E. R. BURROUGHS
TARZAN A RETTENETES
FORDITOTTA: GAÁL ANDOR
E mű angol eredeti kiadásának címe:
TARZAN THE TERRIBLE
PANTHEON-KIADÁS
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya ISBN 978-963-417-463-9 (online)
MEK-21565
TARTALOM
I. FEJEZET Az ősmajom.
II. FEJEZET
„Mindhalálig!”
III. FEJEZET Panatlee.
IV. FEJEZET Tarzan jad-guru.
V. FEJEZET A griffek szakadékában.
VI. FEJEZET A torodon.
VII. FEJEZET A dzsungel foglyai.
VIII. FEJEZET Alur.
IX. FEJEZET Vérszennyezte oltárok.
X. FEJEZET A Tilos Kert.
XI. FEJEZET A halálos itélet.
XII. FEJEZET A hatalmas idegen.
XIII. FEJEZET Az álarcos.
XIV. FEJEZET A gryf temploma.
XV. FEJEZET
„A király meghalt!”
XVI. FEJEZET A rejtekut.
XVII. FEJEZET A szökevény.
XVIII. FEJEZET A tuluri oroszlánverem.
XIX. FEJEZET A vadon urnője.
XX. FEJEZET Éjszaka.
XXI. FEJEZET XXII. FEJEZET Utazás egy gryfen.
XXIII. FEJEZET Ludon kelepcéjében.
XXIV. FEJEZET A Halál Angyala.
XXV. FEJEZET Hazafelé.
I. FEJEZET Az ősmajom.
A hatalmas vadállat nesztelenül suhant keresztül az éjszakai dzsungelen. Sárgás-zöld, kerek szeme belemeredt a homályba, feje lelapult és minden izma a vadászat lázában remegett. A dzsungel felett a hold néha megvilágitott egy-egy tisztást, amelyet azonban a nagy macska mindannyiszor óvatosan elkerült. Noha gyorsan haladt előre a tömör sürüségben, kis gallyak, letört ágak és száraz levelek szőnyegén, lépteinek neszét nem foghatta fel semmiféle tompa emberi fül...
Nyilvánvalóan kevésbé volt óvatos azonban az a lény, akire vadászott és aki körülbelül száz lépésnyire haladt előtte, maga is époly nesztelenül, mint a nyomába szegődött sárga ragadozó.
Ez a lény két lábon járt és testét - a fején lévő fekete hajzattól eltekintve - nem boritotta szőr;
erős formáju, izmos karjai voltak; kemény és karcsu kezén hosszu, tapogató ujjak. Hüvelyk- ujja azonban majdnem a mutatóujj első izületéig ért. Lábszárai is szépen formáltak voltak, lábfeje azonban egészen más volt, mint az embereké és legfeljebb talán valami alsóbbrendü emberfajta lábához lehetett volna hasonlitani, mert a nagyujjai derékszögben álltak el a lábától.
Egy pillanatra megállva a hatalmas afrikai hold fényében, ez a lény most hirtelen felfigyelve fordult hátra, aztán felemelte a fejét, ugyhogy vonásait pontosan lehetett látni a holdfényben.
Erős, éles vágásu, szabályos vonások voltak ezek, amelyek férfias szépségükkel a világ bár- mely táján is magukra vonták volna a figyelmet. De mégis, vajjon csakugyan ember volt-e ez a lény? Ha valaki megfigyelte volna, ahogy tovább halad azon az ezüstös szőnyegen, amelyet a holdfény boritott lábai elé a dzsungel félelmetes talajára, nehezen lehetett volna végleges itéletet formálnia, mert a csipőjét fedő, fekete állatbőrből készült ágyékkötény alól hátul egy hosszu, szőrtelen fehér farknyulván csüngött alá.
A lény egyik kezében egy hatalmas dorongot tartott. Baloldalán pedig egy lógó övön rövid, tokba bujtatott kés fityegett. Ezt az övet, valamint az ágyékkötényt széles szalagok tartották, amelyek ugy csillogtak a holdfényben, minthogyha tiszta aranyból lettek volna; a szalagokat pedig egy drágakövekkel kirakott, diszes mintáju nagy gomb tartotta össze elől a mellén.
Numa, az oroszlán egyre közelebb és közelebb kuszott kiszemelt áldozatához. Ez utóbbi is megsejtette már a veszedelmet, mert egyre gyakrabban forditotta hátra a fejét abban az irány- ban, amerre a nagy macska lopakodott utána. De azért nem gyorsitotta a lépéseit, megmaradt továbbra is lassu, hullámzó járásánál - már amennyire a tisztások lehetővé tették a nyugodt előre haladást -, éppen csak hogy kissé meglazitotta tokjában a kését és időnként erősebben megmarkolta a dorongját, hogy kellő pillanatban használatba vegye.
Ez az emberfajta lény, miután végre átvergődött a sürü dzsungelnövényzet egy keskeny csikján, végre is egy meglehetős nagykiterjedésü tisztásra ért. Egy percre habozva megállt, gyorsan hátrapillantott, majd felnézett a feje fölé az ágak sürü szövevényére. De ugylátszik a félelemnél és óvatosságnál is sürgetőbb erő hajtotta előre, mert hirtelen elhatározással nekivá- gott a tisztásnak, maga mögött hagyva a védelmet jelentő fákat... Ahogy azért mégis elővigyá- zatosan sietett a szórványos fák egyikétől a másikáig, azt bizonyitotta, hogy mégsem érezhette tökéletesen biztonságban magát. A második fa után azonban, amelyet elhagyott, már nagyobb távolság választotta el a következőtől. Ekkor bukkant fel Numa a dzsungel sürüjéből s látva maga előtt nyilvánvalóan védtelen prédáját, megfeszülő izmokkal támadásba lendült.
*
Két hónap - két hosszu, fáradtsággal, éhséggel, szomjusággal, csalódással és fájdalommal teli hónap - telt el, amióta Tarzan, a majomember megtudta a halott német kapitány naplójából, hogy a felesége még mindig él. Rövid nyomozás után az is kiderült, hogy kisérlet történt Lady Jane-nek a kontinens belsejébe való szállitására, olyan okokból, amelyeket egyedül a német főparancsnokság ismerhetett.
Obergatz hadnagy vezetésével a német bennszülött csoportoknak egy különitménye vágott át a határon az asszonnyal a Kongó-szabadállam felé.
Tarzan, aki egymagában indult felesége felkutatására, nemsokára megtalálta azt a falut, ahol az asszonyt fogolyként őrizték. De csak annyit tudott meg, hogy Lady Jane már hónapokkal ezelőtt elmenekült onnan és hogy a német tiszt is ugyanakkor eltünt. Innen kezdve a külön- böző főnökök és harcosok előadása - akiket kikérdezett - egyre bizonytalanabbá és gyakran ellentmondóvá vált. Tarzan csak sejtésre volt utalva, még az irányt illetően is, amelyet az eltüntek választottak.
Egyes jelek mindenesetre gondolkozóba kellett, hogy ejtsék. Az egyik ilyen az volt, hogy kétségtelen megállapitása szerint ezek a népek emberevők voltak - a másik az, hogy a faluban a német bennszülött csapatokhoz tartozó különböző egyenruházati és felszerelési tárgyakat találtak. Nem kis fáradtságába került, amig végül rábukkant egy reménysugárra, arra a tényre, hogy semmi olyan holmit nem tudott felkutatni, ami felesége birtokát képezte volna.
A falut elhagyva délnyugat felé vette utját és tömérdek megpróbáltatás után áthaladt egy hatalmas pusztaságon, majd végül eljutott egy olyan vidékre, ahol minden valószinüség szerint még sohasem járt előtte fehér ember és amelyet a szegélyző vidéken lakó benszülött törzsek is csak ősrégi legendáikból ismertek.
Meredek hegységek, vizben bővelkedő fennsikok, széles sik területek és hatalmas iszapos mocsarak váltakoztak itt - de sem a sikságokra, sem a hegyekre nem tudott behatolni mind- addig, amig hetek fáradtságos munkája után nem talált egy helyet, ahol végre átgázolhatott a mocsarakon, amelyek csak ugy nyüzsögtek mérges kigyóktól és más még nagyobb, veszélyes hüllőktől. Időnként olybá tünt, mintha óriási hüllőszerü szörnyeket pillantott volna meg a távolban - minthogy azonban a mocsár környékén nagyszámban fordultak elő vizilovak, rinocérosok és elefántok, sohasem tudta biztosan, hogy vajjon érzékszervei nem csak ezek csalóka képét mutatták-e neki?...
Amikor végre a mocsarakon áthaladva, megint szilárd talajt érzett a lába alatt, megértette, hogy miért nem tudott behatolni erre a területre a környező világból senki, még a leghősibb törzs sem! Pedig mindenféle vad bőven és változatosan tenyészett ezen a területen, ahol találkozhatott állat, madár és hüllő mindenféle fajtájával, amely csak előfordult a világon attól a pillanattól kezdve, amikor az első majom elhullatta szőrét és felegyenesedett, hogy ember- ként járjon a földön...!
Sok keverék-fajta is volt itt, amelyek közül Tarzan figyelmét különösen felkeltette egy sárga és fekete csikos oroszlán. Ez kisebb volt, mint az a fajta, amelyet Tarzan eddig ismert, ennek ellenére azonban ugyancsak félelmetes vadállat, amely éles kardszerü fogain kivül valóságos ördögi vadsággal rendelkezett. Ennek az ujszerü régi világnak az igazi oroszlánjai egyébként körülbelül ugyanolyanok voltak formában és alkatban, mint azok, amelyeket eddig ismert, legfeljebb abban ütöttek el tőle, hogy egész életükön keresztül megtartották azokat a leopárdé- ra emlékeztető foltokat, amelyeket Tarzan eddig csak a kölyökoroszlánokon látott.
