DÉL CSILLAGA

VERNE GYULA

DÉL CSILLAGA

A GYÉMÁNTOK HAZÁJA

FRANCIÁBÓL FORDÍTOTTA

GYÖRGY ALADÁR

HARMADIK JOGOSÍTOTT KIADÁS

SZÁMOS KÉPPEL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

I.

Azok a fura franciák.

— Beszéljen uram, hallgatom!

-— Uram, van szerencsém megkérni leányának, miss Watkinsnak kezét.

— Alice kezét? ...

— Igen, uram. Kérelmem, úgy látszik, meglepi önt.

Talán megbocsátja, ha azzal fárasztom, hogy kissé meg­

magyarázzam, amit talán rendkívülinek tart. Huszon­

hat éves vagyok. Méré Cipriánnak hívnak. Bányász­

mérnök vagyok sa műegyetemen jeles oklevelet szerez­ tem. Családom tisztességes és köztiszteletben áll, bár nem gazdag. A francia konzul a Fokföldön bizonyságot tehet ésfelvilágosítást adhat róla ; ha többet is akarna megtudni, barátom, Barthés Pharamond, a rettenthet­ len vadász, kit ön jól ismer, mint általában mindenki Griqua-földön, szintén bizonyíthatja szavaimat. Én itt tudományos megbízatásban vagyok a tudós akadémia és a francia kormány megbízásából. Múlt évben az Instituttól a Houdart-díjat nyertem egy munkámért, mely Auvergne vulkánikus szikláinak vegytani eleme­

zéséről szólt. Vaal gyémánttermő vidékéről szóló dol­

gozatomat, melyet rövid időn befejezek, a tudós világ bizonyára szintén rokonszenvesen fogja fogadni. Ha visszatérek, Párizsban abányászatiiskola tanárává fog­ nak kinevezni s állandó lakásom lesz ott az egyetem­

utcában 104-ik szám alatt a harmadik emeleten. Fize­

tésem a jövő év január elsején négyezernyolcszáz frankra emelkedik. Tudom, hogy ez nem Peru; azon­ ban magánmunkáim eredménye, a kísérletek, aka-

1*

démiai díjak és szakközlönyökben kiadandó dolgoza­

taim ez összeget csaknem meg fogják kétszerezni.

Hozzáteszem, hogy igényeim szerények; mi sem gá­

tolja tehát, hogy boldogok legyünk. Uram, van szeren­ csém megkérni leányának, miss Watkinsnak kezét.

Már e rövid társalgás szilárd s határozott hangjából is könnyen észre lehetett venni, hogy Méré Ciprián megszokta minden esetben egyenesen a tárgyhoz szó­

lam s egészen nyíltan beszélni.

Arca nem hazudtolta meg a hatást, melyet beszéde előidézett. Oly fiatal ember volt, ki rendesen felsőbb tudományos kísérletekkel foglalkozott ; s ezért nem en­

gedett több időt a világi hiúságokra, mint amennyi múlhatatlanul szükséges volt.

Gondosan megfésült gesztenyeszín haja, szőke sza­ kálla, mely azonban még alig emelkedett az arcbőr fölé, egyszerű nyers vászonból készült úti ruhája, tíz souért vett szalmakalapja, melyet udvariasan a beme­ netnél lévő székretett, míg társa az angol-szász faj szo­ kott fesztelenségével folytonosan fedett fővel ült — mindez Méré Ciprián komoly jellemét tükröztette vissza ; mi nyugodt tekintete tiszta szívre s nyugodt lelkiismeretre mutatott.

Még azt is elmondhatjuk, hogy e fiatal ember oly tökéletesen beszélt angolul, mintha hosszabb időn át tartózkodott volna Nagy-Britannia valamelyik leg­ nemzetibb megyéjében.

Watkins úr hosszúszárú pipából füstölve hallgatta ; fából készült karosszéken ült, ballábát egy szalma­

székre kinyújtva durva asztalon könyökölt, melyen egy korsó gin volt meg egy félig megtöltött pohár, Ez az úriember fehér pantallót viselt, durva kék vászon mellényt, sárgás flanellinget nyakkendő és haj­

tóka nélkül. Rengeteg nagy posztókalapja alatt, mely a szürkülő fejhez mintha oda lett volna nőve, látszott a vörös és duzzadt arc, mely fagyos pöszmétéhez ha­ sonlított. E kevéssé vonzó arcot nagyrészt elfedte a sárgás kutyatejszínű ritka szakáll, de élénken tűnt elő

5

belőle két kis szürke szem, melyekből azonban alig lehetett türelmet és jóságot kiolvasni.

Watkins úr mentségére meg kell azonban említe­ nünk, hogy a köszvény miatt rettenetesen szenvedett s ezért volt kénytelen ballábát begöngyölgetve tar­

tani ; és hogy a köszvény más országokban sem, Afrika déli részében pedig még kevésbbé alkalmas arra, hogy megszelídítse azoknak jellemét, kiknek ízü­ letét megtámadja.

A leírt jelenet ugyanis Watkins úr gyarmatépületé­ nek földszinti helyiségében folyt le, mely az egyenlítő­ től délre, a 29-ik szélességi fok alatt s a párizsi meri­

diántól számítva a keleti hosszúság 22°-nál, Oranzs köztársaság nyugati s a brit fokföldi gyarmat északi határán, Dél-Afrika vagy az angol-hollandiai afrikai birtokok közepén feküdt. Ez országot, melynek hatá­

rát a Narancs-folyó jobb partján túl a nagy Kalakari sivatag képezi, s melyet a régi térképeken a Griquák földjének neveztek, mintegy tizenkét év óta sokkal helyesebben «Diamonds- Field», azaz «Gyémántmező»

név alatt ismerjük.

A társalgószoba, amely ezen társalgás színhelye volt, szintén érdekes volt ; amennyiben némely itt el­

helyezett bútordarab drága és pompás, a benső föl­ szerelés némely része pedig szegényes volt. A padló például egyszerű vert földből volt, de részben vastag szőnyeg s drága prémek borították. A falakon sehol sem volt egyéb, mint papír-tapéta, de rajta függött egy gyönyörű ingaóra vésett munkával, értékes kü­ lönböző nemű fegyverek, pompás keretbe foglalt angol festmények. Bársonydiván terült el egy fehér faasztal mellett, mely utóbbit legfölebb konyhában lehetett volna szükségből használni. Az egyenesen Európából hozatott karosszékek hiába terjesztették ki karjaikat Watkins úr felé; ez jobban szerette régi karosszékét, melyet saját kezével faragott. Egészben véve azonban az értékes tárgyak halmaza s különösen a párduc-, leopárd-, zsiráf- és tigrisbőrök, melyek a bútorokon

mindenütt szétszórva hevertek, az bizonyos barbár gazdagságra emlékeztettek e teremben.

Különben lehetett látni a tetőzet alakjából, hogy az épületnek nem volt emelete és az egész csak földszinti helyiség volt. Mint általában e vidéken, ez is részben deszkákból, részben vert földből állott, a tetejét pedig csatornás ólomlemezekkel fedték, melyeket a fadesz­

kákra könnyedén odaillesztettek.

Látható volt továbbá, hogy ezt sem építették úgy, hogy állandó tartózkodási hely legyen. Valóban egy pillantás az ablakon át elegendő volt, hogy jobbról és balról öt vagy hat elhagyott épületet vegyünk észre, melyek mind egyszerűek voltak, de különböző korúak s a pusztulás különböző fokozatai szerint egymástól eltérők. Ezek voltak azok a házak, melyeket Watkins úr egymásután építtetett, melyekben lakott, s melye­ ket, amint vagyona gyarapodott, ismét elhagyott, úgy hogy azokat vagyona gyarapodása lépcsőinek lehetett tekinteni.

A leginkább összeomlott ház egyszerűen gyephalmaz­ ból készült s alig lehetett másnak, mint kunyhónak nevezni. A következő már vert földből készült, a har­

madik földből és deszkából, a negyedik még ezenfelül ólomból is. Mintegy az ipar fokozatos haladását is le­ hetett rajtuk látni, amint azt Watkins úr erszénye bírta.

E többé-kevésbbé tönkrement lakások mind egy dombon állottak, a Vaal és Modder egybeömlésénél, mely két folyó Dél-Afrika e vidékén a Narancs-folyó­

nak legtekintélyesebb mellékvize. Köröskörül, amen­

nyire az ember szeme elláthatott, délnyugat és észak felé, nem volt más, csak kopár és kellemetlen sivatag.

A Veid — miként az itt lakók e vidéket nevezik — kopár, terméketlen, homokos puszta, melyen messze távol csak itt-ott látszik ritkás fű s néhány tövis­

bokor. E szomorú vidék jellemző sajátságai közé tar­

tozik, hogy egyetlen fa sem tenyészik rajta. S mivel a kőszén is egészen hiányzik s a közlekedés a tengerrel

7

nehéz és költséges ; nem kell csodálkoznunk, hogy tüzelőanyag sincsen és házi használatra csak szárított trágya marad.

Ezen egyhangú, meglehetős szomorú kinézésű tala­ jon terül el a két folyó partja, oly alacsonyan s annyira összeszorítva, hogy szinte alig tudjuk megérteni, miért nem folynak széjjel az egész síkságon.

Csak keletfelé, aláthatárszélénlehet látni két hegy­

ségnek, a Platberg és Paardebergnek fogazott nyúlvá­ nyait és ezek aljában éles szemű ember észreveheti a füstöt,aport ; továbbákis fehér pontokat, melyek házak vagy kunyhók — szóval élő lények tartózkodási helyei.

