levonható, rá vonatkozó következte- tések, vagyis személyes adatai sorsa.
Mások tehát csak hozzájárulásunkkal kezelhetik, vehetik fel, tárolhatják, to- vábbíthatják személyes adatainkat.
Mint az alkotmányos alapjogok álta- lában, a személyes adatok védelmé- hez való jog sem korlátozhatatlan:
meghatározott szintû jogszabályok, törvények, illetve szûkebb körben ön- kormányzati rendeletek elôírhatnak olyan eseteket, amikor beleegyezé- sünk nélkül is sor kerülhet adataink kezelésére.
A személyes adatok védelmére vo- natkozó joganyagot az általános sza- bályokat tartalmazó adatvédelmi tör- vény mellett az egyes adatfajtákkal, illetve ágazatokkal kapcsolatos szek- torális adatkezelési szabályok alkot- ják. Minél kisebb az állami szabályo- zás, annál teljesebben érvényesülnek a szabadságjogok. Az Alkotmányban rögzített információs önrendelkezési jog akkor a legteljesebb, ha a jogsza- bályok nem adnak felhatalmazást adatkezelésre. A szabályozás tehát egyúttal mindig jogkorlátozás. Az adatvédelem esetében az az érdekes, hogy ha a szektorális adatkezelési szabályok hiányoznak vagy nem megfelelôek, akkor az adatvédelem általános elvei és követelményei sem érvényesülhetnek kielégítôen. A sza- bályozás tehát korlátozza a jogot, hi- ánya mégis rontja annak érvényesü- lését. Ezt szem elôtt tartva, a Védett adataink hat tanulmánya négy, külö- nösen érzékenynek mondható terület adatvédelmi szabályozását tekinti át:
az egészségügyi adatok kezelését (az általános jellegû problémákon túl különösen a HIV-fertôzöttséggel kapcsolatos személyes adatok védel- mét), valamint az adatkezelést a munka világában, illetve a büntetés- végrehajtásban. Egy-egy tanulmány szól a rendôrségi törvény adatkezelé- si rendelkezéseirôl és az iskolai adat- kezelés problémáiról. A tanulmá- nyok a felsorolt területek hatályos magyar szabályozásának értékelésére, illetve a jogszabályok alkalmazásának problémáira koncentrálnak, nem foglalkoznak elméleti kérdésekkel.
Az információs önrendelkezési jog lényegi eleme az adatalany hozzájá- rulása az adatkezeléshez. A beleegye- zést általában bármilyen formában,
így ráutaló magatartással, szóban és írásban is megadhatjuk. Fontos azonban, hogy az adatalany tudja, mihez járul hozzá, és szabadon, kényszer nélkül dönthessen. Ezt feje- zi ki a határozott, tájékozott és ön- kéntes hozzájárulás elve. Az adatvé- delemnek ezt a nemzetközileg is álta- lánosan elfogadott követelményét ugyan az adatvédelmi törvény kifeje- zetten nem írja elô, de az önrendel- kezési jog tartalmából levezethetô.
Ahogy Szabó Máté Dániel tanul- mányában olvashatjuk, „az egyén ön- rendelkezési joga szerint minden au- tonóm személynek joga van szaba- don, saját értékei és élettervei szerint dönteni és cselekedni, és ennek a jognak csak mások hasonló jogai szabnak határt. Ennek megfelelôen a hozzájárulás csak akkor nyújt megfe- lelô jogalapot a személyes adatok ke- zeléséhez, ha az az érintett kívánságá- nak önkéntes, határozott és tájéko- zott kinyilvánítása.” (145. old.) Az iskola világát az oktatási szereplôk egyenlôtlen pozíciója, függôségi vi- szonyok jellemzik, ezért a tanulók, il- letve szüleik sok esetben tarthatnak attól, hogy az adatkezeléshez való hozzájárulás megtagadása miatt – akár azzal csak közvetett, nem kifeje- zett összefüggésben – hátrány érheti ôket az iskolai életben. Erre tekintet- tel az iskola világában csak szûk kör- ben képzelhetô el az önkéntesség és így a hozzájárulás alapján történô adatkezelés. Mindez persze nem ki- zárólag az oktatási intézményekre igaz, hasonló módon lehet kiszolgál- tatott helyzetben például a munka- vállaló is. Felvetôdik még a kollektív, illetve a negatív hozzájárulás problé- mája. A beleegyezésnek egyedinek, valamennyi érintett által külön-külön tett nyilatkozatnak kell lennie. Egy közösség vagy testület – például sza- vazás eredményeként megadott – hozzájárulása nem teremt megfelelô jogalapot az adatkezeléshez. Hason- lóan jogszerûtlen a negatív formában kért hozzájárulás, vagyis amikor csu- pán tiltakozási jogot biztosítanak az érintetteknek adataik kezelésével kapcsolatban. Ez a megoldás sem fe- lel meg a hazai adatvédelmi követel- ményeknek.
