HAZAI TÜKÖR

HAZAI TÜKÖR

LÖDI FERENC

BI BLOKO VOGYEN - LELKEK ABLAK NÉLKÜL

A szocializmust a kiskundorozsmai cigányokkal, és látszólag nélkülük építjük.

Ebből az ellentmondásból következik: dehogyis tartanak velünk ott, ahol már tart- hatnának, részelhetnének az emberibb életből. Ha Hitleren múlik, kiirtotta volna őket az utolsó purdéig egész Európában, mint ahogy tette is velük a fasiszta biro- dalomban. A szocialista humanizmust mint fegyvert állítjuk szembe a hitleri „kon- cepció"-val, amely nem lett volna kíméletesebb velünk, magyarokkal és más anya- nyelvűekkel sem.

Kicsit triviálisan hangzik: a szocializmus és a kiskundorozsmai cigányság. Mintha nem egy nyelven beszélnénk, amikor az emberibb életről van szó. A makacs előítéle- tek sokunkkal nem engedik kimondani, hogy a kiskundorozsmai cigányság sem az, ami azelőtt, sok évtizeddel volt. Életvitelében ugyan nem sokat változott, önérzeté- ben annál inkább. Megfogja a munkát is, csakhogy annak eredményével nem tud bánni. Egyszer hopp, máskor kopp. Igen, így élnek. Amikor pénzhez jutnak, a putri mulat nemre és gyerekre való tekintet nélkül. Ilyenkor, részeg fővel ejtik meg a gyönyörű szemű, érdemes életre is nyílható 11—12 éves iskolaköteles lányokat, akik aztán „asszonyiságuk"-kal nem lépik át már többé a tanterem küszöbét.

A homo sapiens kozmikus rakétáival kilépett a Földről, ki a világűrbe, és le- ereszkedik majd más égitestekre, meghódítja azokat. Csakhogy én itt állok Do- rozsma szélénél, és lehúz a sár. S amíg ezt látom, nem tudok felszabadultan örülni a rakéták sebességének. S mert itt és most élek, közöm van a múlthoz, a jelenhez, jövőhöz, amely a miénk, minket illet és csak mi osztozkodhatunk rajta. Hol van Kiskundorozsma? Szeged mellett. S hol van Szeged? A Tisza déli részén álmodja, kínlódj a gyönyörű jövőjét.

A Tisza-parti „metropolis" részeg fényeinél lapozom a kiskundorozsmai tanács végrehajtó bizottságának öt évvel ezelőtti, 1964. április 30-án dátumozott beszámoló- ját a cigánylakosság helyzetéről. Hasonlítgatom ezt a beszámolót egy frissebb, ugyan- csak hivatalos dokumentummal, amely 1968. szeptember 23-án kelt. A kettő össze- vetését többnyire szabadon, idéző- és gondolatjel nélkül vetem papírra, hozzátéve, közbeszúrva sok-sok személyes élményt és tapasztalatot, a cigánykérdésben afféle közéleti szereplést is, amelynek ugyan tapsoltak egyszer-kétszer, azon frissiben, de azután elült a taps, és maradt minden a régiben.

* * *

A cigánytelep a község északnyugati részén fekszik, mintegy 800 négyszögöl területen. Ez a rész a község legmélyebb pontja. Az átlagos tengerszintmagasság 80—84 méter, míg ezen a részen alig haladja meg a hetvenet. Esős időszakokban a telepen 35—40 centiméter magas a vízállás, de a környék is teljesen zsombékos.

Ezen a 800 négyszögöl területen 36 kunyhóban 282-en laknak. Körülbelül 67 családot alkotnak. A családokat nem könnyű elkülöníteni. Van férfi, akinek egy másik nőtől is van egy-két gyermeke születendőben.

A kunyhók részben elfogadható állapotúak. Gazdáik éveken keresztül idény- munkások voltak, és jelenleg is dolgoznak, vagy már állandó munkahellyel rendel- keznek. A lakások átlagos állapota nagyon rossz. Négy-öt tűrhető csak, 32 pedig összedűlőfélben. Egy-egy kunyhó belseje három-négy lépés hosszú és ugyanilyen széles. Legtöbbjén nincs ablak és ajtó. Egy-egy kunyhóban heten-nyolcan laknak.

Felszerelés, bútorzat csak kevés helyen található, az is egy rossz asztal, ágyféle, esetleg pad, valamilyen ülőalkalmatosság. Ruházatuk általában nem megfelelő. Leg- többjén rongyos és piszkos. A gyerekek sokszor a felnőttek ruháiban járnak, melyek

429

vagy a bokájukig érnek, vagy eltakarják őket teljesen. Tisztálkodási lehetősége a telepnek nincsen. Az ivóvizet is több száz méterről hordják, mosáshoz pedig a göd- rökben felgyülemlett talajvizet használják. Ügynevezett bíró áll a telep élén, aki vitás ügyeikben igazságot tesz, és figyeli: idegen cigány jön-e a telepre? Megfelelő-e a magatartása? Ott maradhat-e? Rossz szokásuk az unaloműző kártyázás, amely pénzre megy még az iskolás gyerekek között is. Ebből parázs veszekedések támad- nak, olykor bicskázás, véres verekedés is.

Fizetési napokon nem ritka a részegeskedés, melynek következménye, hogy a következő munkanapokon a berúgottak elmaradnak a munkából.

1963. d e c e m b e r 8-1 á l l a p o t + a z 196t-es s z ü l e t é s e k s z á m a :

1886-tól 1897-ig: 1 férfi 4 n ő 1897-től 1910-ig: 6 „ 8 „ 1911-től 1948-ig: 54 „ 61 „ 1948-tól 1957-ig: 43 „ 28 „ 1958-tól 1960-ig: 7 „ 15 „ 1960-tól 1963-ig: 21 „ 13 „ 1963-ban: 3 „ 10 „ 1964-ben: 7 „ 1 „ ö s s z e s e n : 142 férfi 140 n ő

67 c s a l á d b a n a g y e r m e k e k m e g o s z l á s a s z e r i n t i k i m u t a t á s :

11 c s a l á d b a n n i n c s g y e r m e k ( e g y fiatal é s 10 ö r e g c s a l á d ) 14 c s a l á d b a n

11 6 9 6 3 6 2

1960 ősze előtt csak I—III. osztályok voltak a cigányiskolában. Négy évvel ez- előtt már I—IV. osztály volt. A fejlődés nyilvánvaló, de nehezen mérhető. A tanulók létszámának alakulásából is látható, hogy ez a fejlődés eléggé hiányos. Az elsőtől ahogyan haladnak a felsőbb osztályok felé — úgy csökken évről évre az osztályok létszáma, és növekszik a mulasztás miatt az osztályozhatatlanok száma.

I s k o l á s o k s z á m a : I. H . m . IV. V. VI.

1969—61 20 12 6 _

1901—62 27 8 10 5 ^—

1962—63 35 11 8 6 4

1963—64 36 11 6 3 3 2

O s z t á l y o z h a t a t l a n o k : 1960—61

1961—62 14 4 4 1 ^{— —}

1962—63 24 6 5 3 2 ^—

1963—64. I. f é l é v — 6 1 1 — —

M u l a s z t á s o k n a p o k b a n :

1960—61 I -- m . osztály 632

1961—62 I. o s z t á l y 1602 n . -tói rv. - i g : 1204 1962—63 I.

„

„

A mulasztások növekedéséhez hozzájárul, hogy a téli időben nem tud az iskola ruhát és cipőt juttatni a tanulóknak. 1960 óta két alkalommal kaptak valamennyi cipőt, de mivel használtak voltak, hamar tönkrementek. Nagyobb fokú a hiányzás és a lemorzsolódás a leánytanulóknál, mint a fiúknál. A lemorzsolódás legfőbb oka a fiúk esetében, hogy igen hamar kénytelenek önellátókká, illetve családfenntar- tókká lenni. Előfordul még csavargás is, de már ritkábban. Az iskolába rendszeresen járók között kialakult egy „törzsgárda" is, de ez nagyon minimális része a létszám-

1 g y e r m e k 3 2 „ 4 „ 5 6 7

8

430

nak. A mulasztás a tanulás rovására megy, mert nagyon sokszor felváltva jelennek meg az iskolában, tehát vagy nem lehet tovább tanulniuk, illetve nincs alap a tovább tanulásra. Az első évben még nem is nagyon tudnak magyarul, mert a családban csak cigányul beszélnek. Legalább egy év kell, hogy valamennyire be- széljenek magyarul. Még a II. osztályban is akadnak olyan alapvető fogalmak, me- lyek tisztázatlanok a számukra.

