közönség nem csupán saját közegének kataklizmájaként kezelte: már a legelső nekrológok kimondták, hogy ez a tragédia egész Oroszország szá

A PUSKIN-KULTUSZ FORRÁSÁNÁL:

NEKROLÓGOK ÉS SIRATÓK (1837)¹

1837. január 29-én elhunyt Alekszandr Szergejevics Puskin. Halálát a két nappal korábban George d’Anthès-szal folytatott pisztolypárbajban ka- pott sebesülése okozta. A költő drámáját a literátus elit és a folyóiratolvasó közönség nem csupán saját közegének kataklizmájaként kezelte: már a legelső nekrológok kimondták, hogy ez a tragédia egész Oroszország szá- mára katasztrófával ért fel. Tanulmányomban az eseménysor és az arra történő társadalmi és irodalmi reakciók csupán egyetlen aspektusát vizs- gálom meg, nevezetesen a formálódó közvélemény hangját, a (másod-har- madvonalbeli) professzionális és a műkedvelő/dilettáns költők verses „re- akcióit” Puskin halálára. Az 1837-ben nagyrészt kéziratban maradt, és csupán jóval később kiadott – így a cenzúrát részben kikerülő – verses nekrológok, búcsúversek, siratók rendkívül sokat elárulnak a korai Pus- kin-kultusz természetéről, megerősítve azt a hipotézisemet, hogy a költő irodalmi kultusza már a kezdeténél sokszínű és széthangzó volt.²

1

Puskin anonim, gyászkeretes nekrológja 1837. január 30-án jelent meg a Russzkij invalid irodalmi mellékletének utolsó oldalán. A cenzúra által már jóváhagyott számba utólag – a szabályt megkerülve – csúsztatta be a szerkesztő, így az két rovat közé, egy rovaton kívüli helyre került.

1 A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tu do mányos munkatársa. A szövegben szereplő idézeteket a saját fordításomban köz- löm, ahol nem, azt jelzem.

2 Jelen írás részlet egy hosszabb tanulmányból.

Több mint száz évvel később sikerült minden kétséget kizáróan kiderí- teni, hogy a szerzője nem az újság szerkesztője, Andrej Krajevszkij volt, hanem Vlagyi mir Odojevszkij herceg.

Költészetünk Napja leáldozott! Puskin meghalt, meghalt élete virágjában, jelen- tőségteljes pályája közepén!… Erről nincs erőnk többet mondani, de nem is kell;

minden egyes orosz szív ismeri az árát ennek a pótolhatatlan veszteségnek, amely meggyötör minden egyes orosz szívet. Puskin! Költőnk! Boldogságunk, népünk dicsősége!… Hát valóban nincs már Puskinunk?… Ehhez a gondolathoz nem lehet hozzászokni! Január 29., 2 óra 45 perc (ОДОЕВСКИЙ 2008: 208–209).

Ugyanezen napon a Szevernaja pcsela gyászkeret nélkül, a Vnutrennyije izvesztyija rovatban egy, az új csinovnyikok szabadságolásáról és kineve- zéséről szóló hír és egy, a biztosítótársaságokról szóló összefoglaló után közölte az alábbi nekrológot – a Szevernaja pcselától szokatlan módon – Lukjan Jakubovics aláírásával:

Ma, január 29-én, 3 órakor napközben, az orosz irodalom pótolhatatlan vesztesé- get szenvedett el. Alekszandr Szergejevics Puskin rövid ideig tartó testi szenvedések után itthagyta e szomorú földi hajlékot. Megrendülve a mélységes bánattól, nem leszünk bőbeszédűek e hír kapcsán: Oroszország hálával tartozik Puskinnak hu- szonkét éves, irodalmi munkásságáért, amely egy sor, a legkülönfélébb műnemek- ben alkotott kiváló és sikeres műben testesül meg. Puskin 37 évet élt: ez vajmi kevés egy hétköznapi ember életében, és nagyon kevés azzal összehasonlítva, hogy mi mindent végzett be ő a létezése oly rövid ideje alatt – bár sokat, igen sokat le- hetett volna még tőle várni a hálás hon részére (ЯКУБОВИЧ 2008: 209).

Két nap múlva, január 31-én a Szankt-petyerburgszkije vedomosztyiban gyászkeret nélkül a Belföldi hírek rovatban mindössze ez állt:

Tegnap, január 29-én, 3 órakor napközben elhunyt Alekszandr Szergejevics Pus- kin. Az orosz irodalom nem szenvedett el ily hatalmas veszteséget Karamzin ha- lála óta (ЛАРИОНОВА 2008: 209).

Puskin halála itt már nem Oroszország, csupán az orosz irodalom veszte- ségeként van elkönyvelve. A Moszkovszkije vedomosztyi szó szerint átvette a pétervári lap közleményét, a hír Moszkvában csupán hat nap múlva, február 6-án látott napvilágot. A moszkvai közvélemény tehát (hivatalo- san) csak akkor értesülhetett a költő haláláról, amikor a költőt már több mint három napja eltemették: titokban, szűk körben, a legnagyobb biz- tonsági intézkedések közepette, a Puskin-család birtokán. A pétervári és a moszkvai híradásokon kívül csupán az odesszai sajtóban jelent meg hír Puskin haláláról (ЛАРИОНОВА 2008: 212).