A személyes adatok védelméhez fûzôdô jog ugyanakkor megkövetel-
heti a hivatásbeli titoktartási kötele- zettséget mind az orvosok, mind a pedagógusok esetében. A titoktartási kötelezettség az érintett és a kötele- zettség alanya (orvos vagy pedagó- gus) között fennálló bizalmi viszony- ból ered, amelyben az utóbbi hivatá- sánál fogva kerül olyan információk birtokába, amelyekrôl mások általá- ban nem szereznek tudomást. A ti- toktartási kötelezettség egyúttal az orvosi segítségnyújtás, illetve a peda- gógusi nevelômunka sikerének egyik biztosítéka. Az iskolai adatkezelésrôl szóló írás ezért foglal úgy állást, hogy a pedagógusoknak az orvosokéhoz hasonló titoktartási kötelezettségét a közoktatási törvénynek kifejezetten ki kellene mondania.
■■■■■■■SOMODY BERNADETTE
Halmai Gábor:
Kommunikációs jogok
Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002. 250 old., 2200 Ft. Membrán könyvek
Molnár Péter:
Gondolatbátorság
Szólásszabadság és közbeszélgetés az Egyesült Államokban és Magyarorszá- gon
Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2002. 205 old., 1980 Ft. Membrán könyvek
Mindkét kötet a véleményszabadság körébe tartozó alkotmányos alapjo- gokat elemzi, vizsgálatuk tárgya a vé- leménynyilvánítás mint nem abszolút alapjog korlátozhatóságának mértéke és módja. Az eredmény két hasonló szemléletû, de más-más módszertani megközelítésû, kiváló szakmai szín- vonalú könyv.
Halmai a társadalmi kommuniká- cióval összefüggô alapjogokat vizsgál- ja. Ide sorolja a szólás- és sajtósza- badságot, valamint a gyülekezés és 281 SZEMLE
egyesülés szabadságát mint a kollek- tív véleménynyilvánítás eszközeit. Ki- veszi a tárgyalandó alapjogok körébôl a lelkiismereti és vallásszabadságot mint ami nem része a kommunikáci- ós folyamatnak. Nem tárgyalja azokat az eseteket sem, amikor valamiféle médium nélkül közli valaki a vélemé- nyét. Halmai a kommunikációs jogok határait vizsgálva azt firtatja, hogy az Alkotmánybíróság tevékenységének korai szakaszában a véleménynyilvá- nítás szabadságának korlátozhatósá- gára meghatározott elveket mennyire konzekvensen alkalmazza késôbbi döntéseiben. Pontosságra törô szö- vegelemzô módszerével elsôsorban a kommunikációs jogokra vonatkozó alkotmánybírósági határozatok szem- léletének változását mutatja be, és ki- tér a magyar igazságszolgáltatási gya- korlatban a véleménynyilvánítás jogá- ról szóló ítéletekre. A hátteret az Egyesült Államok Legfelsôbb Bírósá- ga és az Emberi Jogok Európai Bíró- sága ítéleteinek és érvrendszerének bemutatása képezi.