Ilyen és hasonló okok játszanak közre, hogy azután 2—3 év alatt ismerik meg a betűket, de még akkor sem tudnak olvasni, mert sok a hiányzás. Énekelni, verse- ket, mondókákat mondani, rajzolni szeretnek, és szellemi képességeiknek is ez felel meg a legjobban. Tapasztalható ugyanis náluk, hogy szellemileg nem állnak még hatéves korukban sem azon a fokon, mint kellene. Ezt a környezet okozza és az, hogy igen sok gyermek kisebb-nagyobb terheltséggel születik. (Vérfertőzés, alkohol, nemi betegség stb.) Ez testi vagy szellemi fogyatékosságban nyilvánul meg. Van az első osztályban két süketnéma gyermek. Ezek már két éve járogatnak iskolába, és kezdenek egyszerűbb szavakat mondani és érteni. Speciális iskolában ez a fejlődés már esetleg előbb mutatkozott volna, és a velük való foglalkozás sokkal eredménye- sebb lenne. Tapasztalható, hogy szellemileg hamarabb fáradnak, mint a velük egy- korú nem cigány gyermekek. A magasabb osztályokban gyorsabb a felfogás és a megértésre való törekvés. Nehéz velük megértetni a földrajzot, történelmet, mert részükre ez nagyon elvont. Ugyanígy nehéz a nyelvtan és fogalmazás a nyelvi ne- hézségek és fogalomalkotás miatt. Tankönyvvel való ellátottságuk hiányos. Amely tantárgyból ú j könyv jelenik meg, azt megkapják újonnan. A többit úgy kéregeti össze az igazgatóság más tanulóktól a cigányiskolának. Új könyvekre is úgy kapnak támogatást más községektől, hogy ezek lemondanak a könyvsegélyre kiutalt pénzről.

Egyéb tanszerekkel az iskola elég jól el van látva. Tapasztalható most már olyan jelenség, hogy a tanulók maguk is vesznek füzeteket, ceruzát és egyéb tanszereket, de ez nem általános jelenség.

Nagyon nehéz a velük való bánásmód a nyári szünet után. Nehezen szoknak hozzá a rendszeres munkához. Az őszi és a tavaszi időszakokban sok nagyobb ta- nulót elvon a tanításból, hogy mennek egyéni parasztokhoz dolgozni fillérekért, eset- leg egy kis élelemért. Ilyen állandó munkáltató például: Megyeri Árpád, Árpád utca 6., Ocskó Antal, Árpád utca 55., vagy Maróti Kálmán, Balajti utca 3. szám alatti lakos. A felnőtt lakosság analfabéta, esetleg egy-kettő tudja a nevét leírni azok kö- zül, akik katonák voltak.

A napközi otthonos csoportban 6—14 éves korú fiúk és lányok vannak. Két tanuló- csoportban tanulnak, állandóan délelőtt, tehát a napközis foglalkozás mindig dél- után van. Amíg a hideg idő be nem állt, addig 48—54 tanuló járt iskolába, később ez a szám állandóan csökkent az elégtelen ruha és lábbeli miatt. Az is hiányosság, hogy a tantermek — a napközi foglalkozás is ott folyik — nem voltak megfelelően fűtve. Emiatt a gyerekek, s velük együtt a nevelők is sokat fagyoskodtak. A nagy termekben a kicsit használt kályhák nem tudnak még minimális meleget sem adni.

További hiányosság, hogy a nagy költséggel megépített fürdőszobát alig lehet hasz- nálni. Hol a hidrofor nem működik, hol más baj van. Így a cigánytanulóknál az annyira szükséges tisztálkodási lehetőség még az iskolában sincs meg, mert a ter- mek nem eléggé fűtöttek, hogy legalább több alkalommal alaposan megmosakodjanak.

Nagy segítség a cigánycsaládoknak, hogy az iskolába, illetve a napközibe járó gyerekek ingyen kapnak tízórait, ebédet és uzsonnát. Ez a tény nagy vonzerővel hat rájuk. A szülők ezért is biztatják gyerekeiket a rendszeres iskolába járásra.

Ebben a tanévben 700 forint értékű ú j játékot kapott a napközi, de nagyon hiány- zik még néhány szánkó, egy-két hinta. Hiányosság továbbá az is, hogy nincs folyosó, vagy előtér, zsibongó, ahol télen is mozoghatnának, játszhatnának az óra- közi szünetekben.

Már hivatkoztunk arra, hogy a telepen a lakáskörülmények és a férőhely a legrosszabb. Ugyanakkor hivatkoztunk arra is, hogy ivóvizet több száz méterről kell hordaniuk és mosáshoz talajvizet használnak. Jelenleg a telepen öten nyilván- tartott tbc-sek, két férfi, két nő és egy gyermek. Trachomás megbetegedésben nyolcan szenvednek. Daganatos megbetegedésű kettő, ebből egy gégerákos, az utolsó stádiumban. Található még a telepen két szifiliszes nő is. Táppénzes állományban van egy tbc-s férfi, akinek 7 gyermeke van. Ezek közül egy állami gondozott, egy van kórházban, öt pedig otthon. Ez a család rendkívüli segélyként kapott az SZTK-tól 1 ezer forint értékű élelmiszer- és tüzelőanyagot. Az anyák a gyerme- kekkel oltásokon rendszeresen, erőszak nélkül, önként jelennek meg felszólításra.

S ha valamelyik elmarad, valósággal követelik annak a gyereknek a beoltását is.

Az iskolások, koruknak megfelelően, az iskolában kapják meg az oltást. Fertőző 431

megbetegedések m a j d n e m minden évben adódnak; tavasszal kanyaró, b á r á n y - himlő, mint jelenleg is, és mint pár évvel ezelőtt: járványos májgyulladás. A be- tegek kórházba szállítása után a telep összes lakosa védőoltásban részesült.

SZÁSZTÓ, ZÖR DZSÉNE DZSANA — EGÉSZSÉG, ERŐ EGYÜTT JÁRNAK Dysentéria, lázas influenza, nyáron lázas hasmenés — különösen dinnyeszezón- ban — eléggé gyakori a gyerekeknél Ruha- és fejtetű m a j d n e m minden család- ban akad. Ezek takarítása különösen nehéz télen. Mosásra, a lakások meszelésére a gödrökben összegyűlt talajvizet és esővizet használják. A telep minden pontján a szertehordott ürülék belemosódik a vizenyős gödrökbe, és fészke a fertőző beteg- ségeknek. Az élelmezési viszonyok a létminimumra szorítkoznak. Főtt ételt n é h á n y család kivételével — ahol az anya naponta főz — a telep lakossága esetleg heten- ként eszik. Paprikás krumpli, pár forintért vett csont, vagy hulladékhús a f ő táplálék. Nyáron a dinnye és az útszéli eperfák termése a kedvenc eledelük.

Vándorlás — egy-két család kivételével — már nem fordul elő. A rossz táplálkozás miatt az elválasztott csecsemőkön szembetűnő a nem megfelelő fejlődés. Kétéves korukban is alig akkora a súlyuk, mint a normális körülmények között élő egy- éves gyermeknek lenni kell. Amíg anyatejjel táplálkoznak, fejlődnek; utána ez a fejlődés a következőképpen alakul:

23 e g y é v e n a l u l i c s e c s e m ő n é l 100% = 8 c s e c s e m ő a f e j l ő d é s i i n d e x : 90% = 7 c s e c s e m ő 80% = 4 c s e c s e m ő

8% a l a t t = 4 c s e c s e m ő

Amikor 80 százalék alatt van az újszülött fejlődése, intézetbe kell utalni.

Ez meg is történik. Több hónapi rendes táplálkozás, a tiszta ágy és környezet, v a - lamint a gondozás eredményeként súlyuk eléri a szükségeset. Az anyák egy részé- nek a rossz táplálkozás miatt nincs elég teje. A csecsemőt sok esetben úgy t u d j á k csak életben tartani, ha bő tejű anyát keresnek számukra, akik naponta mintegy 300 gramm tejjel segítik a kicsiket. Ennek térítését a járási tanács egészségügyi csoportjától kapja meg havonta a tejet adó anya, literenként 45 forintot. 1963-ban 176,45 liter anyatej került ilyenformán Dorozsmán kifizetésre, 7 ezer 940 f o r i n t ér- tékben. Rossz szociális körülmények miatt az elmúlt esztendőben 5 gyermeket vet- tek állami gondozásba. Évente 15—20-an kapnak átlag 300 forintos gyorssegélyt.

Nyolcan állandó közsegélyesek. Kórházi ápolás címén 1963-ban 9 ezer 500 forintot engedtek el, és ez a szám 1964. I. negyedévében m á r 1100 forintot ért el.

Az egészségügyhöz, annak dolgozóihoz a viszonyuk mindinkább kedvezően ala- kul. Évekkel ezelőtt hatóságilag, utóbb szappan-, ruhaajándékozással lehetett csak rábírni őket arra, hogy havonként súlymérlegelésre, ellenőrzésre vigyék a kisgyer- mekeket, mivel nagyon féltek a védőoltástól. Ma m á r ritkábban tudnak juttatni vala- mit, és mégis alig van köztük, akit többször kellene felszólítani a megjelenésre.

Jelenleg 12 terhes anyát tartanak nyilván. Ezek havonta, sőt nem egy esetben h á r o m - hetenként járnak tanácsadásra. Röntgen, vérvétel és a szokásos vizsgálatok után, vita- minnal ellátva mennek intézetbe szülni. A 400 forintos csecsemőkelengye-utalványt ugyanúgy megkapják, mint a többi terhes, vagy szülő anya.

Munkába általában a környéken helyezkednek el a legszívesebben. Teljes elis- merést érdemel a volt újszegedi kertészeti vállalat, amely az elmúlt esztendőben is 21 személyt foglalkoztatott állandó és idénymunkásként. A szegedi városgazdálkodási vállalatnál dolgozik még két férfi és egy nő. A vízműveknél négyen, a süketnémák- nál hárman helyezkedtek eL Csabacsüdre, az állami gazdaságba m e n t el a fiatalabb férfiak és nők nagy része. Helyben egy nő dolgozik szappanfőzésnél.

A felemelkedés utáni vágy feltétlenül jelen van a cigánylakosság körében is.