Már a 19. század második felében nyilvánossá váltak azok a jelentések, intézkedések, amelyeket Puskin halálakor, illetve közvetlenül utána írt és foganatosított az államapparátus: reális lehetőségnek látták ugyanis, hogy a halálhírre a tömeg vagy egyes csoportok a fennálló rend elleni tiltako- zásba kezdenek. Benkendorf, a titkosrendőrség vezetője a Csendőri egység tevékenységéről szóló 1837. évre vonatkozó jelentésben utólag ezt így magya- rázta meg:

[A péterváriak] különösen nagy számban látogattak el a testhez, hogy leróják a kegyeletüket, ünnepélyes gyászmisét is szándékoztak szervezni, sokan gyalog akarták követni a koporsót a temetés helyszínéig a Pszkovi Kormányzóságba;

végül olyan szóbeszédek is elterjedtek, hogy Pszkovban ki akarják majd fogni a kocsi elől a koporsót húzó lovakat, hogy a továbbiakban majd emberek vontassák azt… Nehéz volt eldönteni, hogy ez a tisztelet Puskin, a liberális vagy Puskin, a költő felé irányul-e. A bizonytalanságot, továbbá a józan emberek meglátásait figyelembe véve – amely szerint egy hasonló, népi gyász kifejeződése inkább a liberálisok egy illetlen ünnepségéhez hasonlít – a legmagasabb szintű irányítás a kötelességének érezte, hogy megtegye a szükséges lépéseket, és minden ilyesféle ünnepélyt megakadályozzon (ami aztán meg is történt).³

Puskin tehát vélt vagy valós (ld. „Puskin, a liberális vagy Puskin, a költő”), de mindenesetre félelemre okot adó politikai tényező volt a hatóságok sze-

3 Benkendorfot idézi Левитт 1994: 28–29.

mében. Az Izsák székesegyházba tervezett gyászmisét minden értesítés nél- kül áttették egy kis, félreeső templomba, annak ellenére, hogy már ko- rábban szétküldték a székesegyházba szóló meghívókat. Marcus Levitt kutatásaiból ismert, hogy reggelre, a gyászszertartások kezdetére a cár kive- zényelte a hadsereget, körülbelül 60 ezer(!) gyalogost és lovast (ezt a Levitt által publikált adatot nem állt módomban leellenőrizni – K. Zs.), azzal az ürüggyel, hogy szemlét tart – de valójában, egy szovjet kutató szerint, fel- keléstől tartott. Január 31-én éjfélkor Puskin lakásából egy rendőri külö- nítmény átszállította a költő testét a templomba pusztán azért, hogy a lakás előtt az ezt megelőző napokban újra és újra összeverődött tömeg ne duz- zadjon még nagyobbra. Benkendorf úgy intézkedett, hogy a temetési szer- tartás csakis zártkörű lehet, Puskin régi ellenfele, a kultuszminiszter, Szer- gej Uvarov pedig megtiltotta a professzoroknak és a diákoknak, hogy ezen részt vegyenek. Február 3-án éjjel Puskin testét titokban, rendőri kísérettel elszállították a városból, Pszkov járás kormányzója utasítást kapott, hogy minden eszközzel akadályozza meg az olyan, „a fájdalmat és a megindult- ságot kifejező” cselekedeteket, amelyek túlzóak egy „egyszerű nemesem- ber” esetében. A költőt a Puskin-család birtokán, a Szvjatogorszkij kolostor falánál temették el; a családból senki nem vett részt a temetésen. Benken- dorf és Uvarov, akinek a minisztériuma alá tartozott a cenzúra, azt is meg- szervezték, hogy minden Puskin halálával kapcsolatos, nyilvános reakciót elhallgattassanak. A költő kinyomtatott, gyászkeretes portréit elkobozták, a sajtóban megtiltottak minden utalást Puskin halálának körülményeire, a temetésére és arra, ahogyan mindezek lezajlottak.⁴

Alekszandr Nyikityenko cenzor, a pétervári cenzúrabizottság tagja ezekben a napokban a következőket írta a naplójába:

Jan. 31.

Ma a miniszternél jártam. Teljesen lefoglalja abbéli igyekezete, hogy a Puskin halálával kapcsolatos hangos jajveszékelést lecsendesítse. Többek közt igen elége- detlen a Russzkij invalid irodalmi mellékletében megjelent, áradozó dicsérettel.

4 Minderről részletesen ld. Левитт 1994: 27‒32.

Uvarov tehát a halott Puskinnak sem tudja megbocsátani a Lucullus felgyó- gyulására című gúnyverset.

Ebben a pillanatban kaptam meg a cenzúrabizottság elnökének utasítását, hogy semmi sem jelenhet meg Puskinról, amit előzőleg nem mutattak be neki vagy a miniszternek.

Holnap lesz a temetés. Kaptam meghívót. […]

Február 1.

Grecs [szerkesztő – K. Zs.] szigorú dorgálást kapott Benkendorftól a Szevernaja pcselában megjelent következő szavakért: „Oroszország hálával tartozik Puskin- nak huszonkét éves irodalmi munkásságáért”. Krajevszkij, a Russzkij invalid irodalmi melléklete szerkesztőjének szintén kellemetlenségei támadtak néhány, a költőt dicsérő sor miatt. Jómagam meg parancsot kaptam, hogy töröljek több hasonló értelmű bekezdést, amelyeket a Bibliotyeka dlja cstenyija című folyó- iratba szántak.

