DR. L Á Z Á R B É L A
MUNKÁCSY MIHÁLY
( 1844 - 1944 )
EMLÉKEK ÉS E ML É KE Z É S E K
F O L I O
Munkácsy Mihály élete körül
ményeinek és művészete tra
gikus mélységének búvára dr.
Lázár Béla, Paál, Fadrusz, Szinyei, Zichy, Mányoki, stb. életrajzírója
ebben a kötetben egybegyüj- tötte — a mester születésének századik évfordulója alkalmából
— elszórtan megjelent tanulmá
nyait, emlékeit és felelevenített rég elsárgult újságokban elte
metett emlékezéseket, amelyek élénk fényt vetnek a nagy mű
vész emberi és művészi egyéni
ségére. Nincs ez írásokban egyetlen olyan részlet sem, melynek olvastán ne kapnánk valami új és meglepő, vagy a kort és környezetét bevilágító mozzanatot vagy szempontot, előkészítve Munkácsy majdan megírandó életrajzát az itt kö
zölt minden kétségen és talál
gatáson felülálló hiteles adatok által. Ez a könyv egyúttal beve
zet a művész alkotási módjának rejtelmeibe, halijuk szavát, lát
juk kezejárását és megfigyelhet
jük gondolatvilágát, amit ő tős
gyökeresen magyarnak érzett, mint szellemtársa Petőfi Sándor.
MIHÁLY
MUNKÁCSY MIHÁLY
Szerzőtől megjelentek
1. A fiatal Munkácsy. Kultúra. Elfogyott.
2. A Munkácsy-kérdés. Egyetemi Nyomda. Elfogyott.
3. Paál László élete és művészete. 2. kiadás. Franklin.
4. Zichy Mihály élete és művészete. Athenaeum.
5. Fadrusz János élete és művészete. Athenaeum.
6. Mányoki Ádám élete és művészete. Vallás- és közokt. min.
Elfogyott.
7. Tizenhárom magyar festő. Singer és Wolfner. Elfogyott.
8. Ernst-Múzeum müvészkönyvei. 7 füzet. Elfogyott.
9. Kis írások nagy művészekről. Uj Idők kiadása.
10. Művészettörténet. Rózsavölgyi.
11. Művészet kis tükre. Reinach müvének fordítása és a magyar művészet történetével kiegészítve. 4. kiadás. Elfogyott.
12. írók és művészek között. Pallas. Elfogyott.
13. A magyar művészet jövője. Dick. Elfogyott.
N É M E T Ü L :
14. Paul Merse von Szinyei: Leipzig. Klinghard und Biermann.
Elfogyott.
15. Magyarul. Athenaeum. Elfogyott.
16. Die beiden Wurzeln dér Kruzifixdarstellung. Strassburg.
Heitz.. Elfogyott.
17. Studien zűr Kunstgeschichte. Wien. Schroll. Elfogyott.
18. Die Maler des Impressionismus. 2. kiadás. Elfogyott.
19. Spanyol nyelvre fordítva. 3. kiadás. Barcelona. Labor.
F R A N C I Á U L :
20. Ladislas de Paal, Paris. 1904. Revue de l’Art. Elfogyott.
21. Courbet et son influence a l’étranger. Paris. Floury.
Elfogyott.
22. Gauguin. Brüssel. L ’Art moderne. Elfogyott.
E L Ő K É S Z Ü L E T B E N : 23. A prágai Szent György-szobor.
24. A művészi alkotás lélektana.
DR. LÁZÁR BÉLA
MUNKÁCSY MIHÁLY
1844-1944
EMLÉKEK ÉS EMLÉKEZÉSEK
A MŰVÉSZ S Z Ü L E T É S É N E K SZÁZADIK É V F OR D U L ÓJ Á R A
F OL I O- K ÖNYVK I ADÓ
Felelős kiadó; Radó Ferencné
440428. — Athenaeum, Budapest Felelős; Kárpáti Antal igazgató
E L Ö L J Á R Ó B E S Z É D
1844— 1944
Ha Munkácsy Mihály élne, százéves lenne.
De — sajnos — m ár negyvennyolc évvel ezelőtt m eg
halt, abban a pillanatban, m ikor bezárult m ögötte a szana
tórium kapuja. M ég négy évig sindevészett, m ielőtt végleg el nem szenderült.
És közben! C édulát küldött a feleség én ek: »Jézus szent szívére kérlek« írta egy papírlapon s az írás fe lé rajzolt egy revolvert, — »egyetlen feleségem , könyörülj rajtam, —
pisztolyt, pisztolyth
Az orvos elküldte az asszonynak az írást. Az asszony nem értette és átírta francia szóval: d a d o g á s .
Igen, aki a színek nyelvén a leghatalm asabb drámai akcentusokkal tudott beszélni: id e jutott . . . dadogva kérte a m egváltó halált . . .
D e csak a testi halált szenvedte át: a szellem e él s élni fog m indaddig, míg az európai s azon belül a magyar kul
5
túra, csak pislákolni is fog. Tám adhatják, gúnyolhatják m eddő kezek, üres fejek és aszott szívek: d e egetverő lángelm ék sem fogják tudni agyontaposni, m ert szellem ő, egy nép szellem e, akiben a magyar anya vérsejtjei uralkodtanak és a magyar lélek legn em esebb érzelm ei viharzottak.
Kongeniális társa csak egy volt: Petőfi.
T estvérének érezte. A biblia, a feszület és Petőfi költe
m ényei kísérték végig, egész életén át- Tulajdonképen ezen a három pilléren nyugovék egész kultúrája. É lcelőd h ed tek azon újságírói szellem eskedők, hogy nem tudta, m elyik végén
kell a havannát meggyujtani: d e azt tudta, hogy mi a lélek, mi az ima,, mi a költészet, mi a festői kifejezés, tudta, mert tudnia adatott, m ert m egadta neki az isteni kegyelem . F ele
ségéhez írt egyik levelében olvastam: »Tegnap este a sok gondolattól nem tudtam elaludni. É lénk voltam mint egy hal és gyertyát gyújtottam. H irtelen látok az ágyfej felett egy kis feszü letetf Mi ez? Az én régi krucifixusomat ujjal cserélték fel?
Miért? Ki? Mikor? C olpachon m ég ott volt a régi. N eked tudnod kell róla, kedves C ecilem , m ert biztos vagyok benne, hogy nélküled ez az átalakulás m eg nem esett volna. K érlek, hozd vissza az én kis feszületem et. Mindenáron ragaszkodom hozzá. A z u t o l s ó é v e k e n á t j ó l m e g v é d e t t s v é d e l m e a l a t t a k a r o k m a r a d n i « .
íg y csak hivő lélek beszél.
Az irigyei m űkereskedői befolyásn ak tulajdonítják, hogy K risztus-képeket festett.
D e aki ezt a levelet m egérti, az effajta fecsegésen vállat 6
von. Munkácsy m inden alkotását a m aga lelkének tudattalan m élységéből szedte. A centenárium alkalm ából csokorba kötöttem m ost róla írt írásaim egy sorát és odateszem em lé
kezete oltárára. Ism eretlen vagy eldugott helyeken lappangó elhalványult újságpapírokról lem ásolt közlem ények sorozata ez, m indenkinek, ki elolvassa, látnia kell, mily szomorú a szalmaláng lelkesedés lobogása után, ezek et a kétséges fo r
rásokból származó lerántásokat szem lélni, de annál felem e- lőb b belepillantani alkotásm ódjába egy-egy vázlata csücskén, élete ism eretlen, d e jellegző részletével m egism erkedni. — A próságokat szúrtam itt gom bostűre, —• így együtt talán hozzájárulnak Munkác.syban, kortársain és kortársainkon át, az em bert is jobban megismerni.
Budapest, 1944. febru ár 20. Életein 76. évében.
L. B.
I.
Kant azt mondotta, hogy a fogalmak szemlélet nélkül üresek. Ezt a tételt élesen megvilágítja Harsányi Zsoltnak egyik cikke Munkácsy Mihály párizsi elfeledtetéséről. Minek
utána Harsányi megírta Petőfi, Zrínyi és Madách regényes életrajzait, azidétt Munkácsy Mihályén dolgozott s elkerült Párizsba, a mester egykori nagysága színhelyére, nyomozni.
