LŐKÖS ISTVÁN
Danilo Kis és a mai szerb próza
Jugoszláviában az irodalom elvi esztétikai kérdéseit tisztázni és előre vinni kívánó vitáknak komoly hagyománya van. A két világháború között, a harmincas években s a negyvenes évek legelején a szocialista irodalom- és művészetszemlélet- ről, mindenekelőtt valóság és művészet viszonyáról, a művészi tükrözés specifikus voltáról folyt éles polémia, amelynek folytatására a felszabadulás után került sor, s amelynek végeredménye — úgy 1952 táján — a sematizmus elutasítása s egy rugalmasabb irodalompolitika kialakítása volt. A polémiák szereplői között, a jugo- szláv irodalmak olyan kiválóságait nevezhetjük meg, mint a minap elhunyt horvát Miroslav Krleza, vagy éppen a szerb szürrealizmust képviselő Marko Ristic és Oskar Davico. Az ötvenes évtized derekáig a viták színvilága jelentősen gazdagodik.
Igaz, a hangnem néha erőteljesebb a kelleténél s olykor talán a meddőség jegyei is kiütköznek, a végeredmény azonban — S' végső soron ez a fontos — a rangos művek számának gyarapodása. Egyre inkább megvalósulni látszik mindaz, amit 1952-ben a Jugoszláv Írószövetség ljubljanai kongresszusán Krleza igényként így fogalmazott meg: „Abban a pillanatban, amint megjelennek nálunk a művészek, akik tehetségükkel, tudásukkal és ízlésükkel képesek lesznek »szubjektíve vissza- tükrözni baloldali valóságunk objektív motívumait«, megszületik a mi saját Művé- szetünk. És ha kifejlődik hozzá az a szocialista kulturális médium, amely tudatában lesz gazdag múltjának, s tudatában lesz kulturális küldetésünknek a mai európai térben és időben, ennek a Művészetünknek múlhatatlanul meg is kell jelennie."
Az egyes jugoszláviai nemzeti irodalmak (szerb, horvát, szlovén stb.) mai állapo- tát vizsgálva a legszigorúbb alapállásból közelítő irodalomtörténész-kritikus is meg- elégedéssel nyugtázhatja: valamennyi irodalomban időt álló művek, sőt életművek teremtődtek — mintegy jelezve a tartalékokat is, amelyek a szerb, a horvát, a szlo- vén vagy a macedón irodalom további fejlődésének lehetőségeit is hordozzák.
A folyamat kísérője a közelmúltban is s a mában is további polémiák sora.
Nem túl rég a Crna Gora-i Miodrag Bulatovié munkássága került a kritikai viták pergőtüzébe, utóbb pedig a szlovén neoavantgarde képviselőinek olykor talán túl- hajtott kísérletei körül alakult ki, a Szlovén Írószövetség tizenhatodik maribori írótalálkozóján hevesebb, elvi igényű disputa. Az újabb szerb irodalom legutolsó hangos vitája sem túl régi: a hetvenes évek második felében zajlott, kiváltója Danilo Kis 1976-ban megjelent elbeszéléskötete, a Borisz Davidovics síremléke volt.
Jellegét, méreteit találóan összegezte Bányai János, amikor így fogalmazott: a kötet
„több mint fél évig a viták pergőtüzében volt, érvek és gyanúsítások, bírálatok és ledorongolások, kihívások és telefonálások, színes sajtó és esti lapok szóltak, han- goskodtak ellene és mellette". E polémia különössége, hogy megszólalt benne maga az író is, sőt a végszót mondta ki, amikor megírta és közreadta Anatómiai lecke című vitairatát, amely nemcsak az őt támadó kritikák cáfolatának foglalata, hanem vallomás is az írói műhelymunkáról. Ez a Danilo Kiá-kötet 1978-ban jelent meg s a polémia okán az újabb szerb irodalomnak alighanem fontos irodalomtörténeti eseménye lett, egyben Danilo KiS írói pályájának is jelentős fordulója. Alapossága, az írói elkötelezettség kinyilvánítása, érvelési módszere s nem utolsósorban a pamflet műfajához igazodó hangneme okán találóan hasonlítják Miroslav Krleza 1932-es Leszámolásom velük című vitairatához.
