Szemle

Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 124(2020)

SZEMLE

Világirodalom kultúrák ölelésében

Mikes Kelemen Törökországi leveleinek orosz kiadásáról Келемен Микеш: Турецкие письма, ред. и пер. Юрий Гусев Литературные памятники. Москва: Наука, 2017, 611 l.

A magyar nemzeti irodalom egyik kitüntetett darabja jelent meg a Nauka Kiadó gondo- zásában. A kiadó a Lityeraturnije pamjatnyiki sorozatában adott helyet Mikes Kelemen Törökországi levelek című művének, amelyet Mikes, az európai műveltségű erdélyi ne- mes (1690–1761) több évtizedes törökországi száműzetése alatt írt. Hiánypótló kiadásról van szó, hiszen azzal, hogy ez a mű orosz nyelven megjelent, sikerült eltüntetni egy je- lentős fehér foltot a klasszikus magyar szövegek (egyébként igen gazdag) oroszra fordí- tott korpuszából. E nyilvánvaló fehér folt számlájára írható például az, hogy Mikes és életének legfontosabb műve a Kratkaja lityeraturnaja enciklopegyijában csupán egy rö- vid, lapalji megjegyzésben kapott helyet.¹ E szűk terjedelem semmiképp nem áll össz- hangban a szerzőnek az európai irodalomban betöltött szerepével. Mikes és műve re- putációját mi sem igazolja jobban, mint hogy a Levelek számos európai, nagy nyelven olvasható, de pontosan megmutatja a Kindlers Neues Literaturlexikonban közölt szócikk is, amely az orosz említésnél jóval részletesebben és differenciáltabban ejt szót az íróról.²

A Törökországi levelek orosz nyelvű, kommentárokkal kísért kiadásának jelentősé- ge nem merül ki a fentiekben. Külön nyomatékot ad neki az, hogy a kortárs, nemzet- közi tudományos életben látványosan nő a „világirodalom” mint fenomén iránti érdek- lődés. Ezt a figyelmet számos tematikus publikáción kívül bizonyítja az a tendencia is, amelynek nyomán az európai egyetemeken az utóbbi években tömegesen nyílnak meg az olyan magiszteri programok, amelyek nevében ilyen vagy olyan módon szerepel a

„világirodalom” kifejezés.³ Egy olyan jelenséggel van tehát dolgunk, amelyet nem le- het lesöpörni azzal, hogy az csupán egyike az USA-ból átvett, divatos irányzatoknak.

* A fordítás alapjául szolgáló szöveg eredeti megjelenésének helye: Лариса ПоЛубояриНова, „Мировая литература в промежутке культур: O русском издании Турецких писем Келемена Микеша”, Вестник Санкт-Петербургского университета: Язык и литература 16, ном. 4 (2019): 702–712, hozzá- férés: 2020.09.23, https://doi.org/10.21638/spbu09.2019.410. Az orosz nyelvű eredeti szöveg magyarorszá- gi kiadása: Critica: Források az irodalom- és kultúratudományi szakkritika történetéhez 1986–2020 […], vál., szerk. Tüskés Gábor, kiad. Tüskés Anna, 205–228 (Budapest: Reciti, 2020).

1 владимир байКов, „Микеш”, ред. алексей СурКов, Краткая литературная энциклопедия в 9-ти томах (Москва: Советская энциклопедия, 1964).

2 Sárközi Mátyás, „Kelemen Mikes: Törökországi levelek”, Kindlers neues Literaturlexikon in 22 Bdn.

(München: Kindler Verlag, 1988).

3 Theo d. Haen, David Damrosch and Djelal Kadir, ed., The Routledge Companion to World Literature (London: Routledge, 2012); Robert Stam, World Literature, Transnational Cinema, and Global Media:

Towards a Transartistic Commons (London–New York: Routledge, 2019); Giulia Radaelli und Nike Thurn, Hg., Gegenwartsliteratur – Weltliteratur: historische und theoretische Perspektiven (Bielefeld:

Transcript Verlag, 2019).

„A világirodalom kizárólag a nemzeti irodalmak keretein belül valósulhat meg”,⁴ és – miként a legújabb tudományos közlemények kiemelik⁵ – az áttörés ebből az irányból a világirodalom szférájába még egyértelműbb és erőteljesebb, ha mindez egy „kis” iro- dalom médiumában zajlik le. Azt állítjuk tehát, hogy a Mikes-szöveg, amely egy ilyen

„kis” nemzeti irodalom terében formálódott, több szempontból is a lehető legközvetle- nebb kapcsolatban áll a világirodalommal.

Mikes művét a világirodalomhoz sorolhatjuk, hiszen a szerző egyfelől alapos hu- manista oktatásban részesült, másfelől módjában állt a francia irodalom virágkora ide- jén gazdagítania az irodalmi tapasztalatait, amikor – patrónusa, Rákóczi fejedelem udvartartásának tagjaként – a Napkirály uralkodásának végnapjaiban hosszan Pá- rizsban tartózkodott. A Levelekben nem pusztán idézi a kortárs világirodalmi, illetve az antikvitástól a korai felvilágosodásig megjelenő művek megszámlálhatatlan sokaságú gondolatát, szüzséjét, motívumát, de reflektál is rájuk. Idézzük fel a világirodalomnak az eredeti, goethei értelmezését (ezt Goethe 1827-ben egy Johann Eckermannal folyta- tott beszélgetésében fogalmazta meg), amely a nemzetköziségnek „az irodalmi szöve- gekben intertextuálisan felmutatható jelenlétére épül”.⁶ Mikes ehhez hasonlóan – az általa ismert szövegeken keresztül, amelyek őrzik a nemzetköziségnek ezt a fenti fel- fogását – szűri át az előtte feltáruló, idegen, lenyűgöző és csodálatos, török valóságot, hogy aztán a saját tapasztalatává tegye:

Hanem Üzönküpri nevű városban az urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőllőtőt láttunk vala, mint egy nagy szilvafa. Abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a szőllőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a csudálatos, hogy egyfe- lől az ágain ért szőllők voltanak, másfelől még csak tiszta egres volt; másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni. A három része az esztendőnek, hogy mint munkálkodik a szőllőtőn, itt egyszersmind meg lehetett volna látni.⁷ (3. levél)

A fenti citátum nem egyenes idézet, éppen ezért számos olyan asszociációt hívhat elő az olvasóból, amely különböző világirodalmi és folklórszövegek egész sorát kapcsol- hatja a Mikes-műhöz: kezdve azokkal a „csodákkal”, amelyeket halikarnasszoszi Héro- dotosz Szkítiában, Elefantinban látott, át az egészen varázslatos, mind a négy évszak je- gyeit mutató, „örömhozó” fákon a wolframi Parsifalban (Parzival, 1200–1210), egészen a voltaire-i Eldoradóig a Candide, vagy az Optimizmusban (Candide, ou l’Optimisme, 1759).

A Candide-párhuzamot érdemes részletesebben is megvizsgálni. Voltaire alkotása, amely az európai felvilágosodás egyik központi műve, egy időben íródott a Levelekkel.

4 Dieter Lamping, Die Idee der Weltliteratur: Ein Konzept Goethes und seine Karriere (Stuttgart: Kröner Verlag, 2010), 63.

5 Jeanne E. Glesener und Oliver Kohns, Hg., Weltliteratur und kleine Literaturen (Würzburg: Königs- hausen u. Neumann, 2018); Diana Hitzke und Miriam Finkelstein, Hg., Slawische Literaturen der Gegen wart als Weltliteratur – hybride Konstellationen (Innsbruck: Innsbruck University Press, 2018).

6 Lamping, Die Idee der Weltliteratur, 113.

7 Mikes Kelemen, Törökországi levelek és misszilis levelek, szerk. Hopp Lajos, Mikes Kelemen összes művei 1 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966), 10.