Szép számmal van közöttük állandó mozilátogató. A telepen négy telepes rádió van olyan családoknál, amelyekben a felnőttek állandó m u n k á b a n dolgoznak. Újságot szívesen olvasnak azok a 14—16 évesek, akik néhány évet jártak iskolába, és meg- tanultak olvasni. Szeretik a meséskönyvet, és körülülik az olvasót. A gyerekek közül különösen kiemelkedő Kolompár Károly Sándor nevű fia, aki mind a két kezével egy- formán ír, és saját kezűleg írta meg édesanyja számára a kérvényt. A község lakóihoz való viszonyuk elfogadható. A társadalmi megmozdulásokhoz való viszonyukat n e m - igen lehet mérni, mivel ők a telepen teljesen elszigetelten élnek. A maguk körében a lakodalom vagy keresztelő sem jelent a hétköznapi életüktől nagy eltérést. Az elmúlt esztendőkben a társadalmi renddel csak pár esetben volt összeütközésük, melynek következményeként jelenleg ketten vannak börtönben.

HATAROZATI JAVASLAT

A község cigánylakosságának helyzetén csak teljes társadalmi összefogással tu- dunk segíteni. Ennek érdekében kérjük a helyi, a járási és megyei szervek segítségét és támogatását is. A jelenlegi helyzet megjavítására az alábbiakat javasoljuk:

1. Mivel az egész cigánytelep a község legmélyebb pontján fekszik, az első és legfontosabb ebből a vizes részből az egész telepet a község területén más, magasabb helyre telepíteni. Ilyen áttelepítési hely volna a gépállomás háta mögötti magas, partos rész.

2. Kiemelhetők volnának a telepről egyelőre azok a családok, akiknél a családfő már több éven keresztül állandó munkában dolgozik, hozzászokott a rendszeres mun- kához, a beosztott élethez és a telepen is elfogadható kunyhóban, aránylag tisztán alakította ki közvetlen környezetét. Ilyenek lennének: Kolompár I. László—Kolompár Mária, Kolompár II. László—Kolompár Mária, Kovács István—Kolompár Piroska, Kolompár Menyhért—Bankó Rozália, Kolompár Mátyás—Nagy Rozália, Kolompár István—Kolompár Margit, Kolompár Kálmán—Rostás Mária, Kolompár József—Ko- lompár Aranka, Kolompár Urbán—Kolompár Erzsébet, Kolompár Antal—Kolompár Aranka.

3. A kiemelésre kerülő családoknak a községi tanács végrehajtó bizottsága mini- mális összegű ellenértékért biztosítson házhelyet. A felépülő házakhoz a községi és járási tanács közbenjárására — a megyei tanács jóváhagyásával — a Szegeden sza- nálásra kerülő és lebontott épületek építési anyagait bocsássák az építkezők rendel- kezésére.

4. Az a család pedig, amely még nem került olyan körülmények közé, hogy a telepről kiemelhető legyen, az a kijelölésre kerülő új telepen kapna a következő időkben is helyet. Feltétlenül szükségessé válik az ottani építkezésekhez is vala- mennyi alapozó- és tetőszerkezeti anyag kiosztása. Ugyanakkor szükséges volna ezen a telepen is megfelelő ivóvízellátást biztosítani.

A község gondját-baját tehát Kiskundorozsma párt- és állami vezetői érzik a legjobban. Felelősségük tudatában ezért fogalmaztak évekkel ezelőtt is híven a való- sághoz, amelyet szavakkal nem lehet széppé festeni. Az ilyen „patronálással" és ígére- tekkel — írják majd később, az 1968-as beszámolójukban — tele van már a padlásuk.

De miért is állok én ennyire melléjük és a cigányság sorsának jobbá fordítása mellé? Semmi olyan kötelék nem fűz Dorozsmához, amellyel ezt megokolhatnám.

Nincs ott rokonom, „se boldog ősöm". A községben akkor jártam először, mikor a 49-es években egy szegedi kereskedő kifutója voltam, és puttonnyal a hátamon cukorkát, csokoládét hordtam kerékpáron a falu kis szatócsainak megrendelésére.

Bevallom, mindig féltem, hogy áruimat egyszer elveszik tőlem az akkor még jobban éhes cigányok. Igyekeztem mindig felnőttek után hajtani, kocogni, mintegy védelmet keresve mögöttük és bennük ismeretlenül is. Annyit azonban már akkor is tudtam, hogy a cigányok a városi szegényeknél is szegényebbek, szerencsétleneb- bek. Lehet, hogy a tőlük való félelemben sajnáltam meg őket, s az akkori sajnála- tom csapott át minőségi változásba, hogy most érett fővel hadakozzam értük. Nem tudom, megéri-e? Nem rántok-e a fejemre átkot, forró vizet, amely megéget, mint avatatlan beavatkozót. Ügy tanultam, hogy a jó ügy szolgálatában vállalni kell a veszélyt. De milyen veszély lehet az, amelyet bumbusként képzelek el? Semmilyen.

Legfeljebb csak azok orrolhatnak rám, akiknek törleszteni valójuk van a dorozsmai cigányság sorsának javításában. Ha mi tízmillió hazánkfiát számlálunk most a Magyar Népköztársaságban, úgy vélem, beleszámoltuk a dorozsmai cigányokat is, következésképpen ők is olyan állampolgárai a hazának, mint e sorok írója, vagy a főszerkesztő, aki helyet adott ennek az írásnak.

NA DIKHAV O FALÓ — NEM LATOM A FALAKAT

Hallgatólagos, önmagamadta tiszteletbeli vajdaságom fölhatalmaz arra, hogy úgy szóljak a kiskundorozsmai cigányságról, mintha én is közéjük tartoznék. Be- vallom viszont: a hozzájuk kötődő sokéves barátság alatt egyre viszolyogtam attól, hogy valamelyik kunyhóban megkínálnak a főztjükből. Az elhullott állati tetemet, disznót, baromfit is megeszik ma még, ha szerét ejthetik és megelőzhetik a hatósági intézkedést, amely azt karbollal önteti le, hogy a hús íze, szaga élvezhetetlenné vál- jék. A lábasok fedelét ezért nem mertem megemelni soha, kíváncsiskodva, hogy mi fő alattuk. Így megmaradt az illúzióm, hogy a fedeleket emelgető sistergő gőzök olyan illatokat terítenek szét, mint amikor a mi asszonyaink főznek odahaza.

4 Tiszatáj 4 3 3

Tiszteletbeli vajdaságom onnan datálódik, hogy tíz évvel ezelőtt újságcikkekkel bábáskodtam a • dorozsmai cigányiskola létrejöttében. Istápolásom ma is tart. Ott van ez az „iskola" a községi tanács épületében egy udvari hátsó részben, amelynek két1 helyiségéről lemondtak a cigányság javára az önkéntes tűzoltók. A missziós munkáért áldassék a humánum, amely mindazok sajátja, énje és becsülete a köz- ségben, akik egymás erejében bízva és összefogva túlléptek akkor a lehetőségek határán. Nevek felsorolása kívánkoznék ide most. Eleve pontatlan lennék viszont, mert véget nem érő a névsor, amelyből, ha valakit kifelejtenénk, joggal sértődhetne m e g Így mindenki beletartozónak érezheti magát, az is, aki megérdemli, az is, aki nem.

Az újságírás közéleti voltával sokat tehettem, de mégsem eleget a betűvetést, olvasást, számolást tanuló kis lurkókért. Fölbuzdolásomban kötetnyi verset is szán- tam nekik. Kiáltottam, pöröltem értük, s egyáltalán nem a szerénytelenség, hanem az ismételt kiáltás íratja ide korai soraimat:

„A putri ég

s ragyog a rajkók fekete szeme, mint az idők végtelen szene.

Gunnyasztó vének nézik másuk s nem értik, hogyis értenék újnemzedékű ragyogásuk, ahogy a putri gyullad, ég egy irkalaptól tüzet-fogva, s az ábécét is hazahordva, és számokat és könyveket.

A vének sírnak, könny remeg, féltéssel talmi vád:

lángban, parázson hentereg egy szétnyűvött szigetvilág;"

A nyomtatott betű hatása messzebbre ér a dorozsmai cigányság sorsának ala- kításában, mint ahogy Szeged közigazgatási határa terjed. Valamivel túl a kör- töltésen, aztán a vasúti sorompón, amely mögött elrohannak a gyorsvonatok, mint a városokat összekötő vasállatok, lezárul Szeged közigazgatási határa. A Maty-ér hídján túl önálló életet él Szeged egyik bolygója, a mintegy 10 ezer lakost számláló Kiskundorozsma, amely ezer szállal, közte közlekedéssel, a kultúrával, egész gaz- dasági életével kötődik a városhoz. A dorozsmai ember Budapesten vagy a Bala- tonon szegedinek vallja magát, mint ahogy a szőregiek, deszkiek, balástyaiak, rösz- keiek is. Kiskundorozsma mégsem Szegedé. Az olajbányászatot is meghonosító, az álmosságból dübörgő nagyvárossá fejlődő Tisza-parti „metropolis" — ha tételesen nézzük — a saját zsebéből nem ad egy fityinget sem Dorozsmának, következés- képpen a cigányputri felszámolására sem.