Ha egy író munkássága s alkotóműhelye körül a több nemzetet és nemzeti- séget magába foglaló Jugoszlávia irodalmi életében ilyen heves, a jelek szerint olykor a személyeskedést sem nélkülöző vita alakult ki, az író nyilván — s ezt az ellenfelek is elismerik — számottevő reprezentánsa annak az irodalomnak, ame-
lyet képvisel. Danilo Ki§ maradéktalanul annak minősül — jóllehet könyveinek kötetszáma és oldalterjedelme nem túl nagy. Pedig már lassan negyedszázados írói pályaszakasz áll mögötte. A hatvanas évek legelején debütált, egy évtizeddel az- után, hogy a szerb irodalom először igyekezett radikálisan szabadulni a sematiz- mus ballasztjaitól, s csaknem fél évtizeddel azt követően, hogy a nála hét évvel idősebb pályatárs, Miodrag Pavlovié eseményszámba menő novelláskötete, a Híd a semmibe megjelent. A modernizálódás évtizede volt ez, az az időszak, amikor a két háború közötti szerb szürrealizmus igazán nagy tehetségű képviselői ú j r a szerepet kaphattak, s amikor a művelődéspolitika egészséges toleranciája ablakot tárt a nyugat-európai irodalmak legújabb törekvései előtt is. Pavlovié és Danilo Ki§, valamint nemzedéktársai éltek az ú j befogadásának s a kísérletezés szabadsá- gának lehetőségével s ennek köszönhető, hogy a hatvanas és hetvenes évtizedben tehetséges, fiatal prózaírók egész sora gazdagította a modern szerb elbeszélő- és regényirodalmat. Közülük néhányat — Miodrag Pavlovié mellett' Branimir Séepano- viéra, Borislav Pekiére gondolunk — már a magyar olvasó is ismerhet.
Danilo Kiá egyszerre két regénnyel lépett a közönség elé. A korábbi keletke- zésű Manzardban Bori Imre „a fiatal szerb_ p r ó z a . . . egyik mintadarabját" jelöli meg, figyelmeztetve egyfelől a regény gyengeségeire, másfelől arra, hogy ez a mű
„szertelenségeiben... egy egész írónemzedék fellegjárásáról beszél", s benne a köl- tői képzeleté a domináns szerep. És valóban: azok a prózaírói adottságok, amelyek későbbi műveit jellemzik majd, jórészt hiányoznak a Manzardból. Költőisége vi- szont nem puszta játék. Azt mondhatnánk: Danilo Kis írói alkatának alapjellem- zője, s mint ilyen — más-más alakzatban — mindvégig jelen lesz későbbi regé- nyeiben.
A Manzarddal egy időben közreadott, a 44. zsoltár című regény, már érettebb alkotás, és invenciózus íróegyéniségre vall. Ha amott a poézisra való hajlam volt az elsődleges, akkor emitt a prózaírói készség szembeszökő. Bori Imrével egyet- értően kell vallanunk azt is, hogy a 44. zsoltár esetében bár „kisregényről beszé- lünk, . . . ám már epikai szélességét dicsérhetjük". És persze korántsem csak azt.
