M O D E R N K Ö N Y V T Á R
TUDOMÁNY ÉS MŰVÉSZET
H A R N A C K A D O L F : A S Z E R Z E T E S S É G IDEÁLJA É S T Ö R T É N E T E
B E N C Z E J Á N O S F O R D Í T Á S A
N A G Y S Á N D O R : A Z ÉLET M Ű V É S Z E T É R Ő L SZÍNI G Y U L A : V Á N D O R T Á S K A
SZÍNI G Y U L A : S T Ú D I U M O K
A Z A T H E N A E U M ÍROD. ÉS N YO M D A I R .-T . K IA D Á S A
11.
B U D A P E S T , V II-IK KÉR R Á K Ó C Z I - Ú T 54. S Z Á M
»Summa tlieologica«; B o n a v e n t u r a szt. János (1221— 1274) és N a g y A l b e r t u s (1193— 1280), szt. Tamás mestere.
23 Dante (1265— 1321) a Divina Commedia szerzője;
G i o t t o (1276— 1336) szt. Ferenc életének festője; Johannes T a u l e r (1290— 1361) misztikus; számos prédikáció szerzője;
R e g e n s b u r g i B e r t h o l d ( f 1272) prédikátor.
24 A z engedékenyebb párt neve: fratres de communilate, a törvények mellett kitartó párté: s p. i r i t ua l . e s , zelatores.
25 Don Innigo Lopez de Recalda, a Loyola-házból (1491^
1556) mint katona a harcban megsebesül s betegágyán el
határozza, hogy szt. Ferenc nyomdokaiba lép. III, Pál pápa 1540-ben jóváhagyja a Jezsuitarend szabályait. 1773-ban a rend a pápa rendeletére megszűnik, 1814-ben azonban uj- nól visszaállítják. Loyoláról és a Jezsuitarendről kitünően tájékoztat Boehmer könyve, »Die Jesuiten« (franciára is le
fordították).
Uránia könyvnyomda, Budapest, VII., Rottenbiller-utca 19
M O D E R N K Ö N Y V T Á R SZERKESZTI OÖMÖRI JENŐ
40. SZÁM BUDAPEST, 1911
POLITZER ZSIOMOND ÉS FIA KIADÁSA
N A G Y S Á N D O R
AZ ÉLET MŰVÉSZETÉRŐL
az maga az élet,
(N A G Y SÁNDOR)
NAGY SÁNDOR eddig megjelent művei:
Mit regél a Notre Dame de Paris (Műcsarnok) Levelek a képírásról (Huszadik Század 1903.) A rajztanitásról (Kiadta Nadler Róbert festőművész) A modern oktatásról (Középisk. reform vitája. Husza
dik Század 1906.)
Ember Andris (Népművelés)
Tolsztoj: A z életről. Nagy Sándor fordítása (Modern Könyvtár 36—37—38—39)
A szerző minden jogot fentart magának, a fordítás jogát is
A Modern Könyvtár 1910, június havában Indúlt meg
A M ODERN K Ö N Y V TÁ R SZE R K E SZTŐ SÉ G E : VIII. KE RÜ LET, V A S-U C C A 15/b„ I. EM. 18.
TE LEFO N : 6 -8 9
NAGY SÁNDOR
a gödöllői festőkolónia tagja, festőművész, Németbányán (Veszprém-vármegye) született, a Bakony legsötétebb szi
vében, abban az időben, mikor a pandúr-zsiványos romantika járta, 1869. május 18-án. Gimnáziumot végzett Veszprém
ben és Győrött, majd a Mintarajziskolába iratkozott be Budapesten, ahol Székely Bertalan yolt a mestere. Itt négy esztendőt töltött. Budapestről Rómába menekült a »Scuola litera«-ba. Rómában Szoldatics Ferenc és kőrösfői Kriesch Aladár mellett dolgozott. Most Paris következik, ahol hét esztendőt tölt, a hét közül négyet szorgos munkával (rue Fontain Julián Acad.), hármat pedig, mint javíthatatlan bo
lyongó: nagy Paris, az élet és művészi lázak karján. Eztán visszatér Magyarországba, Veszprémbe, ahol meg is nősül.
Itt újra hosszabb ideig tartózkodik. 1907-ben költözik el Gödöllőre, azóta itt él és dolgozik, mint egyik tagja a gö döllői festőkolóniának, amelynek Kriesch Aladárral együtt vezetője is. Nagy Sándor mindenkor hangsúlyozva szokta emlegetni, hogy van ugyan házuk Gödöllőn, de azt nem ő szerezte itthon, hanem egy mainzi német doktor, aki igen becsüli és nagyra értékeli munkáit, »adta kölcsön® a há
zat, E d u a r d F r a n k ; azzal az érvvel, hogy itt Magyar- országon, a mi rendezetlen művészeti viszonyaink között, száz esztendei munkával sem lehetne azt megszerezni.
Igen érdekes az az önéletrajzkészlet, melyet Nagy Sán
dor, midőn önéletrajzát kértem, lejegyzett. íme, itt követ
kezik :
» A padsoros iskolákat így-úgy frequentáltam csak, s a ballon kötelét szünet nélkül bontogattam. Egy szélrohamra meg is szakadt az, s' akkor berepült a semmibe, vagyis a padsortalan életiskolába. Közben gázokat szerezni voltam a Mintarajziskolában is vagy négy évig, de ebből kettőt Székely Bertalan mellett, a ballon kormányozható lehetőségén dolgozva, a magasabb élet-mehanikával töltöttem el. Pest ki
tárta világszerte ismert förtelmes keblét, karjait. Innét me
nekülni kellett. Rómáig vittek a szelek. Ott a ballon ki
eresztette a gázokat, petyhüdten esett össze; csak a ko
sárkája tellett és a motórja tökéletesedett pár jó ember mellett Rómában.*) Mikor a motór elkezdett ismét berregni, akkor tovább űzte a vágy. Fel Parisba! Hurrás kánkán
nal keringett sok éven át a francia kollégákkal egyetem
ben a nagy torony körűi, ropva az akkor divatos kánkán
ját a Julian-akadémiai felfogásnak. Mikor a mélységek leg
mélyebb rekordjáig jutott a motor indirigable, akkor egy ügyes mozdulattal orral a földbe fúródott. Jött a nagy krí
zis: Mi a művészet? Itt van egy bizonyos tehnikai kész
ség, de mit tegyek vele? Arról elfeledkeztünk, hogy mi a művészet? Talán nem is arról, hanem hogy mi az elet?
Hát mi az élet? Két évig sarlóvá görbültek a paletták, mint a »tudós macskája«, a tubusok végkép beszáradtak, az ecseteket megették a molyok. Be a motór belső ügye ha
ladt. Ült a szemétdombján Joob, aztán rendre jöttek hozzá:
a buddhizmus, a theosofia, a Tolsztojizmus, a Schmittiz- mus. S mindezek mellett és ezek ellenére bételt lassan az, aminek bé kell telni minden individuális életben. A z aka
démiai elvetett látás helyett kibújtak rendre a motívumok
»mütyörkéi«; megszületett a lélekben egy új virág: az életre alkalmazható művészet, ledőlt az állvány-művészet, s he
lyébe lépett a külsőleg és belsőleg átéltnek szükségképenl kifejezése. (A többi benne van a Modern Könyvtár e kö
tetében: »A z élet m űvészetéiben.)*
Parisban Robez Fleury és Lefébre voltak a tanárai. Pa
risban is kiállított: a „Sobiété National des Beaux-Arts‘
1898-ik évi kiállításán »£nekek éneke* című első tempera képét. Budapesten 1902. áprilisában állított ki elősző;? s az
óta több ízben. Azóta, hogy megalakúit a gödöllői festő- kolónia, s ő Gödöllőn él, kollektív kiállítást is rendeztek a gödöllőiek Budapesten, melynek különösen nagy sikere volt.
A z első akadémiai időből való művei nagyobbrészt elkal
lódtak. Egy nagyobb kép: »Szeretnék szántani*, ilyen for
* Szoldatics, Kriesch.