A maga művében mindkét szerző reagál a 18. század közepének egyik legdrámaibb ese- ményére, az 1755-ös lisszaboni földrengésre,⁸ emellett Voltaire a filozófiai művében egye- nesen meg is említi Mikes urát, Rákóczit (az orosz fordításban: Ragocci), aki „jómódú”,⁹

„erdélyi fejedelemként”¹⁰ a „Propontisz partján lakik” (értsd: Márvány-tenger). Voltaire főhőse végül épp az említett házban találja meg szeretett Kunigundáját, akit addig, ti- zenkét fejezeten át keresett. Meg kell említenünk, hogy a Candide-ot, amely 1759-ben je- lent meg, Mikes nem ismerhette; csupán nagy késéssel jutottak el hozzá a hőn áhított francia könyvújdonságok. Éppen ezért lenyűgöző a Voltaire-mű és a Törökországi levelek zárlata közti párhuzam. Voltaire-nél, miként ez köztudott, a főszereplők végül egy török- országi „kis majorságban” telepednek le (feltételezhetően épp Rákóczi és Mikes lakhe- lyén, Rodostóban és környékén),¹¹ azzal a szándékkal, hogy kertjükben munkálkodja- nak.¹² Az ösztönzés a kertművelésre mint megvalósítandó intenció megjelenik Mikes szövegében is. A Levelek szerzője – aki 27 évesen, ha nem is a saját jószántából (egy ide- ig úgy tűnt, csak ideiglenesen, majd úgy alakult, hogy örökre), de török területen telepe- dett le – épp a saját kertje művelésében találja meg a nyugalmát és a békességét:

Gazdaságra is adtam magamot, mert a kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogontak, két gerezd szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örülök, mintha a tokaji hegyet bírnám. Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bujdosónak.¹³ (161. levél)

A mikesi Leveleskönyv – amennyiben a világirodalommal való kapcsolatát tartjuk szem előtt – azért is fontos, mert nemzetközivé emeli annak a személyes tapasztalatnak a be- építése, amelyet a 18. század első felének ez az európai és így a világirodalomhoz, -kul- túrához tartozó magyar író tett hozzá az általános, európai műfaj- és íráskultúra tapasz- talatához és praxisához. Az írás tapasztalata a reflexió és az önidentifikáció tárgyává válik Mikesnek és kitalált nénjének 207 levelében, amelyeket 1717 októberétől 1758 dec- emberéig, azaz négy évtizeden át írt a török száműzetésben. E száműzetésbe Mikes kö- rülbelül ötven honfitársával követte kegyvesztett urát, II. Rákóczi Ferencet (1676–1735).

Csaknem minden ember ír levelet, de nem minden tud olyat írni, hogy tessék. Vannak olyanok, akik leírják, amit akarnak mondani, de a csak száraz, sótalan és ízetlen; néme- lyek pediglen legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik.¹⁴ (56. levél)

8 Voltaire, Candide, szerk. Ferenczi László, ford. Gyergyai Albert, Matúra klasszikusok 13 (Budapest:

Ikon Kiadó, 1993), 27–29; Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 289.

9 Voltaire, Candide, 99. A Candide orosz fordításban szerepel egy jelző, amely a magyar fordításokban nem. Rákóczi „jómódú” fejedelem az oroszban, a magyar fordításokban csak „fejedelem” vagy „herceg”.

A ford.

10 Uo., 102.

11 Uo., 107.

12 Uo., 109.

13 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 254.

14 Uo., 92.

Így elmélkedve a Törökországi levelek szerzője bókolni szeretne saját, fiktív levelezőtár- sának. Ezt a kijelentést az olvasó óhatatlanul is magára Mikesre vonatkoztatja, olyan nagy és kétségtelen örömöt, élvezetet szerez a szövegével, intellektuálisat és esztéti- kai jellegűt egyaránt, amelyet – és ezt mindenképpen ki kell emelnünk – hihetetle- nül meggyőzően ültetett át az orosz nyelvi és kulturális kontextusba a fordító, az orosz hungarológusok klasszisa, Jurij Guszev.

Az invenciózus fordításnak finomságban és mélységben is méltó társa Tüskés Gá- bor tanulmánya, amely a szöveg egészét átfogó interpretáció igényével lép fel. Tüs- kés legfontosabb állítása Mikes írásmódjának arra az újítására hívja fel a figyelmet, amely a szubjektív objektivitást teszi meg a sajátos mikesi szövegszerveződés alapjául.

A Levelek szövegszerveződésének e tulajdonsága nem elválasztható attól a folyamattól, ahogyan a beszélő az irodalom médiumában termékenyen felépíti saját szerzői ÉN-jét.

Az írás nagymértékben segítette egy új azonosságtudat kialakításában, az elvesztett vi- lág helyett egy fiktív valóság létrehozásában, az elhagyott haza helyett a száműzetésben elérhető otthon megteremtésében.¹⁵

A saját, virtuális „otthon, ház” azokból az anyagokból, eszközökből teremtődik meg, amelyek „kéznél vannak”. Ezeket az építőanyagokat Mikes mindvégig ökonomikusan, pontosan és plasztikusan alakítja át az elbeszélői médium részévé a magyar száműzöt- tek maroknyi, törökországi csapatának mindennapi, társadalmi életének viszonyaiból és részleteiből. Ilyenek például Mikes már említett, kevés örömöt adó kertészeti ered- ményei, a kevés számú honfitárssal való érintkezése (akik között kiemelt helyen áll a

„kis Zsuzsi”, Mikes egyetlen szenvedélye, az a lány, aki végül máshoz ment feleségül), de ugyanígy „alapanyaggá válik” a száműzötteket érő számtalan bánat és fájdalom is, ahogy az átvészelt éhezések (amelyeket különösen a törökországi életük elején, a Ro- dostóban való letelepedés előtt szenvedtek el), a téli hidegektől és a nyári forróságok- tól való gyötrelem, a kibírhatatlan honvágy, az a vigasztalhatatlan fájdalom, amely az imádott patrónus, Rákóczi fejedelem halála okán válik a száműzöttek életének részévé, vagy azok a periodikusan ismétlődő pánikszerű állapotok, amelyek a soron következő pestisjárvány közeledtével lettek úrrá a kis közösségen. Az egyik ilyen járványnak az áldozatává válik 1761-ben a 71 éves Mikes is, akinek így nem adatik meg, hogy a szü- lőföldjét újra láthassa. Az a természetesség, amellyel e nehéz élettapasztalat egésze be- épül a nénjével folytatott, spontán beszélgetés hangnemébe, annyira elragadja és meg- győzi az embert, hogy az állítás, miszerint a Törökországi levelek egy „modern” szöveg, egyáltalán nem tűnik túlzó kijelentésnek.¹⁶

Végül, harmadsorban a Levelek világirodalmi rangját az adja meg – miközben a mikesi szövegben élénken jelen lévő, kulturálisan marginalizálódott, száműzött em-

15 Габор Т^ЮшКеш, „Келемен Микеш и »Турецкие письма«”, in Келемен М^иКеш, Турецкие письма, ред.

и пер. Юрий Г^уСев, Литературные памятники, 423–476 (Москва: Наука, 2017), 431.

16 Sárközi, „Kelemen Mikes: Törökországi levelek”; К^{оСТоЛаНи} Д., „Келемен Микеш”, in М^иКеш, Турецкие письма…, 417–422; Т^ЮшКеш, „Келемен Микеш и »Турецкие письма«”.

ber tapasztalata aktuálisan igencsak egybecseng a 20–21. századi irodalom hasonló ta- pasztalatával –, hogy Mikes finoman és pontosan reflektál arra az élményére, amit a

„kulturális határok közti résben (promezsutok) való lét” jelent (a kísérő tanulmányban Tüskés Gábor sajátosan használja Jurij Tinyanov promezsutok terminusát).¹⁷ A saját, a törökországi Rodostóban (ma Tekirdağ) folyó életét olyan különböző – török, örmény, zsidó, görög – kultúrák együttes jelenléte határozta meg, amelyek elsősorban etnikai, de vallási tekintetben is muzulmán, multikulturális kontextust jelentettek.

Az orosz kultúrából ismert egy jóval korábbi, 15. századi élettörténet, amely szintén egy keresztény ember muzulmán környezetbe való beilleszkedéséről tudósít. A tveri ke- reskedőről, Afanaszij Nyikityinről (?–1475 körül) van szó. Nyikityin identitása Mikestől eltérően a külföldi tartózkodás negyedik évében elkezd hibriddé válni: a kereskedő be- építi az őt körülvevő közegből a muzulmán világ elemeit (lásd az arab–perzsa szókincs és a Koránból származó idézetek megjelenését Nyikityin Vándorlás három tengeren túl- ra [Hozsenyije za tri morja] című művében).¹⁸ Mikes, eltekintve attól, hogy sokkal hosz- szabb ideig élt muzulmán miliőben, nyilvánvalóan sokkal szigorúbban ügyel a szemé- lyiségét meghatározó nyelvi és vallási jegyekre, s haláláig következetesen megmarad európainak és kereszténynek. Ezzel együtt jól érzékelhető az az egyre jobban növekvő nyitottság, amellyel a számára idegen török kultúrát befogadja, azt a kultúrát, amelynek kultúrpolitikai alapjairól és konfesszionális sajátosságairól Mikes egy helyütt ugyan- annyira szikáran és józanul, mint amennyi lojalitással írja meg a véleményét.¹⁹

A magyar prózának ez az ékköve minden tekintetben méltó kivitelben látott napvi- lágot oroszul. A már említett, kitűnő fordításon túl nagyra kell értékelnünk a kiadvány tudományos apparátusát. Mindenekelőtt három kísérő tanulmány hívja fel magára a fi- gyelmet. Az első Kosztolányi Dezsőnek (1885–1936), a magyar irodalom klasszikusának rövid és élénk esszéje Mikesről, a prózaíróról. A második a magyar nemzeti és erdélyi történelmet mutatja be részletesen. Szerzője Olga Havanova, akinek mélyenszántó tanul- mányában kapunk képet arról a történelmi kontextusról, amelyben a Törökországi levelek

