetően) feltáró éjszakai Rómában, tisztára művelődéstörténeti, történelmi és mű- vészettörténeti környezetben (hozzászámítva a híres feketekávét), már csak azért sem, mert gyenge szakreprodukálónak bizonyulnék. Egy esti követségi fogadást viszont nem hagyhatok ki. Folyt már a közvetlen előkészítése a római–nápolyi hungarológiai kong- resszusnak, s az anyagiak biztosítása érdekében Szörényi nagykövet úr meghívott a rezidenciájára több egyetemi korifeust; s ha már vendégként a házban tartózkodtam, engem is odainvitált. Ő valamiért (hivatali elfoglaltságból) késett, a követségi kisebbek helyettesítették addig. Italt egy régebbi alkalmazott szolgált fel, az, aki érkezésünkkor kaput nyitott, és lakosztályunkba felvezetett, de előtte kioktatott, hogy az esernyőt tes- sék lent hagyni a belső bejáratnál, az esernyőtartóban. Vagy megismert engem, vagy nem, a várakozási ital kínálásakor, mindenesetre ezekkel a kedves szavakkal szólított meg: – Maga mit akar? – Én italt akartam, talán pálinkát, talán konyakot, tehát nem játszottam meg a sértődöttet. Később rákérdeztem a nagykövet úrra, hogy tulajdon- képpen ki volt azon az estén a pincérünk. Régi ávós, szólt a lakonikus válasz.

Közös „leghosszabb lépésünk” során, Kínában alkalmunk nyílt ennek az emléknek a fölelevenítésére, hiszen vendéglátóinknál 2000-ben is mindenütt velünk voltak, kísértek az ilyen „magamitakar”-ok, noha igyekeztek (többnyire) másképpen viselkedni. Peking- ben, Sanghaiban, Senzsenben már tudtunk nevetni is rajtuk. Volt ennek irodalomelméleti vonatkozása is. Igyekvő tolmácsunk (aki több évet töltött Budapesten a kínai diplomáciá- ban) magyar mondataiban sűrűn használta a „regény” szót; mi egyre jobban csodálkoz- tunk, hogy korunk e kétségtelenül fontos prózai műformája mindenütt jelen van a kínai életben, amíg aztán meg nem fejtettük: a szolgálatunkra kirendelt idegenvezető egy kö- zönséges, hasonló hangalakú szavunkat téveszti következetesen a műfajelmélettel. A de- rék tolmács utunk végéig következetes maradt, szelíd figyelmeztetésünk ellenére továbbra is ragaszkodott a „regény”-hez.

Szörényi Laci a két hosszú (Budapest–Peking és Peking–Budapest), különféle meg- viseltségekkel járó, végül is azonban bonyodalmaktól mentes repülőutunk közé ékelt tíz nap alatt egy percig sem tagadta, hogy számára az első kínai tartózkodás mekkora élmény, a szüntelen fölfedezések és művelődéstörténeti visszaigazolások alkalma. Amikor

1571

ezt páratlan látványosságok meglátogatása során bizonyította (beleértve a tobogán ki- próbálását a Nagy Falnál) vagy sajátos írószövetségi (szervezett) találkozóinkon adta elő, a magyar–kínai irodalmi kapcsolatok továbbépítését szorgalmazva – nem volt semmi baj. A baj, legalábbis számomra, a vendéglőkben, a különböző fokozatú közétkeztetési egységekben kezdődött el, egészen a legmagasabb szintű (kormányfőket is fogadó) pro- tokoll-termekig. Azt ugyanis, hogy megkóstoltatják velünk a számtalan helyi variánsban virágzó kínai konyha fogásait, magam is természetesnek vettem. (Kutyát, a köztudottan állatbarát, bár főként macskaszerető Pomogáts Béla, akkori elnökünk kifejezett kérésére sehol nem szolgáltak fel.) De a tobzódást, amelyben részünk volt mindvégig, a gyomrom már nemigen tudta elfogadni. A pálcikákat is érintetlenül hagytam – ellentétben két társammal –, így aztán étkezés kezdetekor nekem mindig hozták a kés-villát. A konflik- tus ott éleződött köztünk, ahol lehetett volna választani a kínai és az európai kínálat között, például Buzsi (vagy Bugyi) kirakatközségben, Senzsen határában, a déli külön- leges területen belül (itt a legnyilvánvalóbb a Nyugattal folytatott sikeres verseny, Kelet és Nyugat találkozása). Az elegáns épületkomplexumban, amely bowlinggal is szolgált a vendégeknek, felirat jelezte az európai (emberi) vendéglőt, s én természetesen meg- könnyebbülve sóhajtottam. De ismét kisebbségben maradtam, vagyis folytatódott 20–

21. századi erdélyi sorsom. Innen kezdve föl is adtam gyomrom szabadságharcát, morogva ugyan, behódoltam a többségi akaratnak. Utóvégre Kínában jártam...

A jelzettek után azt gondolom, aki kíváncsi a kínai konyha ízeire, specialitásaira, for- duljon bizalommal Szörényi Lászlóhoz. Bővebb felvilágosítást tőle ebben a tárgykörben is (a magyarországi humanizmus, a jezsuiták, az olasz kultúra, az újlatin költészet stb., stb. mellett) – az Irodalomtudományi Intézetben, Budapesten.

Bővebb tájékoztatás: Szörényi Lászlótól