Schmitt, H.O.: A nemzetközi pénzügyi rendszer: a reform három lehetősége

(1)

558 STATISZTIKAI lRODALMl FIGYELÖ

gasabb az átlagosnál. Olaszországban viszont az általában alacsony árszínvonal mellett az élelmiszerek ára meghaladja az átlagot. Fel—

tűnően alacsony (16 százalékkal az átlag álat- ti) a Német Szövetségi Köztársaság élelmi- szerfogyasztásának volumene, minden más fo- gyasztási csoport esetében az átlag felett van.

a bútorok és háztartási felszerelések fogyasz- tása pedig kiugróan magas (1490/0).

A közösségi fogyasztás arányai (Belgium 35. Hollandia 20 százalékkal az átlag felett) azt mutatják, hogy ennél (: tételnél, amelynek nagyságát döntően az állami intézményekben foglalkoztatottak szóma határozza meg. az ország nagysága sajátos szerepet játszik. E foglalkoztatottak szóma csak kevéssé függ az ország lakosainak számától. Az állami alkal- mazottak foglalkoztatási és bérarányai jelen- tős eltérést mutanak országonként, A Német Szövetségi Köztársaságban például az egész—

ségügyben foglalkoztatottak szóma 48 száza- lékkal nagyobb, Hollandiában 25 százalékkal kisebb az EGK-átlagnál, viszont Hollandiában a közigazgatás 45, az oktatás 40 százalékkal haladja meg az átlagot. Belgiumban ismét más a kép: a közigazgatás 69 százalékkal az átlag felett, az oktatás 13 százalékkal ez—

alatt van.

A beruházásokon belül a gépek és beren- dezések árszínvonala sokkal homogénebb az országok között. mint az építéseké, volumen—

ben viszont a gépi beruházásoké szóródik jobban, a Német Szövetségi Köztársaság 132 százalékától Olaszoszág 53 százalékáig (épí—

tésben 115 és 78).

(Ism.: Szilágyi György)

SCHMlTT. H. O.:

A NEMZETKÖZI PÉNZUGYI RENDSZER:

A REFORM HÁROM LEHETÖSÉGE

(lnternational monetary system: three options for reform.) - International Affairs. 1974. 50. köt. 2.

sz. 193—210. p.

Az elmúlt egy—két évben a világ tanúja lehetett az 1944-ben Bretton Woodsban lét- rehozott pénzügyi rendszer rohamos hanyat- lásának. Az első jelentős megrázkódtatást az jelentette, amikor 1971—ben az Egyesült Államok beszüntette a nemzetközi ügyletei rendezésére szolgáló aranyvételeket és _el- adásokat, s hivatalos aranykészlete már nem bizonyult elegendőnek a külföld dollárköve- teléseinek arannyal való fedezetére.

A dollárba mint a tőkés világ vezető va—

lutájába és fő tartalékképzőjébe vetett bi—

zalom megrendülésével, értékállandóságának megszűnésével nyilvánvaló lett, hcgy a fenn—

álló pénzügyi rendszer reformra szorul. A szerző ezzel kapcsolatban felveti a kérdést, vajon a nyugati világ legjelentősebb orszá- gai képesek lesznek-e szilárd pénzügyi rend—

szer megteremtésére? A cikk három olyan alternativát sorol fel, amely a pénzügyi rendszer reformjával kapcsolatban számitásba jö—

het. Az egyik a második világháború utáni de facto dollárárfolyam visszaállítása, a má—

sodik az árfolyam-lebegtetés fenntartása. a harmadik a szilárd és ellenőrzött valutaár- folyam-rendszer létrehozása.

Az elsőként említett módszer —— az eredeti dollárparitás visszaállítása — alkalmazásának mérlegelésével kapcsolatban visszatekintést ad a cikk a dollár helyzetében az utóbbi években bekövetkezett változásokról és ezek- nek a tőkés pénzügyi rendszerre gyakorolt hatásáról.