Ujabb kéthónapi erőfeszités következett, de ennek ellenére sem talált semmi nyomot arra- nézve, hogy az asszony valaha is betette volna a lábát ebbe a szép, de tilos országba. A kannibál-faluban és más szomszédos törzseknél történt kutatásai azonban arról győzték meg, hogy ha Lady Jane még csakugyan életben van, akkor ebben az irányban kell keresnie. Csak
azt nem tudta semmiképpen elképzelni, hogyan tudhatott átjutni az asszony ezeken a félelme- tes mocsarakon? És mégis, valami különös megmagyarázhatatlan érzés azt sugta, hogy itt kell lennie, ha csakugyan még az élők sorában van.
Ahogy fáradtságosan előre haladt, sokszor előfordult, hogy Numaval ugyanazt a prédát haj- szolták és hol az egyik, hol a másik lett a győztes a vetélkedésben. De akárhogy történt is, a majomembernek nem kellett éheznie, mert a vidék gazdag volt vadban, madárban, halban, gyümölcsben és más növényzetben, ami dzsungelben nevelkedett ember számára táplálékul szolgálhatott.
Tarzan gyakran csodálkozott azon, hogy az ilyen gazdag vidéken nyomát sem találja ember- nek és végül is arra az eredményre jutott, hogy bizonyára a tüskés bozótokkal benőtt puszta- ság és a szörnyü mocsarak alkották azt a gátat, amely e területet elzárta az emberiség elől.
Néhány napos kutatás után végül is felfedezett egy ösvényt a hegyek között és amikor ezen a tulsó oldalon leereszkedett, egy csaknem ugyanolyan vidékre ért, mint amelyet az imént el- hagyott. Itt is bőségben volt a vad és egy vizmosás mellett, egy fákkal szegélyezett tisztásnál rögtön az első napon sikerült Bara-t, az őzet elejtenie.
Ez éppen alkonyatkor történt. Különböző irányokból egyre-másra hallani lehetett a nagy négylábu ragadozók neszét és miután a vizmosás nem látszott elég biztonságosnak, a majom- ember vállára kapta az őz holttestét és megindult vele lefelé a sikság irányában, amelynek tulsó szélén magas fák emelkedtek, valóságos erdő, amely gyakorlott szemei számára nyilván- valóan elárulta a hatalmas dzsungel kezdetét.
A majomember egyenesen arrafelé irányitotta lépteit. Amikor azonban félig keresztülhaladt már a sikon, felfedezett egy magányosan álló fát, amely alkalmasnak látszott arra, hogy ott töltse az éjszakát. Egyetlen ugrással felvetette magát az ágak közé és nyugodtan megtelepe- dett a fa koronáján.
Mindenekelőtt jól belakmározott Bara husából, majd amikor jóllakott, a maradékot bizton- ságba helyezte a fa másik oldalán, kellő távolságban a földtől. Aztán visszatért a kiválasztott ághajlatba és álomra hajtotta a fejét. Egy perccel később az oroszlánok orditása és más, kisebb macskák jajgató üvöltése már süket fülekre talált.
A dzsungel megszokott zajai nem hogy zavarták volna a majomembert, hanem még mélyebb álomba ringatták. Az első szokatlan hang azonban - amely a civilizált ember füle számára egyszerüen felfoghatatlan lett volna - befuródott tudatába és bármilyen mélyen aludt is, felébresztette.
És abban a pillanatban, ahogy felnyitotta a szemét, tudata is egyszerre élesen és tisztán tért vissza és minden késedelem nélkül ugyanolyan élesen és tisztán dolgozta fel érzékszervei benyomásait.
Közvetlenül alatta a fa felé valami lény rohant, amely az első pillantásra egy félmeztelen fehér embernek látszott. A majomember azonban ugyanebben a pillanatban felfedezte azt a hosszu, fehér faroknyulványt is, amely e különös jelenség mögött uszott. És a menekülő emberféle után néhány lépéssel Numa, az oroszlán közeledett támadó iramban.
Az áldozat is, a gyilkos is némán siklott előre - mint két árnyék.
Abban a pillanatban azonban, amikor Tarzan szeme felnyilott, ugyszólván már meg is szüle- tett benne az elhatározás, amikor egy hozzá hasonló teremtményt látott menekülni ősi ellen- sége, Numa elől.
Az oroszlán azonban már oly közel ért a száguldva rohanó emberféle lényhez, hogy Tarzannak nem volt ideje gondosan mérlegelgetni magában a támadás módját. És mint ahogy
a buvár ugrik fejest a lába alatt gyürüző vizbe, ugy ugrott le Tarzan, a majomember, egye- nesen neki Numanak, az oroszlánnak - jobbjában atyja késével, amely már annyiszor izlelte meg az oroszlánok vérét...
A következő pillanatban egy éleskarmu, mellső láb hasitotta végig Tarzan oldalát, hosszu, mély sebet vágva -, de akkor már a majomember felpattant Numa hátára és a penge ujra, meg ujra belevágódott a vadállat ágyékába. Ekkor már az az emberféle lény sem menekült többé és nem is álldogált tétlenül. Ő maga is a vadon teremtvénye volt és ahogy tudatára ébredt csodálatos menekülésének, megfordult és bunkóját felemelve ugrott előre Tarzan segitségére.
Egyetlen borzalmas csapással elkábitotta a vadállatot és Tarzan kése ugyanakkor megtalálta az utat a kegyetlen sziv felé. Egy pillanattal később néhány görcsös rángás, majd hirtelen megmerevedés jelezte a ragadozó kimulását.
A majomember felugrott és zsákmányára téve lábát, arccal Goro, a hold felé fordult, kegyet- len diadalorditását hallatva, amely számtalanszor visszhangzott már odahaza az ő dzsungel- jében.
Amikor ez a félelmetes kiáltás elhangzott a majomember ajkairól, az emberféle lény hirtelen megrémülve hátrahőkölt. Miután azonban látta, hogy Tarzan vadászkését visszadugja hüve- lyébe és nyugodtan, barátságos arccal fordul feléje, megérezte, hogy erről az oldalról nem fenyegeti veszély.
Egy percig mozdulatlanul álltak egymással szemben és fürkészve méregették egymást. Aztán az emberféle lény megszólalt. Tarzan ugy találta, hogy ez a teremtmény, aki szemben vele áll, artikulált hangokat hallat, amelyek csakugyan valami beszédfélére emlékeztetnek. A nyelv azonban, amelyen megértetni akarta magát, ismeretlen volt Tarzan számára. És mégis kétség- telennek látszott, hogy ez a lény - farknyulványa, majomszerü ujjai és más különös elválto- zásai ellenére is - ember volt!
A furcsa lény most észrevette a vért, amely Tarzan oldalából szivárgott. Tarisznyaszerü oldalzacskójából előszedett valami kis holmit és Tarzan felé közeledve, jelekkel megpróbálta értésére adni, hogy szeretné, ha a majomember lefeküdne a földre. Alig, hogy ez megtörtént, szétfeszitette a seb széleit és a nyers husra valami különös port szórt rá. Az orvosság hatása fájdalmasabb volt, mint maga a seb, a majomember azonban - aki hozzá volt szokva a fizikai fájdalomhoz - nyugodtan türte a kezelést és néhány perccel később csakugyan nemcsak a vérzés, hanem a fájdalom is mintegy varázsütésre megszünt.
Most azután Tarzan is megpróbálta megértetni magát társával. Jól beszélte az afrikai benszülöttek különböző törzseinek nyelvjárásait épugy, mint a nagy majmok nyelvét, - de nyilvánvaló volt, hogy ez az ember ezek közül egyet sem ért meg. Végül mindketten belátták, hogy beszéd utján egyelőre nem tudnak érintkezni egymással. Az ősmajom azonban Tarzan felé lépett és balkezét saját szivére szoritva, jobbját a majomember szivére tette. Az utóbbi rögtön megértette a mozdulatot, amely barátságot akart kifejezni és minthogy járatos volt a civilizálatlan fajok szokásaiban, maga is hasonló mozdulattal válaszolt, miután rájött, hogy a másik ezt várja tőle. A mozdulat viszonzása láthatólag megnyugtatta ujonnan szerzett ismerősét, aki erre rögtön ismét beszélni kezdett, majd hirtelen felszegve a fejét, beleszaglált a levegőbe abban az irányban, ahol a fa állott. Aztán egyszerre rámutatott Bara, az őz hullájára, majd a saját gyomrára - és ezt a jelbeszédet még a legostobább ember is megérthette. Tarzan egy kézmozdulattal meghivta vendégét, hogy tartson vele a maradék elfogyasztásában és a másik - kis majom módjára ügyesen ugrálva a fa alacsonyabb ágai között - gyorsan haladt a hus irányába, mig Tarzan az ághajlatban meghuzódva figyelmesen nézte ujonnan szerzett társát, aki csöndben evett, késével kis szeleteket kanyaritva ki az őz husából.
Azon gondolkozott, vajjon ez a teremtmény valami eddig ismeretlen emberfajtához tartozik-e, vagy pedig - ami valószinübbnek tünt - valami csökevény-képződménye a természetnek.
Akármi volt is azonban az igazság, itt volt előtte ez a lény: egy ember, faroknyulvánnyal és kétségtelenül kuszásra alkalmas kezekkel és lábakkal! Öltözéke, különösen arannyal kivert és ékkövekkel diszitett mellpáncélja, magasfoku kézmüves munkára mutatott - Tarzan azonban természetesen nem tudhatta eldönteni, vajjon ezek a tárgyak e furcsa lény saját készitményei-e, vagy pedig egy tökéletesen idegen fajtához tartozó valakitől kerültek hozzá.
