BOMLIK AZ ÖS

Cs. M I H Á L Y L. BARNA

BOMLIK AZ ÖS

C L U J - I 9 36.

T i p . „ V I C T O R I A * . C l u j , S t r a d a V l a h u j a N o . 3.

Méltöságos és Fidö

Dr. B O G A A L A J O S kanonok, főtanfelügyelö Úrnak, a székelység nagy papjának abban a hitben, hogy a székely erő győzni fog.

M ély hódolattal:

Bomlik az ös

— Regényes korrajz —

I.

A szél kurjongatott, fütyült s a hófúvás süvített az erdőn, amerre a szán szelte a havat. Sürü hóferge- tegek hömpölyögtek Balánbánya felől . . .

— Mi az, édesapám ? — riadt női hang szólt ki a cserge aló).

— Valahol farkasok baunkolnak, hogy verné le a súly! — dörmögte bosszúsan csikszentmihályi Sándor István, a székely Rabonbán kései unokája.

— G yil két lovam, hogy az Isten tegyen csudát, sülyesztené el ezt a cudar világot!

— Ne káromkodjék, édesapám, az Isten . . .

— Hm. Elhagyott egészen, — morgolódott kese­

rűen, — oda az ös, a becsület, minden, — s könny bujdosott szempillái alatt, — még a’ kellene csak, hogy ezek a rusnya dögök megegyenek.

— Istenem, ne hagyj el, — sóhajtotta Anikó, Sándor István szépséges leánya.

— Elhagyott. ; . Elhagyott. Bár veled szembe lenne gráciával. Nekem már úgyis mindegy, de te . . .

— mondta mély megadással.

— Én — itt Anikó hangja siró zokogásba csuk- lott — vagy a Pál Feri felesége leszek, vagy elpusztí­

tom magamat. . .

— Akkor jobb es, — Szeme sürü villámokat lö-

veit, — nem es kell se fáért, se kötélért a szomszédba menned. De ha valaha arra vetemednél, hogy hírem nélkül csak szóba is állj avval a . . . rongy, semmiházi fajzattal, úgy akkor én kötőm fel magam ennek a vihar­

verte ősnek a gerendájára.

A lovak horgasina reszketett a gyors galoppolás­

ban, majd a szán egy nagyot zökkent és hirtelen megállt.

Istánbá’nak a torkára fagyott a szó, mint aki kisértetet lát, amikor öreg, sok százados ös-kapuja szemöldökfáján az elavult, rég bevésett írást meglátta, amelyből nehezen betüzgette:

— „ . . . Stefánus Sándor, de genere Szentmihály, anno. . . “

— Te, Anikó, a nemes székely leány, jobbágyom fiához, vagyonom tönkretevőjéhez ? Érted ? Soha 1

— De szeretem s ő is engem . . . — suttogta Anikó.

Sándor István lehunyta szempilláit s dehogy is tudta megérteni a két szerelmes szivet. . . Lekászoló- dott a szánról, odatipegett a kapufélfához, szaggatva motyogta: É . . . de . . . se . . . i . . . m . . . S aztán el- hanyatlott holtan.

II.

A Göncölszekér lehajtott a Hadakutján Bálványos felé. . . S az égbolt milliárd csillagzatát egyenkint kezdte beszedni az Isten. . .

Pál Péternek, a hatökrös nagygazdának bogár- szemű, fekete bajuszu, egyetlen legényfia, aki a Som­

lyói gimnáziumban is három esztendeig faragta a pado­

kat, lakodalmát ülte, aki pedig Sándor Anikót szerette sírig tartó nagy szerelemmel.

A násznép már oszladozott. Feri ahelyett, hogy a fiatalasszonnyal belopózzék a nászágyba, maga után állította a cigányokat és elkezdte huzatni:

. . . Elindultam szép hazámból . . .

és addig huzattá, amig a nagykorcsmáig nem értek s

6

ott aztán elkezdett mulatni s mulatott két nap és éjjel.

Miután hazanézett s kivert a házból mindenkit s a menyasszony meg sem állt hazáig. Megint újra kezdte.

Harmadnap valami tücsök cirpelt az asztal alatt. Cirpe- lője ezüst fütyürü volt. Az ébresztette fel a fiatal embert.