A cigánytelepen nem a pénztelen nyomorúság terpeszkedik, mint valamikor, ha- nem — ne szépítsük a tényeket — a be nem vallott kivetettség, a hallgatólagos megkülönböztetés, amely dehogyis táplálkozik faji determinációból. Megcsontosodott előítélet a cigányság iránt egyfelől, tunya, könnyelmű élet, a mindenkori társadalmi normákat felrúgó bűnrehajlás másfelől. A két pólus idegen egymásnak és az is marad. A társadalmi viszonyok immár közel negyedszázada megváltoztak a bol- dogabb életre. Szeged szomszédságában ugyanúgy mozdulatlan a cigányság „no- mád" élete, mint ahogy megmerevült régről a felszabadulás után is a város tes- tében a Cserepes sori „hosszúház", amelyre rálátni a Calais-t és Konstantinápolyt összekötő transzkontinentális útról. Nem a szocialista társadalom hozta létre egyiket sem, de nekünk kell szégyellni azt is, ezt is.

A dorozsmaiak makacs, láthatatlan falakkal bástyázzák el magukat a Kolompá- roktól. Így van ez akkor is, ha a missziós munka, a cigányiskola létrejötte mellettük szól. A gyűjtőnév nem véletlen. Néhány kivételtől eltekintve a putri népének leg- többje a Kolompár névre hallgat. Vér szerintiek és névrokonok, sokadízigleni össze- keveredés, keresztül-kasul szőtt biológiai kavalkád — szépség és rútság, vének és fiatalok szerelmének gyümölcse, egymáshoz illők és egymástól eltávozók szeszgőzben nemzése, öröklött vérbaj, apáról gyerekre „ragadt" trachoma, tüdőbaj, késhegyre menő családi villongás és rejtett prostitúció. Mondjam még tovább? Ez lenne a va- lóság a putriban? Az egész kép nem ilyen már, csak egy-egy mai részlet hasonlít a 10—20 év előtti állapotokhoz. A hivatalban és a munkában egymást váltó községi vezetők külön-külön és együttvéve is sokat változtattak erejükhöz mérten a putri- lakók sorsán. A tények tükrében lesz még erről szó a későbbiekben, előbb azonban 434

azokról az íróemberekről szóljunk, a nevük emlegetése nélkül, akik véletlenül vagy szándékosan odavetődtek Dorozsmára. Mindannyiszor felfedezték a cigányságot, mint fehér foltot vagy szeplőt társadalmunkban. Tűzoltómunkában megírtak egy-két ri- portot, netán kiáltoztak, szépítgettek, vagy káromkodak. Olyan is volt, aki jószán- dékában megsértette a község még jobb szándékú és cselekvő vezetőit. Az évekkel ezelőtti történet annyira igaz, hogy okulásul is ide kívánkozik vázlatosan.

Van egy italbolt a putrihoz közel. Oda jártak és járnak inni a putriból a férfiak és asszonyaik, és a község más lakosai is. Hogy gusztusból vagy egészségügyi meg- fontolásból-e, a sörös-, a nagyfröccsös és a féldecis poharak egy részét piros fes- tékkel megcsíkozták. Azokból csak a cigányok ihattak. Külön kezelték, nem is mos- ták együtt a többi pohárral. A piros festéken átragyogott az ital, amelynek íze nem változott. A csendes elkülönítést zokszó nélkül vette tudomásul „fehér" és „fekete", mint ahogy azt is, hogy a szétpattanó bolhák és az azoknál lasabban járó más bo- garak miatt a cigányság csak a két első sorba válthatott jegyet a község mozijában.

A festék meg a bogarak híre úgy érte a vájt fülű újságírót, mintha őt lökték volna le a társadalmi purgatóriumba. A nyomdafestékkel ki is oktatta emberségre, humá- numra a község akkori tisztségviselőit, s apellált a falu lelkiismeretére is, amely felháborgott... Még jobban persze a falu vezető testülete, amelynek kapóra jött egy hozzájuk tévedt másik újságíró.

— írja meg áz igazat maga! Húzzon ki bennünket a csávából, amelybe úgy kerültünk, mint Pilátus a Credóba — mondták neki.

— ír a fene egy ellencikket. Hát mit gondolnak, honnan kapom én a kenyeret?

— Akkor elmegyünk Kádár Jánosig, de nem hagyjuk rajtunk a mocskolódást

— érveltek.

— Kár lenne akkora hajcihőt csinálni a dologból — hűtötte le őket a kolléga —, nem kell maguknak kilincselni sehova. Azt tanácsolom, hívják meg a cikkírót vala- melyik cigánycsalád komájának, egy kis lurkó keresztapjának, ha már így áll a dolog.

— Hogy erre mi nem gondoltunk! — hüledeztek az „isteni" szikra láttán-halla- tán. — Merjünk, ne merjünk? Hátha visszaüt érte az a firkász — latolgatták még egy darabig, aztán két évre rá, mikor már senki sem emlékezett a csíkos poharakra, elküldték a násznagyságra-komaságra szóló meghívót a cikkírónak.

A testületi meghívás, aláírás elől nem lehetett kitérni, már csak azért sem, mert apelláltak a cikkben annak idején szereplő humánumra. Hogy a nyilvánvaló gya- nút eloszlassák, tartogattak meglepetést nekem, e sorok írójának, és az isteni „szik- rát" kibocsátó másik kollégának is, mégpedig egy ad hoc beugrást hasonló megtisz- teltetésre, komaságra, keresztapaságra, gondolván, hogy a nagy eseményre úgyis elkísérjük cikkíró kollégánkat. Csakhogy egy közhivatalnok asszony megsúgta a meg- lepetést, ilyenformán mi távol maradtunk az aktustól. Csöndes kuncogás és visz- szafojtott röhögés kísére a cikkíró rokonságba vegyülését. Egybeesett lagzi és ke- resztelő Kolompárék együttélésének sokadik és sok kis lurkót eredményező eszten- dejében. A komát szutykos bögréből — nem csíkos pohárból — kínálták borral.

De mert akkor és ott gyomorfájás gyötörte, a bögrét nem emelte a szájához. Villant a vaku, s minden mozzanatot megörökített immár kitörölhetetlenül a megtagad- hatatlan rokonság további épülésére. A cikkíró-komához be is csöngettek Kolompár komáék időnként a gyerekekről lemaradt viseltes holmiért, mikor miért. Viszontláto- gatásról nem szól a fáma, pedig ugyancsak jeles esemény lett volna Kolompáréknál, amire bizonyára hetekkel előtte készültek volna rotyogó fazekakban jóféle ételekkel.

De hát mit is vártak ettől a rokonságtól a faluban? Azt, hogy általa is minél előbb jobbra fordulhat a cigányság sorsa, netán kaphatnak telket, amin bank- segéllyel igazi házat húzhatnak fel, a putrit pedig felégetik maguk mögött, hogy az üszök, a hamu figyelmeztessen rá: soha többé olyan életet, mint amilyen ott volt.

• — Aztán tart ja-e. magát ma is a cikkíró és Kolompárék rokonsága? — kérdez- tem nemrégiben a falu tisztségviselőitől.

— Hát nem tudja, hogy egyelőre megszakadt? — kérdeztek vissza. — A cikkíró- koma Budapestre költözött és másik szerkesztőségben dolgozik. Megtudakolhatná nekünk a címét, hogy odaadjuk Kolompáréknak. Hátha elvetődnek vendégeskedni Pestre.

— Azt könnyen megtehetik, útiköltségbe sem kerül nekik — tanácsoltam —, itt van a tsz teherautója, úgyis sokat jár az Pestre. A „saroglyában" megférnek Kolom- párék. A pesti cím pedig ott van azon az újságon, az impresszumon, amit most Kolompárék komája is csinál.

— Nahát, hogy ez nem jutott eddig eszünkbe! — lelkendeztek a várható ese- ményre, amely újabb bizakodás lehetősége lehet a dorozsmai cigányság érdekében, merthogy a cikkíró-koma mostani pozíciójában sokkal többet tehet értük, mint a csí- kos poharak korszakában.

4* 435

E kis történet komikus volta sok mindenre magyarázat is. Arra mindenesetre, hogy a falu vezetői akkor is — túl a kioktatás visszafizetésén — belekapaszkodtak abba a lehetőségbe, hogy ravasz észjárásukkal szert tegyenek Kolompárék újkeletű rokonságában egy saját, ha úgy tetszik, házuk portájához tartozó újságíróra, aki következetes szószólója lesz missziós ügyüknek. Hogy hol kellene kezdeniük az alapvető változás fundamentumát, azt maguk is tudják. Hozzávetőlegesen is milliók kellenének ahhoz, hogy emberibb körülményeket teremtsenek a maguk erejéből tehetetlen dorozsmai cigányságnak, amely életvitelében messze elüt az ország más részén élő, a boldoguláshoz, a saját erejét nem kímélő cigánylakosságtóL A hír- adások új, tiszta házakról, dolgos hétköznapokról, keserves vajúdásról és megérde- melt ünnepekről szólnak az ő esetükben, s minden tekintetben máris maguk mögött hagyák dorozsmai sorstársaikat, akikkel a felépítménnyel, az iskolán keresztül el- érhető kulturálódással kezdették megismertetni a másabb életet.

Én ott voltam a kezdet kezdetén, amikor még egyetlen szobából állt a cigány- iskola. A tanító névsorolvasás előtt azt mondta a kis szurtosoknak:

— Gyerekek, akinek olvasom a nevét, álljon fel. Kolompár Pista! — hangzott a felszólítás, és felálltak tizennégyen. — Testvérek vagytok? — kérdezte a tanító.

