3008 У 4 4 4

3008 У 4

E G Y PERC AZ ÉLET

V I L Á G K Ö N Y V T Á R

BERKES IMRE

Szigetváron született 1878 december 4-én. Та nári pályára készült, de tanulmányait félbeszakítva csakhamar m agával sodorja az irodalom és az új­

ságírás. Novelláival és kis regényeivel már fiatalon feltűnt, de nevét akkor kapta föl igazán szárnyaira a hír, amikor a „ B á b e l” című regényével regénypá­

lyázatot nyert. Á z akkori elbeszélő irodalomban egészen újszerű hang csendült föl ebben az irásmű- ben. Örök magyar tragédiának váza ez a regény, ahol a nagy tehetség és egetvívó akarat felőrlődik ezernyi kicsinyes akadályon és félszeg cselvetések hálózatán, holott tágas és szélesebb atmoszférában talán győzedelmeskednék és kivívná ,a halhatat­

lansághoz vivő utat.

Berkes Imre írói pályafutását a „Bábel** nagy sikere erősen megkönnyítette, egyre-másra meg­

jelennek a művei.

Erősen nekilendülő írói tevékenységének azon­

ban rövid időre gátat emel a háború. Katonaem- lckejnek hatása alatt született meg a „B ü lbü l had­

nagy** című költői kis regénye.

H adi reminiszcenciák fényiének föl „Odakünn süt a nap’ * című regénye lapjain is. E zt a regényt Berkes Imre még a háború során írta, mégis va lami látnoki erővel jövendöli meg az összeomlást követő magyar életet.

Berkes Imre Írásait markáns erő, nyugodt el­

beszélő hang, derűs és színtiszta magyarság jellemzi.

Hőseit a vidéki m agyar életből veszi, vagy érc­

ből és vasból kikalapált katonaalakokat rajzol meg, de nagyon sok elbeszélésének hőse az író maga.

Legismertebb müvei: „E zer leányfej’*, „ E g y perc az élet” , „Odakünn süt a nap” , „B ü lbü l hadnagy**

és a „ B á b e l”

EGY PERC AZ ELET

REGÉNY

IRTA

BERKES IMRE

BUDAPEST, TOLNAI NYOMDAI MŰINTÉ- ZET ÉS KIADÓVÁLLALAT R.-T. KIADÁSA.

A gyorsvonat a kelleténél tovább vesztegelt a kis balatoni állomáson.

Szabadi Aladár az étkezőkocsi nyitott ablaká­

nál állt, átbámult a csodaszép zalai partra, amely a nyári délelőtt káprázatos fényében ragyogott. Bá­

mult, nézte a Balaton langyos, széltől borzolt, finom hullámait, de minden idegét, egész lényét valami tőle messzeálló idegen dologba szerette volna bele­

fűzni, valahogy ki akart helyezkedni abból, hogy ő még mindig csak egy balatoni állomáson van, mert már messze, nagyon messze szeretett volna lenni. A vonat lomhán ücsörgött, holott neki égetően, végzete­

sen sürgős volt, hogy innen elmenjen és senkinek eszébe se juthasson, hogy Szabadi Aladár ezen a gyorsvonaton utazik Pragerhof felé és onnan is sokkal messzebbre, ismeretlen tájakra vágyakozik, ahol nem vájnak beléje gonosz szemek és ahol új emberek, idegenek, boldog viszonyok között soha senkinek sem fog eszébe jutni, hogy Szabadi Aladár sikkasztott. . .

Annyira magával foglalkozott, pillanatokig nem vette észre, hogy az utasok is nyugtalankod­

nak, mintha történt volna valami. A kis, vékony és ideges jelzőfütty már rég elhangzott, a mozdony tehetetlenül, önmagával viaskodva dohogott, de a vonat nem indult. . .

Ekkor váratlanul futkosás támadt az állomás vadszőlő-indákkál beerezett, apró épülete előtt. Ki-

8

pirult arcú emberek értelmetlenül és bolondul ha- donázva mutattak egy irányba. Szabadi is arra nézett, ott valami méhkasszerű zsongás támadt. . . Valaki jött, valaki menekült, valakit kergettek. . . Ahogy most már kíváncsiságát nem tudván iürlőz- tetni, jobban kihajolt az ablakon, egy csendőrt vett észre és a vasúti közegek közül valami hivatalos személyt, aki a csendőrnek intett és otromba kéz­

legyintéssel magyarázott néki valamit. Fojtott sza­

vak ütődtek feléje, amelyeknek a nagy távolság miatt semmiféle értelmük nem volt, de az ő lelké­

ben mégis az a gyanú merült fel, hogy itt igazán, türelmetlenül kergetnek, üldöznek valakit. . . A csendőrt azért rendelték ki az állomásra, hogy itt fogjon el valakit, a vonat azért nem indul, mert ez a valaki talán éppen ezen a vonaton menekül a bűntől, amelyet elkövetett és amely végzetesen löki, sodorja előre esztelen üldözői elől.

A sínek körül elhintett kavicsok fülriszálóft ropoglalk a rohanó emberek fürge lábai alatt. Most valóságos csoportosulás, bomlott zűrzavar támadt a mindinkább nyugtalankodó vonat előtt, amelynek ablakain kíváncsi, riadt emberfejek bukkantak elő.

Hangos találgatások hallatszottak, mi történhetett, mi dolga a gyorsvonatnak ezen a jelentéktelen kis állomáson, amelyen máskor legfeljebb egy percig szokott megállani és ziháló vágtatásában még ezt az egyetlen percet is alig tudta kitölteni. Néhány lépésnyire beljebb apró, gyengék erítésü kertek virultak a napfényben. Ezek a kerítések most rozo­

gán én podvásan dőltek el a fújtató emberek durva talpa alatt, amint elszántan, fáradhatatlanul haj­

szollak valakit, akit még nem lehetett látni, de most idetévedt, zsákuccába került és innen nem volt menekülése.

Szabadi ekkor meglátta az üldözöttet.

Mezítlábas, cigányos kü’sejű siheder volt a nyomorult. Piszkos gatyája meglobogott a nagy rohanásban, ezüstpitykés, nyitott mellénye mint két gyenge szárny nyílt kétfe-é a válla körül, mintha ez a két szárny vitte, röpítette volna e lő r e ... De a kicsiny szárnyak már egészen erőtlenek voltak, a menekülő meg-megrokkant, megbicsaklott, bozontos fejét félve, sután kapta hátra, elérték-e már üldö­

zői, azután újra és újra előretört# két égő. apró, gyilkolón villámló szemét, hol látna egy kiutat, nincs-e a közelben egy jótevő, sűrű erdő, amely­

nek rejtélyes, kacskaringós útjain, süppedő mélye­

désein vagy avaros árkaiban örökre elrejtőzhetnék, nincs-e egy hívogató ház, amelybe bezárkózhatnék, nincs-e egy redves ól, amelybe állat módjára be­

húzódhatnék, meglapulva, védőén összegubancolva magát, mint egy sündisznó ...

De itt nem volt semmi. Jobbra a Balaton nap­

fényben vigyorgó vize tárult eléje, mint egy rette­

netes, pufTadt, hideg temető, balra a gyorsvonat karcsú és elegáns vagonjai feketéi! ettek mellette és előtte az ismeretlen út a vonat és a sínek mentén, amelyről nem tudta, hová vezet. . .

Szabadi tekintete borzadva esett rá az izzadt és a kegyetlen hajszától párolgó, szerencsétlen cigányra, akit ebben a pillanatban emberien és mé­

lyen megsajnált. Nem tudta, mi a bűne, ölt-e, ra­

bolt-e, vagy pedig testvérét sebezte-e halálra . . . Nézte az életösztöntől elkínzott, torz, barnásvörös ábrázatát, amelyen a vonalak és kifejezések ordí­

tottak és lobogtak, az élniakarás szörnyű vágya ütközött ki rajta életének e halálos pillanatában.

Szabadi borzasztóan sajnálta és ha merte volna, oda is kiáltotta volna, hogy hagyjátok békében ezt

10

a szegény cigány legényt, nem látjátok, milyen sö- rényes, fekete üstöké van, milyen egészséges a melle, izmos a karja, bátor a tekintete, hiszen ez élni akar, ennek joga van az élethez még akkor is, ha egy másik életet megsemmisített! De hang nem tolulhatott még az ajkára, gondolat még nem kere­

kedhetett ki az agyában, amikor a siheder hirte­

len megállt, megfordult, föltéple a tomporát ver­

deső rojtos-cifra tarisznyát, revolvert rántott ki belőle és ott, Szabadi, az utasok és üldözői szem*- láttára fejbelőtte magát.