5 mában legutolsó, Milanóban égett el. Szóval a híd a •régid
hez teljesen elégett, elenyészett. A régi kézjegy, az ölel
kező N és S, megsemmisült, amikor „Myriam a rózsát elfogadta", s beleszövődvén az L*, egy megnagyobbodott IV-nek kezdővo
nalán az S-sel s záróvonalán az L-el ölelkező monogrammja alakult belőle. Akkor Nagy Sándor megszűnt, s ma minden művük: Nagy Sándorék munkája. R kézjegy aszerint alakul, amint Nagy Sándoré a mű, avagy Nagy Sándornéé; eszerint cserélődnek az S és az L, az N kezdő- és záróvonalán.
Művelnek sora, íme:
K é p e k :
Énekek éneke (Mainzban van) lír és paraszt
Mester, hol lakói?
R mi kertünk Marokszedők A ve Myriam Szent várakozás Légy te is áldott Sötétség és világosság Krisztus a gyermekek közt A pók-király
Szüleim Kettős arckép
Önarckép v
D e k o r a t i v m ű v e k : A Nemzeti Szalon dekor.
A Szt. Imre kollégium nagyterme A Regnum Marianum kápolnája
A Nemzeti Szalon üvegablakai (A kultúra nemesit ii) A veszprémi színház üvegabl. (A szépművészet va ázsa) A veszprémi színház külső fríze (Hunor és Magy ;r) A velencei ház üvegablaka (Attila vacsorája)
A bécsi vadászati kiáll, király-szoba abl. (Buda haláéból) G o b e l i n - t e r v e k :
Megadás Biblia
* Laura,
Rózsa és a darázs Sakuntala
Attila vadászata
Szőnyegek és fali-szőnyegek
Szoba-berendezés (Elégett Milanóban) I l l u s z t r á c i ó k :
Mese-illusztrációk Regény-illusztrációk Komjáthy-illusztrációk Lippich-illusztrációk Csizmadia-illusztrációk A m. úttörők (Illusztrációk) Rembrand halála
Koldus és király E g y é b m ű v e k :
35 drb. Ex libris 20 drb. rézkarc 300 iparművészeti terv Bőr-, fa-, ezüst-munkák Diplómák, könyvtáblák
A z írás együtt és egy ösvényen bandukolt a festéssel.
Idáig megjelent írásai: M i t r e g é l a N o t r e D a m e d e P a r i s (Műcsarnok), L e v e l e k a k é p í r á s r ó l (Huszadik Század 1903.), R r a j z t a n i t á s r ó l (Kiadta Nadler Róbert festőművész 1905.), R m o d e r n o k t a t á s r ó l (Közép
iskolai reform vitája. Huszadik Század 1906.), E m b e r A n d r i s (Népművelés). Különösen sokat foglalkozott Tolsztoj és Schmitt Jenő tanaival s ennek egyik eredménye Tolsztoj egyik főművének (»A z életről*) fordítása, mely ugyancsak a M o d e r n K ö n y v t á r-ban jelent meg. Kisebb írásai je
lentek meg még a »Művészet«-ben, »Iparművészet«-ben,
»Huszadik Századiban , »Élet«-ben és »Népművelés«-ben.
Ama ritka s drága képzőművészeink egyike ő, akinek az írás-művészet sem idegen és parlagi terület. S miként ő maga mondja: »S ha néha a tollat mártom a festékbe, vagy az ecsetet a tintába, magam is csodálom, bár elis
merem, hogy nagy tévedés.«
(1911. február havában)
G.
J:
AZ ÉLET MŰVÉSZETÉRŐL
Beszélgettünk. A művészetről esett szó. A művészet, mondtam, gyönyörű kitevője az életnek, de az élet művé
szete, az maga az élet. Hát mondjam el, mint gondolom ezt. Szívesen. A központi {ütőmestert értesítettem, hogy füt- tesse be a szervezetem gyüléstermét; aztán tanácskozásra hívtam össze a képtelen érzéseket, a mindenütt járkáló gon
dolatokat, a nagyon gőgös eszméket.
M eg is jöttek. Nem rendesen, csak úgy magyarosan, ki előbb, ki utóbb.
Egy existenciára szóló mandátummal elnöke vagyok min
den ilyen tanácskozásnak. Alig foglaltam el azonban az el
nöki széket, hát irae nagy robajjal tódul fel a karzatra a csőcselék, a f r á z i s o k és hangos dobolással követelik, hogy a tanácskozáson ők is résztvehessenek.
Mit tegyek? Felszóltam, hogy csendben legyenek, en
nek fejében elfogadom egy képviselőjüket.
Rosszul cselekedtem, de már megesett. Mert alig fog
laltunk helyet, csak alig mondtam el, hogy miért hívtam össze a tanácsot, máris fölkelt a frázisok követe és öblös hangján igy beszélt: Nagy méltóságú főrendek! az élet, nagy hegyek, fakadó források, bo'dog papagályck, mátyásmadarak, seregélyek, képviselők, újságírók, és mindazok, akik nem kapcsolják a gondolat kerekét az agyhoz, mind mi va
gyunk. *
Fenséges közhelyek, szalmából font hajókötelek, szap
panbuborékból trombiták, vattából sziklák, ha akarjátok tudni, mind mi vagyunk, a politika, a frázis. —
Mi tartjuk a világot}, a végtelent, a végest; mi ingerel
jük a tűzhányókat hányásra, mi nyírjuk oroszlánná a pudli- kutyákat!
Mit nekünk a legnagyobb g o n d o l a t is! mikor éhes, a nyomorult és mezitláb jár és alig talál helyet néhány ko
pasz koponyában.
Mit nekünk minden büszke é r z é s , mikor alig tud ma
gának szakadó szirettyün formát találni!
És az Eszme? Mert a sziklához kötik, mert a ke
resztre húzzák, mert a máglyán égetik, talán azért büszke?
Nem látjátok, hogy a mienk a hétágu, a kilencágu ko
rona, a tiara, a mitra, a trónok, a baldachinok, a páho
lyok, a pénz;, a kényelem, a csiphés ágyak, a félvllági nők, meg az egész vilá g!
Rz elismerés tengerén miniszteragyak úsznak velünk, mint óriási gályák, mert folyunk belőlük, mint a méz.
Szatócsot tanfelügyelővé protegálunk, zsebtolvajból rend
őrfőnököt, disznóhajcsárból főrendiházi tagot.
Mig az Eszme? M ig a Gondolat?: Királyfiból napszá
most, vértes-lovagból kolduló barátot degradál.
Mi seregélyből poéta-laureatust teremtünk — a Gondo
lat istenből sziklához kötött husdarabot — ; mi cipőtiszto
gatóból milliárdost — a Gondolat bankárból utszéli csa
vargót ...
Mig igy beszélt, hozzám ugrott az E r k ö l c s s kö
vetelte, hogy vonjam meg tőle a szót. Ezt nem tehettem, csak figyelmeztettem, hogy beszédét rövidre szabja, mert más is akar szóhoz jutni. Sok kanyarulattal végre azzal
9
zárta beszédét, hogy az egyedüli boldogságot e földre ő árasztja, adjuk meg magunkat teljesen az ő uralmának s az Jászén az élet művészete.
Szikrákat szórva szeméből, hevesen ugrott fel az E r- k ö l e s , s izgatott, szaggatott beszéddel iparkodott Nmind- nyájunkat meggyőzni a felől, hogy egyedül ő képes az em
berek közé érinthetetlen boldogságot vinni. Hanem bizony beszéde erejét s a nagy igazságokat az önkutatás, az ön
magában való kételkedés, s főleg a nagy energiát pusz
tító önlegyőzés csak rapszodikus ugrásokra hajtotta, s végre is hevesen kezdett beszéde egy töredelmes megbánásban csuk
lóit össze. Avval az őszinte, de nagy erőbe került beis
meréssel végezte, hogy neki egyedül nincs igaza, s ha mi
kor kitör és erőszakos, akkor is csak a végtelen vágy a tisztulásra, s a jóindulat vezetik.
Utána az örökmunkás, vidám kedélyű G y a k o r l a t i m u n k a emelkedett szólásra. Higgadt, csendes dialektikával bizonyította, hogy a materiális megoldás az élet művészete és egyedül csak az általános nagy jólét a boldogság fészke.
Ezt pedig egyedül a gyakorlati munkálkodással szerezhet
jük meg, mivel egyedül a helyesen elvégzett munka ter
meli a megelégedés piros gyümölcseit. Adjunk neki hatal
mat, hogy a munka becsét egy k ö z p o n t b ó l irányít
hassa, majd megmutatja ő, hogy mi az élet művészete!
