operacionalizálható tételeken túl egy jól körülhatárolt emberképet is kife- jeznek, és különbözô jelentésrétegeik- kel képesek összehangolni az adott tudomány széttartó meghatározásait.
E kihívással és a rá adott különféle válaszokkal számos klasszikussá lett antropológus munkájában találkoz- hatunk, hiszen az „antropológia”
használatban lévô meghatározásai közül az egyik az „empirikus kultúra- tudomány” helyett inkább az „em- berkép” fogalmára vonatkozik (ebben az értelemben esik szó például Freud kapcsán „liberális antropológiáról”).
A Rejtett jelentésekutolsó részének ta- nulmányaiban Douglas kitér elméle- tének tágabb implikációira, így a vilá- gunkban számon tartott növekvô környezeti kockázatokra vagy a relati- vizmus szerepére a magunkról és kör- nyezetünkrôl való gondolkodásban.
Ezeknek az írásoknak közös jellemzô- je, hogy a kulturálisan meghatározott rendellenességekre vonatkozó szabá- lyokat a korábbiaknál kritikusabb hangnemben tárgyalják.
Mary Douglas a „primitív–mo- dern” ellentétpár kiküszöbölésére egy kétdimenziós modellel tett kísérletet, mely egyén és társadalom viszonyát a rend (grid) és a nyomás (group) fo- galmaival írja le. „Minél egységesebb és átfogóbb az osztályba sorolás, an- nál nagyobb nyomásra van szükség ahhoz, hogy általános hitele fenntart- ható legyen a rivális rendszerekkel szemben.” (255. old.) A rivális rend- szerek kétségbe vonják az elsajátított osztályozásokat, ezért a leggyakoribb ellenlépés – a törzsi társadalmakhoz hasonlóan – saját társadalmunkban is a rendszer védelmezése a felmerülô veszélyektôl és változásoktól. A törzsi kozmológiákban számon tartott ve- szélyek azonban igen korlátozottak.
Ezeket szimbolikus határokkal külö- nítik el, így a társadalmat megóvják számos más lehetséges kockázat fi- gyelembevételétôl. A társadalmi való- ság és az anyagi környezet egyesülése egyetlen világképben mindkettô szá- mára biztosítja a szükséges hihetôsé- get. Ám a koherencia felbomlásával együtt megrendül a hihetôség, és gya- rapodnak a számba vehetô veszély- források. A különbözô szakértôk elté- rô veszélyesség-definíciókat és osztá- lyozási formákat javasolnak – egyesek
a fogyatkozó energiaforrásokról, má- sok a még kiaknázatlan lehetôségek- rôl beszélnek –, a tudás korlátozását biztosító mechanizmusok hiánya ily módon viszonylagossá teszi a hiteles- ség kritériumait. A felmerülô veszé- lyek meghatározásakor a hihetôség végsô soron a közmegegyezés függvé- nye, így az érvényesülô kiválasztási el- vek éppolyan kozmológiai elemzés- nek vethetôk alá, mint bármely törzsi társadalom esetében. A szennyezéssel kapcsolatos elgondolások szerepe to- vábbra is a társadalom védelmezése a kellemetlen tudástól – ilyen például a világ szegényebbik felének hibáztatá- sa a túlnépesedésért. A szennyezô hi- tek politikai funkciójának bemutatása során Douglas hangsúlyozza, hogy a nézôpontok felváltásával saját hiedel- meinket összehasonlíthatjuk más kul- túrák oksági rendszereivel, így téve eleget korunk önismeretre és öntuda- tosságra irányuló kívánalmának. E ki- hívás azonban a Douglas által java- solt elemzési módszert is érinti, ami- re a kötet egy korábbi tanulmánya (Pogány sötétség)is kitér. A társadalmi rendre vagy veszélyre vonatkozó koz- mológiai hiedelmek egyre kevésbé ál- landóak: változékonyságuk, a közöt- tük folyó viták és cserék tanulmányo- zása a társadalmi struktúrában lehor- gonyzó értelmezés dinamikus szem- pontjaira helyezi a hangsúlyt.
