N A P L Ö
AZ MTA PEDAGÓGIAI BIZOTTSÁG NEVELÉSTÖRTÉNETI ALBIZOTTSÁGÁNAK FELOLVASÓ ÜLÉSE
Az MTA Pedagógiai Bizottságának Neveléstörténeti Albizottsága és a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztálya 1982. május 13-án tartotta idei első felolvasó ülését
Elnöki megnyitójában Köte Sándor rámutatott arra, hogy a neveléstörténettel kapcsolatosan gyak- ran hangzik el az, hogy évfordulókhoz kötődik. Ezért mindig arra törekedtek, hogy ezt a látszatot elkerüljék. A mostani felolvasó ülésen azonban tudatosan vállalkoztak arra, hogy évfordulók kapcsán elevenítsék fel azoknak a tudósoknak az emlékét akiknek a neveléstudományban jelentősége van.
Ezzel a kutatók figyelmét ráirányítják elfeledett, vagy kevéssé ismert tudósok kiválóságainak meg- ismerésére, s ezekből a munkákból gyakran születnek később cikkek vagy tanulmányok. A felolvasó ülés előkészítésekor azt kérték az előadóktól, hogy külföldi tudós esetében azok magyarországi hatását is kíséreljék meg nyomon követni.
A délelőtti ülésen hat külföldi tudósról hangzott el előadás. Elsőként Vág Ottó beszélt Fröbel és a fröbelizmus magyarországi kacsolatairól. Brunszvik Teréz és Fröbel kapcsolatát vizsgálva megálla- pította, hogy Brunszvik 1808-as németországi útja során nem ismerkedett meg személyesen Fröbellel.
Egy 1842-ből származó, tanulmánynak is beillő Fröbel fogalmazványról megállapította, hogy bár a levél címzettje Brunszvik Teréz, nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy eljutott a címzetthez és kimutatható hatása lett volna.
A későbbi kapcsolatok ismertetésénél Steinacker Gusztávné Fröbellel folytatott levelezése és Tavasi Lajos Fröbelnél tett személyes látogatása után is azt hangsúlyozta az előadó, hogy Fröbel pedagógiája csak a tudós halála után (1852) vált igazán ismertté hazánkban.
A hatvanas években a fröbelizmus egyre ismertebbé válik, bár az ellenállás is növekszik vele szem- ben, Johannes Ronge-nak is csak közvetett hatása volt, amikor német nyelvű Fröbel-egyleteket és gyermekkerteket szervezett Pest-Budán. Jelentősége abban van, hogy ő vetette meg az alapjait a későbbi magyar nyelvű Fröbel-mozgalomnak.
1873-ban Budapest 31 óvodájából már 13 ún. Fröbel-gyermekkert. Az előadó részletesen ismer- tette a gyermekkert egymástól gyökeresen eltérő magyar értelmezéseit. Ezen ellentétes magyar óvoda- pedagógiai irányzatok a 70-es években lassan közelitettek egymáshoz, míg végül a fröbeli módszerek
„alaki foglalkozások" elnevezéssel beépültek a magyar óvodai gyakorlatba.
Ezzel a fröbelizmus, ha fenntartással is, de elfogadottá vált Magyarországon. Befejezésül Vág Ottó utalt arra, hogy ennek a folyamatnak a befejeződése egyben a XIX század végi magyar óvodapeda- gógia több irányzatának kiindulópontja, az előadásban ismertetettek inkább a fröbelizmus magyar- országi kezdeteit vizsgálták.
A második előadó, Kapronczai Károly Bogdán Nowroczynski lengyel tudósról emlékezett meg.
Bevezetőjében vázolta a lengyel nevelés- és iskolaügy fejlődését a XIX század végétől a három részre szakadt országban.
A Lengyel Királyságban a századfordulón az iskolaköteles gyermekek 1/3-a iratkozott be, de 1 - 2 év után kimaradtak az iskolából. Ennek oka a kötelező orosz tanítási nyelv volt.