A második világháború után a világ mone- táris készleteinek legfőbb tényezői az egyes országok aranytartalékai voltak. melyeknek több mint 70 százaléka felett ebben az idő—

szakban az Egyesült Államok rendelkezett.

A többi ország a dollárhoz képest állapította meg valutájának árfolyamát. igy a dollár rögzített paritáson, egyértelműen vezető va- lutává lett. Az 1958—1961 közötti években azonban már jelentkeztek az amerikai fize—

tési mérleg nehézségeiből, az átmeneti gaz- dasági hanyatlásból adódó gondok, amelye- ket az Egyesült Államok a külföldi segély- programnak és a magántőke kiáramlásának korlátozásával. az export elősegítésével igye—

kezett leküzdeni.

1961 és 1969 között ismét gazdasági fel- lendülés következett. Ebben az időszakban —- főleg a hosszú lejáratú dollárkiáramlás kö- vetkeztében —— az amerikai fizetési mérleg továbbra is deficites maradt, és a többi ország együttvéve ennek megfelelő dollár- aktívummal rendelkezett. A dollárban fel- halmozódott követelések nyomán ezek az or- szágok erősen függő helyzetbe kerültek nemcsak az Egyesült Államok pénzügyi po—

litikájától, de közvetve a külpolitikájától is.

Amerika inflációs politikájának megfelelő mértékben csökkent a külföldi dollártartalé- kok értéke; a vietnami háború óriási pénz- ügyi terhei — akaratuk ellenére — a többi országra nehezedtek.

Amíg azonban a dollár korlátlan átváltha- tóságát biztosították. a nem kívánt dollár—

tartalékok aranyra váltásával az érintett or- szágok bizonyos mértékig nyomást gyakorol- hattak az Egyesült Államokra a pénzügyi mérleg hiányának mérséklése érdekében.

1965 végére azonban a külföldi dollárkövete- lések értéke egyre nagyobb arányban halad- ta meg az Egyesült Államok időközben egy- harmadára csökkent hivatalos aranykészle- tének az értékét. Az arany árának emelése vagy az aranyelaaás-eu befagyasztása he- lyett a jelentősebb tőkés országok egy közös alapot képező ún. ,,arany—pool"-lal kisérletez—

tek. de a spekulációs hullámok ezt az egyezményt elsodorták.

(2)

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ

1967-ben a Nemzetközi Valuta Alap az egyes országok fizetési mérlege átmeneti nehézségeinek áthidalására létrehozta az Alapnál biztosított különleges lehívási jogot jelentő ún. SDR—t. amely szigorúan kötődött a hivatalos aranyárhoz. Lényegében ennek a rendszernek arany- és dollárhelyettesítő szerepet szántak. A dollár külföldre áramlásá- nak. az Egyesült Államok fizetési mérlege romlásának azonban nem sikerült elejét ven- ni, és a különböző országok központi bank—

jai ismét szembe kerültek a dollár konver—

tibilitásának kérdésével. siettetve a dollár vezető szerepének elvesztését. 1971-ben az- után tíz ország újraértékelte valutáját.

Ebben az időszakban alkalmazták először az egyik lehetséges alternatívaként említett árfolyam-lebegtetési módszert. Az Egyesült Államok importpótilleték rendszerének fel—

függesztése ellenében a főbb tőkés orszá—

gok megegyeztek a dollár első hivatalos le—

értékelésében, s egymás után vállalták rög- zített árfolyamaik feloldását, szabad utat en- gedve a pénzpiaci következményeknek. A le—

begő valutaórfolyamok elvben lehetővé te- szik, hogy az egyes országok eltérő inflá- ciós rátákat tartsanak fenn anélkül. hogy a tartalékok növekedését vagy mérséklődését gátolnák.

Az Egyesült Államok arra számított, hogy az új megegyezés jelentősen javítani fogja kereskedelmi mérlegét, a többi érdekelt viszont azt remélte, hogy a dollár tökéletes konvertibilitását ismét helyreállítják, és az Egyesült Államok további gazdaságpolitiká—

ja elő fogja segíteni a valutaparitások mi- előbbi megszilárdítását. Ezzel szemben a dollár külföldre áramlása 1972-ben is foly- tatódott, és az amerikai fizetési mérleg de- ficitje megközelítette a 6 milliárd dollárt.