Molnár Péter a véleménynyilvání- tás szabadságának szûkebb területét vizsgálja: a közszereplôk bírálhatósá- gának mértékét, a gyûlöletbeszéd jo- gi megítélését és a közmédia helyze- tét. Az Egyesült Államok (a véle- ménynyilvánítás szabadságát legszé- lesebb körben érvényesítô) legfel- sôbb bírósági gyakorlatát és a ma- gyar Alkotmánybíróság döntéseit ha- sonlítja össze. Ebben az összefüggés- ben mutatja be e szabadságjog elmé- letét. Arra keresi a választ, mi a felté- tele a szabad közbeszélgetésnek (pub- lic discourse), milyen feladatokat ró a magyar jogalkotóra a szólásszabad- ság alkotmányos jogának nagyobb fokú tiszteletben tartása.
A véleménynyilvánítás joga a fran- cia forradalmat és az amerikai függet- lenségi háborút követôen megszüle- tett írott alkotmányokba foglalva vált alapjoggá szerte a világon. Magyaror- szágon a kommunista hatalomátvételt követôen, 1949-ben elfogadott Al- kotmány csupán állampolgári jogként deklarálta. A rendszerváltás után az Alkotmány újraszövegezésének és az Alkotmánybíróság tevékenységének köszönhetôen végre megtörtént alap- jogként való elismerése és tartalom- mal való megtöltése.
Az Alkotmánybíróság 30/1992. hatá- rozatában, a közösség elleni izgatás törvényi tényállásának felülvizsgálata során – messze túlterjeszkedve a ké- relemben foglaltakon – jelölte ki a véleménynyilvánítás szabadságának határait: a „véleménynyilvánítás sza- badságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tu- lajdonképpen »anyajoga« többféle szabadságjognak, az ún. »kommuni- kációs« alapjogoknak. Ebbôl eredô, külön nevesített jogok a szólás- és a sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium szabadságát, to- vábbá az informáltsághoz való jogot, az információk megszerzésének sza- badságát. Tágabb értelemben a véle- ménynyilvánítási szabadsághoz tarto- zik a mûvészi, irodalmi alkotás sza- badsága és a mûvészeti alkotás ter- jesztésének szabadsága, a tudomá- nyos alkotás szabadsága és a tudo- mányos ismeretek tanításának sza- badsága […] A véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik a lelkiis- mereti és vallásszabadság, valamint a gyülekezési jog is.” Mûködésének kezdeti szakaszában az Alkotmánybí- róság azzal az igénnyel lépett fel, hogy az Alkotmányban foglalt dekla- ratív elvek értelmezése útján a vitás ügyek rendezéséhez kiegészítô tétele- ket alkosson. Ez a – dworkini érte- lemben – aktivista bírói magatartás azon az elméleti tételen alapul, hogy az emberek morális jogokkal rendel- keznek az állammal szemben. A mo- rális elvek kifejtésére alkalmat adó értelmezés az Alkotmányt nem pusz- tán pozitív jogként fogja fel, hanem tartalommal feltöltendô elvek gyûjte- ményének.
A véleményszabadságot igazoló el- méletek két fô csoportba sorolhatók.
Az instrumentális igazolás a véle- ményszabadságot a társadalmi érde- kek szemszögébôl vizsgálja, s a véle- ménynyilvánítás szabadságát a társa- dalmi értékek megalapozójának te- kinti. A konstitutív-liberális igazolás viszont az állami beavatkozástól mentes individuális jogként értelme- zi, az egyén önkifejezését megalapo- zó morális jognak tekinti. A különb- ség tehát a szubjektum helyzetében van. Mint Halmai hozzáteszi, a két- féle igazolás a XX. századi elmélet- ben és gyakorlati alkalmazásában
együttesen jelenik meg – ezt Molnár jogelméleti vizsgálata is alátámasztja.
