Kísérlet a modern operajátszásra

Kísérlet a modern operajátszásra

KORSZAKOS-E AZ OBERFRANK-KORSZAK?

Divat lett a korszakosítás. Éppen csak véget é r t a Kádár-korszak (jóformán még el sem múlt a kor-szag), ostorozzuk a Brezsnyev- vagy a Sztálin-korszakot. Szegeden sok szó esik az átkos Komócsin-korszakról.

A művészet időszámítása nem egyezik a politikáéval, ám ott is szokás egy-egy névhez kötni azt, ami sikerek vagy kudarcok halmaza. Szegeden jobbára mitikus aranykorként él a Vaszy-korszak, s íme itt egy újabb, melyről vitatkozni lehet: véget ért az itteni opera Oberfrank-korszaka. Mi sem ellenszenvesebb számomra, mint hogy egy időszak vezetőit azonnyomban elkezdik becsmérelni, midőn székük (eset- leg tetemük) még ki sem hűlt. Az e f f a j t a bálványdöntögetésben jobbára azok járnak legelöl, kik a bálvány felállításában, megimádásában is buzgólkodtak, s uralkodásá- nak is haszonélvezői valának.

Az én célom n e m holmi leleplezés, a m ú l t átértékelése. Csak értékelés, össze- foglalót kísérlek adni Oberfrank Géza szegedi főzeneigazgatói működéséről. Ez az ív így egyben tekintve pontosabban kirajzolódik, mint az egyes előadások során. Ám

nemcsak a folyamata („története"), de jellege is van, azaz olyan vonásai, melyek állandóan jelen voltak, működését meghatározták. Eredményeit és hibáit szeretném tudatosítani, figyelembe véve néhány olyan szempontot, melyekre a napi bemuta- tókról írott beszámolókban nincs tér s alkalom.

„A higgadt értékeléshez távlat szükséges" — vethetik szememre. Mégis magamra vállalom a n n a k ódiumát, hogy némely megállapításomat az idő („a történelem") nem igazolja, ellene cáfol. Ennek ellenére, úgy vélem: bizonyos tanulság m á r most le- vonható. (Másrészt a messzeségnek meg szépítő hatása van. Gondoljunk csak Va- szyra, ne másra!) S az eredmények és a hibák rögzítése fontos ahhoz, hogy meg- kísérelhessük megőrizni, illetve kijavítani őket.

I.

O b e r f r a n k Géza 1983-ban szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz. Egyik első nyilatkozatában így fogalmazta meg művészi alapfelfogását: „Az én ideálom az ope- rajátszásban megteremteni a zenekari hangzás, az éneklés és a színpadi játék olyan egységét, amely a mű lehető legtökéletesebb interpretációját eredményezi." (Szegedi Egyetem, 84. 08. 03.) Az első évadot még elődje (és utóda) Pál T a m á s készítette elő, ezért O b e r f r a n k ú j í t ó törekvései csak részben tükröződtek. A sevillai borbély és a Parasztbecsület—Bajazzók felújításait Horváth Zoltán rendezte, aki n e m annyira saját, erős koncepciójára, s a színpadi mozgások aprólékos megtervezettségére épí- tett, m i n t a muzsika szolgálatára, a művészek egyéni ambícióira, invenciójára. Ezen mechanizmusok tették lehetővé, hogy a zeneigazgatónak kizárólag a zenével kellett törődnie, s így ezek az előadások zeneileg kidolgozottak, pontosak, színpadilag élve- zetesek voltak. Szerves része volt a megérdemelt sikernek, hogy m i n d k é t d a r a b sze- repeit remekül ki lehetett osztani. Az évad utolsó bemutatóját, Az eladott meny- asszonyt cseh vendégrendező, Psemysl Koci állította színpadra. Bár sem a mű, sem

a megvalósítás színvonala nem érte el az előző kettőét, mégis siker volt. Ennél is fontosabb azonban, hogy megjelent az időszak egyik legjellemzőbb és legpozitívabb

tásához.