És mindez az általános részvét és mély megindultság közepette történt. Féltek – de mitől?…

Febr. 12. […] Az intézkedés, amely megtiltja, hogy bármit is írjanak Puskinról, továbbra is érvényben van. És nagyon izgatja az elméket (NYIKITYENKO 1978:

340–346, 342–346, ЛАРИОНОВА 2008: 506).

Fennmaradt egy beszélgetés, amely a Russzkij invalid szerkesztője, Andrej Krajevszkij és Mihail-Alekszandrovics Dondukov-Korszakov között zaj- lott le:

A. A. Krajevszkij az újság megjelenése utáni napra meghívást kapott a pétervári oktatási körzet vezetőjéhez, M. A. Dondukov-Korszakov herceghez, a cenzúra- bizottság elnökéhez, hogy „magyarázatot adjon”. Fontos megemlítenünk, hogy Krajevszkij úr akkoriban a Kultuszminisztériumban szolgált, a minisztérium újságjának segédszerkesztőjeként és az Archeográfiai Bizottság tagjaként – azaz kétszeresen is függött a minisztériumtól.

– Át kell, hogy adjam Önnek – mondta a felügyelő Krajevszkijnek – a mi- niszter a legmesszebb menőkig elégedetlen Önnel. Mire volt jó ez a Puskinról szóló publikáció? Mi ez a fekete keret egy olyan emberről szóló hír körött, aki nem volt hivatalnok, és nem töltött be semmiféle pozíciót az államapparátusban?

Na, de ez még hagyján! Ám micsoda kifejezések! „A költészet Napja!!!” – ne is haragudjon, de mire föl ez a nagy tiszteletadás? „Puskin elhunyt… jelentőségteljes pályája közepén”. Mit jelentsen ez a pálya kifejezés? Szergej Szemjonovics nem- egyszer hangsúlyozta: tábornok, hadseregparancsnok, miniszter, állami vezető volt talán Puskin?! És végezetül: még nem volt negyven éves, amikor meghalt.

Versikéket írni még nem jelenti azt – ahogy Szergej Szemjonovics kifejezte magát –, hogy közben ez a valaki jelentőségteljes pályát is befut! A miniszter meghagyta nekem, hogy Önt, Andrej Alekszandrovics, szigorú figyelmeztetésben részesít- sem, és emlékeztessem: Ön mint a Kultuszminisztérium hivatalnoka különösen tartsa magát távol az ilyen jellegű publikációktól.⁵

Szergej Uvarov a moszkvai körzet felügyelőjének és a cenzúrabizottság elnökének, Szergej Sztroganov grófnak is levelet írt 1837. február 1-én:

A. Sz. Puskin haláláról minden bizonnyal a moszkvai időszakos sajtóban is lesz- nek cikkek. Kívánatos, hogy ez ebben az esetben mindkét fél részéről (értsd szer- kesztő és szerző – K. Zs.) a legnagyobb visszafogottság és az illendő hangnem betartása mellett történjen meg. Kérem a tekintetes urat, hogy legyen erre figye- lemmel, és utasítsa a cenzorokat, hogy az Ön előzetes engedélye nélkül egyetlen fent említett jellegű cikk sem jelenhet meg (id. ЛАРИОНОВА 2008: 507).

A felfokozott hangulatban tehát a kevés számú Puskin-nekrológ minden egyes retorikai, stilisztikai és vizuális eleme jelzésértékű és informatív volt úgy a hatalom, mint a sorok között olvasó, „egyszerű” olvasók számára.

A cenzúra és a Harmadik Ügyosztály a legnagyobb problémát nem az Odojevszkij-nekrológ felfokozottan emocionális, a felkiáltásokat és az el-

5 A beszélgetést Pjotr Jefremov Puskin-kutató rekonstrukciójából ismerjük (Ларио- нова 2008: 507).

hallgatásokat váltogató retorikusságában látta. Sokkal inkább az alábbi állítások zavarták: (1) Puskinnak jelentős pályája és küldetése volt, (2) rövid, de rendkívül termékeny életet mondhatott a magáénak, (3) további tevékenysége nagy dicsőséget hozott volna még az orosz nemzetnek, (4) Puskin a kollektíva csúcsán áll.

Az olvasók számára volt még egy külön érdekes információ: a fiatalem- ber váratlanul kettétört pályájára való utalás. A korabeli újságolvasó, be- fogadó számára egyértelmű volt, hogy az Odojevszkij-nekrológ szokatlan, atipikus, mindenféle szabályt felrúgó szöveg. Sokkal inkább a sirám, a si- rató műfaját idézte meg, mintsem egy korabeli nekrológét. A nekrológ műfajának még az emocionalitásában lecsavart, hivataloskodó Szevernaja pcselában közölt szöveg sem felelt meg, hiszen az teljesen figyelmen kívül hagyta a nekrológnál kötelezően megemlítendő szolgálati rangsort.

A szöveg – erre Tatjаna Kuzovkina hívja fel a figyelmet – a tehetséget és az irodalom társadalmi fontosságát tette meg a legfontosabb értéknek (КУЗОВКИНА 2004).