Mary Douglasnek mint a magyar társadalomtudományi könyvpiac el- sôkönyvesének fogadtatása szem- pontjából a megkésettség okozhatja a legfôbb problémát. Mûveire a hatva- nas évek óta világszerte hivatkoznak az antropológia, a szociológia vagy a kritikai kultúrakutatás diskurzusai- ban. Mára a tôle eredô fogalmak és kutatási kezdeményezések jelentôs változásokon mentek keresztül, ese- tenként már ebben az átalakult for- mában jutottak el mihozzánk is. A Rejtett jelentések második fejezetének bevezetôjét Douglas azzal a gondolat- tal zárja, hogy ha az antropológia ké- pes lesz elismerni, hogy minden tár- sadalmi tevékenység szimbolikus, s hogy mindenfajta viselkedés hozzájá- rul a valóság létrehozásához, akkor áll majd készen a nagy elméleti forrada- lomra (153. old.). A kötet elemzései e nagy elméleti forradalom bekövetke- zésétôl vagy elmaradásától függetle-
nül azért vonzóak – s itt újra a szerzôt idézhetjük –, mert a kategóriarend- szerek és a társadalmi formációk kap- csolatát az addiginál intimebb di- menzióba helyezik (240. old.). Mary Douglas olyan terminusokat dolgo- zott ki, amelyek elég általánosak ah- hoz, hogy a legkülönbözôbb társadal- mi viszonyokra legyenek alkalmazha- tók, és elég kifinomultak ahhoz, hogy eközben ne veszítsenek jelentésükbôl.
■■■■■■■■■■■■■ PULAY GERGÔ
Bényei Tamás:
Archívumok
VILÁGIRODALMI TANULMÁNYOK Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. 200 old., 980 Ft (Alföld konyvek)
A kötet a kényszerû mûfaji sajátossá- gok, a hosszas elméleti fejtegetések és az avíttas (mindamellett színvonalas) elméleti beszédmód ellenére a világ- irodalom hazai tanulmányozásának kiemelkedô teljesítménye. Tíz írást foglal laza koncepciózus keretbe; az elsô rész (Tételek) kvázidefinitív elemzéseket, tételes „kimondásokat”
tartalmaz – a hátlap tanúsága szerint egy „elméleti nyelv keresésének állo- másait”. A megfogalmazás túlzó sze- rénységére hamar fény derül: itt nem keresés folyik, hanem hosszasan kiér- lelt elméleti nézôpontok kipróbálása a világirodalom legkülönbözôbb pró- zai szövegein – avagy a tételek alkal- mazása. Illetve fordítva – mivel ez is a kötet nyíltan vallott célja –, az elméle- tet, a „dekonstrukciót, az etikai kriti- kát és a pszichoanalízist egy-egy iro- dalmi szöveg vonja kérdôre” (hátlap).
A Tételek megjelölés ennyiben csak- ugyan találó, az elemzések kész, kiala- kult, általában a nemzetközi szakiro- dalomhoz kapcsolódó vitapozíciót il- lusztrálnak. A könyv második fele (Áttételek) olyan elemzéseket tartal- maz, amelyekben a tárgy kijátssza az eredendôen hozzá kapcsolt tételt.
Határátjárásokat, átszivárgásokat, anyagi és textuális „túlhabzásokat”
tárgyal – talán nem meglepô, hogy ide tartoznak a gyûjtemény legsike- rültebb tanulmányai.