— Mit, — replikázott a M ű v é s z e t , menj a te köz
pontoddal! Évezredes alkotásokra hivatkozom, hogy az egész mindenséget csak a szellem teremtésvágya tölti be, s erre sarkalt a végtelen, hogy igy végtelenségét biztosít
hassa a folytonos teremtéssel. A materialisztikus .teremtés a mi akaratunkon kívül megyen végbe, az ember pedig a
művészetekben egyénit teremthet. És ez az egyéni teremtés, teremthetés adja igazi boldogságát, amikor olyannak érzi ma
gát, mint a teremtő istenek.
Türelmetlenül, gúnyos mosolylyal hallgatta ezeket a be
szédeket a B ö l c s e s é g , s hogy felszólalhatott, egy-ket
tőre elintézte őket a logika robbantó szerével.
Mint egy ócska lószőrpárnát, rúgta széjjel a múltat és jelent, s mellé odavarázsolta a jövő képét. Nem is maradt kétség afelől, hogy egyedül ő képes a hitté lett tudáson keresztül az élet művészetére vezetni.
Én, a szervezet elnöke, már nem is hallottam, hogy mit beszélnek. Az örök-teremtés morajában elhalt ez a be
széd s gyönyörrel éreztem a végtelen kicsinek és végte
len nagynak érintkező esélyeit, s ennek egy sajátos formá
ját, az embert szenvedéses örömeivel.
Csak arra eszméltem föl, hogy a frázisok megint dö
römbölni kezdtek.
Hirtelen egy megállapodás villant az agyamba, s ezt mindjárt ki is fejeztem, hogy menjenek el az itt felszólal
tak együtt az emberckhezl, s kisértsék meg az együtt-műkö- dést: lássuk, kit hogyan értékelnek, s majd ebből levonhat
juk a következtetést.
* * *
Az én élet-művészeim tehát lényegük köré ismert alakot öltöttek. E körül is volt némi vita. Az Erkölcs orosz Leó muzsik formájába akart bújni, de hogy félreértés ne szár
mazzék, hát megmaradtunk a zsidó-keresztény mythologiá- nál, s hát K e r e s z t e l ő J á n o s alakját vette fel.
így a gyakorlati is: M a r x K á r o l y - l y á akart lenni,
11
de aztán csak megmaradtunk a közismert bibliai S z o r g o s M á r t h á n á l .
R Művészet disputa nélkül hasonult R a f f a e 1 tetsze
tős formáihoz, mig a Bölcseség teljes öntudattal csapta nyaka köré F a u s t d o k t o r fekete köpenyét.
így indultak útra. R frázisok követe ilyen összeállí
tásra nem vállalkozott, nagy örömünkre nem ment velük.
Utasaink abban állapodtak meg, hogy egymáshoz! a próba
vállalkozásban szolidárisak lesznek, s csak ott térnek be, ahol mind a négyüket együtt fogadják bé.
* * *
Mire utolérjük őket, ők már fáradtan, porosán egy vá
ros elé érkeztek.
— Ez egy olyan kedves helynek látszik, hogy itt ta
lán már az első házban szívesen fogadnak mindnyájunkat — mondja Mártha.
— Alig hiszem, véli Raffael, de lássuk: »Pálinka-mérés a lélek rongyaihoz«...
Gyorsan mennek odább, hogy az ajtón kiözönlő alkohol és trágár beszéd bűze ne érje őket.
— Talán a második, az a földszintes, az igazán ked
vesnek látszik, vigasztalódik Mártha.
— Jó, jó, mondja János és olvassa: »Söröde a végnél
küli butasághoz.*
— Kezdetnek elég szomorú, s főleg az a kétségbeejtő, hogy még kisérletképen se mehet be az ember. Különben is, úgy látszik, most már átgázoltunk az előváros szeme
tén. Abban az alacsony, sárga házacskában feltétlenül bí
zom, annál is inkább, miután valami kollégám, kézműves
lakik benne. Majd inkább megyek elől. Szabad? Jó estét kivánunk, mester. Kaphatnánk éjjeli szállást ebben a ked
ves hajlékban? Én Mártha vagyok, talán ismer. Ez a tár
sam János, a keresztelő, itt van Raffael, a művész, ez pe
dig Fauszt dokt...
— Szép társaság, de sajnálom, nincs helyem. Ámbár reád, hugám, a jó polgár időkből emlékezem. Násfás men
tében járattak akkor, annak idején a céhmesterek és meg- süvegelt a nemes ember is. Rólad, János, a te szigorodról tudok. Börtönbe került az a fehérszemély, aki ellened hi
bázott. A férfiakra, úgy látszik, törvényeid nem szóltak. En
nek a két urnák azonban hirét se hallottam volna, ha a gyermekeim véletlenül nem járnának iskolába.
Rég kipusztult a művészi a mesterségekből, még a ha
gyományos, örökölt cifraságok is kivesztek az emlékünk
ből. Nem tud már tulipánt a mi időnkbeli egy se.
A z észről meg a bölcseségről ? Jobb, ha hallgatok ar
ról, hogy a mesterségekre csak az alja adja magát, mikor már nincs egyéb: se Írnok, se dijnok, még napszámosnak és csavargónak is gyenge, akkor fog valami mesterséghez.
Megmondom őszintén, mi csak a mindennapi életért ver
gődünk. Én nem szeretem a gyakorlati munkát, a munka nekem a legnagyobb kin, s a legfőbb vágyam az volna, hogy másokkal dolgoztathassak, mint az urak.
— Igen, igen, sajnos, ez igy van, mondja Mártha, de lássa, Mester, mi éppen azért jöttünk, hogy újra felvirá
goztassuk a mesterségeket.
— Nem használ itt, hugám, semmi, csak az ital. E köz
ben felejt az ember, s kedvére szidja az állapotokat.
— Engedd mag, jó ember, — vág közbe Jánoa, —
13
hogy elmondjam neked, minő káros az alkohol, minő pusz
tító a hatása...
— De hiszen éppen azért iszunk, mert különben, ami
lyen erős szervezetünk van, Matuzsálem koráig itt nyomo
roghatnánk.
— Hallgasson meg, mester, — szólt Raffael, — nézze, az én agyamban ezer uj forma kelt. A kacskaringós cifrák számtalan uj tulipánja dugja ki fejecskéjét, mint tavasz- szal a mezőn. Gondolja el, milyen kedves volna, ha ezeket használható uj formába öntve, a mesterségeknek uj érde
két keltenők.
— Nem értem, uram, miről beszél. Azért csak menjenek az isten hirével...
— De, édes apám, — szól közbe a vasaló mellől egy leányka, — talán Mártha néni mégis maradhatna...
— Inkább Raffael, édes apám, — rikácsolja egy változó hangú diák.
— Ugyan mit fecsegtek. Lássatok dolgaitok után, ma
gunk is alig élünk. Én most a »körbe« megyek, joj—
cakát!
Aztán bevágta az ajtót...
— Rajta, kísérletezzünk tovább! Nini, egy nagyablakos ház. Itt szeretik a fényt... Az ám: »Kávéház a befüstölt észjáráshoz.*
— Na, de végre itt van egy komoly külsejű ház. Dr.
Arcátlan Gáspár köz és váltóügyvéd. Végre is a név nem határoz, ugyan nézzünk fel, sohase tudhatjuk... Szabad?
Jó estét kívánunk! Nevem Faust doktor. Engedje, hogy tár
saimat is felsoroljam. íme: Raffael, a festő, Keresztelő Já
nos, Szorgos Mártha. Megkérnők ügyvéd urat, nem adna-e nekünk szállást?
— Hm, hm... tehát önök négyen... ha jól értem: filo
zófia, művészet, erkölcs... munka, vagy mi, vagy talán éppen szociálizmus? Furcsa! önök együtt utaznak? Ha jól utána gondolok, legokosabb, ha telefonálok a rendőrségért.
Mert önök csalók, uraim! Igen, közönséges csalók! Mert indokaim, nagyságos elnök ur és tkts. törvényszék!: az észt az erkölcscsel, művészetet a gyakorlati munkával együtt;
avagy ha tekintem a gyakorlati munkát az észszel... mű
vészetet az erkölcscsel... ? No már, amióta történetet is
merek, együtt soha se jártak. De nem is járnak. És sze
rencse is! Ugyan megjárnám, ha erkölcs járna az észszel!