S mi most ott a nyom? — kérdi. Azt kellett rá felelnie, hogy semmi, teljesen semmi. Negyven év múlva »Munkákszi«
üres fogalommá vált. Pedig negyven-ötven év előtt neve va
lóban élő fogalom volt. Akik láthatták volna dicsősége ide
jén, akkor még gyerekemberek voltak, azóta persze felcsepe
redtek. -Munkákszi« nevét elfujta az idő, miért? Mert nem táplálja szemlélet. Az, hogy újabban egy-két francia nyelven írott cikk megjelent róla, azokat már csak a szakemberek ol
vassák, nem jelentenek tehát a hírnév szempontjából semmit.
Párizsban nincs a múzeumok egyikében egyetlen képe sem.
Életében másként volt. 1870-ben a Siralomház volt az akkori Salon nagy eseménye. Leibl akkor Courbet hívására Párizsban volt és sietett neki Düsseldorfba levelet írni, mely
ben megírta, mily nagy sikere van képének. Ezt a levelet 9
azóta Munkácsy mindig a bugyellárisában hordta. Ott talál
tam meg néhány évvel ezelőtt Barnewitzné, Munkácsyné unokahúga, nagy Munkácsy-emlékgyüjteményében. Azt bizo
nyítja, mily nagy becsben tartotta a levelet Munkácsy, első igazi és nagy és döntő sikerének tekintette. Ez a levél nem
csak a sokrabecsült Leibl, hanem a nagyrabecsült Courbet véleményét is jelentette s azonkívül a Siralomház sikeréből indult ki Munkácsy párizsi dicsőséges sorsa. Négy év múlva újra egész Párizs róla beszélt, mikor a Salonban ki volt állítva a M űterem ben című képe. Újabb négy év múlva világkiállí
tás volt, akkor a Milton-nak volt világsikere. Aztán jöttek a Krisztus-képek, a remek szalonképek, 1889-ben a bécsi mú
zeum mennyezetképe, öt év múlva az Árpád (így nevezték akkor a H onfoglalást), szóval Munkácsy-képeket látott Párizs időről-időre egymásután; minden képe egy-egy megnyilatko
zás volt. Táplálta a hímevét az a sok, folyton megújuló, újabbnál újabb krónika, amelyekkel tele voltak a lapok, annak a hétországra szóló fogadtatásnak a hírével, melyben honfitársai részeltették, mikor a Krisztus Pilátus előtt-et haza hozta. Aztán az a híres gesztusa, mikor George Petit kiállítási termének üvegtetejét leüttette, mert homályos volt a világí
tás a llonfoglalás-nak. Meg aztán mikor kétszáz magyar jött ki egyszerre meglátogatására. Meg, hogy Liszt játszott a fogadó
estélyein . . . És így tovább. És így tovább. Így lett fogalom a neve. Mert volt mögötte szemlélet, állandóan foglalkoztatta a párizsiak képzeletét, nem csoda, hogyha 1896-ig, amíg tes
tileg össze nem rogyott, »Munkákszi« nevétől volt hangos Párizs.
Emlékszem mikor először voltam Párizsban, 1892.
őszén, egy szép napsugaras délután, ott ültem a Grand Café terraszán, magyar barátaimmal. Szomory Dezső ült mellet
tem. Egyszer csak látom, hogy a járda szélén sorfalat állnak 10
M unkácsy M ihály B udapesten a »Krisztus Pilátus elö tt((
h az ah o za ta lak or (Koller felv.)
az emberek és kalaplevéve köszöntenek egy kétlovas hintó
bán ülő urat, ki felesége mellett ül és fogadja a köszöntése
ket. Vájjon ki lehet ez az úr? — kérdeztem a tiszteletadásnak ilyen önkénytelen megnyilatkozását meglepetve szemlélve.
Szcmory rám szólt:
— Ki lehet? Hát nem látod, hogy Munkácsy?
Később, a következő év májusában egy este a Champs Elysées egy nyári vendéglőjébe hivott a mester, Hubay Jenő társaságában, aki akkor Brüsszelből jött, ahol a Zeneakadémia tanára volt. A vendéglőben cigányok játszottak. Mikor belép
tünk, a prímás meglátta Munkácsyt, intett egyet és a banda rázendített a Rákóczi-indulóra. Az asztaloknál ülő franciák szeme rátapadt a mesterre s mikor megismerték, az összes asztaloknál felálltak, urak és hölgyek és állva maradtak mind
addig, míg Munkácsy helyet nem foglalt. így tisztelte Párizs a magyar zsenit. De Harsányi a huszas években ennek már nyomát se találta.
Mialatt ezt a könyvet összeállítom, nagy vita indult meg nálunk arról a kérdésről, minő a hírünk a világban és ez a hír ha torz, mikép alakult ki? Közben (a Magyar Csillag tavalyi évfolyamában 635. 1.) Illyés Gyula kitér Munkácsy hírének sorsfordulataira. így szól: »Évtizedekig emlegettük diadallal Munkácsy nevét. Aki még egyáltalában emlékezett külföldön rá, az kellemetlenül húzta össze szemöldökét: arra emlékezett, hogy fogással, reklámmal és ünnepeltetéissel hogyan fogta el kora lángelméi elől a fényt, az elismerést, az a különben jelentős — de az előbbeniekkel egy napon sem említhető — müncheni (!) tehetség, akinek müveiben mellesleg a magyar elem is csak díszlet.« Mit szólna hozzá Illyés, ha azt kér
dezném: ennyit tud mondani Munkácsyról, 1943 decemberé- 12
beu egy »különben jelentős, de a lángelmékkel egy napon sem említhető . . . tehetség«?
Megfelelt ugyan erre Hubay Andor, a Magyar N em zet február 4-i számában, de valahogy ő is olyan bátortalan nagyrabecsüléssel, hogy az olvasó kételkedik, vájjon nincsen-e igaza a »szemöldökét összehúzó« idegennek, aki Munkácsyt azzal vádolja, hogy elfogta a fényt a korabeli lángelmék elől?
Ha ez a szemöldök összehúzó Manet, Monet, Renoir, vagy pláne Cézanne-ra gondolt, akkor ne Munkácsyt vádolja, de a maga honfitársait, azokat a francia művészeket, akik foly
ton folyvást refüzálták koruk lángelméinek műveit. Ebben a dologban Munkácsy ártatlan volt, a Salonnak sosem volt zsűri tagja. Hogy pedig nem fogadta el az impresszionista festést, Puvis de Chavannes se fogadta el. Sok száz francia művész sem fogadta el. A mai »kubisták« és társaik sem fogadják el, a közönség sem fogadta el, akkor, ma újra nem, ha ez a közön
ség »modern«, miért húzza tehát össze a szemöldökét csak Munkácsy neve említésénél Illyés embere? Egyáltalán ki ez a szemöldök összehúzó? Ha Illyés párizsi útleírását olvassuk, az ő ismerősköre Tristán Tzarákból és hasonszőrű művészekből állott. Azok pedig nagyrészt semmit sem ismerhettek Munká- csyból. Csak anekdotákat. Rosszhiszemű anekdotákat. Ha Pi- cábia és Picasso kerülne a Szépművészeti Múzeum Munkácsy termébe, leesne az álluk, még akkor is, ha tagadják, mint a futuristák tették, a múzeumok nagyságait Raffaeltől kezdve Ingresig vagy Delacroixig. Tagadták . . . kifelé. De befelé kell, hogy elismerték légyen, hiszen folyton mint Degas mondta, a nagy mesterek zsebében turkáltak. Plogy a Dome-kávéház ismeretlen nagysága összehúzza a szemöldökét, attól még Munkácsy művészi jelentősége nem lesz kisebb.
Nagyobb baj, hogy Illyés Munkácsyt müncheni tehetség
13
nek nevezi. Mit tud Illyés Munkácsyról? Elvégre egy jelentős folyóirat szerkesztőjétől elvárhatnók, hogy az ország legna
gyobb művészének életrajzát jobban ismerje. Munkácsyra Bécs is, Düsseldorf is jobban hatott, mint München az ő Ádám iskolájával, melyből hanyatthomlok menekült, mikor Párizsban, 1867-ben Courbet barakkjában megismerkedett igaz önma
gával.
