Tandori, a misztikus „

82 tiszatáj

„

BABARCZY ESZTER

Tandori, a misztikus

Nem ő áll a fénybe, A fény áll köréje, A fénye fénye.

Misztikus hajlamú húszéves lányként a fenti rigmus képződött meg bennem Tandori Dezső ihletésére Tandori Dezsőről, és a három sort az elmúlt harminc évben sem felejtettem el. Eb- ben az írásban ismét¹ megpróbálom misztikusként bemutatni Tandorit, pontosabban kibon- tani azt a nagyon egyéni zarándokutat, amely jórészt Isten és megvilágosodás nélkül keresi magának és nekünk a kérdésre a választ, mit jelent létezni.

Tandori maga a zent és az ifjú Wittgensteint nevezi meg több önértelmező prózaköteté- ben is rokon szellemként vagy ihletésként.² Én azonban egy másik hagyományban szeretném elhelyezni Tandorit: bár egyes verseket vagy akár teljes köteteket tekinthetünk zen-ihlette koannak, maga az élet – nem pusztán az életmű, de a biológiai és társadalmi lét is, amelyről Tandori napról napra, percről percre beszámol, amelyet szöveggé tesz – értelmezhető egy negatív teológiának szentelt műalkotásként. (Korábbi írásomban az „egzisztencialista szent”

kifejezést használtam, de mivel ennek nincs bevett teológiai értelmezése, most maradok a negatív teológiánál.) Úgy gondolom, Tandori tudatosan alkotta meg ezt az élet-művet, mű- ként megformált életet, amikor kitalálta a koala-kártyabajnokságot, amikor befogadta az első verebet, amikor elkezdett lóversenyre járni.

Wittgenstein és a negatív teológia

1999-ben így foglalja össze Tandori, mit mond neki Wittgenstein:

„(…) Wittgenstein, akinek művével viszonylag későn ismerkedtem, három fontos dolgot mond (egyebek között; s az ilyen szavakat: »fontos«, szintén csak henyén használhatom; a továbbiakban:

használva mind), először is, hogy létezésünk (és önkifejezésünk) nem a világ (ah! nyelvünk kétér- telműsége, eleve), hanem csak annak határa.

(…)

Azt mondja továbbá Witti: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez témánkba vág, hiszen a »jobban-létezés« fogalmát (henye szó ugyancsak) a legjobban írja körül. A magam mondása erre:

»Aki jobban VAN, mint ahogy viselkedhet, ne viselkedjék.«

Haiku formába lehet törni, s ennyit a »versformákról«; árnyalatnyit vannak csak »odébb«, mint a köz- léstartalmak (ergo: a tartalom ugyanolyan erőtlen, mint a forma, két erőtlenség erősíti egymást

»Nyugat« és »Kelet megnyilvánuló« világában:

1 A szent melengetett helye című írásomban (kötetben: A ház, a kert, az utca, Balassi-JAK, Budapest, 1996) már tettem erre kísérletet.

2 Például Keletbe-fúlt kísérletek (1999), A Zen-lófogadás (2001), Zen Koala Kártya (2006).

2018. december 83 „

Aki jobban VAN, mint ahogy viselkedhet, ne viselkedjék.

Végül (sok ezernyi egyéb közt) Wittgenstein azt mondja, hogy csak a boldog élet a helyes, filozófikus stb. élet. Végső lemondása, állapítják meg nyugatias gondolkodású értéklői (sic), a végső hedoniz- must is tartalmazza, párba-vonja. Élete legvégén is ezt mondta állítólag: »Mondjátok meg nekik, hogy boldog életem volt.« Kik azok a »nekik«? Egy harc elemei. A »mások«, mondhatom én. S az egziszten- cialista mondást felidézve: »A pokol – mások«, összhangot érzek.”³

Bár Tandori Wittgensteint látszik idézni, a szöveg inkább róla szól, mint a filozófusról. Néz- zük sorra a három állítást.

A világ határát az idézett részletben Tandori áthúzott táblákkal illusztrálja is, az áthúzott helységnév-táblák mintájára, amelyek többször visszatérnek a szövegben. Az áthúzott hely- ségtábla az, amit akkor látunk, ha a településen vagyunk – mert a nem áthúzott változatot azoknak írják ki, akik kívülről jönnek. Így mindig a tagadással szembesülünk, mondja Tando- ri. Ez jóval radikálisabb állítás, mint amit Wittgenstein, legtöbb értelmezője szerint, mondani akart, hogy tudniillik nem tudunk kívül kerülni a nyelvünkön, a nyelv behatárolja, mit látha- tunk a világból. Tandori azt mondja, hogy a létezés (és az önkifejezés) nemet mond, és csak a határon érintkezik a világgal, bármi legyen is az. Wittgenstein ismeretelméleti megfigyelésé- ből itt etikai és metafizikai állítás lesz.