2

Hogy Puskin még haldoklott-e, vagy már elhunyt, amikor Mihail Ler- montov papírra vetette A költő halála című költeményének első részét, mindmáig vita tárgyát képezi a Lermontovot kutató textológusok, filoló- gusok között (ЛЕРМОНТОВ 1935: 171–181). Mindenesetre már ja- nuár 29-én, Puskin halálának a napján a vers kéziratos másolatai több ezres példányszámban terjedtek Péterváron. Az Orosz Tudományos Aka- démia szentpétervári Irodalomtudományi Intézetének (Puskinszkij Dom) kéziratarchívuma és sok más helytörténeti archívumban őrzött, korabeli levél, napló és memoár tanúsága szerint A költő halálának a szövege nem pusztán önálló lapokon terjedt, hanem bemásolták azt különféle albu- mokba, füzetekbe, beillesztették orosz és külföldi címekre küldött magán- levelekbe is. Miután Lermontov a Puskin temetése utáni napokban (nagy- jából hét-tíz nappal az első variánst követően) a vershez egy zárlatot illesztett (azaz hozzáírt az eredeti verzióhoz még 16 sort), ez a második

variáns is elkezdett keringeni a városban. Ezt a hosszabb változatot hol a lermontovi mottóval,⁶ hol anélkül másolták le, de előfordult, hogy az ol- vasók-másolók valamely értelmező megjegyzéssel látták el a verset, és úgy terjesztették, úgy adták tovább.⁷ A hatóságok, amelyek a rövid változat terjedése és terjesztése felett még szemet hunytak, a második szövegverziót már nem hagyták szó nélkül. A „legfelsőbb körök ellen vádaskodó és bosz- szúért kiáltó” sorokért Lermontov lakásában házkutatást tartottak, majd pert indítottak a fiatal huszár-költő ellen, amelynek folyományaként száműzték őt Pétervárról.⁸

Korántsem ennyire közismert, hogy Lermontov verse csupán egy – esz- tétikai szempontból kétségkívül a legkiemelkedőbb – volt azon költemé- nyek sorában, amelyeket Puskin halála ihletett. Különböző tehetségű és különféle társadalmi csoportokhoz tartozó írók, olvasók (professzionális és dilettáns költők, nemesi származású és/vagy városi lakosok) ragadtak tollat január 29-én Péterváron, majd – ahogy a halálhír terjedt – az azt követő hetekben és hónapokban Oroszország-szerte (annak ellenére, hogy a hatóságok minden eszközzel próbálták az információ terjedését megaka- dályozni), hogy a saját szavaikkal, leginkább versben fejezzék ki a költő halála felett érzett fájdalmukat. Az irodalomtudomány leginkább a Pus- kint búcsúztató, magasirodalmi versekkel (Lermontov, Tyutcsev, Zsu- kovszkij, Vjazemszkij, Kozlov stb. szövegeivel) foglalkozott,⁹ és szinte teljes

6 Lermontov a vers mottójául Jean de Rotrou (1609–1650) francia költő Venceslas című drámájának egy részletét választotta.

7 Ld. erről az alábbi bibliográfiát: Данилов, Султан-Шах 1959: 5–45.

8 Az eljárás szövege a Puskinszkij Dom kézirattárában olvasható, a címe: Ügyirat azon megengedhetetlen hangnemű vers ügyében lefolytatott vizsgálatról, amelyet a hu- szárezred testőrségének egy zászlósa, Lermontov írt («Дело о непозволительных стихах, написанных корнетом лейб-гвардии гусарского полка Лермонтовым», ИРЛИ, ф. 524, оп. 3. № 9).

9 Az irodalomtörténet egyezményesen a Lermontov-költeményt tekinti az első olyan versnek, amely az évtizedek során egy egyre duzzadó, számos költő egymást citáló, parafrazeáló verséből a „költő halála” névvel ellátott szövegkorpusszá épült. Ld.

Долинин 2006. Ennek a szövegegyüttesnek az összehasonlító vizsgálata igen izgal- mas megállapításokra vezethet a 19. századi orosz irodalom másik, a tematikus szer- vezettségét tekintve hasonló korpuszával, az ún. „pétervári szöveggel”.

egészében figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy 1837. január végén nem csupán az ismert költők, hanem sokan mások is (van köztük gárdatiszt, tengerész, hivatalnok, diplomata) „megszólaltak” Puskin halála kapcsán.¹⁰

Alkotásaik természetesen nem nyomtatásban jelentek meg – volt, aki felindultságában a költő haláláról terjedő szóbeszéd hatására egymást kö- vető napokon több Puskin-nekrológot is írt¹¹ –, az újság- és folyóiratfo- gyasztó olvasók, a formálódó nyilvánosság tagjai saját, kéziratos füzeteik- ben, albumaikban gyűjtötték azokat. Megszülettek tehát az egyes olvasók ízlését tükröző kéziratos gyűjtemények (lényegében albumfejezetek) is, amelyek kifejezetten a költő halálára írt, mindenféle rendű és rangú ver- seket tartalmaztak. A szűk ismerősi közegnek írt műkedvelő, dilettáns versek mellett az olvasók egyaránt másoltak be az albumaikba olyan ma- gasirodalmi szövegeket, amelyeket a cenzúra által irányított folyóiratok leközöltek, és olyanokat is, amelyek a cenzúrát megkerülve kéziratban terjedtek.

A kéziratos gyűjtemény műfajára az egyik legszebb példa egy 1830-as évek végi bejegyzéseket tartalmazó, teljes egészében fennmaradt, női album. Lermontov versét Jekatyerina Tyutcseva albumába egy intézeti barátnője, M. Sztyepanova másolta be, majd a következő megjegyzést fűzte hozzá: „Ez gyönyörű, Katiche, nem? Bár talán túlságosan merész.

