Farkas Katalin és Orthmayr Imre (szerk.)
Bölcselet és analízis
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003.
355 old., 2800 Ft
A Festschriftavagy (a kissé félreérthetô magyar megjelöléssel) „emlékkönyv”, amelynek mûfajához e kötet is tarto- zik, a tudomány – elsôsorban a huma- niórák – egyik ceremoniális objektu- ma. Ez a jellemzés egyáltalán nem iro- nikus célzatú. Minden bonyolult, komplex intézményrendszer – s a tu- domány kétségtelenül ezek közé tarto- zik – feltételez bizonyos rítusokat vagy ceremóniákat, amelyek kifejezik, meg- erôsítik, esetenként szabályozzák egyes lényegi jellemzôit. Ezt teszi a Festschrift is. Egy-egy kimagasló tu- dományos személyiségnek, gondolko- dónak ajánlva ünnepi formában fejez ki bizonyos folytonosságokat, el- és le- kötelezettségeket, alkalmanként meg- lepô hatásösszefüggéseket közte és volt tanítványai vagy kollégai közt.
Különösen a humaniórákkal kapcso- latban, ahol az ismeretek vagy belátá- sok kumulativitását keresztezi az el- térô megközelítés- vagy felfogásmó- dok többnyire éles vitája és ellentéte, ennek különös jelentôsége van. Kéz- zelfoghatóvá teszi vagy teheti egyes szemben álló nézetek közös eredetét vagy tájékozódási pontjait, ami polé- miájukat éppenséggel lehetôvé teszi.
Ezen túlmenôen ez a publikációs for- ma az, amelyben nyilvános kifejezést és elismerést nyerhet valami, ami nél- kül a tudomány egyáltalán nem létez- hetne: a jelentôs tanáregyéniség és volt diákjainak kapcsolata (ami nem azo- nos a sokkal ritkább „a mester” és
„követôi” közti viszonnyal), egy kap- csolat, amelyet a szokásos hivatkozá- sok nem tükrözhetnek megfelelô mó- don vissza.
Mindennek következtében a Festschrift igen különös mûfaj. Volta- képpen kettôs címzettje van. Egyrészt magának az ünnepeltnek íródott, s
nemegyszer kisebb ünnepség kereté- ben, esetleg meglepetésként nyújtják át neki. Másrészt persze egy könyv, nyilvános publikáció, amely az olva- sók valamely megcélzott körének szól. Pontosabban: tanulmánykötet, amelyben a közölt írások többsége nem az ünnepelt munkásságával fog- lalkozik, de többnyire – s minél kiter- jedtebb a munkásság, annál kevésbé – nem is rendelhetô egyetlen problé- ma- vagy témakomplexum alá. Az, ami összeköti ôket, éppen aktuális vagy virtuális kapcsolatuk személyes címzettjük széles értelemben vett ha- tásával. A recenzenst, akinek elvben az ideális olvasót kell képviselnie, hogy a potenciális olvasókat tájékoz- tathassa, az ilyen könyv a szokásosnál is nehezebb feladat elé állítja: azt kel- lene tisztáznia, mi az az írások hetero- geneitásában, ami részleteiben s fôként a kötet egészében az olvasót érdekelheti, mit adhat ez a gyûjte- mény neki.
A jelen kötet a hatvanéves Kelemen Jánost ünnepli. Mint két szerkesztôje rögtön az elôszóban megjegyzi, ez a könyv csupán munkásságának egyik aspektusához kapcsolódik. Kelemen ugyanis a magyar italianisztikának is kimagasló, nemzetközileg elismert képviselôje. A Bölcselet és analízisazon- ban csakis filozófiai tevékenységének hatását szándékszik reprezentálni.
A szerkesztôk ezt, a gyûjtemény ta- núsága alapján is igen jelentôs és ki- terjedt hatást elsôsorban abban lát- ják, illetve azzal magyarázzák, hogy Kelemen összekapcsolja, gyümöl- csözôen ötvözi munkásságában a filo- zófiának fôként az angolszász orszá- gokban uralkodó analitikus megköze- lítését – amelynek hazai meghonosí- tásában döntô érdemei vannak – a fi- lozófia története iránti aktív ér- deklôdéssel, amely egyáltalán nem jellemzô az analitikus filozófusok többségére. Egyes más tanulmányok megjegyzései is megerôsítik ezt a jel- lemzést, amelyre a kötet címe is utal:
„bölcselet” és „analízis”. (A szkepti- kus talán azt mondaná: ami a filozó- fia egykor volt vagy legalábbis lenni ígért, s az a kevés, ami ebbôl mára megmaradt.)