Itt e helyen, Veidben, vannak a gyémántkutatók tanyái, a Du Toit’s Pan, a New-Rush; s amely talán valamennyi közt a leggazdagabb,, a Vandergaart- Kopje. Mindezen különböző, az égbolt felé nyitott s csaknem a föld felszínén levő bányában, melyeket kö­

zönségesen «dry-diggings», azaz száraz bányák névvel jelölnek, 1870 óta körülbelül négyszáz millió frank értékű gyémántot s drágaköveket találtak. Mind­ annyian együtt vannak egy nagy körben, mely leg­ fölebb két vagyhárom kilométernyi átmérőjű. Watkins tanyájáról, mely innen körülbelül négy angol mér­

földnyire fekszik, közönséges távcsővel igen világosan lehet látni az ablakból mindeniket.

Különben e helyet tanyának vagy majornak nevezni igazában aliglehet,mivel körös-körülalig lehetett más­

nemű gazdálkodást látni. Miként Dél-Afrika e vidékén lakó más állítólagos farmerek, Watkins úr is sokkal inkább baromtenyésztő volt, egész sereg ökör, kecske és juh tulajdonosa, mint valódi földmívelő.

Ezalatt azonban Watkins úr még mindig nem vála­

szolt Méré Ciprián oly udvariasan, de azért egész hatá­

rozottan feltettkérdésére. Miután legalább három per­ cet szánt a gondolkozásra, végre elszánta magát, hogy pipáját kiveszi ajkai közül s ekkor a következő véle­ ményt fejezte ki, mely bizonyára elég távoli vonatko­ zással bírt a fölvetett kérdéssel:

— Azt hiszem, hogy az időjárás változni fog, ked­

ves uram! Köszvényem sohasem kínzott meg még annyira, mint ma reggel óta!

A fiatal mérnök összeráncolta homlokát, kissé elfor­

dította fejét s megerőltetésébe került, hogy a kellemet­

len meglepetést ne lehessen rajta észrevenni.

— Talán jól tenne, Watkins úr, ha lemondana a szeszes italról! — mondá egész nyugodtan a kancsóra mutatva, melynek tartalma a töltögetés folytán eléggé láthatólag megapadt.

— Lemondjak a ginről! Jupiterre! ön jó tanácsot ad! — kiáltott a farmer. — Ártott-e valaha a gin be­

csületes embernek?... Igen; tudom, hogy ön ezt akarja mondani!... De engedje meg, hogy idézzem egy orvos tanácsát, melyet egy köszvényben szenvedő lordmayornak adott! Hogy is hívták csak ezt az or­

vost? Abernethy, azt hiszem! «Akar-e ön meggyó­ gyulni? — mondá betegének — akar-e ismét erőt sze­ rezni? Éljen észszerűen naponként egy shillingből s ez összeget keresse meg saját munkájával!»Ez igaz és jó dolog! De ha a mi öreg Angliánkban valaki csak azért, hogy jó erőben maradjon, naponként megelégednék egy shillinggel, mi haszna volna belőle, ha vagyont gyűjtött? ... Azily erős tréfák méltatlanok oly szelle­

mes emberhez, mint ön, Méré úr! . . . Ne is beszéljünk hát erről, kérem . . . Ami engem illet, láthatja, hogy én minden jót szeretek a világon! ... Jól enni, jól inni, egy jó pipa dohányt kiszívni, ez az egész, mire vágya­ kozom, nincs más gyönyörűségem a világon és ön azt akarja, hogy mindezekrőllemondjak?

— Oh! nekem mindehhez semmi közöm! — vála­ szolt Ciprián őszintén. — Én egyszerűen csak egy egészségi szabályt mondtam önnek, melyről azt hi­ szem, hogy helyes! De hagyjuk e tárgyat, ha ön is úgy akarja, Watkins úr s térjünk vissza az én látogatásom speciális tárgyára.

Watkins úr, mintha unatkoznék, ismét visszaesett hallgatagságába s csöndesen pöfékelte a dohányfüstöt.

9

E pillanatban az ajtó megnyílt. Egy fiatal leány lé­ pett be, tálcán poharat hozva.

A csinos alak, ki a veldi gyarmatosok divatja sze­ rint nagy főkötőt viselt, egyszerű apró virágos vászon­ ruhába volt öltözve. Körülbelül tizenkilenc vagy húsz éves lehetett, igen fehér arcszínű, szép szőke, finom hajjal ; nagy kék szemeivoltak, arca kellemet s vidám­

ságot árult el s az ártatlanság, kellem és jó kedv su­

gárzott le róla.

— Jó napot, Méré úr! — mondá franciául, de kissé angolos kiejtéssel.

— Jó napot, Alice kisasszony! — válaszolt Méré Ciprián, ki a fiatal leány beléptekor felállott s kissé meghajtotta magát.

— Láttam, hogy ön ide jött, Méré úr — válaszolá Watkins kisasszony, s kellemes mosolygása közben látni lehetett fogait — és mivel tudom, hogy ön nem szereti atyám rossz ginjét, hoztam önnek limonádét s kívánom, hogy kedves egészségére váljék!

— Igazán, rendkívül kegyes, kedves kisasszony!

— Ah ! ön nem is hinné, hogy Dada, az én struccom, mit nyelt el ma reggel ! — folytatá a leány élénken. — Elefántcsontgolyómat tüntetteel!.. . Igen ! az elefánt­ csontgolyót! ... Jó nagy volt ugyan, hiszen látta ön is, Méré úr, s egyenesen a newrushi billiárdról hozták!...

Nos! ez a falánk Dada úgy lenyelte, mint akár egy pilulát ! Igazán mondom, ez a gonosz állat előbb vagy utóbb arra visz, hogy meghalok bánatomban!

S elmondva történetkéjét, Watkins kisasszony kék szemének szögletében vidám sugár tűnt elő, mely leg­ kevésbbé sem látszott arra mutatni, hogy szomorú jóslata, habár későn, be fog teljesedni. Azonban egy­ szerre, a nők éles megfigyelő tehetségével, észrevette, mily hallgatagok atyja és a fiatal mérnök, s az ő jelen­ léte mennyire feszélyezi őket.

— Lám, uraim, zavarom önöket! — mondá. — Tudják, hogy ha oly titkuk van, melyet nekem nem lehet hallanom, kész vagyok elmenni! . . . Különben

nekemsincs elvesztegetni való időm! Még egy szonátát kell betanulnom, mielőtt az ebédhez fognék! . . . Ej, ej ! igazán, önök, uraim, ma éppen nem fecsegők! . . . El­

hagyom hát önöket, hogy sötét terveikkel foglalkoz­

zanak !

Elindult, de csakhamar visszafordult, s mivel igen fontos tárgyról akart megemlékezni, nyájasan így szólt :

— Méré úr, ha ön ki akar kérdezni engem az éleny­

ről, rendelkezésére állok. Már háromszor olvastam el azt a fejezetet a vegytanból, melyet szíves volt nekem átadni, valamint a «gáznemű, színtelen, szagtalan s íz­

nélküli testekről» szóló fejezetből is mindent tudok.

Erre Watkins kisasszony szépen bólintott fejével s eltűnt, mint valami bolygó meteor.

Egy kis idő múlva egy kitűnő zongora hangját lehe­

tetthallani a társalgó teremtől jó távol eső szobából s az eléggé bizonyította, hogy a fiatal leány egészen a zenei gyakorlatokra adta magát.

-— Nos tehát, Watkins úr — ismétlé Ciprián, kit a szeretetreméltó tünemény is bizonyosan emlékeztetett volna kérdésére, ha ugyan képes lett volna azt valaha elfeledni — szándékozik-e ön választ adni arra a kér­

désre, melyet szerencsém volt önhöz intézni?

Watkins úr kivette a pipát szájából, méltóságtelje­ sen a földre köpött, büszkén fölemelte fejét s szemeit kutató tekintettel szegezve a fiatal emberre, ezt kérdé :

— Nemde, valami véletlen folytán, talán már be­

szélt is vele erről?

— Beszéltem valamit! . . . kivel?

— Arról, amit ön mondott? . . . leányommal?

— ön nem ért meg engem, Watkins úr! — vála­ szolá a fiatal mérnök oly hévvel, mely őszinteségét eléggé bizonyította. — Én francia vagyok, uram! . . . Ne feledje ezt! . . . Mondhatom önnek, hogy sohasem engedném meg magamnak, hogy a kisasszonnyal, az ön leányával, házasságról beszéljek az ön engedelme nélkül.

11

Watkins úr tekintete nyájasabb lett s úgy látszott, hogy nyelve is megoldódik.

— Annál jobb!... Derék fiú!... Engem legke­ vésbbé sem lágyít meg az ön hallgatagsága Alice-szal szemben — mondá Watkins úr csaknem kedélyes hangon. — Nos hát, mivel az embernek bizalma lehet önben, adja nekem szavát, hogy többé nem is fog igyekezni vele e tárgyról beszélni!

— És miért, uram? — kérdé a fiatal mérnök meg­ ütközve.

— Mivel e házasság lehetetlen, s jobb, ha nem is tart számot reá! — válaszola Watkins úr. -— Méré úr, ön becsületes fiatal ember, tökéletes gentleman, kitűnő vegyész, jeles tanár, sőt a fölött sem kételkedem, hogy nagy jövője van, de azért leányom mégsem lehet az öné, abból az egyszerű okból, mivel egészen más ter­

veim vannak vele!

— De ha mégis, Watkins úr . . .