17 Jurij Guszev Tüskés Gábor tanulmányának fordításában használja az orosz promezsutok (rés, interval- lum) szót. E fogalom Jurij Tinyanov révén ugyan már foglalt, ám nála nem helyet, teret, hanem időt jelöl, továbbá a tanulmányában ez egy líratörténeti szakszóként jelenik meg, nem kultúrtörténeti- ként. Jurij Tinyanov Majakovszkij, Hlebnyikov és Paszternak költészetének elemzésekor arra jut, hogy a líratörténetnek léteznek ún. – Soproni András fordításában – apályidőszakai (promezsutok), ame- lyekben a sikert inkább az új irányokat-nyelveket kereső, költészeti kudarcok jelentik, semmint a vele egyidejű próza tökéletesre csiszolt „kész dolgai”. Álláspontjának Promezsutok [A  líra apályidőszaka]

címmel 1924-ben egy külön tanulmányt szentelt: Юрий Т^ыНяНов, „Промежуток: борису Пастернаку”, in Юрий Т^ыНяНов, Поэтика: История литературы: Кино (Москва: Наука, 1977), 168–195. A tanul- mánynak nincs magyar fordítása, Borisz Eichenbaum Tinyanovról szóló írása ugyanakkor olvasható magyarul – ebben Eichenbaum külön kitér e tinyanovi gondolatra. Lásd: Borisz Eichenbaum, „Jurij Tinyanov munkássága”, in Jurij Tinyanov, Az irodalmi tény, szerk. Bonyhai Gábor, ford. Soproni And- rás, 312–354 (Budapest: Gondolat Kiadó, 1981), 323. A ford.

18 Larisa Polubojarionova, Marion Kobelt-Groch und Olga Kulishkina, „Einleitung”, in Phäno- menologie, Geschichte und Anthropologie des Reisens. Internationales interdisziplinäres Alexander-vom- Humboldt-Kolleg in Saint Petersburg 16.–19. April 2013 (Kiel: Solivagus-Verlag, 2015), 13–23, 13–15.

19 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 261–269.

megjelent.²⁰ Végül a kötet tartalmazza Mikes remekművének mély és finom értelmezé- sét, amely a kiváló magyar irodalomtörténész-komparatista, Tüskés tollából született.²¹

A szöveg részletes kommentárokkal felszerelt, a könyv pedig csodálatosan illuszt- rált: megjelenik benne a Mikes-ikonográfián és a szerző emlékével összefüggő, erdélyi és törökországi helyeket bemutató fotókon kívül egy Lengyelországból Nagy-Britan- nián át Franciaországba és onnan vissza, a Földközi-tengeren Törökországba megtett utazásnak az útvonalát bemutató, informatív térkép is (ebben Mikes Rákóczi fejedelmi udvartartásának tagjaként vett részt).

A lelkiismeretes fordító és a kommentátorok közös munkájával elkészített kiadás- ban, amelyen – mint egy palotán – több mint egy éven keresztül dolgoztak, elkerülhe- tetlenül benne maradtak olyan hibák, amelyek a kivitelezés egyenetlenségeire utalnak.

A jegyzetek készítőinek figyelmét elkerülték egyes momentumok, amelyek kapcsán a kommentárokban elmaradt néhány motívum és szüzsé részletes kifejtése. Közéjük so- rolható például az, amikor Mikes szövegében az olvasó a vezér utazásának részletes le- írását lezáró résszel találkozik:

hogy a vezérek a földi istenek, mert más országokban a királyokot sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért fogadták. De jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok?²² (5. levél) A gondolatmenetet kommentáló, szűkszavú jegyzet némileg csalódottá teszi az embert:

„Ismét a francia élet emlékének egy példáját látjuk: Mikes a patrónusával, Rákóczi fe- jedelemmel együtt gyakran fordult meg a párizsi színházakban”.²³ Úgy véljük, itt meg lehetett volna említeni azt a francia komédiát, amely börleszkként viszi színre a tö- rök udvari ceremóniák pompáját: Molière Úrhatnám polgárát (Le Bourgeois gentilhomme, 1670). Ez a párhuzam idekívánkozik, ugyanakkor mindenestül helyénvaló lenne meg- említeni kultúrtipológiai szempontból is, függetlenül attól, hogy tényszerűen megvá- laszolható-e a kérdés: Mikesnek módjában állt-e Párizsban megtekinteni ezt a Molière- komédiát?

Kissé elégtelennek tűnik egy másik kommentár is – történetesen Mikes tréfás meg- jegyzése kapcsán, miszerint a káposzta „erdélyi címer”²⁴ (56. levél): „ahogy ezt már ko- rábban említettük, a káposztás ételek valóban népszerűek voltak Erdélyben”.²⁵ Nekünk inkább úgy tűnik, a Levelek szerzője itt arra a nyilvánvaló optikai hasonlóságra utal, amely a káposzta torzsája és az Erdély címerének közepén elhelyezkedő, szárnyát fel-

20 ольга Х^{аваНова}, „родина Келемена Микеша: Трансильванское княжество”, in Микеш, Турецкие письма, 477–498.

21 Т^ЮшКеш, „Келемен Микеш и »Турецкие письма«”.

22 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 13.

23 Юрий Г^уСев, Габор Т^ЮшКеш и ольга Х^{аваНова}, „Примечания”, in Микеш К. Турецкие…, 500–610, 505.

24 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 92.

25 Г^уСев, Т^ЮшКеш и Х^{аваНова}, „Примечания”, 531.

emelő griffmadár között látható, vagy a Napra, amely a címer bal oldalán található.

Kár, hogy ezen érdekes analógia fölött elsiklott a jegyzetírók figyelme.

A főszövegben és a jegyzetekben található néhány bosszantó elírás és nyomtatási hiba:

Mehmed szultán és Oszmán az elején „unokatestvéreknek neveztetnek”, majd – „Musztafa szultán fiainak”,²⁶ azaz vér szerinti testvéreknek; Rákóczi fejedelem egyszer „herceg” né- ven említődik;²⁷ Mikes szenvedélyének tárgya egyszer „Zsuzzsiként” szerepel;²⁸ előfordul- nak nyomdahibák a dátumoknál például „1939 júliusában” áll az „1739” helyett.²⁹ Ugyan- akkor ezek a hibák nem rontják azt az általános benyomást, amely a kiadvány ritka alapos és magas szinten kivitelezett filológiai kultúrájáról alakul ki az olvasóban, amely méltó módon jelent meg, aktuális és kétségtelenül fontos az orosz közönség számára.

Hogy az orosz befogadók számára miért is lehet igen izgalmas a Mikes-mű, azt a Le- veleknek egy, a Mikes által oly hőn tisztelt és szeretett Rákóczi fejedelem halála utáni pe- riódus egy epizódjával lehetne jól illusztrálni. Rákóczi fia és örököse, József megérkezik a száműzöttekhez Rodostóba, és velük együtt indul útra Moldvába, hogy részt vegyen az 1736–1739-es orosz–török háborúban a Porta oldalán. A hadjárat során azonban meghal.

A vezető nélkül maradt magyarok visszaindulnak, hogy aztán szétszórt csapatokban tér- jenek vissza második hazájukba. Mikes egy ideig a moldvai határvidéken marad, azon a területen, amely közel van Hotyinhoz, a hadicselekmények legfőbb központjához.

Hotyin és a hotyini csata az orosz olvasóknak elsősorban a hazai irodalom híres műve, Mihail Lomonoszov verse, az Óda […] az 1739-es hotyini győzelemhez (a további- akban Hotyini óda) által ismert.

A Mámor, ahogy megbéklyózta az Észt, fölrepít a magas hegy ormára,

ahol az erdőben a szél elfeledett fújni;

a völgyben mély csend.³⁰

A Lomonoszov-óda jól ismert nyitánya már-már zeneien csengő verssoraival és élénk képszerűségével varázsolja el olvasóját, ugyanakkor nem avatja be őt azonnal a konk- rét események menetébe („a költő messziről kezd hozzá énekéhez”). Az ókori európai ódahagyományoknak megfelelően a hosszabb felütés után el kell telnie egy kis időnek, mire a szöveg az események részletezésére rátérne. Az olvasó így már csak azután ava- tódik be a mű legfontosabb konfliktusába, hogy a lírai én – a maga poétikai kompeten- ciáját és jogosultságát bizonyítandó – a „kasztíliai vizekre”, a „pernésszoszi hőségre” és a „parnasszusi magasságokra” hivatkozott. A Lomonoszov-óda olvasója előtt így csu- pán a harmadik strófa végétől tárulnak fel a keresztény, pravoszláv és a török (az Osz- mán Portához tartozó), illetve tatár (pontosabban a Porta szövetségeseit alkotó krími

26 М^иКеш, Турецкие письма, 397.