Az Alkotmánybíróság határozatai- nak elemzésébôl is egyértelmû, hogy döntéseiben a kétféle igazolást együt- tesen alkalmazza. Nincs ez másképp Halmainál és Molnárnál sem. Több helyen is az egyén és a közösség elvá- laszthatatlan kapcsolatából kiindulva a Habermas jogfelfogásának megfe- leltethetô, vegyes rendszert alkal- mazzák, amelyben az individuális jogként értelmezett emberi jogok a társadalmi viszonyrendszerbôl szár- maznak. Ezzel együtt az alkotmány- bírósági határozatok kritikájának érv- rendszere arra enged következtetni, hogy a vegyes rendszeren belül mindkét szerzô a konstitutív megkö- zelítés felé hajlik. A hibásnak ítélt al- kotmánybírósági határozatok – a 20/1997. a sajtótörvényre vonatkozó határozat, a 18/2000. a rémhírter- jesztéssel kapcsolatos különvéle- mény, a 14/2000. az önkényuralmi jelképekre vonatkozó határozat stb. – bírálata elsôdlegesen az Alkotmány- bíróság instrumentális elhajlásaira vonatkozik, amikor a véleménynyil- vánítás szabadságát az Alkotmánybí- róság a társadalom érdekeire hivat- kozva korlátozta.
Halmai a kommunikációs jogok határait jogelméleti és jogtörténeti szempontból, elsôsorban a konstitu- tív szabadságfelfogás elméletére ala- pozva vizsgálja. A véleménynyilvání- tás szabadsága korlátozásának három esetét különbözteti meg: az állam ér- dekét – ez az államérdek a politikai kommunikáció tekintetében konflik- tusban van az egyes társadalmi cso- portok védelmével, ami a gyûlöletbe- széd problematikáját veti fel; a társa- dalom egészének érdekét – amely ál- talában a köznyugalom, közerkölcs oltalmát igényelné; valamint az egyé- ni érdekeket – azaz az egyéni becsü- let sérelmét. A hármas felosztás Mol- nárnál is megjelenik, igaz, Halmai 1994-es, A véleményszabadság hatá- raicímû könyvébôl idézve.
(Halmainak a 90-es évek elejétôl számos könyve jelent meg alkotmá- nyos alapjogokról, többek közt: Az egyesülés szabadsága, az egyesülési jog története. Atlantisz Kiadó, 1990.; A véleményszabadság határai. Atlantisz Kiadó, 1994.; A kifejezés szabadsága BUKSZ 2003 282
az Alkotmánybíróság gyakorlatában.
Alkotmány és Jogpolitikai Intézet, 1996. A Kommunikációs jogok címû könyvben megtalálható a korábbi mûvekben elemzett jogesetek, érvelé- si technikák, elméleti felosztások egy része.
Az Alkotmánybíróság döntéseit is- mertetve Halmai bemutatja a hozzá- juk fûzött különvéleményeket és pár- huzamos indoklásokat is. Ezt követô- en azt elemzi, hogyan jelenik meg az alkotmánybírósági határozatok érv- rendszere az igazságszolgáltatás gya- korlatában, s többnyire élesen kriti- zálja a magyar bíróságok kommuni- kációs jogi gyakorlatát. A vizsgáló- dásba minden esetben bevon egyéb, fôként amerikai és német jogeseteket is, valamint az Emberi Jogok Euró- pai Bíróságának gyakorlatát.
Elsôsorban a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmánybírósági megítélésében tetten érhetô arányel- tolódásokra és következetlenségekre hívja fel a figyelmet. Különös hang- súlyt fektet a döntések ismertetésén túl arra is, hogy az egyes határozatok mennyiben módosítják a vélemény- szabadság határát, és mennyiben ér- vényesülnek az Alkotmánybíróság korai határozataiban kialakított mér- cék, például a szólásszabadság külsô korlátjaként megjelenô, nyilvánvaló és közvetlen veszély tesztjének alkal- mazása. A vizsgálódást a kommuni- kációs jogok körébe tartozó gyüleke- zési jog és egyesülési jog történeti bemutatása mellett a magyar jogsza- bályok elemzése és a vonatkozó Al- kotmánybírósági határozatok elem- zése zárja.
Halmai könyvében a Hogyan módo- suljon a médiatörvény? címû fejezetet Cseh Gabriella írta, aki nem társszer- zô, neve a tartalomjegyzékben szere- pel csupán. Ettôl a megoldástól az ol- vasó kissé zavarba jön: Halmainak nem volt kedve megírni ezt a fejeze- tet, vagy pedig olyan fontosnak tartja Cseh szabályozási koncepcióját, hogy mindenképp helyet akart szorítani neki? Ebben az esetben azonban ért- hetetlen, miért nem társszerzô Cseh.