SZEMLE 79
A kötetcím részint az Archívum: a vi- lágirodalom helyei címû Bényei-tanul- mányra (Alföld, 1999. február) utal, valójában azonban a fogalom értel- mezési tartományát az ottaninál jóval tágabbra nyitja. Az „archívumok”
szóval (Foucault archívum-fogalmá- ból) eredendôen a magyar irodalom- ban, a magyar irodalom kapcsán fel- lelhetô világirodalmi helyeket jelöli. Az archívum olyan összehasonlítások alapjául szolgál, ahol az egyik fél (a vi- lágirodalmi hely) kiszolgáltatott a má- siknak (az érdemben tárgyalt, hazai helynek), lerögzül és leegyszerûsödik.
Az efféle archiválás a komparatisztikai ambíciókat tápláló „modern filoló- gia” felôl nézve káros, mert nehezen leküzdhetô irodalomtörténeti közhe- lyeket szül. A kötet részint éppen a
„megfelelô” archiválás számára állít példát: az elméleti szövegek „kérdôre vonása” során a kiinduló- vagy tájéko- zódási pontul választott világirodalmi szövegeket Bényei alaposan és érdem- ben tárgyalja – ügyelve a lerögzülés el- kerülésére. Igen tudatosan kezeli az archiválás és a „játékban hagyás” le- hetôségeit, miközben nagy figyelmet fordít azokra az elméleti tanulságok- ra, amelyek e kettô mozgásából adód- hatnak, tudván, hogy „az archívumok megjósolhatatlan írás-logikájának en- gedelmeskedve az egyes megközelíté- sek is váratlan kapcsolatokba lépnek egymással” (hátlap).
Az elméleti érdeklôdés több alka- lommal – például a Lazarillo de Tor- res-elemzésben – az abszurditásig fo- kozódik, azt az érzést kelti, mintha a regény (mint mûfaj és a tárgyalt szö- veg mint az „elsô” regény) az elmélet igazolására szolgálna. Az elemzések egy-egy teorémát illusztráló, didakti- kailag impozáns gondolatmenetek, ugyanakkor eredményük mind elmé- leti, mind világirodalom-történeti szempontból esetleges. Az elmélet (Derrida, Hillis Miller, Lacan, Barthes stb.) kompakt, példaszerû felmondása – a lehengerlô retorika el- lenére és talán éppen a tömör gondo- latmenet hatására – a legtöbb esetben elválik az „érdemi” elemzéstôl. Ez ta- lán az ÁttételekHrabal-elemzésében a legszembetûnôbb, ahol az „alapszö- veg” és az elméleti kelléktár pontos megfeleltetései már-már a komikum határát súrolják. A tetoválás – kép,
ábrázolás – seb – krisztusi seb – áldo- zat stb. asszociációs sor vagy a szent–profán ellentét közhelyes ered- ményre vezeti az értelmezôt, noha az asszociációk egy részét a Hrabal-szö- veg szinte tálcán kínálja (ettôl viszont az értelmezés túlmagyarázóvá válik).
Az áttételek szerencsésebb megra- gadását nyújtja a kötet egyik legjobb, a Balzac és az eredeti tôkefelhalmozáscí- mû írása, amely a krimi mûfaji logiká- jának aláásását szemlélteti A vörös ven- dégfogadó történetét elemezve – és mint ilyen igen lebilincselô olvasmány.
A nem kimondottan krimiíró Balzac és – a detektívregény kialakulásának kulturális körülményeivel gyakran összefüggésbe hozott – Marx összeol- vasása a Marx kísérteteit író Derrida kisérletével rokon, „a közgazdasági lo- gika mindenüttvalóságának érzékelte- tésére” (154. old.) szolgáló értelmezôi gesztus. A Balzac-elbeszélés még létre- jötte elôtt ássa alá az „ökonomizált”
krimilogika mûködését, mivel azok közé a szövegek közé tartozik, „ame- lyek nyíltan színre viszik önmaguk bennefoglaltságát az értékek és energi- ák körforgásában”, és „ekként önma- guk […] tünetszerûségének vizsgálatá- ra is vállalkoznak” (156. old.). A poli- tikai gazdaságtan mellé felsorakozta- tott pszichoanalízis mutat rá a vagyont megalapozó ôsbûn (az eredeti tôkefel- halmozás) és az ödipális apagyilkosság összefüggéseire. Ez a mozzanat és a dekonstruktív értelmezôi gépezet ve- zet az áldozat nevéhez (Prosper – prosperitás) és az elkövetés módjához (lefejezés – de-kapitáció) kapcsolódó nyomozás eredményeihez. Kétes ered- ményekhez, amennyiben – ismét a klasszikus krimitôl eltérôen – nem fe- di fel a tettes kilétét, viszont kimutat- ja, hogy a kapitalizmus ôsbûnében osztozva „mindenki benne van” (159.
