.a rendelet a nyilvántartást is (R. 23.—28. §§.), amelyet a kereske- delmi miniszter a kartel résztvevőiről, tárgyáról és képviselőjéről ve- zet. A nyilvántartott adatokról közlést lehet tenni azok részére, akik kimutatják, hogy az adatok megismerése jogos érdekük. Emellett azonban gondoskodik a rendelet arról is, hogy a nyilvántartás a jo- gosult üzleti titoktartást ne veszélyeztesse. A bemutatott okiratokat bizalmasan kell kezelni s különös gondot kell fordítani az üzleti és gyártási titok megőrzésére (R. 27., 28. §§.). A jövőnek kell megmu- tania, vájjon ezek a rendelkezések elegendők-e arra, hogy egyfelől a vállalatok meg legyenek védve a versenytársaik indiszkréciójától, más- felől pedig a jogos informálódást bürokratikus akadékoskodások ne nehezítsék. E részben bizonyos fokig szkeptikusak vagyunk.
A harmadik 5382/1931. M. E. sz. rendelet a kartellbizottság szer- vezetéről és működéséről rendelkezik. A bizottság egy elnökből, egy helyettes elnökből és kilenc tagból áll s a bizottságban biztosítva van a képviselete a gyáriparnak, a kisiparnak, a kereskedelemnek, a me- zőgazdaságnak, az általános fogyasztói érdeknek és a munkások ér- dekének. A kartelbizottság kartelügyekben bármely hatóság megkere- sésére vagy saját kezdeményezésére véleményeket ad. Véleményelté- rés esetében szavazásnak van helye. Szavazategyenlőség esetében az ehiök szavazata dönt. A bizottság ülései nem nyilvánosak s azok me- netéről másnak, mint a miniszternek és a megkereső hatáságnak köz-
lést adni nem szabad. M.
Egyes bíróí végrehajtási cselekmények elhalasztásá- ról szól az 5610/1931. M. E. számú kormányrendelet III.
fejezete és ehez kapcsolódnak a IV. fejezetnek a végrehaj- tási eljárás egyes szabályait.módosító intézkedései.
A rendelet 16—18. §§-ai lényegében moratoriális je- lentőségűek, amelyek a társadalom csupán egyetlen osztá- lyának, a mezőgazdáknak igyekszenek segítségére sietni.
A bíróságnak módjában áll halasztást engedélyezni oly me- zőgazdáknak, akik a teherrendezési eljárást a Földteher- rendező Országos Bizottságnál sikertelenül kérték, továbbá olyan földbirtokon gazdálkodnak, amelynek tiszta kat. jö- vedelme 1000 koronát meg nem halad, végül akiknek fő- jövedelmi forrásuk ilyen földbirtok: ezek az adósok fagy, szárazság vagy más természeti csapás okozta rossz termés, állatainak elhullása vagy gazdaságukat önhibájukon kívül ért más egyéb (?) súlyos károsodás miatt hiteltérdemlően kell, hogy kimutassák, mikép kötelezettségüknek egyelőre nem tudnak eleget tenni, amikor is a bíróság a jövő gaz- dasági év végéig vagyis legkésőbb 1932. október hó 31-ig haladékot engedhet, akár minden részletfizetés teljesítésé- nek kikötése nélkül; akár pedig úgy, hogy a hátralékos kamat és a tőke egy részének fizetésétől teszi függővé a haladék megadását. A kérelem igazolására be kell mutatni megfelelő községi vagy pénzügyhatósági bizonyítványt és
ha a bíróság a kérelemnek helyt ad, a halasztás határide- jének lejárta előtt a végrehajtási eljárás csupán foglalásra és illetve a végrehajtási jelzálogjog bekebelezésére szorít- kozhatok; de már a haszonvételekre zárlatot elrendelni, illetve foganatosítani nem lehet, még kevésbé lehet árverést:
tartani.