Hasonló átalakuláson megy át a következő idézett „Witti”-mondás, a híres „Amiről nem lehet beszélni…” a Traktátus végéről. Tandori szerint ez a „jobban-létezés” fogalmát írja kö- rül. Ezt egy meghökkentő haikuval illusztrálja. Hogyan lehet ugyanis nem-viselkedni? És mi a különbség létezés és viselkedés között? A társadalmilag elvárt vagy elvárható viselkedésre gondol? Az igyekezetre, hogy ennek megfeleljünk? És mit jelent az, hogy valaki „jobban VAN”

– hogy pusztán létezése valami értéket képvisel? Vagy hogy a puszta létezés feladatát jobban látja el, mint a viselkedését? Ez egy felszólítás vagy önbiztatás lenne? Akárhogy értelmezzük, az ismeretelméleti kijelentésnek itt is etikai értelme lesz.

A Wittgenstein halálos ágyán elhangzó kijelentés inkább adja magát az etikai értelmezés- hez, de Tandori itt is megcsavarja Wittgenstein mondását: csak a boldog élet „helyes” és „filo- zófikus”. A híresen aszketikus filozófus tehát tulajdonképpen hedonista is, mondja, meg nem határozott szakértőkre hivatkozva. Azután hozzátesz valamit, egy fontos megfigyelést. Kiknek kell megmondani, hogy Wittgenstein boldog volt? Lelepleződik ebben valami „harc” a „má- sokkal”?

Összefoglalva: valaki tehát jobban létezik, mint mások, és ez küzdelmet is jelent ezekkel a másokkal, de valakink jól teszi, ha kitart létezése mellett, és nem köt kompromisszumokat a

„viselkedésben”. Ez a létezés és önkifejezés a világ határa, valami lényeges van benne, ami át van húzva, amiről nem beszél vagy nem beszélhet. A létezést meghatározó vagy azon túli jó ez a nem elmondható? Ha igen, akkor a negatív teológia klasszikus példájával állunk szem- ben.

A Honlap Utáni című kötet egyik írásában Tandori világosan, szinte szájbarágósan el is mondja ugyanezt: „Ennél nagyobb félreértés csak egy van, még igen kitűnő elemzőimnél is:

hogy itt a nyelvről lett volna szó. Hogy nálam, egyáltalán, a nyelvről lett volna szó. Nálam

3 Tandori Dezső: Keletbe-fúlt kísérletek, Terebess Kiadó, Budapest, 1999, 9–10.

84 tiszatáj

„

mindig arról volt szó, hogyan lehet létezni, mikor igazából nem lehet. Nem a nyelv, hanem a meglét lehetőségei kerültek kérdőjelek közé nálam.”⁴

A keresztény platonizmusból eredő negatív teológia fő állítása, hogy Isten és/vagy a pla- tonikus Jó nem ismerhető meg közvetlenül, ezért csak negatív állításokkal lehet róla beszélni.

Ahogy a 14. századi angol misztikus értekezés mondja, akkor találkozhatunk Istennel, ha át- adjuk magunkat „a nemtudás felhőjének”: lemondva a megértésről; a „puszta létezésben” ta- lálkozunk vele. A „tagadás útja”, a via negativa rokonságot mutat a zennel, de jelentős kü- lönbség, hogy a zenben nincs egy nagy „Te”, aki után vágyódunk, akit szeretünk, és aki leírha- tatlan, kifejezhetetlen.

Tandori rendkívül ritkán beszél Istenről, akkor is inkább csak kisbetűsen. De első köteté- nek, a Töredék Hamletnek mégis lényeges vonása, hogy van benne egy „Te.” Már tudva rólad…

című versének eleje például így hangzik: „Már tudva Rólad, akinek / sebhelyed ez a tér: átvál- tozásodé / belénk, – már tudva Rólad / megmoccanhatunk-e?” Vagy itt van a The heart of the matter felszólítása: „Engedd meg nekik, hogy elhagyjanak, / kiket nekem elhagynom nem szabad. / Követetlen kell, hogy kövesselek: / nem tehetek jelet, hát / ne hagyd, hogy eldobál- jam / kis tárgyaim: tedd, hogy csak úgy / egyszerre ne legyenek nálam.” A Pilinszky- áthallások ellenére sem keresztény képekről van szó, a „hagyd”, „engedd”, „tedd” megszólí- tottja valami nehezebben azonosítható erő vagy erőtér.

Bárki-bármi is ez az erő, a Te irányában való nyitottság, sérülékenység a buddhizmusban

„ragaszkodásnak” nevezett attitűd, amelyet a zen, ellentétben a keresztény misztikával, el- utasít. Az egyik híres zen koan szerint „ha találkozol az úton a Buddhával, öld meg”, egy má- sik szerint Gautama Buddha gyermekének születését azzal a megjegyzéssel fogadta, hogy egy újabb rablánc jelent meg, amely a világhoz köti. A zen-törekvéseknek merőben ellentmondva Tandori tudatosan meg akarja őrizni a sérülékenységet, a veszteség lehetőségét, a pszicholó- giai értelemben vett szeretet-tárgyat. Az Egy talált tárgy megtisztítása után először a med- vék, majd a madarak lépnek be a Te helyére.