A vendég, miután befejezte az evést, megtörölte ujjait és ajkát néhány levéllel, amelyeket a közeli ágról szakitott, aztán felnézett Tarzanra, szinte kedvesnek mondható mosollyal, amely felfedte erős fehér fogait. Aztán néhány szót mondott, amit Tarzan a hála és köszönet kifeje- zésének vett, majd kikeresett magának egy kényelmes helyet a fán, hogy ott eltöltse az éjszakát.
A földet még befödte a szürkületet megelőző sötétség, amikor Tarzan hirtelen arra ébredt, hogy a fát, amelyen menedéket találtak, erősen megrázza valami. Ahogy felnyitotta a szemét, látta, hogy társa is felriadt. Gyorsan körülnézett, hogy felfedezze az érthetetlen esemény okát - és akkor elképedt arra a látványra, amely szemei elé tárult.
Valami hatalmas test elmosódó körvonalai látszottak közvetlenül a fa mellett és a majom- ember, egyszeribe megértette, hogy ez a szörnyü test surlódhatott az ágakhoz s ez lehetett az, ami felébresztette. A legjobban azonban az nyugtalanitotta és zavarta meg Tarzant, hogy ilyen óriási lény közeledhetett a fához anélkül, hogy ő észrevette volna.
A majomember a homályban először azt hitte, hogy egy elefánt áll előtte. De ha igy volt is - ez az elefánt nagyobb kellett, hogy legyen, mint bármelyik, amelyet eddig látott. Amikor azonban szeme már jobban meg tudta különböztetni a körvonalakat, mintegy husz lábnyira a föld fölött egy furcsán szaggatott taraju hát vonalát pillantotta meg, amely olyan lényre mutatott, amelynek minden egyes hátgerinccsigolyáján egy-egy vastag, erős, szarvszerü kép- ződmény nőtt ki. A majomember ennek az irtózatos hátnak egyelőre csak egy részletét látta, maga a test még elveszett a fa alatti sürü árnyékban, ahonnan olyasféle hang szürődött feléje, mintha óriási álkapcsok hust és csontokat örölnének. A majomember érzékeny szimatjával megállapitotta, hogy odalenn valami hatalmas hüllő fogyaszthatja annak az oroszlánnak a hulláját, amelyet az előző este Tarzan és furcsa társa elejtett.
Tarzan kiváncsi pillantása hasztalan próbált belefuródni a homályba. Ugyanakkor pedig könnyü kéz érintette meg a vállát és ahogy hátrafordult, látta, hogy társa minden módon igyekszik magára vonni a figyelmét. Az emberféle lény kezét ajkára téve csendre intette, aztán megráncigálva Tarzan karját, jelezni látszott, hogy hagyják el rejtekhelyüket.
A majomembernek semmi kedve sem volt elszalasztani azt az alkalmat, hogy ezzel a csodálatos és érthetetlen módon felbukkant óriási hüllővel megismerkedhessék, az ősmajom azonban akkorra már a lehető legnagyobb elővigyázattal lekuszott a fáról és igyekezett oly nesztelenül eltávolodni a veszedelmes szomszédságból, ahogy csak lehetett. Tarzan kénytelen volt belenyugodni abba a tudatba, hogy az ismeretlen környezetben az egyetlen célravezető dolog az lehet, ha alkalmazkodni próbál.
Amikor azután a felkelő nap szétkergette az árnyakat, Tarzan egy hatalmas erdőség szélén találta magát. Vezetője gondolkodás nélkül belevetette magát a fák közé, farknyulványa, kéz- és lábujjai segitségével ügyesen haladva az ágak között - épolyan könnyen és ügyesen, mint maga a hatalmas majomember.
Utközben Tarzannak eszébe jutott az a seb, amelyet az előző éjszaka Numa dühöngő karma ejtett az oldalán. A sebet megvizsgálva, meglepetéssel állapitotta meg, hogy az már nemcsak,
hogy nem fáj többé, hanem a szélei körül sem látszik semmiféle gyulladás - ami kétségtelenül annak a pornak a hatása lehetett, amelyet különös utitársa reá szórt.
Egy-két mértföldnyit haladva, Tarzan társa leereszkedett a földre egy füves lejtőn, egy nagy fa alatt, amelynek ágai egy tiszta patak fölé borultak. Ittak a vizből és Tarzan ugy találta, hogy a viz nemcsak kellemesen tiszta és friss, hanem szinte jegesen hideg is, ami arra mutatott, hogy igen gyorsan futhat le azokból a magas hegyekből, ahonnan ered.
Letéve ágyékkötényét és fegyvereit, megfürdött a frissitő hideg vizben, majd mikor néhány perc mulva kijött, hirtelen erős vágyat érzett a reggeli iránt. Közben észrevette, hogy társa csodálkozó és elképedt arckifejezéssel bámul reá. Az emberféle lény végül is odalépett hozzá és megfogva vállainál, megforditotta, ugyhogy Tarzan háttal állt feléje és akkor mutatóujjával megérintette Tarzan gerincének végét. Majd a farknyulványát feldobva a vállára és ismét maga felé forditva a majomembert, előbb rámutatott Tarzanra, majd a saját farkszerü nyulvá- nyára és még mindig igen meghökkent arccal, sebesen darálni kezdett mindenféle érthetetlen szavakat.
Láthatólag most jött rá első izben, hogy Tarzan nem valami baleset folytán, hanem termé- szettől fogva farkatlan; ugyancsak nyilván most fedezte fel a sajátjától eltérő lábujjait is és ezek a körülmények rávezették, hogy egy magától eltérő fajtával áll szemben.
A furcsa lény kétkedve csóválta a fejét, mintha csak képtelen volna felfogni, hogy Tarzan miért különbözik tőle ennyire, majd egy reménytelen vállránditással elvetve a megoldhatatlan problémát, maga is ledobta mellpáncélját és fegyvereit s belépett a vizbe.
Amikor a fürdő után ismét felöltözött, letelepedett a fa tövébe és Tarzannak is helyet mutatva maga mellett, kinyitotta a jobboldalán csüngő tarisznyát, amelyből száritott hust és valami Tarzan számára ismeretlen vékonyhéju, diószerü gyümölcsöt szedett elő. A majomember mindkettőt megizlelte és a gyümölcsöt is, a száritott hust is izletesnek találta. Miközben ettek, Tarzan társa minduntalan rámutogatott a dióra, a száritott husra, majd egymás után a külön- böző közeli tárgyakra és mindannyiszor egy-egy szót mondott, ami nyilvánvalóan az illető tárgyak neve volt. A majomember, aki már jó egynéhány benszülött törzs nyelvét megtanulta, semmi akadályát nem érezte annak, hogy még egy ujabb nyelvet is könnyen megtanuljon, annak ellenére, hogy ez a nyelv a legtávolabbról sem hasonlitott semmi másra, amit eddig ismert.
Annyira belemerültek ebbe a reggelizés közbeni nyelvleckébe, hogy egyikük sem vette észre a felülről reájuk irányuló mohó szempár csillogását és még maga Tarzan sem gondolt semmi- féle veszélyre, egészen a végső pillanatig, amikor a fejük fölött lévő ágak közül hirtelen egy hatalmas, szőrös test zudult le társára.
II. FEJEZET
„Mindhalálig!”
A támadás pillanatában Tarzan tisztán látta, hogy ez a lény nagyságra és formára csaknem tökéletes mása társának, azzal a különbséggel, hogy ennek testét tökéletesen befödte a gyapjas fekete szőr, amely még arcát is ugyszólván teljesen benőtte. Mellvédje és fegyverzete egyéb- ként ugyanolyan volt, mint azé a lényé, amelyet megtámadott. Mielőtt még Tarzan közbelép- hetett volna, a gyapjas szőrü teremtmény görcsös dorongjának egyetlen csapásával lesujtotta társát, ugyhogy az eszméletlenül vágódott végig a földön.
A következő pillanatban Tarzan már ott termett és összeakaszkodott vele.
Rögtön rájött, hogy a vele küzdő lény valósággal természetfölötti erővel van felruházva.
Egyik hatalmas mancsának kigyózó ujjai Tarzan torkát keresték, mig a másikban a dorong emelkedett veszedelmesen a feje fölé. De nemcsak a szőrös támadónak, hanem simabőrü ellenfelének is acélból voltak az ujjai. Ökölbe szoritott kezével egyetlen rettenetes csapást mért a támadó állára, ugyhogy az megingott és akkor ujjaival átmarkolta a szőrös torkát, ugyanakkor pedig másik kezével elkapta a dorongot szorongató kéz csuklóját. Ugyanilyen gyorsan gáncsot vetett neki és teljes sulyával előre lökve, végighengergette a földön.
A támadás lendületétől a dorong kihullott a vadember kezéből, de ugyanakkor Tarzan is kény- telen volt elengedni ellenfele torkát. Egy másodperccel később halálos birkózásban gyürüztek a földön. A vadember harapni próbált, Tarzan azonban gyorsan észrevette, hogy ez nem jelent különösebb veszélyt, mert ellenfelének fogazata jóformán semmiben sem különbözött az övétől. Az egyetlen dolog, amitől komolyan tartania kellett, a furcsa teremtmény hosszu, kigyózó farka volt, amely igyekezett rácsavarodni Tarzan torkára és amely ellen egyelőre még nem találta ki a védekezés módját.
Hörgő lihegéssel küzködve birkóztak a fa tövében. Egyszer az egyik kerekedett fölül, egyszer a másik, - de láthatólag mindegyikük inkább a torkát igyekezett védeni, semmint a másikban kárt okozni.
Közben egyre közelebb és közelebb jutottak a viz széléhez és Tarzan agyán átvillant az a lehetőség, hogy ellenfelét berántsa a vizbe, de olyanképpen, hogy lehetőleg ő maradjon felül.
Ugyanebben a pillanatban azonban felbukkant a hátuk mögött a csikos, kardfogu, keverékfajta ragadozó ugrásra lapuló, ördögi alakja.