A következő évadot Oberfrank ott indította, ahol az előzőt abbahagyta. Merész húzással egy teljesen ismeretlen művel kezdett (Telemann: A türelmes Szókratész), és a rendezést egy hasonlóan ismeretlen emberre, Kari Heinz Erkrathra bízta (ő az NDK-ból „nősült ót" hazánkba). Nos, a szerencse a bátor mellé áll: váratlanul? vagy mkább alapos elhatározás eredményeképpen, egy csapásra megvalósulni látszott Oberfrank ideálja. A fiatal Erkrath a német hagyomány újító szellemét hozta, ala- posan „felkavarta a vizet". Zenés színházat csinált, másrészről ezer elragadó ötlettel száműzte a színjátszási sablonokat: szereplői ízlésesen tollaslabdáztak vagy görkor- csolyóztak a barokk színpadon.

Példaértékű az évad következő felújítása, az Álarcosbál Is. Ebben először jön tétre az „FRV-effektus" (Nagy László igazgató kifejezése), Oberfrank a fordítást, a

fendezést és a vezénylést is magára vállalta. A következőkben gyakorta él a dupla

v

agy tripla funkcióval. Fordításairól most nem ejtek szót. Rendezése vázolta a mű alapvonalait, volt néhány találó megoldása, néhány tévedése, összességében nem igazán meggyőzően bizonyította ilyen irányú ambícióinak megalapozottságát. Más- felől a rendező sok időt, energiát rabolt el a karmestertől; az előadás zenei kidolgo- zottsága elmaradt az előzőekétől. Ügy tűnt — s ezt az egy évvel későbbi Carmen

18

igazolni látszott —, hogy tervei megvalósításához önmaga nem a legmegfelelőbb Partner, egyedül nem képes azokat végigvinni. Ugyanez az évad azonban Erkrath Mellett egy másik megoldást is ígért. A Nyugat lányával bemutatkozott Kerényi Miklós Gábor, aki élete első operarendezésével igen jelentős tehetségről tett bizony- ságot; nem is biztató kísérletet, de nyomban kiváló előadást hozott létre. Már akkor csillogtatta azokat az erényeit, amelyeket a következő évek nagy előadásaiban fej- tésztett ki: „eltörölte" a modoros gesztikót, jól mozgatta a szereplőit, s igen hatáso-

8a

h világított. Még egy szempontból jelentős ez az előadás: kezd kialakulni az Ober-

ír

ank-féle színház énekescsapata. Németh József Rance seriffben nemcsak igazán testére szabott szerepet kapott, de a karmester s a rendező több beállítást kifejezet- ten az ő alkatóra talált ki. (E jó szokás egyébként a későbbiekben nála is, más mű- vészeknél is folytatódik). Tünetértékű, hogy Oberfrank nem engedte színpadra lépni

^ebastian Gonzalezt, a meglehetősen rapszodikus chilei származású tenoristát, aki elete első szerepét tanulta meg magyarul. (Gonzalez a következő évadtól nem is ka- P°tt itt szerződést, Debrecenbe távozott). A „letiltás" indoka: magyar kiejtése igen fossz, időnként nevetséges. A valódi ok: a zeneigazgató a problematikusabb mű- vészegyéniségekkel nemigen tud mit kezdeni. Ezzel kapcsolatban meg kell említe- nünk Gyimesi Kálmán esetét, aki az Álarcosbál próbái alatt került éles (szerep- értelmezés!? emberi?) konfliktusba Oberfrankkal. „Egyszerűen nem tudtam neki

°}van instrukciót adni, amelyet teljesített volna" — mondta később az Irodalmi

Kávéházban a rendező-karmester. Ezt kővetően Gyimesi a perifériára szorul, igazi felújításban alig kap szerepet (kivéve az Aida Amonasróját), keveset lép színpadra.