A halál és a madarak

Tandori a nyolcvanas és a kilencvenes években – egészen prózaian mondva – a verebek halá- lával, a „megnyerhető veszteséggel” foglalkozik, hogy egy kötet (1988) címét idézzem. Ez a veszteség azonban nem mintegy mellékesen lesz része a Tandori-féle megkérdőjelezendő- megoldandó létezésnek. Amikor az első megénekelt verebet – Szpérót – befogadja, tudatosan választja a várható veszteséget.

Az első madaras könyv, A meghívás fennáll elmeséli, hogyan került Szpéró hozzájuk:

„Körülbelül 18 napja, szombat reggel találtunk a ház előtt egy erősen csipogó, nagyon apró, félig tol- latlan verébfiókát, akit nem hagyhattunk ott, hazahoztunk, nagyon megszerettünk; sok kedves órát éltünk meg Vele, három napot töltött így nálunk, de beteg lehetett, mert egy reggel elpusztult sze- gény. Nem felejtem el azt a kis haláltusát, melyet nem láttam, csak végighallgattam, ez úgy történt, hogy… nem, nem szívesen emlékezem arra a kedd reggelre. Ennek két hete immár; s akkor én vala-

4 Tandori Dezső: Utószó (a „Töredék…” 3. kiadásához), In Uő: A Honlap Utáni, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2005, 55.

2018. december 85 „

hogy úgy éreztem, nem lehet ez! Egy verébfiókát nekünk meg kell mentenünk, s biztos akad még rá- szoruló…”⁵

Az első verébfióka (Flórián) halála után tehát Tandori és a felesége keresnek egy másik megmentendő kisverebet, az első pótlására és egyben a várható veszteség megismétlésére:

„…és akkor jutott az eszébe először, hogy tulajdonképpen nem kellene elmenni a Szigetre, ha annyira Szpéró számít. Hat-hét évig élhet, de talán addig se; ez nem szép gondolatmenet, D’Array, mondta akkor; viszont a kiindulás jó volt, kérdezte (…), hol csúszott be a hiba, hogy máris valami megenged- hetetlent gondolok? S ha nem gondolom is, tette hozzá, ahogy Madame D’Array-nak érvelt általában, nincs-e ott mindennek az alján? S innen már csak egy lépés, hogy én magam hány verébnyit élhe- tek.”⁶

Valaki, akinek szemében a létezés nem feladvány, talán azt gondolná, nem vállal másik vere- bet, miután ennek az elsőnek a halála megviselte. Tandoriék azonban mintha azért keresné- nek egy új verebet, mert az első halála megviselte őket. Olyasmi ez a sérülékenység, amit meg akarnak tartani az életükben. Ezért hogy kinek van szüksége kire, korántsem világos – mint Tandori mondja, „egy kettős találat”, mint amikor a párbajtőrben mindkét versenyző egy- szerre szerez pontot:

„(…) Szpérónak valóban szüksége van ránk. Némely zötyörgős kapcsolatunkról elmondható: ott nincs azért úgy tényleg valóban szükség ránk. Viszont ha hétköznap elmegyek itthonról, sajnos, Szpéró egyedül marad. Hazaérek, semmi baj. Akár szabadon is engedhetem a lakásban. Nos hát ak- kor? Még sincs úgy szüksége ránk; nekünk volna szükségünk rá? Ez sem igaz. Ha például nem adok neki inni, hiába ott a kalitkájában a víz, nem iszik. Szüksége van ránk.”⁷

Azon túl, hogy a madár a létezés törékenységére figyelmeztet, van még egy tulajdonsága, amely összeköti a medvékkel, de megkülönbözteti az emberektől: ártatlan. „Milyen jogon te- szek megkülönböztetést? Talán egészen ősi jogon; állat és ember különbsége alapján. Szpéró még soha semmit nem követett el. És én azt mondhatom – mi ketten itt azt mondhatjuk –, végre kapcsolatban vagyunk ilyes valakivel is. Többet ér ez, mint bármi más…”⁸

Azon túl, hogy a madarak sajátos módon léteznek, és puszta létezésükkel szembeállítha- tók általában az emberekkel és az emberi világgal, így ünnepelhető rajtuk keresztül a létezés, halandóságuk a kezdet kezdetétől összekapcsolódik Tandori saját halandóságával. Idéztem már A meghívás fennáll erről szóló részletét. A megnyerhető veszteség szerint: „(Remélem, ahogy most egy-egy este el / s el tudok aludni, úgy fogok hamar / – örökre – elálmosodni, ha / nem lesznek. De ez túl nehéz tárgy, le / is teszem terhét mára (...)”⁹ Ideidézhetem a Vagy majdnem az kötetben közölt Egye(ne)tlen című verset is: „Földi számítgatás / nem számít annyira, / hogy el ne érne más / fontosabbak nyila: // e pontosabbaké, / lőtt szárnyé, egy va- ké – / »Nincs baj, madárzsoké, / várj, nemsoká oké«.”¹⁰ A kétezres évek szövegeiben ugyan egyre hangsúlyosabb lesz a halál, de a sokkal korábbi szövegekben is jelen van – nem egysze-