Az utasok megborzongtak, vad sikoly, az ijed­

ségnek és a rémületnek torzonborz hangjai szá- guldtak a z öngyilkosság nyomában. A Balaton enyhe, tarka-barka, mosolygó házikókkal teletűz­

delt partját a zűrzavar piszkos habjai csapdosták a váratlan dráma véres és iszonyú szemléletében.

Csak Szabadi Aladár nem rettent meg ettől a lát­

ványtól, hanem mintha rendkívülien érdekelte volna, nyakát mereven szegte előre és szemét nem tudta levenni a legényről, amint véresen, szíve- és inaszakadtan ott tespedt el előtte a még mindig erősen recsegő kavicsok között. Nézte a halottat, akinek arca ebben a pillanatban már kisimult, ki­

tisztult, mintha hirtelen frissítő olajjal kenték volna meg, nézte a fénylő homlokát, majdnem & vállát verő, fésületlen, fekete, nyers-kóc haját, a legény szomorúan elbukott és letört ifjúságát, amint most némán, kibékülten omlott el, kiszolgáltatva magát örökre haragosainak, gyűlölőinek és annak a ke­

gyetlen igazságnak, amely a holttestnél megjelenő szuronyokban nyilatkozott meg . . .

Nézte a halottat és ezek a súlyos szavak, hogy:

Gyilkolt! Gazember volt! Megszökött! Fegyház- ban volt! Nem kár érte! Megérdemelte! — érlel-

metlenül és idegenül zúgtak el a füle mellett, ta­

lán nem is hallotta, mit beszélnek körülötte. En­

nek a halottnak a bátorságát irigyelte, mert ezt meg merte tenni, minden ceremónia nélkül meg mert halni, amikor már nem volt érdemes élnie..,

Л következő pillanatban hátrahúzódott, körül­

nézett. Egyedül volt az étkezőkocsiban. Fölvetette tekintetét a poggyásztartóhálóra, azután a keze ön­

kéntelenül föllendült piciny, rézvörös táskájára s ujjai végigsiklottak rajta. Újra körülnézett, nem látta-e valaki ezt az áruló arcmozdulatot. . . Hogy ebben a pillanatban nincs más gondja, mint táská­

jának az ellenőrzése, meg van-e, jó helye van-e, hogy az alatt az idő alatt, amíg ő kibámult, nem tűnt-e el mellőle, nem vettélk-e észre, hogy a réz- vörös bőr mögött kincsek vannak, nagy pénz, ide­

gen pénzek, amelyek tegnap még a máséi voltak és ma már az övéi! De itt nem látott senkit, innen kiiramodtak az emberek és nyilván most már ugyanolyan lázzal várták a vonat indulását, mint ő . . . Nem gondolt már a halott legényre, eh, mi köze hozzá, a rablólelkű cigányhoz! Átkozottul bosszantotta, hogy eddig is a kelleténél többet fog­

lalkozott vele. . .

Most eszébe jutott az asiszony, akivel Kelen- földön ismerkedett meg és akivel eddig egyedül utazott magányosan, egy fülkében, fojtott, hízelgő beszélgetésben töltve az időt, és aki most magára maradt, talán őrá gondol, várja őt, ingerli, hogy nincs mellette, nem vigasztalja és néhány magya­

rázó szóval nem hazudik néki holmi ostobaságokat a cigánylegény történetéről, amit nem is ismer, amelyről az utasok már biztosan a legkalandosabb történeteket tudják elmesélni. . .

Hirtelen kezébe ragadta táskáját, indult a fül-

12

kéje felé, közben újra kiesett a tekintete a ha­

lottra. Látta, hogy cipelik már valamerre, hogy szánalmas hullája ne izgassa tovább a Balaton kü­

lönböző nyaralóhelyeire utazó fővárosiakat, par- fümös asszonyokat, nyegle fiatalembereket, űnott családapákat, akik itt összezsúfolódtak és most kényelmetlen meddőségben várják, mikor indítják már el az ő vonatukat.

A halott és az asszony! A kettő között semmi­

féle kapcsolat nem volt. Az asszonyra gondolt, hogy ne kelljen a halottra gondolnia, de a maga menekülő életére nem mert gondolni, mert akkor a maga lényét önkéntelenül is bele kellett kevernie a halott cigány véres végzetébe. . .

— Hallatlan egy eset, undorító — mormolta magában. — Mi közöm hozzá? Igazán ostoba tök- filkó vagyok, hogy folyton rágondolok. Soha éle­

temben nem láttam még halottat, de annyiról hal­

lottam, annyiról olvastam. Mi közöm hozzá? Ha a többi nem érdekelt, miért vágódik ez annyira bele az agyamba? Hiszen, én nem akarok itt maradni, én megyek, megyek, nekem el kell innen mennem!. . .

Alig öt vagy tíz perc telhetett el az öngyilkos­

ság óta, a vonat előtt már nem volt csportosulás, majdnem az únott hétköznap közönye terpeszke­

dett már körülötte, a sikongó és fecsegő emberek lármája is eltűnt már. Szabadi lassan közeledett a csendes, majdnem szeparészerű fülke felé, mely­

ben Kelenföld óta együtt utazott az idegen asz- szonnyal. Magdának hívták az asszonyt. A kereszt­

nevét megmondta. Hol lehet most Magda? Csak így gondolt rá, hogy Magda, egyszerűen és mele­

gen, mintha évek óta ismerte voln a . . . Igen, most újra és kitartóan őreá kell gondolnia, hozzá kell sietnie, mert különben megőrül életének ebben a rút válságában. Talán legjobb volna, ha ő is . . .

— Mikor indulunk már?

— Mi történt?

— Hallatlan!

— Mit akarnak tőlünk?

— Egy rongyos alak miatt!

— Meg kellene írni egy pesti lapnak!

-— Már elhurcolták!

— Igen, igen, megölte a szerelőjét!

— Menjünk már!

A kínos és nyugtalan kérdéseknek ez a csap­

kodó árja jól esett néki, ez volt az ő bensejében is, ez ordított ki belőle, hogy miért nem indítják már a vonatot, mire várnak még. Megnézte órá-

14

ját, már vagy félórája el kellett volna indulniok és még mindig itt ácsorognak, várnak valamit, még mindig itt késleltetik őket, mintha valami ve­

szedelmet kellene elkerülniük. Egy rosszul indí­

tott vonat jön velük szemben, ezt kell megvárniok, vagy valami más akadály v a n ?... Talán csak nem a halott cigány miatt?... Nem, nem, ez lehetetlen.

Egy zsúfolt folyosón állt újra, kinézett az ablakon és most megint egy csendőrt látott az ál­

lomás épülete előtt. Ez azonban egy másik csendőr volt, nem az, aki a menekülő cigányt üldözte. A csendőr mellett egy vasutas állott, piros karszalla- gos, hetyke sapkás tiszt, egy szelet papiros volt a kezében. Szabadi a távolból úgy látta, hogy egy táviratnak a blankettája . . . A vonatvezető ideges füttye hasította át a levegőt, ezt a füttyöt egy má­

sik, hosszabb, sikoltóbb fütLv követte, azután csend, mintha semmi se történt v o ln a ... A vonat még mindig nem indult.

— Most én miattam nem indul — gondolta magában Szabadi Aladár. — Most érkezett ide Pest­

ről a távirat, hogy ezen a vonaton egy sikkasztó utazik és ezt a sikkasztót le kell tartóztatni. Ez a sikkasztó én vagyok. Most rajtam a s o r . . . Vagy már eddig is ezért állt a vonat? A másik állomás­

tól idetelefonáltak, hogy ezt a vonatot innen nem szabad kiengedni. Egy gazember utazik rajta és ez a gazember én vagyok. . . Máris rajtacsíptek?

Máris utólértek? Még el sem indultam, még azt se tudom, hová megyek, itt vagyok a Balatonon, szál­

lók, rohanok valamerre és máris megállítanak. A drótok szava gyorsabb az én menekülő ösztönöm­

nél, az új életet kívánó szenvedélyemnél, a múlt már itt van, utóiért a tegnap, már keresnek 1 . . «

Egy parancsoló hang süvöltött feléje:

— Senki se szálljon ki a vonatból, mindenki maradjon a helyén!

Arra már nem volt ideje, hogy megnézze, ki­

nek a torkából rezgelt ide ez a hang, hirtelen meg­

fordult, visszafelé osont és amint kutató szemmel keresett valamit maga körül, mindenütt megré­

mült, elképedt arcokat látott. Valamitől féltek az emberek és maguk se tudták, mi az oka félel­

müknek.