Ez a regény ugyanis már sejteti Danilo Kis írói élmény világának . mélyebb rétegeit is, azokat, amelyek majd később „családciklusában" .is oly meghatározóak lesznek, s amelyek alapján eddigi munkáit Kelet-Közép-Európa történelmi . valóságának egyedi vetületeként tarthatjuk számon. Az irodalmi díjjal jutalmazott regény sike- rének egyik kulcsa is ez a kelet-közép-európai kötődés: az újvidéki razzia szörnyű- ségeit idézi fel benne egy lágerregény eseménysorának keretébe - ágyazva, az emlé- kezés síkján. A kritika általában egyetért abban, hogy ez a mű leghatásosabb rész- lete s mert egységes eseménysorrá áll össze s az emlékezés tükrében elevenedik meg, a regénystruktúrában fokozott jelentőséget kap. Az újvidéki Duna-szakasz jegén történtek leírásának regénybeli értékét mégsem csak az effektusok alkotják, hanem az is, hogy az író elemző igénnyel szól az eseményekről. S itt már ismét az a Danilo Kis lép az olvasó elé, aki későbbi regényeiben tudatosan így ábrázolja gyermekkorát, az általa megélt eseményeket, amelyeket gyermekként sokszor nem értett, felnőtt fejjel viszont a megtörtént értelmetlenségek okait szeretné megvilá- gítani. „•— Nem értem — mondja- a regény hősnője gyermekkori emlékeit ú j r a élve emlékezés formájában. — Miért tilos villamoson utazni? Ezt végképp . n e m ér- t e m . . . Hogy...tilos villamoson utazni. Az anyja ekkor ütött a homlokára, de nem úgy, mint akinek eszébe jutott valami, nem ezzel a hétköznapi mozdulattal, n e m : anyja a homlokára szorította a kezét, nem csodálkozva, hanem mintha valamilyen keserű- elhatározást akarna letörölni a homlokából kisimított tinccsel együtt; látta, ahogy a karja kétségbeesett mozdulattal mutat előre, arra az oldalra, ahol úgy állt a villamos, mint valami játékszer, az ő bámuló szemében pedig továbbra is ott az a kérdés: Nem értem. Miért tilos villamoson utazni? Mintha először látna villamost, és duzzogva kérdezi, mire való akkor, ez az áramszedős doboz, közlekedési eszköz-e vagy gyerekjáték, vagy valami még; kevésbé érthető dolog, talán valamilyen veszé- lyes játék vagy bűnös hely; anyja feddő hangját hallotta:
64
— Az istenért, hiszen már nem vagy gyerek! Hát nem veszel észre semmit magad körül, ha nem figyelmeztetnek rá? — és mintha ábécés könyvet mutatna valakinek, aki még nem tud olvasni, vagy csak úgy tesz, mintha tudna: — Olvasd el. Ott, ni, fehér betűkkel. Az ajtó m e l l e t t . . . Érted? Jól tudsz n é m e t ü l . . . Azt, azt a táblát a villamoson. Az ajtó mellett. FÜR JUDEN VERBOTEN. Érted-e? Für Juden verboten. Érted már?"
Az Anatómiai lecke egyik passzusában „rögeszmeszerű témáiról" beszél Danilo Kis — betekintést engedve írói műhelymunkájának világába. „Hivatásos írónak lenni — mondja — itt és most, vagyis az irodalmat vallani egyetlen szenvedélyünk- nek és hivatásunknak, annyit jelent, mint szüntelen meghasonulásban élni ön- magunkkal és a világgal, önmagunkkal, mert minden más tevékenység, még ha valamiképpen kapcsolatban van is az irodalommal, életvitelünk és tehetségünk megtagadásának, egyfajta pótszernek és időfecsérlésnek, önmagunk elárulásának tűnik. Én azonban, sajnos, ennek ellenére, az irodalomhoz határozott elkötelezett- ségem ellenére, mégsem hivatásosan, hanem úgy írok, mint egy költő, ami azt jelenti, hogy valamiféle költői ihletettségben, kizárólag rögeszmeszerű témáimmal foglalkozom, és csak azoknál a témáknál és problémáknál időzöm, amelyek intime, azaz szellemi és erkölcsi mivoltomban tartósan foglalkoztatnak. Egyszerűbben szólva, nekem nincsenek előre kiválasztott témáim, amelyekről azért írok, mert az most a bestseller, »a nap témája«, vagy mert éppen megrendelték nálam, hanem azok- ban a ritka (és egyre ritkább) órákban ülök íróasztalhoz, amikor betelt a pohár, amikor valamely szellemi, erkölcsi vagy lírai dilemma és kétely olyan méretűvé duzzadt bennem, hogy úgy érzem, valakivel közölnöm kell."