A szive nem engedte nyugodni. Szerelmes volt az isten-adta Sándor Anikóba. Útját vette az elárvult Sándor-ös felé . . .

Anikó mélán nézett ki a hajnali pirkadatba és valami rejtett könny rezzent meg ábrándos szemén.

Kint valami cinege-féle párját hivogatta. S belefütyült egy szerelmes legény vágyó akarása . . .

Anikó megijedt és bebújt a takaró alá.

De Feri az ajtó elé osont elszántan. Kérte. Hi­

vogatta.

— Nem merek, nem mehetek. Megátkozott apám és megfogna az átok — mondta mély megadással, mély szomorúsággal.

Feri nem tágított. Némán esdekclt. Kötelet vett elé és azzal tudatta, hogyha nem engedelmeskedik, felakassza magát.

Anikó a fareteszt félretolta és kilopodzott szépen, csendesen, vigyázva, hogy az öreg cseléd, Zsuzsánna fel ne ébredjen. És ment Feri után.

A Feri leikéből fuldokló zokogás tört fel. Két

szív sirta egyik a másiknak az ő szerelmét, vágyait,

imádatát. . . "

Szorongatták egymás kezét, kiket a születés, az örökös birtokviszály elszakított egymástól. És csókban forrt össze az ajkuk.

Azután. . . ott, az öreg gyümölcsfák alatt, a gyöngy harmatos, illatosán sarjadó fü bársonyán . . . ott volt a kintelyesen gyönyörűséges, suttogásba fuló két

Tücskök cirpeltek, a fenyves sóhajtotta hozzá a nászzenét. . .

III.

A „Cruce de Piaira" zegzugos infernójában, ahol

a Kelet ölelkezik a Nyugattal, illetve kelet férfiai nyu­

gatnak uccára dobott leányaival, ahonnan Gorkij min*

tázhatta a „Bánat uccáw-t, évek múltán találkoztam Sándor Anikóval.

— Utolsók lettünk az életben, elsők a halálban.

Elénk tolakodott a világ minden söpredéke. Az életet már nem birjuk. Mi csak a csók leányai vagyunk. Eső.

ha h ull; szél, ha rezdül; pásztortüz, ha felragyog;

valami titkos sóhajtás izenete hallatszik. . . — kezdte beszédét és könny remegett babonásan szép szemeiben s hangja temetésre hivó harang konduló bugása volt — a föld, az ősi föld izén . . .

Sándor Anikó és sok ezer székely lány társa tragédiájában benne sir a Sors, a halál heróizmusa . . .

8

Hallgató csikországi csendben régi regék kisértenek

Márta asszony vászna — Mesélnek a csik- somlyói sziklák

Havazosra fordult decemberi délután. A nagy- somlyói bükkerdő aljában hóval borított kaszálókon, mint fekete foltok imbolyognak a rodlizó barátfiókák.

Hallgató csikországi csendben régi regék kisérte­

nek s Nagysomlyó ormáról a Nemere felém hozza Somlyóvár kővé dermedt asszonyának hivó izenetét.

Láb nem taposta fehér keresztekkel szegett Kál- váriás ut irányába elindultam Somlyóvár kővé dermedt pusztuló falai felé, hol időtlen-időkig áll imátzavaró Isten-kisértés rémitő jelképe gyanánk a Somlyói kőosz- továta.

Itt muzsikál fajom, Székelyország viharos drámája a szellők szárnyán, itt sir fajom ezeréves rapszódiája, Székelyország története . . .

A múlt drámáját itt látni és hallani vélem. Meg­

áradt Olt vize véres habot vet elesett székelyek kiömlött vérétől. Lángokban álló székelyfalvak üszkös lobogása tüzes jeleket ir fel az égre pusztító tatárhordák léptei nyomán. S a havasok fölött Báthori bíboros Erdély fejedelmének véres árnya száll s hitüket védelmező csíki székelyek halálhörgése hallszik.

Itt susognak halott szonett foszlányokat Somlyóvár kővé dermedt asszonyának hideg ajkai . . .

Halljátok-e?!