— Nem — felelték kórusban.

— Kolompár Juliska és Rozika — olvasta tovább a névsort. Felálltak kilencen.

— Nahát! — nevette el magát a tanító úr, és odanézett a kályha mellett kuporgó Kolompár Zsófira, egy felnőtt korú menyecskére, aki a negyven-egynéhány gyereket, fiúkat és lányokat reggel az iskolába kísérte, délben pedig haza. Amolyan felügyelő szerepet szántak neki a putri felnőtt lakói, valójában „titkos" megbízatása volt.

Az iskolábajárással ugyanis az a rémhír terjedt el a putrikban, hogy elveszik tőlük a gyerekeket, vagy valamivel beoltják őket, hogy ne találjanak haza többé a saját akaratukból. Zsófi csöppet sem zavartatta magát. Cigarettázva és gyanakvóan fi- gyelte a tanító szavait A magyarul alig tudó vagy rosszul beszélő legkisebbek ked- véért még cigányul is megtanult egy keveset a tanító úr, hogy jobban eligazítsa őket az alapvető fogalmakban, főleg a számolásban.

Két év múltával nem találtam már az osztályban maga alá húzott lábakkal kuporogni Zsófit. A fiúk, lányok maguk jöttek az iskolába, és mentek haza. Fel- tűnt viszont, hogy a szépséges K. Juli, aki akkor volt 13 éves, nem jár tovább iskolába.

— Ki kellett maradnia, mert időközben férjhez ment, illetve élettársi közösségre lépett egy nálánál még egyszer annyi idős férfivel, K. Károllyal — igazított el B.-né, aki akkor került oda tanítani.

— És a tanító úr, aki a lurkókért kérte át magát a központi iskolából?

— Beteg, tüdőfertőzést kapott — volt a lakonikus válasz.

— S maga nem fél?

— A tanító úr sem félt. Én is önként jöttem a lurkók közé. Az óraközi szüne- tekben ott hagytam és ott hagyom a táskámat pénzzel, minden más holmival. Sosem nyúltak még bele. Talán azért, mert érzik, hogy szeretem őket. A múltkoriban be- tegség miatt egyik kolléganőm kénytelen volt helyettesíteni. Talán nem találta meg

• a kellő hangot velük, talán érezték, hogy fél tőlük. A szünetben kirámolták tás- kájából a púdert, a rúzst, a kölnit. A fiúk a lányokkal együtt kikenték magukat.

Szemernyi sem maradt a kölniből, rúzsból, púderból. Hogy ki tette? — Egy ember- ként hallgatott "az egész osztály. A kolléganő sírása sem hatotta meg őket. Mikor aztán én tettem ezt nekik szóvá, mindannyian szégyellték magukat. S ez a szégyen- érzet őszinte volt. A szertár és az iskolai tanszerek szekrényének kulcsát is r á j u k bízom. Nem hiányzik onnan soha semmi, ö k az éh fiaim, lányaim. Olyan kis- emberkék ők is, mint akik a többi iskolába járnak.

— Volt róla szó, hogy a cigányiskola volt negyedikesei a felső tagozatot a köz- ponti iskola ötödik osztályában kezdik falubeli társaik mellett ülve. Ez megvalósult?

— Nem. Megtört a nem cigánygyerekek szüleinek makacsságán. Azt mondták, akkor Szegeden járatják iskolába a gyerekeket. A város innen 8 kilométer. Busz- szal, villamossal rövidebb az út, s nem olyan fáradságos, mint kerékpárral közle- kedni.

— Vállalták volna inkább az utazgatást, a gyerekek korán kelését, késői haza- járását?

— Ügy látszik, igen.

— S miért e láthatatlan fal?

— A megcsontosodott, kegyetlen előítélet rakatta fel hosszú-hosszú esztendők alatt.

— S nem lehet áttörni?

— De igen, át lehet, csak idő, erő, megértés, szeretet kell hozzá.

436

— S maga mindennek birtokában van?

— Igyekszem jó tulajdonságaimat gyarapítani. Sokan vagyunk. itt ilyenek, akik erről így vélekedünk.

Nem tudom, Balogh Pálné milyen elismerést kapott már, hogy mintegy 10 év óta tanítja a kis lurkókat, vesződik velük, és a maga gyermekeinek tekinti őket.

Aligha azért teszi ki értük a szívét-lelkét, mert „veszélyességi" pótlékot kap a fizetéséhez. Az biztos, Kossuth-díja nincs, mert annak nagyobb híre kelt volna.

Ilyesmiért nem is adogatnak ekkora elismerést, kevesebbet már inkább. Lehet, hogy Baloghnénak egyszer majd gratulálhatok m u n k á j a olyan elismeréséhez, amely n e m viszi el máshová, továbbra is megtartja „gyermekei" körében.

HEJ, CSHAJÁRÓ, CSHAJARÓ — HEJ, KISLEÁNY, KISLEÁNY

A teljesség kedvéért megnéztem az érem második, vagy ha úgy tetszik, a ma divatos harmadik oldalát. S ez fedi is a valóságot, bár az érem harmadik oldalából látunk legkevesebbet, a dorozsmai cigányság sorsában mégis ezt a k a r j á k látni és láttatni a „vakok". Hogyan is állnak ők a társadalommal? Miben vétkeznek ellene?

Sokan hajlamosak arra, hogy állandó börtönlakóknak tekintsék a cigányokat. Szűk és káros ez a szemlélet, amely csak a rosszat hangsúlyozza. Igaz, ennek a „rossz"-nak vannak nagyon is kirívó jegyei.

Az iskolában megszólítottam egy páratlanul szép arcú, a madonna hamvasságát is maga mögé parancsoló 12 év körüli kislányt, K. Erzsit.

— Szüleid?

— Csak anyukám van itthon a mostohaapámmal.

— É d e s a p á d ? . . .

— Börtönben ül, tíz évet kapott.

— Miért?

Nem kaptam rá feleletet. A száj makacsul hallgatott. A tág világú szemek árul- kodtak csak valami nagy-nagy szomorúságról. A hallgatásnak utánanéztem a köz- rendvédelemben. Dorozsmához közel van B. falu, ahová négy férfi ment munkára.

Valamelyik házban bort vettek, és asztal mellett ittak egy fészer alatt, ahol gaz- dasági szerszámok voltak lerakva. A négy ívó egyike volt K. Erzsi apja, aki félrement dolgát végezni. A többiek pedig addig összevitatkoztak valamin, fel- ugráltak az asztal mellől. Egyikük fölkapott egy fejszét, és a lendülettel együtt m á r sújtott is. Akire rácsapott, holtan terült el. A harmadik a fejszést csapta agyon egy ásóval. Akkor tért vissza K. Erzsi apja. A két vérző láttán megmarkolta a fal mellé állított kaszát, s a hosszú pengével valósággal felnyársalta az ásóst, aki holtan vágódott két társa mellé. Mindez pillanatokon belül történt, s K. Erzsi apja ezért a drámai „pillanatért" üli büntetését most is.

A falusi közrend és közvédelem szerint a jelenleg 415 lelket számláló putriban két veszélyes bűnözőt tartanak nyilván. Nemrégiben történt a telepen egy rablás.

Két fiatalkorú és egy felnőtt kályhavásárlás ürügyén csalt a telepre egy nem cigány, gyanútlan vásárlót, akitől erőszakkal elvettek több száz forintot, egy órát, m a j d el- zavarták. A betöréses lopáshoz nem értenek, általában nem is bizonyul r á j u k ilyesmi, sem kerékpárlopás. A máshonnan idevetődött B. Sándorné próbálkozott besurra- násos tolvajlással, de egyévi büntetés után az is felhagyott vele. Annyi bizonyos:

egymást nem lopják meg, de áruló szót sem mondanak a közülük valóra, akit a törvény gyanúsítva _ keres valamiért.

Közveszélyes munkakerülés miatt nem indult eljárás hosszú idő óta egyetlen cigánylakos ellen sem. Alkalmi munkát — ha megszakítva is — fel tud „mutatni"

az is, aki nem szeret dolgozni. Leginkább az ital keveri őket bajba mostanában, s ehhez köze van annak is, hogy a putrihoz közel esik egy földművesszövetkezeti italbolt, az egykori csíkos poharas vendéglő, ahova csak átugranak. Olykor 30—40-en is összeverődnek ott, jó időben elállják az üzlet előtt az utat, hangoskodnak. Bot- rányokozó részegség szabálysértése miatt sokukat bírságolták eddig, hasonlóképpen verekedésért is. Volt, aki úgy mulatott közülük, mint régen egy magyar ú r : a falhoz csapkodta a söröspoharakat. Egy másik a buszon cigarettázott részegen, mondván, hogy az útiköltséget ő is megfizette. Előfordult, hogy a község mozijában ittasan molesztáltak többen egy fiatal házaspárt.

H a nincs bennük ital, általában békések, törvénytisztelők. De mikor isznak leginkább? Amikor a fizetéssel hazajönnek a munkából. Első útjuk a „cigánykocs- mába" vezet, ahová beülnek velük az asszonyok, a csecsszopó vagy óvodáskorú, kis- iskolás gyerekekkel, s ott vannak záróráig, este tízig. Másnap már nincs ivászat, mert a megmaradt keresetet elveszik a férfiaktól az asszonyok. Rájuk, a cigányokra 437

is az a jellemző, mint általában a bűncselekményeket elkövetőkre: az italnak na- gyon sok köze van a különféle vétségekhez. A dorozsmai cigánylakosoknak mintegy 35 százaléka büntetett előéletű, a nők aránya ebben 10—15 százalék között van.