— Ne zaklasson!... Hiába lenne! — válaszola a gyarmatos. — Lehetne ön angol herceg, még sem ille­ nék terveimhez! De ön még nem is angol alattvaló s egész nyíltsággal jelentette ki, hogy semmi vagyona sincs! Nos, őszintén szólva, komolyan hiszi-e ön, hogy én azért neveltem volna fel Alice-t ilyenné, Viktoria és Bloëmfontain legjobb mestereinek segítségével, hogy húsz éves korában elmenjen Párizsba, az egyetem­

utcába, a harmadik emeletre egy oly úrral, kinek anyanyelvét nem is értem? . . . Gondolkozzék csak erről, Méré úrs képzelje magát az én helyzetembe !...

Tegyük föl, hogy ön volna Watkins János gyarmatos, a Vandergaart-Kopje bánya tulajdonosa és én volnék Méré Ciprián úr, egy fiatal, a Fokföldre küldött tu­

dós !... Tegyük föl, hogy ön itt, a társalgószoba köze­ pén ülne, egy pohár gint szürcsölgetve s egy pipa hamburgi dohányt szíva ; lehetséges-e, hogy ön egy pillanatig — csak egyig is ! — helyeselhetné az eszmét, hogy leányát ide adja nekem feleségül?

— Hogyne? Watkins úr — válaszolá Ciprián még

pedig habozás nélkül, — ha azt hinném, hogy meg­

találtam önben azokat a sajátságokat, melyek öt bol­ doggá tehetik!

— Eh! önneknincs igaza, kedves uram, éppen nincs igaza! — válaszolt Watkins úr. — ön úgy cselekszik, mint egy olyember, kinem méltó arra, hogy a Vander­

gaart-Kopje bánya az öné legyen, vagyis inkább ön­

nek nem lesz ily bányája! Mert elvégre is azt hiszi-e, hogy az minden fáradság nélkül jutott az én tulajdo­ nomba? Azt hiszi talán, hogy nem kellett hozzá ész és tevékenység, hogy megszerezzem s biztosítsam e tu­ lajdonomat? . . . Nos, Méré úr, ez az ész kipróbált, a jelen nevezetes és határozott körülményben is s én ehhez ragaszkodom életem minden tettében s különö­ sen abban, ami leányomra vonatkozik!. .. Ezért is­ métlem önnek : ne tartson számot reá!. .. Alice nincs önnek szánva!

E diadalmas befejezés után Watkins úr megragadta poharát s egyet hörpintett belőle.

A fiatal mérnök, megzavarodva, mitsem tudott vá­

laszolni. Ezt látva a másik, még tovább folytatta :

— Ti franciák igazán fura emberek vagytok! — folytatá. — Szavamra, ti egyáltalán nem is jöttök za­

varba! Hogyan! ön ideérkezik, mintha az égből pot­

tyant volna, Griqualand közepére, körülbelül három hóval ezelőtt egy derék emberhez, aki önt e kilencven nap alatt tízszer sem látta! Odamegy hozzá, megláto­ gatja s azt mondja neki : Watkins Stapleton János, önnek van egy csinos, kitünően nevelt leánya, kit álta­ lában a vidék gyöngyének neveznek s aki azonfelül, de ez nem is határoz, egyedüli örököse a két világrész leggazdagabb gyémántbányájának ; — ami engem illet, én Méré Ciprián vagyok Párizsból, mérnök 4800 frank évi fizetéssel. Adja tehát feleségül nekem ezt a szép, fiatal teremtést, én elviszem hazámba s ön nem fog róla másként hallani, csak időről-időre posta vagy távíró útján . .. Hát ön ezt természetesnek találja?!...

Én részemről visszatetszőnek tartom!

13

Ciprián elsápadva fölemelkedett. Fölvette kalapját s menni készült.

— Igen, visszatetszőnek! -— folytatá a gyarma­ tos. — Én nem veszembe ezt a labdacsot. Régi törzs­ ből származott angol vagyok, uram, s akárminek lát is most, szegényebb voltam valaha, mint ön. Igen, sokkal szegényebb . . . Mindenféle mesterséggel foglal­ koztam életemben! Voltam matróz egy kereskedő hajó födélzetén, bölényvadász Dakotában, bányász Arizo­

nában, pásztor Transvaalban . . . ismerem a hideget és meleget, az Ínséget és fáradságot! . . . Húsz évig hom­

lokom verejtékével kerestem meg kenyeremet, mely egyedüli ebédem volt. Midőn a megboldogult Watkins asszonyt, Alice anyját, nőül vettem, ki francia eredetű boer leány volt, olyan, mint ön — hogy mellesleg megjegyezzem — kettőnknekegyütt nem volt annyink, amennyivel egy kecskét el lehetett volna tartani. De én dolgoztam, nem vesztettem el bátorságomat : most gazdag vagyok és munkám gyümölcsét élvezni akarom.

Mindenekfölött pedig itt akarom tartani leányomat, hogy ápoljon ízlésem szerint s esténként zenéljen, ha unom magamat! . . . Ha valaha férjhez megy, akkor itt fog férjhez menni valamely helybeli fiatal emberhez, aki oly gazdag, mint ő, gyarmatos vagy bányász, mint én, és aki nem beszél arról, hogy éhen akar halni valahol a harmadik emeleten egy oly or­

szágban, hova soha életemben nem szeretném lábamat betenni. Férjhez megy például Hilton Jakabhoz vagy más hasonszőrű fickóhoz! . . . Kérő semmi esetre sem fog hiányzani, azt mondhatom !... Végre is, őszinte angol nyelven szólva, én mindennél többre becsülöm e pohár gintéssemmiért sem adom, ha egy pipa dohányt szívhatok!

Ciprián már reátette kezét az ajtókilincsre, hogy el­ hagyja a szobát, melyben fulladozni kezdett.

— Különben ne haragudjék! — kiáltott Watkins úr. — Én teljesen a régi maradok mindenben, Méré úr s mindenkor nagyon fogok örvendeni, ha önt látom,

mint lakót és barátot! . . . S íme, éppen ma este is vá­

runk néhány embert! . . . Nem akar velünk tartani?...

— Nem, köszönöm, uram! — válaszola hidegen Ciprián. — Be kell fejeznem levelemet, hogy elkészít­ sem a posta indulására.

S ezzel elment.

— Ezek a fura franciák . . . valóban furák! — is- métlé Watkins úr, reágyujtva pipájára egy kátránnyal megkent húr végével, mely mindig kezénél volt.

Ezután ismét felhörpintett egy nagy pohár gint.

II.

A gyémántmezőkön.

Ami a fiatal embert legjobban sértette Watkins úr feleletében, az az volt, hogy dacára a külalak ridegsé­

gének, melyben az előadva volt, mégsem tagadhatott meg tőle némi észszerűséget. Komolyan utána gon­ dolva, maga is csodálkozott, hogy előre nem látta az ellenvetéseket, melyekkel a gyarmatos fogadhatja s ilyen visszautasításnak tette ki magát.

Tény, hogy e percig sohasem gondolkozott a válasz­

falról, melyet a vagyon, faj, neveltetés és szokások a fiatal leány és ő közé emeltek. Hat vagy hét év óta megszokta a bányászokat tisztán tudományos szem­

pontból tekinteni s szemeiben a gyémánt sem volt egyéb jegecedett szénnél, mely előkelő helyet foglal el a bányászati iskola műtárában. Azonkívül, mivel ő Franciaországban társadalmilag magasabb állást fog­

lalt el, mint a Watkinsé, egyáltalában nem tudta mél­ tányolni a vagyonosság értékét, mellyel a gyarmatos eléállott. Sohasem gondolta volna, hogy a Vander­

gaart-Kopje tulajdonosa leányának a házassága egy francia mérnökkel más is lehessen, mint előnyös. De még ha eszébe jutott volna is,nagyon meglehet, hogy párizsiasgondolkozásában, mint műegyetemet végzett ember, felülállónak hitte magát azon a határon, amit e szóval jeleznek : «mesalliance».

15

Watkins úrdurva felelete fájdalmasébredés volt lég­ várai világából. Sokkal több esze volt, semhogy megta­ gadhatta volna tőle az okok alapos voltát és sokkal be­

csületesebb volt, semhogy feltámadjon olyan ítélet el­ len, melyet alapjában igazságosnak tartott.

De azért nem volt kevésbé fájdalmas a csapás és csak most érezte, mikor le kellett volna mondania All­ ééról, hogy milyen drága lett az nekihárom hó alatt.

Valóban csak három hónapja, azaz Griqualandba való megérkezése óta ismerte a leányt Méré Ciprián.

Milyen hosszúnak tűnt felezaz idő ! Hosszú, forróés szeles utazás után elérkezett céljához, az egyik égöv alól a másikhoz.

Partra szállván barátjával és iskolatársával, Barthés Pharamonddal, ki már harmadízben jött déli Afrikába vadászati szenvedélyét kielégíteni ; a Foknál elvált tőle.

Barthés Pharamond a bazuók országába utazott, ott akarta összeszedni a kis néger csapatot, mely kíséretét fogja képezni utazásában. Ciprián tizennégy ló által vont teherkocsiba ült, mely gyorskocsi gyanánt szolgál Veid útjain és útra kelt a Gyémántország felé.

A fiatal tudós málhája öt-hat nagy ládából állt, mely valóságos vegytani és ásványtani laboratórium volt s ezektől semmiképpen sem akart megválni.De a kocsin egy utas nem szállíthatott többet ötven kilo­ gramm málhánál s így ez értékes ládákat ökörszekéren kellett szállíttatni, mely valódi középkori lassúsággal vitte Griqualand felé.