A közlésnek ilyen típusú kényszere a 44. zsoltár megírása után majd fél év- tizeddel lepte meg az írót. 1965-ben jelent meg „családciklusának" (Kert, hamu, Korai bánat, Fövenyóra) első darabja, a Kert, hamu című regény. A közlés kény- szerének indítékairól — más műveire is vonatkoztatva — maga Danilo Kis beszél.
„Első könyveim — írja az Anatómiai leckében —, . . . abból a (mégiscsak) fiatalos kíváncsiságból fakadtak, amely egynéhány lírai és metafizikai kérdésre keresett választ: honnan jövök? ki vagyok? merre tartok?"
A válaszért a valósághoz nyúlt: gyermekkorának prizmaszerű, töredékes em- lékeit fogta vallatóra, az élmények mélyrétegeibe ásott. A töredékesnek tetsző valóságanyag gazdagabbnak bizonyult, mint gondolnánk: az emlékezés prousti ára- dása valósággal ontja a látszatra epizódszerű, ám valójában nagyon is történelmi súlyú, végül is szép ívű cselekménnyé szerveződő eseményeket. Valós élethelyzetek ezek, egy család — tegyük hozzá: sajátosan kelet-közép-európai család — életét, sorsát alakító szituációk, amelyek történelmi és művészi hitelét aligha lehet kétségbe vonni. Pontos és általános érvényű szociális körülményeik rajza s még inkább az apa, Eduard Sam tragikus sorsának beteljesedése. Mert miről is szól ez a legtisz- tább lírával átszőtt, egy kisgyermek emlékeiből épülő komoly regény? Egy apai ágon zsidó, az anyain Crna Gora-i család hányattatásairól az Ür 1942. esztendejé- ben. A színtér a Duna-táj két egymástól nem túl távol eső pontja: az egyik egy vajdasági kisváros, a másik egy nyugat-dunántúli magyar falucska, ahová Eduard Sam — ez a furcsa, egyáltalán nem gyakorlatias, a falusiak által hóbortosnak tar- tott, alkoholizmusban szenvedő apa — menekítette családját a pogrom elől. Azért ide, mert valaha maga is innen származott el, s a regénybeli történés idején még itt élnek rokonai. Az emlékező gyermek itt cseperedik iskolássá, itt talál pajtásokra iskolatársai körében, itt éli át a gyermekszerelem varázsát, de itt kell ráébrednie a kirekesztettség érzetére is s átélnie annak állapotát. Pedig innen még messze esik az üldöztetés árnyéka, „a tisztelendő úr kivételes kegyéből" a kisfiú részt vehet a bérmálás ünnepén is, a hittanórák anyagában való jártasságát, tudását pedig a tisztelendő úr is, Rigó kisasszony (a tanítónő) is „irigylésre méltónak tartja".
Legnagyobb olvasmányélménye, a Kis iskolai biblia, amelynek metszetei fölé „za- katoló szívvel hajol", s amelynek olvasása közben „átélte... és átszenvedte... az összes ószövetségi lények sorsát, a bűnösök vétkét s az igazak igazságát, Káin v o l t . . . és Ábel, felváltva, ott ü l t . . . Noé bárkájában, és együtt fuldokolt... a ten-
gerben a bűnösökkel." Ez utóbbi „bibliai drámát mindig és újra á t é l t e . . . mint a m a g a . . . drámáját", de végül „az őszinteség pillanataiban" tudomásul kellett ven- nie: valójában neki nincs helye a bárkában: „ . . . tisztán láttam, hogy nekem nincs helyem a bárkában, s ott reszkettem anyám ölében, ázott pokrócba burkolva, valami háztetőn, azzal a maroknyi emberrel együtt, aki még megmaradt, tudva tudván, hogy ez az utolsó menedékünk, az eső pedig, egyre zuhog biblikusán. Én együtt égek ezekkel az emberekkel a bűnhődés lángjaiban, a háztetőn, mint valami korall- zátonyon a tenger közepén, s körös-körül fölfúvódott állati és emberi hullák úsz- kálnak, halakként villannak első kicsiny, ma született csecsemők tetemei, s az aggok ráncos, szőrös teste."