A dorozsmai cigánynő nem ért a kártyavetéshez, a tenyér jósláshoz, semmiféle varázslathoz, hókuszpókuszhoz, inkább a zsebeléshez, a markecoláshoz, részeg vagy józan „szerelmes" férfi kifosztásához. Félreértés ne essék: az utóbbi csak a 17—20 éves, nagyon csinos, jól öltözött, a megbabonázásig szép cigánylányokra jellemző

— esetenként. Nincsenek is sokan, öten, hatan olyan szépek, kívánatosak, hogy

„feldobják" értük a keresetüket azok a nem cigány férfiak, fiatalok és idősebbek, falubeliek és „idegenek", akik különben a „faji kérdésben" válogatósak, a szere- lemben azonban nem. A kezdeményezés szinte minden esetben a férfiaké. Különben az érettebb asszonyok csak a közülük való fajtájukbeli férfiakkal állnak szóba.

A hozzájuk közeledő idegent ilyen tekintetben lenézik. Csak a lányok virgonckod- nak, s hódítanak bálban, vagy a Fényes nevű vendéglőben, utcán, villamoson, a moziban.

A szegedi olajipar sok munkásának Kiskundorozsmán biztosított szállást. A se- gédmunkát is jól fizető ipar ebből eredően fellendítette a kiskundorozsmai vendég- látást, s a „hódító" férfinem némelyike él is a lehetőséggel, azzal a helyzettel, hogy a családjától távol él, pénze -is van, és ittas fővel semmi sem drága. Jellemző eset, hogy egy férfi szóba elegyedett két szép csinos cigánylánnyal a villamos dorozsmai végállomásán. Pénzt ígérve kicsalta őket a közeli ligetbe. S addig ölelt egyszerre ket- tőt, hogy a zsebéből eltűnt 1200 forintja. Nem tudta mire vélni, hogy a „tüzes" lányok egyszeriben miért hidegültek el tőle. Nem értette, hogy mire mondja Sári a társának:

— Avesz! — s azzal faképnél hagyták a szerelmes kandúrt, aki kijózanodva szaladt a rendőrőrsre. Szerencséje volt: egy órán belül 100 forint híjával meglett a pénze, a százas volt a tandíj, amit a lányok akkorra elköltöttek csokoládéra.

A finnyáskodásnak igen is van határa, pontosabban szólva -csak valameddig tu- dunk finnyáskodni. Voltak és vannak olyan nem cigány férfiak, akik elégszer ven- dégeskednek — a maguk kárára — a cigánytelep valamelyik házában. Bizonyítja ezt több gyermektartás is. N. József nem volt már éppen fiatalember, amikor Szeged- ről kiszokott a telepre egy nagylányhoz. A felesége rájött erre, és segítségért sza- ladt a községi rendőrőrsre. Férjét ott találták ingben, glóriában, s úgy ráijesztettek, hogy többé be nem merte tenni lábát a telepre. Hanem amikor bírósági idézés tartási kötelezettségre, tárgyalásra szólította fel N. Józsefet, szaladt megint a felesége az őrsre, hogy tanúsítsák a törvény előtt férje vétlenségét. Csakhogy akkorra már visított ám az 1966-ban született csupa apja-fia, tejet kért, követelt, már nem le- hetett letagadni. A kikapós férjre rábizonyult apasága, és nyugdíjából fizeti a megítélt tartásdíjat.

Egy másik fiatal anyának T. István szegedi lakos fizeti a tartásdíjat. Nem tu- dom, a fiatal apa látta-e azóta a fiát. Gyönyörű hároméves gyerek, villogó fekete szemekkel. Hogy futballista lesz-e, mint az apja? Ki tudja? A kis félvér purdét szereti az egész putri, s anyjának, K. Ilonának olyan szemefénye, hogy nem adná oda a világ minden kincséért sem.

Ilyen és ehhez hasonló esetek csak tarkítják a putri életét, amely dehogyis Szodoma, Gomorra. Ha valamiben is az, akkor ahhoz nekünk, kívülállóknak is közünk van. Ha valami miatt törvénybe hívják valamelyiküket, akkor megy az egész rokonság hallgatóságnak, mintegy védelmül. Hangos tőlük a tárgyalóterem, a folyosó. Én nem vettem volna magamra azt a piszkot, mocskolódást, ahogy ráolvas- tak a bíróság előtt egy „károsultra", akit megzsebeltek, miközben egyszerre három lánnyal cicázott. Kettő a térdén ült, egy meg a nyakába csimpaszkodott, ölelgette.

A pénze persze eltűnt. A lányok közül egy fiatalkorú volt, akit a tárgyaláson az anyja képviselt úgy, ahogy a nőstény tigris védi kölykét, úgy, ahogy most a hatvan fölött járó, fél lábát fából viselő Kolompár Rozi védte egykor a szeretőjét a csend- őröktől.

— Az úgy volt — mesélte nekem egyszer —, hogy kintről, a ház előtt óbégattak a pandúrok, szóiingatták a kedvesem, hogy menjen ki nékik szépszerével. Ártatlan volt pedig az istenadta — esküdözött Rozi még most is, negyven év távlatából. — Nem eresztettem ki a pandúroknak. Letakartam szalmával, rongyokkal, és úgy fe- küdtem rá, a magam testével védtem. A pandúrok egyszer csak elcsendesültek, de felropogott a puskájuk. Szétlőtték a lábam, az- embert pedig csak elvitték. Hát így történt, ezért nem kell azóta az egyik lábamra cipő télen se. Hanem egy kis rokkant nyugdíjat kaphatnék-e rá? Ezt intézzék el nekem az urak, ha öregségemben meg- látogattak, kíváncsiak rám.

És Rozi, vagy most már Roza néni különben jó egészségnek örvend. Hogy miből 438

él? Miből élnek az égi madarak? Kap talán segélyt a községtől, vagy vetnek falatot neki Olykor a többiek. Talán úgy és abból, amivel rajtavesztett a legutóbbi száj- és körömfájáskor Kolompár Ferenc és János öccse. Az idősebb 40 év körüli, a másik valamivel fiatalabb. Nappal kinéztek két, száz kilón felüli elhullott sertést a szegedi gyeptéren, este pedig elcipelték mindkettőt a putriba. Mire a rendőrőrsöt riasz- tották, pedig gyorsan történt, négy-öt házban már sült-főtt a hús, amiből a szom- szédoknak pénzért adtak el. Az intézkedő rendőr a főzés szagától is rosszul lett, pedig kint állt a házak előtt, az ajtótól 4—5 méterre, és kiparancsolta áz összes fazekat, lábast, üstöt. Tartalmukat leöntette mésszel, és elásatta. Még nem ettek belőle, csak egy kislány kóstolgatott egy darab sült húst. Kutya baja sem lett tőle.

A járványügyi szabály megsértése miatt indítottak eljárást a két „hús-szerző" ellen, akik saját bevallásuk szerint nem tudnak leszokni a dögevésről. Azt állítják a fő- törzsőrmesternek — aki megszakítás nélkül 18 esztendeje bajlódik velük hivatalból, de mint ember, a barátjuk nekik —, hogy az élő jószág húsa nem olyan jó, mint amazé, ami már pusztulóban van.

CSÖRREN, BARVÁNENKI — SZEGÉNYEK, GAZDAGOK

Pedig lábasjószág, malac, disznó olykor még marha is nevelődik a cigánytelepen, nem beszélve az aprójószágról. Se ól, se karám nem áll barangolásuk útjába. Ki- csapják azokat a házak közé, ki a legelőre. Soha nem veszett még el egy sem, mint ahogy gyerek sem. Néhány családot kivéve, a jószágtartók eladják a ház körüli kosztosokat, le nem vágnák a világért sem. A jószág csak hozzájuk szegődhet, mint a jószerencse — játszanak vele, elsimogatják, vagy megverik, s ha akkora már, hogy pénzt ér, megszabadulnak tőle.

Legjobb tudomásom szerint a dorozsmai cigánylakosok közül nem választottak még tanácstagot a község „hozzáértő, okos gyülekezetébe". A bírójuk, Kovács Fe- renc pedig nagy tekintélynek örvend közöttük. Hallgatnak rá, mert tudják, hogy az érdekükben ő parolázik a hatósággal. Vitás családi ügyekben is az ő szava a döntő, s azt is megtanácskozzák vele a telepiek, hol érdemes munkát vállalniuk, hogy job- ban kijöjjenek a keresettel. Sajnálatos, hogy nehezen tudnak gyökeret verni üze- mekben, pedig helyben ott van a pamutfonó, beljebb, Szeged felé a falemezgyár, a jutafonó. Egyiknek sincs cigánydolgozója Dorozsmáról. Vajon miért? Talán nem fogadják szívesen a munkájukat. Meg kellene pedig velük szoktatni a nagyüzemi munkát, a nagyüzemi életet, úgy, ahogy azt teszi a Szegedi Víz- és Csatornamű Vál- lalat, ahol többen is dolgoznak közülük, ugyanígy a városgazdálkodási vállalatnál is.

E két vállalat vezetősége bizonyára szívesen átadja tapasztalatát más üzemeknek is, hogy mivel „édesgették" magukhoz becsületes munkára a cigányokat, nőket és fér- fiakat egyaránt.