A gyorskocsi padokkal volt ellátva s tizenkét sze­ mélyt fogadhatott magába. Vászon ernyővel borítva, négyóriási keréken fordult, melyek folytonosannedve­

sek voltak a folyók vizétől, melyeken átmentek. A pá­ rosával befogott lovakat, melyeket néha öszvérekkel váltanak fel, egy sereg kocsis vezeti nagy ügyességgel, egymás mellett ülve. Az egyik a gyeplőt tartja, a má­ sik egy hosszú bambuszbotot forgat, mellyel nemcsak sietteti, de kormányozza is a fogatot.

Az út Beaufort mellett egy csinos, a Nieuweweld he-

gyek lábaihoz épített falu mellett halad el, aztán át- menve a hegyláncon, elér Viktóriához és onnan Hope- townhoz — a Jóreménység fokához -— a Narancsfolyó partján; innen Kimberleynek halad, legnagyobbrészt gyémántbánya-telepeken át, melyeket csak néhány mérföld választ el egymástól.

Unalmas, egyhangú, nyolc-kilenc napig tartó út ez, Veid kopár vidékein át. A vidék rendkívül elszomorító hatással van az emberre ; vöröses mezők, elszórt szürke sziklák verik vissza a nap sugarait, néhol sárga, ritka fűre és törpe bokrokra akadunk. Se természetes, se emberi kéz alkotta szépségek nincsenek. Itt-ott nyo­

morult kunyhók állanak, melyeknek tulajdonosai azért kapnak földet a kormányzóságtól, hogy vendégszerete­

tet tanúsítsanak azátutazók iránt. De ez a vendéglátás a lehető legprimitívebb. Ezekben az egyedül álló men- helyekben az emberek ágyat s az állatok istállót sehol sem találnak. Nagynehezen kaphatnak némi élelmi­

szert, mely oly száraz, mintha körülutazták volna vele a földet s mégis aranyakkal kell megfizetni.

így történik tehát, hogy élelemhiány miatt az elő- fogatot sokszor kieresztik a mezőre, hogy keressenek füvet a kövekközt. De, természetesen, mikor aztán in­ dulásra kerüla sor, meglehetős fáradsággalés időveszte­

séggel kell a lovakat összefogdosni.

Pedig milyen döcögősek voltak ezeka kezdetleges ko­

csik a még kezdetlegesebb hosszú utakon! Az üléseket egyszerűen azoknak a faládáknak a teteje alkotta, me­ lyekben az útipodgyász volt s amelyeken a szerencsét­

len utazónak folytonosan a mozsártörő szerepét kellett játszani. Lehetetlen volt olvasni, aludni, sőt beszél­ getni! Kárpótlásul az utazók legnagyobb része éjjel­

nappal dohányzott, mint valami konyhakürtő ; szün­

telenül ittak s egész kedélyesen köpködtek.

Méré Ciprián e helyen oly társaságban volt, mely meglehetősen képviselte azt a kóbor zagyvanépet, mely a földgömb minden részéről összejött a már említett arany- és gyémánttermő vidékekre. Volt köztük egy

17

naptól sütött magas nápolyi, hosszú,feketehajjal, per- gamentszerü arcbőrrel, kevéssé megnyugtató szemek­

kel, ki magát Pantalucci Hannibálnak nevezte ; — egy Náthán nevű, portugáli zsidó, gyémántismerő, ki nyu­

godtan ült a sarokban s egészen bölcselkedőnek lát­

szott ; — volt továbbá egy bányász Lancashireből, Steel Tamás, vörös szakállú és erőteljes, vidám ember, aki abbahagyta a kőszénmunkát, hogy szerencsét pró­

báljon Griqua-földön ; — egynémet,Friedel úr, aki úgy beszélt, mint valami jóss máris mindent látszott tudni a gyémántbányászatról, bár még sohasem látott sza­ badban gyémántot ; — egy vékony ajkú yankee, aki egyedül bőrkulacsával foglalkozott s bizonyosan csak azért jött, hogy valamelyik telepen korcsmát nyisson, amelyben aztán a bányászok keresményeik legnagyobb részét elszokták fecsérelni. Egy gyarmatos a Hart part­

járól, egy boér a Narancs-folyó mellett levőköztársaság­ ból, egy elefántcsont-kereskedő, kianamakoktartomá­ nyába igyekezett, két gyarmatos Transvaalból s végre egy kínai, kit Li-nek hívtak, amint az a kínaiakhoz il­ lik, — ezekből állott az a legváltozatosabb, legtarkábbs legzajosabb társaság,aminővel hozzá hasonló embernek valaha alkalma volt találkozni.

Egyideig Ciprián azzal mulatta magát, hogy arcvo­

násaikat s szokásaikat tanulmányozta, de csakhamar megúnta azt. Még leginkább érdekelte Steel Tamás, a vidámkedélyű s hangosan nevető férfi s a kínai Li, ki­

nek macskaszerű édeskés arcvonásai magukra vonták figyelmét. Ellenben a nápolyi, durva élceivel s gazem­ ber-arcával igen kellemetlen érzést keltett föl benne.

Ezen embernekegyik legfőbb mulatsága volt kétvagy háromórán keresztül, hogy ahhozahosszúhajfonathoz, melyet a kínai nemzeti szokásának megfelelően, vállán viselt, valami bolondos, odanemillő tárgyat aggasson; egy csomó füvet, káposztatorzsát, tehénfarkat vagy valami lapos lócsontot. Linémán tűrte mindezt ; egész nyugodtan távolította el a hosszú fonathoz akasztott tárgyakat, de egyhanggal,kézmozdulattal, sőtegyetlen

Verne: Dél csillaga. 2

tekintettel sem árulta el, hogy e dévajkodást úgy te­

kinti, mint ami már túlmegy a megengedett határon.

Sárga arca, apró, összeszorított szemei egész nyugodt csendben maradtak, mintha egészen rá nem tartozó do­

log volna az, ami vele történik. Valóban azt lehetett volna hinni, hogy ő még nem is érti, mi történik itt e Noé bárkájában, mely a Griqua-föld felé halad.

Pantalucci Hannibál ellenben sohasem mulasztotta el, hogy tört angol nyelven ne tegyen különféle meg­ jegyzéseket dévajkodó leleményességeire.

— Nemgondolja-e, hogy ezenember sárgasága raga­

dós? — kérdé hangosan szomszédjától. Vagy más al­ kalommal : Bár csak lenne egykis ollóm, hogy levág­

hatnám e hajfonatot, akkor megláthatnók a fejet, ami rajta lóg !

Azutazók nevettek a megjegyzéseken. Még élénkebbé tette e vidámságot az a körülmény, hogy a boéroknak mindig bizonyos idejökbe került, míg megtudhatták, mit mondott a nápolyi s így a társaság többi részének nevetése utánrendesenkét vagy három perccel elkésve

törtek ki hangos kacajba.

Ciprián végre megbosszankodott, hogy ez az ember mily makacsuligyekszik a szegény Lit céltábláulvenni s megmondta Pantaluccinak, hogy modoraéppennem ne­

mes. A nápolyi valószínűlegvalami durvaválaszt akart adni, azonban Steel Tamásegyetlenszavaelegendővolt, hogy elfojtsa gúnyolódási hajlamát.

— Bizony nem! nem szabad így játékot űzni e sze­ gény ördöggel, ki még azt sem érti, hogy mit mond neki! — tévé hozzá a derék fickó, szégyelve magát, hogy eddig ő is nevetett a többivel.

Áz incselkedés tehát megszűnt. Néhány pillanattal később azonban Ciprián meglepetve vett észre egy finom s kissé gúnyos tekintetet, melyet a kínai váltott vele s mely világosan mutatta, hogy tudja mi történik vele. Rögtön az a gondolata támadt, hogy Li valószínű­ leg többet tud angolul, mint amennyit el akart árulni.

Azonban a legközelebbi megállóhelyen hasztalan igye-

19

kezett vele társalgást kezdeni. A kínai mozdulatlan és néma maradt. Ez időtől fogva esajátságos lény rendkí­

vül érdekelte a fiatal mérnököt, mint valami talány, melynek kulcsát már-már megleltük. Gyakran igyeke­

zettfigyelemmel tanulmányozni asárgaéssímaarcot,a kardmetszetü szájat, melyből igen fehér fogak látszot­ tak ; a rövid, de széles kis orrt, a széles homlokot s a ferde szemeket, melyek mindig félig zárva marad­

tak, mintha valami gonosz tekintetet akart volna el­ rejteni.

Milyen idős lehet Li? Tizenötéves vagy hatvanas?

lehetetlen volt megmondani. Fogai, tekintete, korom­

fekete haja fiatalsága mellett tehetett volna bizonysá­ got ; de a homlokán, arcán, sőt szája szélén is mutat­

kozó redők magasabb korra utaltak. Kis termetű, so­

vány, de e mellett élénk egyénnek látszott, báröltözete miatt akár «nénikéinek is lehetett volna nevezni.

Szegény volt-evagy gazdag ? Ezlehetett a másik ké­

tes kérdés. Szürkevászonpantallója,sárgatafotarokkja, paszomántos sapkája, nemeztalpúcipője mind oly egy­ szerűek de kifogástalan tisztaságúak voltak, hogy akár első osztályú mandarin, akár egy közönséges ember is felölthette. Egész podgy ásza egyetlenvörös faszekrény­

ből állott, melyen fekete betűkkel e felírást lehetett olvasni :

H. Li!

from, Canton to the Cape.

Mely felirat ezt teszi : Li H. Kanton városából megy a Fokjoldre.

A kínai különben is sajátságos ember volt ; nem do­ hányzott, nem ivott mást, mint vizet s minden meg­

álló helyen arra használta fel idejét, hogy fejét lehető gondosan megborotválja.