1973-ban azután gyors elhatározással sor került a dollár második leértékelésére, de ezt az Egyesült Államok részéről semmiféle stabilizációs intézkedés nem támasztotta alá, és az együttműködést a spekulációk újabb sorozata erősen veszélyeztette. Mindezek el-

559

lenére 1973 tavaszán még maradt némi re—

mény a jövőbeni nemzetközi együttműködés—

re. Hat európai ország továbbra is közö- sen lebegtette valutaárfolyamát a dollárral szemben, Egy stabil európai pénzügyi kapcsolat —— a szerző álláspontja szerint — ki- induló lépés lehetne olyan szervezett és el- lenőrzött monetáris rendszer újbóli kialakítá- sához, amely rögzitett, de korrigálható ár- folyamokon alapulna. Ehhez azonban olyan összehangolt, (: nemzeti érdekeket sok eset- ben háttérbe szorító gazdaságpolitikára vol- na szükség, amely csak szigorú kölcsönösségi alapon fogadható el, s melynek elengedhe—

tetlen feltétele az egyes integrációk közötti széles körű gazdasági. sőt külpolitikai együtt- működés. Kérdéses továbbá az, hogy léte—

zik-e jelenleg olyan pénzügyi eszköz, amely megfelelne általánosan elfogadható tartalék—

képzőnek. Végezetül, de egyáltalán nem utolsósorban a kőolajárak ugrásszerű emel- kedése, az ezt követő infláció a valutapiaco—

kon olyan nehézségekkel fenyeget. amelynek megoldása az ismert és eddig alkalmazott módszerekkel nem lehetséges.

A szerző végül azt a következtetést vonja le, hogy mindhárom ismertetett módszer al- kalmazásának megvan a maga óra. A dal- lár régi helyzetének a visszaállítása egyetlen ország központi bankja számára nemzetek feletti szerepet jelentene. A lebegő árfolya—

mok magukban rejtik annak veszélyét, hogy az országok azokat egymás ellen játsszák ki.

A monetáris készlet standard megvalósulása a nemzeti függetlenség nagyfokú feladásá- val járna.

Az együttműködés új formája tehát csak kompromisszumok árán képzelhető el. A je- lenlegi bomlási folyamatot nem lehet csu- pán a gazdasági kapcsolatok területén vizs—

gálni, hatóköre ennél sokkal szélesebb.

ezért a mostani körülmények között egyre ne- hezebb előrejelzéseket készíteni a jövő pénz—

ügyi rendszeréről.

(Ism.: Szőnyi Gyuláné)

IPARSTATISZTI KA

DARAGAN. M. -— PETRENKO, V. — GOLUB, V. — ZAHAROV, M.:

A TERMELÉSI VOLUMEN VÁLTOZÁSA ELEMZESÉNEK TOVÁBBFEJLESZTESE

(O szoversensztvovanií analiza izmenenija ob'ema produkcii.) —Vesztník Sztatisztíkí. 1974. 8. sz. 3—9. p.

A szovjet gazdaság fejlődésének legfonto- sabb követelménye ma a hatékonyság minden lehető módon történő emelése. Ez magában foglalja az egy munkásra jutó termelés nö- vekedésének gyorsulását is. A IX. ötéves terv például az ipari termelés növekedésének 87——

90 százalékát kívánja ebből a forrásból el- érni. Az élő munka jelentősége tehát nagy és fokozottan szükséges a felhasználásban rejlő tartalékok feltárása. A módszertani feladat:

a termelés abszolút növekményét alkotóele- meire kell visszevezetni. A Vesznik Sztatisztiki hasábjain az elmúlt évek során mártöbbször foglalkoztak ezzel a problémával. A megjelent cikkek egyike -— Kazinec professzor írása — a termelési volumen növekedésével kapcsolat—

ban két tényező (a foglalkoztatottak átlagos állományi létszáma és az egy foglalkoztatott—