Ám a legalapvetôbb kérdés az, hogy mi indokolja a kommunikációs jo- gokkal kapcsolatos alkotmánybírósági határozatokat elemzô könyvben egy jogalkotási koncepció szerepeltetését
önálló fejezetként, amelynek mind stílusa, mind megközelítésmódja elüt a könyv egészétôl. A médiatörvényre vonatkozó javaslataiból nem derül ki Cseh véleményszabadsággal kapcso- latos álláspontja, alkotmányjogi meg- közelítés helyett jogszabály-ismerte- tést nyújt.
Molnár Péter a véleménynyilvání- tásról hozott három alkotmánybíró- sági alaphatározatból kiindulva a közszereplôk bírálhatóságának, a gyûlöletbeszédnek és a közmédia függetlenségének Egyesült Államok- beli és hazai alkotmányos megítélését vizsgálja. Az Egyesült Államok Leg- felsôbb Bírósága által kialakított mércét hasonlítja össze a magyar Al- kotmánybíróság határozataiban meg- alkotott alapelvekkel, kimutatva ben- nük az amerikai szemléletmód hatá- sát vagy éppen annak hiányát. Az amerikai mércék konzekvens alkal- mazását hiányolva arra vállalkozik, hogy megjelölje, mely pontokon szükséges szélesíteni a szólásszabad- ság határait és a társadalmi diskurzu- sok szabadságát. A közszereplôk bí- rálhatóságával, a gyûlöletbeszéddel és a közmédia függetlenségével kap- csolatban bemutatja az amerikai és a magyar gyakorlatot. (A New York Times-szabálymint cím az ügyet nem ismerôk számára nem segíti az eliga- zodást: a közszereplôk bírálhatóságá- nak amerikai modelljérôl van szó.) Ezt követik a közszereplôk bírálható- ságára vonatkozó magyar bírói ítéle- tek és az Alkotmánybíróság vonatko- zó határozatai, majd a gyûlöletbe- széd amerikai és magyar szabályozá- sa. (A címadás itt is megtévesztô:
Egy szólásszabadság jogi mérce kalan- dos története.) Végül a közmédia sza- bályozása amerikai modelljének fel- vázolása után a független magyar közmédia kialakításának történetét elemzi. A kötetet szabályozási javas- latok zárják.
A Gondolatbátorság stílusában ke- vésbé szikár, Molnár kevesebb távol- ságtartással kezeli témáját, mint Hal- mai. Néhol szubjektív hangvételû megállapításokat tesz, mint amikor David Irving Holocaust-tagadó tör- ténész perének ismertetését „az anti- szemita történész pályafutása az ítélet- tel remélhetôleg véget ért” mondattal zárja (48. old.). Több esetben hivat-
kozik amerikai egyetemek (feltehetô- leg) általa látogatott elôadásaira, ami szakmailag meglehetôsen vitatható.
A véleménynyilvánítás szabadságát igazoló elméletek elemzésében, Ba- ker individualista megközelítésének bemutatása során az elôadáson szer- zett személyes benyomásait szerepel- teti lábjegyzetként (26. old.). A hi- vatkozott szakirodalom azonban meglehetôsen teljes, legalábbis an- golszász és magyar vonatkozásban, különösen Halmai bibliográfiájához képest.
A szerzôk eltérôen ítélik meg a média sajátosságait. Halmai az elekt- ronikus sajtó speciális szabályozásá- nak indokát a frekvenciakészlet szûkösségére vezeti vissza, ennek technikai áthidalhatósága esetén az elektronikus és a nyomtatott sajtó szabályozási különbségeinek csök- kenését vetíti elôre. Molnár viszont eleve speciális szabályozást igénylô területként kezeli a rádiót és a televí- ziót egyidejû tömeghatásuk miatt.