Szabadi Aladár benyitott a mosdófülkébe. Ma­

gára zárta az ajtót, kezét szívére tette és néhány pillanatig számlálhatta a szíve verését.

Megijedtem •— mormolta magában, — de nem szabad megijednem.

Kinyitotta táskáját, egy pillanat alatt habzó szappannal kente be vékony, szőke bajuszát és kissé vöröskés pofaszakállát. Éles beretvát vett a kezébe, belemeredt a tükörbe, leszedte a szakái - lát és leberetválta bajuszát.

Amint ábrázatának férfias dísze ragadósan és maszatosan hullott alá, ügyesen összekotorta, újság­

papírba csomagolta és a belső zsebébe süllyesz­

tette. A táskáját újra bezárta. Belenézett *a tükörbe, onnan egy ismeretlen arc sápadozott feléje. Hir­

telen nem ismert önmagára, pedig az, aki a tü­

körből feléje nézett, mégis ő volt, Szabadi Aladár.

Talán öt évvel fiatalabbnak látszott. Ránctalan arcú, szőkehajú, kékszemű fickó, mint amilyen évekkel azelőtt volt, talán ilyen lehetett gimna­

zistakorában, vagy sihederéveiben, amikor Pestre került a nagy, a szörnyű, a nagyszerű forgatagba, amelyben elmerült. . .

Elnevette, magát. Arra gondolt, hogy talán a cigánylegény is így tehetett volna. Ha van annyi esze és leberetváltatjá a bajuszát, akkor talán

16

nem ismer rá senki. . . Ezt, önmagát biztatva, gon­

dolta így. Mindenáron valami nagyszerű és nem mindennapi nyugalmat akart magába beleszugge- rálni. Egy ember, akinek az egyik pillanatban még bajusza volt és a másik pillanatban már csupasz arccal áll a kutató szem előtt. Ismeretlen, új és idegen, mint ahogy a színész is az, aki maszk­

jában más, és más az életben és más a színpadon, a magára ragasztott bajuszok, szakállak és hajak álarcában. . .

Ebben egészen biztos volt, nem hitte, hogy a vidéki állomás parasztcsendőre és túlbuzgó hivatal­

noka élesebb szemű, jobb emberismerő és mélyebb lélekkutató, mint aminőnek a maga intelligenciá­

ját tartotta, megváltozott, megfiatalodott arcának kutató szemléletében. . . Már vitte volna is a Iába, már ki akart lépni a fülkéből, hogy ő is ott le­

gyen az ártatlanul zaklatott utasok között, bámész, érdeklődő és szimatoló arccal, mint a többi, hogy ki az ördögöt kereshetnek itt, talán nem is erre utazott, talán Fiúménak vette útját, vagy még min­

dig Pesten ólálkodik és úgy akarja félrevezetni ül­

dözőit, hogy valamelyik csendes, gyanútlan hóna­

posszoba biztos csöndjében várja, amíg a körülötte zajongó szenzáció leülepszik . . .

Keze a kilincs felé lendült, de azután vissza­

rántotta kezét, annyi bátorsága mégse volt, hogy kihívóan álljon a kutató szemek elé. Most már halálosan megbizonyosodott afelől, hogy őt kere­

sik, a sikkasztás kiderült, a táviratok szétmentek, őt üldözik Bécs, Trieszt, Fiume, Kolozsvár, Kassa és mindenféle irányban, amerre csak vonat indul a fővárosból.

Fülét kíváncsian támasztotta neki az ajtónak.

Nem hallott semmit. Hirtelen arra gondolt, hogy

itt a legrosszabb helyen van, mert ha ide véletle­

nül benyitnak és őt itt találják, akkor minden mentegetődzése hiábavaló voln a . . . ő az egyetlen ember az utasok közül, aki nincs a helyén, az egyetlen, aki elbújt és ezzel a vádló valósággal szemben gyenge volna minden érve, fölléptének biztonsága, hangjának nyugalma és tekintetének szúró tisztasága. . . Várt és fülelt, de nem hallott semmit. . .

Nem tudta pontosan megállapítani, mennyi idő telt el a rikoltó hang óta, amely azt paran­

csolta, hogy senki se szálljon ki és a vonat hirtelen felsikoltó füttye között, amely most úgy hangzott feléje, mint a legszebb ének, amely valaha isteni torokból kicsendült, a legdrágább muzsika, amely valaha nagyszerű orkeszterekben fölzendült — csak azt tudta, hogy a vonat kerekei immár gör­

dülni kezdenek, a sínek engedelmesen meghajol­

nak és a vonat indul, száll, röpül tova a Balaton partján és ő megy, siet, menekül ezen a vonaton, nem érték utói, kezében a táska és senki se tudja, hogy ő itt van, és senki se sejti, hogy ő Szabadi Aladár, és senki se gondol arra, hogy a bajuszát elrejtette belső zsebében . . .

* Еяу pere élet. 2

III.

Ekkor Szabadi Aladár visszament az étkező- kocsiba. Az étkezőkocsi még mindig üres volt, a pincérek az öngyilkos cigányról tereferéltek és néni vették észre a belépő utast. Szabadi leült az egyik asztal mellé és újra kinézett az ablakon.

Most a somogyi part tárult elébe a maga vál­

tozatlan unalmával, zavartalan egyhangúságával és ez hirtelen jólesett néki. A szemét egy pilla­

natra se vette le a sebesen tovasurranó cserjékről, porfedte bokrokról, cukorfalat házikókról, a távol­

ban egymást keresztező, keskeny utakról, mert a nagy nyugalom, ami kívülről befelé áradt, az ő nyugtalanságára is csillapító orvosság volt. Ebben a pillanatban határozottan félt a Balatontól, örült, hogy nem látta, hogy szemét nem izgatták a víz- cseppek milliárdjai, a víztükör éles szikrázása, amint a nap keményen, rekkenően és szúrón tű­

zött beléje. Mintha valami érthetetlen borzongása lett volna a víztől, a túlsó part fantasztikus, sötét­

zöld, izgató látványosságától, örült, hogy mindez a háta mögött van, ami előtte a sík parton elterült, mindennek az ellentéte, csupa jóság, kedvesség, derű és melegség, amelybe a felzaklatott lélek lihegve menekül, hogy pihenőt és nyugalmat ta­

láljon.

A nyugalom és a közöny erőltetése elbágyasz- totta. Azzal tisztában volt, ezt a szíve dobogásán, a halántéka lüktetésén, a gyorsan megrebbenő

szempillái verdesésén érezte, hogy semmi a vilá­

gon nincs ebben a pillanatban távolabb tőle, mint a nyugalom. De keménynek és érzéstelennek kel­

lett mutatkoznia, mert, bár senki se volt mellette, mégis szinte próbát tartott abból, miképpen fog vi­

selkedni, ha hirtelen rátámadnak, hogy mereszti ki visszautasító csodálkozásra két szemét, milyen mozdulatot tesz a karjával, hogy billenti otdalra kíváncsian fejét. Mindez, a védekezésnek, az ellen­

állásnak ösztönszerű gondolata tetőtől talpig át­

fonta, körülkígyózta. . . Ezért esett jól néki a gyors iramban tovaszálló, idegen vidékek néma­

sága, szűzies szótlansága, a távoli mezők, a fel­

bukkanó szántóföldek és apró zsúpfedelű házak őszinte fehérsége.

Azt tudta, hogy ezzel a vonattal már tovább nem utazhatik. Mert csak a véletlen szeszélyének köszönhette, hogy a kis balatoni állomáson meg­

menekült. Ebből a vonatból okvetlenül ki kell szállnia, mert ami itt sikerült, az nyilván nem fog sikerülni Nagykanizsán, ahol már várják és ahol nagyobb apparátussal fogják ellenőrizni a gyorsvonatot, rendőrökkel és csendőrökkel, kutató, gonoszlelkületű emberekkel, akiknek nincsen más dolguk, csak az, hogy Szabadi Aladárt elfogják.

Már alkudoznak a fejére, mert a bank bizonyára nagy összeget tűzött ki, hogy minél előbb kézre- kerítsék . . . Kétszázezer pengőt sikkasztott. . .

Az elhatározása, hogy nem utazik tovább, mégis pillanatokra nyugodtabbá tette. Hirtelen felállt az asztal mellől, körülnézett és mint aki már egészen biztos a dolgában, forró vágyat érzett aziránt, hogy újra embereket lásson, találkozzék azokkal, akikkel együtt indult el Budapestről.