27 Uo., 437.

28 Uo., 451.

29 Uo., 583.

30 Nyersfordítás.

tatár) hadseregek közötti, 1739. augusztus 17-én (28.) Sztavucsánynál lezajlott ütközet részletei („Az orosz csapatokhoz körös-körül / közelít a tatárok fellege”, Lomonoszov- óda). A csata, amelyet Burkhard Christoph von Münnich vezetett, és amely az orosz hadsereg győzelmét hozta el, a török szétverésével és a stratégiai fontosságú Hotyin várának elfoglalásával zárult.

Lomonoszov Hotyini ódája, amely voltaképpen egy „Anna Ivanovna cárnőhöz inté- zett panegirikusz és egy győzelmi ének szintézise”,³¹ egyáltalán nem törekszik az ese- mények térbeli és időbeli részletezésére – ez tulajdonképpen nem is tartozik a műfaj feladatai közé. A klasszicista drámához (vagy egy felgyorsított filmfelvételhez) hason- lóan a három és fél nap eseményei a vers „szüzséjében” 24 óra alatt zajlanak le, az ódai megnyilatkozás szubjektuma pedig az általános paraméterek valósághűségének betar- tása mellett nem törődik a csata tájképi reprezentációjának referencialitásával. Sokkal inkább a kulturálisan kodifikált, vizuális klisék felé orientálódik: „A Hotyini óda gaz- dag olyan tájképi elemekben, amelyek tipikusan a 17. század második felének, 18. szá- zad első harmadának festészetére jellemzők”.³² Amennyiben a „valóságos, konkrét táj”

mégis említésre kerül, e térnek sokkal fontosabbak lesznek a „szimbolikus szöveguta- lásai”.³³ Lásd: „A Parnasszusra utaló »magas hegy« a sztavucsinói török tábor elhelyez- kedésére is utal”.³⁴

A szöveg szimbolikus rétege szervezi az óda gazdag képi világát, amely szükségsze- rűen kerül a logikai és az értékbeli binaritás törvényei alá:

Az ódában az allegorikus képek két ellentétes tengelyen helyezkednek el: az oroszok az

„oroszlán – sas – nőstényoroszlán” sorba, a törökök a „farkasok – farkas – kígyó” sorba rendeződnek, ráadásul ez a jelképrendszer az első esetben a gyengébbtől az erősebb felé tartó skála szerint épül fel, azaz a cári hatalom a győzelem ideájának kifejezése céljából, a másik épp fordítva: amaz a lecsúszás irányát mutatja, amely a zuhanás, a lelki „tisztá- talanság” gondolatát foglalja magában. A szimbólumok ellentétes sorai, a „fény – nap- pal – Nap” (oroszok) és a „sötétség – éjszaka – Hold” (törökök és tatárok) segítenek a mű gondolatmenetének feltérképezésében, hiszen a birodalmak konfliktusának itt jóval na- gyobb a tétje, mint ami pusztán egy aktuális hadi-politikai konfliktusé volna. Itt a ke- resztény és a muzulmán világ összecsapásáról van szó. Lomonoszov számára minden, ami Oroszországgal függ össze, fénnyel telítettnek és jóságosnak tűnik fel, míg a vele el- lenséges erők sötét, elnyomó, romboló erőként jelennek meg.³⁵

31 Сергей Т^{равНиКов} и Лидия о^{ЛьшевСКа}я, „»Лавровы вьются там венцы…«: Поэтика »оды на взятие Хотина«”, Литературный журнал 29 (2011): 213–235, 219.

32 Uo., 220.

33 Uo.

34 александр М^орозов, „Примечания”, in Ломоносов М. В. Избранные произведения, ред. александр М^орозов, библиотека поэта, 489–537 (Ленинград: Советский писатель, 1986), 500.

35 Т^{равНиКов}и о^{ЛьшевСКая}, „»Лавровы вьются там венцы…«„, 223.

Lomonoszov az eseményektől távol, a német Marburgban írta meg a művét. A Hotyini óda alapanyagául szolgáló információkat az orosz–török hadjáratról szóló, főként az új- ságokban megjelenő hírekből szerezte.³⁶ Részben a térbeli távolság, részben – nem kis mértékben – azon szabályok miatt, amelyeket maga a műfaj és a „stílus” diktált, szűkös lehetőség nyílt számára, hogy a csatában lezajlott eseményekkel személyes viszonyt alakítson ki. „Nem egy önmagunkkal folytatott párbeszéddel állunk szemben, hanem a lemeztelenített érzelmeknek nyilvános, publikus megvallásával, hiszen a szerző szá- mára ez esetben a személyes és a közösségi egy és ugyanaz, így a vallomás próféciává alakul át…”³⁷

A hotyini eseményekről alkotott másik, szöveges tanúságtételben, amelyet a ma- gyar értelmiségi, a nemes, a politikai száműzött Mikes könyvében olvashatunk, az óda retorikai álláspontjával szemben szinte minden ellentétesen épül fel – tulajdon- képpen vallomás íródik a prófécia helyett. Annak a Mikesnek a könyvében, aki éppen akkor ér a 170 kilométerre, délre található moldvai (a Porta fennhatósága alá tartozó) Jászba (Iaşi), amikor a hotyini, történelmi jelentőségű csata zajlik; annak a Mikes- nek, aki II. Rákóczi Ferenc hű szolgájaként a törökökkel köt szövetséget a Habsbur- gok ellen, és akitől immár harmincegy évnyi, törökországi száműzetés után azt vár- hatnánk, hogy a török hadseregnek fog „szurkolni”. Mikes azonban a fiktív nénjének szóló, az intim napló formáját viselő Levelekben a török–tatár csapatok „muszkákkal”

szembeni konfliktusára egy külső pozícióból tekint, annál is inkább, mert az ő saját, keserű, száműzött helyzetén a csata végkimenetele nyilvánvalóan semmit sem módo- sít: „Ha mind megeszik, sem bánom, de azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk” (121. levél). Jóval inkább foglalkoztatják őt bizonyos félelmek – a saját és a helyi, főként a román lakosság félelmei – a „vad” kozákok lehetséges támadásai miatt.

Ezeket a mondatokat kihangsúlyozva Mikes azon nyugat-európai klisék és diszkurzív mechanizmusok „tipikus” közvetítőjévé válik, amelyeknek egy részét „Nyugat-Euró- pa találta ki”, és amelyeknek a tulajdonképpeni következménye Larry Woolf kutatá- sai szerint nemegyszer épp a „kozákoktól” való félelem.³⁸ Vö.: „Reggeltől fogva estig itt csak a kozák hír, itt most egyéb litánia nincsen, hanem a kozákoktól szabadíts meg, uram, minket”³⁹ (151. levél). Mikes aggodalmai végül azonban feleslegesnek bizonyul- nak: „de minekelőtte elinduljak, írok csak azért is, hogy megtudjad, néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek”.⁴⁰

A Lomonoszov-óda lírai énjének jól artikulált, részrehajló pozíciójával ellentétes annak a magánembernek a látásmódja, akit a politikai játszmák áldozataként, a hazá- jától hosszú évtizedekig idegen földön eltöltött idők tapasztalata megtanított arra, mi- ként gondoskodjon a saját biztonságáról. Ugyanez a tapasztalat a megfigyelés, a refle-

36 александр М^орозов, „Михаил васильевич Ломоносов”, in М^орозов, Ломоносов…, 5–58, 15.

37 Т^{равНиКов} и о^{ЛьшевСКая}, „»Лавровы вьются там венцы…«„, 232.

38 Ларри в^уЛьф, Изобретая Восточную Европу: Карта цивилизации в сознании эпохи Просвещения (Москва: Новое Литературное обозрение, 2003), 84, 86, 113.

39 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 244.