B

3abb „nehéz ember" — újabb kudarc. A Nyugat lányában Gonzales helyét Juhász József és Vajk György veszi át (utóbbinak első operaszerepe Ramerrez), először jut telentősebb feladathoz Gurbán János, az utolsó előadáson elénekli Rance-et Andrej-

István — mindannyian az elkövetkező évek protagonistói. Ebben az évadban toéf nem volt a társulat tagja Horváth Zoltán, az addigi operai főrendező. Ezt a Posztot Oberfrank ezután sem tölti be, részben maga rendez, részben vendégeket hív.

Az Oberfrank-korszaknak — miként a feudalizmusnak vagy bármely más törté- nelmi kornak — van korai, virágzó s hanyatló időszaka. A következő két—két és fél

ev

ad kétségkívül a csúcs. Bár a dolog rosszul indult. Erkrath, előző évadbeli sikere Mapján, a nyugat-európai turnéra készülő Carmen re kap megbízást, ám a próbák

e

téjén az NSZK-ba távozik. Az opera rendezését ezek után Oberfrank vállalja ma-

8ár

a. Részben e méltatlan helyzet, részben az akkor játszóhelyül szolgáló mozi nyo-

morúsógos színpadi lehetőségei, ám részben Oberfranknak a darabról s a zenéről alkotott felfogása közepes produkciót eredményeztek. Ezt ellensúlyozta a Paraszt- becsület—Baj azzók magyar nyelvű új betanulása, mely átmenti a 83-as felújítás csaknem minden értékét. A z évad, s az egész korszak „nagy dobása" azonban Verdi Macbethjének felújítása. Ez a produkció Kerényi és Oberfrank együttműködésének egyik legnagyobb eredménye. Hatásos, végiggondolt rendezés, telibe talált főszereplő- választás (helyesebben: kitűnő darabválasztás a rendelkezésre álló legjobb éneke- sekhez); a Németh—Misura páros nagy személyes sikere. A hatalmas közönségsiker mellett nagy elismerést aratott ez a darab a nyugat-európai turnén, s az 1987-es szegedi operafesztiválon megkapta az összes díjak csaknem felét, köztük a legjobb produkciónak járó fődíjat is. A z értékelés reális: ez a Macbeth összességében kora legjobb magyarországi opera-előadása volt.

Miben haladta meg az előző évi Nyugat lányát? A z alkotótársak (karmester- rendező, szólisták-kórus-zenekar-műszakiak) összecsiszolódásán, a főszerepek jobb kioszthatóságán kívül igen fontos egy újabb „tettestárs" megjelenése: Makai Péterné, a díszlet- és jelmeztervezőé. A z ő térkezelése, színpadi megoldásai sokkal közelebb állnak Oberfrank és Kerényi színházának kívánalmaihoz, mint Varga Mátyás, a) i a Puccini-művet tervezte.

A 86—87-es évadban Oberfrank újabb rendezést vállalt: Szokolay Vérnászát állítja színpadra. Ebben bizonyítja, hogy rendezőként is jelentős teljesítményre ké- pes, ha a darab kezére játszik. Nemcsak alaposan ismerte a művet (hiszen annak pesti ősbemutatójakor az egyik karmester ő volt), de ez a zenei világ közel is áll hozzá; a cselekmény lineárisabb, a mű balladisztikus, látomásos jellegére pedig ih- letetten érzett rá. (Tagadhatatlan az is, hogy sok mindent megtanult Kerényitől.) A klasszikus ízlésű, a modernebb művektől ódzkodó közönségréteg is lelkesen tapsolt a szenvedélyes muzsika lobogó temperamentumú megszólaltatásának, az okos, szép rendezői megoldásoknak. A z évad második premierje, az Aida, Angyal Mária ren- dezésében, Varga Mátyás díszleteivel, a turnéra készült, négyes szereposztásban, több vendéggel, s „üzembiztos", a hagyományokra építő produkció volt, amelynek egy-egy előadását néhány nagyszerű énekes tette emlékezetessé. A harmadik tervezett be- mutató (Wagner: A bolygó hollandi) a következő évad elejére csúszott át. A z újabb Kerényi—Oberfrank-produkció hasonló erényeket mutatott, mint a Macbeth. A ren- dezés több ötlettel, tán kissé kevésbé ökonomikusán, de ugyanazon a magas szín- vonalon készült el. Ebben az előadásban mutatkozott meg először az előző évadban visszafoglalt nagyszínház összes szcenikai lehetősége. Kerényi és Makai megoldásai kiváló „színpadgépészeti" érzékről tanúskodtak, időnként döbbenetes effektusokkal sokkolták a közönséget, szolgálták a művet. Oberfrank karmesteri működésében mérföldkő a Wagner-felújítás. A z olasz vagy a francia művek esetében a gondosan kidolgozott hangzás, a helyes tempóvétel ellenére még a leginspiráltabb pillanatok- ban is érződött valami távolság mű s előadó között. Ebben az operában ilyen nem volt. A bolygó hollandi Oberfrank legjobb szegedi vezénylése, az egyetlen olyan, mely fenntartások nélkül kiváló. A r r ó l is meggyőzött, s ezt budapesti Parsifalja is igazolja, hogy a karmester legigazibb területe Wagner.