Legnagyobb baj, hogy Munkácsyról azt írja, hogy a ma
gyar elem nála csak díszlet. Nem, uram, nem díszlet, hanem a szíve vére, akkor is magyar, ha Miltont, ha Mozartot, ha a reneszánsz apológiáját festi. Mert a magyar anyák géncso
portjának kromoszómáit nagyobb számban örökölte, mint a né
met apákét, s magát testestül lelkestül magyarnak érezte, nemcsak akkor, amikor a bánatos magyar nótákat fütyülte, de mikor a Honfoglalás magyar ritmusát, a Krisztus Pilátus előtt magyar színskáláját, mikor a virágcsendéleteinek magyar tó- nusharmoniáját teremtette meg, olyan tempóban, ahogyan az ereiben lüktetett a vére. A magyarságát, mint Petőfi, ő is fennen hirdette.
Meddig kell még ezt ismételnünk?
A Munkácsy-kérdés című munkám meddig lesz még aktuális?
Egyremásra jelennek meg a becsületes essayk, legutóbb Farkas Zoltántól, — mit sem használnak? A szemöldök össze- húzókra hallgatunk? Meddig? . . .
Ha egy, expresszionistákon kimívelt szemű kritikus össze
húzott szemöldökkel nézi a mestert, — ki törődik a firkáival?
A világ szeret felejteni. Jó, — Munkácsyt is elfelejtették.
Hát baj az? Meddig felejtették el El Grecot? Sok száz évig.
Ma újfent él.
Megkezdődött Munkácsy elfeledtetése azon a négy csön- 14
des év alatt, míg a szanatóriumban senyvedett. Csak bor
zasztó szenvedéseinek híre terjedt el, ilyesmit nem szeretnek hallani a párizsiak. Aztán meghalt. Nagyon meghalt. Immár negyvennégy év óta. Azóta más művészeti irány lett divatossá.
Az, amelyiket ő pisla-művészetnek nevezett, az impresszio
nista, azt is kezdte felváltani Cézanne, Gauguin, Van Gogh művészete, utánuk pláne a fauve-ok (vadak) jöttek, — mennyire elütöttek ezek Munkácsytól! Nem csoda, ha senki se beszélt róla. A történelemmé lett. A német írók lesajnálták, a többiek agyonhallgatták. így aztán Harsányi Zsolt nem találta a nyo
mát. Abban igaza volt, hogy ezen segíteni kellett volna. Nem tudom, politikából is nem lett volna-e jó? De hogy művészeti szempontból jó lett volna, lélektani szempontból pedig okvet
lenül szükséges, azt egypár szóval megvilágíthatom.
A »vadak« kísérletezései csődet mondtak. Újra Courbet és Corot iránya lett a jelszó. Munkácsy zsenijének tehát itt lett volna az ideje újra. Egyik vagy másik remekét újra száj- tátva bámulták volna. De hiába: nem történt semmi.
Mikor 1930-ban Barbizonban emléktáblát állítottunk Paál Lászlónak, az ünnepség után azt mondta nekem a Louvre egyik jelenvolt igazgatója:
— Nem gondolja, hogy egy ilyen emléktábla nem sokai segít az ügyön? Én olvastam az ön könyvét Paálról s így láttam az ott bemutatott képeit, de mit gondol, hány ember, ki meg fog állani az emléktábla előtt, fogja tudni, ki volt, mit csinált ez a magyar festő, Paál? Vállvonogatva megy majd tovább. Mit gondol?
Azóta folyton motoszkált bennem ez a megjegyzés.
Mi'yen igaza van, milyen üres szemlélet nélkül a fogalom, miiven igaza volt Kantnak, mennyire céljatévesztett dolog lett volna, amikor senki se láthat se Munkácsy-, se Paál-ké-
15
pet Párizsban, mikor a nevük zörög, de nem cseng, lakóhá
zaikon emléktáblát felállítani!
Az volna a helyes, ha mindazoknak, Munkácsynak, Paál- nak, Zichynek, Madarásznak, Rippl-Rónainak, hogy csak a nagy halottakat említsem, kik Párizsban laktak, emléktáblát állítanánk Párizsban mindnek. De csak az esetben, ha ugyan
akkor öt remekművüket odaajándékoznék a Louvre-nak, mint tette azt Amerika, Whistler anyja arcképével- Kétségtelen, hogy az öt remekművet a Louvre elfogadná s mivel halot
takról van szó, azonnal ki is állítaná.
Azt kellene kikötni, hogy az odaajándékozott képeket egymás mellé tegyék. Akkor az a sok százezer látogató öt magyar festőt ismerne meg. A kultúránkat, a művészi tehet
ségünket, a festői zsenialitásunkat.
Ha aztán elmenne a négy emléktábla előtt Párizs más
más utcájában — francia vagy idegen — menten eszébe jutna, hogy hohó, látott ő a Louvreban öt képet, minden az állott: »magyar festő«, bizonyára ez is egyike az ötnek- Azért mondok négy táblát, mert Zichy és Paál egy házban laktak, így aztán lassan nemcsak a nevüket ismernék meg, de a ma
gyar zsenit is.
Közvetlenül a mostani világháború előtt Petrovics Elek, mikor a Szépművészeti Múzeum főigazgatója volt, megindí
totta a mozgalmat Rippl-Rónainak egy saját tulajdonában levő korai remekművével, mely Rippl-Rónai ifjúkori barátját, — a nagy francia szobrászt, Maillolt ábrázolja. A Louvre öröm
mel fogadta a nagylelkű ajándékot, ki is állította a Jeu d e Pomme-ban, a modern külföldi mesterek közt, ám amit Petro
vics elkezdett, annak nem lett folytatása. Közbejött előbb a marseillei tragédia, azután a másodk világháború. De minden 16
háborúnak egyszer csak vége lesz s a Louvre újra — a Louvre lesz. A magyar művészetnek helyet kell ott szorítanunk!
Mikor e sorok legelőször megjelentek, az a hír járta, hogy Harsányi Zsolt drámát ír Munkácsyról. Nem drámát, de regényt írt. Sajnos, nem volt Munkácsyról, sem jelentősebb műveiről, közvetlen szemlélete, hallomás után beszélt s a mű
vész lelkiségének mélyéig nem jutott el. Mert Munkácsy lelkitragédiája az igazi regénytéma. Azt ő idegen, társaság
beli okokból, elkente. Sokat lehetne erről mondani, mert nagy baj, hogy művének népszerűsége egy igazi Munkácsy- életregénynek erős akadálya. De egy zseniális munka ezt a nehézséget is legyőzhetné.
I.ázár B é la : Munkácsy M ihály - 17
Negyvennégy esztendővel ezelőtt, egy napsugaras május elsején gyászfátyol borult Budapestre. Megjött a hír ólom
szárnyakon, a bír, melytől évek óta féltünk, mióta csak a mes
ter az endenichi élőhalottak házában kínlódott. Nem sokkal előbb egy francia könyv jelent meg Munkácsyról, mely a mes
ter önéletrajzát közli, a gyermekkort, addig a pillanatig, míg festőnek nem jött fel Pestre. Bámulatos részletezéssel beszéli el benne gyermek- és ifjúkorát, az asztalosinas szenvedé
seit, az asztaloslegény nélkülözéseit, hogy fedezte fel Sza- mossy Elek festő, vette pártfogásába, tanította, készítette elő pályájára. Az önéletrajz itt megszakadt. Ügy tetszett, hogy egy nagyszabású interjú, melyet a francia kiadó, Boyer d ’Agen a mester elbeszélése után írt meg. A könyv ugyan ezt tagadta.
Azt mondja, hogy az emlékiratot a művész egy barátnője kérésére maga írta meg és Malonyay Dezső Munkácsy-
könyvében ezt ismédé.
A kétkedőket azonban egy újabban felszínre került kéz
iratcsomó elhallgattatja. Megkerültek ugyanis Munkácsy ere
deti levelei, melyeket ő La Malouból írt szívbeli barátnőjének.
Chaplinnének, 1885. június havában és később folytatólag II.
18
18S9. szeptemberében s így kétségtelen, hogy Boyer d’Agen Munkácsy feljegyzéseit adta ki. Sőt, mint egy alább közölt le
vélből kitetszik, szó volt arról is, hogy Munkácsy folytatja az elbeszélést. A megmaradt levélgyüjtemény jó helyre, ma
gyar kézbe került s így sorsa biztosítva van. Az összehason
lítás meggyőz arról, hogy a francia író szinte filológus hű
séggel dolgozott, csak Munkácsy sajátságos ortográfiáját he
lyesbítette. Mert Munkácsy kitűnő francia volt már ekkor, beszélni tudott, de írni nem, ahogy kiejtette a szót, úgy írta le, a francia helyesírás szabályait sohasem tudta pontosan megtanulni. (De a magyart se! Noha ez sokkal könnyebb!) Hangsúlyozom ezt, mert Munkácsy nyelvkészségét, azaz értelmét szerették lesajnálni! Idehaza is.