Még percekig ottmaradt az étkezőkocsiban, 2*

20

Bosszantotta, hogy ennyire ideges, amikor a bűnt elkövette, sokkal komiszabb volt önmagával szem­

ben, hallatlan nyugalmat és elszántságot tudott magára erőltetni. Azt hitte, hogy ez a lelkiálla­

pota végig fogja kísérni menekülő útján. Nem, nem szabad, hogy ellankadjon, hogy az első za­

varó perc rémülete lenyűgözze. Eddig nem történt semmi. Amitől megijedt, az elmúlt. Itt áll és senkise figyel rá, senki se gondolhat arra, mire gondol ő, senki se olvashat le az arcáról semmit és senki se láthat bele vívódó és kínlódó bensejébe.

Megfordult, ment kifelé. Az étkezőkocsi ajta­

jában újra megállt. Magdára gondolt. Visszamen- jen-e a fülkébe, ahol az idegen asszony egyedül ül, talán azon töpreng, hova tűnt el utitársn, miért szállt ki búcsúzatlanul valamelyik állomáson és ha még nem szállt ki, miért kerüli oktalanul?...

Ahogy az asszonyra gondolt, újra a^régi Szabadi Aladár léhasága, nőhódító, nyegle vágyakozása ke­

rekedett fölül benne, a mának, a pillanat gyö­

nyörűségének, perc-csaló boldogságának élő ember buta könnyelműsége: látnia kell az asszonyt, aki bánatos szomorúsággal ült mellette és akinek hangjában mély, nyugtalan fájdalom rezdült meg és aki mégis el tudta titkolni előtte, bármennyire is faggatta, szomorúságának és levertségének okát.

Kérdezte, zaklatta, évődött vele, de az asszony bágyadt, kék szeméből nem tudott semmit se ki­

olvasni, márvány fehér, szelíd arcának mozdulat­

lansága nem árult el semmit, olyan volt, mint egy szótalan, tiszta szobor, amely némaságában is pa­

naszkodik és sír . . .

Örült, hogy ilyen útitársra akadt. A nő min­

denné] jobban izgatta és lazította életében, soha nem is gondolt агта, hogy kitérjen az izgalmak elől

és most százszoros mohósággal hajolt bele a kínál­

kozó kalandba, amelyről még nem tudta, igazán kaland-e, vagy csak közönséges véletlen, az idő előrlése az unalmas gyorsvonaton.

Már a zsúfolt folyosókon mászkált, szimatoló füllel lesegette, mit beszélnek az utasok, észreve- szik-e, hogy ő az imént még nem volt közöttük és fecsegnek-e arról, hogy itt egy sikkasztó! keres­

tek? Itt-ott fixírozott is egy-egy alakot, de a piros arcokból nem tudott semmi se kiolvasni és a tova­

vesző megjegyzésegben sem volt egyéb, mint idegen embereknek idötkergető szavai Pestről, für­

dőről, pénzről, börzéről, bukásról és asszonyokról.

Végre az egyik kocsi sarkában olyan szavakat is hallott, amelyek valóban érdekelték. Egy idő­

sebb, fehérszakállas ember ezeket mondta:

— Az egész csak felületes ellenőrzés volt, mert semmi se bizonyítja azt, hogy valóban nincs közöt­

tünk a keresett sikkasztó. Hiszen alig nézték meg az utasokat, mindössze annyit hallottunk, hogy egy szókebajuszú fiatalembert keresnek.

Egy serdülő leányka állt mellette, az felelt az öregúrnak:

— SzŐkehajű? — És nagyokat kacagott.

— Igen, igen, hát nem hallottad, hogy a vas­

úti liszt különösen arra helyezte a hangsúlyt, hogy a sikkaszt ónak szőke bajusza van!

Egy rőthajű ifjú volt a harmadik, aki részt- vett a beszélgetésben. Kínosan krákogott és ha­

darva mondta:

— Még jó, hogy én beretváltatom a bajuszomat, mert ha a hajam vörös is, de azért a bajuszom szőke.

A kisleány közbevágott:

— Magát még le is tartóztatták volna!

22

— Én is ara gondolok, még szerencse, hogy nem hordok bajuszt.

Ennyit hallott Szabadi Aladár és iszonyúan nevetett magában, ö lt áll mellettük, róla beszél­

nek és sejtelmük sincs arról, hogy egy levegőt szív­

nak az üldözöttel és hogy a sikkasztó milyen ké­

nyelmesen hallgatja ki megjegyzéseiket és meny­

nyire nevet az ostobaságukon.

Most hirtelen arra gondolt, hogy talán mégse kellene kiszállnia a vonatból, talán éppen az lesz a végzete, ha abbahagyja az utazást. Ha már egy­

szer elindult, kár volna, ha az első rémület vissza­

tartaná. Néki rohannia kell, talán így mégis nehe­

zebben érik utói, mintha egy-két napra elbúvik va­

lahol és valami szemfüles, gyanakvó ember mégis csak ráismer, alig néhány órányira a fővárostól.

Amint fel- s alásodródott a folyosón, eszébe jutott, hogy a táskáját bennhagyta az étkezőkocsi­

ban. Egyáltalán nem rémült meg, mert ebben a pillanatban érezte először, hogy nem is törődik valami nagyon az elsikkasztott pénzzel és bár ösz- tönszerűen tiltakozott ellene, hogy pénze esetleg el is veszhetnék, ez a tiltakozás nem volt valami erős. Kénytelen-könnyedén bele is törődnék, ha most arra a váratlan fölfedezésre jutna, hogy itt áll egy fdlér nélkül, és ő, aki néhány perccel ez­

előtt még dúsgazdag ember volt, üldözött, önmagát gyötrő, idegen élet előtt álló, idegen gyönyörökre szomjuhozó — most újra ugyanolyan senki, mint amilyen tegnap v o lt. .. Kifosztott senki, de boldog és elégedett, akár vissza is fordíthatná a vonatot.

A vonat visszamehetne Budapestre és ő, mintha semmi a világon nem történt volna, nyugodtan be­

állíthatna hivatalába. Ha valaki mégis meggyanú­

sítaná, közönnyel vághatná a szemébe:

— Keressétek ki zsebeimet, jöjjetek el a la­

kásomra, nézzétek meg a szívemet, mindenem üres, semmim sincs, koldus-szegény vagyok.

De azért ment, a szeme előtt felvillant a ki­

csiny táska rikoltó, rézvörös színe, platinás zára, amint ott fenn hever a poggyásztart óban.

Benyitott az étkezőkocsiba. Egy pincér állt a középen, meglátta Szabadi Aladárt, feléje indult és azt kérdezte, hogy mivel szolgálhat.

— Mi a legközelebbi állomás? — kérdezte tőle.

Nem vette észre, hogy amióta a kis állomásról elindultak, már kétszer is megállt a vonat egy-egy percre.

— Ming3rárt Fonyódon leszünk — mondta a pincér.

— Fonyódon? — kérdezte Szabadi Aladár, de inkább önmagától, mint a pincértől, aki elsomfor- dált mellőle.

Lehorgasztolta fejét és Fonyódra gondolt.

Nem tudta hirtelen elborulásában, miért gondol ilyen nagyon Fonyódra, erősen és hevesen vitatko­

zott önmagával egymásra torlódó emlékei között, mintha már hallott volna valamit Fonyódról, ám­

bár soha olt nem volt. Most már világosan em­

lékszett rá, hogy valami köze van hozzá, talán ott­

hon, amikor a menetrendet olvasgatta, akkor ütő- dött különösen szemébe ez a balatoni állomás, össze-visszagabalyogtak gondolatai, de nem tudott kihámozni belőlük semmi megnyugtatót.

A táskát térdére csúsztatta, felöltőjét karjára tette, puha kalapját lehúzta szemébe, a széket, amely merev közelségben volt a kényelmetlen vas­

úti asztalkához, kissé hátratolta, 'két lábát kinyúj­

totta, úgy töprengett tovább. Erőitelte, kínozta agyát, mintha semmi a világon nem történt volna

várna még reá, hogy Fonyód titkát kell megfej­

tenie. Mikor hallotta ezt a szót, egy elhalványult iskolai emlék pattant-e ki az agyából, vagy útköz­

ben sodródott eléje a somogyi falucska képe? Nem tudott eligazodni töprengései zűrzavarában. Kerge tacskónak érezte magát és bosszantotta, hogy most már félhalkan is azt rebegi, hogy Fonyód, Fonyód.

A vonat megállt.

— Fonyód — kiáltotta odakünn a kalauz.