Nemcsak a Kert, hamu, a „családciklus" másik két regénye is (Korai bánat, Fövenyóra) ebben az életanyagban gyökerezik. Már a Kert, hamu regényvilága jelezte: Danilo Kis roppant szerteágazó képet tud rajzolni gyermekkora valóságá- ról. Regénytere valósággal kitágul, éspedig azáltal, hogy figyelmét nem kerülik el a legapróbb valóságelemek sem. Apróságokat ragad meg, de általános érvényű igazságok hordozóivá teszi azokat, s bár helyenként láthatóan a francia „nouveau román" részletező módszerével dolgozik, mégis megőrzi „eredetiségének minden ismérvét" (Bori Imre).
Hogy mennyi lehetőséget kínált a Kert, hamu megírása közben feltárt valóság- anyag, azt a Fövenyóra mutatja meg igazán, amelyben az előző mű egyetlen „epi- zódját terebélyesíti regénnyé egy 1942. április 5-én keltezett valóságos levél szöve- gének ürügyén" (Bori Imre). Ezúttal is a közlés kényszere mozdította az író tollát, a kényszer forrása pedig még mindig a korábban már idézett, önmagának feltett kérdés: „honnan jövök? ki vagyok? merre tartok?" Már a Kert, hamu lapjain sem mindennapi figurává emelte az író az apa, Eduard Sam alakját, akit igazából az emlékező regénybeli gyermek csak felszínesen ismerhetett. Meghasonlásairól, em- beri gyöngéiről lehettek emlékei, de ezek okairól már alig valami. Eduard Sam Új Ahasvérusként bolyong szülőföldje tájain — bolyongásával, különcségének kül- sőségeivel növelve a személye körül terebélyesedő titokzatosságot. Aztán — sorsa beteljesülvén — eltűnik örökre: egy munkatábor nyeli el. A megsemisülést jelentő távozása után csupán „sűrű és ragadós, halotti c s ö n d . . . " maradt. És néhány apró tárgy, emlék gyanánt. Mint a Fövenyóra kapcsán említett levél is. Ezekből kell összeállnia az újabb képnek az apáról — s természetesen a családról is —, amely az író által önmagának feltett kérdésekre választ adhat. Míg a Kert, hamuban el- sősorban a gyermekkor emlékanyagából szerveződött a regény eseménysora, addig a Fövenyóra regényvilágában a fikció kapott primer szerepet, amit megírásának már említett indítéka, az 1942-ből származó valóságos levél magyaráz. A fikció azonban mégsem puszta kitalálás, valóságelemei is megvannak. Egyfelől a levélből megismerhető, Eduard Sam és családja viszontagságainak életanyaga ez, másfelől egy eruditív módon birtokba vett információs anyag, amelyből egy markáns kelet- közép-európai táj, a Vajdaság képe bontakozik ki. És ebből nem kisebb eredmény, mint az egyetemes érvényűség ténye származik. A Fövenyóra ezért is válhatott a mai szerb próza egyik kimagasló alkotásává...
A „családciklus" leírása után adta közre Danilo Kis nagy vihart támasztó el- beszéléskötetét Borisz Davidovics síremléke címmel. Ennek megszületéséről is vall már idézett vitairatában, ezúttal is egy számára „rögeszmeszerű témát" említve a megírás indítékaként. A téma a szocializmus világához kötődik: a személyi kultusz törvénysértéseinek problémaköréből való. Az írói felelősségtudat sarkallta a novel- lák megírását, mint mondja: kortársként morális kötelességnek érezte vallomást tenni szépírói formában arról a történelmi tragédiáról, amely a személyi kultusz számlájára írandó. Ezúttal személyes élményanyagra nem támaszkodhatott, maradt hát a műfaj váltás megoldása: a tényirodalom eszközeinek széles körű alkalmazása.