Anno Domini 1600 Nagyboldogasszony napján misére harangoztak Kissomlyó alján a barátok klastro- mában. Csikvári rabonbán késői unokájának Csobot és Várdot ivadékának, Márta nemzetes asszonynak a kezé­

ben serényen ugrált a vetöllő, csattagott az osztováta s csak úgy ugrándoztak a fonalat váltogató nyistek.

Hűséges öreg cselédje a jó Zsóka asszony csak úgy kérte csitította nemzetes asszonyát:

Instálom a klastrombán már harmadoltak, szűnjék buzgósága . . .

Márta asszony csak úgy félválról odavetette: én ezt a vásznat még ma bevégzem . . .

Csattogott tovább az osztováta. Kendermagos tyúkja csirkéivel körébe gyűlt s úgy bámulták, mintha megfedették volna. És ő el-el hesegtette.

Urfelmutatáskor messze kongott a harang, elcsitult az áhitatos ének s Nagysomlyó fölé nehéz felhők gyűl­

tek. Dörgeni kezdett a föld. Hirtelen sűrű villámok kezdtek cikázni az égen. ítéletidő lett. Nagysomlyó ormáról csak úgy tépte ki a fákat s pozdorjává zúzott mindent a jég a dús kalongyákat a szép Olt vidékén.

Márta asszony ördögi dalra gyújtott, hogy elcsit- titsa szive félelmét.

S abban a pillanatban iszonyú dörgéssel megráz- kodott a föld, a hegyek, a vár, minden. Bástyák Össze­

dőltek. Somlyóvár nemes asszonnyá ültében szövőszé­

kében alatta kendermagos csirkéivel kővé változa . . . Azóta évszázadok teltek el. A vár romokban hever s ha évről-évre Nagyboldogasszony napján haragos borúra változik az ég, a nép megremeg s keresztet vetve imádkozik.

Somlyó ormán csitt-csatt-csattog az osztováta s Somlyóvár kővé vált asszonya magáról regél . . .

10

Bíbor hajnalon

A Hargitán bíbor pászt égnek

S lángoszlopuk magasra fellobog.

Rám mosolyog milljom csillaga az égnek S a vágyak harcában bus lelkem zokog.

M ost e rügy bontó bíbor-hajnalon Tied a nóta, búcsú-szerenád.

Borús életünk bánaUdulta árja Bimbózó leiken szökdécselget át.

Lobog a láng a költő szemében S csók biborozza halvány a ja k á t;

Sötét szemepárja olyan, mint az ében É s várja a napnak könnyes alkonyát. . .

11

Pünkösdi búcsún

K is poéta vérem száz csatára hajt, Szemed füzétől lángra gyultam én,

— Havasi, hamvas szűz málna a vágyam ! Ezért sir nótám örök vágy é j j e l é n . . M ig suhanva jött az álom minden este Csókkal behintett virág gondolán Fia szeméről lecsókolta a könnyet E g y drága szent n ő : az Édesanyám.

M a nagy felhők lógnak fenni az égen, Kissomlyó ormán bus magyar-dal száll;

S aztán meglopja lelkűket a bánat, E g y szent érzés

—

E z t a sok népet a hit csalta ide.

Engemet kínos gyötrő szerelem.

Bocsásd meg nékem csiksomlyói Mária, H ogy azt a kislányt titkon szerelem.

Sok arany levél

Esti csillag oly pirosán é g !

Szép est lesz ma, holdas, tiszta, kék.

S hajrái É n most csárdást fiityölyök, É n holdfénnyel játszó kis kölyök.

R ágondol

:

—

—

Tépelődöm; most kinek d a lo l?

E g y fuvalom, csak egy pillanat,

—

—

Összecsendül, bús nótát cserél. . .

A z ördög lasszóján

Rám szállt az este

S az ördög furcsa lasszókat dobál.

Férfi vágyaink labirintusában Futunk Démon-ajkak csókjai után

Vad vágyaink viháncoló vérét Ragadja vadul színes őrület,

Ember szivekben forrong a nagy láz S a költő se dalol, csak ordít éneket.

Riogva-riad riadó dalom,

Szűrcsölöm szivem forró u j borát.