Szabadi Aladár felugrott. Kihajolt az ablakon, nézte a friss, tüzes fényben sziporkázó, kedves kis állomást, az állomás lármás nyüzsgő képét. Na­

gyon sok apró gyermeket látott, fiúkat, leányokat vegyest, pőrén öltözött asszonyokat, sötétvörösre lesült arcokat, kacér napernyőket, szandálos öreg­

urakat. Végtelen üdítő, jóleső és felpezsdítő zson­

gás szűrődött fel hozzá: a balatoni élet melegsége, gondtalan, drága derűje, a pihenéwse és tétlenségbe omlott emberek édes kacagása, hangjuk láztalan öröme "és mindez, amint frissen, majdnem mámo- rítóan hullámzott feléje, teljesen beborította és át­

ölelte. Megfeledkezett meneküléséről, az óceánról, azt érezte, hogy ő is ide utazott, itt kell kiszállnia, meg kell fürödnie a Balatonban, meg kell hempe­

regnie a lágy, selymes iszapban, dévajkodnia kell ifjú leánykákkal, mint ezeknek a boldogoknak, akik itt töltik, minden gondttól és minden gvötre*

lemtől távol a két hetüket, a tíz napjukat, vagy azt az egy napot, amelynek eltöltésére a faluból, vagy a közeli szomszédságból ideözönlöttek.

— Milyen jó volna ha . . .

Nem tudta befejezni a gondolatát, mert hirle- len meglátta Magdát . . . Most már mindent tudott, tudta, mi köze Fonyódhoz, eszébe jutott, hogy az

asszony megmondta néki az úton, hogy Fonyódra utazik. .. Magda egy pillanatig megállt a kijárat előtt, megfordult, mintha keresne valakit. Az arcán most halo vány pír derengett, bámuló, kék s2eme tisztán fény lett, fekete, kissé kuszáit haja ráomiott a homlokára és a nyakára.

Szabadi Aladár boldogult látta, hogy milyen csodaszép ez az asszony. Útközben a maga izgal­

mának és titkainak a borúján át talán észre sem vette, bogy az idegen asszony maga a hívó és csá­

bító, titokzatos és rejtelmes élet. A szíve megdobo­

gott, a vére felforrt, a lába megremegett, de még mindig nein tudta, mit csináljon, mit kezdjen F o­

nyóddal, benne hagyja-e a szívében, mint egy meg­

oldatlan titkot, vagy pedig vállalkozzék-e rá, hogy ezt a titkot is meg kell fejtenie.

Szaggatott, ideges fütty hasította át a levegőt, a vonat .megmozdult, Szabadi Aladár kirohant az étkezőkocsiból, fellépte a kocsi ajtaját és a már mozgásban lévő vonatról leugrott. . .

m i t

Két napig nem mozdult ki a szállóbeli kis szo­

bájából. Egész nap a dívánon hentergett, majdnem apátiába süllyedt. Nem érdekelte a fürdő közön­

sége, az sem jutott eszébe, hogy meg kellene ke­

resnie Magdát és hogy tulajdonképpen az ő ked­

véért szakította félbe utazását.

A harmadik napon megunta önkéntes rabságát és kora reggel sétára indult. Végigloholt a Balaton partján, lement az állomásra, elindult a falu felé, beletévedt az állomás közelében lévő kicsiny er­

dőbe. Nézte az embereket, csupa idegen arc neve­

tett rá, most nem ismert azokra, akiket néhány nappal azelőtt áz állomáson látott. Elhatározta, hogy kikutatja Magdát. Korholta magát, hogy ily sokáig nem gondolt rá, talán azóta el is utazott, Fonyód csak átmeneti állomása volt nyaralásának és azóta Isten tudja, hol van. Talán Abbáziában, Cirkveni- cában, vagy talán Velence felé vette az útját.

— Megmenekültem — ujjongott magában, — Azóta biztos, hogy Trieszt, vagy Bréma körül üldöz­

nek és egyetlen buta detektívnek sem jut eszébe, hogy én Fonyódon üdülök.

Délben lement a szálló teraszára és ott meg­

ebédelt. Egyedül ült a kis asztalkánál, lapokat kért, nagy megdöbbenésére látta, hogy a pesti lapok tele vannak a Francia Banknál történt sikkasztással.

Részletesen leírták, hogy Szabadi Aladár pénztáros miképpen tulajdonított el kétszázezer pengőt, mi-

lyen ember volt, hol fordult meg, kikkel érintke­

zett, kik vollak a barátai, miféle mulatóhelyekre járt, mikor látták utoljára a turfon, hogy készítette elő ravaszul a sikkasztási tervet, hogy tévesztette meg modorával, biztos fellépésével a környezetét, mennyire bíztak benne és így tovább! Ez volt a lapokban és az is, hogy üldözik, hogy a leg­

kitűnőbb detektíveket bízták meg a nyomozás sál, hogy a nyomozást a legravaszabb rendőrkapi­

tányok egyike vezeti, akinek ezen a téren már nem egy kitűnő sikere volt.

Eleinte megdöbbenéssel olvasta a róla szóló tudósításokat, később nevetett az újságok fantáziá­

ján, mosolygott azon, amit róla írtak, alig akadt egy-egy sor, amely a szívéig hatott volna. De a szen­

zációt mohón falták az olvasók, ő pedig nyugodtan ül itt a fonyódi szálló teraszán, húslevest eszik, utána borjúsültet, egy pohár borral enyhíti torká­

nak szikkadtságát és végtelen nyugalom, az önelé­

gültségnek a gyönyöre ömlik el rájta, mennyire túljárt mindenkinek az eszén és milyen isteni gon­

dolat volt az, hogy nem folytatta az utazást. Az egyik lap azt is megírta, hogy Nagykanizsán letar­

tóztattak egy szőkebajuszú fiatalembert, aki feltű­

nően hasonlított őhozzá, mert azóta az arcképét is sokszorosították és ezeket a rendőri fényképeket mindenfelé szétküldözgették. A nagykanizsai fiatal­

ember váltig tagadta, hogy valami köze volna a!

pesti Szabadi Aladárhoz, de csak hosszas és körül­

ményes igazoltatás után bocsátották szélnek. A pesti lakását is felkutatták, beidézték az ismerőseit, ki­

hallgatták a barátait, de senki semmiféle komoly adattal nem tudta a nyomozást támogatni. A pálya­

udvarokon, útközben nem ismerte fel senki, és

28

amint most a teraszon, a hangosan diskurálgató emberek között körülnézett, itt sem látott ismerőst, aki árulója lehetne és leleplezhetné.

Valami kábult gyönyör zsongott az idegeiben, arra nem gondolt, hogy az újságokat is olvashatja, olyasféle érzése támadt, mintha a sajátmaga nekro­

lógját olvasná, mint a tetszhalott, akit már elparen- táltak és akiről kiderült, hogy nem halt meg ko­

molyan.

Most figyelni kezdte a környezetét Hangokat hallott és megdöbbent, mert róla beszéltek. A távo­

labbi hangokat is megfigyelte, ott is róla beszéltek.

Csodálkozott, hogy ezt eddig nem vette észre, nem tudta hogy a fürdőpublikumnak ebben a pillanat­

ban nincs más témája, mint a Francia Banknál történt sikkasztás. Mások kezében is pesti újságok voltak, hosszasan magyarázgatták egymásnak a sik­

kasztás történetét, a nyomozás részleteit, az újsá­

gok megjegyzéseit. A kíváncsiság és a találgatás láza izgatta az embereket. És Szabadi Aladár ebben az izgatott hangulatban majdnem egy teatrális pózra ragadtatta magát. Fel akart ugrani és ki akarta ordítani a lalálgatóknak:

— Ostoba emberek, hát nem látjátok, nem ve­

szítek észre, hogy itt ülök köztelek, nem látjátok, hogy ez az a kéz, amely az idegen pénzhez nyúlt, nem veszitek észre, hogy ez az agy, amely a gazsá­

got kieszelte, hogy ez az a szem, mely a messze idegenbe nézett és tűzött és nem veszitek észre. . .

Ezt szerette volna kiordítani, a sikerre volt kiváncsi, az elképedésre, az elbámuló arcokra, a csodálkozó szemekre, bár magát bűnösnek nem tartotta. . . Amit tett, az életért tette, mert szerette az életet és szebbre, jobbra vágyott, mint amit néki

a mindennapi hétköznapja nyújtott. Nem akarta és nem tudta megérteni, miért van több joguk a bank vezéreinek különösebb és jobb élvezetekre, nagyobb és szédííőbl) mámorokra, szebb és dísze­

sebb asszonyokra, pazarabb és lángolóbb éjsza­

kákra, mint néki. . .