Chaplinnével Munkácsy csodálatos lelki közösségben élt évtizedeken át. Minden nemes érzése visszhangra kelt ez asszonyban és az ö hatása alatt írta meg La Malouban, egy
szerű betegszobájában emlékeit, annál az asztalnál — írja Munkácsy, — ahol nem egy beteg álmodott egy szebb világról. Boyer d’Agen finom tapintattal kihagyott az em
lékiratokból minden személyes vonatkozást. Az asszony, hogy a fürdőzés magányában foglalkoztassa a művészt, rábeszélte az írásra. Jó gondolat volt. Munkácsy elmerült emlékeibe, ami igen kellemes, megnyugtató érzés, újra átélve az egykori, oly gyorsan elmúlt éveket. E kihagyott részek közt nem egy igen finom pszichológiára valló megjegyzést találunk:
»Megtanultam, írja, hogy ami pozitív az életben, amit felelemezhetünk és aminek megtaláljuk az okát, elveszti mihamar a báját. Csak az a jó az életben, amit a képzelet
nek köszönhetünk. Ez az oka, hogy ami a múltban bájos, azt képzeletemen át látom. Valóban, mi lehet érdekes az életben, főleg a gyermekkorban, mikor a semminek örülünk és a semmin bánkódunk? Sajnos, az előbbi gyorsan eltűnik,
2* 19
utóbbi folytatódik az egész életen át.« Ezek a néma pana
szok, ezek a finom célzások, melyeket csak az asszony értett meg, hiányoznak a könyvből, mint ahogy Munkácsynak erő- sítgetései is, hogy terhére van az írás, hogy nincs olyan másik teremtett lélek, akinek kedvéért folytatná s ezt mél
tányolni tudta a szeretett asszony.
Egyébként a pozitív adatok közül nem hagyott ki Boyer D ’Agen semmi fontosat, csak azt az egyetlen adatot, hogy Munkácsy testvérbátyja nagyon szeretett betyárkodni, ami majdnem hogy végzetessé nem vált. »Egyszer egy hegy
csúcsra mászott, baglyok után kutatva s nem tudott lejutni'.’
Kétségbeesve kiáltozni kezdtünk: »Tanító úr, tanító úr!«
Bátyám ezért megharagudott, nem akarta a tanító urat, de jött másik testvérem, Aurél, az is hívta a tanítót, aki lehozta Emilt és amikor lent voltak, nem igen örülhetett, mert egész délután térdepelnie kellett, meg is emlegette a baglyot, melyért hegycsúcsot mászott. Nagyon dühös volt szegény.«
Mikor az ötvenes évek szomorú elnyomásáról beszél, a francia író nem találta érdekesnek, amit Munkácsy megille- tődéséről, az elnyomatás szomorúságáról ír s kihagyta e so
rokat: »Adja az Isten, hogy ez legyen az utolsó sóhaja ha
zámnak^
Akkor még nem értette e sóhajtás tragikumát a francia író. Bezzeg értené azt ma ő is. Ahogy értettük mi újra Tria
non után.
Elhagyta Boyer d’Agen azt az érdekes adatot is, hogy Munkácsy asztalosinas korában a Vidovszki-fiúkkal barát
kozva, vasárnaponként Vidovszkiékhoz ment, de míg a töb
biek az udvaron hancuroztak, ö és barátja, a Vidovszki fiú rajzolgattak. »Ekkor már megnyilatkozott bennem a rajzo
lás szenvedélye, mi ketten Ferivel nem vettünk részt a közös játékban, melyeket a többiek az udvaron űztek.« Pedig ez 20
M unkácsy em lékiratain ak egy ik lapja, a m űvész kez eírá sá b a n
az adat igen fontos, igazolja a hajlam öröklődését, hiszen ezt a festő-tehetséget örökölte Vidovszky Béla, de igazolja a haj
lam korai megnyilatkozását is, ami a művészeknél, ha nem is mindig a helyes irányban, de igen gyakori. Petőfi is, Arany is érezték, hogy motoszkál bennük valami, csak azt nem tud
tak: mi.-’ Azt hitték, hogy színésznek születtek és azzal próbál
koztak. Munkácsy azonnal felismerte, hogy csak rajzzal fejez
heti ki magát. De a nagybátyja asztalosnak adta.
Az is érdekes, hogy mikor a leveleiben egyes magyak népéleti dolgokról beszél, menten odarajzolja, így a gémes kutat (a kézirat 102. lapján), hogy barátnője megérthesse az elbeszélést. A francia kiadás a magyar szavakat azonban"
rendesen elferdíti.
A kézirat legfontosabb része azok a rajzok, melyek emlékezetből megörökítik legelső kompozícióit. Mikor e fel
jegyzéseket írta, 1889-ben, negyvenöt éves volt, huszonhét évvel azelőtt készített müvei oly elevenen éltek emlékében, hogy le tudta rajzolni őket. Az egyik rajzát Buziáson készí
tette, ahová Szamossy társaságában ment Ormos látogatá
sára. A másikat Gerendáson, ahol nagybátyját látogatta meg, mielőtt Pestre ment volna festőnek. Gerendáson festett több képet. Néhányat odarajzol vallomásai utolsó lapjaira; egyik rajz Fonó asszony \ ábrázol a padkán ülve, a másik rajz egy Oláh m enyecské-t, egy harmadik pedig ház előtt ülő Oláh család-ot, de ugyanott festett egy nagyobb képet is, a R egélő honvéd-ot, melyet Pozsonyban megtaláltam, aztán kiállítottam az Ernst-múzeum nagy Munkácsy-kiállításán. (A képet kö
zöltem a Lyka szerkesztette M űvészet-ben már 1907-ben.) A képről tudjuk, hogy Pestre érkezése után bemutatta Thannak és Ligetinek, előbbi javított is rajta egvet-mást s a Képző
művészeti Társulat megvette azt sorsolásra. Ugyancsak ezidőből való az a másik képe is, mellyel a görög eredetű 22
Lacatárius festőtársa házalt és el is adott. Felolvasás a címe és Malonyay ezt közli a könyvében, mint Munkácsy első festményét, pedig ezt már Pesten festette.
A kézirat elsárgult lapjai között találtunk egy újság- szeletet a Tem ps 1875. június 6-iki számából, mely az akkori Salonban kiállított A falu hőse című képet írja le és védi ama vád ellen, hogy Munkácsy mindig csak szo
morú, az alsóbb néposztályok életéből vett jelenetet dolgoz fel Nem csoda, hiszen emlékei és élményei ebből a körből valók. Asztaloslegényből lett ismert festő és mindjárt elmond egy történetet asztaloslegény korából, melyet azonban Mun
kácsy nem vett fel emlékeibe. A történet kissé zavaros, a francia újságíró, Emil Blavet, csak félfüllel halottá a törté
netet, nem is biztos, hogy magától Munkácsytól? Minden
esetre jellemző Munkácsyra, hogy milyen legendák kering
tek róla már 1875-ben, öt évvel a Siralomház nagy sikere után és jellemző a francia közönségre, hogy milyen történe
tekkel lehetett nála érdeklődést kelteni.
»Tizennégy évvel ezelőtt (tehát 1861-ben, amikor Mun
kácsy tényleg asztaloslegény volt Aradon), egy fiatal festő élt Magyarországon, ki korai tehetségével hozzájárult Ma
gyarország régi dicsőségéhez. Honfitársai Rómába küldték, hogy tökéletesítse magát a nagy mesterek alkotásain. Néhány hónap alatt lelkesedése tárgyat változtatott és egy szép olasz nőben koncentrálódott, aki miatt festéket és palettát felej
tett. De az állam, mely a költségeket fedezte, követelte rajta a munkát, mire Rafaelünk megcsinálta erre con am ore Forna- rinájának arcképét. Hogy jobban tessék, magyar ruhába öltöz
tette és elnevezte a képet Juliskának. A szerelem megihlette ecsetét, müve remekül sikerült. A 'magyarok lelkesedése nem ismert határt s a festő kénytelen volt legnagyobb sajnálatára ott hagyni Rómát, hogy hazamenjen nagy magyarnak.