Halmai koncepciója az elektronikus és a nyomtatott sajtó eltérô szabályo- zásának indokolatlanságáról különö- sen annak fényében érdekes, hogy a kommunikációs jogok ismertetésénél (33. old.) felveti az írott sajtóra vo- natkozó pozitív normák (sajtótör- vény) feleslegességét. Egyetértenek a szerzôk a nehezen megszületett mé- diatörvény hiányosságai és a közszol- gálati televíziózással és rádiózással kapcsolatos alkotmánybírósági hatá- rozatok elégtelensége által teremtett helyzetben a kuratóriumok körüli vi- ták megítélésében. Molnár a közmé- diában megnyilvánuló gyûlölködés néhány esetének elemzése során a közmédiában zajló diskurzusok szín- vonaltalanságát állapítja meg. Cseh Gabriella a Halmai által a frekven- cia-szûkösség megszûnése esetére vonatkozó szabályozási javaslatra saj- nos egyáltalán nem reflektál, noha biztosan ismeri. A kissé elnagyolt fe- jezetben olyan vitatható megállapítá- sokat tesz, mint például: „A média- szakemberek és jogászok véleménye sze- rint a médiatörvényt a kiskorúak védel- me érdekében további reklámtilalmak- kal kell bôvíteni...” (72. old.). Az saj- nos nem derül ki, milyen médiasza- kemberek és milyen jogászok véle- ményérôl van szó.
283 SZEMLE
A szólásszabadság internetes vonat- kozású jellegzetességeire külön feje- zetben tér ki mindkét szerzô. Az in- ternetes tartalomszabályozás hazai hiányosságával kapcsolatban jegyzi meg Halmai, hogy e „lemaradás”
elônyére is válhat a kommunikációs jogoknak, mert így elkerülhetôk az amerikai és nyugat-európai próbál- kozások hibái. A szólásszabadság esetjogával kapcsolatban mindketten példaértékûnek tartják az amerikai Communication Decency Act részleges alkotmányellenességét megállapító Legfelsôbb Bírósági döntést. A ma- gyar szabályozási koncepció elébe menô érvrendszerrel az internet sza- badságát és korlátlanságát emelik ki.
Fontos megjegyzéseket tesznek az in- terneten való beszéd sajátosságairól (anonimitás, nyilvánosság, korlátoz- hatatlanság).
Halmai az internetes kommuniká- ció korlátozásának Magyarországon felvetôdött kérdéseit az adatvédelem körébe sorolja és kizárólag az adatvé- delmi biztos gyakorlatából hoz fel példákat. Az internetes szólásszabad- sággal kapcsolatban mindkét szerzô megfeledkezik fontos külföldi és ma- gyar esetekrôl, pedig említésük a té- ma alapos feldolgozásához elenged- hetetlen lett volna.
Érdemes lett volna hivatkozni az egyik elsô, az internetes szólássza- badsággal kapcsolatos ügyre. 1998- ban a székesfehérvári önkormányzat több munkatársa nagy nyilvánosság elôtt elkövetett rágalmazás és becsü- letsértés miatt feljelentést tett a hiva- tal egyik alkalmazottja ellen, mert az nyílt levelet tett közzé az interneten, amelyben súlyos vádakkal illette a városházi vezetôket. Az önkormány- zat egyúttal sajtóhelyreigazítást kért az érintett internetszolgáltatótól. A szolgáltató az oldalt megszüntette, de a helyreigazításra vonatkozó ké- rést visszautasította arra hivatkozva, hogy az oldalak tartalmáért nem fele- lôs. Székesfehérvár önkormányzata ezek után polgári pert indított az in- gyenes webhelyet szolgáltató ellen.
Ugyancsak hasznos lett volna ele- mezni az ORTT által 2002-ben kia- dott, az internetes tartalomszabályo- zásra vonatkozó, Az elektronikus úton végzett nyilvános kommunikáció tarta- lomszabályozásának alaptételei címû
koncepciót. Végleges formáját a szer- zôk a kézirat lezárásakor talán még nem ismerték, de korábbi verzióját feltehetôen igen, hiszen a szabályo- zási koncepció társadalmi vitája már 2000 óta tart.