A z októberi orosz forradalom 70. évfordulójakor vették elő Borod in Igor herceg című művét. A bemutatót orosz vendégek rendezték, illetve tervezték. Sajnos, sem a Volski fivérek, sem a rendező, Vagyim Miitor nem igazolták meghívásuk jogos- ságát. Tablókkal, sablonokkal rakták tele a színpadot. Ez a muzeális előadás elég idegenül hatott modern színházzal kísérletező opera színpadán. M i v e l ráadásul a mű hosszú és egyenetlen színvonalú, az előadásokat néhány remek énekes (Németh és Gregor József), s a látványos polovec táncok „adták el". A z Igorhoz kapcsolódik továbbá az a dicstelen huzavona, melynek eredményeképpen Gregor József Győrbe szerződik. A z újabb Kerényi-rendezés, az Otelló élénk, é l v e z e t e előadás volt, szép számmal élhettünk át nagy pillanatokat is — ám Macbeth v a g y a Bolygó teljességét nem érte el. A darabról alkotott képe kevésbé volt nagyvonalú és végigkövethető.

Ez az előadás az Oberfrankéra utaló, kissé lefelé szálló ágát nyitja meg.

A z utolsó, most befejeződött évadot újabb áthúzódó bemutató, Hoffmann meséi

nyitja meg. A fiatal operarendező, Nagy Viktor — (annak idején nagy feltűnést kel- tett vizsgarendezésével, e g y merész, telitalálatosan avantgard Bajazzókkal) —, mun- kája több vonatkozásban izgalmas munka, csak hát épp a megelőzőek alapján még többet vártunk. Ráadásul Oberfrank dirigálása sem közvetítette igazán a zene sok- rétű zsenialitását. A nagy összegzés sajnos elmaradt.

II.

Hiba volna azonban, ha a korszak értékelésekor ebből a sikerületlenebb előadás- hői, évadból indulnánk ki. Kiindulópontunk csak a művészi elhatározás lehet.

»»A műveket akartam szolgálni" — nyilatkozta Oberfrank távozása alkalmából (Dél- Magyarország, 89. 06. 03.) A mondat illik egész ténykedésére: valóban a művek érde- keit tartotta elsősorban szem előtt. A szándék komolyságát, s a cél érdekében végzett

alapos munkát minden tisztelet megilleti. Ennek köszönhető, hogy az előadásokban kevés volt az esetlegesség, a zenekar játéka s az interpretáció egésze a magyar operai átlagot meghaladóan pontos volt. Oberfrank mindig teljes intenzitással dolgozott.