23
A környék urai vetekedtek a képen és egy rögtönzött árverésen a kép mesés áron S. gróf tulajdona lett, aki egy Korvin Mátyás volt Don Jüanba oltva. Honnét vegyen azon
ban a képhez méltó keretet? A szokványos aranyrámát nem találta méltónak a képhez, művészi keretet óhajtott, aminőt a középkor művészei faragtak. De egy olyan kis városban/,
mint aminő Arad, ezt a kérdést nehéz volt megoldani. A gróf asztalosához fordult, aki félvállról odavetette:
— Mit, egy rámát csináljak? Ilyen csekélységgel nem foglalkozom. Nemrég dobtam ki egy semmiházi inast, ki 24
drága ceruzáimat arra pazarolta, hogy a szép deszkaszálakat telefirkálja mindenféle haszontalansággal.
A gróf kapott a szón.
— Küldje ide a kölyköt.
— Nagyon szívesen, még ott gubbaszt az udvaron és rajzolja a kutyákat, ahelyett, hogy szegezné a deszkákat.
Odalépett az ablakhoz és rászólt az inasgyerekre. Az nya
kába kapta a lábát és rohant hozzájuk. Ott aztán mintha gyökeret vert volna a Iába, ámulva állott meg Juliska képe előtt és tátott szájjal bámulta a remekművet.
— Fiam, — szólt hozzá . a gróf — tudnál-e rámát faragni a képhez?
— Szívesen, uram, ha fát ad hozzá a gazdám.
— És hogy csinálod azt — kérdezte a jelenlevő festő.
A kölyök kivett a zsebéből egy darab papírost, elkérte a mestere ceruzáját s egy fantasztikus arabeszket rajzolt men
ten, oly elegánciával, hogy a gróf átölelte:
— Csináld azonnal a rámát — szólt hozzá a festő — s ha kész vagy vele, kiveszlek a gazdádtól s jössz a műtér-1 membe, hogy megtanuld a festés művészetét.
Ezt az asztalosinast ma Munkácsy Mihálynak hívják.«
A francia újságíró történetéből mindössze annyi az igaz, hogy egy Olaszországot járt festő, Szamossy Elek volt az, első mestere, aki azonban nem így ismerte meg, ahogy itt olvas
hatjuk. Mindegy, a történet kedves s Munkácsy önéletrajzá
ban az igazságnak megfelelően helyesbítette is.
Egyébként az önéletrajza tele van igen finom megjegy
zéssel, főleg azt érezteti, mit szenvedett a művész, amiért nagybátyja nem taníttatta, mit szenvedett, mikor látta, hogy ifjú társai, a Vidovszki-gyerekek Pozsonyba mehetnek gimná
ziumba, ö pedig szégyenszemre asztalosinas lett? Egész életé
nek ez volt a tragikus érzése, mely — minden nagy sikere 25
közben ■ folyton rettegtette, a visszaeséstől való félelem szörnyű réme, lidércnyomásként, éjjeleiben meg nem szűnt őt üldözni.
Betegsége végül is letörte. Budapesten érte legelőbb a végzetes roham. Szanatóriumba vitték. Ott kapta Boyer d’Agen levelét, aki emlékiratának első részét készült kiadni s leveleiben a folytatást sürgeti. Erről írta feleségének ezt a levelet, de már Baden-Badenből, hol súlyos beteg.
>; . . . Köszönd meg Boyer úrnak, hogy annyi lelkesedés
sel várja emlékirataim folytatását és befejezését. De nem hiszem, hogy bevégezhetném, ha csak csoda nem történik.
Én csak azt ígérhetem meg, hogy ha a jó Isten, a jó levegő, avagy a bölcs orvosok tudománya visszaadják egészségemet, erőmet a gondolkodáshoz, akkor újjá fogok éledni és beszélni fogok oly változatos impresszióimról és emlékeimről. Jó volna azonban, ha a megjelenő memoár utolsó részében meg
jegyeznék, hogy az emlékiratok ezzel a korszakkal befejeződ
nek, de Munkácsy úr megígérte, hogy folytatja, ha módjá
ban lesz . . .«
Ha módjában lesz . . . De sajnos, a szép impressziók és a szép emlékek örökre elsüllyedtenek!
2 6
S zam ossy E lek fes tm é n y e: S zam óssy fo g a d ja M unkdcsyt
Munkácsy emlékirataiban igen részletezően beszéli el békéscsabai éveit. Azokat a keserves éveit, amelyeket ott Lányi asztalosnál szenvedett át. Soha, soha se felejthette el|
azokat a megalázásokat, melyekben ott része volt. A megalá
zások tudatát fokozta, hogy — mint úricsaládbó]! származó és egy ügyvéd gyámsága alatt álló — gyermekifjú, bejáratos volt az odavaló úricsaládokhoz, de az első szerelmi lealáz- tatást éppen ez a körülmény okozta .
Maga írta meg, milyen szenvedés volt számára, mikor a Bartóky-kislány nem fogadta köszöntését, mikor mint asz
talosinas targoncát tolt és szembejött vele a titkosan imádo'tt kislány, nevelőnője kíséretében, aki meg volt botránkozva, hogy egy kócos kis inas olyan bizalmaskodó módon köszön
teni merte neveltjét. »A szívem hevesen dobogott, írja em
lékiratában, az arcom piros lett. Inastársaim kiröhögtek . . .«
Aztán fordul a kocka. Munkácsy felszabadul. A Vidov- szki-család nem veszi le róla kezét. VidovszkíHmama szí
vébe fogadja ezután is s ha a fiúk nyári szünetre hazajönnek Pozsonyból, barátkoznak vele tovább is, de hiába, nem az igazi, nem a régi meghittség az! Miska keservesen érzi: tnit
III.
2S
vesztett, hová süllyedt és az ifjú lelkiéletét mindez véglege
sen felborítja. Mikor azután Szamossy mellé kerül s oldalán festőnek készül, hazamegy (1861) újra Békéscsabára s ott mutogatja rajzbeli haladását. Ekkor rajzolta meg Bartóky József édesanyjának arcképét. Miska ugyanis, az eltitkolt sze
relem sebével, csak azért is eljárt a Bartóky-családhoz, a gyer
mekkori szerelmet, ha fájdalmas is, nem egykönnyen lehet felejteni. Bartóky József, a földmívelésügyi minisztérium egy
kori államtitkára, a jeles novellaíró, 1914-ben a következő levélben írta meg édesanyja arcképének történetét:
»Édes anyám arcképét Munkácsy 1861-ben rajzolta Bé
késcsabán. Munkácsy, akkor még Lieb Miska, igen gyakran megfordult nagyapám házánál nagybátyjával, Reök Istvánnal együtt, de talán még többször egyedül, nemcsak azért, mert a fiukkal, akik kortársai voltak, jó barátságban élt, hanem ta
lán azért is, mert a család fiatal tagjai nem gúnyolták művészi hajlamaiért. Egyszer megkérte édes anyámat, hogy az akkori divat szerint öltözve üljön neki, hogy arcképét megrajzol
hassa. Édes anyám, szívesen vállalkozott erre s mialatt Mun
kácsy rajzolt, évődött vele, hogy a gyöngyöket a nyakán szé
pen megrajzolja ám! Munkácsy elkészült a rajzolással s volt nagy nevetés, hogy egy pár gyöngyszemet csak azért is négyszögletesre rajzolt, Az arckép hasonlósága ellen nem volt kifogás és a képet szépen be is rámázták. A kép azóta megszakítás nélkül a mi tulajdonunkban van. Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ezt a képet tényleg Munkácsy raj
zolta, mert édes anyám maga is elbeszélte nekem ennek a rajznak a történetét, de még a családban két élő tanú ma ;is van, (nagybátyám és nagynéném), akik jelen voltak, amikor Munkácsy ezt a képet rajzolta. Egyszer, amikor Munkácsy
29
Mihály, már mint világhírű művész, itthon járt, szó volt ar
ról, hogy szignálni kellene vele ezt a rajzot. Az öregek azon
ban leszavazták ezt az indítványt, mondván, hogy először a famíliában mindenki tudja és fogja tudni, hogy ezt a képet Munkácsy rajzolta, másodszor meg, ha a szignálást kérnék, azt gondolhatná a »Miska«, hogy el akarják adni a képet, pedig az nem lesz eladó soha semmi áron.