A Németországhoz tartozó lengyel területeken Bismarck rendeleteinek következtében az oktatás nyelve a német volt 1906-ig. Az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciában volt nyelvi szem- pontból a legjobb a helyzet, mert itt 1873-tól az oktatás nyelve az anyanyelv lett. Erre a hármas örök- ségre épülve kellett 1920-ban megszervezni az új lengyel állam oktatási ügyét
Ezek után az előadó részletesen ismertette Nowroczynski életútját, mely különösen azért volt üdvözölhető, mert számos ismeretlen adattal szolgált. A lengyel tudós életének néhány fontosabb állo- mását a következőkben foglalta össze.
1916-ban nevezték ki a Vallás és Közoktatási Bizottság pedagógiai osztályának élére. 1920 után a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium Középiskolai Osztályának lett a vezetője. 1922-ben már a varsói Állami Pedagógiai Intézet igazgatója, majd 1925-ben a poznani egyetem pedagógiai tanszékének vezetője. 1926-tól a II. világháborúig a varsói egyetem iskolaszervezési és neveléstudományi tanszéké- nek vezetője és ez a legtermékenyebb korszaka szakirodalmi munkásságának is. A háború alatt Nowroczynski volt a titkos városi egyetem egyik szervezője. Mivel a megszálló németek minden lengyel nyelvű iskolát betiltottak, a tudós életét kockáztatta ezekben az években.
1945 után az ő szervezőmunkájának volt köszönhető nagyrészt, hogy a varsói egyetemen már 45 őszén megindulhatott a tanítás. Először rektora, majd bölcsészkari dékánja volt ennek az egyetemnek.
1948-ban váratlanul nyugállományba helyezték, így az 1957-es rehabilitálásáig csak írásain keresztül nevelhette a fiatal pedagógus nemzedékeket.
Befejezésül Kapronczai Károly kitért a nagy lengyel tudós irodalmi munkásságra is. Nowronczynski 140 tanulmánya és könyve közül a jelentősebbek: Szabadság és kényszer a nevelésben (1929); A tanítás alapjai (1930); Lengyel pedagógiai gondolatok (1938); Korszerű pedagógiai áramlatok (1939);
Lelki élet (1947).
A lengyel pedagógus után a neves olasz gyermekorvosról, Montessori Máriáról hangzott el előadás.
Balázsné Méhes Vera a Casa dei Bambini megnyitásának 75. évfordulója alkalmából emlékezett az olasz reformerre. Előadásában a Gyermekek Házában folyó munkát és kísérleteket ismertette részlete- sem
Montessori szerint akkor adunk lehetőséget arra, hogy a gyermek saját tapasztalatai által ismerked- jék a viliággal, ha megfelelő környezetet teremtünk számára. Elképzelései szerint ezt szolgálta a Gyer- mekek Háza. Itt olyan speciálisan kifejlesztett didaktikai eszközökkel játszhattak az óvodások, amelyek jól szolgálták a gyermekek csillapíthatatlan megismerési és cselekvési vágyát. A kezdeti gyakorló játék didaktikai játékká válik, ahogy felismerik a gyermekek az eszközök használhatóságát.
Montessori nemcsak a gyermekek érzékelését akarta fejleszteni, mint ahogy sokan állították. Az önálló tevékenykedés révén minden gyermek felfedezővé válik és átéli az alkotás örömeit. A pedagógus legfontosabb feladata tehát az, hogy a gyermek fejlődését figyelemmel kísérve, segítséget nyújtson az öntevékeny munkához. Az ismeretek és készségek „spontán" kialakulása az öntevékenység által az írás és olvasás óvodai elsajátítása terén mutatkozott meg leglátványosabban. A gyermek tudatát és kezét egyidőben készíti fel az íráshoz és olvasáshoz.
