MARKÓ BÉLA
így érkezel?
Várd be a tücsköt a forró mezőn, várd be a szöcskét, mert utánad jön, várd be a felhőt, miért menekülsz, jobb, ha pihenni a fűbe leülsz,
és hegedülsz, zümmögsz, hümmögsz, amíg nyomodban sorra mind megérkezik, akit egyszer lehagytál, körbefog a sok izgő-mozgó emlék, a sok ráérős fű, fa, állat, napsütés, eső, tűz, víz, halál és születés,
várd be a múltat, mert így védtelen vagy. a tücsöktelen, rossz réteken, s hiába érkezel, ha nincsen ott, ki elkísért, s ki útnak indított.
Változik fűvel, léggyel
Kinő a fű, és feltámadnak a legyek, így lesz tavasz, ilyen lesz, bűzösen eláraszt, jóval, rosszal is üzen nekünk, egyszerre ébreszt meleget és romlást is, akár egy kései
szerelem, kétértelmű és gonosz, mert nem lehet s nem kell kivédeni, el kell fogadni, amit idehoz
a szél, fűillatot, szemétszagot, szétfeszíti a csukott ablakot, erővel rád tör, hát választanod
kell: vársz-e még és bújsz-e még tovább, magadra zárva egy hideg szobát,
vagy elhiszel már minden változást.
35
Győzelmes együttlétünk
Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa szörny, kettőnknek elég is lenne, untig elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra meg újra, összetartva s összeszokva, végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja, a másik kéz lekapcsolja a villanyt, s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja, a másik láb a testet megtámasztja, s mit egyik szem lát, azt látja a másik kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk akárhová: ott is magunkra lennénk.
Friss hó a könyvön
Friss hó a földön, fákon, házakon, friss hó a borzas cinkeszárnyakon, friss hó a nappalon, az éjszakán, friss hó a kórházon, az iskolán, mindent bepótol, mindent betemet, könyvespolcodat és szerelmedet, ismét fehér az élet, nincs betű, hideg tücsökbajuszként vár a fű, és fonákul bár, de te is szabad
vagy: új szennyre sóvárgó, tiszta lap, amelyen semmi írás nem maradt, hiába róttad sok-sok mondatod, napjaid ismét makulátlanok,
nem jók, nem rosszak, csak ártatlanok.