Budapest, 1914. március 24.
Bartóky József földművelésügyi államtitkár.«
Megjegyezni szeretnők, hogy mikor Bartóky József azzal magyarázza Miska hozzájuk való bejáratosságát, hogy a csa
lád fiatal tagjai, — tehát első sorban a nővére, — nem gú
nyolták művészi hajlamaiért, valamit nem tud, amiről Miska is, a kis húga is tudott. És Miska nem feledte el a fejelfordí- tást. Az emlékiratba — évtizedek múlva is — beleírja.
Most azonban brillírozni akart. Azért rajzolta Bartóky édes
anyját. Ki akarta vágni a rezet! Meg akarta mutatni a kis kényesnek, ki ő és mit tud?
Ha a Lieb-családból származás tudata épen megmaradt volna Munkácsy Mihályban, s tudott volna arról gyámja, Reök István is, Miska sorsa más fordulatot vehetett volna.
A Lyka Károly szerkesztette M űvészet (II. 60. 1.). ugyan
is egy, a bártfai városi levéltárban őrzött kéziratos kódexet is
mertet, melyben Munkácsynak Lieb-őseire vonatkozó iratait gyűjtötték össze. Ezekből kiderül, hogy a család ismert őse, Lieb János Károly Ferenc 1639-ben bajor követségi titkár volt, s 1681-ben halt meg. A M űvészet 68. lapján; ott találjuk a leszármazási táblát, s ami ebben minket érdekel, az tulaj
donképen csak ez: a Lieb-családban művészi hajlam lappan
30
gott. Volt köztük festő, szobrász, ötvös, főleg azonban sóhiva
talnokok, ami a családban apáról fiúra öröklődött. Munkácsy apja is az volt. Aztán: több Lieb magyar családokba nősült s a vérkeveredés nagyszerű hatásának ez az eset is fényes bi
zonysága, mit minden Gobmeau-tan ellenére újból meg kell állapítanunk. A legmeglepőbb azonban a következő:
A külföldről Magyarországra szakadt Lieb sóhivatalnok utódai közt az egyik Lieb festőnek ment, aminek az; az oka, hogy egyik nagybátyjuk Berlinben, Ebenhecht György Ferenc
1756-ban végrendeletileg tekintélyes alapítványt tett, mely
nek kamata évenként 1524 forintot tett ki. Ezt a kamatot az a Lieb gyerek élvezheti, aki művészi pályára lép (»zur Er- lernung nützlicher Künste«). A bártfai Lieb sótárnok 1767- ben aztán megfolyamodja a fia számára ezt az ösztöndíjat, s a bártfai magisztrátus igazolja is, hogy a 20 éves fiú alkal
masnak látszik arra, hogy festőnek képeztessék ki.
Megkapta-e a bártfai Lieb-gyerek az ösztöndíjat, s mi lett vele, lett-e belőle valóban festő, noha a bártfai magisz
trátus szerint »als ein fahiges Subjekt zu dér Mahler-Kunst appliziert ist«: nem tudjuk. Lieb festőről mitsem tud a
história.
Az ösztöndíjról azonban a Beök-családban semmit sem tudtak. Mikor valóban felbukkant a család egyik fiában az ismeretlen távoli ősöktől örökölt művészi hajlandóság, ez az ős által annyira sóvárgott nagy tehetség, nem vehette hasznát.
Asztalosinasnak adták és csak a sors különös kegye, hogy nem züllött el.
A nagybácsijának vagy sok vagy kevés véleménye volt a festőművészetről. Kevés, mikor arról volt szó, hogy az asz
talosmesterséget — a biztost! — felcserélje a festészeti pá
lyával — a bizonytalannal! — De sok, mikor Szamossy Elek 31
magához veszi, másfél évig tanítja s aztán azt tanácsolja neki, menne fel Pestre s járjon ott rajziskolába, alapos felkészült
ségre. Nagybátyja e hírre felszalad Pestre. Munkácsyt közben a festőtársak, első sorban Ligeti Antal, pártfogásukba vették, s a nagybácsi Ligetihez fordul.
Ezt a jelenetet Ligeti elbeszéli emlékirataiban (Buda
pesti Szemle, 1894). Ott azt olvassuk, hogy Miska nagybátyja fölháborodva kéri számon tőle, mit mivel Miskával? Hiszen Miskát az írás olvasásra is nagynehezen tudta megtanítani s ezért adta asztalosinasnak, hogy lehet hát akkor ebből festő?
Mert Reök István úrnak most már nagy a véleménye a festői pályáról. Ahhoz nagy szellemi készség kell. Miskát azonban, mert kisgyerek korában csak fülcibálással tudta betűre fogni, gyöngeelméjűnek tartotta. Miska és festő! Nevetséges! — ki
áltott fel. Ö azért jött, hogy megkérje Ligetit, küldené visz-' sza tisztességes foglalkozásához, de azt már látja, hogy tőle azt hiába várja, hát jó, tegyen, amit akar, ám lássa a követ-1 kezményeit. . . Ez azt jelenti, hogy nem vállal anyagi támo
gatást. Semmiféle kötelezettséget! . . .
Mert ez a dolog bibéje. Pista bácsi félt, hogyha nem. si
kerül a kirándulás, az ő nyakába szakad a bukott festő. E’jeve tiltakozott tehát. Ám Ligeti is megrendült, s a gyengeelméjű
ség dolgában Ney Ferenc jeles pedagógushoz fordult taná
csért. Munkácsyt tehát intelligencia-vizsgálatnak vetették alá, 1864. május 23-án. A bizonyítvány először a Magyar Művé
szet-ben (1935. évf. 136. 1.) jelent meg, onnét közöltem a M unkácsy-kérdés c. művemben (a 131. lapon). Ebből a bizo
nyítványból az derült ki »hogy nevelő nagybátyja ellenzése ellenére«, megnyugodhatnak abban, nem gyengeelm éjű Miska.
Világos, hogy csak annyit tud, amennyi — iskoláztatás hiá
nyában — társadalmi érintkezés s főleg önképzés révén rá- 32
Lázár Béla: MunkácsyMihály
M unkácsy M ihály: A siralom ház
ragadt, de »némi tanulmányozás hozzájárulásával a még megfelelő hiányokat pótolhatja« mondja a bizonyítvány. Pó
tolta is!
Ligeti aztán kijárta neki azt az ösztöndíjat, mellyel a Rahl-iskolába mehetett Bécsbe: »nevelő« nagybátyja ellen
zése mellett.
34
IV.
Bizony már nyolcvan egynéhány éve van annak, hogy a beodrai országúton, a Karátsonyi grófok hintáján két mű-' vészkülsejű úr tartott a kastély felé. Az idősebbet meghívták a grófi család arcképeinek megfestésére, a fiatalabbik a tanít
ványa volt, aki kezére járt a munkájában. Szamossy Elek az idősebb festő neve, a fiatalé Munkácsy Mihály.
Akkoriban már másfél esztendeje élt Szamossy mellett a fiatal asztaloslegény, akit Gyulán ösmert meg, mikor ott a Wenckheim-kastélyban dolgozott. • Betegeskedő asztalosle- gényke volt akkor Munkácsy, ki, mialatt gyógyulást kere
sendő nagybátyjánál tartózkodott, eljárt egy Fischer Károly nevű bécsi festő városi rajziskolájába. Ott talált rá Szamossy és magához vette, a nagybácsi heves ellenkezése ellenére.
Szamossynak ugyanis Fischer Károly megmutatta növendé
kének addig elkészült rajzait, amelyek eredetijei újabban megkerültek.
