— Menjen a körletébe, majd holnap mindent tisztázunk... Pihenjen, most ez a legfontosabb. És nyugodjon meg. — Bondár István kinézett az ablakon, sűrű, nagy pelyhekben hullt a hó.
— Hadnagy elvtárs . . . Engedélyt kérek hósöprésre.
Kerekes hadnagy az ablak felé fordult. Háttal mondta:
— A nyírfaseprőt megtalálja a helyén... De a körletet ne hagyja el. Figyelni fogom!
Bondár István csak állt.
— Menjen már! Az istenit!
Bondár István még egy darabig nézte a hadnagy hátát, aztán szó nélkül kifor- dult a helyiségből.
19.00
Egyenletes tempóban, kimért mozdulatokkal seperte a havat. Nem sietett. Kima- radásának határidejéig, huszonnégy óráig még bőven volt ideje. A kövér hópelyhek bebújtak a zubbonya alá, a gerincén izzadságpatakokban csordogáltak tovább, lefelé, a lábszáráig. De a fiú mindezzel nem törődött, csak a munkájára figyelt. Olyan szépen söpört, mint még sohasem. Kis szobája ablakából Kerekes hadnagy meg- indultan nézte a hajladozó fiút. — Kemény kis kölyök! — gondolta magában. — Túléli! Hát persze! Hiszen még előtte van az é l e t . . . A teljes emberi é l e t . . .
Visszament az íróasztalához, folytatta a félbehagyott munkáját.
A hó meg csak szakadt az égből, egyfolytában, megállás nélkül.
Másnap, ebédszünetben.
Bondár István a betegszobában tért magához. Horváth Jóska ült az ágya szélén.
— Hogy vagy? — kérdezte a kisfiú. — Ugye már nem vagy beteg?
KACHELMANN JÁNOS MUNKÁJA 32