Ez a Festschrift egyszerre meg is erôsíti ezt a jellemzést, és bizonyos ér- telemben túl is mutat rajta – ami, úgy
hiszem, javára szolgál, és a szerkesztôk érdemeként tudható be. Megerôsíti, mivel a közölt huszonhárom tanul- mány durván két csoportra osztható:
egyesek szubsztantív filozófiai problé- mákkal foglalkoznak, kifejezetten az analitikus filozófia szellemében és az azon belüli vitákhoz kapcsolódva, má- sok viszont széles értelemben véve tör- téneti jellegûek (ez utóbbiak teszik ki különben a közölt esszék többségét).
De már a kötet elsô írása, Sós Vilmos, az idôsebb jó barát személyes jellegû portrévázlata Kelemen Jánosról, bizo- nyos mértékig megkérdôjelezi ezt a jellemzést, amikor barátja filozófiájá- nak értékközpontúságáról s arról a tö- rekvésérôl ír, hogy a filozófia mûvelé- sét összekösse, beillessze a kulturális élet egészébe. Ilyen intenciók ugyanis elég távol állnak az analitikus filozófu- sok többségétôl. Súlyosabban eshet azonban latba az a tény, hogy jó né- hány itt szereplô jelentôs tanulmány – elsôsorban Tengelyi László Merleau- Ponty nyelvfilozófiájával, Fehér M.
István Heidegger és Gadamer herme- neutikájával, Fehér Márta Polányi Mi- hály tudományfilozófiájával foglalkozó írása, valamint Erdélyi Ágnesnek és Marno Dávidnak az analitikus törté- nelemfilozófiák kiszorulását és utóéle- tét (fôként Arthur C. Danto és Hay- den White e vonatkozású mûveit) tár- gyaló írása – csak elég mesterkélten sorolható be az analitikus versustörté- neti durva megkülönböztetése alá.
Ezek kétségtelenül a közelmúlt egy- egy kimagasló vagy jelentôs gondolko- dójának eszméit megvilágító exegézi- sek ugyan, s ha akarjuk, ilyen értelem- ben „történetiek”. Ugyanakkor azon- ban határozott (persze esetenként kri- tikai-fenntartásos) elkötelezettség jel- lemzi ôket a szóban forgó filozófus eszméi, az analitikus filozófia feltétele- zéseivel és gyakorlatával kifejezetten szemben álló felfogásmódja és gondo- latrendszere iránt, ami esetenként az erre vonatkozó polemikus észrevéte- lekben is kifejezôdik.
Hadd tegyek ehhez hozzá még egy általános észrevételt. Az ahistorizmus egyike az analitikus filozófiát leggyak- rabban érô kritikáknak. Egészében véve ez jogos észrevétel (s személyes véleményem szerint gyakran kritika- ként is releváns és jogos). Itt figye- lembe kell venni azonban bizonyos,
250 BUKSZ 2004
viszonylag újabb fejleményeket.
Idôközben ugyanis az angolszász or- szágokban felnôtt a kiváló szak-filo- zófiatörténészek egész nemzedéke, akik az analitikus filozófia hagyomá- nyán nevelkedtek, annak módszereit sajátították el. Teljesen ötletszerûen itt megemlíthetem Margaret Wilson és E. M. Curley, Christine Korsgaard és Barbara Hermann, Alan Wood vagy Terry Pinkard nevét. S munkái- kat nem oly egyszerû megkülönböz- tetni „kontinentális” kollégáik hason- tárgyú írásaitól – legalábbis a fogalmi analízisre való orientáció és ennek vi- lágossága alapján nem. Hogy ennél a kötetnél maradjak, Fehér M. István Heidegger- és Gadamer-interpre- tációja (különösen figyelembe véve az értelmezés tárgyát) nekem egyáltalán nem tûnik fogalmilag kevésbé vilá- gosnak és megvilágítónak, mint mondjuk Forrai Gábor szintén igen érdekes, kifejezetten az analitikus nyelvfilozófia szempontjaiból kiindu- ló elemzése Locke nyelvfelfogásának egyes lényegi aspektusairól. Általában szólva, a filozófiatörténeti munkák többsége bizonyos vonatkozásban és értelemben mindig is „analitikus”
volt és marad. Hiszen többnyire egy- egy jelentôs gondolkodó rendszeré- nek vagy egyes eszmekomplexumai- nak a megvilágítására, kritikai re- konstrukciójára törekszik azáltal, hogy – jobban vagy rosszabbul, kizá- rólag vagy többek között – „elemzi”
az alkalmazott alapkategóriák tényle- ges jelentését, a kifejtés és érvelés módját, operatív elôfeltételezéseit és érvényességét.