Szeretnék neked ugyanebben a témában más verseket is ideírni, amelyek viszont egészen más szellemben íródtak”.¹² A barátnő teljesítette az ígére- tét és (többek között) az alábbi verset másolta Katiche albumába:

Tudjatok a szörnyű valót, Parnasszusunk kiürült, Elvégeztetett: Puskin halott, Puskin itt hagyott, eltűnt!

10 Puskin apjának és Puskin öccsének a hagyatékában több ilyen vers olvasható.

11 Ld. pl. ВАЦУРО 1979: 46–65.

12 Sztyepanova M. betűvel jelölt keresztnevét nem sikerült feloldanom. A forrás itt:

РОЗАНОВ 1934: 1025–1042, 1037.

Észak, észak! Zsenid hol van?

Hol csodáid dalnoka?

– Élvforrástok fekszik holtan, Eltűnt! Nem lesz már soha!

Biz’, eltűnt a fényes szellem, Untatta a gyarló lét!

Magasabb most, mint a felleg, Oda szállt el, ahol élt.¹³

A Lermontov-verssel összevetve minden tekintetben gyenge és zavaros zöngemény azért figyelemreméltó, mert egyike azoknak a költemények- nek, amelyek betekintést engednek Puskin szélesebb olvasóközönségének az irodalmi ízlésébe és a költőről, a költő helyéről alkotott elképzeléseibe.

Ez a vers egyike azon műkedvelő költeményeknek, amelyek a korabeli Pus- kin-kép és -befogadás sokszínűségét bizonyítják, amelyek Puskin halálára reagálva, idézve Sztyepanovát, „más szellemben íródtak”, mint Lermon- tov szövege.¹⁴

Az alábbiakban kifejezetten erre a „széthangzóságra” kívánok rámu- tatni, amely a nekrologikus, a közvetlenül a költő halála után íródott gyász-, illetve búcsúkölteményekben, siratókban öltött testet. Azt állí- tom: ahogy Puskin életében sem a közvetlen baráti környezetében, sem a magasirodalmi körökben nem jutott nyugvópontra a költő alakjának a megítélése („heves vérmérsékletű ódaíró” vagy „romantikus elégia-

13 Maja Ceszárszkaja fordítása. Az eredetileg öt versszakból álló vers szerzője A. Kersz- novszkij, belorusz diák. A dal hatalmas népszerűségre tett szert.

14 Hogy Lermontov verse másokra is erős benyomást gyakorolt, ugyanakkor kifejezet- ten az utolsó tizenhat sora erősen megosztotta még azokat is, akik Puskin pártján álltak, álljon itt még egy vélemény, Alekszandr Karamzin levele bátyjának 1837.

február 17-ről: „Puskin haláláról két kéziratos verset olvastam: az egyik, valamilyen líceumi növendék költeménye, egész jó. A másik, ez Lermentov (sic!) huszáré, szerin- tem, gyönyörű. A zárlatán kívül, amelyet, úgy tűnik, nem is ő írt” (ИЗМАЙЛОВ 1960: 134). A „valamely líceumi növendéket”, azaz a szerzőt a mai napig nem sike- rült azonosítani. A szövege itt olvasható: МОДЗАЛЕВСКИЙ 1936: 156–158.

szerző”), úgy az egyre szélesedő, folyóiratolvasó közönség körében sem létezett egy homogén Puskin-kép, sőt, ez a heterogén állapot átöröklődött a post mortem értelmezésekbe is, és alapjában határozta meg a költő ha- lála után kialakuló kultuszt. A Puskin-kultusz mint fenomén egyik sa- játossága éppen abból (is) ered, hogy a kortárs befogadók különböző csoportjai, a Puskint közvetlenül ismerő elit (amelybe beletartoztak a köl- tővel kifejezetten ellenséges viszonyban levők is) és az „egyszerű” olvasók markánsan különböző ismeretekkel és Puskin-képekkel rendelkeztek – mindezek tükröződtek is a költeményeik, szövegeik képalkotásában, ret- orikájában, szellemi-eszmei mondanivalójában.

A magasirodalmi és a dilettáns Puskin-gyászversek között tehát nem csupán esztétikai és a mesterségbeli tudásban való különbségeket fe- dezhetünk fel, hanem más és más koncepciókat. Igen leegyszerűsítve azt állíthatjuk, hogy a költő halála alkalmat adott egy komor, drámai Pus- kin-képből kiinduló tisztelet kialakítására (ld. „Puskin a nemzet mártírja”

ikonszerű szerepet), miközben fennmaradt és tovább élt egy másik típusú tiszteletadás is, amely a költő emberi oldalát (ld. „Puskin az éleselméjű, a tréfamester, a csodálatos dalnok, a léha élvhajhász” portrészerűen meg- rajzolt alakját stb.) hangsúlyozza. Kijelenthetjük, hogy a 19. század folya- mán – és talán ez a leglényegesebb – a Puskin alakját leíró sokszínűség nem szűnik meg a költőt egy rendkívül erőteljesen egy alakra (a mártírra, a prófétára) leegyszerűsíteni akaró, komor, drámai hangvételű, az elit által válogatott-közölt szövegek révén homogenizálni törekvő koncepció hatá- sára sem, sőt: később, a századvégi, hivatalos Puskin-kultusz ereje (amelyet még később a sztálini propaganda ki is aknáz) éppen arra a mélyen komp- lex Puskin-képre épül, amely egyedülálló módon és igen izgalmasan úgy működteti egyszerre a tiszteletadás szakrális és profán típusait, hogy azok egymást ugyan ellenpontozzák, de mégsem oltják ki.

