560
hasonló nyomortanyákon tikörületek is. Legyen az életetek küzdelem az illúzióért. Higgyetek a költőknek, a látnokoknak, a tisztaszívűeknek, akik
be-bepillantanak a mennybe, az ádventi lelkeknek, akik hisznek Istenben, hazában, feltámadásban, a jó ügyek diadalában s a keserű kiábránduláso- kat lerázzák magukról azzal, hogy mindez csak megpróbáltatás, őszi han- gulat: de majd jön, jön a tiszta Karácsony, a havas tündérszőnyeg, a szánok karácsonyi csengése, a sár megaláztatása. S ne csak higgyetek, de harcol- jatok is azí igazságért. Mert a kis Jézus szelíd, de erős. És Isten angyalát néha küzdve kell rávennetek, hogy áldjon meg benneteket.
Járjatok égre emelt szemmel. Ha megbotoltok a göröngyökön, sebaj!
Azok, akik mindig a földet kutatják, az utat téveszthetik el, a nagy Irányt, s az igazán baj. Ha valaki azt erősítgeti, hogy a karácsonyi hit: mese, mosolyogjatok rá türelmesen és ingassátok a fejeteket: Nem, nem! annak, aki hisz benne, a karácsonyfát mindhalálig a kis Jézus hozza.
Hankiss János
EGYSZER ÉN IS SIETTEM . . .
Nagyvárosi forgatagban, a rohanó ember-árbanHadirokkant csettik-botlik, kínnal vonszolt bénaságban.
Valakinek útjában van. Az sietne, ö nem látja, — /Türelmetlen városlakó a rokkantra rákiáltja:
— „Mondja, lelkem, hej de ráér! Hogy lehet így ténferegni?
Nem látja, hogy utam állja? Nem tudna kissé sietni?
Hadirokkant sápadt arcán fájdalom vonaglik végig, Néma jajszó, fájóbb, mintha földtől felsikoltna égig!
Csendes szóval mondja aztán: — „Bocsánat, hogy útját álltam ...
Voltam én is épkézlábbal, akkor én is gyorsan jártam ...
Sőt, uram, egy őszi reggel én is rettentőn siettem, Izmos ifjú testemen egyenruhát, fegyvert viseltem...
Rohamra szólt a parancsunk, géppuskák kaszáltak köztünk, Gránát vijjogott az égen, aknák robbantak előttünk.
És rohantunk tűzben, vasban, észvesztetten, vért lihegve, Akkor, uram, meg lett volna a tempónkkal elégedve!...
Azután — egy kézigránát megszaggatta ifjú testem, Elvágódtam... Vérbe-fagyva úgy szedtek fel, késő esten Tán ha ott maradtam volna s hősi emlék márványába Vésték volna nevemet, most nem állnék önnek útjába!
Nem kell azért az ilyen ittmaradottakat sem kivetni, Jó uram. Én az életben nem tudok többé sietni...
Síromat így is elérem. Nem lesz nevem márványtáblán, Nem zavarok több forgalmat, így döcögve aszfalt-járdán..."
Hangos szavú városlakó szégyenülten állott félre, Megrendülve döbbent rá a rokkant harcos külsejére.
Bocsánatért rebegve megbánta már százszor tettét —
És a hős, — szelíd mosollyal, — tovább hordja bús keresztjét.
Nyíresi-Tichy Kálmán
