buszok húznak el
megfáradt hazaigyekvőkkel, fél óra múlva itt
mindent villanyfény permete sápaszt — hát mit kezdjek ezzel az estével
ebben a nagyvárosban?
Itt élek, de lelkem a 620-as gyorsvonattal
szabad mezőkön száguldozik, mint reklámautókon
a választási kampányba bonyolódott szabad demokraták,
itt élek, s várom,
hogy a nyugati dombság fölött a Nap tűzgolyója kitegye ez után a nap után is a pontot.
Betöltött mindent mikor elment.
Több lett mint azelőtt.
Napfényed. Földed. Levegőd.
Őt lélegzed. Eszed, öt telsz.
Gyermekhangok oda a mélyben.
Képzeled most köztük jár.
Vársz. Vársz. Vársz. Vársz. Vársz. Vársz.
Itt találnak meg majd régen.
Mert ebben a rétegben villansz.
Egy-egy óra teléreként.
Kíváncsian rakja a kéz:
kő-hant. Időnkből kihibbant.
Minden tapasztalt öröm egyesülés.
Te benne; ő betölt.
Általad tudja magát. Színesül, szól és formás. A dolgok
mélyébe hatolsz, jény, lüktetve, feloldódsz, mert már
nincs út; csak ő és te együtt visszafelé.
VARGA IMRE
Út vagy
22
A múltban. Odavagy
Mint átélt testet, vért — belőled szerettelek.
Tisztulva lassan, gazdagodva. Föladtam fokonként hogy majd, meg: kivárni. Amikor egyszer azt hittük áldott vagy, el-elgondoltam jövőnket. Bíztam és nem is. Teremthetünk mi bármit párban?
A bibliás kezdet a megbocsátás jelévé így változik. Az áldozat elől meg ne fuss, magadra maradsz. Ügy véltem,
már nem kell társ (volt. elegendő), amikor lettél. Taszítva, vonzva, egy-testként s szétsuvadva próbálgattuk időnket.
Te valaki másra számíthattál (a múltból) (tudattalan), akiről tudtad viszont, hogy nincs neked. A semmié.
Engem: mint bátyámat (aki meghalt) s apámat úgy szerettelek. Így jó. De mégsem.
Féltél, hogy ez rossz, erkölcstelen.
Ha volt kopáran érdek és csak-rámgerjedés.
Igen. A múltba készültél. Nincs már jövőd.