A matematikai foglalkozások is egységesen megszerkesztett eszközök (hasábsor, rudak, színes gyön- gyök, zsetonok) használatára épülnek. A gyermekek cselekvés közben játszva ismerkednek a matema- tikai összefüggésekkel
Befejezésül az előadó értékelte Montessori rendszerét és rámutatott arra, hogy a Casa dei Bambini- ben kikísérletezett módszerek és eszközök közül számos kitűnően használható ma is, és komoly segít- séget nyújthat gyakorlati pedagógiánk számára.
A következő előadó, Zibolen Endre Eduárd Spranger német tudósra emlékezett születésének száza- dik évfordulója alkalmából.
Az előadó megállapította, hogy a Spranger által képviselt szellemtudományi (szellemtörténeti) irányzat - és személy szerint ő maga is - a két háború közötti időben és különösen a harmincas években a hazai tudományos élet több területén hatott, értékelése napjainkban több tudományág művelőit élénken foglalkoztatja.
Spranger szellemtudományi-kultúrfilozófiai művelődéselmélete mindenekelőtt Dilthey nézetei kritikus továbbfejlesztésének tekinthető. Lényege, hogy az Én mint szubjektív szellem mintegy bele- szövődik a kultúrának mint objektív szellemnek a történeti-társadalmi világába. A normatív szellemet, azaz a normák és értékek világát mint az Én és a kultúra felett állót tételezi fel. Legnagyobb hatású műve Lebensformen (Életformák) címen 1914-ben jelent meg.
A magyar pedagógiai élettel való szoros személyes kapcsolatának megnyilvánulása, hogy a 30-as évek közepén megjelent Magyar Pedagógiai Lexikon „kultúrpedagógia" szócikkében neveléstudományi felfogását ő maga fejti ki. A korábban uralkodó - főként herbartiánus - felfogással szemben hangsú- lyozta, hogy a nevelési folyamat mindenkor valamilyen kulturális közegbe ágyazódik, ezért a nevelésre
vonatkozó elméletnek ezt az egész összefüggésrendszert tárgykörébe kell vonnia. A nevelés és a leg- tágabb értelemben vett értékek iránt való fogékonyságnak és az értékek alkotására való képességnek a kibontakoztatása. Felfogása szembefordulást jelentett a reformpedagógia irracionalizmusával és indivi- dualizmusával is.
A szellemtudományi irányzat a magyar neveléstudomány egykori vezető' képviselői közül hatott Kornis Gyulára, élete utolsó szakaszában hozzá csaüakozott Weszely Ödön és Prohászka Lajos, aki Spranger személyes tanítványa is volt, bár struktúra-értelmezését illetően határozottan eltért tőle. Fő- ként Psychologie des Jugendalters (Az ifjúkor lélektana) című munkájával gyakorolt jelentős befolyást a Domonkos Lászlóné vezette Új Iskola pedagógiai felfogásának alakulására. Az iskolai gyakorlatban a szellemtudományi pedagógia főként az idegennyelv- és irodalomoktatás utópisztikus kultúraismereti törekvéseiben jutott kifejezésre, áttételeken át azonban szélesebb körben is éreztette hatását.
Zibolen Endre befejezésül felhívta a figyelmet arra, hogy Eduárd Spranger, valamint az irányzat többi képviselőinek tevékenységének elmélyült elemzése, kritikai értékelése ily módon a magyar neve- léstörténeti kutatás szempontjából sem odázható el sokáig, mert ez nélkülözhetetlen feltétele az ellen-
forradalmi időszak neveléstudománya differenciált megközelítésének.
A következő előadó Kiss György volt, aki Wilhelm Wundtról tartott előadást. A pszichológia önálló tudománnyá válásának hosszú folyamatában az orvosi alapképzettségű német filozófiaprofesszor jelen- tős szerepet játszott.