Ciprián nem volt képes többet megtudni s ezért nem­

sokára letettarról, hogy az élő talánnyal tovább is fog­ lalkozzék.

Ezalatt teltek anapoksa mérföldek mérföldek után

2*

maradtak el. Néha a lovak egészen vágtatva haladtak, más alkalommal azonban lépésben is néhezen vánszo­

rogtak előre. Lassan-lassan mégiscsak haladtak előre s a gyorspostaszerű kocsi egy szép napon megérkezett Hopetownba.Egy állomással tovább Kimberleythagy­ ták el. Ezentúl csak fakunyhók mutatkoztak a látha­ táron.

Ez volt New-Rush.

A bányásztelep lényegileg mitsem különbözött azok­

tól a helyektől, melyek a művelődés számára megnyi­

tott minden országban feltalálhatok s rendesen oly gyorsan tűnnekfel, mintha bűvész a földből varázsolta volna elő.

Deszkabódék, melyek legnagyobb részt igen kicsi­ nyek s az európai útmesterek kunyhóihoz hasonlítanak, néhány sátor, egy tucat kávéház vagy korcsma, egy billiárd-terem, egy Alhambra vagy táncterem, a «bol­ tok», vagyis bármely első szükségletre szolgáló árúk általános összehalmozási helye, — ezek voltak, amik első tekintetre magukra vontáka figyelmet. Különösen a szatócsboltokban volt minden — ruhák és bútorok, cipők s üvegpoharak, fontok és zsámolyszékek, fegyve­ rek és szőnyegek, seprők és vadászkészlet, írópapír és szivar,illatszer és orvosság, eke és toilette-szer, köröm­

kefe és sürített tej,pecsenyesütőserpenyőés kőnyomatú képek, — egyszóval minden, kivévén a vevőket.

A telep lakossága megérkezésök alkalmával még a bányákban voltelfoglalva, melyek New-Rushtól három vagy négyszáz méter távolságra voltak. Méré Ciprián is, mint általában az újonnan jöttek mindnyájan, ide törekedett; míg elkészítik számára az ebédet abban a házban, mely «Hotel Continental» büszke felirattal ékeskedik.

Körülbelül hat óra volt délután. A nap a láthatáron máris könnyű aranypírt árasztott. A fiatal mérnök most is észlelte, hogy e nagyégitest, éppen úgy, mint az éjjeli világító, e fokok alatt mily óriási átmérővel bír, bár e tüneményt teljesen kielégítő módon nem volt

21

képes megmagyarázni. Az átmérő ez alkalommal két­

szer oly szélesnek látszott, mint aminő Európában.

Most azonban még új, szokatlan látvány várakozott Méré Cipriánra Kopjéban, azaz a gyémántok telepén.

E munkahelyen a bánya aláásott domb-alakot muta­

tott, bár a síkság különben oly egyenes volt, mint va­ lami csendes tenger. E helyen azonban a kivájt göd­ rökből óriási kőfal támadt, hasonló valamely elliptikus alakú cirkuszhoz s körülbelül negyven négyszögméter területű. E területen legalább három- vagy négyszáz

«lelet» volt, melyet a bányászok mintegy harmincegy láb szélességben vájtak. A munka nagyon egyszerű volt.

Kalapáccsal és kapával kivájták a földet, mely rende- desen vörhenyes homok volt kavicsokkal keverve. Mi­

dőn a földeta bánya fölibe vitték, darabonként elkezd­

téktördelni,szitálni és válogatni; s a legnagyobb gond­ dal vizsgálgatták, vajjon nem tartalmaz-e valamit a becses drágakövekből.

Minden találóhely egymástól függetlenül keresztezte egymást s ennélfogva az egész bánya különböző mély­

ségű árkokból állott. Némelyik száz méternyire s még melyebbre ment a föld mélyébe, mások tizenöt, húsz vagy harminc méternyire. A munka és közlekedés esz- közölhetése végett a hatósági rendeletek minden enge­

délyezett bányásznakkötelességévé teszik, hogytárnája egyik oldalán hét lábnyi területet teljesen érintetlenül hagyjon. E terület, a szomszéd hasonló nagyságú kije­ lölt területével együtt, mintegy utat képez, mely a bá­ nyákat a föld eredeti felületével összeköti. A mestersé­ ges emelkedett úton bizonyos magasságban korlátok vannak, melyek minden oldalon körülbelül egy méter­

nyit különítenek el s így elegendő széles helyet enged­

nek, hogy két talyiga egymás mellett el mehessen.

De a függő utak szilárdságát s a bányászok bizton­ ságátszerencsétlenségre nagyon megingatta az a körül­ mény, hogyaz engedélyeseképpen nem igyekeztek min­ dig a fal mellett maradni, sőt minél lejebb haladtak, annál inkább oldalra ástak, úgy hogy olyan mély bá-

nyák, melyek kétszer oly nagyok voltak, mint a Notre- Dame templom tornyai, megfordított gúláknak lát­

szottak, mintha a fejükre állították volna. E hibás el­

járás következményeit könnyű előrelátni. A falak gyak­

ran beomlottak, részint az esős időben, részint midőn gyors időváltozás a talaj sűrűségi viszonyait megvál­ toztatta. Dea bajok gyakorielőfordulása sem hatott az esztelen bányászokra, hogy az aknákat egész végtelenig ki ne használják.

Méré Ciprián, midőn a bányákhoz közeledett, kezdet­

ben csak tele vagy üres talyigákat látott, melyeket e függő utakon fel meg le toltak. De midőn a parthoz ért, a bánya mélyében egy csomó minden fajú, mindenféle színű s öltözetűbányászt látott, kiknagy buzgalommal dolgoztak az aknák mélyében. Volt itt néger és fehér ember, európai és afrikai, mongol és kelta, — nagyobb részük csaknem teljesen meztelenül, vagy csak vászon­

nadrágban, flanell ingbe öltözve, övkötővel és szalma­

kalappal, mely utóbbiakon gyakran lehetettstrucctollat látni.

Ezen emberek mindannyian az akna alján bőrtás­

kákba gyűjtötték össze a földet s ezt azután hosszú vasdrótok segélyével, melyek tehénbőrből készült szí­

jakkalegyvilágos színű fadobkörül voltak megerősítve, a tetőre felhúzták. Itt a táskákat gyorsan talyigákba ürítették ki s azután ismét visszacsusztatták az akna mélyébe, hogy újból megtöltsék.

A hosszú vassodronyok, melyek az akna mélyébe le­ nyúlva sajátságos négyszögeket alkottak, a «drydig- gin»-nek, vagyis a gyémántbányászat e nemének, egé­

szen különös jelleget adtak. Úgy tűnhetett fel a néző előtt, minthavalami óriási pók hálói lettek volna, mely­

nek működését egészen hirtelen s erőszakosan szakí­

tottákfélbe,mielőtt hálóját teljesen elvégezhette volna.

Ciprián jó ideig vizsgálta ezen emberi hangyák mun­ káját. Azután visszatért New-Rushba, éppen akkor, midőn a fogadóban ebédre csengettek. Itt az étkezés egész tartama alatt módjában volt hallani egyrészt

A BÁNYA MÉLYÉBEN EGY CSOMÓ BÁNYÁSZT LÁTOTT.

a szeszélyes munkáról, mely a Jóbhoz hasonló szegény bányászokat egyetlen gyémánt nyerése által hirtelen gazdaggá teszi; míg ellenkezőleg mások az «ér» hiánya miatt panaszkodtak, hogy mily furfangosak az alku­

szok, mennyire megbízhatlanok a bányászatnál alkal­ mazott kafferek, kik alegszebb köveket ellopják s más hasonló technikai dolgokról. Nem is volt szó másról, mint gyémántokról, karatokról, ezer meg ezer forintról.

Egészben véve mindenki meglehetős szerencsétlen­

nek érezte magát s egy szerencsés «digger»-el szemben, ki tüntetőleg rendelt champagnei palackokat, hogy sze­ rencséjét megünnepelje ; legalább húsz lecsüggesztett fejű embert lehetett látni, kik egy kis sörrel is megelé­

gedtek.

Néha egy darab drágakő járt kézről-kézre az asztal körül, hogy megmérjék, megvizsgálják, becsülgessék s végre visszakerülve, tulajdonosa övében tűnjön el. E szürke és fénytelen kő, alig fényesebb, mint egy kis zuhatag által meghömpölygetett kovadarab, — ez a gyémánt köszörületlenül.

Éjjel a kávéházak teltek megs ugyanaz a társalgás és vitatkozás, mely ebédalattfolyt, még tovább tartott a pálinkás és sörös poharak mellett.

Ciprián elfáradva feküdt le ágyába, melyet számára a fogadó szomszédságában levő sátorban kijelöltek.

Meglehetősenaludt,bárfolyvásthallhattaa zajt, melyet a környéken dolgozó kaffer-bányászok szabad ég alatt tartott bálja okozott, azonkívül pedig a dob- és sípszót egy nyilvános szalónban a fehér urak számára tartott táncmulatságból.

III.

g Egy kis tudomány jó barátságból tanítva.

A fiatal mérnök, sietünk ezt érdekében elmondani, nem azért jött Griqua-földre, hogy idejét e kapzsi, iszákos és pipás emberek társaságában töltse el. Megbi-

25 zatása volt,hogyatartomány különböző részében hely­

rajzi ésföldtani kutatásokat tegyen, mintákat gyűjtsön a sziklákból és gyémánttermő földből, hogy a helyszí­ nén végezhessea finomabb elemzéseket. Első vágya volt tehát, hogy mielőbb valami csöndes lakóhelyet kapjon, hol laboratóriumát felállíthassa és ahonnan, mint köz­ pontból, különböző kirándulásokat tehessen a bánya­

vidéken.