old.). Nem archivál, nem szolgáltatja ki az elbeszélést az elméletnek, miköz- ben illusztrálja mint „a rend helyreál- lítására tett kísérletet és e kísérlet ku- darcát” (uo.).
A „tökéletes bûntényt” tematizáló
„közgazdasági tannovella” a kötet szerkezeti kulcsfogalma, az áttétel meghatározásában is vezetô szerepet játszik. „Az áttételes beszédhelyzet- ben az irányítás így nem az elbeszélô vagy a hallgató kezében van, hanem az elmondott és elmondhatatlan tör-
ténetben van valami, ami újra meg újra létrehozza ugyanazt a helyzetet.”
(160. old.) Elképzelhetô azonban olyan helyzet is, amikor az elbeszélô (itt: a teoretikus) beszédpozíciója te- szi lehetôvé és érvényessé az áttételt, az átszivárgást. A Kurt Vonnegut és a science fictioncímû fejezetben ahhoz, hogy valami valahonnan valahová át- szivároghasson, elôbb ki kell jelölni a szóban forgó területeket. A tanul- mány Vonnegut Kilgore Troutjának hasadt írói pozíciójából kiindulva – aki egyfelôl ponyvaíró, másfelôl pró- féta, ám mindkét minôségében por- nómagazinokban publikál – a sci-fi és általában a populáris irodalom (mû- vészet) problémáiról szól. A „ponyvá- járól” és „komoly” regényeirôl egya- ránt ismert Vonnegut (Poe,Wells, Asi- mov, Lem és mások mellett) különö- sen alkalmas a magas–alacsony szem- beállítás árnyalására, a két terrénum közti átszivárgások tanulmányozásá- ra. A „tudományos beszélô” – szere- pébôl (meggyôzôdésébôl?) adódóan – eleve súlyos elôfeltevésekre épít, amelyekkel tisztában van ugyan, ál- láspontját azonban a terület megtisz- títása során sem tisztázza. Szarkaszti- kus(nak tûnô) hangon szól „a SF-tôl mintegy megtisztított poétikai érdekû beszédrôl” (177. old.) vagy a sci-fi és a „valódi” regények közti különbség- rôl, ám kétségei inkább a kérdésfelte- vésben rejlô apóriát belátó teoretiku- sé, mintsem a mûfaj érvényét és érté- keit mindenekelôtt valló rajongóé. A magas–alacsony (komoly–komolyta- lan, ponyva–prófécia) ellentét „végte- len, sehova nem vezetô kiazmikus át- fordítás-sort indít el”, „s talán ez a SF és elitirodalom kapcsolatáról érte- kezô nyelv elkerülhetetlen sorsa is”
(178. old.). A lemondó beletörôdés a szembeállítást elfogadó beszédpozí- ció folyománya.
