DÖBRENTEI KORNÉL
Egy régész naplójából
Soha nem ott ér véget a haza, ahol a felcser-idő barbár vágdalkozása nyomán kiserkedt bő folyamban a tiltás és az
atlaszon megalvadt torz rajzolattá — ó, sakálnyálból kikevert, nyomorú pompájú festék, melyen olcsó lakként csillog az eszmepír, nem kurtíthatod a lelket is csökötté, mert a tenger ábrándját a só hajszolja a vérben, a búzamezők szétrepesztenek minden kalodát, s aranyhömpölyben eláradnak oda, ahol a balsors kérdésre tátott hamleti szájjal rágja a tájat,
s ott is abból a földből kenyerednek, melyet az ősök: a pórok, lófők s fejedelmek teste lényegített át, atomjaikkal ők országolnak a humuszban szüntelen, a kukoricásra fölparancsolják rendületlenül
a lét zöld zubbonyát,
s midőn lezuhannak a tagló-zord sorompók, nem a legelők hőkölnek vissza, hanem a csorda! — Soha nem ott ér véget a haza,
de oszthatatlan tovább honúl a televény alatt, akkor is ha elsüppedt haranglábakon biceg az emlékezet,
anyaföld göröngyűlj menekítőn a balladákat
csikorító csontok fölé, óvd meg a sírokban telelő múltat, jaj ne takard ki —:
csak midőn a kufárzsír szivárványából kivajúdják
megigazult színüket a zászlók.
24