Idekívánkozik még egy fontos észrevétel: a literátusi elit Puskin-gyászá- nak – amelynek egyik legfontosabb tétele az volt, hogy Puskin „Oroszor- szágnak és a nemzet egészének volt a költője”, így a halála egy ország fáj- dalma lett – éppen a halálhírt és nekrológokat elfojtani vágyó, politikai reakciók következtében lett még egy paradox jellegzetessége, méghozzá a

Puskin-gyász közösségivé emelt ugyanakkor személyes, familiáris jellege – más szóval az egyedi fájdalom csoportossá tétele.¹⁵ Tanúi lehetünk a kollek- tív és az individuális gyász hangsúlyozott egyidejűségének, amely Puskin alakját egyszerre tolja a szent és az emberi felé.

Mindez a hivatalos álláspont hiányából és a kollektív gyász megnyilvá- nulását elfojtani akaró, hatalmi intézkedéssorozatból fakadt. A hatalom azt viszont nem tiltotta meg, hogy Puskin barátai vagy a Puskint tisztelő, egyszerű olvasók a költőre mint elhunyt barátra, az „én Puskinomra” em- lékezzennek.

Közös pontja a Puskin-siratóknak, hogy megkísérlik elkerülni annak kimondását: mi vezetett ahhoz, hogy a költő elnémult? A megvizsgált szövegekben a „tettes” általában az álnok, könyörtelen, kérlelhetetlen sors, amely legyőzte az áldozópapot (Nyikolaj Vujics: Puskin halálára, КАЛЛАШ 1899: 79), de lehet a végzet, az isteni gondviselés (Eraszt Per- cov: Puskinnak, РОЗАНОВ 1934: 1035) vagy egy veszélyes nyílvessző is.

D’Anthès figurája elenyészően kevés számú versben tűnik fel, amennyiben mégis, a neve sosem szerepel, az alak legfeljebb csak szinekdochészerűen jelenik meg, mint a francia, a külföldi, a kéz, amely pisztolyt ragadott stb.

– ld. pl.: Eduard Guber: Puskin halálára vagy Alekszandr Krenyicin cím nélküli versét (КАЛЛАШ 1899: 80, 85).

A költő elnémulása minden egyes szövegben váratlan, hirtelen, egyik pillanatról a másikra bekövetkezett eseményként szerepel. Bizonyos ver- sek külön kiemelik, hogy a halál korán, életének virágában, rendkívül ih- letett időszakában (Vujics verse), az érett korszakában érte a költőt.

A veszteség tehát azért is nagymértékű, mert egy olyan alkotótól kell el- válnunk, akitől még (mi az olvasók és a hon) sokat várhattunk, aki nem tudott kiteljesedni, és fontos kezdeményezései voltak (Nagyezsda Tyeplovа:

Puskin halálára, КАЛЛАШ 1899: 88). A halála után számunkra csak a sírás, a zokogás, a jajongás, a jajveszékelés, a nyögés és a némaság, az

15 A Puskin-alaknak már a kultusz forrásvidékénél meglévő kettős kódoltságáról ld.:

„These two views were clearly present as early as 1837, when he was mourned both as a symbol of Russia and as a beloved friend” (SANDLER 2005: 403).

üresség, a sötétség (ez az éhes, mindent elnyelő, falánk sír vagy rideg koporsó képével kombinálódik) maradt.

A versek általában azzal az ígérettel, reménnyel, bizonyossággal, esküvel záródnak, amely szerint mi, az utókor megőrizzük, illetve a költő versei megőrzik emlékét, hírét, dicsőségét.

Igen izgalmas, hogy a búcsúztató versekben lényegében szinte kötelező elemként szereplő szoláris metaforika mellett (nap, csillag, égi jelenés, láng, tűz, gyertya stb.) Puskin mint géniusz, cár, angyal, szellem, bárd, Boján (középkori orosz dalnok, az Igor-ének szereplője, ld. pl. Emlékezés Puskinra, МОДЗАЛЕВСКИЙ1936: 156‒158), kiválasztott, csarogyej (mágus, varázsló), zsrec (áldozópap, mágus, jós, jövendőmondó), a mi népünk Dalnoka (Emlékezés Puskinra), az oroszok fülemüléje (Karl Peter- son: Szonett, КАЛЛАШ 1899: 110), mudrec (bölcs, Ivan Borozdna:

A költő halálára, КАЛЛАШ 1899: 86) szerepel. A metaforika, a képvá- lasztás minden egyes esetben azért különösen érdekes, mert a költő szere- pét és értékét egészen különböző irányba tolja el: hol a görög-római, hol a középkori orosz (és folklór-) hagyományok felé, hol valamiféle panteisz- tikus értelmezés (pl. M. Markov: Gondolatok Puskinról, КАЛЛАШ 1899:

105¹⁶), hol pedig a modern költő (mint alak), a lázadó, a fontos társadalmi szereppel bíró próféta, a bálvány (kumir) irányába. Egészen nyilvánvaló, hogy a „Puskin mint fülemüle” (a szerelem, az életöröm közvetítője) más költőképet feltételez, mint a „Puskin mint bálvány” (valamiféle szellemi vezető, tekintély).