Eltérôen ítéli meg a két szerzô a közszereplôk bírálhatóságára vonat- kozó 36/1994. alkotmánybírósági ha- tározatot. Halmai a tényfeltáró új- ságírásnak és a közéleti szereplôk bí- rálhatóságának feltételeit megterem- tô döntésként értékeli, mivel a hatá- rozat leszögezi, hogy sem az értékíté- let, sem az igazságtartalom nem ala- pozza meg a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását, kivéve, ha a valótlan tényállítás tudatos vagy súlyosan gondatlan magatartás ered- ménye. Molnár a 36/1994. alkot- mánybírósági határozat és a New York Timesügyében hozott amerikai Legfelsôbb Bírósági döntés összeha- sonlítása után arra a megállapításra jut, hogy ez a határozat nem teremti meg a közszereplôk bírálhatóságának teljes szabadságát, hiszen megszün- teti ugyan a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének vagy jó hírne- vének kiemelt büntetôjogi védelmét, azonban a bíráló elleni büntetôeljá- rás megindításának lehetôségét nem zárja ki. A bizonyítási terhet nem he- lyezi a közszereplôre, szemben az amerikai gyakorlattal és a gondatlan- sági mérce tágabb meghatározása (súlyos gondatlanság) a közügyek vi- tathatóságának a korlátozását jelenti a teljes nemtörôdömséget kívánó amerikai döntéshez képest.
A gyûlöletbeszédre vonatkozó 30/1992. alkotmánybírósági határo- zatot, amely az amerikai Holmes bí- ró által megalkotott nyilvánvaló és közvetlen veszély (clear and present danger) tesztjét alkalmazza, mindkét szerzô megfelelônek ítéli. Ennek alapján a magatartás kriminalizálása abban az esetben legitimálható, ha az érzelmi motívumokon felül a véle- ményszabadság külsô korlátjaként meghatározható nyilvánvaló és köz- vetlen veszély fennáll. A szerzôk szá- mos jogesetet elemeznek, amelyben a magyar hatóságok, figyelmen kívül hagyva az Alkotmánybíróság határo- zatát és a büntetôeljárás szabályait, az alkotmányos mércének nem meg- felelôen jártak el.
Halmai Gábor következtetése az, hogy az Alkotmánybíróság az alap- jogvédelem érdekében kialakított kezdeti mércétôl az utóbbi idôben el- távolodott, és egyes alkotmányosan nehezen igazolható újabb határozatai a kommunikációs jogok csorbításá- hoz vezetnek. Molnár Péter pedig azt állapítja meg, hogy az Alkotmánybí- róság és az igazságszolgáltatási szer- vek szemléletmódja túlzóan korláto- zó, s megfontolandó javaslatokat tesz bizonyos jogalkotási feladatokra vo- natkozóan: a közszereplôk bírálható- ságának büntetôjogmentessé tétele, a bírálók gondatlansági felelôsségének szûkítése stb.
Halmai is, Molnár is egyértelmûen a véleménynyilvánítás határainak ki- tolása mellett érvel. Korlátozását ki- zárólag más, azonos szintû alkotmá- nyos jog megsértése esetén tartják in- dokolhatónak, hiszen az állam tartóz- kodó magatartása és a véleménynyil- vánítás jogának tiszteletben tartása az egyéni szabadságjogoknak és a társa- dalom demokratizálódásának a bizto- sítéka. Érvrendszerük felidézi Benja- min Constant A régiek és modernek szabadságában megfogalmazott pre- misszáját, a szabadság: védelem.
■■■■■■■■■■■■■■■ SIMON ÉVA
Paul Boyer, Stephen
Nissenbaum:
Boszorkányok Salemben
A BOSZORKÁNYSÁG TÁRSADALMI GYÖKEREI
Ford. Körtvélyes Zsuzsanna. Osiris, Budapest, 2002. 286 old., 2480 Ft (Osiris könyvtár. Mikrotörténelem.) 1974-ben, amikor Boyer és Nissen- baum Salem Possessed. The Social Origins of Witchcraftcímmel közread- ta munkáját a Harvard University Press gondozásában, már húsz éve ismert volt és világhírre tett szert Arthur Millernek magyarul Salemi BUKSZ 2003 284