De csak néhány pillanatig merült fel az agyá­

ban ez az ostoba öllet, aztán újra csak éles figyelője lett a tovasuhanó szavaknak, nézte az embereket és kezdte önmagában megállapítani, hogy ez ki­

csoda, amaz kicsoda, ez mi lehet otthon, és a majd­

nem egyforma fürdőruhák sablónjaiból kezdte kihámozgatni az emberek lelkeit, azt, hogy tulaj­

donképpen kik és mik . . .

A szomszédságában egy hangos, fecsegő ember ült a feleségével. Erről megállapította, hogy ez ke­

reskedelmi utazó. Amott egy szájas, hadaró ember­

két látott, ugri-bugrinak látszott, át-átkiabált a szomszédaihoz, erről hamarosan megállapította, hogy álhirlapíró. Lejjebb egy tiszt ült, komolyan és szótlanul, de ő is hevesen lapozgatta a kezében lévő újságot. A terasz sarkán őszhajú vénkisasszony magvarázgatott valamit egy fiatal lánynak, aki nem lehetett több tizenöt évesnél, de maga volt az édes báj, a szűzies kedvesség. A lányka végtelen oda­

adással csüngött az öreg kisasszony előadásán. Az öreg hölgy valószínűleg angolul beszélt, selypített, habzsolta a szavakat és a kislány ajkairól is ide- genszerüen hullámzottak feléje az értelmetlen szavak.

Most egy púpos emberke lépett a teraszra, a kezében nagy, virágokkal teli kosarat tartott, min­

den asztalnál megállt, mindenki vett tőle virágot.

Elébe jött, őt is megkínálta, ő is kiválasztott magú-

30

nak egy szál szegfűt, kifizette, betetőzte a gomb­

lyukába és tovább figyelte az embereket

Az, hogy hallgatnia kelleti, lesújtóan kínozta.

Kimondhatatlan vágyat érzett, hogy már hallja egyszer a saját hangját. Beszélnie kellett valakivel.

Érezte, hogy nem bírja tovább ezt a konok szótlan­

ságot. Bármiről a világon, múltról, életről, szere­

lemről, ifjúságról, de beszélnie kell, mert nyelvé­

nek ez a béna rabsága kínozza és megöli.

— Nem, nem, nem lehet ezt tovább így ki­

bírni — gondolta magában, — hisz ez hasonlít ahhoz, mintha már börtönben volnék és négy fal közölt ülném le sanyarú életemet. De a négy fal között is ordíthatnék, hogy megremegne a börtön és itt hallgatnom kell, nem engedhetem meg ma­

gamnak azt a luxust, hogy leleplezzem magam.

Hallgatnom kell, hogy ne figyeljenek rám, el kell titkolnom, ki vagyok, pedig most nem ég bennem más vágy, minthogy beszéljek, beszéljek, szünte­

lenül, sokat, vógtelenbeveszőt, hadarva, feleselve és fecsegve, hogy elfeledjem, ki vagyok, miért va­

gyok itt és miért kell állandóan más emberek, ide­

gen szívek érzéseibe beletemetnem a magam hábor­

gását és a magam rettentő szerencsétlenségét.

Mégis megbánta, amit tett, szerette volna meg nem történtté tenni a sikkasztást s visszacsempészni a pénzt. Ha módja lett volna rá, a táviró reszkető erén sugározta volna vissza, mint egy láthatatlan varázsló a rettenetes összeget, hogy folyjék, hára­

mol jók vissza a bank félelmetes szekrényeibe, nem kell néki, nincs szüksége rá, visszaadja, nyújtsanak lelehetőséget rá, hogy újra szegény legyen, mint amilyen évekig volt.

És akinek a kedvéért abbahagyta az utazást

azt nem látja . . . Vagy igazán az ő kedvéért szállt ki Fonyódon? Magda volt az, aki vonzotta, aki úgy­

szólván kihúzta a vonatból? .. * Ismerte önmagát, mindig könnyelmű volt, ami az életében eddig szép, mély és elragadó volt, az mind a pillanat nagyszerű könnyelműségéből fakadt, a bor, amely megré­

szegítette, a szerelem, amely elkábította, annyi kaland, amely átfonta és besűrüzte az életét, mint az erdei lakot a vadrepkény írnom erei: — mind, mind a pillanat vad kábultságából csordul­

tak ki, édességek, amelyeknek a mérge csak később kristályosodott ki fáradt ínyén.

Magda volt, ő volt, ö miatta szállt ki a vo­

natból . . .

De hol lehet Magda? Hová tűnt el? Miért nincs itt az idegen emberek közölt az egyetlen ismerőse, aki nem idegen néki ? . . . Bárhogy tagadná is az asszony, ők már nem idegenek egymásnak. Ismerik egymást, nékik már titkaik vannak, egy utazás vé­

letlenének a titkai. Az a titok, hogy Szabadi Aladár otthagyta a fülkében és a vonat feltartóztatása után többé nem tért hozzá vissza.

Vájjon gondolt-e erre Magda? Meggyanusí- totta-e őt? Gondolhatott-e arra, hogy a keresett sik­

kasztó azonos azzal a szőke ifjúval, akivel együtt töltött néhány órát és aki szép szóval, csábító hang­

gal, az unalmas ismeretségnél talán több lélekkel szórakoztatta őt a vonat egyhangú zakatolása köze­

pette? Gondolhatott-e arra, hogy az eltűnt ember azért tűnt el, mert el kellett rejtenie magát? Vájjon ráismerne-e most, ha elébe állna és azt mondaná néki:

— Én vagyok az, akit egy pohár friss vízért küldtél az étkezőkocsiba a balatoni kis állomáson...

32

De akár gondolt rá, akár nem, meg kell talál­

nia, mert bizonyára itt van. Valamit, ha még oly keveset is, mégis elárult a lényéből, azt, hogy bol­

dogtalan, és nekik kettőjüknek, a világ két legbol­

dogtalanabb emberének, itt találkozniok kell, hogy megvigasztalják egymást és elfeledjék a boldogta­

lanságukat . . .

Szabadi türelmetlenül ült a helyén, rohanni szeretett volna, belevetni magát a Balatonba, talán úszkálás közben rátalál Magdára, megfoghatja hó­

fehér kezét, vagy megtalálhatja egy csendes kabin bensejében, amint gyanútlanul áll ott, fürdőkosz- lümjenek szédítő szépségében . . . Vagy ta’ án az erdő avarjában szédeleg egymagában és ő is várja az ifjút, akit meglátott és akit visszavár egy pohár friss vízzel a kezében és talán az a friss víz csak játék, mert nem is víznek, hanem csóknak hívják.

Egészen magába mélyedt. Észre se vélte, hogy a terasz lépcsőjén valaki könnyedén felfelé libben, megáll a terasz közepén, körülnéz, meglátja őt és feléje indul.

— Szervusz! Hát te itt vagy?

Szabadi fölvetette a tekintetét. A szive dobo­

gása elállt, piros ajka elhalványodott és halántéka veszettül kezdett lüktetni. Szeme káprázott, azt hitte, hogy vége van.

De azután kitisztult előtte a levegő és megis­

merte Mancit, a kedves, jókedvű leányt, a köny- nyelmű éjszakák bohó kis lepkéjét az egyik buda­

pesti orfeumból. Még nem nyújtotta néki oda a kezét, még nem felelt néki, mert magában arra gondolt, tudja-e ez a lány az ő nevét. Ha tudja, hogy ő Szabadi Aladár, ha valaha elárulta ezt néki, ha valamelyik barátja megmondta a leánynak, hogyha az a lány most emlékszik erre, ha olvasni

Berkes : E gy perc az élet. 3

tént sikkasztást, akkor néki vége, mert ez a leány őt rögtön le fogja leplezni és a következő pillanat­

ban ő már nem fonyódi fürdővendég, akiről az ide­

genek talán azt hiszik, hogy valamelyik somogyi mágnás, hanem közönséges sikkasztó.

A leány leült melléje.

Ahogy Szabadi Aladár nem örült a találkozás­

nak, Manci sem örült annak, hogy itt váratlanul egy orfeumbeli ismerősére akadt. Manci ugyanis Fonyódon mint grófnő szerepelt. Attól félt, hogy pesti ismerőse el fogja árulni vén, hülye barátjá­

nak, hogy ő nem grófnő, hanem közönséges buffet- leány és akkor vége a nyaralásnak, a jó életnek, a pénznek, dicsőségnek és ünnepeltetésnek, amelyben itt része volt és barátja szakítani fog vele, leleplezi és elkergeti.