Hasonlóképpen fontos kettôsség a paradigmatikus és szintagmatikus ér- telemben transzgresszív irodalom kü- lönbsége – amit a szerzô mint a sci-fi és az „elit” közti illesztô (interface- szerû) magyarázó elvet szinte a ki- mondás pillanatában elvet. A kétféle transzgresszió – mint Bényei utal is rá – nem zárja ki egymást, meglétük mégsem szavatol „komoly” sci-fit, mint ahogy az intellektuális elemeké sem. A probléma furcsa megoldását
80 BUKSZ 2005
kínálja az „igényesség” kategóriájá- nak bevezetése: „az ’igényes’ SF a tö- megkultúra ’intellektuális’ mûfaja […] a klasszikus detektívtörténettel együtt a tömegkultúra elitje, s ahhoz hasonlóan gyakran a magas irodal- mat olvasók kikapcsolódása, amely nem jár ugyan nagy mûvészi élvezet- tel, de intellektuális szempontból igé- nyes lehet” (181. old.). Az igényes tö- megkulturális termék ebben az érte- lemben egyfajta „pihentetô” olvas- mány (hallgatnivaló, moziélmény stb.), amelyet elnézô figyelemmel fo- gadva kellemes élményekre – sôt né- mi intellektuális haszonra – tehetünk szert. (Közben tartsuk fél szemünket a „magas-” és a „tömegkultúra” ro- gyadozó eresztékein!) A sci-fi tiltott intellektuális gyümölcs, egyszerre vonz és taszít, mint a camp. Az igé- nyességen, azaz valamiféle kimódolt- ságon alapuló mûfaji domesztikáció kizárja az elemzésbôl a történeti táv- lat szempontját (vö. „Egy szertelen ötlet szertelenségét jobban élvezzük, ha az nem a miénk” – Susan Sontag), s ellentmond a potenciális örömfor- rás, az „ártatlanság” inherens feltéte- lének is. A „hardcore ponyva-SF (’pulp SF’)” és a sci-fi klasszikusai közti különbségtétel továbbá nem számol a „»pulp«-ból katedrálist” el- ven mûködô, azaz a ponyvaelemeket nagyban és tudatosan felhasználó mûfajiság eseteivel sem (a „campelt”
camppel).
A gazdasági-társadalmi csereügyle- tek és a kulturális átszivárgások mel- lett a politikai-ideológiai, valamint az identitás összezavarását tematizáló áttételek is megjelennek. Angela Car- ter meséi a Perrault-mesék, a gótikus rémregény, valamint – Freud nyom- dokain haladva – „az ismert, változ- tathatatlansága miatt otthonossá vált mese-szöveg mögött sejtett valódi történet visszanyerésére tett kísérlet- ként” (126. old.), politikai-ideológia- kritikai tettként értelmezhetôk. Car- ter deformálja az ismerôs, szocializá- ciós szempontból jelentôs meseele- meket, visszaadja a történetek elvesz- tett lényegét, a szexualitást, „a mese- tereket hátborzongatóvá, nem-ottho- nossá teszi [unheimlich]” (129. old.).
Alapvetô stratégiája, hogy egy-egy történet kulcsa a többiben rejlik – a mesék egymás alakváltozatai –, a
megoldás, a „felismerés csak egy má- sik szövegbôl lehetséges” (132. old.).
A Carter-mesék rejtekajtóval ellátott szobák, amelyek újabb és újabb tit- kokhoz, történetekhez vezetnek, s amelyeket anélkül hagyunk el, hogy megoldással szolgálnának – ami per- sze nem baj. Az viszont igen, hogy az önmagukra és egymásra záródó me- seterek elemzése nem igazán mutat utat „kifelé”, a tanulmány elején jel- zett politikai-ideológiakritikai tér fe- lé.A Lemprière-lexikonelemzése sem vezet ki a misztikus posztmodern de- tektívtörténet kliséi közül; ehelyett abszurdba hajló gondolatmenetek vé- gigkövetésére invitál Norfolk regénye címének vagy mûfaji hovatartozásá- nak vizsgálatakor. Az elemzés megáll a regény világán belüli identitáskrízis alternatív történelme, a hivatalos tör- ténelem „visszafoglalására” tett (bá- gyadt) kísérlet összefoglalásánál.