Tarzan szőrös ellenfele is észrevette a hatalmas macskaszerü oroszlán fenyegető felbukkaná- sát. Figyelmeztető kiáltást hallatott és igyekezett kibontakozni Tarzan szoritásából, aki szintén tudatára ébredt annak a veszedelemnek, amely nemcsak őket, hanem a földön eszméletlenül elterülő társát is fenyegette. Elengedte tehát ellenfelét és mindketten ugyszólván ugyanabban a pillanatban talpra ugrottak.
Tarzan kését kihuzva, lassan társa mozdulatlan teste irányába huzódott és közben arra számitott, hogy szőrös ellenfele fel fogja használni az alkalmat a menekülésre. Legnagyobb meglepetésére azonban a vadember felkapva a földről dorongját, védően odalépett melléje.
A nagy macska mozdulatlanul hasalt a földön, körülbelül ötven lábnyira az eszméletlen ősmajom testén tul. Amikor Tarzan az utóbbi mellett elhaladt, látta, hogy szemhéjai meg- rezzennek és felnyilnak. Egyszerre valami furcsa megkönnyebbülést érzett arra a tudatra, hogy társa nem halt meg.
A majomember egyre közelebb és közelebb lépett a kardfoguhoz. És a jobbján haladó szőrös lény mindenütt a nyomában maradt. Már csak valami husz lábnyira lehettek tőle, amikor a korcs-oroszlán támadott - még pedig a szőrös majomszerü lény irányában, aki felemelt doronggal várta a támadást. Tarzan azonban ekkor már előre ugrott és szinte elképzelhetetlen gyorsasággal átkapta a bestia nyakát olyan erővel, hogy mindketten néhányszor végighen- gergőztek a földön. Az oroszlán-korcs üvöltött és megpróbált kiszabadulni, hogy rávethesse magát támadójára, az ember azonban egyetlen pillanatra sem engedte ki szoritásából.
A támadás esztelennek látszott, különösen akkor, amikor egy pillanatra kettőjük közül a bestia került fölül. Tarzan azonban ügyesen kikerülve a veszélyes mancsokat, lábaival is vaskapocs- ként kulcsolta át a fenevad hátsó lábait, amelyek tehetetlenül és dühöngve csapkodtak a levegőben.
Ez a pillanat elegendő volt a szőrös, fekete lény számára, hogy előkapja kését és az állat szi- vébe mártsa. Tarzan néhány percig még átkulcsolva tartotta ellenfelét, de aztán érezte, hogy a test elernyed szoritásában. Akkor kibontakozva ellökte magától és most társával - akivel az imént még életre-halálra küzdött - diadalmasan állott meg a közös ellenség élettelen teste fölött.
Tarzan nyugodtan várakozott, egyformán készen a békekötésre, vagy a további küzdelemre.
Hirtelen két szőrös fekete kéz emelkedett a levegőbe: a bal megpihent a majomlény szivén, a másik pedig barátságosan ráfeküdt Tarzan mellére. Ez kétségtelenül ugyanaz az üdvözlés volt, amellyel Tarzan már előzőleg az ősmajommal is békét kötött.
Miután ezen a rövid, kölcsönös szertartáson átestek, Tarzan a simabőrü felé fordulva észre- vette, hogy az már visszanyerte eszméletét és most a földön felülve, figyelmes tekintettel nézegeti őket. Ugyanakkor a szőrös fekete lény is abba az irányba fordult és megszólitotta olyan nyelven, amelyet szemmelláthatóan mindketten beszéltek. A simabőrü felelt neki és akkor mindketten lassan közeledni kezdtek egymáshoz.
Tarzan érdeklődve figyelte ezt a találkozást.
Néhány lépésnyire egymástól megálltak, aztán előbb az egyik, majd a másik pörgette a szavakat, gyorsan, de minden látható izgalom nélkül, közben időnként Tarzan felé bólintva, ami nyilván arra mutatott, hogy a beszélgetés legnagyobb részben az ő személye körül forog.
Kisvártatva megint néhány lépést tettek egymás felé, majd kölcsönösen megismételték azt a rövid ceremóniát, amely az imént véget vetett az ellenségeskedésnek Tarzan és fekete ellen- fele között. Aztán együtt léptek oda a majomemberhez és komoly arccal beszélni kezdtek hozzá, mintha valami fontos mondanivalót akartak volna közölni vele. Ezzel a kisérlettel azonban, mint teljesen reménytelennel, csakhamar felhagytak és visszatértek a jelbeszédhez, amelynek segitségével azt óhajtották megérttetni Tarzannal, hogy ők ketten most együtt szándékoznak folytatni utjukat és felszólitották, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk.
Miután a megjelölt ut olyan volt, amelyen Tarzan még nem haladt át, készséggel tett eleget a felszólitásnak, miután már előzőleg elhatározta, hogy csak akkor adja fel végleg a reményt Lady Jane megtalálására, ha előbb töviről-hegyire átkutatta ezt az ismeretlen országot.
Utjuk most néhány napon keresztül a dombok mentén vezetett, amelyek párhuzamos irányba haladtak a mögöttük tornyosuló hatalmas hegylánccal. A harmadik napon elérkeztek egy nagy természetes barlanghoz, amely éppen szemben feküdt egy alacsony sziklával. A szikla tövé- ben egy forrás fakadt, egyike azoknak a hegyi patakoknak, amelyek az alattuk lévő sikságot öntözték, illetőleg vizükkel táplálták az ország szélén elterülő mocsarakat. Itt mindhárman felütötték egy időre tanyájukat és Tarzan a pihenőt arra használta fel, hogy nyelvtudását tökéletesitse és társaival élőszó utján is megérttesse magát.
Nemsokára már megtanulta társai nevét és megismerte a környező állat- és növényvilág közönségesebb jelenségeinek elnevezését is. Tanitómesterének szerepét Taden, a sima, fehér- bőrü lény töltötte be igen ügyesen, ugyhogy a tanitvány csakhamar jelentős haladást tett Taden anyanyelvében. Omat, a szőrös fekete teremtmény, ugyancsak kötelességének érezte, hogy kivegye a részét Tarzan neveléséből és igy aztán hol az egyikük, hol a másikuk állan- dóan társalgást folytatott a majomemberrel, ami csakhamar rendes és zavartalan beszélgetést tett lehetővé közöttük.
Tarzan rövidesen annyira vitte, hogy kifejthette társai előtt utjának célját; sajnos, azonban egyikük sem tudott semmi olyat közölni vele, ami reményeit táplálhatta volna. Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem látott soha olyan asszonyt, aki megfelelt volna az ő leirásának, amint- hogy kétségtelenül soha még farkatlan emberi lény be nem tette a lábát a majomemberen kivül ebbe az országba.
- Amióta eljöttem Alurból, - mondta Taden, - Bu, a hold hétszer telt meg. Rengeteg dolog történhetik hétszer huszonnyolc nap alatt. De azért mégis kételkedem benne, hogy a te asszonyod bejuthatott volna a mi országunkba azokon a szörnyü mocsarakon keresztül, amelyek számodra is csaknem áthatolhatatlan akadályt alkottak. És ha igen, vajjon meg tudott volna-e küzdeni azokkal a veszélyekkel, amelyekkel már te is találkoztál és amelyeket még csak ezután fogsz megismerni? Még a mi saját asszonyaink sem merészkednek be a vad vidékre a városokon tul.
- Alur, a Világosság Városa, - töprengett Tarzan, leforditva a szót saját nyelvére. - És merre van Alur? - kérdezte. - Igy hivják a ti városotokat, Taden és Omat?
- Az az én városom, - felelte a szőrtelen, - és nem Omaté. A vazdonoknak nincsenek városaik, ők az erdők fáin és a dombok barlangjaiban élnek, ugye fekete ember? - mondta a mellette álló gyapjas óriás felé fordulva.
- Igen, - válaszolta Omat, - mi vazdonok szabadok vagyunk. Csak a hodonok börtönzik be magukat városokba! Nem szeretnék fehér ember lenni!
Tarzan mosolygott. Ime, még itt is megnyilvánul a faji különbség a fehér és fekete ember, a hodon és a vazdon között!
- Mégis, merre van Alur? - ismételte meg a kérdését. - Most oda akarsz visszatérni?
- A hegyeken tul fekszik, - felelte Taden. - De nem térek oda vissza... Egyelőre még nem.
Egészen addig nem, amig Kotan nincs többé.
- Kotan? - érdeklődött Tarzan.
- Kotan a király, - magyarázta az ősmajom. - Ő kormányozza az országot. Én is egyike voltam az ő harcosainak. Ott laktam Kotan palotájában és ott találkoztam Oloaval, a leányával.
Szerettük egymást, a Csillagfény és én, de Kotan hallani sem akart a házasságról. Elküldött, hogy harcoljak Dakat falu lakóival, akik megtagadták az adófizetést a királynak. Azt remélte, hogy meg fognak ölni engem, mert Dakat hires vitéz harcosairól. De nem öltek meg. Ellen- kezőleg, győztesen tértem vissza a hadisarccal és magát Dakat vezérét is fogolyként hoztam magammal. Kotannak azonban ez sem tetszett, mert látta, hogy Oloa most még jobban szeret, mint azelőtt.
- Apám, Jadon, az Oroszlán-ember, hatalmas főnök az Alur után következő legnagyobbik faluban. Kotan nem akart vele ujjat huzni és igy kénytelen volt megdicsérni engem sikerem- ért, de ezt csak nagyon kényszeredetten tette. Tulajdonképpen nem az lett volna-e az igazság, hogy leánya, Oloa kezével jutalmazzon meg? De nem, ő Oloat Bulot számára tartogatta, aki Mosar fia, azé a főnöké, akinek dédnagyapja király volt és aki azt reméli, hogy maga is még
király lehet. Kotan ilyenképpen akarja magát biztositani Mosarral szemben és megnyerni azoknak a barátságát, akik vele együtt ugy vélik, hogy Mosarnak kellene lennie a királynak.