40 Uo.

xió és az írás veleszületett képességeivel együtt felébreszti benne a nyitottságot az őt körülvevő világra, ez látszik például a táj leírásánál, amely nem a lomonoszovi óda pa- norámaszerű és globálisan értékelő nézőpontjából történik (vö. „Lomonoszov a költé- szet Olümposzáról veszi számba a környéket, a tekintetével olyan hatalmas térségeket fog át, mint amilyen a »Moldáv hegyek«-től a »Kaszpi vizeken« át a »Kínai Fal«-ig hú- zódó, hatalmas terület”).⁴¹ Mikes esztétikai és gazdasági szempontból fogalmazza meg a saját tájélményét, mélyen empirikus tapasztalatai alapján:

De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik. Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak, mert két nap alatt egyszer, ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb földet nem láttam, gyönyörűség volt a mi utozásunk, és egy menyasszony gyönyörűséggel járhatott volna velünk, mert Bukuresttől fogva Jászig csak a sok különb- különbféle szép virágon járt volna. Mindenütt a mezők bé voltanak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipántra léptek a lovaink.⁴² (149. levél)

Hová lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld terempt, az itt mind jobb, mint másutt, mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol lehet szebb marhákot látni, mint itt? Hol lehet olyan jóízű tehénhúst enni? És a borát akármely asztalra felvihetik, a gotnári bort a konty alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcseghetik. De a lako- sok olyanok, mint a vadállatok, a gyönyörű szép és jó földet pusztán hagyják, és az er- dőkben laknak.⁴³ (150. levél)

A költő Lomonoszov és a prózaíró Mikes egymás kortársai, ugyanakkor egymás ellen- tétei is. Különbségük nem csupán abban merül ki, ami alapvetően a költői és a prózai nézőpont különbségével írható le. Az egyikőjük német területen szerez tudást és ta- pasztalatot, hogy ezeket majd hazájában a nemzeti tudomány és költészet dicsőítésé- nek szolgálatába állítsa. Orosz költészetről azonban ekkor még nem beszélhetünk; en- nek alapjait éppen Lomonoszov teszi le Hotyini ódájával. E mű, „bár az első kísérlete volt mind a dicsőítő-hazafias óda műfajában, mind a szillabotonikus verselés meggyö- kereztetésében, sok mindenben meghatározta nemcsak a költő életművét, de az egész orosz költészetet is”,⁴⁴ azaz Lomonoszov épp itt hozza létre világirodalomi forrásokból és költői gyakorlatból a nemzeti költészetet. Magyar kortársa, alkotótársa ugyanakkor éppen a maga, „kis” nemzeti irodalmát emeli világirodalmi rangúvá. Mikesnek nem csökken ugyan a kötődése kis hazájához, Erdélyhez és szülőhelyéhez, Zágonhoz, de a száműzetés évtizedei alatt a visszatérés reménye egyre fogy – mindennek ellenére Mi- kes soha nem azonosítja magát se a kortárs Habsburg Magyarországgal, se annak idő- leges (végeredményben mindig megbízhatatlan) szövetségeseivel, a franciákkal vagy a

41 Т^{равНиКов} и о^{ЛьшевСКая}, „»Лавровы вьются там венцы…«„, 225.

42 Mikes, Törökországi levelek és misszilis levelek, 240.

43 Uo., 242.

44 Т^{равНиКов} и о^{ЛьшевСКа}я, „»Лавровы вьются там венцы…«„, 213–214.

törökökkel. Mikes mivel mást nem tehet, személyiségének és perszonális identitásának megőrzése érdekében tollat ragad; mintha közvetett módon bizonyítani akarna, továb- bá, mert más eszköze nem maradt: a próza médiumában alkotja meg önmagát, unikális írói énjét, és ezzel az újkor magyar szépirodalmát világirodalmi rangra emeli.

Larisza Polubojarinova Fordította Kalavszky Zsófia

Balassi Bálint: Célia-ciklus – Ciclul Celia

A verseket fordította az előszót és a tanulmányt írta Elena Lavinia Dumitru Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár–Bukarest: RHT Kiadó, 2016, 78 l.

Elena Lavinia Dumitru: Poesie per Celia. Il Rinascimento ungherese attraverso i versi di Balassi Bálint (1554–1594)

Roma: Edizioni Nuova Cultura, 2018, 103 l.

Mindig öröm, ha magyar írók műveit idegen nyelvre fordítják. Különösen igaz ez ak- kor, ha a fordított szerző a régi magyar irodalomhoz tartozik. A régiség irodalma iránt ugyanis nemcsak a külföldi, hanem a honi olvasóközönség sem mutat mindig lelkese- dést. Ugyanakkor mi, régi magyaros irodalmárok, gyakran sóhajtunk fel azon, hogy a külföldi, nemhogy átlagolvasó, de még az irodalomtörténettel foglalkozó szakember sem ismeri kellőképpen nagyjainkat (például Zrínyit, Balassit, Pázmányt), jóllehet azok a korabeli nagy európai irodalmak mozgásaival, irányzataival teljes mértékben szink- ronban voltak, és ha nem magyarul írtak volna, bármelyik más irodalom mezején meg- állták volna a helyüket. Van ugyan valamiféle szervezett magyar kultúrdiplomáciai tevékenység arra nézvést, hogy a magyar irodalom termékeit idegen nyelven is propa- gáljuk, de ez általában egy-egy jelenkori sztárszerző műveinek a fordítására korlátozó- dik. Régi magyaros szerzőket viszont ezzel a hivatalos módszerrel meglehetősen bajos idegen nyelven kiadni. Ezen a téren csak lelkes, önzetlen, áldozatkész, magányos har- cosként küzdő külföldi fordítókra és kiadókra számíthatunk. Ilyen például Jean-Louis Vallin, aki Zrínyi két alapművét, a Szigeti veszedelmet és az Áfiumot ültette át franciára.

Ugyanebbe a sorba tartozik Elena Lavinia Dumitru is, aki Balassi Celia-ciklusát fordí- totta le előbb románra, majd később olaszra.

Elena Lavinia Dumitru a bukaresti egyetem hungarológiai szakán tanult meg ma- gyarul. Balassit nem irodalomtörténészi szakszemmel fordította, hanem azért, mert Balassi verseit olvasva olyan esztétikai élményben volt része, melyet másokkal is sze- retett volna megosztani. A fordítást, ahogyan azt az előszóban is írja „egyfajta játék- nak vagy személyes belső kihívásnak” tekintette. „A műfordítás lélekállapot – vallja a szerző –, sokszor nemcsak az értelem eszközeivel, hanem az érzelmi képességekkel is lehet fordítani. Tehát ez a kapcsolat nagyon is személyes. Amikor hozzákezdtem a munkához, nem egyszerűen szövegben, hanem hangulatban gondolkodtam” (7–8). Nos,

Balassi románra fordításakor a személyes beleélő képességre, mely révén Dumitru nem annyira a szöveghűségre, mint inkább a magyar szöveg által felidézett hangulat visz- szaadására törekedett, nagyon is szükség van. Elsősorban azért, mert a klasszikus Ba- lassi-strófát nem lehet átírni román nyelvre. Ez főleg a ritmus visszaadása miatt prob- lematikus, mivel a magyar nyelvben a szótaghangsúly kötött (mindig az első szótagra esik), míg a románban (a latin örökség miatt) mozgékony: általában az utolsó előtti szó- tagon van, de szótagszámtól függően szinte bármelyik szótagon lehet. Ha szótagszám és a ritmus nem is, a Balassi-strófa belső és végső rímei jól visszaadhatók a román for- dításban. Ezért Dumitru a Balassi-strófa a6a6b7 / c6c6b7 / d6d6b7 szerkezetét a követ- kezőképpen adta vissza: a8a8b13 / c9c9b9 / d9d9b9.

Eljárása azzal magyarázható, hogy nem nagyon volt olyan román versfordítói ha- gyomány, amelyhez a szerző nyúlhatott volna. Balassi verseiből eddig mindössze nyolc darab jelent meg román fordításban még 1965-ben egy, a magyar irodalmat a román közönségnek bemutatni szándékozó antológiában.¹ Ennek ellenére Balassi költészeté- nek a 19–20. század fordulóján kisebb fajta kultusza született a román irodalomtör- ténet-írásban. A budapesti egyetem román szakán tanuló Valeriu Braniște a Szilády Áron-féle kiadás² megjelenése után elsőként jelezte a román olvasóközönség számára, hogy Balassi két versét két román ének ritmusára írta: a Mint sík mezőn csak egy szál fa…, valamint a Régi szerelmem nagy tüze… kezdetűekről van szó. Az elsőnek az aláb- bi nótajelzést adta Balassi: Az szavu me Lazen kaassa fata olah enek Notaja (azaz az „sau mă lasă-n casă fata” oláh ének nótája); a másodikhoz pedig ezt a megjegyzést tette: „Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesége idegensége miatt az régi szeretőjén kezdett szívé- ben megindulni arra az oláh nótára, amint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány.³

A későbbiekben Gheorghe Alexici (Alexics György) és Kristóf György írt nagyobb tanulmányt a kérdésről,⁴ rögzítve azt a tényt, hogy Balassi közlése az első írásbeli hír- adás a román folklórról. Később a neves román folklorista, Ovidiu Bârlea is foglal- kozott a kérdéssel, de sajnos ő sem tudta azonosítani a Balassi által idézett Sau mă lasă-n casă fata… kezdetű román éneket. Ez tudtommal azóta sem sikerült. Arra vi- szont Bârlea felhívta a figyelmet, hogy a román szöveg átírása nem pontos, ugyanis minden Balassi-kiadásban kilenc szótagos sor szerepel, ami teljesen elüt a román vers- tani hagyománytól.⁵ Azaz a verssornak nyolc szótagosnak kell lenni, ahogyan azt már Szentmártoni Szabó Géza is sejtette, és ezt a sejtést Csörsz Rumen István is elfogadta:

„a Mint sík mezőn csak egy szál fa… kezdetű vers román nótajelzése mögött sem 2×14- es, 8+6-os egységekre bontható, klasszikus vágáns képletű strófát kell keresnünk, ha- nem olyasfélét, mely 8 szótagú verssorokhoz 6 szótagú refrént illeszt, a Tavaszi szél vi-

1 Antologia literaturii maghiare, red. Constantin Olariu, vol. 1 (București: Editura Pentru Literatura Uni- versală, 1965), 238–246.