Az a domb, amelyen Watkins majorja emelkedett, csakhamar felköltötte figyelmét, mint oly hely, mely munkálataira különösen kedvező volt. Elég távol volt azaknától, hogy annak kábító szomszédsága ne zavarja meg. Ciprián itt körülbelül egy órányira volt a legtávo­

labb fekvő aknától, mivel a gyémánttermő vidék kerü­ lete legfölebb tíz-tizenkét kilométernyi.

Egy fél nap teljesen elegendő volt, hogy a fiatal mér­

nökWatkinsJánoselhagyatottházaiközül egyet kisze­ meljen, az alkut megkösse s beletelepedjék. Egészben véve a gyarmatossal nem volt nehéz boldogulni. Már nagyon únta magát magányában s valódi gyönyörrel vette észre, hogy egy fiatal ember telepszik le szom­

szédságában, ki kétségkívül némi szórakozást fognyúj­ tani. De ha arra számított Watkinsúr, hogy bérlőjében asztaltársat talál, ki szívesen részt vesz vele a pálinka fogyasztásában, abban ugyan nagyon csalódott. Alig helyezkedett el Ciprián különféle eszközeivel, görebei- vel és kémszereivel a számára átengedett házban, még mielőtt a vizsgálandó tárgyak és laboratóriumának főbb részei megérkeztek volna, megkezdte földtani sé­

táit a vidéken. Este pedig, midőn a fáradságtól eltik­ kadva visszatért s a kődarabokatkirakta ólombödöné- böl, zsákjából, zsebeiből, sőt sipkájából is, sokkal in­

kább kívánkozott ágyba feküdni s elaludni, minthogy még elmenjen Watkins úr régi meséit meghallgatni.

Különben is keveset pipázott, inni pedig még kevésbbé szokott. Az egész ember tehát éppen nem hasonlított ahhoz az alakhoz, amilyet a gyarmatos magának kép­

zelt.

Ciprián mindamellett oly jó és udvarias, oly őszinte modorú és érzelmű, oly tudós és szerény volt, hogy lehe­ tetlen lett volna hosszabb idő alatt vele megnembarát­ kozni. Watkins úr — talán maga sem hitte ezt — sok­ kalnagyobbtiszteletettanúsított a fiatal mérnök iránt, mint azelőtt bárki mással szemben. Csak legalább inni tudna ez a fiú! De mit lehet csinálni oly emberrel, ki soha egy csepp pálinkát sem enged torkán leönteni?

Rendesen e gondolat volt az utolsó, midőn a gyarmatos elkezdett bérlője felől gondolkozni.

Ami Watkins kisasszonyt illeti, ő a fiatal tudóssal csakhamar jó s teljes őszinte barátságot kötött. Kiváló modort és a megszokott környezeténél hiányzó maga­

sabb értelmi tehetséget talált benne s emellett alkalma nyílt, hogy a gyakorlati vegytani kísérletek által meg­ szilárdítsa s változatossá tegye ismereteit, melyeket a tudományos müvekből már előbb megszerzett. A fiatal mérnök laboratóriuma sajátságos készülékeivel rendkí­

vül érdekelte őt. Különösen nagyon kíváncsi volt meg­ tudni mindent, mi a gyémánt természetére vonatko­

zott; e drágakőre, mely a társalgásban és helyi keres­ kedésben oly kiváló szerepet játszott. Alice valóban elég értelmes volt arra, hogycsak egyszerű kődarabnak tartsa e drágakövet. Ciprián még talán annál is keve­

sebbre becsülte. És az érzelem közössége még inkább megerősítettea barátságot, melyet oly készséggel kötöt­

tek meg. Griqua-földön — bátran mondhatjuk, ők vol­ tak az egyedüliek, akik nem hitték, hogy az életnek egyedüli feladata e kis köveket keresni, kicsiszolni és eladni, melyek utána világ minden részében oly nagyon sóvárogtak.

— A gyémánt — mondá neki egy nap a fiatal mér­

nök — egyszerűen tiszta széneny. Más szóval ez a jegecedett szén töredéke. El lehet égetni, mint egy közönséges parázsdarabot s éppen ez eléghetési képes­

sége az, melyből valódi természetét először gyanítot­ ták. A híres angol tudós, Newton, ki minden kezébe jutott dolgot megvizsgált, észrevette, hogy a gyémánt

27 egészen másként töri meg a napsugarakat, mint min­

den más átlátszó test. S mivel tudta, hogy e sajátság a legtöbb éghető anyagnál is feltalálható, szokott me­ részségével azt a véleményt állította fel, hogy a gyé­ mántnak éghetőnek «kell» lennie. Es a tapasztalat igazat adott neki.

— De, Méré úr, ha a gyémánt csak szén, mi az oka, hogy olyan drága? — kérdé a leány.

— Azért olyan drága, mert igen ritka, Alice kis­ asszony — válaszola Ciprián — s mégeddig csak igen kis mennyiségben található a természetben. Régebben csak Indiában, Brazíliában s Borneo szigetén találták.

S kegyed kétségkívül még emlékezik reá, mert összesen csak hét vagy nyolc esztendeje, hogy legelőször jelez­

ték a gyémánt előfordulását Dél-Afrika e vidékein.

— Természetesen, emlékezem! -— mondá Watkins kisasszony. — Mindenki mintha megbolondult volna Griqua-földön! Nem lehetett másként látni az embere­ ket, mint ásókkal és kapákkal fölfegyverkezve, amint mindenfelé földet vizsgálgatnak, félrevezetika patakok folyását, hogy a medret megvizsgálják s nem beszél­ nek, nem gondolkoznak másról, mint gyémántokról!

Bármily kicsiny voltam akkor, mondhatom, Méré úr, hogy néha én is egészen fellelkesedtem! De ön azt mondta, hogy a gyémánt azért drága, mert ritka . . . De hát ez az egyedüli előnye?

— Nem, határozottan nem, Watkins kisasszony.

Átlátszósága, fénye, csiszolása előtti fényvisszaverő­ dése, sőt a csiszolás nehéz volta s végre rendkívüli keménysége — egyszóval valóban érdekes tárgy a tu­ dós előtt s hozzátehetni, nagyon hasznos az iparban.

Kegyed tudja, hogy a gyémántot csak saját porával lehetcsiszolnis e ritka keménységokozza, hogy néhány év ótaa sziklák átfúrására kezdik használni. E drágakő nélkül igen nehéz lenne üveggel s más kemény tár­

gyakkal elbánni ; alagutakat fúrni, aknákat vájni s ártézi kutakat készíteni pedig még nehezebb lenne!

— Most már értem — mondá Alice, ki csaknem

mindjárt némi vonzalmat kezdett tanúsítani a szegény gyémántok iránt, melyeket eddig csaknem megve­ tett. — De Méré úr, ez a gyémánt, melyről állítja,

hogy a gyémánt jegeces állapotú összetétele — csak­

ugyan semmi más — egyszerűen csak szén és nem más?

Mi tehát a szén?

— Ez egy egyszerűtest, nem érc s egyike a legelter­

jedtebbeknek a természetben — válaszola Ciprián. — Minden szerves összetétel kivétel nélkül, a fa, a hús, a kenyér, a fű nagyrészben ebből állanak. Mindenütt, amerre szemünk tekint, észrevehetjük a szénnek vagy a szénvegyületnek nyomait.

— Minő csodálatos! — jegyzé meg Watkins kis­

asszony. — íme ez a bokor, a rét füve, a fa, mely árnyékot ad, struccom, Dada, szárnya, én magam s ön is, Méré úr, mind részben szénből vagyunk . . . éppen úgy, mint a gyémántok ! Tehát valóban sok szén van a világon.

— En is úgy hiszem, Alice kisasszony, még sok ideig kell ezt kutatni, de a jelenkor tudománya napról- napra világosabbá teszi ezt. Vagy más szóval e tudo­ mány arra törekszik, hogy mindinkább kisebbítse az egyszerű elemek számát, mely számot sokáig csaknem szentnek és sértetlennek tartottak. A színképvizsgálat eredményei reményt nyújtanak, hogy nemsokára új nap derül a vegytanra. Es akkor az a hatvankét elem, melyet mai napig mint egyszerű elemi s alapvető tes­ tekettekintenek, majd talán egyetlen atomnak s állag­ nak fog feltűnni — talán mint köneny — a villamos­

ság, erőműtan és a meleg különböző nyilvánulásai sze­ rint átalakulva!

— Oh ! ön megijeszt engem, Méré úr, e nagy szavak­

kal! —kiáltott WatkinskisasszonX. — Beszéljen nekem inkább csak a kőszénről ! Nemképesek-e önök, vegyész urak, ezt is jegeccé változtatni, mint a ként, melyet egy pár nappal ezelőtt oly furcsa alakban mutatott be nekem? Ezbizonyárasokkalkényelmesebb volna, mint a földben turkálni, hogy gyémántokat találjanak!

A LEÁNY UTÁNA NÉZETT KIS STRUCC-CSAPATJÁNAK.

— Megpróbálták már azt megtenni, amit kegyed mond — válaszola Ciprián — megpróbálták, hogy lehetne a tiszta szénből jegecítés által mesterséges gyémántot készíteni. Hozzátehetem, hogy e kísérlet bizonyos fokig sikerült is. Desprez 1853-ban s továbbá napjainkban Angliában egy más tudós, igen erős villamfolyam alkalmazása által képes volt szénhenger - böl gyémántporokat előállítani, melyet előbb minden idegen alkatrésztől megtisztítottak és sárgacukorral kevertek. Mindeddig azonban a kérdés nem haladt annyira előre, hogy az iparra nézve fontossága legyen.