Korának fiziológusai szerint az emberi szervezet csupán „fizikai-kémiai gépezet" és így felesleges a pszichikum beiktatása, a tudat csak epifenomén. Ezt a tételt Wundt nem fogadta el és az 1879/80-ban megnyíló kísérleti lélektani laboratóriumában a pszichikus jelenségek kutatásában mélyült el. E kísér- leti munka előzménye az, hogy mint lipcsei filozófiaprofesszor, filozófiájának alátámasztásaként Wundt már elkezdett pszichológiai kísérleteket bemutatni
Wundt ismerte kora szakirodalmát és belátta a pszichológiai módszerek alkalmatlanságát az emberi lélek bonyolult megnyilvánulásainak magyarázatára. Az önálló tudományként elképzelt pszichológiát két nagy fogalomkörre bontotta. A kísérleti lélektanra, melyen egy a természettudományokra és kísér- letekre épülő, alacsonyabb szintű folyamatokat elemző elméleteket értett; és a néplélektanra, mely magasabb szintű és a népek kultúrtörténetét veszi alapul.
Elemi szinten Wundt sikeresen alkalmazta a természettudományos kísérleteket, s ez elegendő volt ahhoz, hogy a pszichológia önálló tudományként való elismerését követelje a tapasztalati tudományok között. A később Pszichológiai Intézetté fejlődött kísérleti laboratóriumában olyan kiválóságok tanul- nak, mint Kraepelin, Meumann, Stanley Hall, Münsterberg, Spearman, Bourdon és Michotte.
Wundt magyarországi hatásával kapcsolatban az előadó megállapította, hogy hazánkban a század- fordulón viszonylag kevesebb teret kapott Wundt a társadalomtudományi gondolkodásban, mint Freud. Wundt kísérleti lélektani koncepciója inkább a filozófusok és a fiziológiai kutatásokat végző tudósok között terjedt el, s a német tanokat meglehetős fenntartással fogadták. (Pikler Gyula, Pékár Károly, Posch Jenő és Kozáry Gyula is vitatkozik Wundt-tal egy-egy művének ismertetése kapcsán).
A pszichológia gyakorlati felhasználásának jó példája az 1906-ban alapított magyar kísérleti lélek- tani laboratórium (vezetője Ranschburg Pál), melynek főként a gyógypedagógia területén felhasznál- ható új ismeretek alkalmazásában volt jelentős szerepe. Wundt művei közül Magyarországon a legna- gyobb visszhangja a Völkerpsychologie című munkájának volt.
A délelőtti ülésszak utolsó előadója Tőkéczki László volt, aki Clara Zetkinre emlékezett születésé- nek 125. évfordulója alkalmából. Az előadó árnyalt képet adott Clara Zetkin politikai nézeteiről, de felolvasásának középpontjában a politikus pályafutásának pedagógiai vonatkozásai állottak.
Gara Zetkin a marxi osztályharcelmélet ortodoxán harcos, radikális képviselője volt a német moz- galomban. A tarútónőképzőt végzett, művelt és jól tájékozott nőpolitikus sokszor emlegeti Comeniust, Pestalozzit, Fröbelt és Natorpot. Mivel a szociáldemokrata munkásság derékhadát főleg a tanultabb, műveltebb munkásrétegek alkották, szervezeti-kulturális életükre jelentős hatást gyakoroltak útmuta- tásai.
Gara Zetkin sokat foglalkozott a családi nevelés kérdéseivel, mert felismerte, hogy az általánossá vált elemi iskolázás világnézeti és politikai iránya ellentétes a munkásmozgalom politikai célkitűzései- vel, s ezt a családi nevelés megerősítésével próbálta ellensúlyozni.
Míg a politikában a német politikus a radikalizmus híve, addig a nevelés területén az óvatosság, tapintat és mérséklet jellemzi. A sokféle pedagógiai kísérleteknek sem híve.
Clara Zetkin neveléstörténeti jelentősége valóban abban rejlik, hogy túllép a századvégére már ki- forrott, de túl általános, s főleg közoktatáspolitikai célokat kitűző szociáldemokrata programok ismé- telgetésén és a mindennapi élet konkrét kérdéseiben már a legmodernebb pedagógiai eredményeket alkalmazza. A magyarországi vonatkozásokat vizsgálva Tőkéczki László megállapította, hogy Zetkin- nek nem mutatható ki érdemleges hatása hazánkban, az ő igazi pedagógiai jelentősége a német szociál- demokrata mozgalomban és nőmozgalomban mutatkozott meg.