Ezek az ifjúkori rajzok egyrésze metszetek után készült, de van közöttük, természet után csinált is, s egyikén-másikán az ifjúi lélek érzéskitörését is megérezzíik. Időközben egy ré-
3* 35
szűk elkallódott volt, csak újabban bukkantak fel, s báró Hat
vány Ferenc gyűjteményébe kerültek. Pogány Kálmán tizet közülük a Magyar M űvészetben — első ízben — közzétett (1938-ban). Legérdekesebbnek a 10. számút, M ester uram fel
olvas címűt találom. Azt a lelki mozzanatot, az áhitatos figye
lés lélektani mozzanatát, mely őt pályáján végig foglalkoztatni fogja, már itt megragadja. Emlékezéseiben a mester elmondja, hogy lerajzolta a szomszéd susztert, s nagybátyja ráismert, mire elhangzik ajkán a végzetes mondás: »Belőled talán még festő lehet«. Ez a gondolat döntő elhatározásra bírta az ifjút. Ek
kor megy Fischer Károly rajziskolájába, ahol Szamossy ráta
lál, magához veszi és tanítja. Azóta járták az országúdat, városról városra, kestélyról kastélyra arcképeket festve, má
solva, régi képeket tisztogatva, miközben az idősebb, akadé
miákat járt festő bevezette a festés mesterségébe, de a mű
veltség alapvető ismereteibe is.
Munkácsy ezt sohasem feledte el Szamossynak. Olybá tűnt föl előtte, mint a világ legnagyobb mestere. »Ekkor, — írta Munkácsy emlékirataiban, — ekkor úgy éreztem, hogy a régi világban sok nagy festő létezhetett, de ma, az élők kö
zött, csak egyetlenegy van, az én mesterem, Szamossy.«
Mielőtt Szamossyhoz került volna, betegeskedvén, Gyu
lán tartózkodott. Nagybátyja a gazdaságában, Gerendáson fog
lalkoztatta. Szabad idejében azonban szenvedélyesen rajzol- gat. Egy kis kalandját beszélte el nekem egykori szomszéd- nője, egy szakiskolai felügyelő özvegye.
Abban az időben nagyon elszaporodtak az Alföldön a szegény legények. Munkácsy nagyon szeretett volna vagy egyet elevenen látni, s mind azon törte a fejét, hol találhatna, ő egy ilyen igazi betyárra? Hallja aztán, hogy a gerendási csárdába gyakorta betérnek ilyen vendégek. Felkeresi tehát a
36
M unkácsy ifjú k o ri r a jz a : M ester uram felolv a s
csárda Fikker nevű bérlőjét, s megkéri, hogy ^ g y este, ha szegény legény vendégei lesznek, küldjön érte, mert szeretne:
egy ilyent lerajzolni.
A korcsmáros megígérte, hogy alkalomadtán tudatja vele a jó hírt: Itt vannak a betyárok. Csakugyan megérkezett egy csapat, szíverősítőt kaptak be egy új vállalkozás előtt.
Miska hírt vesz, odamegy, leül egy sarokba és elkezdi rajzolni az egyiket, akinek a fizimiskája különösen jellegzetesnek tetszett. Egy ideig nyugodtan dolgozhatott, a legények rá se hederítettek, de aztán az egyik, akit Miska erősen szemügyre vett, feláll és odamegy hozzá, megnézi, mit csinál ott ez a legényke? A kocsmáros észrevette, sietett Miska segítségére és biztosította az emberét, hogy Miska csak egy ártatlan raj- zolgató s a legény mintha megnyugodott volna. De a banda
vezető élt a gyanúperrel. Hiszen erről a rajzról — mondja •—
emberemet menten fel lehet ismerni. Talán a vármegye szá
mára csinálja ez a gyerek a rajzot! Egy-kettő! Miskát már kipen
derítették a kocsmaajtón. A rajzot szétszaggatták s utána hají
tották. Még ugyancsak örülhetett, hogy épkézláb menekül
hetett.
Csakhogy ez a kaland olyan mély benyomást tett rá, hogy a tudatalatti életben a betyár arca megváltozott, átala
kult, új formát nyert és lett belőle a Siralomház elkeseredett istentagadó betyárja.
Ilyen és más, a népéletből közvetlenül szedett emlékek
kel telten állott ő Szamossy mellé, hogy mellette a mester
ség fogásaiba bevezettessék. Az élete csendes kalandok sora, mindennek az alapja pedig a belső hang biztatása, melynek buzdítására vágott neki a bizonytalan sorsnak.
Mentek, mentek ez egyszer a Karácsonyi gróf ékhoz.
Munkácsy a Karátsonyi-palotában idegenül érezte ma
38
gát, ha nem volt dolga, elbújt a parkban. Ott egyszer csak szembe találta magát a ház úrnőjével, aki megkérdezte tőle, hogy min dolgozik?
Malonyai elmondja Munkácsy életrajzában, hogy két oláh leányt ábrázoló rajzát a grófnő húsz forintért meg is vásá
rolta. Ez tévedés, mert kiderült, hogy egy alamizsnaosztási jelenet rajzát vásárolta meg, de hogy húsz forintot adott volna érte, aligha valószínű. Ez akkora összeg volt, hogy Munkácsy arra emlékezett volna. A családban az is beszélték, hogy a pénzen felül a grófné egy öltözet viseltes ruhát is adott. A beodrai kastély cselédszobájában mindmáig ott maradt a kép. Nem volt jelezve és senki sem törődött vele.
A grófi családban ugyan emlegették néha-néha, hogy járt ott egyszer Munkácsy, rajzolt is valamit, de csak az emlékiratok megjelenése után jöttek rá, hogy a cselédszobá
ban függő rajz lehet Munkácsy rajza. Fel is akarták 1896-ban Budapestre vinni, hogy aláírassák Munkácsyval, de közbejött a művész megbetegedése és az aláíratás elmaradt.
Egészen fölösleges is, mert a rajz Munkácsy ezidőbeli művészkedésének jellegzetes példája, mely fényt vet Munká- csyra, kinek lelki elmélyedésre való hajlandósága itt is kiüt
között.
A Karátsonyi-kastély egy gyönyörű park közepén feküdt.
A család nagy volt és nagy házat vezetett, — beszéli maga Munkácsy húsz évvel későbben írt emlékezéseiben.
A Karátsonyi-palotába érve, már másnap nagy megalázás érte, Szamossyt a családi asztalhoz hívták meg, de őt a sze
mélyzet asztalához ültették. Húsz év múlva emlékezéseiben ez az önérzetén ütött sebe még mindig vérzik. Nem világít-e be jellemének ez a vonása nagy érzékenységébe, nem értjük-e meg ilykép az álmatlan éjszakákat, örökös rémlátásait, az ifjú
39
kori nyomort, a. megaláztatás kísérteteit, nagybátyja szívtelen
ségének hatását, mikor az úricsaládból való gyereket inasnak adta, gyászossá téve ifjúságát?
Mikor Szamossy mellé került, már felébredt az öntudata, a maga elhivatottságának érzete, szenvedélyesen tanulni kez
dett, mindent, tudományt és irodalmat és gyakorolta magát a rajzolásban. Mihamar önállóan kezdett dolgozni, rajzait a2 aradiak már vásárolták, sőt már rajzórákból élt.
És most a grófi család őt inasnak nézi? Azonnal elhur- colkodott a kastélyból, leköltözködött a faluba, egy mészáros
hoz. Ez azonban nem gátolta abban, hogy mindennap meg ne látogassa mesterét.
A mészárost Czéhmester Istvánnak hívták. Beállított hozzá és így szólt:
— Tudja mit, Czéhmester uram, én lerajzolom magát Is, a feleségét is, ha nekem addig, míg itt maradok, kosztot és kvártélyt ad.
A mészáros csak nevetett.
—r Tucz is te rajzolni? Hol tanultál te rajzolni?
— Nem kell engem tanítani, tudok én magamtól is — hencegett Miska.
— Hát próbáljuk meg, de aztán eltalálj ám!
Munkácsy nekifogott a munkának és úgy eltalálta az em
bert és az asszonyt, hogy mindenki ráösmert. Jó dolga is volt ott Miskának végig.
(Később, mikor Miskának nagy lett a híre, egy pesti újság
író közvetítésével, mikor az E cce H om o-t hazahozta, bemu
tatták a rajzokat a mesternek, aki örömmel szignálta, sőt meg is akarta venni, de megbetegedett s nem lett a vásárból semmi).
Miska Beodrán tehát Szamossy mellett maradt.
40
M unkácsy k o ra i r a jz a : A lam izsnaosztás
Mindketten dolgoztak, Szamossy arcképeket festett, Mun
kácsy pedig lerajzolta a kastély konyháját, ahol hetenként egyszer — írja emlékirataiban — ételmaradékot osztottak szét a falu szegényei közt.