2 Gyarmathi Balassi Bálint költeményei, kiad. Szilády Áron (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1879).

3 Valeriu Braniște, „Urme de poesia poporală română din secoluli al 16-lea”, Transilvania 22, nr. 8 (1891):

225–229.

4 „Influența poeziei populare române din secolul al 16-lea asupra lui Balassa Bálint”, Dacoromania 3 (1924): 549–560.

5 Ovidiu Bârlea, Istoria folcloristicii românești (București: Editura Enciclopedică Română, 1974), 17.

zet áraszt… mintájára”.⁶ A román verssor helyes átírása tehát a következő lenne: Să mă lasă-n casa fata, mivel a szavu nem a sau (vagy) kötőszó (ami egyébként nem is illene a mondat elejére), hanem a să conjunctivust vonzó kötőszó Erdélyben is használt nyelvjá- rási alakja (săva, săvai), amit egyébként a feltételes mód kifejezésére is használtak. Ezek alapján a román sor fordítása ez lenne: Hogy beengedjen a lány a házba, avagy kevésbé ragaszkodva a szöveghűséghez, de jobban visszaadva a tartalmat: Bárcsak beengedne a lány a házába. Ez az értelmezés egyébként teljes mértékben hajaz a vers mondanivaló- jára is, hiszen abban arról van szó, hogy a versben beszélő távol lévén a szeretett sze- mélytől szerelmében „őutána verteng” és szeretne vele találkozni és beszélgetni („Mert kívánom őtet látnom, vele beszélgetnem”). Épp ezért teljesen téves a román sor máso- dik szavát a mă (engem) személyes névmás helyett a nu (nem, ne) tagadószónak olvasni, ahogyan azt Gáldi László javasolta Eckhardt Sándornak, és ahogyan ez az Eckhardt- féle kritikai kiadásba is bekerült – să nu mă lasă-n casa fata: ’ne hagyja nekem a házban a leányt’, vagy ’ne engedje házamba a leányt’. Így ugyanis nemcsak hogy kilenc szó- tagos lett a verssor, hanem teljesen szembement a magyar vers tartalmával is. A kriti- kai kiadás még Alexandru Andrițoiut is megzavarta, aki a már említett antológiában a román verstanban szokatlan kilenc szótagú sorokban (pontosabban 9×6 szerkezetben) fordította vissza Balassi versét románra, amely így nagyon nehézkes és döcögős ritmu- súra is sikeredett. Hozzá kell tennem, hogy később már Gáldi is amellett érvelt, hogy a román verssor nyolc szótagú lehetett, amelyhez hat szótagos refrén kapcsolódott.⁷

Balassi másik román nótajelzése (Az elveszett juhait sirató leány) nemcsak a román, hanem az egész erdélyi magyar nyelvterületen nagyon elterjedt ének. Korabeli nép- szerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a szász követ, Andreas Frank fontosnak tartotta a marosvásárhelyi országgyűlés jegyzőkönyvébe feljegyezni azt, hogy 1659.

szep tember 29-én, miután Petki János elénekelte az Izraelnek szent Istene, ki lakozol ma- gas mennybe… kezdetű egyházi éneket, II. Rákóczi György a román dallam hangjaira – melyet a Havasalföldről jött zenészek szolgáltattak – vonult be ünnepélyesen az or- szággyűlésre: „notandum tamen quod musicus militum waywodalium vulgo töröksí- pos, vallachicam istam notam in ingressu continuat, quae hungarice vocatur, az oláh fáta nótája, mikor kaprait az havasson elvesztette volna, és magát siratván, bújdosván keresné s siratná elveszett caprait”.⁸ Valószínűleg a Să mă lasă-n casa fata oláh ének is közismert lehetett a korban, hiszen ha Balassi egy kevésbé ismert dallammal párosítot- ta volna versét, azzal annak terjedését, éneklését, népszerűsítését akadályozta volna.

E két Balassi-vers dallamára azért tértem ki ilyen részletesen, mert nyilvánvaló, hogy verseinek románra fordításakor érdemes lenne az általa megjelölt román dallam és ritmus alapján elkészíteni a fordítást. Sajnos a fent említett két vers nem a Celia-

6 Csörsz Rumen István, „Vers – dallam – szótagszám: Adalékok Balassi Bálint verstechnikájához”, in Balassi Bálint és a reneszánsz kultúra, szerk. Kiss Farkas Gábor, 13–33 (Budapest: ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 2004), 18.

7 Ladislau Gáldi, Introducere în istoria versului românesc (București: Editura Universitas, 1971), 39.

8 Erdélyi országgyűlési emlékek, kiad. Szilágyi Sándor [Budapest: Magyar Tudományos Akadémia, 1887], 12:386.

ciklusban található, így nem szolgálhattak segítségül a fordítónak. A Celia-ciklus leg- több verse Balassi-strófában íródott, amit Dumitru szerint „nem lehet átírni román nyelvre”. Ezért próbálkozott a szerzőnő a fent már említett strófaszerkezettel, ami a mai olvasó számára sokkal modernebbül hat, mint a Balassi-strófa, ugyanakkor a ritmus szempontjából nehézkesebb, mint az eredeti magyar versszak. Sokkal sikeresebb vé- leményem szerint a Balassi-strófa visszaadása Alexandru Andrițoiu fordításában, aki a román népdalhoz közelebb álló strófaszerkezetet választott: a8a8b7. Ezt Dumitru is megpróbálta, csak ő a harmadik sort tizenhárom, valamint kilenc szótagosra alkotta, ami eléggé zavaróan hat, és a román verstani hagyományoktól is idegen.

A Balassi-strófa hozzávetőleges visszaadásához talán a 17–18. századi román költé- szet ritmusképleteit kellene tüzetesebben megvizsgálni, melyek esetében ugyan még csak jelzésszerűen történt említés Balassi hatásáról, ám ennek ellenére lehetne benne fogódzókat találni a mai fordításhoz, még akkor is, ha eddig egyetlen, Balassi-strófá- ban írt román vers vagy ének sem került elő.⁹ Szintén inspiráló lehetne a Szenci Mol- nár-zsoltárok román fordításait tartalmazó kéziratos kálvinista énekeskönyvek ta- nulmányozása. Szenci Molnár ugyan nem egy az egyben alkalmazta a Balassi-strófát, csupán – a genfi mintának megfelelően – imitálta azt (a6a6b7 / c6c6b7 / d6d6e7 / f6f6e7), de ezt a korabeli ismeretlen román fordítók tökéletesen adták vissza. Ha Balassi-strófát nem is, de annak a 17. században alkalmazott, némiképp átírt változatát elég pontosan vissza lehet adni románul is.

Szenci Molnár Albert

III. zsoltár 1660 körül keletkezett névtelen román fordítás, Kolozsvár, Akadémiai Könyvtár, Ms. R. 1813.

о mely sokan vadnak, Az kik háborgatnak Engemet én Istenem!

Nagy sok ellenségim, És sok gyűlölőim, Tusakodnak ellenem.

Sokan azt alittyák, Lelkemről azt mondják : Veszett ennek ő dolga Segítsége nincsen, Mert elhatta Isten, így szólnak bolond módra.

6a6a 7b6c 7b6c 6d6d 7e6f 7e6f

Câtu-s mulți o Domne Cari-s pizmaș mie Cari îmă bușulesc Mulți vânzători mei Și uritori mei, Cu allan îmi gonesc.

Mulți aciaia grăiesc De sufletu-m gândesc, Lucurul al lui ei perit Nici o nădejde Si adjutor n-are Că Domnul l-au părăsit.

9 Minderről lásd: Égő lángban forog szívem, kiad. Kocziány László és Köllő Károly (Kolozsvár: Dacia Könyv- kiadó, 1972), 123; Csörsz Rumen István és Szilágyi N. Zsuzsa, „Kintyets Kimpenyesty (1768): Egy román-ma- gyar verses ponyva tanulságai”, in Nunquam autores, semper interpretes: A magyarországi fordításirodalom a 18. században, szerk. Lengyel Réka, 69–93 (Budapest: MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, 2016).