Aki megfogja közülük a munkát, az boldogul. Ott van példának Kolompár Mátyás feleséggel és öt apró gyermekkel. Cseréptetős házukat kőműves húzta fel.

A feleségét nem engedi dolgozni. Egyedül keres annyit a dorozsmai gépjavító állo- máson, hogy szépen megélhessenek. Minden évben hizlal, többet is. Azt tartják róla,

hogy most is van a takarékban vagy 30 ezer forintja. Ö már a maga erejéből is kiléphetne a mélységből, különösen, ha segítségül a hóna alá is nyúlnának.

Kovács Istvánéknál is hat apró gyerek pusztítja a kenyeret, nyűvi a ruhát.

A feleség itt sem dolgozik, csak odahaza. A telepen a legtisztább asszony hírében áll. Olyan fehér a lakásban az asztalterítő, a lepedő, a párna, hogy megirigyelhetik a község bármelyik házában. Cseréptetős Kolompár Pál háza is. A gyerekek gondo- zása náluk is az asszonyé, aki Sövényházáról került a telepre, itt kötötte be a fejét az embere. A rokkant nyugdíjas Kolompár Menyhértnél fordított a helyzet. Neki a felesége dolgozik a városgazdálkodási vállalatnál, ő pedig a négy kicsi gyerekkel bajlódik otthon. Vödröt, lapátot, tepsit, üstfazekat és lernit csak egyetlen cigány -

„iparos" készít már itt, az öreg Kolompár Mátyás, ö még kalapálgatja a használt bádogot, horganylemezt, és abból pénzel. A többiek felhagytak ezzel a szakmával, a fiatalabbak viszont már nem is értenek hozzá. Az öreggel együtt kihal itt ez a jeles mesterség, mert mással és máshol jobban boldogulnak. A fiatalabb férfiak eljárnak dolgozni állami gazdaságokba. A lányok és a gyerekektől el-elszabaduló asszonyok közül sokan járnak takarítani házakhoz a faluban. Udvart, járdát seper- nek, segédkeznek többen falusi kisiparosoknak hozni-vinni az árut, nyersanyagot.

Az alkalmak pénzt hoznak a házhoz, ha csak néhány napra is.

Lám, a jó példából is van elég, de még több is lehetne. A rossz göncök leg- többjükről lekerültek már. Nemcsak azért, mert például a szegedi járási tanács 1966 őszén 100 ezer forintból tetőtől talpig felöltöztette vadonatúj alsó- és felsőruhába 439

a telepi gyermekeket, hanem azért is, mert hat rájuk a környezet. Rájöttek a jónak ízére, ízlelgetik, kóstolgatják. Szinte mindannyian összedugják a fejüket, amikor újat tapasztalnak. Latolgatják, meghányják-vetik, hogy abból mi jó származhat nekik. Bizalmatlanságuk gyökere mélyről táplálkozik, még abból az időből, amikor nem vették őket emberszámba. Akkor is ütést kaptak, ha valamiben ártatlanok voltak. Ártatlanságuk is gyanús volt, azért szoktak hozzá, hogy a tekintetüket a földre süssék, ha „idegenekkel" beszéltek. Csakhogy ez a tekintet lassan bátorságot kap. Igaz, nem mindig pozitív előjellel, de azzal is.

Szépen kiöltözve is tudnak szórakozni, kulturáltan ételt, italt fogyasztani a Fé- nyes vendéglőben, ahol ők szólják meg azokat az olajos munkásokat, akik piszkos overallban ülnek asztalhoz. De megszólják azokat is, akik az ilyen öltözetűeket ki- szolgálják a község egyetlen valamirevaló szórakozóhelyén, ö k is élni szeretnek, betegnek lenni, meghalni nem. ösztönös ragaszkodásuk egymáshoz azonban rögtön semmivé foszlik, amint valaki meghal a családból. Előtte még szerették, csókolták, de amint kihűl a teste, iszonyatosan félnek tőle, hozzá nem nyúlnának, fel nem öltöztetnék. Ilyenkor az utolsó öltöztetést falubeli nem cigányra bízzák. S ha a ha- lottat el nem viszik rövid órán belül, képes az egész család kiköltözni a házból, és hónapokig másik kunyhóban, másik családnál meghúzódni. Félnek a halott vissza- járó lelkétől, mint az ördög a tömjénfüsttől. Csak akkor bizonyosak és állnak a koporsó mögé, mikor ázt már leszegezték. Addig nem, aztán is csak tisztes távol- ságból követik.

Pappal temetkeznek, viszont házasságot, keresztelőt nem tartanak egyházi segéd- lettel. Annál szívesebben kőnek házasságot most már a tanácsnál. Igaz, ebben sze- repet játszik a családi pótlék is. Esetleg a nagyon fiatal párok állnak még törvé- nyen kívül ilyen tekintetben. Az első gyermek után azonban rendszerint ők is el- hallagnak az anyakönyv-vezetőhöz, hogy beírja őket a nagykönyvbe. Bizony, az abortuszbizottság rábeszélőkéjére nincsen szükség ezen a telepen. Sűrűbben szapo- rodnak a községbelieknél. Csak úgy nyüzsögnek a telepen a gyerekek, ha mindany- nyian otthon vannak. Nyáron, jó időben késő estig hangos a putri, férfiak, nők, gyerekek összeülnek trécselni a házak elé. Télen behúzódnak a melegebbre. A petró- leumlámpát azonban soha, egyetlen házban sem oltják el egész éjszaka, csak lejjebb csavarják benne a belet. Mintha minden házban virrasztanának, pedig mélyen al- szanak a pisla fényben.

Érthetetlen ez a szokásuk, ez a mindig készülődésben levésük. Maguk nem tudják megmondani, miért, pedig csak egy oka lehet, ami visszanyúlik ősidőkbe:

őrzik a tüzet, hogy ki ne hamvadjon, vagy félnek az általuk vélt gonosz szellemek- től? Annyi bizonyos, hogy éjfélig minden házban levackolnak. Akkor és utána véletlenül sem mászkálnak kint. Aki közülük a más tulajdonához akar nyúlni a faluban vagy egyebütt, azt elintézi, amint besötétedik. Későre, éjszakára nem hagyja. Legalábbis ezt a tapasztalatot szűrte le hosszabb időn át a dorozsmai krimi- nológia. Próbára is tettek közülük többeket és többször is. Nappal a temető főútján megjelöltek egy fát, amelynek a tövébe százasokban ezer forintot tettek éjjel.

— Azé a pénz, aki pontosan éjfélkor átlépi a temetőkaput és elindul érte — hangzott az eligazítás.

— A Dárius kincséért sem megyünk mi be a temetőbe szellem járáskor — til- takoztak riadtan, s látszott az arcukon, hogy inkább engednék magukat megfeszíteni, semhogy bemerészkedjenek a holtak birodalmába éjfélén. Sokféle babona fogja össze és taszítja őket el. A nagyon öregek a szemük világára esküsznek, hogy ők még látták a táltost, amelyen tüzes ördögök nyargaltak, s amerre elhaladtak, sikol- toztak, földig hajoltak az erdők. Tüzes karikát is láttak táncolni, végiggurulni az égen pont éjfélkor. A pokolból gurították azt ki kandi ördögök — mesélik a vének a szájtátva hallgató apróságoknak. S így nőnek fel, kettős világban: egyik vissza- húzza, a másik — előbb vagy utóbb — magához rántja őket.

A falubeliek megszokták a cigánytelepet és lakóit. Többnyire tartózkodóan vesznek tudomást róluk. Az átlag falubeli azt mondja:

— Miért költ rájuk olyan sokat az állam?

Az ott lakó vagy kijáró pedagógusoknak pedig nem mindegyike állna melléjük a cigányiskola katedráján. Szóban igen, mindenki, hiszen úgy a legkönnyebb. De lás- suk csak befejezésül a községi tanács tavalyi, 1968-as tanácskozásának dokumentumát a cigány lakosság helyzetéről. Vajon mennyire haladtak előre az állapotok az öt évvel ezelőttinél.

440

LENGE DUKHAL, AMENGENEK DUKHAL — NEKIK FAJ, NEKÜNK FÁJJON

A cigánytelepen mintegy 40—45 kunyhó van. Egyáltalán nem felelnek meg a minimális követelményeknek sem. Ezek közül is minden esős időszakban több össze- omlik, melyet újból kell a tulajdonosnak építenie. Az „épületek" kivétel nélkül mind szigetelés nélküliek, vályog- vagy döngölt sárfalak tartják össze. Többségük padozat és mennyezet nélküli. 1965-ben látott először napvilágot olyan jogszabály, amely a szociális követelményeknek meg nem felelő telepekkel foglalkozik. Azóta többször voltak olyan tervek, hogy a kiskundorozsmai telepet fel kell számolni. Sajnos, ezek csak jószándékú irrealitások voltak, mert mind a mai napig nem történt szinte semmi. Hiába jelentek meg a jogszabályok 1965-ben, 1967-ben és 1968-ban. A jog alkalmazása elmaradt, részben a telepi lakosság életkörülményei, másrészt külön- böző szervek meg nem értése miatt. Több alkalommal küldtünk felterjesztést a telep olyan lakosaira vonatkozóan, akik esetleg elérték azt a követelményt, amit a jog- szabályok előírnak a kölcsönök feltételeként. Egyetlen felterjesztésre sem jött ki- elégítő válasz, illetve nem fogadtak el egyet sem. Javaslatot tettünk arra is, hogy a szegedi járási tanács székháza bontásából — a rekonstrukció kapcsán — kikerülő anyagokat adják át a kiskundorozsmai cigányok épületeinek felépítésére, illetve az építkezések támogatására. Erre határozat is született, sőt újságcikk is foglalkozott vele. Sajnos, a cigányok egy darab építési anyagot sem láttak abból. A felsőbb szervek azt másoknak adták el. Ilyen tekintetben a község támogatása csak arra tudott szorítkozni, amikor egy-egy rossz deszkát vagy gerendát adott a cigánylakos- ság építkezésének segítésére.