5 Tandori Dezső: A meghívás fennáll, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 46.

6 Uo. 79. oldal

7 Uo. 39. oldal.

8 Uo. 40. oldal.

9 Tandori Dezső: A megnyerhető veszteség, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988, 27.

10 Tandori Dezső: Vagy majdnem az, Balassi Kiadó, Budapest, 1995, 6.

86 tiszatáj

„

rűen az öregedés hatása ez, hanem a létezés megkérdőjelezésének, határ-jellegének ereden- dő következménye.

Az ártatlan halandóval és szükségszerű elvesztésének tudatával töltött élet: ezt dokumen- tálja aztán Tandori majd negyven éven keresztül. Olvasóinak nem azt az ajánlatot teszi, hogy szép verset ír a halálról, hanem azt, hogy kívülről részt vehetnek a sérülékenység jegyében töl- tött életben, amit mintegy helyettük is él. Mintha egy szerzetes volna, aki a világiaknak beszá- mol spirituális erőfeszítéseiről, s ezzel felkínál nekik egy tapasztalatot, amit személyesen nem érhetnek el. Alighanem erre a felkínálásra gondol Tandori, amikor azt panaszolja, nem veszik észre kritikusai, hogy a madarakkal való története „általánosítható” „élethasonlat”.

„Ahogy ma reggel enni adok kettejüknek (sajnos, oly rövid folyamat! sajt és krumpli – jaj, a krumpli hízlal, és Totyi túl hamar rászokott –, víz vitamínnal (sic), Rudinál épp csak a »fürtös kölesek« ellen- őrzése, megforgatni azokat a szárakat, melyeket »lelegelt«, aztán feleségem adja a salátát, a tyúkhúrt, a rezgőfüvet, lásd: Totyi – és a zöldek kérdése…), ahogy ezt az ellátást csinálom, ilyeneket gondolok:

még a kutyát csak értik sokan, a madarakat azonban unják, lecsúsznak a témáról… nem is azt akar- nám, hogy szeressék őket, vagy hogy elismerjék ennek a mi életmódunknak (az én meglét- módomnak) a teljes »jogosságát« (mi az itt, hogy »jog«?!), hanem hogy hajlandóak lennének általá- nosítani. Legalább azt. Elfogadni, észrevenni, bólintással fogadni, hogy ez – általánosítható. Ez »ha- sonlat«. Élethasonlat ez is, mondjuk.”¹¹

A madarakkal való kapcsolat modellezi az élet nagy kérdéseit – kit szeretünk, hogy szere- tünk, viszontszeretnek-e, mire és kire számíthatunk, ki árul el kit, hogyan és mikor. Ez a kap- csolat a valamihez/valahová tartozás Tandori számára lehetséges formája, amely tartalom- mal tölti meg az életet (és a halált is), irányt ad nekik. Mint az Aztán kész egyik szonettjében írja: „A Madárkirály – mikor annyi minden / nem stimmelt (mikor stimmelt?) – küldte őket, / lennének utólag helyett előleg, / célzás rá: honnét ide, hova innen.” A másik szonett szerint a „külön sors” gyötrelmesebbnek tűnik, és árulásnak is, a teljes összeolvadáshoz képest: „Ré- szed lesz, hogy nincs, nincs szétszakadás? / Vagy legyötröd csak külön-sorsodat, / mint kinek őt kell elárulnia?”¹²

Az olvasó és a negatív teológia

Az az olvasó, aki unalmasnak vagy olvashatatlannak találja az Egy talált tárgy megtisztítása utáni Tandorit, félreérti ezeknek a szövegeknek a természetét. Nem arra törekszenek, hogy szépek vagy szellemesek legyenek (bár gyakran azok), hanem a pontos dokumentációra és a kimondható és ki nem mondható határának kijelölésére. Isten, metafizika és dogma nélküli spirituális gyakorlatok, amelyek olvasása is spirituális gyakorlat vagy a wittgensteini érte- lemben vett terápiás szöveg. Egy mantra vagy rózsafüzér helyett az itt és most leírásával ér- nek el hatást, amely – ahogy a mantra és a rózsafüzér is – lehet unalmas, de aki fogékony rá, annak az unalmon túl – hogy Tandori kedves szavát használjam – „felfénylik” valami. Ezért érthető A Honlap Utániban az Örök másság című vers és a hozzá fűzött magyarázat: „Nem az, hogy nálam mindig/valami másról volt szó;/hanem hogy nálam mindig/volt szó valamiről.