- Dehát akkor milyen jutalmat kapjon a hüséges Taden? Mi fölötte nagy tiszteletben tartjuk papjainkat. A templomokban még a főnökök, sőt maga a király is köteles meghajolni előttük.
Ennél nagyobb kitüntetés nem érheti Kotan egyetlen alattvalóját sem, minthogy pap legyen:
én azonban nem óhajtottam azzá lenni. A papoknak ugyanis, a főpap kivételével, eunuchokká kell lenniök; tudniillik sohasem szabad megházasodniok.
- Maga Oloa hozta meg nekem a hirt. Ugyanakkor a hirnök már utban volt, hogy engem Kotan szine elé rendeljen. Visszautasitani a felajánlott papi tisztséget annyit jelentett volna, mint szembeszegülni a templommal és az Istenekkel - másszóval halált jelentett volna! Ha azonban nem jelenek meg Kotan előtt, akkor nem kerülök abba a helyzetbe, hogy vissza kelljen utasitanom. Oloaval szivemben a reményt, amelyet azáltal, hogy pappá lettem volna, örökre fel kellett volna adnom... Azoknak a nagy fáknak az árnyékában, amelyek a palota kertjében nőnek körülnéztem, szivemre szoritottam a leányt, talán utoljára, aztán - nehogy a hirnökkel találkoznom kelljen - átmásztam a palotát övező falon és áthaladtam a város kapu- ján. Azóta barangolok távol a hodonok lakhelyeitől, de erős bennem a vágy, hogy vissza- térjek, hogy legalább kivülről vethessek egy pillantást annak a városnak a falaira, amelyek között imádottam él! Hogy ismét meglátogassam a szülőfalumat és viszontláthassam apámat és anyámat!
- Csak tul nagy a kockázat? - kérdezte Tarzan.
- Nagyon nagy, de nem tulnagy, - felelte Taden. - És el is fogok menni.
- Én pedig, ha lehet, veled megyek, - mondta a majomember, - mert látnom kell ezt a „Vilá- gosság Városát”, ezt az Alurt, hogy átkutassam, vajjon nincs-e ott elveszett hitvesem, ámbár te nemigen biztatsz a reménnyel, hogy megtalálhatom... És te Omat, te is eljösz velünk?
- Miért ne? - kérdezte a szőrös. - Az én törzsömnek barlangjai ott fekszenek Alur fölött és noha Essat, a főnökünk elüzött engem onnan, szeretnék visszatérni, mert ott is van egy leány, akit szeretnék még egyszer meglátni és aki maga is örülne, ha pillantását rámvethetné... Igen, én is veletek megyek. Essat attól fél, hogy én kiturom a főnökségből és Essatnak talán igaza is van. De Panatlee drágább az én szivemnek, mint maga a főnökség!
- Nos hát, akkor mind a hárman együtt mehetünk, - mondta Tarzan.
- És együtt harcolhatunk, - tette hozzá Taden kihuzva kését és feje fölé emelve, - hárman mint egyek.
- Hárman mint egyek! - ismételte Omat, kihuzva fegyverét és ugyanolyan mozdulatot téve, mint Taden.
- Hárman mint egyek, - kiáltotta Tarzan a majomember. - Mindhalálig! - és az ő pengéje is megcsillant a napfényben.
- Akkor hát induljunk, - sürgette Omat. - Késem már száraz és hangosan kiált Essat vére után!...
Az ut, amelyre most Taden és Omat rátértek, alig érdemelte meg az ut nevet és inkább hegyi juhoknak, majmoknak és madaraknak szolgálhatott volna ösvényül, semmint embereknek. Ők hárman azonban hozzá voltak szokva olyan utazásokhoz, amilyenekre közönséges ember képtelen lett volna. Ez az ut hol sürü erdőségeken keresztül vezetett, hol ásitó szakadékokon át, amelyeknek csuszós szikláin mezitláb is csak alig lehetett támasztékot találni. Széditő és félelmetes volt ez az ut, amelyen Omat kalauzolta őket, egy hegyláncon keresztül. Az ut végén odaértek egy magasba nyuló sziklához, amely mintegy kétezer lábnyira emelkedett
függőleges falszerüen egy rohanó folyó fölé. Mikor végre megállapodtak a sikságon, Omat megfordult és figyelmesen megnézte mindkettőjüket, de különösen Tarzant, a majomembert.
- Azt hiszem, képesek lesztek rá, - mondta végül. - Méltó társai vagytok a vazdon Omatnak.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Tarzan.
- Azért hoztalak benneteket ezen az uton, - felelte a fekete, - hogy meggyőződjem róla, vajjon van-e bátorságotok Omatot követni? Essat fiatal harcosai is ezzel szokták bebizonyitani a bátorságukat. A hegyen keresztül azonban igen sok nappal meg is röviditettük utunkat és ennyivel hamarább láthatja meg Tarzan a Jadbenotho völgyét. Jertek utánam!
Most lefelé vezette őket egy zöldelő völgybe, amelyet fehér márványsziklához hasonló, mere- dező szirtek öveztek. A zöldelő völgy tele volt szórva mély kék tavakkal és az egészet egy kanyargó folyó kék vonala szelte át. A sikság közepén ugyancsak hófehér márványhoz hasonló város emelkedett - egy város, amely még a messzeségből is valami furcsa, de müvészi épitésü helynek látszott. A városon kivül különálló épületek csoportjai tüntek fel, itt- ott magányosan, majd kettesével és hármasával egy csomóban, de mindegyiknek egyforma fehéren világitottak a falai és mindegyik ugyanabban a kissé fantasztikus formában épült.
A völgy körül a sziklákon mély szakadékok látszottak, amelyeket befedett a növényzet. Olya- nok voltak, mintha megannyi zöld folyó igyekeznék lefelé a középen fekvő zöldelő tengerbe.
- Jad Pele ul Jadbenotho, - szólt Tarzan az ősmajmok nyelvén. - „A nagy Isten völgyei...”
Gyönyörü!
- Itt, Alurban, lakik Kotan, a király, egész Paluldon ura, - mondta Taden.
- És itt, ezekben a szakadék barlangokban laknak a Vazdonok, - kiáltotta Omat, - akik nem ismerik el, hogy Kotan az ura az Emberek Országának.
Taden mosolygott.
- Ezen nem fogunk vitázni, - válaszolta Omatnak. - Annál kevésbé, mert hiszen ez az a kérdés, amelyet évszázadok sem tudtak eldönteni a hodonok és a vazdonok között. De hadd sugjak meg neked egy titkot, Omat! Mi hodonok kisebb-nagyobb békességben élünk egymás mellett egy uralkodó alatt, ugyhogy, amikor veszély fenyeget bennünket, együtt fordulhatunk szembe az ellenséggel. De, hogy áll ez a dolog nálatok, vazdonoknál? Nektek van egy tucat királytok, akik azonban nemcsak a hodonokkal harcolnak, hanem egymás ellen is. Ha vala- melyik törzsetek elindul a hadiösvényen, - még akkor is, ha a hodonok ellen vonul ki, - kénytelen otthon hagyni elegendő harcost, hogy az asszonyokat és a gyermekeket megvédje a szomszédoktól. Ha nekünk szükségünk van templomi eunuchokra, vagy mezei és házi szolgákra, akkor nagy számban kivonulunk valamelyik falutok ellen. Ti még csak nem is menekülhettek előlünk, mert akkor ellenséges szomszédjaitok kezei közé szaladnátok. Amig a vazdonok ilyen ostobák, mindig a hodonok lesznek az urak és az ő királyuk lesz Paluldon királya!
- Talán igazad van, - válaszolta Omat. - Mindez azért van, mert szomszédaink is ostobák;
mindegyik azt hiszi, hogy az ő törzse a leghatalmasabb és az uralkodásra hivatott a vazdonok között. Nem hajlandók belátni, hogy az én törzsem harcosai a legvitézebbek és a mi leányaink a legszebbek...
- Mert mindegyik ugyanezt mondja magáról, - mosolygott Taden.
- Hagyjuk ezt! - szólt közbe Tarzan. - Az ilyen viták csak viszályhoz vezetnek. Már pedig közöttünk nem szabad ellenségeskedésnek lennie. Inkább szeretnék megtudni egyet-mást országaitok politikai és gazdasági berendezkedéséről és megismerni vallástokot. Remélem, ugyanazt az istent tisztelitek?
- Ellenkezőleg, ebben ugyancsak különbözünk! - kiáltotta Omat keserüséggel és izgalommal a hangjában.
- De még mennyire különbözünk! - visszhangozta Taden, szintén kiáltva. - Hogy is ne? Csak nem adhatunk igazat azoknak, akik...
- Elég! - vágott közbe Tarzan. - Ugy látszik, darázsfészekbe nyultam. Jobb lesz, ha nem beszélünk többet sem politikai, sem vallási dolgokról.
- Ez tényleg bölcsebb lesz, - hagyta helyben Omat, - de azért kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az egyetlen és igaz istennek hosszu farknyulványa van.
- Szentségtörés! - orditotta Taden késéhez kapva. - Jadbenothonak nincsen semmiféle fark- nyulványa!
- Megálljatok! - lépett közéjük Tarzan. - Ne felejtsük el hüségeskünket és tiszteljük az istent abban az alakban, ahogy kiki elképzeli!
- Igazad van, Farkatlan, - mondta Taden. - Gyere, Omat, legyünk barátok!...
A kibékülés után haditanács következett.
- Most itt állunk a völgy szájánál, - mondta a gyapjasszőrü fekete. - Lemenjünk-e? Az alattunk lévő szakadék lakatlan, ebben a balkéz felől esőben azonban ott vannak az én népem- nek a barlangjai. Szeretném ismét látni Panatleet. Taden viszont szeretné meglátogatni apját odalenn a völgyben, mig Tarzan Alurba igyekszik behatolni, hogy megkeresse feleségét, akinek jobb lett volna, ha meghal, semmint hogy Jadbenotho hodon papjainak karmai közé kerüljön! Dehát akkor a három közül melyik utat válasszuk?