A délutáni ülésszak előadásai magyar tudósok évfordulóihoz kapcsolódtak. Elsőnek Náhlik Zoltán emlékezett meg Szenicei Bárány Györgyről, aki a hazai pietizmus kiemelkedő képviselője és az anya- nyelvű népoktatás népszerűsítője volt a XVII-XVIII. században.
Bárány életében meghatározó jelentősége volt a győri gimnáziumi évek alatt megismert pietista eszméknek és egyetemi tanulmányainak Halléban végzett utolsó két évnek, amikor a pietista Francket hallgatta. Tanulmányai befejezése után dunántúli lelkészkedése mellett mindvégig jelentős egyházszer- vezői és iskolafejlesztési tevékenységet is folytatott.
A pietizmus Magyarországon sem csak teológiai mozgalomként jelentkezett. Olyan pedagógia irány- zatnak tekinthető, mely a nemzetibb szellemben történő oktatásért és az anyanyelvi tam'tás általánossá válásáért munkálkodott. A pietizmus pedagógiájának hazai képviselői közül kétségkívül Bárány György a legjelentősebb.
Az előadó ezek után részletesen ismertette Bárány irodalmi munkásságát, melynek legjelentősebb eredménye, hogy lefordította A. H. Francke egyetien rendszeres pedagógiai művét, a Kurzer und ein- fáltiger Unterrieht-et a Wirth-féle átdolgozás nyomán. (Magyar cím: A. H. Franckenak oktatása a gyermeknevelésről).
Bárány pedagógiai szempontból jobbnak vélte Francke eredeti munkájánál a Wirth-féle átdolgozást.
A magyar fordításban azonban már egy kettős átdolgozást kapunk, mivel a magyar tudós fordítás köz- ben tovább fejlesztette azt, és számos szerkezeti változtatást is végrehajtott.
Bárány eredetiségét vizsgálva Náhlik Zoltán megállapította, hogy a franckei gondolatokat a fordító a hazai szokásokhoz és igényekhez alkalmazva vette át s a latin nyelvű oktatást bírálva, a magyar tanítási nyelvet követelte.
A magyar pietista nevelők, közöttük Bárány György is, Comenius és Apáczai nyomán haladva, az anyanyelvű oktatás megteremtésével a schola vernacula gondolatát akarták megvalósítani.
Mészáros István előadásában Kodály Zoltán pedagógiáját elemezte. Kodály figyelme a húszas évek második felében fordul a gyermekek és az énektanítás felé s pedagógiai kérdésekkel lényegében ekkor- tól foglalkozott behatóbban. Kodály sokszor idézett pedagógiai alapgondolata a reformpedagógiához kapcsolódik: művészetek nélkül nem teljes az ember élete. A művészeti nevelést kisgyermekkorban kell kezdeni és tudatos és tervszerű pedagógiai munkával kell a gyermekeket fogékonnyá tenni a művészi élmények átélésére. Ehhez a szakszerűen kidolgozott tananyag, a jól megválasztott módszerek éppúgy elengedhetetlenek, mint a tanár-vezető-irányító szerepe. Az előadó Kodály neveléstörténeti jelentő- ségét abban látta, hogy a művészeti nevelést szervesen beépítette az esztétikai nevelésbe, a személyiség általános fejlesztésébe.
A következő előadó, Szűcs Ágnes Nagy Lászlóról emlékezett meg születésének 125. évfordulója alkalmából. Az előadó egy eddig még nem vizsgált résztémát: Nagy László és a külföld kapcsolatát ismertetett.
Elsőként a Magyar Gyermektanulmányi Társaság külföldi kapcsolatait tekintette át, majd a Tár- saság lapjának, a Gyermek-nek az idegen nyelvű rezümék által elért külföldi elismerését ismertette.