Nyilván nem várható el egy mai műfordítótól, hogy alapos filológiai és verstörténeti kutatásokat végezzen, és mindez Elena Lavinia Dumitrunak nem is volt a célja. Ő a for- dításának célközönségét a bukaresti hungarológián tanuló egyetemi hallgatókban je- lölte meg. Ezért érthető is a modernizáló szándék, valamint az, hogy néhány helyen a román egyetemi hallgató számára a román irodalomból ismerősen csengő ritmikához és szókészlethez nyúlt. Így például, a Kegyelmes szerelem… kezdetű vers utolsó strófája Miron Costin Viața lumii (1671–1673) című versére hajaz. A Csudálván egy feredőt… kez- detű versnek az utolsó sorát („égnek nincs szebb csillaga”) Dumitru a legismertebb ro- mán költő, Mihai Eminescu legismertebb versének (Luceafărul – Esthajnalcsillag) egyik szószerkezetével adta találóan vissza: „ea, steaua mândră-n toate cele”.

Dumitru részben hasonló problémákkal találta szembe magát az olaszra való fordítás közben is. Mielőtt azonban ezekre rátérnék, szeretném megemlíteni azt, hogy az olasz kö- tet szerkezetében eltér a romántól. A kötetet Giovanna Motta – a római Sapienzia Egyetem tanára, aki főleg a mediterrán térség kutatójaként ismert, és magyarul is megjelent egy ta- nulmánya – rövid előszava vezeti be. Ez után következik Dumitru hosszú (negyven oldalas) bevezetője, melyben a szerzőnő a legmérvadóbb magyar szerzők (Kőszeghy Péter, Bán Im- re, Horváth Iván, Amedeo di Francesco, Sárközy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Klaniczay Tibor, Hanák Péter és mások) magyar, de főleg – az olasz olvasóközönségre figyelve – angol és olasz nyelven megjelent írásai alapján foglalja össze Magyarország 1526–1600 közötti tör- ténetét, felvázolva ezáltal azt a tágabb kontextust, amelyben Balassi alkotott.

Az kétségtelen, hogy kulturálisan Balassi költészete közelebb áll az olasz irodalom- hoz, mint a románhoz. Számos tanulmány foglalkozott már Balassi petrarkizmusával és Castelletti-fordításával, ezekre természetesen Dumitru is kitér a bevezetőjében. A már említett két román ének analógiájára sokan és sokat írtak arról is, hogy Balassi há- rom versét olasz dallamra írta: Krusit Ilona nevére (Keserítette sok bú és bánat…, itt a dal- lammegjelölés csak ennyi: olasz nótára); Kiben az szeretője háládatlansága és kemény- sége felől panaszkodik „egy siciliana nótájára”, valamint Nő az én örömem… „a Gianeta Padovana nótájára”. Ezek közül a sicilianát és a padovanát azonosította eddig a szak- irodalom (utóbbit Virágh László dallammal is). Mivel e három vers közül egyik sem a Celia-ciklusban található, az olasz fordítás esetében ritmus- és dallamképletük a fenti román énekekhez hasonlóan nem volt hasznosítható. A Celia-ciklusra oly jellemző Ba- lassi-strófa olasz nyelven való visszaadása ritmikai szempontból legalább annyira bo- nyolult, mint a románra való fordítása. Dumitru szerint a legnagyobb problémát a két nyelv típusbeli különbsége okozza: a szufixumokkal operáló agglutináló magyart csak elöljárószók és névelők segítségével lehet olaszra fordítani, ami óhatatlanul a szótag- számok növekedésével jár. Olasz fordítási előképek sem álltak Dumitru rendelkezésé- re. A Julia-ciklust fordító Armando Nuzzo és Carlo Camilli meg se próbálta visszaad- ni a Balassi-strófa ritmikai és rímtechnikai szerkezetét. Ők nem műfordítást, hanem szándékosan prózai fordítást készítettek, mely inkább értelmezése a magyar szövegnek, semmint versfordítás a szó klasszikus értelmében.¹⁰

10 Balassi Bálint, Canzoni per Julia, a cura di Armando Nuzzo, traduzione di Armando Nuzzo e Carlo Camilli (Milano: Crocetti Editore, 1994).

Olaszul nem sikerült kialakítani egy olyan kötött képletű strófaszerkezetet a Balassi- versszak visszaadására, melyet mindegyik versnél alkalmazni lehet, mint a román for- dítás esetében (a8a8b13 / c9c9b9 / d9d9b9). Így szinte az összes Balassi-strófás vers más- más ritmikai szerkezetet kapott, és legjobban a hat szótagból álló, belső rímes sorok fordítása sikerült még akkor is, ha az olasz változatban nem lehetett megtartani az ere- deti szótagszámot. Íme két példa: „Két szemem világa, életem csillaga: Universo dei miei ochi sei, stella della mia vita io direi.” Vagy: „Hajnalban szépülnek fák, virágok, füvek:

Che bello allalba sembra tutto, alberi, fiori, lerba, il fiuto.”

Mindannak ellenére, hogy az olasz fordítás jobban feldúlja a Balassi-strófát, mint a román, az olasz szöveg sok esetben mégis muzikálisabb, gördülékenyebb, s autenti- kusabban adja vissza a Balassi-vers atmoszféráját, mint a román fordítás. Ennek leg- eklatánsabb példája a Celia-ciklus ötödik darabja (Mely csuda gyötrelem ez…). Az olasz és a román szöveg közötti különbség leginkább az utolsó versszak fordításában nyil- vánul meg.

Paradicsombeli szépség ábrázatja

Virágzó szép tavasz képe állapatja;

Szépségnek, s nemcsak szépnek magát mondhatja.

E lei che è bellezza chiara, celestiale,

magnifica primavera dolce, profumo floreale, Bellezza, bellezza assoluta,

ideale.

Chipul ei din rai coboară, Floarea e, de primăvară, Frumusețea-i doar comoară.

Az olasz fordításról maga a szerző állítja a bevezetőben, hogy az „maximálisan ki- használja az olasz nyelvben a zeneiség visszaadására rejlő lehetőségeket, miközben a magyar szavakat a reneszánsz alapszókincséhez tartozó olasz kifejezésekkel tolmá- csolja, ráadásul úgy hogy azok egyértelműen utalnak Marsilio Ficino szerelemfilo- zófiájára is” (48). Mindebből viszont – ezt már én teszem hozzá – a román fordításban már csak a zeneiség marad meg, míg a reneszánsz szerelemfilozófiai szókincs szinte teljeséggel hiányzik. A nyolc szótagos sorok a román folklór jellegzetes ritmikáját, valamint zeneiségét hozzák, és a vers tartalmilag is a szerelmi népdalok világához kerül közelebb. Egyszóval még egy Balassi-vers mai fordítása is világosan mutatja azt, hogy meddig terjedt az európai reneszánsz, és hogy melyek azok a kulturális kó- dok, amelyek Balassit az olasz reneszánsz irodalomhoz kötik. Az is kétségtelen, hogy román irodalmi reneszánszról, főleg román reneszánsz szerelmi költészetről nem le- het ugyan beszélni, de létezett ugyanakkor román szerelmi népköltészet. Pontosab- ban nem is népköltészetnek kellene ezt neveznünk, hanem népi vagy népies költé- szetnek, sőt a magyar közköltészet kifejezés is helytálló. A román régiségben annyira jellegzetes népi irodalom (literatura populară) ugyanis valójában nem teljesen azo- nos a paraszti folklórral: elsősorban kéziratban terjedő apokrif legendákból (A Szűz- anya pokoljárása, Pál apokalipszise stb.); folklorizálódott ókori regényekből (Alexand- ria – Nagy Sándor-regény), valamint folklór elemekkel dúsított ún. világi énekekből

(cântec de lume) tevődött össze. Legtöbb esetben csak a művek lejegyzőjét ismerjük, a szerzőket általában homály fedi. Műfajilag legközelebb a 18–19. században szár- ba szökkenő magyar ponyvairodalomhoz áll legközelebb.¹¹ Érdemes megjegyeznünk azt, hogy Balassi mint eruditus reneszánsz költő egyáltalán nem tett értékbeli kü- lönbséget a korabeli, folklór-közeli román világi ének és a tudós olasz reneszánsz költészet között.

Összességében nagyon hálásak lehetünk Elena Lavinia Dumitrunak, hogy Balassi versei közül fordítástechnikai szempontból talán a legnagyobb kihívást jelentő Celia- ciklust lefordította románra és olaszra. Igazi műfordítással van dolgunk, ahol a szer- zőnő nem annyira a szöveghűségre törekedett, mint inkább a Balassi-versek olvasása által kiváltott érzelmek, gondolatok és hangulatok visszaadására. Így természetesen el- kerülhetetlenül az eredetinél modernebb román és olasz Balassi-versek születtek, de ez egyáltalán nem baj, hiszen úgy a román, mint az olasz egyetemi oktatásban jártas for- dítónő elsősorban a hungarológia iránt érdeklődő olasz és román egyetemi hallgatók- nak szánta a köteteket. Reméljük, hogy az Elena Lavinia Dumitru tolla alól kikerülő modern Balassinak sikerül is megszólítania, sőt arra ösztönöznie őket, hogy elmélyül- tebben foglalkozzanak a magyar régiség irodalmával.