A leginkább elméleti igényû tanul- mány – a regénymûfaj etikai megala- pozását célul kitûzô Blanchot-fejezet – példázza leginkább a szerzô mód- szertani vonzódását a modellekhez. A lévinasi etika és a regény kapcsolatát a pszichoanalízis elemeivel vegyítô
„módszert” igyekszik kidolgozni Blanchot segítségével, akirôl azt állít- ja, hogy mûve a „lévinasi kategóriák poétikává változtatásának legmélyebb kísérlete” (76. old.). A regény és az elbeszélés (récit) megkülönböztetése, a „nehéz” olvasás dekonstruktív eti- kai imperatívusza, valamint a Blan- chot-nál burkoltan meglévô pszicho- analitikus elemek felerôsítése adja az áhított regényelmélet elvi fogódzóit, amelyek „valami olyasmit hoz- hat[nak] létre, amit magabiztosabb idôkben talán elbeszélés- vagy re- gényelméletnek nevezhettek volna”
(87. old.). Az idézett megfogalmazás óvatossága Bényei elméleti szkepszi- sét sejteti. A dekonstruktív narratoló- gia létfeltételeit vizsgáló – „mûfaj- bomlasztó” felhangjaival a Balzac- elemzéshez is kapcsolódó – Borges- fejezet hasonló kételyeket jelez. A „lé- tezhet-e dekonstruktív narratológia?”
kérdésre adott hipotetikus válaszok (hogy ti. nem létezhet, illetve minden szöveg az) módszeres cáfolata a Blan- chot-fejezet végpontját idézô „feltéte- les” álláspontig jut el. A voltaképpeni elemzés itt,A halál és az iránytû elem-
zésével kezdôdik – ahol a Borges-szö- veg az elmélet fedôszövege. Az eddi- giek fényében aligha meglepô, hogy Bényei szerint az „általános értelem- ben vett narratológiai belátás[ok]”
(52. old.) lehetetlennek bizonyulnak – csupán a munka marad, „a szavak végtelen munkája és végtelen meg- munkálása” (60. old.).
Ezt a felismerést példázza Beckett trilógiája – ismét egy alapszöveg, amelyet Bényei ezúttal a filozófia felôl szólít meg; a fenomenológiai térelem- zés ráébreszt a nyelv protézisjellegére.
A becketti narrátorok „a térbeli feno- menológiai diszfunkcionálás valósá- gos csodái”, a tér a „»nem-tudok«
módján adódik” számukra. A térben való létezésükhöz protézisekre van szükségük: „efféle protézisként kép- zelhetjük el a nyelvet is” (58. old.).
Hiába a pontos és találó elemzés, Bé- nyei sem tudja elkerülni azt a csap- dát, amelyet a filozófusoknál észlel, akik a Beckett-szövegeket „meggyôzô illusztrációként” használják fel fogal- mi, koncepcionális elôfeltevéseik iga- zolásához. A tanulmányt viszont menti az, hogy valóban meggyôzô il- lusztrációját adja a becketti és a saját szövegnek, s közben nem tesz úgy, mintha nem volna a „le nem rögzí- tettség” maga is filozófiailag elkötele- zett elemzôi stratégia. A fejezet és a könyv egyik alapkérdése talán itt fo- galmazódik meg a legnyíltabban: va- jon szükségszerûen együtt jár-e a te- matizáló (allegorizáló, absztraháló) olvasás és a valamit (bármit) mon- dás? E kérdés mellett eltörpül az az egyébként ugyancsak messzire vezetô
„mellékkörülmény”, hogy Beckett trilógiája a „maradás” mellett teszi le a voksát, s e tekintetben ellentétes a nomád kategóriával és általában a XX.
századi filozófia egyik alapvetô atti- tûdjével.