Az elbeszélésekben dokumentumokból, tehát „zömmel nem szépírói jellegű iro- dalom" forrásanyagából építkezik, számtalanszor hivatkozásokat is közölve: honnan származnak információi, frói invenciózusságát dicséri, hogy ebből az anyagból is az 66
irodalmi műalkotás kritériumait hordozó, mondhatni virtuozitással megírt műveket produkált. És olyan elbeszéléskötetet komponált, amelynek „egységét... központi hősének, Borisz Davidovicsnak a személye biztosítja" (Bori Imre).
A mű körül fellángolt vita, majd az értőbb és higgadtabb kritikai állásfoglalá- sok sokféleképp közelítettek a személyi kultusz bírálatának szánt műhöz. Nagyobb részük plágiummal vádolta a szerzőt s a mű elemző értékelése helyett vádaskodá- sokba csapott át, más részük — az értő kritika — a mű etikai, esztétikai hozadé- kára figyelt fel, s arra, hogy milyen hely, rang illeti meg a Borisz Davidovics sír- emlékét Danilo Kis oeuvre-jében s a mai szerb próza fejlődéstörténetében. Ez az értő interpretáció nem kételkedik Danilo Ki§ igazságkereső szenvedélyének őszin- teségében és tisztaságában, művészi eredményeit pedig az újabb szerb irodalom ki- emelkedő produktumaként értékeli...
MILOSEVITS PÉTER
A horvát „farmernadrágos" próza
A farmernadrág fiatalító, örökifjító szer, és bűvereje önmagára is hat, hiszen a farmer már három évtizede képviseli tüntetően az ifjúságot. Egy divatcikk, amely tartósan az, egyben önmaga ellentéte is, azaz több önmagánál. Az ifjúságnak, per- sze, számos más és régebbi keletű attribútuma is van, a farmernadrág azonban a fiatalságot mint öntudatot, mint a „nem fiatalság" iránti különbségtudatot jel- képezi. Azonos jelentéstöltettel hordta a farmert nemzedékek sora, Marion Brandó- tól a mai csövesekig, mégsem vált konvencióvá, nem nyert polgárjogot polgári, hivatalos és hivatali körökben, közegekben. Viselik idősebbek, jómódúak, sznobok, piperkőcök, megállapodottak és a csinovnyikok, de még mindig használható az ő pukkasztásukra is.
Divaton felüli szívóssága, öröklődő jelképessége folytán a farmernadrág, egy alkalmas megközelítésben, irodalmi szakkifejezéssé vált. Aleksandar Fiáker zágrábi akadémikus használta a mai horvát próza egyik áramlatáról írott monográfiájának címében (Hrvatska próza u trapericama). Flakernak egy azonos témájú tanulmánya magyar nyelven a „Helikonban" jelent meg (1979. 4. sz.), könyvének német nyelvű kiadását pedig Szabolcsi Miklós ismertette a „Nagyvilág"-ban (1977. 10. sz.); ez a recenzió magyar összehasonlító lehetőségekre is utalt. ,
Fiáker a találó, de metaforikus terminus technikust pontosan meghatározta:
„Farmernadrágosnak nevezem azt a prózát, amelynek akár első, akár harmadik sze- mélyben megjelenő ifjú elbeszélője sajátos stílusát a városi fiatalság beszélt nyelve alapján alakítja ki, és tagadja a tradicionális, állandósult társadalmi és kulturális struktúrákat. E próza modelljét Salinger teremtette meg az amerikai irodalomban Zab hegyező című paradigmatikus regényével, majd ez a modell különböző változa- tokban az európai irodalmakban is elterjedt."
A horvát irodalomban ez a prózatípus az ötvenes évek derekán jelentkezett, amikor a többi jugoszláviai köztársaságban a háborút követő évek sematikus iro- dalmának meghaladásában a költészet járt az élen, a horvátoknál viszont éppen a farmernadrágos próza. Világirodalmi hatásra jött létre (a „Krugovi" című folyóirat körül csoportosuló akkori fiatal írók erőteljesen orientálódtak, műfordítóként is, a világ irodalmai felé). A farmernadrágos próza horvát változatának sajátos arcu- lata azonban a honi körülményeket tükrözve alakult ki. A hidegháború idején egy speciális helyzetű szocialista országban élő nemzedék kamaszkorból felnőttségbe