- Maradjunk együtt, amig csak lehet, - ajánlotta Taden. - Neked, Omat, éjnek idején, lopva kell felkeresned Panatleet, mert mi hárman nem szállhatunk szembe Essattal és valamennyi harcosával. Abba a faluba, ahol az én atyám a főnök, bármilyen időben is elmehetünk, mert Jadon mindig örömmel fogja fogadni fiának barátait. Ami most már Tarzan behatolását illeti Alurba, az egészen más dolog. De azért erre is van megoldás, benne pedig megvan a bátorság arra, hogy keresztülvigye. Figyelj ide és gyere közelebb, mert Jadbenothonak éles fülei vannak és ezt még neki sem szabad hallania, - s ezzel Taden, Jadon fia belesugta Tarzan fülébe vakmerő tervét...
... Ugyanebben a pillanatban - vagy száz mérföldnyire tőlük - egy kemény izmu fiatal férfi -, aki ágyékkötényen és fegyverein kivül semmit sem viselt -, némán haladt előre a bozótos, kiszáradt sivatagon, kutató tekintettel és táguló orrcimpákkal vizsgálgatva a körülötte elterülő vidéket...
III. FEJEZET Panatlee.
Paluldonra leszállott az éjszaka. Az alacsonyan járó hold fehér fényben fürdette a köröskörül emelkedő mész-sziklákat. Feketén mozogtak az árnyékok Koruljában, az Oroszlánok- Barlangjában, ahol a hasonló nevü törzs élt Essat főnöksége alatt.
A hegycsucshoz legközelebb eső barlangból hirtelen egy szőrös alak emelkedett ki és szikrázó szemekkel vizsgálgatta minden irányban a szikla oldalát.
Essat volt, a főnök. Jobbra, balra nézegetett, mintha csak bizonyosságot akarna szerezni, hogy senkisem figyeli. De egyetlen alak sem mozgott a szikla felületén és egyetlen szőrös test sem bukkant elő a környező barlangok szájából, amelyek rangsorban voltak elhelyezve olyan- képpen, hogy a főnök barlangja volt a legmagasabb, a csucshoz közel, mig a törzs többi alantasabb tagjainak barlangja egyre közelebb és közelebb esett a szikla tövéhez.
Essat ekkor kilépett és felfelé kezdett haladni a fehér mészfal puszta felületén. A hold félvilágosságánál tisztán lehetett látni, hogy ez a nehéz gyapjasszőrös sötét test csodálatos módon felfelé mozog a függőleges falon. És csak közelebbi vizsgálódással lehetett volna észrevenni azokat a körülbelül ökölnagyságu szegeket, amelyek a sziklafal mélyedéseiből kiálltak és támasztékául szolgáltak. Essat négy végtagja és hosszu, kigyózó farknyulványa segitségével nyugodtan haladt előre tetszése szerinti irányban - olyan volt, mint egy óriási patkány a hatalmas falon. Ahogy feljebb és feljebb kuszott, mindenütt gondosan elkerülte a barlangnyilásokat és vagy fölöttük, vagy alattuk haladt el.
Ezeknek a barlangoknak a külső formája körülbelül mind hasonlatos volt egymáshoz. A szikla mészszerü falában nyolc-husz láb magasságban és négy-hat láb mélységben nyilások sorakoztak nagyobb tornácszerü épitmények formájában és ezekről nyilott egy körülbelül hat láb magas és három láb széles ujabb nyilás, amely ajtóként vezetett a beljebb fekvő helyi- ségekhez. Az ajtó mindkét oldalán kisebb bevágások voltak, amelyekről könnyü volt kitalálni, hogy ezek az ablakok, amelyek világosságot és a levegőt szolgáltatják. Hasonló ablaknyilások voltak elszórva mindenfelé a szikla felületén az egyes tornácok között is, ami arra mutatott, hogy belül a sziklát méhkasszerüen elhelyezett lakások töltötték be.
Essat most megállott az egyik tornác előtt és hallgatózott. Majd olyan halkan, mint ahogy a holdfény elsiklik a csörgedező viz felett, eltünt a külső bejárat árnyékában. Az ajtónál meg- állott, megint hallgatózott, majd nyugodtan félretolva a nyilást befödő nehéz állatbőrt és belépett egy nagy szobába, amely a szikla belsejébe volt vágva. A szoba tulsó oldaláról, egy másik ajtón keresztül halvány világosság szürődött. Essat a legnagyobb óvatossággal lopako- dott efelé az ajtó felé, ugyhogy meztelen lába a legcsekélyebb zajt sem ütötte. A görcsös dorongot, amely mostanáig egy szijjon lógott a hátán, leakasztotta a nyakából és balkezébe vette.
A második ajtón tul egy folyosó haladt párhuzamosan a szikla felületével. Ezen a folyosón ujabb három ajtó nyilott, egy-egy a két végén és a harmadik szemben azzal a hellyel, ahol Essat állott. A balkéz felé eső szobából fény szürődött ki. Ennek a szobának egyik sarkában egy körülbelül négy láb széles és nyolc láb hosszu kőemelvény állott. Ezen az emelvényen, - amelyen egy lábnyi magasságban cserzett bőrök voltak felhalmozva - fiatal vazdon nő ült.
Egyik kezében valami vékony, nyilván kovácsolt aranyból készült fémdarabot tartott. A szerszámnak fogas vége volt. A másik kezében egy rövid, kemény kefét szorongatott és ezzel a két eszközzel dolgozott az előtte kiteritett állatbőrökön. Sárga és fekete csikos ágyékköténye és vert arany mellpántjai mellette feküdtek egy heverőn, ugyhogy egész tisztán lehetett látni a
maguk teljes szépségében mezitelen testének harmonikus körvonalait - mert a leány noha koromfekete volt és teljesen beboritották a gyapjas szőrök, kétségtelenül szép volt.
És hogy Essat a főnök is szépnek találta, azt láthatóan mutatta az a vágyakozó kifejezés, amely arcára kirajzolódott. Gyorsan előre lépve betoppant a szobába. Akkor a leány felpillan- tott. Szemében azonnal a rémület kifejezése jelent meg és gyorsan felkapta az ágyékkötényét, amelyet egyetlen ügyes mozdulattal maga köré kanyaritott. Mialatt a mellékeket szedte magára, Essat megkerülte az asztalt és odalépett hozzá.
- Mit akarsz tőlem? - suttogta a lány, noha nagyon is jól tudta.
- Panatlee, - mondta a férfi, - főnököd eljött érted!
- Igy hát azért küldted el atyámat és fivéreimet azzal az ürüggyel, hogy kikémleljék a korulu- lokat? Nem akarok tudni rólad! Hagyd el őseim barlangját!
Essat mosolygott, az erős és gonosz ember mosolygásával, mint aki tudatában van hatalmá- nak.
- Elmegyek, Panatlee, - mondta. De te is velem jösz! Velem jösz Essat a főnök barlangjába és Korulja minden női irigyelni fognak! Gyere!
- Soha! - kiáltotta Panatlee. - Gyülöllek! Inkább feleségül mennék egy hodonhoz, mint hozzád, asszonyok ostora, gyermekek gyilkosa!
A főnök arcát félelmetes fintor torzitotta el.
- Nőstény oroszlán! - kiáltotta. - Majd megszeliditlek! Meg foglak törni! Essat, a főnök, azt veszi el magának, akit akar. És aki kétségbe meri vonni e jogát vagy szembe merészkedik szállni akaratával, azt ugy töröm össze, mint ezt itt, - azzal felkapott egy kőedényt az asztalról és izmos kezeivel darabokra zuzta. - Az első és a legirigyeltebb lehettél volna Essat őseinek barlangjában, most azonban az utolsó és a legkisebb leszel és ha majd elegem lesz belőled, prédául foglak odadobni Essat barlangjának összes férfiai elé! Igy járnak azok, akik megvetik főnökük szerelmét!
Hozzáugrott, hogy megragadja, de abban a pillanatban, amikor durva kezei hozzáértek, a leány halántékon ütötte a kezében tartott arany mellpánttal. Essat, a főnök, hang nélkül le- roskadt a padlóra. Panatlee egy pillanatra föléje hajolt, magasra emelve rögtönzött fegyverét, hogy azonnal ismét lesujthasson rá, amint a visszatérő öntudat jelei mutatkoznának. Aztán lehajolt és tokjával együtt leemelte a kést, amely szijjon lógott Essat vállán. Gyorsan magára vette, majd feltette mellpántjait, mégegyszer visszanézett a leteritett főnökre, aztán kihátrált a szobából.
A külső szoba egyik bemélyedésében, közvetlenül a tornácra vezető ajtó mellett egy halom, körülbelül tizennyolc-husz hüvelyk hosszu kerekfejü szög volt felhalmozva. Ezekből ki- választott öt darabot és átfogva őket kigyózó farknyulványának végével, folytatja utját a tornác külső széle felé.
Miután meggyőződött róla, hogy senki sem látja és senkisem követi, gyorsan nekiiramodott azoknak a szögeknek, amelyek lépcsőszerüen voltak beleverve a szikla felületébe és egy majom gyorsaságával kuszott előre egészen a szögek legfelsőbb soráig, ahol vizszintes irány- ban mintegy száz méternyit haladt. Itt, a feje fölött, kis kerek lukak sora tünt fel, egyik a másik fölött elhelyezve, három párhuzamos sorban. Lábujjaival kapaszkodva most kiválasz- tott két szöget a farknyulványa végével tartott csomóból, mindegyik kezébe vett egyet és beillesztette őket két szemközt lévő lukba olyan magasan, amennyire csak fel tudott nyulni.