É s rohan velem az ördög lasszó ja, Viszi az Élet elsodort

—

H a mély az éj

Élek. Magányosan, mint a remete fent a somlyói Kálvárián,

de amíg É n utánna nézek egy-egy nőnek,

Ö addig a hegyre törőknek Dicsértessék-kel ráköszön.

Sorsa égi, megszentelt, árván bandukol kietlen utakon . . . Havasi gyopárt, illatosat tép és rak az oltár zsámolyára engesztelődésül.

A sóhaja csendes, remegve ásít, nem ismeri a festett ajkú nőket.

Feketére festett koporsó-ágyban olvasót perget

s hajnalt harangoz.

S ha felettem vágy-köd

Olvasó helyett csók az imádságom, az uccán régi dalt fütyülve

bekocogok a legszebb szeretőmhöz, ha mély az é j

és csillag nem r a gy og . . .

Mindszentek ...

Mindenszentek borongó éjjelén Elhaló sirmécsesek közt

A lemondás csarnokát járom én.

Gyertya sistereg, kiragyogva ég.

Elhalszik egy nő sírása,

—

Bűnbánót sehol fájóbb nem lehet

!

Életben feldúlt, roncsolt telkemet.

E z elhagyott, hideg romok között M a a lemondás szelleme

Gyémántszivem mélyébe költözött.

A temető szélén kápolna állt.

Pusztuló, hanyatló tornyán Halálmadár régen ütött tanyát.

Imazsámolyát belepte ’moha . . . Lelkét kiönteni senki.

Senki soha se járt talán oda.

D e én sebeimet ott kitárom ; Leszámolok bánatommal.

H ogy felderüljön borús világom.

S ne legyen éjjelem olyan setét:

Csillagokra feltekintek

S meggy ujtóm lelkem alvó mécsesét.

Temető mellett

Babonás szemű május este v o l t

, .

E g y öreg ház vár. Hajdan kúria volt.

Elm últ a m ú l t . . . könny a jelené.

A házunk még messze

;

— M ég aludhatom egyet hajnalig.

Sötét éjben fekete árny suhan . . .

„ H u h

!“

—

Elmenni, hol őseim alszanak?

H a félek, a lelkem altatom

É s nóta zsong fe l a szivem alatt. . . S ha néha úgy hajnal harangszó csendül S a kuvik huhog a lombokon;

Apám sírjáról halk fuvalom lendül É s megcsókolja a homlokom. . .

Szent-Anna tónál

A z órmokat az ősz fen t már rötszinbe lepte, O ly csodás, mint sehol itt a naplemente.

A vize kék és mély, mint szűzi lányszem

— és Olykor, ha zavarja lágy hullámverés.

Tükrén lebegve álmodom egy kis csól- nakon, El-elmerengje rég holt álmokon.

S mig kék boltján az égnek felhők

-

A nap még visszatükrözSzentavizére, Tűzpiros az, miként a szivem v é r e . . . S rágondolok

. . .

Em lékszel-é? a tavasszal még forrón, kábítón, Atomra tornyosult szivedben vératóm ? M ost már a lelkem árva s bent munka, gond, S árnyékszilhuettek kósza árnya kong.

Ném a az éj is már s alig dobog szivem, A z égben tűz ezernyi csillag égiszem.

Azon tűnődöm ja j

—

Ö t év után

Visszakószál a Múlt. Szivembe dalt hint A régi vágyszimfónia megint.

Pedig a szivem talán kiheverte

A szemed füzét, mi lelkem bilincsbe verte.

D e újra kaptam szédítő deleft, M i összeéget újra s aztán elfelejt Megint. . . csókszüretek mámoros torán, A sorsom lesz virrasztás szörnyű éjszakán.

N ó de mindegy: érezd a kezem, Hogy újra kezdtem tudom vétkezem.

Add csókodat, az Élei úgy is rut, konok S ahogy a motolla, sorsunk úgy forog.

Lásd, szeretlek s igy sehol se várnak, Hi gyj tornyosuló véres

1

Mindig jót akartam, mindig érted tettem Enmagamnak ezért áldozatja lettem.

A csőkod, hittem, egyszer csak elérem.

Elömlött érted, ami volt, a — vérem Hányszor a lelkem titkon éjjel felsikoltott, Minden bűnöm, ami idáig rontott,

Most tudom, ajkad csókesője ver m e g

. . .