Erről a rajzról csak az emlékiratokból tudtunk, a rajz 41
sokáig nem került volt elő. Mialatt az emlékiratait írta, gyak
ran emlegette, hogy ezek a húsz év előtti rajzai milyen eleve
nen élnek emlékezetében, kettőt-hármat sebtiben oda is raj
zol a levél szélére, a konyhaképet azonban nem rajzolta le.
Nemrég aztán előkerült ez a Karátsonyi-palotában készült rajza is. Valóban alamizsnaosztás, de nem a konyhában, hanem a konyhaajtóban, a tornácon játszódik le a jelenet a koldusok
kal, akik közt a szakácsnő az ételmaradékot szétosztja.
A rajz, amely így hetvenöt év múltán napvilágra került, igazolja, hogy akkor már valamelyes iskoláztatáson ment keresztül. Szamossy Eleknek oktatása, a vándorlások közben a főúri kastélyokban látott sok régi kép, megfigyelések, maga- művelés és olvasás mind hozzájárult ahhoz, hogy az asztalos
legényben ekkor már sejtelmek ébredjenek fel a művészi ábrá
zolás lényegéről. Ez a rajza is tudatosan van felépítve. A köz
pontba állított főalakról jobbra-balra mozgatja a szemet. Alak
jainak mozdulatai, minden közös lelki tény mellett, ritmiku
san változatosak, a központi alak cselekvéséből logikusan folyók. A szakácsnő élelmet oszt ki, három koldus vár, az egyik átveszi a tányért, a másik már kanalazza a levest, a har
madik ül és várja a sorját, ül vagy áll, de mindenik cselekvése a központban álló szakácsnőből indul ki, olyan jelenség ez, mely Munkácsy művészetének uralkodó jellege maradt mind
végig. A lelkiélet változatainak drámai feszültségű éreztetése már itt felbukkan. Ez adja meg e korai rajz belső jelentő
ségét.
Ez érteti meg, hogy mért volt úgy elragadtatva, mikor néhány év múlva Bécsben meglátja Knaus Lajos képét, a Szem fényvesztőt, melyen egy kókler, általános megrökönyö
désére, széleskarimájú kalapjából galambokat sanzsiroz elő, hiszen itt is a figyelés lélektani kifejezésével találkozott, ami 42
M unkácsy Mihály : K orai tanulm ány fe j (München)
őt már akkor felette érdekelte, s művészetének alapindíté
kává lesz.
Nemrég felbukkant egy ezidöben, 1862-ben festett képe, amelyen magát L ieb M ihálynak írta alá s élete múltba süllyedt epizódját, azt ábrázolja, mikor aradi asztaloslegény korában munkaszünetben vidáman harmonikázik.
Világos, hogy lehetett ilyen pillanata is, Aradon ugyan csak akkor érezte magát »türhető« állapotban, ha csabai gimná- zista barátait kereste fel, ahol kedvére faraghatott verseket, amiért aztán legénytársai kigúnyolták, de akkor is, ha" egyedül maradt a műhelyben s ilyenkor betöltötte azt füttye és har
monikájának zengzete.
Munkácsy akadémikus kiképzése nagyon hézagos volt.
A rövid ideig tartó bécsi akadémiai látogatása a még rövidebb ideig tartó müncheni látogatása közben, döntő fontosságú volt a párizsi kirándulása.
Mikor Munkácsy Párizsból az 1867. világkiállításról visszament Münchenbe, ámulva nézte megkezdett müveit, a Szénásszekeret, a Lakodalm i hivogatókat. Mindkettő sokáig lappangott. A Szénásszekér az 1925-i Munkácsy-kiál- lításra (Ernst-Múzeum) kibújt vidéki rejtekéböl, a L a k o dalm i hivogatókat e sorok írása közben láthattam meg. Az előbbi képen visszajövet igazított még egyetmást. Főleg az eget és földet a textúra-kezelésében teszi erőteljesebbé és széle
sebben előadottá. Hazaküldi, de nagyon nehezen akad rá vevő. »üly széles modorban volt festve«, írja Ligeti Antal Emlékezésében (a Budapesti Szem lében), amit nálunk akkor még mázolásnak neveztek". Egy-két évvel később így gon
dolkoztak a düsseldorfi kollégák is és azt hajtogatták a Malkastenben: Munkáctum non est piktum. Pedig, ha ezt a képet mai szemmel nézzük, szinte pepecselésnek hat. Amit 44
a müncheni akadémián Wagner Sándor vezetése mellett festett, főleg tanulmányfejeket (aminőt egyet itt is bemuta
tunk), azokon jóval szélesebb formákat, biztosabb karakter
éreztetést találunk. Azonban az Ádám-iskolában, hová az akadémiát elhagyva belépett, a részletező látásra és a loká
lis színek tarkaságára szoktatták. Ezzel a felfogással találko
zunk a Lakodalm i hivogatókon is.
A kép évtizedeken át lappangott és most, hogy előke
rült, kiderült róla, hogy azt a rajzot, mely a két hívogató legényt ábrázolja (a Szépművészeti Múzeumban található)
45
és szélesen, egyszerre meglátva és egységben felfogva adja a figurákat, nem tudta a festményre átvinni. Pedig a rajz lát
tán azt hittük volt, hogy a kép el fogja tüntetni a müncheni és düsseldorfi korszak közt tátongó szakadékot. Mert hogy a müncheni képek és a Düsseldorfban festett Ásító inas közt hiátus van, vitathatatlan. Ügy látszik, a L akodalm i hívogatok a párizsi út előtt már szinte teljesen fel volt rakva, nemcsak aláfestve, de kiszínezve is. Munkácsy már nem használhatta fel a párizsi tanultságokat: csak az egyes alakok haját asz
faltbarnával festette át és egyes helyeken az alakok kontúr
jait is aszfalttal lágyította. Általában azonban csalódást jelent, mert nem szolgál áthidalásul, s még jelentéktelen műve a fiatal festőnek.
Hiszen az alakok rajzlátásos felfogásban, erős részletezés
sel, tarkán színezettek. Azt látjuk, hogy kompozícióban a régi szinten mozog, sőt egyes alakjainak mozdulatait már előbbi képein is felhasználta. Itt azonban a méretek nagyobbak és a mozgás elevenebb. Főleg az előrehajló asszony mozdulatában, aki a vőfély verses rigmusát figyelve hallgatja, ebben újra lélekrajz lappang. Ezt a mozdulatot aztán ott látjuk később az Éjjeli csavargók kofaasszonyánál, aki szigorú szemmel nézi a rajtacsípett legényt. A kislány, ki hátratett kézzel, kíváncsian fordul a pántlikás pörgekalapját jobbjában és felvirágozott vő
félybotját baljában tartó legényhez, tíz év múlva, a Műte
rem homályában is, ott gunnyaszt. A kép azonban még merőben lokális színekben tartott. Párizsban Courbet-tól mást tanult. Ügy látszik, a képet nem tudta átdolgozni és csak Düsseldorfban kezdte meg az aszfalt-aláfestést, amit az
Ásító inas tanulmány feje igazol. A L akodalm i hívogatok még az Ádám-iskola szelleméből született, nem pillér új stílu
sához. A fejlődés útjára csak aztán lép.
4f í
A mesterről oly sokat, oly sok hiábavalót írtak össze, főleg első pesti tartózkodásáról, hogy alább közlöm ez időből való igaz barátjának, az egykori újságírónak, Kazár Emilnek emlékezését, mely szinte folytatása a mester önéletrajzának, mert éppen ott maradt abba, mikor feljött — 1862-ben Pestre.
Kazár Emil így beszéli el, mi történt ezután?
»A véletlen engem is bizalmasabb érintkezésbe hozott Munkácsyval a fiatalság éveiben. Egy kis ideig lakótársak is voltunk. Budapesten a hatvanas években az egész élet, ha
csak kertészettel nem foglalkozott az ember, a Belvárosba szorult össze. írók, művészek jól ismerték egymást és szinte lehetetlen volt elkerülni az ismeretséget, mert az ember ugyanazon a helyeken fordult meg. Festő olyan kevés volt, hogy ha unatkozni nem akart, magafajtabelit az írók közt keresett. Nem tudom, hol ismerkedtem meg Munkácsyval, s hogy később barátság fejlett ki köztünk, annak oka, mert ma
gam is rajzolgattam és festegettem.
Munkácsy szálas szép fiú volt, de gyönge és szögletes.
Keveset beszélt, s nagyon tartózkodón viselte magát, ha nem V.
47