De föltehetjük, hogy ez csak idő kérdése. Egyik vagy másik nap s talán már ebben az órában, midőn én, Watkins kisasszony, kegyeddel beszélek, a gyémánt­ gyártás módját fölfedezik!

Társalgás közben sétálgattak a homokkal borított terraszon, mely a ház előtt végignyúlt s honnan, kü­ lönösen az erkélyről, igen jól lehetett látni a déli égbol­ tozat csillagainak villogását.

Ezután elváltak. A fiatalmérnökvisszatértlakásába, míg a leány utána nézett kis strucc-csapatjának, mely egy kerített helyen volt, azon magaslat aljában, ahol Watkins János lakóháza emelkedett. E madarak kis fehér feje, a nagy sötét testen, nagy idomtalan lábaik, sárgás bodros tolláik, melyek szárnyaikat és farkukat ékesítették, mind egyaránt érdekelték a fiatal leányt, ki egy vagy két év óta nagy mulatságot talált abban, hogy ez óriási madarakból egész baromfiudvart ne­

veljen.

Rendes körülmények között nem igyekeznek ez álla­ tokat megszelídíteni s a fokföldi gyarmatosok csak­

nem vadon hagyják őket. Megelégszenek azzal, hogy nagy kiterjedésű kerítések közé helyezik, melyeket ma­ gas oszlopokra vont rézsodronyok határolnak, ami.

egészen olyan, mint némely országokban a vasúti vonalak kerítése. E kerítéseken a repülni nem tudó struccok nem bírnak átmenni. Itt élnek egész éven át, bár nem is sejdítik fogságukat ; abból táplálkoznak,

31

amit találnak s kikeresik az elrejtett zugokat, hogy ott rakják le tojásaikat, melyeket a tolvajok ellen szi­ gorú törvények védenek. Csak a vedlés idején, midőn még nem hullatják ki azokat a tollakat, melyeket az európai nők annyira keresnek, zavarják meg nyugal­

mukat azáltal, hogy reájuk vadászva mindig kisebb­ kisebb körbe szorítják, míg végre könnyű lesz őket

megfogni s díszüktől megfosztani.

Ezen iparág néhány év óta a Fokföld e részeiben rendkívül elterjedt s valóban csodálni lehet, hogy Algírban, hol éppen oly jövedelmező volna, még ke­

véssé honosodott meg. Minden strucc, ha egyszer rab­

ságba jutott, tulajdonosának, bár semmibe sem kerül, két-háromszáz frank tiszta jövedelmet ad. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy egy nagy tolinak, feltéve, hogy jóminőségü, hatvan-nyolcvan frank az ára a kereskedelmi forgalom szerint, s hogy még a középszerű és kis tollak is elég jól elkelnek.

Watkins kisasszony azonban csak saját személyes gyönyörűségére tartott egy tucatot e nagy madarak­

ból. Nagy gyönyörűsége volt látni, mint költik ki óriási tojásaikat, s mint jönek apróságaikkal együtt a tálhoz, mintha csirkék vagy pulykák lennének. Ciprián néha elkísérte ide s különösen szeretett enyelegni a csoport egy eleven tagjával, egy fekete fejű, aranyszemű struccal, mely éppen az említett Dada volt ; ugyanaz, mely lenyelte Alice elefántcsont-labdáját, amellyel mulatni szokott.

Lassan-lassan észrevette Ciprián, hogy mély és gyöngéd érzelem támadt benne a leány irányában.

Elgondolta magában, hogy sohasem találhatna mél­ tóbb társat életéhez és gondolataihoz ; társat, kinek őszintébb szíve, mélyebb érzelme volna, ki szeretetre­

méltóbb, egyszóval minden tekintetben ennél alkal­

masabb lenne. Valóban Watkins kisasszony, jó korán megfosztva anyjától, kénytelen volt az atyai házat maga vezetni s így tökéletes háziasszony volt, de a mellett egyszersmind valódi nagyvilági nő. Éppen, a tö-

kéletes műveltség és vonzó egyszerűség csodálatos ve- gyülete tette öt különösen kellemessé. Nem volt oly válogatós, mint némely európai városok előkelő höl­

gyei; nem képzelte, hogy elcsúnyítja fehér kezeit, ha egy puddingot készít, az ebédre felügyel s a házi fehérneműt jó rendben tartja. De mindez nem gátolta meg, hogy jól játsza Beethoven szonátáit, talán job­

ban, mint mások ; hogy folyékonyan beszéljen két- három nyelven, szeresse a költészetet, megtudja érteni az összes irodalmak műveit ; végre hogy némi sikert ' mutasson fel a kis összejöveteleken, melyeket a kerü­

let gazdag telepesei néha rendezni szoktak.

Nem mintha ez összejövetelek alkalmával a kiváló nők igen ritkák lettek volna. Transvaalban úgy, mint Amerikában és Ausztráliában s általában az új orszá­

gokban, hol a művelődés anyagi eszközeinek megszer­

zése a férfiak egész tevékenységét veszi igénybe, az értelmi műveltség többé-kevésbbé — mindenesetre in­ kább mint Európában — a nők monopóliuma. E he­

lyeken a nők, az oktatást és művészi ízlést tekintve, igen gyakran sokkal magasabb fokon állanak, mint férjeik vagy fiaik. Bizonnyal minden utazó meglepetés­

sel tapasztalhatta, hogy egy ausztráliai bányász vagy egy északamerikai .vadon nyugati részén lakó gazda nejének elsőrangú zenei képzettsége van s e mellett a szépirodalomban s néha a tudományokban is nagy jártasságot tanúsít. Egy omahai rongyszedő vagy egy melbournei mészáros leánya műveltség, előkelő modor s általában minden kiváló dologban alig áll alantabb fokon, mint egy hercegnő a vén Európában. Orange köztársaságban, hol a lányok oktatása már régóta ugyanoly fokon áll, mint a fiúké, bár ezek csakhamar elhagyják az iskola padjait, e különbség a két nem közt talán még élesebb, mint másutt. A férfiú, hiva­

tása szerint, «breadwinner», azaz kenyérkereső s ezért természetes durvaságával mindig csak erre irányozva figyelmét, fáradságokkal és veszedelmekkel telt életet él. A nő ellenkezőleg a házra van szorítva s így művel-

33

heti a tudományokat s művészeteket, melyeket férje megvet vagy elhanyagol.

Ha mindehhez hozzávesszük a szépséget, a művelt­ séget s kellemet, ami csak egy puszta vidéken talál­

ható : fogalmat alkothatunk magunknak Watkins János telepes leányáról.

Ciprián mindezt meggondolta magában ; s mint rendesen, nem habozott célja megvalósításában, úgy most sem késett, hanem azonnal elment, hogy kérel­

mét előadja. Fájdalom! ez alkalommal lebukott áb­ rándjainak magaslatáról s először látta meg a csaknem ledönthetlen gátat, mely őt Alicetől elválasztotta. E döntő találkozás után szive nagy bánattal telt el.

De nem az az ember volt ő, aki haszontalan kétségbe­

esésnek adná át magát, hanem elhatározta, hogy küz­

deni fog e célért és különben is munkálkodásában enyhülést talált fájdalmára.

Leülve kis asztalához, a fiatal mérnök gyorsan és élénken kezdett írni egy hosszú, bizalmas levelet, me­ lyet még reggel megkezdett, nagyrabecsült mesteré­

nek, M . . . J . . .-nek, a tudományos akadémia tagjá­ nak s a bányászakadémia tiszteletbeli tanárának.

. . . «Az, amit a hivatalos jelentésben még nem aka­ rok megemlíteni — írja neki — mivel ez még előttem is csak föltevésnek látszik ; az a vélemény, melyet földtani észleleteimalapján kísérlettem megalkotni ma­ gamnak a gyémánt valódi képződési módjáról. Sem az a nézet, mely vulkánikus eredetűnek tartja e drága­

követ, sem az, mely fekvésénél fogva óriási földforron­ gásokkal hozza összeköttetésbe, nem elégít ki engem, épp olykevéssé, mint önt, kedves mesterem ; s nem is szükséges felhoznom az okokat, mélyeket ön alaposan ismer. E gyémánt helyi képződése a tűz hatása követ­

keztében szintén igen általános magyarázat s engem nem elégít ki. Minő volt az a tűz? miért nem változ­ tatta meg a mészanyagokat, melyek a gyémánttermő rétegekben rendesen előfordulnak? Egyszerűen gyere-

Verne: Dél csillaga. 3

késnék tartom, mely hasonlít a forgószél, mint meg­

görbített atomok elméletéhez.

«Az egyedüli magyarázat, mely engem, habár nem teljesen, de legalább bizonyos fokig kielégít, az, hogy a drágakő elemeit a víz hordta össze s a jegec azután e helyen képződött. Engem legalább nagyon meglepett mindazon rétegek különös, csaknem egyforma jellege, melyeket a gyémánttermő vidéken meglátogattam s a legnagyobbgonddalmegmértem. Mindmegannyi többé- kevésbbé bizonyos metszett tokhoz hasonlít, vagyis inkább a borítékot képző réteget tekintve, olyanok, mint egy félretolt lopótök. Az egész harminc vagy negyvenezer köbméter tartály, amelyben a homok, iszap s más sziklákról lemosott földrészek összegyüle­

keztek. E jelleg különösen észrevehető Vandergaart- Kopjeban, mely a legújabban vájni kezdett aknák közé tartozik s mely, mellékesen mondva, ugyanannak az embernek tulajdona, akinek házában írom a jelen sorokat.