Ezen a két szögön megkapaszkodva most mindkét lábával emelt ki egyet-egyet a farknyul- vány végén tartott csomóból, ezeket is sorba beillesztette, mig az ötödiket a középső sor
legmagasabban elérhető egyik mélyedésébe szurta be és igy ezen a magakészitette létrán gyorsan kuszott felfelé a sima sziklafalon, hol kezeivel, hol lábaival, hol meg kigyózó farknyulványával tartva fenn és egyensulyozva magát.
Ez az ut a végső menedék utja volt azon törzsbeliek számára, akiket az ellenség a sikság felől fenyegetett. Három ilyen vészkijárata volt a falunak, de halálbüntetés terhe alatt tilos volt őket máskor, mint a legvégső szükség esetén felhasználni. Ezt Panatlee is nagyon jól tudta - de azt is tudta, hogy még a halálnál is gonoszabb sors vár reá, ha a megdühödött Essat kezei közé kerül.
A csucsot elérve, a leány gyorsan haladt a homályon keresztül a következő szakadék irányába, amely Korululjától mintegy mértföldnyire szakitotta meg a hegyláncot. Ez volt a „Vizes Szakadék” - Korulul - ahová Essat kiküldte kémkedés ürügyével apját és két fivérét. Abban reménykedett, hogy itt talán megtalálhatja őket. És ha nem, akkor még mindig ott volt az el- hagyott „Griff-szakadék” - a Korulul-grif -, amelyet elérve akár végtelen időkig is elrejtőz- hetik minden ember elől, ha ugyan el tudja kerülni azt a félelmetes szörnyeteget, amelytől a szakadék a nevét kapta és amely miatt annak barlangjai emberemlékezet óta lakatlanul álltak.
Panatlee elővigyázatosan kuszott végig a Korulul szélén. Fogalma sem volt róla, merre lehet apja és két bátyja. Ezek a kiküldött kémek ugyanis néha fennmaradtak a szikla peremén, néha azonban leereszkedtek a szakadék mélyére is. Panatlee nem tudta, mitévő legyen, merre menjen. Roppant kicsinek és gyámoltalannak érezte magát igy, egyedül, az éjszaka borzalmas sötétjében. Különös zajok ütötték meg a fülét. Ezek a hangok hol a fölötte emelkedő hegylánc felől, hol meg a láthatatlan völgy irányából jöttek és egyszerre jókora távolságban egy hangot hallott, amelyet a griff-bika hangjának vélt. Megborzongott.
Aztán éber fülei hirtelen egy más neszt fogtak fel. Valami közeledett feléje a szakadék peremén. A hang a magasból jött. Figyelve megállott, abban reménykedve, hogy talán atyja, vagy valamelyik bátyja lesz. A hang egyre közeledett és Panatlee most erőlködve furta bele tekintetét a sötétbe. Nem mozdult - lélegzeni is alig mert. Aztán hirtelen egészen közelről a sötét éjszakán keresztül két sárgás-zöld tüzpont csillámlott feléje.
Panatlee bátor volt, de mint minden primitiv ember, szörnyü félelmet érzett a sötétben. Nem is annyira az ismert, mint inkább az ismeretlen veszélyektől borzadt. És ez most kétszeres megrázkódtatás volt számára, mert azt remélte, hogy atyját, vagy valamelyik bátyját fogja megtalálni és ehelyett a halál nézett vele szembe a sötétből!
Bármilyen bátor volt is, idegei nem voltak acélból. Hangos kiáltással, amely élesen vissz- hangzott a dombok között, megfordult és menekülni kezdett Korulul peremén végig. Háta mögött pedig gyorsan közeledett Paluldon hegységeinek ördögszemü oroszlánja.
Panatlee el volt veszve. A halál kikerülhetetlennek látszott.
Az oroszlán már egészen a nyomában volt - még egy pillanat és ráveti magát. Panatlee ebben a pillanatban ösztönszerüen balra fordult. Alig tett néhány lépést ebben az uj irányban, máris eltünt alakja a Korulul peremén. A meglepett oroszlán még idejében meg tudott kapaszkodni a szakadék szélén. Aztán lebámulva az alant gomolygó sötétségbe, dühös bömbölést hallatott.
*
A Korululja tövében Omat vezette társait népének barlangjai felé az éjszakán keresztül.
Tarzan és Taden mögötte haladt.
Omat hirtelen megállt egy nagy fa alatt, amely éppen a szikla mellett emelkedett.
- Először is felmegyek Panatlee barlangjához, - suttogta Omat. - Aztán felkeresem az én őseim barlangját, hogy rokonaimmal beszéljek. Nem fog sokáig tartani. Várjatok itt rám - rövidesen visszatérek. Aztán majd együtt megyünk el felkeresni Taden népét.
Nesztelenül haladt előre a szikla lábáig, majd Tarzan hirtelen megpillantotta, amint felfelé mozgott a sima felületen, mint valami óriási légy a falon. A gyér világosságban a majom- ember nem láthatta a szikla felületébe beillesztett szögeket.
Omat elővigyázatosan kuszott fölfelé, mert tudta, hogy a barlangok alsó soránál valószinüleg egy őrszem áll. De ismerte annyira népét és szokásait, hogy feltételezte, hogy az őr való- szinüleg aludni fog. Ebben nem is csalódott, de azért továbbra sem tett le az óvatosságról.
Haladt tovább, gyorsan és simán mozogva a falon Panatlee barlangjának irányában, miközben Tarzan és Taden alulról figyelték.
- Vajjon hogyan csinálja ezt? - csodálkozott Tarzan. - Semmiféle lépcsőt nem látok ezen a függőleges falon és mégis ugy tünik, mintha egész könnyedén haladna felfelé!
Taden megmagyarázta neki a szögek titkát.
- Te magad is egész könnyen feljuthatsz ugyan ezen az uton, - mondta. - Természetesen a farknyulvány nagy segitségedre lenne...
Figyelve nézték Omatot, aki éppen be akart lépni Panatlee barlangjának száján. Semmi jel nem mutatott arra, hogy valaki észrevette volna és mégis mindketten szinte ugyanabban a pillanatban látták meg, hogy az alsó barlangok szájának egyikéből hirtelen egy fej emelkedik ki. Most már nyilvánvaló volt, hogy valaki felfedezte Omatot, mert azonnal üldözésére is indult felfelé. Tarzan és Taden egyetlen szó nélkül nekiiramodtak a szikla lábának. Elsőnek az ősmajom érte el és Tarzan látta, amint felugrik és megkapaszkodik a feje fölött kinyuló legalacsonyabban fekvő szögben. Most már a majomember is észrevette a cikk-cakkos sorban felfelé haladó szöglépcsőt. Felugrott és elkapta az egyik szöget, majd félkézzel felhuzódzko- dott, amig másik kezével elérte a következőt. Aztán mikor annyira volt, hogy már lábát is használhatta, rájött, hogy igy egészen gyorsan tud maga is felfelé haladni. Taden természe- tesen jóval gyorsabban kapaszkodott felfelé, egyrészt, mert ezek a szöghágcsók nem voltak ismeretlenek előtte, másrészt, mert a kuszásban farknyulványa is segitette.
Ennek ellenére is a majomember alig valamivel maradt el mögötte. Csakhamar még nagyobb igyekezettel kapaszkodott, mert Taden feje fölött járó vazdon ebben a pillanatban lenézett és észrevette üldözőit, éppen mielőtt a hodon utólérte volna. Ekkor vad kiáltás hasitott bele a szakadék csöndjébe, egy kiáltás, amelyet azonnal száz és száz vad torok visszhangzott, amint harcos-harcos után bujt elő barlangjának száján.
A vészjelet adó ember most elérte Panatlee barlangja előtt a tornácot, ahol megállt és szembe- fordult Tadennel. Lekapva a nyakából lógó szijjra erősitett dorongját, megállt a bejáratnál és ezzel tökéletesen elzárta Taden utját.
Korululja harcosai most minden irányból nyüzsögve közeledtek. Tarzan, aki közben egy- szintre ért Tadennel, látta, hogy csak valami csoda mentheti meg őket. Gyors pillantással felfedezett egy barlangszájat, amelyet lakói vagy elhagytak, vagy még fel sem ébredtek és egy pillanat alatt már beugrott a tornácra. Kibontotta hosszu, lasszószerü kötelét és a párkányon kihajolva - olyan pontosan, amilyenre csak a hosszu gyakorlat képesiti az embert - kivetette arra a fenyegető alakra, amely éppen magasra emelte nehéz dorongját Taden feje fölé.
A kötél szára megfeszült, amig a hurok elérte célját, majd áldozata köré csavarodott és a következő pillanatban a vazdon hanyathomlok bukott le a Taden feje fölötti tornácról. A test lezuhant a kötél egész hosszuságában, majd a pillanatnyilag beálló csendben felharsogott egy rettenetes jajkiáltás, amikor a szerencsétlen halálra zuzta magát. Tarzan erejének minden
megfeszitésével visszahuzta a testet, amelyet ki kellett szabaditani a lasszó hurokjából, hacsak nem akart lemondani erről az értékes fegyveréről.
A csodálkozás és a rémület egy pillanatra megdermesztette a vazdon harcosokat. Egyikük azonban csakhamar megtalálta a hangját és szidalmazó kiáltásokat hallatva, társait is táma- dásra buzditva, a majomember felé iramodott. Ez az ember állt most legközelebb Tarzanhoz és csak ő választotta el Tadentől, aki izgatottan unszolta följebb. Tarzan felemelte a feje fölé a vazdon harcos holttestét, aztán a Kercsak-törzs him-majmainak szörnyü csatakiáltását hallatva, iszonyu izmainak egész lendületével hozzávágta a feléje kapaszkodó támadóhoz. A dobás ereje akkora volt, hogy nemcsak a vazdon vesztette el támasztékát, hanem kiszakadt a falból az a két szög is, amelybe kapaszkodott.