A cigánytelepen a kommunális helyzetről egyelőre szó sem lehet, mert a je- lenleg fennálló állapotokra ezt a jelzőt egyáltalán nem lehet alkalmazni. A telep maradt ugyanúgy, ahogyan már több éve látták felsőbb szerveink — annak ellenére, hogy lakosai állandóan szaporodnak. A gyermekek születnek, jönnek egymás után a világra. A telepről saját erőből nehéz kitörni, felemelkedni. A cigánytelepen élő személyek szociális helyzete különböző. Él a telepen olyan, akinek még arra is van pénze, hogy a többi cigánynak kölcsönt adjon uzsorakamatra. A legtöbb családra jellemző: ha van pénzük, szeretnek enni, inni, amíg f u t j a rá. Máról holnapra élnek.

H a elfogy a pénzük, képesek még a dögöt is megenni.

A községi tanács végrehajtó bizottsága sok határozatot hozott cigányügyben, de ezek szinte minden esetben segélyre, vagy kórházi ápolás költségeinek elenge- désére vonatkoznak. Jellemző, hogy 1965-ben 33 személynek engedték el a kórházi ápolási díjat, amelynek összege 23 ezer 577 forint 60 fillér. Hasonló célra 1968-ban a mai napig 10 személynek 3 ezer 277 forint 50 fillér az összeg. 1967-ben egy cigány- lakost köteleztek 210 forint ápolási díj megfizetésére. Rendszeres szociális segélyt kaptak 1967-ben és 68-ban tízen, összesen havi 1900 forintot. Rendkívüli szociális segélyt kaptak 1967-bén négyen, 1600 forintot. 1968-ban a mai napig 14-en része- sültek 4400 forint összegben. A szegedi járási tanácstól rendkívüli segélyt kaptak 1967-ben négyen, 1400, 1968-ban nyolcan, 3600 forintot. Sokgyermekes anyasági se- gélyt 1967-ben öten élveztek, 7800 forint öszegben. 1968-ban hárman kaptak ilyen segélyt, 4400 forintot. Ingyenes kelengyeutalványt kaptak 1967-ben hárman. Tehát 1967-ben őszesen 52 ezer 577, 1968-ban 33 ezer 227 forintot kaptak szociális segély- ként. Ebben az összegben nincsen benne az ingyenes orvosi ellátás és gyógyszer- költség, melyet 1967-ben tízen, 1968-ban eddig hatan vettek igénybe.

A telepen lakó cigányok között kulturális tekintetben egyre többen állnak maga- sabban, mint az átlag. Ez annak tulajdonítható, hogy a cigányiskola m u n k á j a mind jobban érezteti hatását. Azok a gyermekek, akik az iskolában tanultak, egy része m á r felnőtt. Tudnak írni, olvasni, kismértékben számolni. Az öregek között ilyenek nincsenek. A cigányiskola pedagógusai minden elismerést megérdemelnek, mert ál- dozatos munkájukkal, sokszor egészségük veszélyeztetésével járulnak hozzá a cigá- nyok kulturális színvonalának emeléséhez. Munkájuk eredménye évről évre javul, mind nagyobb eredményt érnek el, mert a szülők kezdik megérteni — kényszerítő eszköz hatására is —, hogy az iskolai mulasztások óraszáma — ha kismértékben is, de állandóan — csökkenő, az osztályok tanulmányi eredményessége, előmenetele állandóan javul. Hogy milyen áron, azt csak az ott tanító, nevelő pedagógusok tudják legjobban. Elszomorító azonban, hogy 1968-ig egyetlen cigánygyerek sem végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát, valamennyiüket fel kellett menteni más és más okok miatt. A hiányzások és kimaradások, a mulasztások és felmentések vizsgálatánál megállapítható: a gyermekek nem járnak rendszeresen iskolába, mert nincs cipőjük. Szülnek, és azt hiszik, boldogok ők tudás nélkül is. Ez utóbbi ok a „hagyományokra" támaszkodik. Nehéz ellene harcolni.

441

Nehéz megmagyarázni nekik, hogy másképpen, emberibb módon is lehet élni.

Az emberibb életmódhoz azonban fokozottabb állami és társadalmi segítségre lenne szükség. Vannak köztük olyanok, akiknek minden nevelés, beszéd hiábavaló. Vannak közöttük megbízhatatlanok, akik hozzányúlnak a máséhoz, és nem szeretnek dol- gozni. De szabad általánosítani? Kérdés: csak ók tehetnek arról, hogy olyanok, amilyenek? A szociális segélyek, ingyenes étkeztetes stb. sokakat arra ösztönöz, hogy teljes mértékben az állam segítségére támaszkodjanak. Egyetlen cigányt sem ítélt el még a bíróság azért, mert nem dolgozik, közveszélyes munkakerülő. Úgy gon- doljuk, a törvényt velük szemben is ugyanúgy kell alkalmazni ilyen esetben, mint más állampolgárokra. Az üzemeknek az állami és társadalmi szervek nagyobb segít- séget kell nyújtsanak. Nem írni kell a cigánykérdésről, hosszú és megható újságcikke- ket, könyveket. Elő kell segíteni a megoldást, ha kell, a törvény szigorával; ha kell, a maximális segítségadással, hiszen erre is vannak törvényeink, csupán alkalmazni kell őket — vállalva a felelősséget segíteni akarással, emberszeretettel. A községi tanács a maga gyenge lehetőségeivel nem tud megbirkózni ezzel a nagy feladattal.

A megoldásra már több alkalommal végeztünk felmérést. Hol van azonban a lehetőség, s milyen nehéz az út a felméréstől a megoldásig? Több szervtől kaptunk már tanácsot, azzal el is vagyunk látva, de amikor a megvalósításra kerülne a sor, mindig vereséget szenvedünk. Hogy ez a mi gyengeségünk is? A kudarc felelősségét nem akarjuk másokra áthárítani, de amikor úgy érezzük, hogy a minden oldalról ígért segítség helyett csak állandóan ledönthetetlen falba ütközünk, akkor nehéz a munkát tovább folytani, harcolni. Ez a harc pedig emberek százaiért folyik.

* * *

A végrehajtó bizottság megtárgyalta a cigánylakosság kommunális és szociális helyzetét, és megállapította, hogy semmi előrehaladás nem történt az elmúlt időszak alatt. Ezért — figyelembe véve a jelenlegi anyagi lehetőséget — újólag felterjesz- téssel él a szegedi járási tanács végrehajtó bizottsága építési és közlekedési cso- portjához, hogy a cigánylakosok helyzetének ideiglenes megjavítása érdekében engedélyezze a telep áttelepítését alkalmasabb helyre. Ez a megoldás azért szüksé- ges, mert a jelenlegi helyen villanyt, ivóvizet nem lehet biztosítani, ugyanakkor a talajvíz minden évben több kunyhót megrongál, összedönt, amely a cigánylakosoknak minden évben anyagi megterhelést jelent.

MÉSZÁROS GYÖRGY

CIGÁNY NÉPKÖLTÉSZET*

A cigány nyelvű népköltészet nem ismert a magyar olvasók előtt. Ezt a hiányt kísérlem meg pótolni és ízelítőt adni a cigány nyelvű népköltészet remekeiből.

A fordításkor igyekeztem hűen visszaadni az eredeti szöveget, követtem egyszerű- ségét, néhol homályát is.

A szövegek dallama túlnőtt a primitív ének sírással és üvöltéssel rokon, meg- megismétlődő . mozgásritmusán. Sok népdalukban találunk rímpótló réját. Jellemző továbbá a kolorális figuráció, az egy szótagra eső több énekhang megszólaltatása, a melizma. Különösen panaszkodó, sirató énekeikben.

„Jaj máfilem, máfilem" c. népdal két variációját közlöm (dallama ugyanaz).

Amíg az egyikben a régi elemek (ló stb.) dominálnak, addig a másikban a hagyo- mányozott forma újszerű tartalmat kap. Vagyis a dallamok sokszor megmaradnak, de a tartalom az új, változó érzésvilágot tükrözi. Ennek megfigyelése céljából közöl- tem ugyancsak két variációban az „Avel o postási" c. cigány népdalt is. Az egyik- ben mint régi elem ott sötétlik félelmetesen a megyeháza, a másikban a megőrzött bánat mellett, ezt a sötét tónust fényes eszpresszó váltja fel.

Külön szeretném felhívni az olvasó figyelmét a Sode lulud'e andi bár, „Mennyi virág van a kertben" c. népdalra. Tévedés lenne azt hinni, hogy a második vers- szak második sora „elnehezül szívem utánad" — a fordító ferdítése. Ugyanis szó szerinti fordítása az eredetinek: . . . Phároj muro cti andá.

* [A s z e r z ő az egri D o b ó I s t v á n V á r m ú z e u m m u n k a t á r s a , c i g a n i s t a . ]

442