A fentebb ismertetett halasztási szabályok — amint említettük — csupán az önhibáján kívül bajbajutott mező- gazda-társadalom mentésére irányulnak, míg a rendelet IV. fejezetében tárgyalt jogszabályok nem parciális jelle- gűek, hanem mélyen belenyúlnak a végrehajtási jog egész anyagába. Újból fel kell hogy vetődjék az a panasz, hogy a végrehajtási jogunk nemcsak hogy sok tekintetben elavult és más korok más viszonyaira van szabva, de oly sok he- lyen van törvényileg és rendeletileg szabályozva, hogy valóban legény a talpán az, aki a saját erejéből akarja ösz- szeszedni a legkülönbözőbb helyeken szétszórt szabályokat.
Egyébként is alig van oly jogterület, amelyet a változatos gazdasági és politikai viszonyok viszontagságai annyira érintenének, mint a végrehajtási matériát és 1914. óta nem igen múlik el esztendő, hogy egyszer a szigorítás, másszor az enyhítés jegyében, a változó divatok és jelszavak sze- rint valami újdonságot nem kapnánk. Manapság — a gaz- dasági válság idején — szinte napirenden van egy-egy új törvény vagy rendelet, amely folytonosan: fur-farag valamit a végrehajtási jog roskatag épületén. Hogy csak egyet em- lítsünk, a jelen rendelet 24. §-ának 4. bekezdése egy toll- vonással hatályon kívül helyezte a folyó év első napján, életbelépett Te. 74. §. utolsó bekezdését, ami arra mutat, hogy a fizikában oly jól bevált kísérleti módszer immár a modern törvényhozásba is bevonult.
A nagy feltűnést keltett IV. fejezet intézkedései két csoportba oszthatók és pedig az ingatlan és az ingó végre- hajtási jog materiájába.
Az ingatlan végrehajtások tekintetében a rendelet a fedezeti elvet dekretálja, vagyis hogy az ingatlant csak akkor lehet árverésen eladni, ha az elért árverési vételár a végrehajtató követelését megelőző rangsorban kielégítendő terheket teljesen fedi. (21. §.). Az elv nem bir az újdonság izével, mert hiszen a teherrendezési eljárásról szóló 1931:
VIII. t.-c. már beharangozta; de míg az említett törvény csak kivételes jogszabálynak volt tekinthető, addig a jelen rendeleti szabályozás mindennemű ingatlanra (mezőgazda- sági és városi ingatlanra egyaránt) kimondja a fedezeti elw alkalmazásának kötelező voltát. Ennek az elvnek az alkal- mazásánál a rendelet meglehetősen messze megy, mert nem elégséges pl. annak igazolása, hogy valamely teher- tétel már nem áll fenn, hanem számba veendő e tétel ak-
kor is, ha a törvény értelmében a tulajdonos a kérdéses ranghellyel még rendelkezik; továbbá nem esedékes köve- telések a fedezeti elv szempontjából lejártaknak tekinten- dők, egyetemleges jelzálogjog esetén a követelés egész összege számításba veendő, hacsak valamelyik érdekelt ki nem mutatja, hogy a jelzálogok egymásközti viszonyában az árverésre kerülő ingatlanra mennyi esik, ami gyakorla- tilag ugyancsak nehéz probléma lesz. Az árveréshez csat- lakozókra való tekintettel külön-külön meg kell határozni, hogy mennyi az a legkisebb vételár, amely elérendő, ha az egyik vagy másik csatlakozó hitelező kérelmére kerülne az ingatlan árverési eladásra. Felette túlzott az az intézke- dés is, hogy a sikertelenül megkísérelt árverés (rendszerint igen tetemes) költségét a végrehajtató tartozik viselni: akit tehát az a rizikó fog ezentúl terhelni, hogy akad-e és elég komoly vevő az árverés megtartásához?
Az ingókra vonatkozó végrehajtási szabályok módosí- tása egyrészt oda irányul, hogy a végrehajtást szenvedettet felesleges költségektől megóvja, másfelől a lefoglalt ingók- nak a becsérték %-án alul való eladását megtiltja.