Nem mintha ne lehetne valamiféle globális különbséget tenni az eltérô tradíciókba ágyazódó történeti írások jellegében és irányultságában, noha ezt egy-egy konkrét, rövidebb tanul- mányra alkalmazni gyakran kétséges, talán önkényes is. Ezen fenntartás mellett és ellenére magam mégis dur- ván két csoportra osztanám a kötet terjedelmének erôs többségét kitevô, széles értelemben filozófiatörténeti írásokat. (Nem véletlenül nem min- den írás fér bele e két skatulyába, fôként a szigorúan exegetikus jellegû- ek nem, mint például Steiger Kornél Anaxagorasz-tanulmánya.) Egyesek explicite vagy implicite a filozófia mai kérdésfeltevéseibôl indulnak ki, s a
hagyomány egy-egy kimagasló képvi- selôjével kapcsolatban azt mutatják meg, nézetei mennyiben tekinthetôk egyes jelenlegi felfogások elôzményei- nek, s egyben miben áll másságuk, mi az új a mai megközelítésekben, eset- leg ez utóbbiak mennyiben jelenthet- nek gondolati tisztázást, gazdagodást vagy haladást. Ide sorolnám Máté András, Ferencz Sándor, Forrai Gá- bor és Orthmayr Imre tanulmányait.
Más írások viszont éppen a filozófia által feltett kérdéseknek s ebben az értelemben magának a filozófiának mint intellektuális vállalkozásnak a történetiségét hangsúlyozzák. Fehér M. István a heideggeri Lét és idôben prezentált eszmék rekonstrukcióján keresztül egy (természetesen igen sa- játos) filozófiai megalapozást is kínál az ilyen megközelítés számára. Bod- nár M. István ritka tömörségû tanul- mánya az antik filozófia legfôbb isko- láin mutatja meg a klasszikus lélekfi- lozófiák esetenként kézenfekvônek tûnô „aktualizálásának” jogosulatlan- ságát, amennyiben közvetlen mai re- levanciájuk tételezése csak annak árán valósítható meg, hogy egyes esz- méiket kiragadják azoknak a széle- sebb háttér-feltételezéseknek az összefüggésébôl, amelyek meghatá- rozták konkrét jelentésüket, s így ahistorikusan félreértelmezik ôket.
Faragó-Szabó István és Marno Dávid pedig két konkrét eset kapcsán széles kulturális és ideológiai összefüggése- ikben igyekszik feltárni az ilyen jelle- gû, nem csupán a válaszok, hanem a megválaszolandó kérdések metamor- fózisát is illetô elméleti változások in- dítékait. S bizonyos tekintetben rész- ben hasonló problémákat érintenek Tengelyi László, Kenesei István és Miklós Tamás tanulmányai is.
Nem jogosulatlan a filozófiatörté- net megközelítésének ezt a két típusát az analitikus, illetve a „kontinentális”
filozófiai orientációhoz kapcsolni.
Ennek megfelelôen polemikus vi- szonyban is állnak egymással. A filo- zófiát magát radikálisan historizáló felfogás hajlamos az elsô típusba tar- tozó munkákat történelmietlen tévér- telmezéseknek tekinteni, mivel olyan kérdésekre vélnek választ kiolvasni a múlt gondolkodóinak írásaiból, ame- lyeknek – legalábbis mai jelentésük- ben – ôk maguk nem voltak és nem is
lehettek tudatában. Az elsô megköze- lítés szempontjából viszont a máso- dik álláspont, következetesen végig- gondolva, a filozófia igazságigényé- nek tagadását implikálhatja, s minde- nekelôtt saját vállalkozásának értel- mét vonja kétségbe. Mert mennyiben lehet a filozófiatörténet maga filozó- fiai diszciplína (s nem az egyetemes kultúrtörténet egyik, s messze nem a legfontosabb összetevôje), ha a filo- zófia mai mûvelése szempontjából nem kínál többet, mint a „másság”
kontrasztját, vagy esetenként bizony- talan analógiákat? (Bodnár M. István mintha hajlana is erre a felfogásra.)