Összességében elmondható, hogy a Puskint búcsúztató versek formai sokszínűsége mellett – van köztük sirám, epitáfium, prózai példabeszéd, dialógus, emlékezés – monotóniát, egymástól átvett motívumokat, ha- sonlóságokat láthatunk. Éppen azt a megszólalásmódot látjuk visszakö- szönni (persze leegyszerűsített formájában), amelyet az 1820-as években Puskin a verseiben, poémáiban már megteremtett. A 20-as évekbeli – akkor még innovatív, merész, szokatlan és meghökkentő, felháborodást

16 M. Markov költőnek, aki egyébként a 30-as évek végén verskötettel jelentkezett, a ke- resztnevét jelző M. betűjét nem sikerült feloldanom.

keltő – puskini, romantikus hang a dilettáns költészetben majd csak az 1830-as évek végére válik divattá: ekkor lett bejáratott, a közönség szá- mára elvárt, kényelmes, ismert és működőképes megszólalásmóddá.

A Puskin által már az Anyeginben ironikusan, távolságtartással használt regiszter ekkorra a széles olvasóközönség körében kedveltté, elfogadottá és önműködővé, automatizmussá válik – és ami itt számunkra a legfon- tosabb: Puskin halálakor „visszafordítódik” Puskinra. Az 1837 február- jában és azt követően írt búcsúztató versek olvasásakor szemtanúi lehe- tünk annak, ahogy ezek a szövegek Puskinból „Lenszkijt kreálnak”:

a − már az Anyeginben lesajnált, kifigurázott, elnéző mosollyal kezelt − romantikus költőt. Mindemellett a versek motívumhálója, stilisztikája teljes mértékben belesimul a korabeli és igen közkedvelt ’a költő halálá- ra’-típusú zsánerversekbe, amelyek a 30-as évek végén nagy népszerűség- nek örvendtek. A harmad-/negyedvonalbeli, műkedvelő, dilettáns, ro- mantikus irodalom klisévé silányított költőképe aktívan tovább élt az

„Orpheusz halála”, „A költő sírja/sírjára/halála/halálára/sírjánál”, „Egy barát halálára”, „A költő emlékére”-típusú versek sorában. A Puskin ha- lálára írt versek egy részében Puskin nevét elhallgatja a szöveg, csak „köl- tő”-ként emlegetik, miközben számos más versben általában véve is

„a költő halála” a téma. A kor kifejezetten kedvelte az ilyen témájú költe- ményeket. Mivel Puskinról kevés konkrétumot lehetett tudni, leírni pedig egyet sem volt szabad, ezért a versek nagy része kifejezetten általá- nosságokba menekült, nem konkrétan Puskinhoz, hanem a költőhöz mint jelenséghez kapcsolódott.

Innen nézve teljesen érthető a fentebb idézett nemesi kisasszony, Sztye- panova megjegyzése, idegenkedése Lermontov versének „merészsége”

kapcsán. A „szép” búcsúversek és még inkább a „szerelmes Puskinra” vagy a „csintalan Puskinra” emlékező költemények tömegéhez képest a Ler- montov-szöveg – amely egyébként maga is Puskin-idézetekből épült föl – radikálisan ellépett a romantikus költő klisévé szilárdult képének hori- zontjától: Lermontov lényegében „obszcén” (szemantikai és metafizikai értelemben vett) újítása a „Puskin mint mártír, áldozat” hangsúlyozása volt, amelyet a töviskoszorú jelképpel húzott alá, ráadásul megfogalmazta

a kollektív bűnösség gondolatát. „Puskin, a költő, aki a kollektívum érde- kében feláldoztatott”: ez a vers egy igen erős állítása, amely a kultusznak az ún. hagiografikus vonalát indítja el, amely vonal majd a kultusz máso- dik hullámában válik dominánssá. A krisztusított Puskin-képhez az 1880- ban felállított, moszkvai Puskin-szobor és az ünnepség okán született, míves szépirodalmi szövegek és dilettáns versek áradata fog majd kapcso- lódni (ld. ezekben az ólomgolyó, a töviskoszorú és a rágalom lermontovi eredetű motívumoknak a tömegét). Eddigre már külföldön és Oroszor- szágban is hozzáférhetővé vált – nyomtatásban is – a Lermontov-vers.¹⁷ 1837-ben még igen kevés ehhez hasonlóval találkozunk – a kivételek közé tartozik pl. Alekszandr Krenyicin cím nélküli verse, amelyben megjelen- nek Puskin főbb életrajzi eseményei, kiemelődik lírájának sokszínűsége, a költő gyilkosa is megemlítődik, Puskin pedig „népünk bálványa”-ként (kumir) tűnik föl.

Ugyanakkor számos olyan, a műfaját és megszólalásmódját, retorikáját és stilisztikáját a sirám, sirató modalitásához hasonló – tehát tragikus, re- zignált hangszerelésű – verset találunk, amelyek az örömöt, a Puskin által megénekelt gyönyört (tulajdonképpen a déli poémák Puskinját), a szépen daloló csintalan költőt vagy az afrikai származású (értsd impulzív, egzoti- kus) kisfiút idézik meg (pl. Borozdna verse). Sőt, találunk olyan szöveget is, amely arra hívja fel az olvasóját, hogy ne bánkódjon Puskin halála kap- csán, mert maga a költő sem szerette az unalmat, és mosollyal az ajkán halt meg. (Jegor Lihacsov: Fantázia. A. Sz. Puskin halálának hírére, РОЗА- НОВ 1934: 1037). Ezek a szövegek azért is figyelemreméltók, mert a „gyöt rődő Puskin” képével szemben az édes szerelmet, az élvezeteket és a gyönyört megéneklő költőt állítják a középpontba.