Nem terheli a végrehajtást szenvedőt a foglalási költ- ség, ha a végrehajtás ingók hiányában sikertelen maradt.
Bár ily esetekben a dolog természeténél fogva csupán el- méleti jelleggel bírt a végrehajtató által előlegezett költsé- geknek a végrehajtást szenvedőre való hárítása, mégis leg- alább fennmaradt az az eshetőség, hogy utóbb — szeren- csésebb viszonyok közt — behajthatóvá válnak ezek a rend- szerint különben is alacsonyan megszabott költségek. Ér- tenők, ha a rendelet attól a zaklatástól akarná megkímélni az adóst, hogy akár hetenkint vezessenek ellene végrehaj- tást (ha ugyan sikertelenül is) és kimondaná, hogy a siker- telen végrehajtás esetén kért folytatólagos végrehajtás fo- ganatosításával felmerült költségek csak akkor terhelik az adóst, ha gyakorlati eredményre vagyis fedezetre vezettek, különben nem; ám miért menekedjék a végrehajtást szen- vedett a foglalási költségeknek akárcsak in idea való vise- lésétől is, midőn a végrehajtató először kísérli meg a fog- lalást? Avagy tartson detektiveket a hitelező és mielőtt foglalni indul, magánkutatással győződjék meg arról, hogy van-e adósának foglalható ingó vagyona; ha ez volt a ren- delet intenciója, ezt aligha tarthatjuk meggyőzőnek.
Ezzel szemben helyeselni kell azt az intézkedést, amely a helyszínre való kiszállást mellőzi akkor, ha más foglaltató előzőleg már talált alapot és a végrehajtató csu- pán erre kíván felülfoglalást eszközöltetni, avagy amikor biztosításilag lefoglalt ingókra kell kielégítési végrehajtást foglalni, ami e szempontból ugyanazon megbírálás alá esik.
Ilyenkor a végrehajtást szenvedőt a kiszállás költségeivel
csak az esetben lehet terhelni, ha új alapot találnak avagy ha a korábbi foglalás alkalmával összeírt ingók nincsenek meg hiánytalanul a birtokában.
Ez az intézkedés a hitelező érdekének is megfelel, mert lényegesen csökkenteni fogja a végrehajtónak előle- gezendő díjakat. Gondoljuk meg, hányszor jelent meg a végrehajtó notorius végrehajtást szenvedetteknél, ahol min- den szeg régesrégen össze volt írva, szinte napról-napra;
becsüs kíséretében és néhány percig tartó jegyzőkönyve- zés után alapos díjakat szedett; ezentúl — hacsak a vég- rehajtató nem ragaszkodik a kiszálláshoz — irodájában fogja a felülfoglalási jegyzőkönyveket elkészíteni a kikül- dött és megkíméli a végrehajtást szenvedettet a folytonos kiszállás okozta kellemetlenségektől és a jelentékeny dí- jak fizetésétől is.
Ha azonban a rendelet bizonyos racionalizásra töre- kedett ezen a téren, kár hogy nem terjedt ki a figyelme arra a gyakori esetre, amidőn a végrehajtató nem akar in- gót foglalni, hanem csupán előre megjelölt követeléseket akar letiltatni. Mire való ily esetekben a helyszínre való kiszállás és a letiltási rendelvényeknek az adós üzletéből vagy lakásából való kiküldése, ami időveszteséget is jelent és tetemes költséget is? Célszerű lett volna annak megen- gedése, hogy oly esetekben, amidőn a végrehajtató bizonyos meghatározott követeléseket kíván letiltani, kiszállás mel- lőzésével foganatosíthassa a kiküldött a letiltásokat; ha pe- dig a végrehajtató már a végrehajtási kérvényében előadja, hogy a foglalást csupán ily követelések letiltására akarja szorítani, a közpénztárakból letiltható követelésekre vonat- kozó eljárás mintájára kiküldött mellőzésével maga a bí- róság foganatosítsa a szükséges intézkedéseket.