— Hát te hogy kerülsz ide? — kérdezte Sza­

badi Aladár.

— Jó, hogy látlak — mondta Manci. Fejét egészen odahajtotta a férfi fejéhez és suttogva re- begte el a mondókáját.

— Kérlek szépen, nekem egy nagy kéré­

sem van.

— Parancsolj! — mondta jéghideg hangon és fölényesen Szabadi.

Mert a leány rajtacsüngő, félénk szeméből észrevette, hogy fogalma sincs a sikkasztásról és még kevesebb fogalma van arról, hogy kivel beszél.

Ő csak olyan névtelen és idegen ismerős volt az 6 számára Pesten, mint annyi sok száz más, aki az éjszakai élet egyforma torlódásában elébe került.

Az ilyenfajta nő a legritkábban tudja, kinek a pezs­

gőjét issza, kinek a pénzéből ruházkodik, ki vesz néki selyemharisnyát, ki kocsikáztatja meg a Ste-

fánia úton. Á név az nem fontos, ott csak a pénz, a könnyelműség, a jókedv és a mámor az úr, a férfi csak a külsejével szerepel, a nevével ritkán, vagy soha.

— Parancsolj! — ismételte meg Szabadi.

— Már messziről láttam, hogy itt ülsz a tera­

szon, nem is tudom, hogy szólítsalak, bizony a ne­

vedet már elfelejtettem. . .

— Nem tesz semmit — mondta Szabadi. — Elég ha én tudom, hogy téged Mancinak hívnak.

— Igen, de itt nem vagyok Manci, én itt, de ki ne nevess, kérlek, én itt grófnő vagyok. . .

— Grófnő? — nevetett Szabadi.

— Igen, igen, grófnő vagyok, ez most az én üzletem. Megismerkedtem itt tudniillik egy úrral, már nem egészen fiatal, de nagyon gazdag, ő meg­

szólított a vízben, megfogta a kezemet és beszélni kezdett velem és én láttam, hogy tetszem néki és visszautasítottam — kikértem, azt mondtam néki, hogy én grófnő vagyok. Az öreg ezt elhitte, én itt a legjobb társaságokban fordulok meg, itt nyaral a zalai főispán is és én tegnap a zalai főispánnéval sétáltam a fonyódi korzón és én most arra kérlek téged, hogy te is grófnőnek szólíts engem. . . Med­

dig maradsz itt? De ameddig itt maradsz, addig én csak legyek grófnő és ha te azt akarod, én téged grófnak szólítalak.

— Köszönöm, grófnő — mondta boldogan Szabadi Aladár. — Hát az csak természetes, hogy én ezt megteszem neked. De te is tedd meg azt, amire én kérlek.

— Nagyon szívesen — felelte Manci és boldog volt, szerette volna a fiatalember arcát megcsókolni, de azt mégsem merte megtenni, mert annyit tudott, hogy ez egy grófnőhöz nem illik.

3*

36

— Én arra kérlek, hogy te se ismerj engem, én se ismerlek téged. Ne mondd senkinek, hogy pesti vagyok és ne mondd senkinek, hogy valaha láttál az életben . . . Én tudniillik . . .

— Tudom már — szakította félbe Manci, — biztosan valami asszonnyal vagy itt, te hűtlen kígyó.

— Na, látod, örülök, hogy kitaláltad. Tehát mi nem ismerjük itt egymást. Te nem ismersz en­

gem, én nem ismerlek téged. Ne is köszönjünk egy­

másnak!

A grófnő felállt, előkelőén megbiccentette a fejét, azután végigpá vaskód ott a teraszon, lelibe­

gett a lépcsőkön és csakhamar eltűnt Szabadi utána bámuló szeme elől.

Most néhány muzsikus cigány jelent meg Я teraszon. Itt az volt a szokás, hogy a kitűnő ebédet rossz muzsikával ízetlenítették el.

A cigányok cincogni kezdtek. Szabadi felállt és elsompolygott.

Szabadi a Balaton homokos partján üldögélt és Badacsony felé bámult. Badacsony felé éppen most indult el a kicsiny, fehér gőzös, amely a tá­

volból olyan volt, mintha olvadó cukorsüteményt bocsátottak volna a vízre és a közeledő alkonyat enyhe félhomályában, amint a túlsó parton Siófok felé igyekezett, egyre kisebbedett és olvadozoít volna a hullámok forró ölelésében. Szabadi egy ilyen kis cukorsütemenyre szeretett volna felülni, hogy Almáditól egészen Keszthelyig végigrohanjon a Balatonon, kora délelőttől késő alkonvatig, késő alkonyaitól reggelig, mindig a párás, friss, vizes levegő üdítő csapkodásában, hogy mindent, min­

dent elfeledjen és minden kínzót kiöljön gyötrő gondolatai árjából.

Valami butító tehetetlenség nyomta az agyát az utóbbi napokban. Ahelyett, hogy örült volna mene­

külése váratlan szerencséjének, apatikus és mégis türelmetlen volt, letört és mégis lázadó, elszunnyadt és mégis folyton ébredező. Az önmagával küzdő és viaskodó eleven leszámolás volt Szabadi Aladár, gazdagsággal rézvörös táskájában és végtelen sivár szegénységgel sajgó szívében. Most ostoba ember­

nek tartotta magát, aki ostobaságból követte el a bűnt, szegény fickó volt, mint annyi sokan Buda­

pest szennyes áradatában, gazdag akart lenni és íme, nem tudott élni gazdagságával.

És most itt ült a Balaton partján, cukorsüte-

38

ménynek nézte a hajót, csöpögő aranynak az alko­

nyaiban vöröslő napol és vérszegény reménynek azt az asszonyt, akit keresett, aki után loholt, aki kerülte őt és úgy látszik, nem akart többet szóba- állni vele . . .

Már tudta, hol lakik. Egy csendes villa magá­

nyosságában töltötte napjait. Ha kopogtatott az ajtaján, nem kapott választ. Ha feje belehajolt nyi­

tott ablakába, üres volt a szobája. Ha halkan hívő szava gyengéden és szerelmesen rebegte a nevét, senki sem felel neki. Ha titokban meglepte, el­

tűnt előle.

Mindenkit ismert már, mindenkiről tudta, csak Magdáról nem tudta, hogy ki, csak Magda nem akart vele újra megismerkedni.

Ott ült a Balaton partján és már előre félt, hogy Bertalan, az álhirlapíró, mingyárt melléje te­

lepszik és újra elmondja, amit már annyiszor hal­

lott tőle, hogy tizenhat kőnyomatos lapnak a munkatársa és újra eldicsekszik vele, hogyan írta volna meg a Francia Bank sikkasztójárói a ripor­

tot, miképpen indította volna meg a nyomozást, hd ő lett volna a detektívfőnök, akit különben tehet­

ségtelen embernek tartott, mert az egész nyomozást helytelen irányba terelte és fiaskóba vitte. . .

Ott lihegett a sekély vízben a teraszbeli fáradt agglegény, örökké a nők szoknyája körül legyes- kedő, aki azt hitte magáról, hogy ő a legdélcegebb ember a föld kerekségén, és a legötletesebb tár­

salgó, holott szegényes kaszámya-sílusa alig ért fel egy szerelmi levelező bárgyú szellemességével. Ezt is útálta . . .

De még jobban útálta az utazót, akiről már megtulta, hogy Filipnek hívják és még jobban un-

dorodott a feleségétől, aki kellemetlen és tolakodó volt, és most arra utazott, hogy fonyódi szórakozá­

sát kalandokkal fűszerezze. Kövérkés, rosszul öltöz­

ködő asszony volt és mellette az ura olcsó viccei­

vel, lomha járásával úgy tűnt fel, mint egy nehéz­

kesen ballagó, lompos kutya, mégis annyira össze­

illettek, hogy egymás nélkül nem tudta volna őket elképzelni. És nem lett volna teljes a napja, ha Filipet'és Filipnét nem látta volna a teraszon ebé­

delni, a Balaton hullámaiban egymás mellett úsz­

kálni és nem látta volna őket a korzón unalmasan és bambán tipegve és ízléstelen megjegyzéseket téve a mellettük elhaladóra . . .

Már azt is tudta, hogy az öreg kisasszonyt, akiről azt hitte, hogy angolul beszél, Celesztin kis­

asszonynak hívják, Szigetvárról való és tizenöt éves növendékének Amália a neve, árva gyermek, akit gazdag gyámja erre a száraz, puritán vénleányra hízott, s valóban úgy vigyáz rá, mint a szemevitá- gára. Szeme minden rebbenésére ügyel, keze min­

den legyintését megbírálja, nem tűri, hogy hango­

san beszéljen és kifogásolja, ha a kelleténél élén­

kebben viselkedik . . .