Am a produkciók mégis eltérő színvonalúak, hiába azonosan sok munkával készül- tek. Ehhez azonban egyértelműen le kell szögezni, hogy Oberfrank meghirdetett Programja valóban egy új zenés színházi szemléletet hozott. Felfogása sok tekintet- hon Felsensteinével egyezik meg: fontosabbnak tartja egy opera-előadás gondos szín- Podi kidolgozását, aprólékos megtervezését, mint az énekessztárok jelenlétét. Szegedi bemutatói azt példázzák, hogy a jó előadáshoz a tervezettség kevés, kell egy jelentős, fantáziadús rendezés, s bizony kellenek jó hangú énekesek, minél nagyobb sztárok, Ónnál jobb. Ezt is egyértelműen bizonyítják szegedi felújításai.

Nem ejtek szót Oberfrank szabadtéri produkcióiról, s csak röviden szeretnék

l rni karmesteri működéséről. Míg színházvezetői tevékenységét összességében pozi- tívnak tartom, karmesteri működése ellentmondásosabb. Utaltam rá, hogy zenei Mterpretációját egyedül Wagner esetében tartom kikezdhetetlennek. Ezt a problémát

F°dor Lajos, az Esti Hírlap kritikusa vetette f ö l legélesebben a Don Carlos kapcsán:

»Oberfrank Géza felkészültsége és felkészítő alapossága kifogástalanul összerázta az

°r®zág-világ tájairól csillagtúraként verbuválódott együttest. Azt hiszem, az énekesek okkal szeretnek vele dolgozni, biztonságot éreznek mellette. Milyen kár, hogy a ze- nélésnek csak a hü kottakép grafikus pontosságát szuggeráló, az átélést valósággal

®ormesztó, a drámaiságot görcsössé feszítő keménysége néha üvegfalként merevedik

® mű és hallgatói közé, amelyen nem hatolnak át a zene legfontosabb, élmény- forrósító hangjai. Hallgatom, és próbálom megérteni egy kiművelt, sugárzóan egész-

té0es müvészalkat értetlenségeit — évek óta hiába." (EH; 1988. 09. 05.)

Oberfrank az egyik legfelkészültebb, legsokoldalúbban képzett magyar karmes- ter. Tehetségének természete és egyéniségének bizonyos zárkózottsága miatt főképp

8 2

olasz műveket nála kevésbé felkészült kollégái is talán több hibával, kidolgozat- tenabbul, ám nagyobb hatással képesek megszólaltani.

A „történtekből" szinte egyenesen következnek Oberfrank Géza színházának telletnzői. Igazi műhelymunka folyt, létrejött az általa ideálisnak tartott ensemble- öPerajátszás. Mindezt azonban egyszemélyi vezetéssel valósította meg. „...a szerzö- aláírása előtt kikötöttem: amennyiben engem tartanak alkalmasnak a fö-zene- vazgatói posztra, szakmai kérdésekben soha ne akarjanak felülbírálni." (Muzsika,

8ö- május.) Művészeti kérdésekben egyedül döntött: főrendezőt nem szerződtetett, jte igazgató nem szólt bele a művészeti kérdésekbe. Ez elsősorban a darabválasztás- hon és az énekesek foglalkoztatásában mutatkozott meg. Oberfrank kevéssé tett en- gedményt a közönség populárisabb ízlésének, gyakran játszott népszerűtlenebb vagy

^feledett darabokat. „A magam részéről természetesnek tartom, hogy azokkal dol- goztam, akikkel lehetett." (DM, 89. 06. 03.) „Sok énekes egy bizonyos "rangon" felül

szívesen vállalja a testileg-lelkileg nagyon kimerítő színházi többletmunkát."