Ezek ugyan nekem ki nem forgatnák a paragrafusokat!
R dolog igy áll: a természetnek is vannak törvényei, meg az embereknek is. Én ismerem mindkettőnek a fogya
tékosságait. Gyönyörű fogyatékosságok, amikből folyik, hogy soha ész erkölcscsel nem szövetkezik... No, engedjük meg, két-háromezer esztendőnkint jön egy-egy futóbolond zseni, ez aztán alaposan belezavar mindenbe!
Mondok azonban valamit, dr. ur. Ismerem az ön te
hetségét, nagy szellemét, meg azt a bizonyos vér-szerző
dést az ördöggel. Vegye át az irodám vezetését, de ki
kötöm, hogy patvaristának azt a bizonyos sánta fickót is vegye maga mellé.
Kedves művész ur, ön lefestheti a feleségemet, az úgy is bolondul az ilyesmiért. János, maga lemehet a cselédeim közé, rendet tartani. Ott elkel az ilyesmi, nem lesz annyi
)
skandalum a házban. Te meg, piros képű hugám, gyere, hadd csíplek meg, aztán le a konyhába!
...Ú g y ? ... önök szó nélkül távoznak? Nem megmond
tam, hogy csalók!...
* * *
— Nem kell engedni, gyermekek, Mártha ne busulj!
gyertek, kisértsük meg egyebütt.
Egy hosszú vaskerítés mellett haladtak tovább, majd egy hatalmas palota elé érkeztek, ahol egy vörös bundás portás vesztegelt.
Mind a négyen zavarban voltak a felől, hogy hogyai juthassanak ide be? Mert Faust és Raffael könnyű szerrel sétáltak volna át a tekintély emez előrevetett ezüst suga
rain, miután önmagukból is áradt hasonló erő, amely le
győzze amazt. Azonban itt van a szandálos János, itt van a felgyürt ingujjas Mártha... Tanakodva álldogáltak, majd tanácstalanul közeledtek a vörös bundás kerberos felé, s hát ime, e pillanatban egy püffögő, láncos szörnyeteg zörgött, tutult, koppant, recscsent, s hirtelen megállt a kapu előtt, Kerberos alázattal tört ketté az autó előtt, kinyitva azt, Egy finom-finom női alak lebbent ki. A nő tekintete Faust és Raffael alakjára esett és zavart tétovával nézett reájuk, mintha mondaná: vájjon nem csalódom -e?...
Faust e tekintetet leolvasva szólt:
— Nem téved, grófnő, én csakugyan Faust vagyok és ő valóban Raffael. És engedje meg, hogy két m ás...
— Oh, minő kedves véletlen! De kerüljünk csak bel
jebb, mert ugy-e, hozzánk igyekeztek. Csak mondják ki, mert büszkévé tesznek vele. Menjünk csak fel.
15
Mártha és János tétovázva álltak, de Faust büszke erélylyel kézen fogta őket, s vitte fel a pár lépcsőn, ahol ama finom jelenség háziasszonyi mosolylyal várta már őket.
— Amint mondám, grófnő, bemutatom még Keresztelő Jánost és Szorgos M árthát...
— Orvendek, mondta a grófnő szárazon, mindamellett;
avval a bizonyos leereszkedéssel, ami felülmúl minden gő
göt. Kérem csak, nevelő ur, folytató hátrafordulva, s ön is miss Betty, eresszék le a gyermekeket a kertbe s aztán érezzék magukat jól e h ... hogy is ? ... Keresztes úrral és Cseléd Mártha kisasszonynyal. Mi pedig, kedves mesterek, menjünk az én lakosztályomba, mert égek önöktől valamit hallani. De ugy-e, beszél nekem a szegény M argitról?...
— ügy, de bocsásson meg, grófnő, mi szolidárisak va
gyunk ez egyszer, s nélkülük a mi érintkezésünk is egy
oldalú lenn,..
— Értem, értem, de tudja, mégis... igy szandálosan, az a borzas haj, az a vesébe néző tekintet, az a nyugtala
nító . . . s aztán amaz a felgyürt redőivel, ma fői, több mint nehéz. És végtére is, kérdem, kell-e ez egyáltalában n e k ü n k ? Nekünk, hiszen ért, ugy-e? Nem szabadultunk-e mi már fel a durvából a szubtilisakba ? . ..
— Lányom, lányom, — szólt János szelíden, nem ér- zed-e, hogy Heléna szép lábacskáit tyukszemes piskótává nyomta az előkelő kultúra? Nem érzed-é, hogy Artemis hajlékony dereka, ha igy folytatjátok, két Ízre szakad, mint a hangyáé, s csak egy vékony szál tartja majd össze ezt az örökölt és szerzett betegségekkel teli szervezetet?
17
— Jó, jó, de ez a manicure-re és a szanatóriumokra tartozik s aztán, ugyan mi közöm hozzá...
— Nem, asszony, ez te reád, ti reátok tartozik és pe
dig addig, amig nem késő. A szanatórium már csak a hü
velyt toldozza, de ebből a hüvelyből a magas érdekek közt vibráló erő már kiköltözött, s csak egy érdek didereg a fogak között; vajha csak egy szalmaszálon is, csak fityeg
hetnék még a létben.
— Am legyen, ezt is megengedem. De, bocsáss meg, most már értem, miért kérte Herodiás felesége a fejedet. S ha már ide jutottunk, hát mit akar Mártha itt? Nem mondta-e Krisztus is, hogy Mária a jobb részt választá? Mit felel, doktor ur?
— Grófnő, nem csak keresztény-zsidó mythologia van a világon, amelylyel symbolumokat megérthetünk. Mártha lehetne Penelope is. Penelope szövőszékének örök a jelen
tősége, ha megérti, hogy tiv év folytonos csábját hárította el a szorgos házimunka. Pedig, ha valaha, most csakugyan megismétlődik, hogy éppen az önök köréből a politika Tró
jája köré gyűjti a harcos férjeket, ahonnét csak az Odis- seádok keserves tapasztalatain keresztül jutnak ismét haza a kifosztott birtok szivébe... s a birtok kifosztott szi
vébe. ..
— Lehet, hogy igazuk van, de már ez nekem sok. Ha
nem, ime, hallom, kis uram jő. Éppen jókor, jöjjön csak, jöjjön, segítsen nekem. Ezek az urak...
— Ah a kedves kerületből talán? Tévedek? Hogyan?
Faust, Raf f . . . Keresztelő János?... De hisz ez merő kép
telenség! Itt históriai évszám zavar, magvas tévedés! Ked
vesem, ezek kóbor színészek —t s még hozzá, ha nem csa-
Modern Könyvtár 40. 2
lódom, legalább ez a kettő: zsidók. Hát hogyan ereszked- foetik...
— Ah, ú g y ? ...
* * *
Leverten távoztak. De alig tettek pár lépést, Raffael éles szeme egy műterem ablakát pillantotta meg.
— Jerünk, jerünk, — mondta örömmel, s vonszolta a házba mindnyájukat.
— Csakugyan, ott egy hires festő lakott. A lépcsőház tele volt mindennel, amit legkülönbözőbb korok szépet al
kottak. És ez alkotások furcsa féltékenységgel kandikáltak egymásra. Vetélkedve kinálgatták a nézőnek sajátos vona
laikat és színeiket.
A parvenük cselédeit jellemző, nagyon tudálékos szolga jött eléjük, s leereszkedő mosolylyal intett, mint aki tüs
tént eltalálta, hogy urának tetszetős, érdekes m o d e l l e k ér
keztek.
— Erre, erre, most épen jókor, nem dolgozik a M e s t e r.
Ami azt illeti, hát nem is igen dolgozhatott, mert ugyan
csak zajos társalgás hallatszott ki a műteremből.
— Modellek érkeztek, M ester...
— Lássuk őket! — szólt a bohém fejű, lilakabátos m e s t er . Jöjjenek, jö jj... Ah, de bocsánat, — mit beszélsz te ostoba — hiszen, ha nem tévedek, de hogyan is ... ön az, Raffael mester? Fiuk, venez, mes enfants! — kiáltott a mű
terem belső sarkában füstfelhőkbe burkolt lármázó alakok
hoz, akik egy meztelenül hárfázó leányka körül csoporto
sultak ...
19
— Méltóztassanak beljebb...