A két test - az élő és a halott - most együtt zuhant le a szikla tövébe és egyszerre nagy kiáltozás támadt a vazdonok között:
- Jad guru don! Jad guru don! - üvöltötték. - Öljétek meg!...
Tarzan azonban ekkor már ott állott a tornácon Taden mellett.
- Jad guru don! - ismételte az utóbbi mosolyogva. - „A rettenetes ember!” Tarzan, a rette- netes! Lehet, hogy megölnek, de annyi bizonyos, hogy nem fognak elfelejteni téged, soha!
- Nem fognak megöl... Hát ez mi? - kiáltott fel hirtelen Tarzan, amikor hirtelen két embert vett észre, amint halálos birkózásban összeölelkezve kigurultak a barlang száján a külső tornácra. Az egyikükben felismerte Omatot, a másik ugyanahhoz a fajtához tartozó, de még durvább szőrzetü férfi volt. Mindketten egyenlő erejüeknek látszottak és az is nyilvánvaló volt, hogy a küzdelem életre-halálra megy közöttük.
Tarzan természetes ösztönét követve előugrott, hogy beleavatkozzék a küzdelembe és segitségére siessen társának. Omat hörgő lihegése azonban megállitotta:
- Vissza! - kiáltotta Omat. - Ez a küzdelem egyedül az enyém!
A majomember azonnal megértette és félreállt.
- Ez itt az ugynevezett gund-bar, a főnökségért való küzdelem, - magyarázta Taden. - Nyilvánvalóan ez az ember Essat, a főnök. Ha Omat megöli őt, egyedül, minden külső segitség nélkül, akkor Omat lesz a főnök.
Tarzan mosolygott. Hiszen ez volt az ő dzsungeljének a törvénye is - Kercsak, a him-majom törzsének törvénye -, minden primitiv ember legrégibb törvénye.
Figyelmét ekkor a tornác külső párkánya vonta magára, amely felett hirtelen Essat harcosai egyikének szőrös arca jelent meg. Tarzan odaugrott, hogy feltartóztassa, Taden azonban már megelőzte.
- Vissza! - kiáltotta a hodon a közeledő felé. - Ez gund-bar!
Az ember figyelmesen nézte a két küzdőt, majd lefelé forditotta fejét, társai irányába és lekiáltott:
- Vissza! Gund-bar van Essat és Omat között!
Majd Tadenre és Tarzanra nézett.
- Kik vagytok ti? - kérdezte.
- Omat barátai, - felelte Taden.
A férfi bólintott.
- Veletek majd azután számolunk, - mondta és eltünt a tornác párkánya mögött.
A folyosón ezalatt lankadatlan vadsággal folyt a küzdelem. Tarzan és Taden alig tudtak eléggé vigyázni arra, hogy ne kerüljenek a birkózók utjába, akik tépték és cibálták egymást és hurkos farknyulványaikkal igyekeztek fojtogatni egymás torkát. Essat - hála Panatleenek - fegyvertelen volt, Omat oldalán azonban ott lógott a kés, amelyet viszont ő ki sem huzott hüvelyéből, mert ez ellentétben állott volna a főnökségért vivott küzdelem vad és primitiv hagyományaival.
Néha, egy-egy percre szétváltak, csak azért, hogy a következő pillanatban vad bikák módjára még dühösebben rontsanak egymásnak. Az egyik most elgáncsolta a másikat, de olyan szoro- san voltak összefonódva, hogy egyikük sem eshetett le anélkül, hogy a másikat magával ne rántsa. Ezuttal Essat sodorta magával Omatot, miközben mindketten veszélyesen himbálóztak a tornác nyilt szélén.
Még Tarzan is visszafojtotta lélekzetét. És egy másodperccel később - megtörtént az elkerül- hetetlen! - A két ember, gyilkos ölelésbe fonódva, átbillent a tornác peremén és eltünt a majomember szemei elől.
Tarzan elfojtott kiáltást hallatott, mert megkedvelte Omatot és fájt igy elveszitenie. Tadennel együtt odasietett a tornác párkányához és kinézett rajta. Arra számitott, hogy a derengő szür- kületben két összezuzott, élettelen testet fog látni mélyen odalenn a szakadékban - legnagyobb meglepetésére azonban egészen más látvány fogadta. A két ember néhány lábnyira alattuk vadul folytatta a küzdelmet - kézzel, lábbal és farknyulvánnyal kapaszkodva a szögekbe.
Ezzel persze megváltozott a taktikájuk is, mert most már mindegyik azon igyekezett, hogy a tapadó végtagokat lefejtse és ezzel a biztos halálba lökje ellenfelét.
Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy Omat - aki fiatalabb és ennélfogva kitartóbb volt, mint Essat - lassanként fölénybe kerül. A főnök most már ugyszólván csak védekezésre szoritko- zott. Omat izmos kezével hirtelen derékövön ragadta ellenfelét, majd messze kitartva őt a sziklától, másik kezével és egyik lábával egymás után letörte az Essat támasztékául szolgáló szögeket és ugyanakkor másik lábával erős rugást intézett gyomra felé. Essat elgyöngülve érezte, hogy a halál torkában van és ekkor megfeledkezett minden becsületről, minden küzdési szabályról és a Korululja főnökéből nyomorult féreggé változott, amely minden eszközzel - akár becstelennel is - küzd életéért.
Omatba belekapaszkodva megfogózott a legközelebbi kiálló szögben, ami még idejében meg- mentette őt a végzetes lezuhanástól. Ugyanakkor azonban farknyulványával felnyult Omat oldala felé és megragadta az ott lógó kés markolatát.
A penge álnokul villant meg a levegőben és lesujtani készült Omat hátába. De Tarzan ugyan- ugy észrevette a mozdulatot, mint ahogy észrevették a többi nézők is, akik között haragos és megvető kiáltozás támadt. Tarzan habozás nélkül, egy macska gyorsaságával siklott le a szö- geken a küzdők közé. Abban a pillanatban kapta el a szőrös farknyulványt, amikor Omatnak sikerült ellöknie magától Essat testét, akkora erővel, hogy a kitört szögeket szorongatva lezuhant és egy rövid, hátborzongató halálfélelemmel telt jajkiáltás után halálra zuzta magát.
IV. FEJEZET Tarzan jad-guru.
Mialatt Tarzan és Omat visszakapaszkodtak Panatlee barlangjának tornácára és ott megállot- tak Taden mellett, készen minden eshetőségre, ami Essat halálát követhette - a nap, amely a keleti dombok fölött járt, ugyanakkor megvilágitotta a távolban egy férfi alakját, aki messze, a bozóttal benőtt pusztaság közepén éppen akkor ébredt az uj napra, hogy tovább haladjon fáradhatatlanul egy halvány és el-eltünedező nyomon...
*
Egy ideig csönd uralkodott a Korululján. A harcosok mozdulatlanul állva, lenéztek a holt- testre, amely valamikor főnökük volt és hol egymásra pillantottak, hol Omatra és a mellette álló két emberre.
Omat hirtelen megszólalt.
- Én vagyok Omat, - kiáltotta. - Ki merészeli állitani, hogy Omat nem a gund-ja Korulul- jának?
Várt, hogy valaki elfogadja-e a kihivást. Egy-két hatalmas termetü fiatal fickó nyugtalanul izgett-mozgott és kihivóan nézegette őt - de felelet nem hallatszott.
- Akkor hát Omat a gund! - jelentette ki végül. - Most pedig mondjátok meg, hol van Panatlee és hol van az apja, meg a fivérei?
- Panatlee a barlangjában kell, hogy legyen, - felelte egy öreg harcos. - Ezt neked kell legjobban tudnod, hiszen most éppen ott állsz. Apja és két fivére elment, hogy kikémlelje Korulult. De mindezek a kérdések bennünket nem érdekelnek. Egyetlen kérdés érdekel:
vajjon Omat lehet-e Korululja főnöke, amikor szövetségben van egy hodonnal és azzal a rettenetes emberrel, aki ott áll az oldalán... azzal a rettenetes emberrel, akinek nincsen fark- nyulványa? Omat először is szolgáltassa ki ezeket az idegeneket a népnek, hogy a vazdonok törvényei szerint kivégezzék őket és akkor azután lehet ő gund közöttünk!
Sem Tarzan, sem Taden nem szólt egy szót sem. Mindketten csak álltak, nézték Omatot és várták a döntést. A majomember ajka körül mosoly játszadozott, Taden azonban tudta, hogy az öreg harcos igazat beszélt - vazdonok sohasem fogadnak be idegeneket és más fajhoz tartozó foglyokat sem hagynak életben.
Ekkor Omat megszólalt.
- Változás mindig van, - mondta. - Még Paluldon ősrégi hegyei sem látszanak kétszer ugyanannak, más-másmilyennek tünnek a szikrázó napban, az elvonuló felhő alatt, a holdban, a ködben, az évszakok változásában. A születéstől a halálig, napról-napra bennünk is állan- dóan változás megy végbe. A változás tehát Jadbenotho törvényeinek egyike... És most én, Omat, a gund, ujabb változást hozok. Azokat az idegeneket, akik derék emberek és jó barátok, ezentul nem szabad megölniök Korululja vazdonjainak!
A rendelkezést általános morgás és mozgolódás követte.
- Elég legyen a zugásból, - figyelmeztette őket az uj gund. - Én vagyok a főnök. Az én szavam a törvény. Abban, hogy főnök lettem, egyiketek sem vállalt részt. Egyesek még segitettek is Essatnak, hogy elüzzön engem őseim barlangjából, aki pedig nem segitett, az tétlenül türte.
Semmivel sem tartozom nektek. Csak ez a két ember, akinek halálát szomjuhozzátok, csak ez