Nagy Levente

11 Minderről lásd: Ovidiu Papadima, „Vechi legături între cântecul de lume românesc din Transilvania și cel din Țara Românească”, Revista de Etnografie și Folclor 10, vol. 3 (1965): 229–250.

A  japán–magyar kapcsolatok kutatása az utóbbi években egyre több tanulmányt eredményezett (pl. Tóth Gergely, Umemura Yuko, Wintermantel Péter, Dénes Mirjam, Doma Petra, Buda Attila és mások munkái), amelyek a két nép történelmi, diplomáciai, kulturális kapcsolatainak egy-egy részte- rületére irányították rá a figyelmet. A japán irodalom magyarországi recepcióját azon- ban még nem kutatták alaposabban, de a Kosztolányi Dezső összes műveinek kriti- kai kiadásában napvilágot látott Japán ver- sek kötete azt bizonyítja, hogy a japán iro- dalom megismertetésének a 20. század első felében központi alakja Kosztolányi Dezső.

Japán verseket szórványosan mások is for- dítottak (pl. Heltai Jenő), sőt kötetek is jelen- tek meg (Bardócz Árpád, Japán versek [Te- mesvár, 1920], Szombati-Szabó István, Régi japán költők [Kolozsvár, 1923]), de ezek nem keltettek nagy hatást. Az viszont, hogy egy jelentős és népszerű költő, nem egyszeri fel- lángolás eredményeként, hanem éveken át folyamatosan publikál japán versfordításo- kat, az olvasókban is fenntartotta az érdek- lődést a japán irodalom iránt.

Jelentős eredmény, hogy megjelenhetett a kritikai kiadás japán versfordításokat tar- talmazó kötete, hiszen összeállítása során speciális nehézségekkel kellett megküzde- ni. Azon túl, hogy Kosztolányi életművé- nek összegyűjtése egyébként is problema- tikus (külön kutatócsoport kell egyáltalán annak felderítésére, hogy hol publikált), a japán versek eredeti szövegeinek azonosí- tása szerteágazó tudást kíván. Biztonsággal kell eligazodni Kosztolányi életművében, a

magyar és a japán irodalom kérdéseiben, a japán versek korai európai fordításirodal- mában, magas szintű japanológiai, japán nyelvi tudást is feltételezve. Csak nagyon keveseknek van ilyen tudás a birtokában.

Hogy érzékeltessük, milyen problémákkal kell megküzdeni már a munka kezdetén:

a lefordított japán költőket a sokszor eset- leges és torzított névalak alapján kell pon- tosan azonosítani, ami már önmagában je- lentős filológiai kihívás, s csak ezután jöhet a művek azonosítása. (Jellemző, hogy még 1988-ban sem sikerült ehhez megfelelő ku- tatót találni, az Idegen költők Szépirodalmi Kiadónál megjelent kiadása nem tudta a hi- bákat elkerülni.) A sajtó alá rendező, jegy- zetelő Kolozsy-Kiss Eszter, akárcsak a kötet szerkesztője, Buda Attila a feladatot magas szinten, kritikai kiadáshoz méltón oldot- ta meg, a kötet jelentős eredménye mind a Kosztolányi-filológiának, mind a magyar japanológiának. A nyomdai kivitelezés en- nek megfelelő, sajtóhibát szinte nem is ta- lálni benne. Mindenképpen említsük meg Zágonyi Ervin nevét is, aki tanulmányai- ban kikövezte azt az utat, amelynek ered- ményeképpen a kötet megjelenhetett.

A kötet összesen 203, Kosztolányi fordí- totta japán verset tartalmaz, és ezek közül elenyésző, mindössze 13 (7%) az, amelynek nem lehetett eddig fellelni a japán forrását.

A többinek nemcsak az eredeti japán szöve- gét sikerült megtalálni, de azt is pontosan meg lehetett határozni, hogy Kosztolányi milyen másodlagos antológiákat használ- hatott a fordítás során. Ez persze csak erős valószínűség, hiszen ha volt is fizikai bizo-

Kosztolányi Dezső: Japán versek

Sajtó alá rendezte Kolozsy-Kiss Eszter

Kosztolányi Dezső összes művei: Kritikai kiadás Budapest: Kalligram Kiadó, 2017, 709 l.

nyíték, Kosztolányi könyvtárával elpusz- tult. Ezzel azt a legendát is sikerül elosz- latni, hogy Kosztolányi versfordításai nem is létező japán költemények fordításai, ha- nem nagyrészt Kosztolányi saját művei ja- pán költői álarcban. A költő 1914-től 1936-ig jelentetett meg japán fordításokat, amelyek átfogják a japán líra több mint ezer évét a 7.- től a 20. századig. Találhatunk olyan klasz- szikusokat, mint Kakinomoto no Hitomaro vagy Ki no Tsurayuki, nagyon kedveli a nagy triász, Matsuo Bashō, Kobayashi Issa és Yosa Buson hokkuit (haiku), de fordítja saját kortársait, Yosano Akikót, Masaoka Shikit vagy Natsume Sōsekit is. Az egyes verseket a megjelenés időrendjében oldal- páronként kapjuk a következő sorrendben:

a szerző neve (kanjikkal és rōmaji, azaz la- tin betűs átírással), a vers szövege japánul szintén kanji-kana írással és rōmajival, a vers japán műfajával, verselésével, a közve- títő forrás megnevezésével és a vers közve- títő nyelvű fordításával. A szemben levő ol- dalon található Kosztolányi fordítása, a kri- tikai kiadásoknál megszokott apparátussal (megjelenés, szövegkritika, megjegyzés).

A  szövegkiadás példaszerű, talán csak annyit jegyezhetnénk meg, hogy a versek japán szövegét, amely japán szokás szerint tagolás, szóköz nélküli, de balról jobbra ol- vasható, tipográfiailag – erre lehetőség lett volna – közelíteni lehetett volna egy lépés- sel még a japán szöveg felé, vagyis felülről lefelé nyomtatni (nyomtatásban ugyan ke- véssé látszik, de a japán verseknek lényegi része az írásjegyek kalligrafikus megjelené- se, látványa), a rōmaji-átírást pedig a verse- lésnek megfelelő mora-szám szerinti sorok- ba tördelni, így is illusztrálva a verselést.

Egyedül a megjegyzések okoznak csaló- dást, a legtöbb esetben csak a következő esetlen és sokadik olvasásra kissé komikus mondatot olvashatjuk: „A költő neve az ér-

vényes akadémiai átírás szerint: […]”, majd következik a név. Ha mindenképpen szük- séges volt a magyar akadémiai átírásban is megadni a költő nevét, akkor ezt logikusan a tételek elején kellett volna megtenni.

Kritikai kiadások megkövetelt része a tárgyi jegyzet. Kérdés azonban, hogy versfordítások esetében mit és milyen ter- jedelemben kell magyarázni, hiszen vég- tére is az eredeti szövegben levő magya- rázandó szöveghelyek az eredeti szerzőre jellemzők. Ha az európai, nyugati kultúr- körben született művekről van szó, a jegy- zetelő feltételezhet egy minden olvasó ál- tal elsajátított, egységes irodalmi, törté- neti, általános alapismeretet, amelynek koordinátarendszerében elhelyezheti a megmagyarázni való adatokat, neveket stb. A japán kultúra és irodalom esetében ilyen nem feltételezhető, ezért az egyes versekhez fűzött jegyzetek helyett a kötet második részében kapunk különböző as- pektusokból általános összefoglalásokat Kosztolányi japán versfordításairól. Szí- vesen olvastunk volna az egyes verseknél is olyan rövid elemzéseket, mint amilye- nek az 526–528. oldalon találhatók Ki no Tsurayuki, Ōshima Ryōta vagy Masaoka Shiki versei kapcsán. A tanulmányokban megismerhetjük a szövegközlés és a szö- vegkritika elveit, a fordítások részletes ki- adástörténetét. Itt még helye lett volna ta- lán a Telehold című kis bibliofil kötetnek (Budapest: Helikon, 1989) is, amely Kosz- tolányi haiku-fordításaiból ad válogatást.

A  következő fejezetben Kolozsy-Kiss Eszter nagy tanulmányban foglalja ösz- sze Kosztolányi és Japán kapcsolatát, ez a rész azonban határozottan hiányérze- tet kelt. Éppen arra nem kapunk választ, hogy honnan eredhet a japán, keleti kul- túra iránti ilyen mély és alapvető rokon- szenv, amely olyan erős, hogy még köz-