«Ha egy idegen testrészeket tartalmazó, folyadékkal telt tartály megfordul, mi történik? Az idegen testek a mélyre szállanak vagy a tartály szélei körül gyüle­ keznek. Nohát éppen ez található fel az említett vájnánál. A gyémántokat különösen a meder közepe táján, a mélységben, de a mellett körös-körül a legszélsőbb határoknál lehet találni. S ezt az esetet elég határozottan lehet konstatálni, annyira, hogy a köz- beneső rétegek ára jelentékenyen leszállott ; míg a kö­

zépen vagy szélen eső rétegekre szóló aknázási engedé­ lyek ára gyorsan emelkedik mindaddig, míg a réteg ki van merítve. Ez is mutatja, hogy a gyémántok víz által való összehordátásáról szólóelméletnek alapja van.

«Másrészről egész sereg körülmény, melyet ön emlék­

irataimban meg fog találni, arra látszik mutatni, hogy a jegecek a helyszínén képződnek s nem tökéletes állapotban jutnak össze. Hogy csak egyet említsek fel, a gyémántok egy és ugyanazon helyen csaknem min­ denkor egyenlő minőségben s színben fordulnak elő,

35

am azt mutatja, hogy a vízáramlat nem készen hozta őket oda. Gyakran lehet találni két darabot szorosan egymás mellett, alig valamivel elválasztva. Hogyan jöhettek volna ezek együvé, a nélkül, hogy a víz ereje szétválasztásukat meg ne kísérelte volna? Sőt a na­

gyobb gyémántok mindenkor a szikla-aljhoz közel ta­ lálhatók, amijelzia sziklák hatását — melyek minden más esetben is meleget sugároznak ki — a jegecedés megkönnyebbítésére. Végre ritka, valóban ritka eset, hogy a nagy és apró gyémántok egy és ugyanazon helyen forduljanak elé. Mindenkor, valahányszor egy szép követ találnak, az el van különítve. Mintha a részek gyémántos alkatrészei ez alkalommal mind összevonattak volna s a különválasztó erők ered­

ménytelenek lettek volna.

«Ezek a főokok, amelyeknél fogva hajlandó vagyok hinni, hogy a víz ereje által idehozott gyémántrészek a helyszínén képződtek jegecekké.

«De honnan jött az a víz, mely azokat a szerves alkatrészeketképezte, melyek itt gyémántokká alakul­ tak? ez nehéz kérdés, melyre lehetetlen felelnem, ha­ csak előbb igen részletes tanulmányokat nem teszek a különböző vidékeken. A fölfedezés kétségtelenül fontos lenne. Ha mégismerhetnők a víz folyásának irányát, némi fáradsággal eljuthatnánk a kezdő pontra, ahonnan a gyémántrészek erednek s ahol kétségkívül sokkal nagyobb mennyiségben lehetne azokat találni,

mint amennyit itt találnak. Ez a fölfedezés teljesen igazolná elméletemet s én ennek nagyon örülnék. De alig lehet ezt megtennem, mert küldetésem máris vé­

géhez közeledik s csaknem lehetetlen e tekintetben még komoly eredményre jutnom.

«Szerencsés voltam továbbá a sziklák vegyelemzése

által...» ?

A fiatal mérnök itt, jelentését tovább fejtegetve, igen részletesen írt technikai működéséről s annak eredményeiről ; ezek a tárgyak kétségkívül nagyon érdekelték őts akihez a levél intézve volt, de a laikus

3*

olvasónak aligha volna róluk hasonló ítélete. Ezért talán célszerűbb lesz, ha levelének e részét mellőzzük.

Éjféltájban, mikor hosszú levelét befejezte, Cip­ rián kioltotta lámpáját, végignyúlt ágyán s az igazak álmába szenderült. A munka eltompította, legalább néhány órára, fájdalmait, de egy kellemes látvány nem egy alkalommal élesztette föl újra a fiatal tudós álmodozásait s úgy tetszett neki, mintha e látvány biztatná, hogy nem szabad kétségbe esnie.

IV.

Vandergaart-Kopje.

— Valóban el kell mennem — mondá magában másnap Méré Ciprián, mialatt az öltözködéssel fog­ lalkozott — itt kell hagynom a Griqua-földet ! Azok után, amit ez embernek elmondtam, gyöngédtelenség volna még csak egy napig is itt maradni ! Csakugyan nem adhatná nekem lányát? Talán oka van reá! Egyt- általában nem az én dolgom, hogy a reánézve enyhítő körülményeketfelsoroljam! Kötelességem, bármily fáj­

dalmas is legyen az, férfiasán tűrni a határozatot és számolni a jövő eshetőségeire!

Nem is habozott többé Ciprián, hanem megkezdte összecsomagolni készülékeit a ládákba, melyek éppen kéznél voltak, mivel szekrényekül és kamarákúl is szol­

gáltak. Szenvedéllyel fogott a munkához, s egy vagy két órahosszáig gyorsan dolgozott, midőn egyszerre a nyitott ablakon át a reggeli szellő egy üde és tiszta hangot hozott felé, mely éppen úgy hangzott, mint a pacsirta dala a kertben, s amely a híres angol költő, Moore egyik legszebb dalát visszhangozta!

A nyárnak utolsó Rózsája ez itt, Hervadva lehulltak A társai mind.

37

Ciprián az ablakhoz futott s észrevette Alice-t, ki struccai lakóhelye felé közeledett, nekik való élelmet vivén. 0 volt az, ki napfölkeltekor már dalolt.

Nem hagylak e száron Epedni magad, Szép társid alusznak, Kövesd azokat.

A fiatal mérnök sohasem gondolta, hogy valami na­

gyon szeretné a költői műveket ; e költemény mind­

amellett nagyon meghatotta. Egészen az ablakhoz la­ pult, visszatartotta lélekzetét s úgy hallgatta vagy jobban mondva, nyelte a kedves szavakat.

Az ének félbeszakadt. Watkins kisasszony szétosz­ totta az eledelt a struccok között s nagy gyönyörrel nézte, mint nyújtogatják azok hosszú nyakukat s idomtalan csőreiket az ő fösvény kis keze felé. Amint azután befejezte a szétosztást, visszatért, folyvást dalolva :

Ha hervad a hű szív S nincs már ki szeret, Ki lelne e gyásznak Földén örömet?

Ciprián egy helyben maradt nedves szemekkel, mintha valami varázs bilincselte volna le.

A hang mindig távolabbról jött, Alice a ház felé ment ; de alig haladt mintegy húsz méternyi távol­ ságra, midőn léptek zaját hallva visszafordult s azután hirtelen megállott.

Ciprián érthetetlen, de ellenállhatlan érzelemtől űzetve hajadonfővel kifutott házából és utána sietett.

— Alice kisasszony!

— Méré úr? . . .

Szemben állottak egymással a fölkelő napnál az úton, mely a telep szélén vonult el. A kopár vidéken igen csinosan tűnt fel elegáns termetök árnyéka.

Abban a pillanatban, midőn Ciprián odaért a fiatal leányhoz, maga is megijedni látszott tettétől s hatá­ rozatlan lévén — hallgatott.

— önnek valami mondanivalója van, Méré uram? — kérdé érdeklődéssel.

— Búcsúzni jöttem, Alice kisasszony. Én még ma elmegyek — válaszolá alig hallható hangon.

A természetes vidámság, mely annyira megélénkíté Watkins kisasszony szép arcát, rögtön eltűnt.

— Elmegy? ... ön el akar menni... hová? — kérdé igen szomorúan.

— Hazámba . . . Franciaországba — válaszolá Ci- prián. — Munkámat itt már befejeztem! . . . küldeté­

sem véget ért. . . Nincs többé mit keresnem Griqua- földön s kötelességem visszatérni Párizsba . . .

S midőn ezt tört hangon elmondta, úgy beszélt, mint a bűnös, ki védelmezi magát.

— Ah! . . . Igen! ... Ez igaz! . . . így kell lenni — dadogtaAlice anélkül, hogy igazában tudná, mit mond.

A leánytelfogta az ijedtség. Ez az újság akaratlanul is úgy tönkre tette jó kedvét, mintha mennykőcsapás érte volna. Egyszerre nagy könnycseppek jelentek meg szemeiben s ellepték a hosszú szempillákat is, melyek azokat beárnyékolták. S mintha a bánat ki­

törése visszahozta volna őt a való életre, némi erőt talált, hogy mosolyogjon.

— Eltávozik? — ismétlé. — Nos, hát el akarja ön hagyni hűséges tanítványát, mielőtt befejezte volna a vegytani leckéket? . . . Azt akarja, hogy megállapod­

junk az élenynél s a légeny titkai előttem örökké holt betűk legyenek? . . . Ezt igen rosszul teszi, uram!

Igyekezett vidámés kellemes arcot mutatni, de sza­ vainak hangja megcáfolta a szók értelmét. A tréfálko­ zás álarca alatt mély szemrehányás volt benne, ami a fiatal embernek egész szivéig hatolt. Közönséges nyelvre fordítva körülbelül ezeket mondta a leány :

— Jól van, de hát én? . . . ön semmibe se vesz engem? ... ön ismét a nem létező lények közé sorol engem! ... ön ide jött s e boérok és kapzsi bányászok között úgy mutatta be magát, mint valami felsőbb, kiváltságos lény, tudós, eszes, önzetlen, egyszóval

SZEMKÖZT ÁLLOTTAK EGYMÁSSAL.