— Köszönjük, kollega, de előbb engedje, hogy bemu
tassam Faust dr.. . .
— Faust? Végtelenül örvendek a szerencsének! Oh, be felséges zene, micsoda megrázó dráma, micsoda helyze...
— Szorgos Mártha...
— Csókolom a kezét, van szerencsém. Látjátok fiuk, ez a haj, ezek a szemek, s ezek a ruharedők... he?
— És Keresztelő János...
— Nem találok szavakat, nagy Szent, hogy kifejez
zem ... De nézzétek fiuk, ezek formák, mi ? Semmi háj, mi, csupa forma, micsoda szin, mesés, isteni, csodás... Ilyen szerencse! De kérem, foglaljanak helyet. Párnákat, gyere
kek, párnákat ide!...
— Köszönjük, mester, — szólt Faust, — de mielőtt el
helyezkednénk, hát értsük meg egymást, mert amint látom, némi tévedés...
— Oh, kérem, a zenét véghetetlenül kedvelem, sőt a drámában is megkapó jelenetek vannak. És eddig igazán csak azért nem foglalkoztam evvel a gyönyörű szüzsével, mert nem találtam megfelelő modellt. De most, hogy sze
rencsém van, ezer örömmel ragadok ecsetet... Ha meg
engedi, talán mindjárt egy színvázlat... Azt a vásznat, azt, a z t...
— Csakhogy, kedves kolléga, most nem arról van szó.
Sőt éppen nem! Mert nézze csak, Keresztelő János önnek modell és semmi más, pedig hát ő az erkölcs...
— Nem értem, kedves Raffael mester. Talán azt akarja mondani, hogy ezek a kis modell leánykák nem egészen
az erkölcs... t i 2*
— Rz Is, fiam, — veti közbe János, — bár csak egy mellék tény, de igaz, hogy itt, e körben a legszebbek, a legéletképesebbek pusztulnak rendre meddőn, annak az élet- felfogásnak az alapján, hogy mennél több élvezetet sze
rezzünk.
— De kérdem önt, mindenekfelett Szent, hát nem az-e a legtisztább ethika: élvezni? Mert hiszen itt nem a fi
zikai gyönyör vonaglásáról van szó. Nem azt nevezzük mi élvezetnek, hanem a vonalak és szinek ritmikus játékának a gyönyöre, amit élvezni tudunk, s ami minket ingerel.
— Jó, hogy épen ezt említed, mert éppen itt fészkel a képmutatás, a hazugság — vagy enyhébben: az önámi- tás. Tudd meg, fiam, hogy az Élet a vonalak ritmikájával nem azért hat és váltja ki a gyönyör reszketését, hogy azt elpazaroljátok. Rz Élet a maga célját célozza és köve
teli; hogy ha már a szellemben megtermékenyültél a lá
tottakon, próbáld az Eszmét gyermekeidben is.
De ti ezt kihagyjátok. Nektek csak az élvezet kell be
lőle!
— Bocsáss meg Szent, de akkor a művészet nem pro
dukálhatna annyit!
— Nincs is arra szükség. Hogyan van az, hogy ti foly
ton akartok virágozni, holott a természet törvényeit meg
csalni büntetlenül nem lehet. Rz agyba vetett benyomás csírázni is akar, szárba is szökni, virágozni, gyümölcsözni is. Ti mindig csak virágoztok! Hogyan van az? Onnét van, mert nem természetes, hanem csinált virágok azok! R te
remtő zsenik organikusan fejlődött virágait utánozzátok! Ha- misittok!
21
— Szigorú kritika ez, Szent, s ön csak meghasonlást visz magával és felzavarja a kedély mélyét.
— Úgy van. Hogy megtisztuljon a kedély fenekére {üle
pedett, mindent elrothasztó piszoktól.
— Vigasztalódjék, Mester, — szólt Faust. Olvasok Ön
nek a jövőből:
Nincs is olyan nagyon távol az az Idő, amikor a mű
részét, illetőleg az, amit ma annak neveznek, nem lesz ki
váltságos hivatás. Minden egészséges érzéki ember leg
alább is olyan fokban tudja lerajzolni és festei.’, elbeszélni, vagy leirni benyomásait, mint ahogy most elénekelni, vagy elfütyülni tud valami tetszetős dallamot az utcagycrek is.- Pedig azért — ugy-e — nem mindenki zeneművész?
Helyesen érzékelni valamit, azt tudja a szinérzékery,—
tneg a hangfelfogó lemez is, sőt visszaadni is tudja. És technikailag mennél tökéletesebbek lesznek ezek a szerek, annál nagyobb lesz az ür, és annál tisztábban látszik meg az é r z é k i b e n y o m á s o k b ó l l e s z ü r ő d ö t t azon szellemi termék, amit mi nevezünk művészetnek, szemben a lesziiretlen, éretlen benyomásokkal. Fájdalommal hagyjuk itt az éretlen abstrakciók zűrzavarában és sajnáljuk, hogy nem tisztázhatjuk most. De viszont tudjuk, hogy a téves magyarázatok mindmegannyian a főmeder felé siető rész
letek, amelyek addig, mig el nem érik a gyűjtő folyamot, mind azt hiszik, hogy ők maguk a gyűjtő folyam.
— Én pedig kijelentem, hogy nem hiszek önöknek, Azt se kutatom, hogy miért sajnálkoznak rajtam. Térdig állok az aranyérmekben. Fejedelmek vetélkednek, hogy vásznamra kerülhessenek. A legszebb delnők és hetérák oldják meg fű
zőiket, hogy »Születő Venus«-omat megfesthessem.
Ezt pedig úgy festem meg, ahogy senki még előttem.
Lionardotól szedtem a rajzot, Botticellitől a bájt, Böklin- től ellestem hozzál a tajtékzó tengert — s mindezekhez Se- gantini vibráló technikáját. A végén pedig megfizettetem ma
gamat, mint Carolus Durand az amerikaiakkal. Mit akarnak velem?
R lét felől nem okoskodom, mert ez útjába állna a pro
duktív erőnek.
Ami pedig a Gyakorlati munkát illeti, meghagyom ott, ahol van.
Semmivel sem helyezem föllebb. Maradt nekem elég műremek a múltból, amikkel körülvehetem magamat. Ujja- kon nem töröm a fejemet.
így beszélt a büszke mester, s hátat fordítva utasainak, bámulóival eltűnt a műterembe.
— Hát csak menjünk tovább...
— Mentek, mig egy magastornyu templom terére értek.
Itt egy Isárga, földszintes házba becsengettek. Kövér, ter
metes fehérnép nyitott ajtót.
— Már megint kéregetők? (János áll elől) Nincs itthon az öspörös u r...
— Tévedsz, asszony, én keresztelő János vagyok, ez pedig Szorgos Mártha.
— Jesszusmáriám! Én vétkem! Hiszek, hiszek! Tessék csak erre, itt van az öspörös ur...
— No, mi az?
— Bocsáss meg, testvérünk, én Keresztelő János va-
23 gyök, s engedd, hogy bemutathassam: Mártha, R á fi... Faust doktort, testvéreimet.
— Per amorem dei! Ezeket együtt látni, s még azt mondják, testvérek! Felfordult már a világ. Oh, sokat szen
vedett egyházam, mit kell még megérned. De ti, akik szin- ről-szinre láttátok az Urat, drága szentek, hogyan mehet
tek ti Fausttal? Raffaelt tökéletesen értem a társaságtok
ban: »der so hoch peim popst geacht ist«, mint Dürer irta Raffael ajándékára. De Faust? Faust?!
— Értsd meg a symbolumot, jó ember, — mondta Já
nos. — ö a szellemember, a. tisztán ész, vagy ha akarod, s jobban érted, az Ige, a testté lett ige és a testtől szaba
dulni vágyott ige. ö az, akinek a kedvéért tisztogattuk a Jordánban a kultura-piszkos testünket. 0 érette sanyargat
tuk magunkat testben az egész keresztény epokán át, hogy mindenekfelett ő fejlődhessék.
0 az, aki fényesen belátta most, hogy a testtől nem megszabadulni kell, hanem boldog kibékülésben és mindent- megbocsájtásban egyiket a másiknak támogatni kell öntu
datosan, mert csak igy fejlődhetik a megismerés. Lám, ezt hoznánk mi neked, akik benned is lakoznánk, ha szivesen vennéd.