Ám ugyanakkor nem kevésbé jogos arra hivatkozni, hogy ez a két megkö- zelítésmód valójában kiegészíti egy- mást. Az egyik a maradandóságot és a folytonosságot hangsúlyozza a filozó- fia történetében, a másik viszont ép- pen a diszkontinuitást. Az elsô a filo- zófiai tradíciót olyan gondolattárnak tekinti, amelynek hasznosítása felett szabadon rendelkezhetünk, a máso- dik, ellenkezôleg, a történelem kont- rollálatlan hatalmát világítja meg saját gondolatvilágunk felett, minthogy a nem tudatosított elôfeltételezések, az értelmesnek tekintett kérdések jelle- gében bekövetkezô paradigmatikus változások általában nem magyaráz- hatók meg az elméletek által explicite artikulált, endogén szempontokkal.
Az elsô szemléletessé teszi, miért és hogyan beszélhetünk, minden törté- neti változása ellenére,a filozófiáról.
A második hozzájárulhat annak tisz- tázásához, milyen alapon tehetjük meg ezt mais, amikor a filozófián be- lüli viták nem kis mértékben épp an- nak kérdését illetik, mi is a filozófia, s az egyes irányzatok intellektuális gya- korlata prima facie bizony elég kevés hasonlóságot mutat. Mert ezek az egymást kiegészítô ellentétek közös elôfeltevéseken alapulnak. Hogy a tri- viálisnál maradjak: a filozófiatörténet mindkét megközelítése hallgatólago- san osztja azt a nézetet, hogy szá- munkra nincs többé olyan kulturális hagyomány, amely rendelkeznék a tradíciót voltaképpen tradícióvá tevô legfôbb tulajdonsággal: a tevékeny je- lent irányító és szabályozó normatív erôvel. S a kötet figyelmes olvasója más azonosságokat is találhat ott, ahol az ellentétek talán a legélesebbnek lát-
SZEMLE 251
252 BUKSZ 2004
szanak. Amikor például Fehér M. Ist- ván Heidegger nyomán a filozófia fel- adatát nem az ismeretlen felfedezésé- ben, radikálisan újfajta ismeretek elôállításában, hanem a már (és min- dig is) ismert újra-megismerésében jelöli meg, ezzel valami olyat állít, amivel, úgy hiszem, az analitikus filo- zófia képviselôi is készségesen egyet- értenek. Talán Kant óta ezt minden jelentôs filozófus, explicite vagy impli- cite, így gondolta és gondolja. Persze azért érthettek és értenek ebben egyet, mert valami mást értenek rajta.
Mindenesetre ez a Festschrift töb- bet nyújt annál, mint amit szerkesztôi az elôszóban ígértek. Nem csupán az analitikus filozófia egyes lényeges problémáit tárgyaló és esetleg (ha nem is általam) „semlegesnek” te- kinthetô történeti tanulmányokat tar- talmaz. Ha eltérô súllyal is, de pre- zentál más, a fenomenológiai-herme- neutikai hagyományhoz kapcsolódó, sôt még a posztmodern felé kitekintô megközelítéseket is. Ami azt is mutat- ja, hogy Kelemen János tevékenysé- gének hatása bonyolultabb és kiter- jedtebb, mint azt a bevezetô megjegy- zések sugallhatják. Egyes írásainak is- meretében ezt magam egész ért- hetônek is találom, de e tekintetben kevesen lehetnek kevésbé kompeten- sek az ítéletalkotásra, mint én, aki már évtizedek óta csak – noha érde- kelt, de azért távoli – megfigyelôje va- gyok a magyar filozófiai életnek. Sze- rencsére errôl itt nem is kell véle- ményt mondanom.
A tanulmánykötet maga tematiku- san szervezett. Sós Vilmos portréváz- lata és Ludassy Mária – Kelemennek a régi rossz idôkben való tevékenysé- gérôl szóló – visszaemlékezése után négy nagy témacsoportra osztja a kö- zölt írásokat: nyelv, megismerés, tu- dat és történelem. Ez így megfelel a filozófia néhány szakdiszciplínájá- nak: nyelvfilozófia, ismeretelmélet, elmefilozófia (philosophy of mind) és történelemfilozófia. De a szakoso- dás, amely az intézményesült tudás- formák társadalmi és intellektuális szervezôdésének egy formája, fôleg az analitikus filozófia gyakorlatára jellemzô, s ennek esetében sem von éles határokat. Az ilyen értelmû cso- portosításban ezért elkerülhetetlenül van bizonyos önkényesség. De az ál-
talános tájékozódás céljait jól szol- gálja.