—

gyermek.

19

Lármafa Csíkország felett

Csíkországban hallgatás az Élet.

Szellő se’ leng. Nem dalol madár.

Búsan ődöngnek bús székely legények, A bú görögtiizében nincsen napsugár.

Lélek-orgonákon ördög-ujja játszik Szivet facsaró jaj-akkordokat, Reményfelhőkön a bűn orgiázik S vérkönnyeket hullat sokat, s o k a t . . . Csíkországban bárány csorda béget Kalászt nem érlelő fekete ugaron, Korhadt fatörzsön nem maradt már Étet Bagoly vijjog a sötét ormokon.

A z ősi nóta kinek se’ kell.

Kihunyt a láng, a reménysugár s a hit A költő sír, nem énekel

S csókolgatja a hajdan álmait.

Nevessetek ti új, székely leányok!

Feledve könnyet, ja j és vérözönt, K ik méhetekben temetőket ástok, U j csókok várnak, u j nóta k öszön t

. ,

Pedig amott nyitó hajnal-ég piroslik Bíbor-sugarakkal festi az eget, A hajnal csillag a mélybe lehajhk, A nap felkelt már Csikország f e l e t t . . .

Daloljátok, U j Tavasz

!

í

H ulló csillagok

Bús tárogató sir szivrepe messze S a dal, a nóta oly bús. idegen.

Ú g y érzem elárvult nagy lelke

Sir a s z i v e m e n

. . .

Göncöl-szekerén a fénylő Hadak-utján Valaki bodor füstöt ereget.

S én hulló csillagfény csillag létem múltán N eki izenek.

Permetezve hull-hull, bús, borús sugárként Kínfacsarta szivekben az átok,

Székely Gomorrhában úgy kisért az árnyék S nem lelek világot l

M ég ajkam szólna, de kék boltját az égnek Sikoltva hulló csillag szelte át

S nyom’ba pirkad már az égalj s ott Keleten Vigad a vilá g

. . .

Örök tűz vagyok

A Hargita ormán csak álltok, álltok.

S ha vihar jön nagyokat kiálttok:

Régi barátom, délceg fenyőfák.

Gyikos kezek fejszét emeltek rátok S ti zokogtog és fo ly gyanta véretek Hiltétek-é, hogy ezt meg kell érnetek?

A z erdő lelke mélyen kavarog, M íg hullanak a fejsze csapások . . . S én ezer könnyes tortúrán átesem

—

—

Reminiscencia

A ligetben már a szél sikolt, M int valami pogány, bus kohold, K i m íg élt szivek heroldja volt, Kiért Viola, Ibolya úgy bomolt.

A főtéren színes transperens ég.

Búg a saxofon, sir a kiár inét.

Illanó Ibolya hallgat u j igét Szerelemről, míg szive végigég.

A külváros sikátorán a bánat lánya Álm odik árván s hiába várja

A fiú t, ki tora ment, mig a köd permet Hajnalra mindent fehérre perget. . .

Valahol messze a Havasok alján Imádság zsong egy öregasszony ajkán.

S tudom — falunkat bánat-köd szállta meg,

D e én mégis-mégis —^h

U j tavasz jöttén

— Enikőnek —

Rózsaberkek szirom tengerébe A hajnal uj életet öntött,

S az égrenézö Nagysomlyó tövébe

E g y kis hóvirág reám köszöntött.

H a látnátok, hogy mint gyönyörködöm Napfénnyel játszó, hunyt tekintetén, Lelkem lángját égre lobogtatva

É n — dalnok legény, — Kissomtyó gerincén.

O h, ne hívjatok emberek a völgybe, Vig danátok lelkem úgy sem töltené be.

Hóvirágok, lelkem leborul elétek

—

.

Lelkemben ma lilatüzek égnek, A telkembe ma angyalok zenélnek!

25

A Golgota tövén . . .

A Golgota tövén zokogni ha

:

Hulló könnyemet le ne törüljétek, Könnyező szememet letörülni vétek.

A z élet harcában elesett embernek

M ind gyémánttá fagynak lelkében a könnyek S rózsákból lesz neki halotti-ágy vetve É s rózsaszirom lesz patyolatos leple.