Nagy László a Társaság alelnöke és a lap főszerkesztője volt. A magyar tudós személyes külföldi ismeretségeit áttekinteve, megemlítette Meumann, Wundt, Stern, Claparéde, Decroly, Necsajev neves tudósokat, valamint a fennmaradt levelek alapján utalt Ferriére-rel, Lipmannal és Schleyerrel fennálló kapcsolatára.
A nemzetközi gyermektanulmányi kongresszusoknak jelentős szerepük volt a különböző alapokról közelítő tudósok összeismertetésében. Az előadó számba vette az összes jelentős gyermektanulmányi konferenciát, majd ismertette Nagy László külföldi kongresszusi szerepléseit és sikereit. Vázolta Nagy Lászlónak a kor két legrangosabb gyermektanulmányi akadémiájához fűződő kapcsolatait is. (Genfi Neveléstudományi Iskola és a brüsszeli Pedagógiai Akadémia)
Kitért a Magyar Gyermektanulmányi Múzeum kiállításainak és kiadványainak külföldi visszhang- jára, és ismertette Nagy László idegen nyelvű munkásságát. Befejezésül fennmaradt könyvtára és fel- jegyzései alapján következtetett Nagy László tájékozottságára a külföldi szakirodalomban.
A következő előadó, Bollókné Panyik Ilona Quint Józsefről tartott előadást. Életének rövid ismer- tetése után az előadó rátért Quint tanítóképzésben végzett munkásságának elemzésére és értékelésére.
A budai állami tanítóképző igazgatója a tanítóképzés reformjáért folytatott mozgalomban nem csatlakozott a radikálisokhoz (Nagy László). Tájékozott volt korának reformpedagógiai irányzataiban és ismerte a gyermektanulmányozás eredményeit. Külföldi útjai során személyesen is tanulmányozta a kísérleti lélektan területén folytatott munkát Meumann és Wundt laboratóriumaiban. Több nemzet- közi lélektani és pedagógiai kongresszuson is részt vett. (Boroszló, Berlin, Brüsszel, München).
Pedagógiájára komoly hatással volt Nagy László: A gyermek érdeklődésének lélektana és Fináczy:
Ujabb törekvések a didaktika terén című műve.
Az első világháború után számos közéleti feladatot vállalt igazgatói munkája mellett (Országos Köz- oktatási Tanács, A TITOE elnöke, a Tankönyvügyi Bizottság tagja, a Pedagógiai Társaság, a Magyar Filozófiai Társaság, a Gyermektanulmányi Társaság, a Magyar Természettudomány Társaság tagja stb.).
Nagyfokú alkalmazkodó képessége és a kritikai alapállás hiánya tette őt a klebersbergi művelődés- politikai lelkes, odaadó hívévé. A hatalomhoz való viszonyát a kultúrfölény gondolatával való teljes azonosulás határozta meg.
Az 1925-ös népiskolai tanterv megalkotásában Quint Józsefnek vezető szerepe volt. A tanterv- készítésnél a reformpedagógia hatását tükröző módszertani elveket érvényesítette. Amikor azt tapasz- talta Quint, hogy a tanítóknak gondot okoz az új tanterv nyújtotta szabadság, s hogy felkészületlenül érte őket a változtatás, pedagógiai ismeretterjesztésbe kezdett. Változó társszerzőkkel írta és szerkesz- tette a Népiskolai Egységes Vezérkönyveket (15 kötet), melyek az egész ország tanítóságának mun- káját könnyítették meg. Országjáró tanítói tanfolyamokon is részt vett, s munkájában kiváló gyakorló- iskolai tanárokra támaszkodott (pl. Drozdy Gyula, Stolmár László, Boldis Dezső).
Quint József munkásságának értékelésekor Bollókné arra a kettősségre hívta fel a figyelmet, mely tantervkészítő munkája, módszerjavító törekvése, a tanítóképzésben vállalt jelentős tevékenysége és kritikátlan nacionalizmusa között fennállt.