A Beckett-olvasás „jobb híján”
megmaradó munkája egyúttal a könyv alapélménye. Az Archívumok egy önreferenciális és igen zárt „mû- faj” vagy írásmód kiérlelt példája, amely (ezúttal) világirodalmi helyek- tôl inspiráltan tisztázza és teszteli elô- feltevéseit. A szövegek beszédmódja felett – kiérleltség ide vagy oda – el- járt az idô, alighanem szerzôjük sem így mondaná mindezt, ha ma foglalna állást ugyanezekrôl a kérdésekrôl.
SZEMLE 81
Immanens szövegelemzései és kérdé- sei – bár számos alkalommal igényt tart rá – nem mutatnak „kifelé”, az elméleten túlra, referenciájuk maga az elmélet. Az öncélú leckefelmondá- son a legtöbb esetben persze túlmegy az elemzés; a fejezetek egy „korszerû”
narratológiai állásfoglalást körvona- laznak, és világosan jelzik a szerzô vi- tapozícióját.
A kötet a maga szabta körön belül maradva leginkább a dolgok elolvasá- sának lehetetlenségét példázza, amit – mint idézi – „nem volna szabad túl könnyelmûen venni” (9. old.). A fel- szólításból adódó tudálékos passzu- sokat, a végtelen eldönthetetlensé- gekben tobzódást, a kiüresedett frázi- sokat ellenpontozzák az alkalman- kénti könnyítô frivolitások, a rész- eredmények folyamatos megkérdôje- lezése, a lerögzítés mániákus kerülé- se. Az írások egyenetlen színvonala miatti elhibázottság-érzést ez az el- lenpont, a kérlelhetetlen elméletisé- gen átsütô rokonszenvesen szkepti- kus hang oldja.
■■■■■■■■■KISS GÁBOR ZOLTÁN
David Craven:
Art and Revolution in Latin America 1910–1990
Yale University Press, London, 2002.
228 old.
Az 1951-ben született szerzô a mûvé- szettörténet tanára az új-mexikói egyetemen; a jövô forradalmi utópiáit megjelenítô vizuális mûvészetek törté- netét tárgyaló munkáját részben Bu- dapesten írta meg a Collegium Buda- pest ösztöndíjasaként 1998–1999- ben. Társadalmi üzenetekbôl építkezô mûvészetet vizsgál, amelynek gondo- lati kontextusát az egész világra, de különösen Latin-Amerikára tartós ha- tást gyakorló, trockista szocialista esz- merendszer alkotja.
A közel kétszáz oldal húsz év kuta- tásainak és számos spanyolországi, mexikói, kubai és nicaraguai tanul- mányútnak a gyümölcse. A kubai
utak kis száma a vizsgálódás miként- jében is észlelhetô: az „in situ” felke- reshetô mûvek helyett a sokszorosí- tott (alkalmazott) grafika, a filmmû- vészet, a szépirodalom kap helyet benne. A bírálattal finoman kell bán- ni: a falfestmények „hiánya” jellemzô Kubára, s – legalábbis a befogadás
„elkerülhetetlenségét” tekintve – ve- lük egyenértékûek az elôbb felsorolt mûvészeti ágak produktumai. A kö- tetben egyébként szinte elkülönülnek az illusztrációk a szövegtörzstôl, így önálló értelmezésre és elemzésre ad- nak lehetôséget. A szöveg ritkán hi- vatkozik a reprodukciókra, de ha igen, akkor hosszú, aprólékos kép- elemzések keretében.
Craven többféle megközelítésben is vizsgálja témájának elôzményeit: elô- ször világgazdasági szinten, majd esz- metörténeti-történelmi, „ikonográ- fiai”-mûvészettörténeti vonatkozásai- ban.
A nemzetgazdaságokat vizsgálva érdekes párhuzamot von Latin-Ame- rika és a volt „keleti blokk” országai között. A közös történelmi nevezô a szembenállás az Amerikai Egyesült Államokkal, ám az eredmény merô- ben más, hiszen a Szovjetunió össze- omlása után az új gazdaságpolitika rosszabb mutatókat produkált Euró- pában. Latin-Amerikában ezzel szemben ez a történelmi váltás nem járt jelentôsebb gazdasági hatással.