A szenvedők könnye öntözze a földet, Hullassátok csak a bánat-dúlta

K i szomorú nem volt képmutató-pogány.

—

— S

Zokogó telkemet ne vigasztaljátok;

Hulló könnyeimet le ne törüljétek, Könnyező szememet letörülni

!

H ajnal a csíki hegyek közt

Keleten alig pirkadó fénysugár.

A Somlyói zarándok hajnalt harangoz.

Hajnali csend. S a néma uccák során Csa k én ballagok egyedül. . .

D e útban mindenütt felijednek a kutyák É s csaholnak kegyetlenül,

Itt-ott a hegy alatt egy-egy kakuk kiált.

É s a nép még talán boldogan álmodik ? Pedig már dereng. Jö n a hajnal

Mikor a földre fényözön szakad É s a nép nyakát igába vetve

Túrja a földet, melyet megöltek

—

27

Feljutok tán?

Váltamra hullt az Élet milljom gondja,

kikacagott, mert szerettem, egy csodaszép leányka.

Igaz biz’, hogy rút az Élet, s a legszebb nő is álnok és rózsás szép víg hajnalon hullnak le az álmok

. . .

sorsom az, hogy amíg élek, nem érem el a

!

Vállaimra hullt az Élet milljom gondja, átka;

csapzott hajjal is feljutok tán a Golgotára?

Októberi reflexiók

Hegy

.

Á t bozolon, gáncson, tortúrán, Sziklákon, órmon, hüs patak ölén, H ol köd és homály borul

Lent pont az ember, csorda kolompja szól, Tilinkó sir, vonat zakatol.

A dómnál most vonulnak át Bucsusok, énekelve melódiát.

A város zaja alig zümmög ide, H o l sir a szellő, sir a N em ere

. . .

Tanúi flörtnek, csóknak, könnynek.

Egyedül távol világ za

A lelkem ma kacifántos mámor.

A vér szimfóniája

Hiába, ősz van, hullni kezd hamar az avar, a kőd

a Hargita fölött fázósan közeleg a dér,

szivünkben még pattog a vér, jobban tán,

mint hegyek tranbolinián, a szív dobban, a vér csobban, nem kívántak nálamnál jobban éhes férfiak.

Szenvedtem s o k a t . Hittem Te vagy a H it

—

mind egyforma, megcsalt az egyik, másik vérem aranyvederben itta, az mint cigarettát szívta

s elfulladt mámorok során eldőzsölt szépsége torán.

Sorsod a sorsom, nem mesét, a tested bűvös mágnesét akarom s a húsod,

a pórusomnak adjad pórusod, a szikrát,

mi vérünkön csattan át,

hogyr élvezzük az Élet ritmusát, az Élet ritmusát t

K RIÍIK AI RECENZIÓK

. . . „ Jó l e s ik a z ilye n k ö te t é lé n , a m ily e n a M ih á ly é , o l v a s ­ n u n k a d ia d a lm a s ménetékelt: „K e le te n p irk a d , , , * s u tá n n a s o r ­ b a n e g y - e g y ily e n v e r s e t : „ Ö r ö k tű z v a g y o k " . . .

„LITERATURA".

. . . C s u p a r a p s z ó d ia , d e en n ek fe jé b e n e g y é n i m in d e n v e r s e , m int e g y fö ld r e h u llo tt tü k ör tö re d é k e i, a m e ly e k m é g is a v ilá g d a r a b ja it tü k rö zik . . .

„MAGYARSÁG".

. . . „ M ih á ly L . B a r n a , a fia ta l e r d é ly i p o é ta , ak i u j v e r ­ se it g y ű jtö tte ö s s z e eb b e n a k ö te tb e n , „V é g te le n fe lé . . . “ é s

„Ő r ö k tü z . . c im ü k ö tete ó ta je le n tő s e n fe jlő d ö t t. T é m a k ö r e k isz é le se d e tt s lír á ja is s z ín e s e b b le tt" . . .

„ M A G Y A R V I L Á G " . . . . „ H o m á ly o k s e lfo jto tt h a n g o k rém le n e k b e n n e , k i­

fo rrott n e m e s b o r M ih á ly B a r n a k ö lté s z e te " . . .