Amit elôször is meg kell jegyez- nem, az a kötet egészének magas
„szakmai” színvonala. Legyenek akár szubsztantív, akár történeti jellegûek, a közölt tanulmányok általában figye- lemre méltó, nemcsak kitûnôen tájé- kozott, hanem egyszersmind a vizs- gált probléma kapcsán releváns, új megfontolásokat is felvetô írások, amelyek valóban hozzájárulnak témá- juk mai megvitatásához. Ugyanakkor döntô többségük – egy-két, részletei- ben talán csak a szakfilozófus által követhetô írás kivételével – hozzáfér- hetô, érvelésében is jól érthetô a nem filozófus, de komolyabban érdeklôdô s nem teljesen tájékozatlan olvasó számára is. Teszik pedig ezt nem le- egyszerûsítések, vulgarizálások révén, hanem – s ebben bármi legyen is egyébként a szerzôk saját filozófiai ál- láspontja és elkötelezettsége, mind az analitikus filozófia legjobb hagyomá- nyát követik – a problémamegfogal- mazás és az argumentáció vagy értel- mezés példaszerû nyelvi és logikai vi- lágosságának köszönhetôen. S noha az egyes tanulmányok teljesen függet- lenek egymástól, jó néhányuk között található szoros összefüggés, akár a
„kiegészítés”, akár az ellentett meg- közelítések értelmében. Így például Erdélyi Ágnesnek az analitikus törté- nelemfilozófián belüli narrativista fordulatról szóló írását Marno Dávid tanulmánya szélesebb történeti és kulturális összefüggésekbe helyezi.
Vagy hogy egy másik témakörre hi- vatkozzam, Ferencz Sándor kitûnô Anselmus-interpretációja akár il- lusztrációként is szolgálhatna Máté Andrásnak a jelentéselméletek két tí- pusáról szóló esszéje végkövetkezte- téséhez, míg Farkas Katalin ezen problémakör egy fontos és sokat vita- tott vetületének pozitív megválaszolá- sára tesz figyelemre méltó kísérletet.
Másrészrôl Klima Gyulának és Huo- ranszki Ferencnek az akaratlagos, il- letve tudatos cselekvéssel foglalkozó írása egyazon kérdésrôl nyújt je- lentôsen eltérô, úgy hiszem, egymás- sal összeegyeztethetetlen elemzést, tükrözve az analitikus filozófián belü- li vitákat és nézeteltéréseket. Ezeket a gyümölcsözô és gondolatébresztô
„átfedéseket” elsôsorban az teszi le-
hetôvé, hogy a közölt cikkek jelentôs része, közvetlenül vagy közvetve, a megjelölt tág problémakör leglénye- gesebb kérdéseit célozza meg – így a nyelvfilozófiát illetôen például a kife- jezések jelentése és referenciája közti viszony kérdését, az elmefilozófiában a mentális tartalmak és a neurofizio- lógiai, illetve fizikai folyamatok közti kapcsolat problémáját stb.
Kinek szólhat, ki forgathatja ha- szonnal ezt a kötetet? Mindenekelôtt biztos vagyok benne, hogy az az olva- só, aki komolyan érdeklôdik a megje- lölt négy nagy témakör valamelyiké- nek problémái iránt, talál valószínû- leg nem is egy olyan írást a gyûjte- ményben, amely joggal tarthat szá- mot érdeklôdésére. De mit adhat a könyv mint egész? Ezt a kérdést nem mindig jogos felvetni egy cikkgyûjte- mény kapcsán, ebben az esetben azonban egyértelmûen megválaszol- ható. Túl az egyes írások értékén, a kötet a maga egészében kitûnô átte- kintést, összképet nyújt elsôsorban a magyar filozófusok középnemzedéké- nek tevékenységérôl, érdeklôdésének és elkötelezettségeinek irányáról és jellegérôl. A kép persze részleges és bizonyos értelemben egyoldalú. Hi- szen ez egy Festschrift, amely cím- zettjének munkásságához kapcsoló- dik, s legyen bármilyen sokoldalú, ma azért a filozófiában sincsenek a min- dent átfogó rendszer igényével fellépô polihisztorok. Így e kötetbôl hiányoz- nak a filozófiának egyes olyan terüle- tei, amelyeken filozófiai életünk való- ban jelentôs eredményekkel s nem is egy nemzetközileg ismert és elismert gondolkodói teljesítménnyel dicse- kedhet. Elég itt a politikai filozófia vagy az esztétika területére utalnom.
Ám ezzel a megszorítással elmondha- tó, hogy a gyûjtemény igen magas színvonalú és érdemi képet nyújt filo- zófiánk jelenlegi állapotáról. Ez nyil- ván nem kis mértékben két szer- kesztôjének, Farkas Katalinnak es Orthmayr Imrének az érdeme. Sike- rült nemcsak az ünnepelthez méltó, de a magyar filozófiai irodalmat való- ban gazdagító kötetet összeállítaniuk.
MÁRKUS GYÖRGY