(…) Mit jelent? Hogy nem a magam mássága volt a többiek másságához képest más (és ide- gen etc.), hanem egyszerűen annyiban voltam én csak más, ahogy a mindig-valamit-mondás

11 Keletbe-fúlt kisérletek, 67. oldal

12 Tandori Dezső: Két Rilke-poszt, In Uő: Aztán kész, Palatinus Kiadó, Budapest, 2001, 145–146.

2018. december 87 „

más, mint a többnyire semmit-se-mondás. Ezért mertem a »nálam mindig volt szó valamiről«

(ismerős?) arcátlanságát megfogalmazni, ezért hiszek is benne.”¹³ A költők túlnyomó többsé- ge nem szab magára ki valami életfeladatot, valami különleges sérülékenységet, egyszerűen éli (és kommentálja) a napi feladatait és sérülékenységeit. Legtöbbünk számára ez nem semmi, hanem az egyetlen valami, amit életnek nevezünk. Egy aszketikus vagy a mindenna- pokat másképp meghaladni kívánó szerzetes-alkat azonban szigorúbb valamire, intenzívebb tapasztalatra, erősebb keretekre, regulára vágyhat.

Nem egyszerű annak a versben a semmivel szembeállított „valaminek” a meghatározása, amiről „mindig szó van”. Tandori a kétezres években írott ön-kommentárjaiban időnként használja a fakticitás fogalmát, amely Heidegger és Sartre kifejezése a létezésünk meghatáro- zottságára. A madarak valóban léteznek, és meghatározzák (részben) Tandoriék létezését – etetni kell őket, gondoskodni az egészségükről, gyógyítani, ha betegek, tisztítani a kalitkát, röptetni őket testmozgás végett, eltűrni a kényelmetlenségeket, amiket okoznak, vigyázni, nehogy óvatlanul agyonnyomja őket az ember, stb. De ezen túl is van a madarak létezésében valami „fakticitás” – mint a Vagy majdnem az egyik versében¹⁴ mondja, „VAK SZÉNCINEGÉNK mennyi életerő / figyelem / mennyire VAN / csapzott kicsit / majdnem vak keresgél szor- galmasan (…) bizalommal / áll rá kezünkre ha nagyon éhes meghall minket / sziszákol csi- szog sziszeg csiíi icsíí / mondja / tudja / kap kaját ilyen / egyszerű dolgok”. A létezésnek egy olyan módja tehát, amely nem bonyolódik metafizikai kérdésekbe, „egyszerű”, kiismerhető, kezelhető, de egyben teljes és zárt is – amely válasz egy feltett vagy fel sem tett metafizikai kérdésre, abban a wittgensteini szellemben, amely szerint az élet értelmének kérdésére az (a létezés) a válasz, amikor maga a kérdés eltűnik. Tandori szemében ez a létezés, és doku- mentálása olyan morális vállalás, amely garantálja, hogy minden percnek és mondatnak van tétje. Mint A semmi kéz című gyönyörű versben írja, „És hangom szólt hozzá, az ismerős, / az örökké megválaszolhatatlan, / három-verébnyi-ős / helyett ő állt világtalan-alakban, / mint kérdezetlenségünk válasza, / melynek elég, hogy önmaga; (…)”¹⁵ Ha az olvasó soha nem érezte, hogy az állatok egyszerűbb működésmódja terápiás hatással van rá, vagy legalább is irigylendő, akkor Tandori vállalkozása valószínűleg hidegen hagyja.

De nem lenne-e jobb, kérdezheti a szkeptikus olvasó, ha Tandori évente két-három gon- dosan megformált versben és novellában összefoglalná a madarait? Nem lenne sokkal olvas- hatóbb, mint az évenként több száz oldalnyi tudatfolyam-szerű próza, a remek ötleteket, váz- latokat ki nem érlelő verseskötet? Valószínűleg sokkal olvashatóbb lenne, de Tandori vállalá- sával kevésbé vagy egyáltalán nem összeegyeztethető. A vállaláshoz tartozik ugyanis, hogy az

„élet” és a „költészet” közti távolságnak minimálisra kell csökkennie – a „fakticitás”. Ezért is fájlalja sokszor Tandori, hogy prózaíróként kevésbé becsülik, mint költőként: a próza a min- dennapok ritmusait pontosabban leképezi, mint a vers, és le is kell képeznie – különben a

„regula”, a spirituális gyakorlat elvesztené hitelét. Azon sajnálkozni, hogy Tandori ragyogó tehetsége így szétaprózódik, elmerül a szövegtengerben, olyan, mintha sajnálkoznánk, hogy egy szerzetes túl sokat imádkozik, pedig hasznosabban is tölthetné az idejét. A megnyerhető veszteségben például így ír erről a választásról: „…ha mégis túlélik / a telet a rigók, mi szere- pem / lesz abban? Elhanyagolható? Miért / kínlódom akkor? Miért nem csinálok / valami