17 Először 1858-ban, Londonban, a Poljarnaja zvezdában jelent meg («Полярная звезда на 1856 год». Лондон, 1858, кн. 2). Oroszországban az utolsó 16 sor nékül a Bibliograficseszkije zapiszkiben («Библиографические записки», 1858, т. I), és egy sor kihagyásával („Ti, kik a trón körül sóváran tülekedtek,….”, «Вы, жадною толпой стоящие у трона...») Lermontov Műveinek első kötetében, 1860-ban látott napvilágot («Сочинения Лермонтова» под ред. С. С. Дудышкина, т. I. СПб., 1860).

IRODALOM

NYIKITYENKO 1978 = NYIKITYENKO A. V. Naplórészletek. In: Kortársak Pus- kinról (szerk. Bakcsi György, ford. Detre Zsuzsa), Bp., 1978. 340–346.

SANDLER 2005 = SANDLER S. The Pushkin Myth in Russia. In: The Pushkin Handbook (ed. D. M. Bethea). Publications of the Wisconsin Center for Pushkin Studies. University of Wisconsin Press, Madison, 2005. 403–423.

ВАЦУРО 1979 = ВАЦУРО В. Э. Из неизданных откликов на смерть Пушкина // Временник Пушкинской Комиссии 1976 (ред. Алексеев М. П.) Наука, Ленингр. отд-ние, Л., 1979. 46–65.

ДАНИЛОВ, СУЛТАН-ШАХ 1959 = ДАНИЛОВ В. В., СУЛТАН-ШАХ М.

П. Документальные материалы об А. С. Пушкине // Бюллетени Рукопис- ного Отдела Пушкинского Дома, 8. Издательство Академии Наук СССР, Москва, Ленинград, 1959. 5–45.

ДОЛИНИН 2006 = ДОЛИНИН А. А. Цикл Смерть поэта и 29 января 1837 Тютчева // Toronto Slavic Quarterly. Academic Electronic Journal in Slavic Studies, 15, 2006. http://sites.utoronto.ca/tsq/15/dolinin15.shtml (Доступ:

19.10.2021)

ИЗМАЙЛОВ 1960 = ИЗМАЙЛОВ Н. В. (ред.) Пушкин в письмах Карамзиных 1836‒1837 годов. Изд-во АН СССР, Москва, Ленинград, 1960.

КАЛЛАШ 1899 = КАЛЛАШ, В. (ред.) Русские поэты о Пушкине (Сборник стихотворений). Типографiя Г. Лисснера и А. Гешеля, Москва, 1899.

КУЗОВКИНА 2004 = КУЗОВКИНА Т. Д. Некролог Булгарина Жуковскому //

Пушкинские чтения в Тарту 3: Материалы международной научной конференции, посвященной 220-летию В. А. Жуковского и 200-летию Ф. И.

Тютчева (ред. Киселева Л. Н.) Tartu Ülikooli Kirjastus, Тарту, 2004. 276–

ЛАРИОНОВА 2008 = ЛАРИОНОВА Е. О. (ред.) Пушкин в прижизненной 293.

критике. 1834‒1837. Институт Русской Литературы Российской Академии Наук, Государственный Пушкинский Театральный Центр в Санкт-Петер- бурге, Санкт-Петербург, 2008.

ЛЕВИТТ 1994 = ЛЕВИТТ М. Ч. Литература и политика: Пушкинский праздник 1880 года. Современная западная русистика. Академический проект, Санкт-Петербург, 1994.

ЛЕРМОНТОВ 1935 = ЛЕРМОНТОВ М. Ю. Стихотворения, 1836—1841:

Варианты и комментарии // Лермонтов М. Ю. Полное собрание сочине- ний в 5 тт. Т. 2. Academia, М., Л., 1935.

МОДЗАЛЕВСКИЙ 1936 = МОДЗАЛЕВСКИЙ Б. В. Из откликов на смерть Пушкина // Звенья: сборники материалов и документов по истории литературы, искусству и общественной мысли XIX века (ред. Бонч-Бруевич Влад.), 6. Academia, М., Л., 1936. 156–158.

ОДОЕВСКИЙ 2008 = ОДОЕВСКИЙ В. Ф. (Солнце нашей поэзии...) ЛПРИ.

1837. № 5, 30 января. С. 48. Без подписи // Пушкин в прижизненной кри- тике. 1834‒1837, 4. Институт Русской Литературы Российской Академии Наук, Государственный Пушкинский Театральный Центр в Санкт-Петер- бурге, Санкт-Петербург, 2008. 208–209.

РОЗАНОВ 1934 = РОЗАНОВ И. Н. Пушкин в поэзии его современников //

Литературное наследство [А. С. Пушкин]. Литературное наследство 16–

18. Жур.-газ. объединение, Москва, 1934. 1025–1042.

ЯКУБОВИЧ 2008 = ЯКУБОВИЧ Л. А. (Сегодня, 29 января...) СПч. 1837. № 24, 30 января // Пушкин в прижизненной критике. 1834‒1837, 4. Институт Русской Литературы Российской Академии Наук, Государственный Пушкинский Театральный Центр в Санкт-Петербурге, Санкт-Петербург, 2008.