— És ml az áraP
— Furcsa kérdés, de értelek. Te Faustban is Mephistót látsz, — szólt Faust. Mephistó rég elpárolgott mellőlem, mint az a hit is, melynek ő, mint árnyéka, a kételkedés szerepelt.
Azonban megmondom az árat: vesd el az üres szer
tartások frigyszekrényét, amiből a kultúra már réges-régen kihordta a valóban beléjerejtett szimbólumok drágaköveit.
Legyen egyszer bátorságod, nyisd fel, meglátod, hogy üres.
De a szekrény, az sokat ér! Azt ne hajítsátok el, hanem inkább rakjátok tele az uj szimbólumok ékszereivel: uj er
kölcsi felfogások, uj, fényt szóró megismerés-gyémántokat rakhattok beié!
— Cz! Hogyan beszélsz! Nem féled az istent? Nem vagytok ti azok, akiknek mondjátok magatokat. Látom én;
hisz a szandálod neked, aki Jánosnak mondod magad, tisz
tára olyan, mint a boldogult Kneipp páteré volt, az inged meg gombos, holott...
— Ebben igazad van. Mi erkölcsi Keresztelő Jánosok, nem vagyunk már a Jordán mellett átkozódó prédikátorok egyedül és kizárólagosan. Mint ahogy Raffael se tisztán- pusztán festő többé. De megbecsüljük, viszont a hajlam erejét, s ha Faust többet tanul és olvas és ir is, mintsem rajzolna, azért nem hanyagol el bennünket se. Amellett vi
gyázunk, hogy hajlamunk ne a többi rovására fejlesszen bennünket.
— Én sehogy se érzem a szükségét ezeknek a dolgok
nak, amikről itt beszéltetek. Inkább úgy érzem, hogy a gya
korlati alól fölment a hivatásom. E felől tehát nem kell gondoskodnom. A szellemi részt nem kutatom, én kicsi em
ber, hanem alázattal elfogadom a kinyilatkoztatásokat. A művészetet, amikor akarom, megvehetem céljaimra. Az er
kölcsöt? Hát, gyarlók vagyunk. Hehehe. És aztán... hát szépen meggyónom... Hehehe... Mit akartok még tő
lem?
— Mi, szegény ember, semmit. Azonban, egyszer jus
son eszedbe, hogy mekkora a Gondolat hatalma; hogy ő, aki elreppen egy pipa dohánytól, egy pár pohár bortól, han
25
gosabb beszédtől, viszont ő, a subtills pár pillanatot évekké tud tenni. Kiszívja egy éj alatt a haj szép barna színét;
valamit halkan súg, s ime, már ezzel száz redővel irta ar
codra azt, amit súgott...
— Hagyjatok, hagyjatok, nincs erőm, hogy igazat ad
jak.
Megint csak mentek tovább.
Már kezdett sötétedni is. Egy ház előtt égő lámpa hir
dette: >Szerkesztőség«.
— Ugyan menjünk fel, — vélte Faust. Hisz itt művelt emberek vannak, próbálkozzunk. Szabad? A Szerkesztő ur?
Nevem Faust, engedje, hogy felsoroljam társ...
— Csin-csin — szólt a telefon.
— Pardon, uraim, azonnal. Tessék helyet foglalni. Hallói Hogy tetszett mondani? Meggyilkolták az elnököt? a bű
nöst üldözik... Hova utazott őfelsége? A z van vele, ja?
A direktorral veszett össze... (Az iroda felé fordulva:) Ké
rem, jegyezzék fel. Költő, mit ábrándozol, Írjad, hogy Sap- poni Gemma összeveszett a direktorral, elhagyja Milánót...
nagy skandalum...
No, végre. Tehát, amint mondá, uram, ö n ... (brrr, brrr) Ezer bocsánat, még valamit k ell... szóljatok le a nyom
dába, hogy Baróth képviselőnek azonnal küldjenek kefe- lenyomatot.
Tehát. Nagyon örvendek, dr. ur..., s itt barátai? Mily szerencse reánk n ézve... Ah, ismét telefon: Ki az ördög 1 Halló! Nánámpöttyén a rendőrség... jó, elintézzük! Hallói m ég... de kérem... lá tják ... itt meg kell bolondulni...
Siettek tova. Már egészen beestéledett. A z utcákon csak néha surrant el egy-egy ember. Céltalanul jártak utasaink, s úgy találomra nem igen mertek már bekopogtatni.
Amint mendegélnek, jő velük szemben egy szemüveges, magába néző, sovány férfi. Ahogy elkerülné őket, úgy fél
szemmel kinéz a szemüvege felett, meglátja Faustot, s megáll:
— Nem tévedhetek! U gy-e ön Faust... s itt nem lehet más, mint Keresztelő János é s ... De hogyan? Itt az utcán ez órában? Engedjék, hogy bemutassam magamat: Theo- soffy Ágoston doktor a nevem. Végtelenül örvendenék, ha szerencséltetnének, itt lakom a közelben.
— Köszönjük és szívesen fogadjuk a meghívást e késős időben bizony jól esik. íme, két társam, akik doktor ur előtt szintén nem lesznek ismeretlenek: Raphael és Mártha...
— Oh, bizonyára nem. Igen-igen örvendek. Tessék, ta
lán majd én megyek elől. Itt tessék ügyelni, az a sötét sikátor az én lakosztályomba vezet. Ez mind könyv. Az ember könnyen megbotlik bennük. Magam is nem egyszer átesem rajtuk. Itt volnánk! Mindjárt a villanyt. így ni! Tes
sék helyet foglalni. Majd leszórom a székekről ezeket az írásokat. Itt egy kissé rendetlen nálam: nem engedek taka- rittatni, mert a feleségem nem igen becsüli ezeket az irka
firkákat, mint ő nevezi.
Bocsássanak meg, ha tapintatlanul azt kérdem, hogy mi járatban vannak önök? Mert nem tudom megmagyarázni ma
gamnak a kulturelemek e sajátos széjjelszedését, vagy mond
juk összetételét. Mert ugy-e, ha jól értem: szellemi, mű
vészi, erkölcsi, gyakorlati?... nemde? Azonban miért együtt,
27
s ha ugyütt, miért nem egyben? Hisz a szellemi önmagában foglalja mind, nem?
— Mi, kedves doktor, — mondja Faust — azon va
gyunk, hogy megoszolva a szimbólum kedvéért, jól meg- külömböztessük, mi hiányzik itt vagy ott; mi van túlsúly
ban itt vagy amott. Ezzel valami harmóniafélére törekszünk, már amennyiben lehetséges.
— A harmóniát itt e földi exisztencián ? Oh elmaradt naiv kulturemberek, hát ti még nem tudjátok, hogy a föld
nek épen a szenvedés a főkaraktere, amihez mindig csak annyi surrogatum öröm járul, amennyi kell a szenvedés könnyebb elviseléséhez? Elég ez exisztenciára az erkölcsi
vel egybeforrt szellemi. Ez előkészít a szenvedések meg
értésére s ezt jól felfogva Nietzsche tevéjével boldogan tér
delünk le, hogy az élet telerakja mennél több terhével a há
tunkat, s mikor már alig görnyedünk a nagy súlytól, még akkor is azt mondjuk: még többet, még többet! Mert a ránk rakott terhek mennyiségéről és minőségéről ismerhet
jük fel saját értékünket. És mennél előbb megszakadunk bele, annál előbb elkövetkezik reánk a boldog Nirvána cselek- véstelen nyugalma, ahol még a Harmónia se zöng.
Művészetek? Gyakorlati munka? Megtévedett profán lel
kek szellemi és anyagi harca Tao-val: dacoló Bábelt emelni a felhőkig. De akármilyen magas legyen is, onnét be nem láttok Tao lakásába. Mondd, János, te értesz engem? Hát akkor minek ez a hangsúlyozott kultur-quartett!
Értelek, testvérem, sőt nagyon is. Amit te itt beszéltél, az a, hogy is mondjam, hogy ne elcsépelt frázissal éljek:
ez a »Szabadalmazott lassuöngyilkosságl theoria*, amelynek
az irodája Angliában, a társaság részvényesei Indiában — s a kliensei az egész keresztény-zsidó világban vannak.