13 i.m. 11. oldal

14 i.m. 27. oldal

15 Tandori Dezső: A Semmi Kéz, In Uő: A Semmi Kéz, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1996, 10.

88 tiszatáj

„

mást? Nem dícsérhetem / a létezés tényét (s ez a dolgom! / ezt érzem gyakran!) megfelelőb- ben, ha / őket sorsukra hagynám? Ugyan ki is / ítélheti meg épp e tárgyat, / ítélhet meg en- gem épp e tárgyban / olyan sok ember, hiszen nem művelik / a műfajt, mert ha művelnék, nem jutna / rám annyi ebből! De művelnek / bizonyára mást, amiből meg rám / nem jut, vagy kevés jut. Ez erkölcsi elv? / Az erkölcsi elv nem csak a felismert / és vállalt tény, e tény- re válasz?”¹⁶

Nem tévesztem szem elől, hogy Tandori nem szerzetes, hanem író-költő. De ahelyett, hogy ez egyszerűsítené a dolgunkat, inkább bonyolítja. A szerzetesnek megvan a szabott he- lye a világon, olyan intézményben él, amelynek szabályait nem maga formálja, amely kialakí- totta a társadalomhoz fűződő ilyen-olyan kapcsolatait, és nem bízza a szerzetesre, hogy sze- mélyes írói identitást küzdjön ki, bár néha – Thomas Merton jut az ember eszébe – lehetővé teszi ezt. Tandori a létezés kérdésének napirenden tartásával olyan elvárást támaszt olvasói felé, amelynek az olvasók nem feltétlenül akarnak megfelelni. Ők a szellemes vagy bravúros Tandorit szeretik, ahogy megjelenik nagy, összefoglaló versekben vagy kis, szellemes aforiz- mákban. Egy szerzetes elvben nem vár semmit a társadalomtól – azért vonul vissza, hogy egy másik térben-időben-szabályrendszerben létezzék –, a költő viszont visszajelzésre éhes. Ez Tandorinál folyamatos rosszkedvet, meg-nem-értettség érzést okoz, amely a szövegeiben is leképeződik (nekem személyesen ezt nehéz olvasnom, nem a madarak etetésének részleteit vagy a lovak neveiben megjelenő mágikus formulákat). Jogos-e ez a megbántottság? Azt gon- dolom, erre a kérdésre nincs jó válasz. Aki egyfajta jelként éli az életét (keresztény áthallás), az mohón vágyik arra, hogy a jelet mások olvassák. De a mások közönyéért aligha vonhatja felelősségre a világot.

Vegyünk egy gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy Tandori gombfocizik, kitalálja a medve- kártya-bajnokságokat, befogad, ápol és szeret harminc fészekből-kihullott vagy sérült mada- rat és végiglátogatja Európa lóversenypályáit, de minderről nem ír egy sort sem. Írnék-e róla tanulmányt akkor? A gyakorlatias válasz erre alighanem az, hogy nem, hiszen nagy valószí- nűséggel nem értesülnék a létezéséről és ennek részleteiről és elkötelezettségeiről sem. De ha a kérdést így tesszük fel: érdemes-e egy ilyen élet arra, hogy tanulmányozzuk, arra egyér- telmű igennel felelek. A gombfoci, a medvék és a lóverseny mind hidegen hagy, személyes ex- centrikusságot látok benne, de a madarakat értem, az „felfénylik”. A szenvedélyes elkötele- zettség sérülékeny lények iránt annak az emberi lénynek, aki most vagyok, vagy aki húszéve- sen voltam, nem-banális választ ad arra, mi az élet értelme, van-e Isten, s hogyan van. Az így megteremtett értékvilág kérdéseket tesz fel nekem (mi az, ami nekem ilyen fontos? van-e jel az életemben, és minek a jele?). Személyesen vagyok megszólítva, nem kritikusként vagy iro- dalmárként. Erről a személyes megszólítottságról nehezebb tanulmányt írni, nem meglepő tehát, hogy Tandori elégedetlen a fogadtatásával: mindenről írunk, csak a lényegről nem, a „meghívásról,”, ami „fennáll”.

A szerzetes és a világ

Eckhart mesternek van egy szép prédikációja Mártáról és Máriáról. Az evangéliumi történet szerint Jézus ellátogat a testvérpárhoz. Márta sürög-forog a háztartásban, ételt készít, míg Mária Jézus lábához ül és hallgatja. Márta megkéri Jézust, szólna már Máriának, hogy segítsen

16 A megnyerhető veszteség, 58–59.

2018. december 89 „

(mondjuk a mosogatásban). Jézus azonban azt feleli: „Mária a jobbik részt választotta.” Eck- hart mester szerint a történetben valójában Márta dicsőül meg, ő az, aki már tökéletes, érett lény, mert ténykedését áthatja a bölcsesség, amit csak tevékenység közben lehet megtanulni.