(Muzsika, 89. május.) A z igazság az, mint ezt fentebb is láttuk, hogy a választóvonal

^tem itt húzódik: A „nehéz emberekkel", a problematikusabb művészekkel vagy egy- oitalán, akiknek saját, a fő-zeneigazgatóéval nem teljesen egyező véleményük volt —

93

Oberfrank nem vagy alig tudott együtt dolgozni. A szerződtetéseket tekintve igazga- tása alatt jött Szegedre Iván Ildikó, Matkócsik Éva, Soskó András. Ezzel szemben ugyanezen időszakban távozott a társulattól Egri László, Iván Ildikó, Sebastian Gon-;

zalez, Gregor József, Soskó András. (Csupán a teljesség kedvéért: nyugdíjba ment Kariká Teréz, Lengyel Ildikó, Szabady József.) A magánénekesek közül alig jutóit:

komolyabb lehetőséghez Bálint Ilona, Egri László, Gyimesi Kálmán. Ez az arány meglehetősen kedvezőtlennek tűnik, á m az igazsághoz az is tartozik, hogy az ő se- gítségével érett a társulat vezető művészévé Erdélyi Erzsébet, Gurbán János, Szonda Eva, Vajk György. Ez is elsősorban a műhelymunka eredménye. Miképpen a „rend- szeres tréning" juttatott pályájának új kibontakozásához olyan már érett művészeket, mint Misura Zsuzsa vagy Németh József. A kiegyensúlyozatlanság legélesebben 8 tenorfachban érezhető. 1983 óta öt tenorista távozott a társulattól, s mindössze egil új nevelődött ki helyettük. A két régi, megbízható művész, Juhász József és Réti Csaba túl vannak az ötvenen, tehát korlátozottabb szerepkörben foglalkoztathatók, és néhány éven belül valószínűleg helyettesítésüket is meg kell oldani.

A m i Oberfrank műsorpolitikáját illeti, az jobban illeszkedett bizonyos művészi ambíciókhoz, mint a széles közönség populárisabb ízléséhez. Ennél lényegesebb ki- fogás, hogy gyakran nem a meglevő művészi adottságokra épített, így néhányszor rossz szereposztási megoldásokat kényszerült vállalni.

Oberfrank „művészi diktatúrájának" összegzésekor azt kell kiemelni, hogy igen jelentős eredményeket hozott. (Nem utolsó szempont az sem, hogy elképzeléseit ké- pes volt megvalósítani.) A nagysikerű és művészileg jelentős bemutatók elismerését a rendszeres nyugati turnék, a '87-es operafesztivál díjai, a Művelődési Minisztérium Nívódíja, a Bartók—Pásztory-díj, s nem utolsósorban Oberfranknak mostani kineve- zése a Magyar Állami Operaház fő-zeneigazgatói tisztébe „adatszerűen" is igazolják.

N a g y kérdés, hogy eredményei mennyire lesznek maradandók. Ü g y vélem ugyan- is, hogy mind erényei, mind hibái ugyanabból a tényből fakadnak: saját értékrend' jének, művészi álláspontjának kérlelhetetlen érvényesítéséből. S míg a hibák vi- ; szonylag könnyen ki javíthatók, az értékeket megőrizni sokkal nehezebb feladat, j

„A jövő évadnak különben is az igazságszolgáltatás színházi évadjának kell lennie

— nyilatkozta Pál Tamás (CsMH 89. 06. 02.), aki a zenekar élén utódja l e t t V a j o n a*

új vezetés mit lesz képes megőrizni az Oberfrank-korszak eredményeiből? Jó volna hinni, hogy a j ö v ő évadban a hibák kijavítása mellett az értékek megőrzésére B kellő figyelmet fognak fordítani. A tagadás, s az igazságszolgáltatás ugyanis önma- gában nem lehet müvészprogram. A z új művészeti vezető, Gregor József szinte tel- jesen az 1983 előtti idősrak művészi erőit választotta társul magának. Jó volna, ha a visszatérő személyek nem jelentenék egyben azon korszak mechanikus visszahoza- talát, és azt is, hogy az azóta kialakult szellemiséget teljes egészében, értékeivel együtt elutasítják.

Oberfrank Géza szegedi fő-zeneigazgatósága tehát minden ellentmondása elle- nére komoly eredményeket hozott. A kísérletet alapjában befejezettnek, sikeresnek, az időszakot korszaknak kell megbecsülnünk, s nemcsak emlékekben megőriznünk-

M Á R O K T A M Á S