Mily szerencse, hogy csak theoria. A z életre következe
tesen sem lehet, szerencsére, alkalmazni. Nem fér össze a szervezet kerék- és szijrendszerével. Akárhol akarod be
kapcsolni, leveti a szíjakat a gép.
Lásd, mi azért szövetkeztünk, hogy ne engedjük egy
mást a szélsőségekbe jutni. Faust pl. könnyen ragadtatja el magát a homunkulus iepdesésre. Szívesen sisteregne, mint bolygófény, alaktalanul, mert könnyűnek érezné magát az anyag törvényei nélkül. Raffael nagy örömmel ülne az ol
tárra, s tömjéneztetné magát. János a g a z iránt érzett gyű
löletében a v i r á g o k a t is kitépné, Mártha — haj-haj 1 ha le
lökhetné Mammont, hogy felülne az arany halom tetejébe 1
— Én erre soha sem gondoltam volna, — szólt Ágos
ton doktor — hogy minden individuum magába rejtse a négyet. Ha egy kicsit utánagondolok, úgy tűnik fel, mintha én azt a feleségemmel osztanám meg. De hol is van ő?
Maud, kérlek csak, nézd, minő szerencse érte házunkat:
Faust, János, R a ff... Mártha...
— Nagyon örvendek, uraim. Foglaljunk helyet. De — véli körülnézve — nem lenne-e kellemesebb megoszolni?
Nem jönnének-e át hozzám, édes Mártha és kedves Művész?
Mert az urak bizonyára filozofálni fognak. A z pedig, ugy-e kedvesem, nem nekünk való? Se önnek, ugy-e kedves mester?
— Nagyságos asszonyom, kérdezze meg Faust-ot. 0 er
ről legjobban tudja önt felvilágosítani, mert nagy katasz
trófa szakadt annak idejében a nyakába...
— ügy van, aisszonyom, a dráma villámát épen ezek a kérdések sújtották reánk annak idején.
29
A z én szellemem az aetherben sistergett, nagy magasan;
Margité még az anyag titokzatos méhében pihent. Én er
kölcsileg a középkor pocsolyájában fetrengtem; Margit erkölcsi felfogása egy naiv gyermekmese volt. Ami a gya
korlatit illeti: mintha az a gyalázatos vérszerződés, az a papir-bankó kibocsátás evvel volna összefüggésben? Nem?
És Margit? — Hát ebben a tekintetben jól oda volt kötve s az ő vállán pihent az egész Atlasz, Milyen frigy volt ezl Szégyen, gyalázat!
— Oh igen, egy leánynak nem szabad megfeledkezni magáról, — veti közbe Maud. — De hagyjuk is ezt a nehéz témát. Nekünk nincs gyermekünk...
A mi frigyünk? Pty! Én teremtem Ágoston társadalmi helyzetét é s ...
— S haj — én szerzem a pénzt — tört ki egy önkény
telen sóhaj Ágoston doktorból.
Utasaink belátták: az ajtón túl cifra, modern pompa — emitt minden porban és rendetlenségben; ott művészi — er
kölcstelenség — gyakorlatiasan: emitt művészieden, gyakor
latiatlan erkölcsi szellemiség.
* * *
Az én quartettem vigasztalanul ment bele az éjszakába.
Úgy érezték, hogy lehetetlen továibb' a házak nyomasztó lég
körében maradniok. Ki kell menni oda, ahol a minden vég
telenébe zavartalanul nézhetnek bele. Kiértek egy kopár íen- sikra. Fent csillagok miriádjai csillogtak az űrben s létük titkait kínálták a szemlélőknek.
így szemlélődve érezték azt a delejes nagy kapcsot, amely gondolatukat húzta fel a végtelenbe; de talányként állt élőt-
tiik, hogy hogyan tud ez az érzés erőre kapni a földi anyagban.
Nagy cselekedetre vágyó suhintós gondolatszárnyuk csüg
gedten esett le, mert e nap sikertelen kísérletei jöttek elé
jük: az ügyvéd, a delnő, a festő stb___
Mig igy gubbasztanak, hát ime, az erdő felől, a rétek felől, a gabonás mezőről egy sajátos illat szállt feléjük: az é l e t s z a g a , fiz! a bóditó illat, amitől kora tavaszon meg
remeg a térd.
Majd úgy tűnt föl, mintha ez az illat szinrekapna (és alakulna: vibráló sárga fény lett; aztán hideg, vacogtató kék sugár, majd perzselő, rózsavörös láng.
A lángok szirmokká váltak — a szirmok rózsává csava
rodtak, amelynek a közepéből hirtelen előtűnt egy ifjú — mintha Don Juan volna! — Egy ifjú: a szerelem.
Mikor a négy utast meglátta, vigan ugrott eléjük; majd mind a négyet egyszerre ölelte át:
— Ugyan régóta vágtatok utánatok. Mindenütt a nyo
motokban; mindenütt sikertelenül: mind ti, szegények. De hát hogy is feledkezhettetek meg rólam? Igaz, nem voltam ott a tanácson, igaz! Dehát engem az ilyes úgy sem érdekelt!
Csak bujkáltam, én ostoba, ligetekben, utcasarkon, ablak alatt, kicsi levelekben, röpke versekben... mikor ... De te, Faust? Hát a te mindentudásodba nem kacagta-e mindig bele Mefistó kesernyés hangján: hát aztán mi alakul annak utána, ami most istenagyba se fér bele, a miriád évek után?
Mint egy szagotvesztett vizsla jár a gondolat a végtelenben, így rohantam én is szívből ki — szivekbe b e ...
Hogy megláttalak! benneteket az imént, uj remények bugy-
31
gyanták fel bennem. Gyerünk, tegyünk úgy, mintha most kezdenők. Majd meglátjuk!
A szerelemmel a nap is felkelt, a mindennap uj nap.
Utasaink a fensikról leereszkedtek az erdős részen, s
a
völgyben, ahol a patak futott, mellette futott egy kis út is, Ezt követték most már öten.
Amint igy mennek, egy helyt a patak csevegésébe gyer
mekkacaj és anyagögicsélés vegyült.
Felfigyeltek... A Szerelem csendet intett. Majd félre
húzva a bokrokat:
— Nézzétek, nézzétek — suttogd.
János melléje lépett, s lent a patak medrében látott egy napsütötte mezitlen férfit, amint egy kis gyermeket a sekély patakban ülő anya karjaiba ad át.
A rózsagyermek ujjongó örömmel üdvözölte a futó pa
takot. De amint a hideg viz kis testét érte, felhúzta gyenge vállacskáit. Ez csak egy pillantás v!ol1|, a másikban már meg
ismerkedett a hideggel: mindakét kis markával belehadará- szott a vizbe, hogy elfogja azt a tréfásan kitérő, sietős patakot. Csakhogy az nagyon ügyes volt: mindig kisiklott ujjacskál között s magasra szökve elhömpölygött a kavi
csok közé. Milyen mulatság volt ez!
Odább aranyhaju, hótestü fiatal asszony feküdt a kis patakban és mosolyogva nézte, mint siet ez a vidám elem meleg testén keresztül. Majd erős nyugtalansággal nézett fel a sűrűbe. Nyilván megérezte a szerelem közellétét, mert hir
telen felült, odapillantott a sikongó gyermekre és boldog mo
sollyal szorította össze két mellét és mély, jelentős sóhaj
szállt ki leikéből. A Szerelem felfogta azt, szivébe zárta és elrejtette az ő e g y e d ü l j o g o s szándékával.
M ég odébb nyúlánk, barnatestü1 fiatal lányka hosszú moz
dulatokkal húzkodta vizes, fekete haját, bontogatva az össze- csapzott fürtöket. Előtte egy csontos, de izmos ifjú marko- lászott iszapot, s húsos izmaira kenve, mutatta a leány
kának:
— Nézd, mini a piszkos, patinás bronz.
* jfc *
János benső, boldog örömmel üdvözölte magában ezt a jelenetet.
— Oh, hát megtérnek végre a tisztuláshoz. Itt az uj Jordán, amiben ezek mind Keresztelők: önmaguk keresztelői, meit mindnyája öntudatosan tisztul.
Raffael gondolkodás nélkül bámult. Szerette volna, ha összes pórusai mindmegannyi szemek volnának, hogy fel tudja szivni a jelenet minden színét, formáját. Uj-élet be- nyomási voltak ezek, amelynek nyomán uj formalátást ér
zett magában fejlődni. Teljesen megfeledkezett a többiekről, csak művésznek érezte magát s nem bántotta ez a tudat, mert érezte, hogy uj formavilágba jutott: az öntudatos szem
lélődés világába.