Mária még vágyik a szóra, vágyik a tökéletességre, így híja van a bölcsességének. Tandori en- gem Mártára emlékeztet: mindig cselekvő, mindig irányítja és egyben kommentálja a saját életét, még ha közben unja is, vagy éppen lerészegedik, és ezzel átmenetileg elveszíti a kont- rollt (mindkettőt számos vers dokumentálja). Tandori mint Márta lehetővé teszi, hogy bele- nézzünk az életébe, de épp csak annyira, hogy közben meg is óvja magát: nem áll teljesen nyitva, de nem is csapja be az ajtót. A napi tevékenységeit (és gondolatait és egészségi állapo- tát, balesetét stb.) dokumentálja és kommentálja. Tudjuk, mi történik, hiszen elmondta ezer- szer, de minden elmondásban újabb reflexiók fűződnek a tényekhez, újabb arcát mutatja meg a költészeti „anyag”, ezért a létezés titka kimeríthetetlen. Minden nyilvánvaló, és ettől csak még rejtélyesebb.

Érdekes, hogy Tandori soha nem említi Heideggert és a „létre való nyitottság” koncepció- ját. Talán az az oka ennek, hogy Heidegger új, egyéni nyelvet kreált a filozófiájához, míg Witt- genstein – az örök hivatkozás – azt mutatta be, hogyan inadekvát, korlátozó, de mindig közös a nyelv. A heideggeri szemlélet bízik a nyelvben („a nyelv a Lét háza”), míg Tandori a ki- mondhatatlannal bajlódik. A kommentárok, szóviccek, paradoxonok nála úgy épülnek be a szövegbe, mint emlékeztetők a nyelv korlátaira, a szöveg csináltságára. Tandori a költői nyelvhasználat bizonyos formáit – főként a trópusok használatát, de egy bizonyos hangvételt is, ami a Töredék Hamletnekben is megjelenik – gyakran „romantikusnak” nevezi, saját gya- korlatát viszont „reflexív”-nek. A szöveg nála nem teremt saját mitológiát, nem is elbeszél, hanem önmagát is kommentálva mutatja, milyen inadekvát eszköz a létezés megragadására.

Tandori létezése költői, romantikus, mitologikus, nem az írásai.

A költészet a valóság után jön, kommentálja a tényszerűt, a „fakticitást” (bár Tandori számára a költőként-létezés is fontos gyakorlati része, és gyakran tényszerűen kommentált eleme, a létezésnek), újra és újra nekiugrik ugyanannak a néhány, tudható ténynek; ettől is válik a nyelv problematikussá. Próbálja megragadni a létezést, lepattan, ismét próbálja, ismét lepattan, reflektál saját kudarcára, és így tovább, miközben a megragadási kísérlet maga is a létezés részévé lesz. A versek gyakran mintegy valós időben adják vissza, ami történik, a gondolatokat, amelyek átsuhannak Tandori fején, s ezt hangsúlyozza az is, hogy a félreüté- seket gyakran megőrzi és kommentálja a szöveg. Ettől az olvasónak az az illúziója támad, hogy mintegy belelát Tandori fejébe, ott van benne, miközben a szöveg vagy vers születik. Ezt a belelátást azonban erősen korlátozza a sokszor nagyon absztrakt nyelvhasználat: állítások helyett utalások, főnevek helyett névmások, jelzők helyett határozók vagy melléknévi igene- vek. Ez az áthatolhatatlanság vezet el a negatív teológiáig.

Azért nevezem „terápiás” jellegűnek Tandori szövegeit (azon túl, hogy rám egyszerűen ilyen hatással vannak), mert nem annyira közölnek vagy leírnak valamit, mint inkább terel- getik az olvasó elméjét a kimondatlan és a kimondott között. A negatív teológiának is van ilyen funkciója: maga a szöveg eszköze az istenivel való találkozásnak, megszabadítja az el- mét a dogmáktól, hogy helyet csináljon a spirituális élménynek. Már a Töredék Hamletnek- ben megjelenik ez a stratégia, a kötet egyik ciklusa koanokból áll – így nevezik a zen budd- hizmusban azokat a paradox történeteket, amelyek segítségével az elme kiszabadul a világ fogságából. Tandorinál azonban van egy transzcendens túlnan, ami inkább a monoteista val-

90 tiszatáj

„

lások isteni vagy szent szférájára emlékeztet, s amellyel kapcsolatban lenni öröm vagy meg- nyugvás. Ez a transzcendens nem problémátlan, nem könnyen elérhető. Tandori Az Óceán- ban című kötet egy versében például kijelenti, hogy bár „süket rá,” a madarakon keresztül mégis eléri az angyalit:

A régies alak

Elindulnak egymás után, oly kis időközre, a fák közt, vagy az antennák ágbogán lelnek összezáró-kitárt közt, ahogy egymáshoz-közüket élhetik mintegy oly fa-arccal, ahogy az én szívem süket arra, milyen is az angyal, kit-mit folyton emlegetek;

két-két madár, párok, s halommal holtan majd, hogy az egeket moccanatlan érnék, de okkal nem így végződik a talány, elindulnak, zöldes, lazán szőtt ág-levél terén, s volna tán képlete –

mihez volna eszköz?