A végrehajtások alkalmával ezentúl — legalább is a rendelet projektálta határidőig vagyis 1932. október 31-ig
— nagy szerepet fog játszani az eddig merőben elhanyagolt becsérték kérdése, minthogy ennek kétharmadán alul az árverés meg nem tartható. Felfelé való kiigazításnak lesz helye megfelelő bizonyítvány alapján, ellenben senki sem szólhat fel az ellen, ha a kiküldött túlmagasan állapította meg a lefoglalt ingó becsértékét. Természetesen merőben elméleti az a kérdés, hogy valamely tőzsdei vagy piaci ár- ral nem bíró ingónál „szabad kézből való eladás esetén tényleges állapotában mily vételárat lehet elérni"; hiszen normális viszonyok közt épen a nagy nyilvánosság felhí- vása mellett tartott árverés magasabb árak elérésére alkal- masabb, mint a szabadkézből való eladás: művészi becsű tárgyakat ezért szokták aukcióknál eladni, vagy hogy mást ne említsünk, használati cikkeket, kisebb értékű műtárgya- kat azért visznek a különböző árverési csarnokokba, va-
gyonmentő vásárokra, mert a nagy közönség részvételével nagyobb árat remélnek elérhetni, mint elszigetelt eladás esetében. Ám akárhogyan is tekintsük e problémát, mely- nek megoldását a-közel jövő meg fogja hozni: tény, hogy az utóbbi időknek az a jelensége, hogy az árverési hiénák ne- vetséges olcsó áron vették össze az árverési ingókat, hogy azután sokszor a végrehajtást szenvedővel összejátszva, neki adják el újra — nem volt egészségesnek mondható és sem az adósnak, sem a zálogát vesztő hitelezőnek érdekét nem szolgálta.
Minden esetre azonban kivételt kellett volna tenni, az esetre, ha valamely kereskedőnek nyílt üzletében árusított ingói kerülnek árverésre: mert itt az a szociális elv nem érvényesülhet, hogy meg kell védeni a magánembert hasz- nált bútorai és egyéb háztartási cikkei elkótyavetyélésétől;
másfelől üzleti raktár árverésen való elárusítására rend- szerint úgyis csak kényszeregyesség meghíusúlása vagy csőd esetén szokott sor kerülni, amikor is az OHE. vagy a tömeggondnok közben jötte elég garancia arra, hogy meg- tettek minden lehetőt az érdekeltek arra, hogy a kényszer- eladás minél nagyobb nyilvánosság mellett menjen végbe;
a tönkrement kereskedő deszortirozott árúraktára, divatja- múlt ingói rendszerint oly értékcsökkenésen estek túl, hogy"
nem igényelhető reálisan a becsérték % részériek elérése
— viszont mi célt szolgálna az, hogy feltartózhatatlanul folyjék tovább az áruraktár romlása és értékcsökkenése és valami élő tetem módjára megoldhatatlan problémát je- lentsen az érdekeltek számára? F. P.
JOGGYAKORLAT
Zálogjog jelképi átadás útján. Évszázados a vita a zálogjognak szimbolikus átadás útján való megszerzése kö- rül. A modern jogrendszerek még ha ismerik is az ingó- jelzálog intézményét, elvileg a zálogjogot akként építik ki, hogy annak dologjogi jellege már a zálogjog is a zálogtárgy physikai átadása útján szembeötlőleg kitűnjék. Az élet szük- ségleteit azonban az a felfogás, amely a zálogtárgynak a záloghitelező részére való átadását és a záloghitelező fizikai birtokát a legridegebb szószerintiséggel kívánja meg, nem elégíti ki. A biztosíték-nyújtás a zálogtárgy fizikai helyváltoztatását, más érdek sérelme nélkül nem tűri. Egy üzem vitelében foglalkoztatott berendezési tárgyak, fel- szerelések, az üzemből annak folytonossága érdekében el nem távolíthatók; más esetekben a tárolás alatt álló, elvileg tehát elküldésre váró árukészletek addigi tároló helyükről csak jelentős költségek felmerülésével volnának más helyre