Mártha a nőket figyelte:
— Hát itt a szabadság! A keresztény-zsidó előítélet takaró rongyait le lehet dobni, s mégis tiszta maradni. Megtisztult a férfi-tekintet is, nem bánt többé. Szabad tehát a nő.
A szemérem nem ingerkötő többé, vágysorvasztó, vágy- részegítő. Nem a ruha védi a testet, hanem a lélek ereje burkolja be mások elől. A vágy félreáll addig, mig a szel-
38
lem nem egyesült. A vágy csak a végtelen biztositéka, s ez a biztosíték az a rózsagyermek, az örömet sikongó, kicsi, édes jó szá g ...
És Faust?
Rz ő tekintete átsurrant ezen a látványon, amely mintegy szivárvány-hid emelkedett fel a jelenből, hogy a gondolat átmehessen rajta a színes, gyönyörű jövőbe. Oda, ahol a szellem egészséges, ruganyos testben maga is izmos erőre fejlődhetik. Amikor is a szellem nem a gyermek félő tekin
tetével néz az atya szemébe, hanem maga is férfi, maga is atya: a teremtő atya biztos tekintetével vizsgálja a min-
denséget. : j J '
Eközben ott lent a patakban végeztek a fürdéssel. Mái kijöttek a napra. R szülők a kis babát a nap sugarain szárazra dörzsölték, mignem borzongó kis teste ismét rózsás lett. Aztán maguk is szárazra dörzsölték szép testeiket.
— A z ember valóban érzi, — mondá a férfi, karjait a napon dörzsölve, hogy mint surrannak be összes póru
sainkon a napnak életet adó sugarai. És ezeket a sugarakat, amint a bőr alá jutottak, mint kapják folyó hangyaként millió vérpatakot a hátukra s rohannak velük a belső részek sö
tétjébe, hogy legyen ott is világosság. Elárasztják az egész bensőt világossággal. Innét van a test vidám rugékonysága.
Innét van, hogy az idegek a gondolat óhajait nagy örömmel hajtják végre. A szellem csak csenget s millió ideg rohan teljesíteni kívánságát. Nem a training engedelmes rabszolgái ezek, hanem munkára vágyó ifjak. M ég az akarat is félre-
Modern Könyvtár 40. 3
ülhet. Bedughatja szigorú jogarát a földbe, s bizton hiszem, hogy még az is kivirágoznék!
Ilyen viszonyban kell hogy legyen testünk és szellemünk!
De talán jó volna letelepedni, s előszedni a harapni- valókat...
Szorgos női kezek egy-kettőre eiőkoíorásztak a háti
zsákokból minden jót, s hozzá kedves, derült mosollyal kí
nálkoztak.
— De talán ne együnk addig, mondd el, apa, amit az este mondtál el, az uj >miatyánkot«, vélte a gyermekét szop
tató nő.
R férfi felkelt, beléfürdött a nap sugaraiba — karjait kitérj észté s mondá:
— Valami megnevezhetetlent ölelek minden érzékemmel és minden érzékfeletti erőmmel.
Valamibe olyan boldogság belenézni, amit nem látok.
Valami körülvesz, át meg rátszorit, hogy majd a lelkem szakad ki belé.
Amivel felfogom mindezt, s azt, ami körülvesz anyag és gondolat; amivel átölelek minden életmegnyilvánulást, min
den megismerést, ami volt, van és lesz, az te vagy, a mi atyánk.
öntudattal emelem tekintetemet a csillagok miriádjai fölé.
Túlérem gondolattal őket. Túl a mennyek országát, ahol té
ged sejtettek, téged, aki én vagyok.
Megszentellek porban és gondolatban téged: te képzel- hetetlenül óriási n a g y-é n, téged, te láthatatlanul parányi-én.
Nem kérem a kenyeret se tőled, se mástól, mert hozzám tartozik, hogy dolgozzam érte, hogy kiérdemeljem, s az-
35
tán adjak másoknak is belőle, mint ahogy te szórod bő
kezűen mindeneknek az érzést és gondolatot.
De utálnám magamban még a gondolatát is, hogy már m a megegyem azt, ami h o l n a p r a való. Megvetem azt a gondolatot, hogy eltegyem magamnak h o l n a p u t á n r a azt, ami talán másra esett volna m a.
Nincs bűn! Csak visszaesés van régi világnézetekbe. Hát ki vádol engem, s ki bocsásson meg nekem és mit? Ugyan kinek bocsáthatnék én meg és mit?!
A szédítő kontrasztok lejtőjét, az el nem rendezhető be
nyomások zűrzavaros sokaságát kerülöm, hogy megszédülve le ne bukjam, mert akkor késő már mondani, hogy ne vigy minket a kisértetbe.
És kerülöm azt a g o n o s z t : hamikor az ismeret
lent megismerni óhajtván, azt kutatnám, ami megfejthetetlen ebben a véges agyvelőben. Ámen. —
Mindnyájan elgondolkoztak a mondottakon. Ki-ki hozzá
fűzte a magáét. A szülők a rózsagyermek mellé telepedtek, aki kicsi ruháiból jó puha fészket kapott.
A sötéthajú ifjú az Olajtestű leánykához ült. Mind a ketten benső nyugtalanságtól égtek. Ha tudták volna, hogy a Sze
relem amott a bokrok mögött le nem veszi róluk perzselő tekintetét!
Az ifjú a lányka felé könyökölt és suttogá:
— Mondjak egy mesét?...
Elmentem az erdőre hűs reggelen virágot szedni, hogy mire felébred az én szerelmesem, várjuk őtet.
Az erdőben állt egy magános fa.
Magános fának millió levelén millió szó volt Írva. Minden levelére az volt irva: én szeretlek téged.
i*
Kihúztam a nagy fát, gondoltam: viszem szerelmesem
nek, hogy mire felébred...
De mégis, kevesellettem a fa levelét, gondoltam: szedek hozzá a réten virágot.
R réti virágnak százmillió volt a szirma, mindegyikre pe
dig az volt irva: én szeretlek téged.
összeszedtem százmillió réti virágnak százmillió szirmát s hozzáfogtam az erdőben talált millió levelű magános fának törzséhez s vittem, hogy mire szerelmesem felébred...
De akkor eszembe jutott, hogy a patak kiöntött. Elmen
tem a patakhoz. R patak kiöntötte a homokot, s elszaladt.
R homok minden porszemére ez volt irva: én szerellek téged.
Belemarkoltam egyszer a homokba, s felvettem annyi porszemet, ahány csillag van az égen, s tizszer vettem fel annyit. Beletömtem az ujjasomba s vittem az erdőben talált millió levelű magános fa törzséhez, s összefogva a száz
millió réti virágot, vittem szerelmesemnek, hogy mire fel
ébred.. .
De akkor eszembe jutott...
Nem jutott eszembe semmi, mert a fák között meg
láttam puha, meleg vállát csillogni a napban...
Eldobtam erdőben talált millió levelű magános ta törzsét;
elszórtam százmillió réti virág százmillió szirmát, kiöntöt
tem réti patak homokjának tizszerannyi porszemét, ahány csillag van az égen, ráborultam az erdőben talált millió levelű magános fa törzsére é s ... — sirtam.
Akkor a lány halk-komolyan suttogó maga elé:
Boldogságos szerelem! Rezgő érzéseimet elvitted Hozzá.
Rz 0 lelkében megtermékenyültek, s most ilyen formában,
87
a poézis szárnyán rebbennek' tova. S én nézhetem repülésüket
— az én formára lelt érzéseimet, amint agyad fészkéből tovaszállnak.
Szivd fel, ifjú, nyugtalanító érzéseimet! Te vagy az, egye
dül te vagy a z !
Aztán... adj nekem, ifjú, egy Ilyen rózsagyermeket, hogy a gondolat bennem testté lehessen.
Mert nézd, hogy készült e test arra, hogy uj életet nevelhessen.
Mert nézd, hogy remeg e két emlő, hogy táplálhasson.
Mert nézd, hogy vágyódik a lélek, hogy szellemedet fej
leszthesse, mert én vagyok neked az örök földiség, az örök nőiség, az örök anyaság — akiben a szellem uj formába jut.