Teszársz Kálmánról, a hazai pedagógus szakszervezeti mozgalom elindítójáról Felkai László tartott előadást. Bevezetőjében az apáról, Teszársz Károlyról emlékezett meg, aki neves vasmunkás és az általa létrehozott Vasas szakszervezet elnöke volt. A fiúnak, Kálmánnak élete végéig példája maradt az édes- apa, bár ez az örökség megnehezítette iskolás éveit (szocialista agitátor fiaként Pesten nem vették fel a tanítóképzőbe). Tanulmányai befejeztével Pestre került tanítónak, s itt lett tagja az SZDP-nek. Párt- munkaként a tanítómozgalom megszervezését vállalta, s munkája eredményeként 1917 végére már működött tanítói csoport a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségében. 1918-ban már 3000 tagot számláltak és az óvodai-tanítói szakcsoport mellett megalakult a polgári iskolai és a középiskolai tanári szakcsoport is. Még ebben az évben országos szervezetté bővült a tanítói csoport, amikor megalakult a Magyarországi Tanítók Szakszervezete (elnöke Teszársz Kálmán). A szakszervezet a közoktatásügy gyökeres reformját követelte, hirdette, hogy a műveltség nem lehet a kiváltságos osztályok mono- póliuma.
1919-ben Teszársz átvette az Új Korszak szerkesztését, mely rokonszenvezett a Tanácsköztársaság- gal. A Tanítók Szakszervezete ekkor már 20 000 tagot számlált. A Tanácsköztársaság bukása után Teszárszot, bár nem vallotta magát kommunistának, szakszervezeti tevékenységéért felfüggesztették tanítói állásából, majd bebörtönözték. Kiszabadulása után - a 20-as években - a munkanélküli tanítók segélyezését intéző 11 tagú bizottság elnöke lett, majd a Népszava gazdasági rovatának a szerkesztője.
A felszabadulást követő években a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetének volt vezetőségi tagja.
Az ülés utolsó előadója Ravasz János volt, aki A magyar pedagógia című folyóirat 90 évvel ezelőtti megindulásának kapcsán a szaklap első évfolyamának fontosabb tanulmányait tekintette át. Dolgozatá- ban a következő fontosabb témakörökkel foglalkozott:
Böngérfi János polgári iskolai tanár „Közoktatásunk újjászervezéséről" írt. Cikkében a korai iskola- választási kényszer megszüntetését, az alsó- és a felsőbb fokú oktatás egymásraépülését, a zsákutca nélküli közoktatási szervezetet tartotta kívánatosnak. György Aladár, az ismert kultúrpolitikai író (a marxizmus egyik első hazai ismertetője) az 1891-es törvény kapcsán „A kisdedóvás reformja" című
cikkében józan, a történeti perspektívákat is láttató mérleget állított fel. Szociális szempontból előre- lépésként értékelte a törvényt, de kifogásolta, hogy már 16 évesek is szerezhettek óvónői képesítést.
Verédy Károly fővárosi tanfelügyelő, az Eötvös által útnak indított szakemberek egyike, a népokta- tás és az iparosképzés problémáit fejtegette saját tapasztalatait is felhasználva.
A középiskola egyik aktuális kérdése az általánosan kötelező latintanítás volt. (1886-ban kiadták magyarul Frary francia szerző latinellenes könyvét Trefort miniszter megbízásából). A lapban Kardos Albert irodalomtörténész síkra szállt a széles körű latintanítás mellett a nemzeti hagyományokra hivat- kozva.
Az érettségi vizsgákkal beszámoló formájában Fináczy Ernő, tágabb tematikával Kemény Ferenc foglalkozott. A francia felsőoktatás reformjáról Felméri Lajos kolozsvári egyetemi tanár, a német tanárképzés átalakulásáról Csengeri János klasszikus filológus számolt be. A tanárképző intézeti taná- rok képzése is előtérbe került, ezt tükrözik Dezső Lajos, Radó Vilmos és Sebestyén Gyula cikkei.