Itt a Balaton hullámaiban látta Mancinak a hülye barátját is. Aszott és sápadt ember volt, ko­

paszfejű és selypítő beszédű, fogatlan, vén kecske, aki agg napjait egy ifjú leány ilíatozásában akarta felfrissíteni és a leány értett hozzá, hogy az öreg vérét frissebb pezsdiilésre serkentse.

Még egy férfi lubickolt a Balatonban. Ennek a nevét is tudta, Ladványinak hívták, de ettől félt.

Nem tudta volna megmondani, hogy miért fél tőle és azt se tudta volna megmagyarázni, miért sejtett benne detektívet. De az első pillanattól kezdve, amikor Fonyódon meglátta, az volt az érzése, hogy

40

ez az ember őrá leselkedik. Lehet, hogy szimatoló, hegyes orra, szúrós szeme, ideges viselkedése, lap­

pangó járása, az, hogy mindig váratlanul ta1 álkozott vele, keltették fel benne a gyanút. Alig beszélt vala­

kivel, de a szeme mindenütt ott volt, ahol az éhes szemnek ott kell lennie, mintha karvalyszemével akart volna lecsapni az ismeretlen áldozatra. Ezért óvakodott tőle, nem merte megkérdezni, hon­

nan jött, mi a foglalkozása, hátha ezzel igazán ma­

gára fordítja Ladványi gyanúját.

Már únta a vizet, a partot, a homokot, únfs Fonyód rettenetes egyhangúságát, arra gondolt, hogy egy-két nap múlva újra felszáll abba a vo­

natba, amelyből kiugrott, mert akiért idejött, az elrejtőzött előle.

Végignyújtózkodott a homokban és nem moz­

dult. Szemét a csodaszép, alkonyati ég tiszta azúr­

jába fúrta bele. Nem törődött vele, mi van körü­

lötte, de érezte, hogy mindenki kiszáll már a Bala­

tonból. Látta, amint Amália csodaszép őz lábacs­

kájával ellibbent mellette és ahogy a vén, kiégett Celesztin utánasuhant, mint egy csontos kísértet a halk alkonyaiban. Az álhirlapíró meg akarta szó­

lítani, de elutasítóan legyintett a kezével. Majd a homlokára mutatott, mintha azt akarta volna je­

lezni, hogy fáj a feje és pihenni akar és nincs kedve a fecsegésre.

A kicsiny hajó is eltűnt a szemhatárról, vala­

hol Tihany környékén elkanyarodott Füred felé, a nap már a zalai hegyek pereme körül vöröslött, mint egy óriási narancs, illatosán, ízét és zamatját csurgatóan. Szabadi úgy vette észre, hogy egyedül fekszik a Balaton partján a nagy végtelenségben, elhagyatva, szomorúan, apró, finom homokszemek­

kel beborítva, mint egy tehetetlen állat, amely most

merült ki a mélyből és itt süttette magát szárazra a nap lankadó hevében . „.

Még hallott egy pár hangot, talán Celesztin korholta a kicsiny Amáliát, a púpos kertész kínál- gatta Fonyód legszebb virágait, vagy az utazó fele­

selt a feleségével, de azután ezek a hangok is el­

szálltak, csend terpeszkedett körülötte, nyugodt, imádott csend, amelyre büszke volt, mert azt hitte, hogy ez a csend az ő bensejéből árad szerte, az ő agyából és szívéből sugárzik ki a nyugalom, a tét­

lenség, a megelégedettség iszonyú csendje.

így feküdt ott percekig, talán órákig gondola­

tok és érzések nélkül, amikor egyszerre csak elha­

tározta, hogy ő is elindul. De még nem mozdult meg, amikor csendes, finom zörejt hallott maga körül. Nem állt fel, de azért kíváncsi volt arra, ki lehet itt, ki kerülgeti anélkül, hogy megszólítaná. . . Ladványira gondolt. Megint ez a veszedelmes véreb leselkedik rá, hogy bilincseit rárakja szabad kezére.

De nem közeledett senki sem feléje s ő tovább feküdt mozdulatlanul a homokban . . . Aztán fél­

oldalra fordult, jól esett testének a perzselő homok símogatása. Amint a szemót jobban kinyitotta, észrevette, hogy a közelében is fekszik valaki, ugyanolyan nyugodtan és közönnyel, mint ő. Félig a könyökére dőlt, odanézett. Még jobban feltápász- kodolt, tágra meresztette a szemét és megismerte Magdát.

Nem tudta, mikor került ide, miért pihen az ő közelében? Vagy talán ez itt az állandó kabinja?

És ő eddig, ez alatt a néhány nap alatt, amióta Fonyódon van, nem vette észre, hogy a szomszédja az az asszony, akit keres? Újra megnézte, valóban Magda volt. Felállt, fürdőköpenyét szemérmesen összevonta a tagjai körül, néhány lépést tett a ho-

42

mokban elterülő asszony felé, azután megszólalt.

— Jó estét!

Az asszony kissé megbiccentette a fejét, a szeme sarkából a közeledőre nézett és anélkül, hogy megszólalt volna, csendesen viszonozta az üdvözlést.

Szabadi kíváncsian állt egy pillanatig mellette, azután újra lekuporodott, végigvágódott a homo­

kon, maga köré csavarta a köpenyét és nem szólt semmit.

— Bocsánatot kérek — mondta később.

Magda nem felelt semmit.

— Úgy látszik, nem ismert meg — gondolta magában Szabadi és ez a feltevése bátrabbá tette...

Vagy csak nem akarja elárulni?

— Ha meg nem sérteném, úgy látom, hogy egyedül van, nincs senkije, engedje m eg. . .

— Nincs senkim — ismételte Magda és a hangja majdnem panaszosan rezdült meg . . .

De azután mintha észrevette volna, hogy töb­

bet árult el magából, mint amennyit akart, kijaví­

totta a szavait.

— Máris megyek, mert várnak.

Szabadi kissé megrázta a fejét.

— Kérem, ne menjen el. Nagyon kérem, ma­

radjon most itt. Látja, én régen keresem magát és bármennyire is furcsának találja, én azért vagyok itt, mert maga itt van és én azért fekszem itt a ho­

mokban, mert maga is itt fekszik és ha már vélet­

lenül megtaláltam, akkor adjon még nekem néhány percet az életéből. Olyan kevés az, amit kérek és talán Önnek sem sok . . .

— Néhány perc, de hiszen én nem is ismerem magát. . .

Lehunyta a szemét, mintha az emlékei között kutatott v o ln a ...

— Nem ismer? Ha akarja, szívesen megmon­

dom a nevemet, de higyje el, a név nem jelent sem­

mit. Én azt hiszem, hogy mi nagyon régen ismer­

jük egymást, talán gyermekkorunkban együtt rót­

tuk egy vidéki kisváros uccáit, együtt fürödtünk a patakban, amint most együtt pihenünk a Balaton partján. Nem gondolja, hogy mi már valamikor találkoztunk?

— Mi, ketten? Nem hiszem. . .

— Én pedig azt hiszem, hogy igen. Vagy ha mi nem találkoztunk és ha nem is álltunk egy­

mással szemben, mint két ember, de azt hiszem, hogy találkozott a lelkünk, találkozott a szomorú­

ságunk. Maga nagyon szomorú asszony . . . Magda tiltakozott.

— Szomorú? Hagyjuk ezt, ne beszéljünk erről.

— Azt mondja, hogy ne beszéljünk erről? Jó, nem bánom. Pedig nagyon is szeretne erről be­

szélni, de nincs bizalma hozzám. Azt hiszi, hogy valami hitvány, fürdői kalandról van szó. Óh, eszemágában sincs. . . Higyje el, az ember tehe­

tetlen az ilyen találkozáskor, amikor a szem, a hang, az arc, a haj, minden, minden oly ismerős, oly kedves, mint szívünk legféltettebb emléke. Ké­

rem, beszéljünk őszintén egymással. Én azt hi­

szem, hogy nekünk találkoznunk kellett. Ügy vár­

tam ezt a napot, amikor mi ketten itt találkozni fogunk a Balaton partján, két, látszólag egymás­

nak idegen ember és mégis annyira ismerős egy­

másnak, mint testvér a testvérnek, szerető a sze­

retőnek.

Magda nem szólt semmit. . . Szabadi képzele­

tében már megmarkolta, fogta s nem akarta többé elereszteni.