„ M A G Y A R O R S Z Á G " . , . . „ M ih á ly L . B a r n a a m a g a te r m é s z e te s a d o tts á g á b a n fe jle s z ti s c s is z o lja to v á b b r a g y o g ó te h e ts é g é t é s é rté k e s s z e m ­ m el s z a p o r ítja a z er d é ly i lite ra tu ra b e c s e s g y ö n g y s o r á t" . . •

„ M A G Y A R O T T H O N " . . . . „ M ih á ly B a r n a a z o k k ö zü l v a ló , k ik et a n a g y te r m é ­ sze t ő se r e je á ld o tt m e g m ű v é s z i vé n á v a l s k ik n e k s z iv é b ő l tis z ta , m este rk é letle n lira fa k a d .

M é ly s é g e s á té r z é s s e l s z ó la lta tja m e g a c s ík i e z e r é v e s m ú lta t, a z ö rö k s z é k e ly s z e n v e d é s t" . . .

S Z É K E L Y S Z Ó " . . . . „ A m é ly v a llá s o s s á g m e le g é r z é s e , a c s ík i s z é k e ly s z iv e k fá jd a lm a é s h ite s z ó l fe lén k a fia ta l C s ík s z e r e d á i p o é ta é r á já b ó l É s h itte l h ird e ti a k ris z tu si ig a z s á g o k e ljö v e n d ő d ia d a lá t* . . .

„ M A I V I L Á G " . . . . „ M ih á ly L . B a r n a sű rű te liv é r g o n d o la to k k a l ir ta m e g fa jtá já n a k , e m lé k e in e k , s z é p s é g e in e k é s s z é p fá jd a lm a in a k r itm u -

s o s m u z s ik á já t.

H á n y h a n g s z e r , h á n y h ú r , h á n y a k k o r d csen d ü l m e g e z e k ­ b e n a d a lo k b a n !

M ih á ly lír á ja n em ü re s s z ó la m o k sir á m a i, n e m h e tyk én o d a v e te tt s z a v a k n a k tö m k e le g é i, h a n e m a z e r e d e tis é g n e k és a lírai s z é p s é g e k n e k — a s z é k e ly ő s te h e ts é g n e k — e g y ik le g s z e b b d o k u m e n tu m a " . . .

„ N A P L Ó * . . . „ H e g y c s ú c s o k k a l fe lé r ő rím e k . P la s z tik u s a n n a g y ­ sz e rű v e rse k .

S o k e m b e r n e k k e ll a M ih á ly B a r n a k ö n y v e it e lo lv a s n i, m ert ak i e lo lv a s s a , g a z d a g a b b , e r ő s e b b , k ita rtó b b é s b á tra b b le lk ű le s z " . . .

„ A Z E L L E N Z É K " . , . . „ M in t h a régi v a llá s o s z s o lo z s m á k m o d e rn n é forrott ü te m e i cse n d ü ln é n e k fel b e n n ü k .

M ih á ly L . B a r n á n a k v a n m o n d a n iv a ló ja , h iv a tá s a a z erd é­

ly i k ö lté s z e tb e n " . . .

„ S Z . H E T I H Í R E K " . . . . „ M ih á ly B a r n á t E r d é ly b e n m in d e n k i ism e r i. A szé k e ly n é p ié le k h á r fá sa ő , ak i tiszta m ű v é s z e tte l, s a ila g m e n te s e n írja s z e b b n é l-s z e b b v e r s e it" . . .

„ J Ó E S T E T !“

. . . „ M ih á ly B a r n a m in d e n v e rse sk ö te te s z e n z á c ió a m a ­ g y a r lite ra tu rá b a n , m ely e t ú g y a z erd é ly i é s b á n á ti, m int a m a ­ g y a r fő v á r o s s a jtó ja is a le g n a g y o b b e lr a g a d ta tá s h a n g já n k o m ­ m e n tá l e l" . . .

„ T E M E S V Á R I H Í R L A P ” . . . „ A k ö tet e r k ö lc s ile g fel n e m m é rh e tő p é n z z e l" . . .

„ D É L I H Í R L A P ” s tb . s tb .

32