A „mi a forradalom?” kérdésének megválaszolása elôtt a szerzô meg- vonja kutatásának idô- és térbeli ke- reteit: Mexikót 1910 és 1940, Kubát 1959 és 1989, Nicaraguát 1979 és 1990 között vizsgálja – a többi latin- amerikai országgal nem foglalkozik.
Ezen országok geopolitikai egységük- ben, azaz Latin-Amerikaként az Egyesült Államokkal szemben elhe- lyezkedô szuperhatalmat alkotnak – legalábbis a volt nicaraguai alelnök, Sergio Ramírez szerint. A latin-ame- rikai forradalom semmiképpen sem azonos a francia, illetve az orosz tör- ténelemben lejátszódott forradal- makkal: elhatárolásukat segíti, hogy 1789 óta maga a „forradalom” szó je- lentése is gyakran változott. Latin- Amerikában a forradalom az idegen uralom elleni szabadságharc második (sokszor lezáratlan) fejezete. A XIX.
század során a córdobai és a késôbbi
szerzôdésekkel lezáruló függetlenségi mozgalmak csak a közigazgatást vég- zô nemzetek cseréjét és a meszticek bekerülését segítették elô, az indiá- nok kiszolgáltatott helyzete azonban nem szûnt meg. A forradalmak ezen kívántak változtatni: Latin-Ameriká- ban ekkor az európai szociológiai el- méletek eszközként, nem pedig cél- ként szolgáltak. Craven kortárs politi- kusoktól, történészektôl kölcsönzött idézetek sokaságával látja el az olva- sót; s a forradalommal foglalkozó fe- jezetet Carlos Fuentes, a mexikói jo- gász-író, egykori párizsi diplomata szavaival zárja: a három évtized Me- xikóban forradalmak sorozatát hozta magával.
Ikonográfiai vizsgálataihoz a szerzô öt évszázadot tekint át: egyaránt citál- ja a XVI. századi Cesare Ripa Iconolo- giáját, Abraham Bosse, a XVII. száza- di francia metszô, a Supermant kita- láló Joe Schuster vagy Szergej T. Ko- nyenkov szovjet szobrász mûveit. Az utóbbi két mûvész alkotásai – a képre- gényhôs és az Aranyember– között ér- dekes párhuzamot von: a testtartás, a láncot széttépô, feltartott kezek egyér- telmû hasonlóságot teremtenek a mindössze hatévnyi különbséggel ké- szült grafika és szobor között.
Mi, (ki) igazolja Craven ikonográ- fiai vizsgálódásának létjogosultságát?
Justino Fernández esztéta, akit a szer- zô Wölfflin, Panofsky és Hauser egy- személyes mexikói megfelelôjének ti- tulál, s aki szerint „kezdetben (a fal- festészetet tekintve) mindegyik festô a keresztény ikonográfia hatása alatt dolgozott.”
A latin-amerikai forradalmak min- dig jelentôs mûvészeti-intézményi re- form igényével is fellépnek: a mexikói San Carlos Nemzeti Akadémiát pél- dául elôször még Benito Juárez újí- totta meg a XIX. században, majd Diego Rivera képzett esténként „mû- vészeti munkásokat” a jogutód Escu- ela Nacional de Artes Plásticasban. S ahol korábban nem volt mûvészeti felsôoktatási intézmény, ott létrehoz- tak nemzeti iskolákat. A szándék mindig azonos: minél több ember számára „hozzáférhetôvé” tenni a kultúrát, azaz elitképzés helyett nép- oktatást nyújtani. Kubában 1959 után számos ilyen intézmény jött lét- re, a legismertebb a sokrétû Casa de
82 BUKSZ 2005