Nem, hogy itt megvagy, nem, hogy elszöksz,

s csak ül a vállad hajlatán önmagad és idegened;

érintkeztél az angyalokkal.¹⁷

Mi ez az angyali? Nem a kereszténység jutalmazó-büntető angyala, inkább egy másik dimen- ziója a létnek, amellyel kapcsolatba lehet kerülni – „érintkezni” vele –, valami, amit az emberi világgal lehet szembeállítani. A világból való elvágyódás hívószava, egy nem adott, de vágyott eltávolodásé, egy másik, talán otthonosabb szféráé. Tandori nem hívő, aki a hiten keresztül megtalálja az angyalit, az örömteli, jelentést adó vagy otthonos szférát; ő kivonul a közös vi- lágból és megteremti ezt a másik dimenziót a madarak segítségével. Ezért hasonlítottam éle- tét a szerzeteséhez – talán még helytállóbb, ha misztikus remeteségnek nevezzük. A világból való kivonulást/elvonulást a buddhizmus is ismeri, de nem ismeri az „angyali” szférát. A zen

17 Tandori Dezső: A régies alak, In Uő: Az Oceánban, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2002, 20.

2018. december 91 „

a szenvedéstől való megszabadulást tekinti célnak, s ennek eszköze az én és a világ közti kapcsolatok megszüntetése, majd az én eltörlése. Tandori transzcendens dimenziója sokkal nyugatiasabb, a szenvedést nem megszünteti, hanem értelemmel ruházza fel.

Tandori és a szenvedés

A 2000-es években született írások zöme rosszkedvű, néha kifejezetten panaszkodós. Szintén Az Oceánban című kötet egyik versében panaszkodik így:

Nem vagyok fáradt. Csak úgy ehhez-ahhoz.

S így végül mindenhez fáradt vagyok.

A beszélgetés tűrést vagy panaszt hoz.

Levelezőtollat kínnal fogok.

De nem vagyok fáradt. Mert örülök egy telefonnak. A levelezésnek.

Csak zeng közben egy néma őstülök:

hogy velem nincs értelme az egésznek.

Nem „valahova” nem megyek. Csak „én” nem.

A „valahol” plusz „én”: ez lehetetlen.

Mert reménytelen minden szögletében, hajlatában, tompán vagy élesen. Nem!

És nem. Ez van velem fáradhatatlan.

Lassan pár kerékpáros, meg a Schalke Nullanégy, időzgetés madarammal, kártyabajnokságunk – ez érdekelne már csak. És más se. Még valami munka, ám ennek rendje nekem: nagyon is összevissza. El-bízhatatlanítja nyugodtabb részem. Jó, életkor is belejátszhat. Nem kíméltem magam magam célja s egy más Cél érdekében.

Ez fordult egyet… Ennek-túlja van…

És szólni róla: tiltaná szemérem.

Ám tiltaná. De nem tiltja. Ezért igyekszem legalább beszélni róla.

Jó, ki-ki érti is a lényegét,

csak nála más a vízjel, más a kvóta;

92 tiszatáj

„

s ne lenne mégis? És így megérkezünk:

a nagyobb általánosokhoz.

Mintha mi sem történt volna velünk, de akkor, ha így egymindegy, mi mit hoz, fogadják el nekünk: fáradhatatlan – így a legfárasztóbb. És még a fárosz, a világítótorony, az se lobban másképp a vad tenger-éjre:

„Ne fárassz!”

S vad tenger-éj hullámzás csak a válasz.

Zeng, zeng az őstülök az anyagokban.¹⁸

A szöveg rosszkedvűen kezd, mélypontra süllyed azzal a feltételezéssel, hogy „velem nincs értelme az egésznek,” és bár elér a transzcendens „Cél”-ig egy ponton, mintha rögtön vissza is vonná: „s ne lenne mégis?”, végül pedig visszatér az „őstülök” nyomasztó üzenetéhez.

A kétség és a sötétség ismerős nagy keresztény misztikusok öndokumentációjából: megélte Keresztes Szent János és Thomas Merton is. De Tandori rosszkedve abból is ered, hogy a mi világunkkal – a közönséges világi emberekével – nem tud mit kezdeni („Nem! És nem.”), még- is hozzánk beszél. „Jó, ki-ki érti is a lényegét” ugyan, de Tandori szeretné, ha azt is megérte- nénk, hogy „fáradhatatlan – így a legfárasztóbb”, hogy ez a választott élet és a választott élet megírása munka és teher, nem játék.

A misztikus távolsága a világtól és a költő igénye, hogy olvassák, és jól olvassák, feszült- ségbe kerül. Mintha a mi olvasásunk hitelesítené az ő keresését. A 2000-es években és azóta megjelent esszéköteteiben Tandori sokszor kommentálja a saját művét, és a kritikai vissz- hangot, vagy annak csalódást keltő irányait. Ebben az írásban is két esszékötetre támaszkod- va próbáltam a misztikus Tandori tézisét alátámasztani. Nem volt más célom, mint hogy ne hagyjam egyedül a misztikust, aki számít ránk, olvasóira.

18 Tandori Dezső: „Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb”, In Az Oceánban, 84–85.