Befejezésül az előadó megállapította, hogy a lap első évfolyama tartalmában megfelelt a Pedagógiai Társaság tudományos és népszerűsítő programjának és jó keresztmetszetet adott pedagógiánk akkori állapotáról.
Az egyes ülésszakok után rendezett vitákon többek között a következő kérdéseket érintették:
Hozzászólás hangzott el Spranger műveltség érték-értelmezéséről. Vita folyt Quint józseffel kapcsolat- ban arról, hogy a közéleti, politikai magatartás és a tudományos életmű együttes értékelésénél hogyan határozható meg a társadalmüag haladó tudós. Nagy László külföldi kapcsolataival összefüggésben fel- merült a reformpedagógia, ezen belül a gyermektanulmányozás fokozatos elszigetelődésének kérdése.
Kutatási módszerekről szólva, a felszólalók egyetértettek abban, hogy a legtöbb gondot okozóHorthy- korszak elemzésénél csak a differenciált, sokrétű megközelítés módszere hozhat megfelelő eredményt.
A felolvasó ülés a délután elnöklő Bajkó Mátyás zárószavával ért véget. Beszédében visszatért a délelőtti elnöki nyitógondolatra, az évfordulók jelentőségére neveléstörténetünkben. Megállapította, hogy a színes, tartalmas előadások, a vártnál nagyobb érdeklődés, és a vitákban való aktív részvétel mind azt mutatta, hogy a kutatók egy-egy nagyobb korszak tanulmányozása mellett szívesen vállakoz- nak jeles tudós személyiségek életének és munkásságának megismerésére és megismertetésére.
örvendetesnek tartotta az elnök azt a változást, hogy a korábbi étekkel ellentétben, a felolvasó ülés végén nem kell szomorúan megállapítania, hogy nincsenek fiatal kutatók a neveléstörténészek között.
A mostani ülésen a kutatói pályán nem régen elinduló két fiatal is kapott előadási lehetőséget, s el- mondható, hogy ígéretesen szerepeltek (Szűcs Ágnes, Tőkéczki László). Ez a vezetőség tudatos után- pótlást nevelő munkásságának első eredménye, s Bajkó Mátyás abbeli reményét fejezte ki, hogy ez még csak a kezdete egy egyre szélesedő folyamatnak.
Befejező szavaiban különösen hasznosnak értékelte a témákról rendezett vitát. Az előadóknak fel- tett kérdések is megmutattták az őszinte érdeklődést és azt a mindenki számára hasznos együttgondol- kodás iránti igényt, ami az ország különböző részeiben egymástól távol dolgozó kutatók eredményes munkájának elengedhetetlen feltétele.
Szűcs Ágnes
TÁJÉKOZTATÓ AZ MTA PEDAGÓGIAI BIZOTTSÁGA 1982. FEBRUÁR 19-1 ÜLÉSÉRŐL
Az ülésen Barabás János, az Állami Ifjúsági Bizottság titkára adott tájékoztatót „Az ifjúság helye, helyzete a 80-as évek társadalmában" címmel. Meghívottként részt vett az ülésen Nemes Péter, az MSZMP KB munkatársa, Helmich Dezső, az MTA II. Osztályának munkatársa és Balogh László,a Peda- gógiai Szemle szerkesztője.
Barabás János előadásában az ifjúsággal foglalkozó intézményrendszer feladatairól, terveiről, az ifjúsággal foglalkozó kormányzati munka során felmerülő, átgondolást igénylő kérdésekről beszélt.
Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a társadalmi-gazdasági változások számos új kérdést vetettek fel az ifjúság és a társadalom viszonyában, amelyekre nem rendelkezünk ma még kiérlelt válaszokkal. Az ifjúság és a társadalom' viszonyát ma szabályozó felfogások a 60-as évek végén, a 70-es évek elején
