Az apa
Irta Mihail Solohov
A N N A K IRÓK, akik oly tökéletes, oly valóságos és oly művészi megjelenítői egy-egy tájnak s a táj életének, hogy ha kimondom a táj nevét, nyomban jőlidéződik az ő nevük is; az 6 nevük viszont elválaszthatatlan a tájuktól. Ha Solohov nevét halljuk, neve nyomban elénk varázsolja a Don vidékét, 8 aki a Don mentén jár, mintha egy Solohov-regényben járna.
E varázslatra csak nagyon kevesen képesek, csak az iga- zán nagyok. És Solohov ezek közül az igazán nagyok közül való.
Egyszerű parasztcsalád sarja. Már gyerekkorában vonzza a toll, — darabokat ír műkedvelők számára. Földműves és gyári munkás. Résztvesz a forradalomban, harcol a fehér kozákok ellen.
Kőműves; ügyvezető a fiatal Szovjetunió gyáraiban, intézeteiben.
Tárcái jelennek meg „Az ifjúság igazsága" című moszkvai lap- ban. S már itt, első kísérleteiben is a szülőföld, a Don-táj írója.
Fényes jövőt jósolnak a húszéves kezdőnek.
És Solohov nekifog nagy művének: ifjúsága emlékeiből, élete élményeiből és tapasztalataiból elkezdi megfesteni „A csen- des Don" monumentális és mozgalmas jreskóját. Tizennégy éven át dolgozik rajta, tizennégy éven át jelennek meg sorozatosan a regény fejezetei. S már az első részek hatalmas visszhangot kelte- nek. „Úgy éreztük — vallja egy kortárs, — fiatal irodalmunk hirtelen jelnőit és éreti lelt, egy fejjel megnevekedett."
Mi volt e siker titka ? A valóság realista ábrázolása, az a valóság, melyre mindenki ráismerhet, de cmely a művészet meg- tisztult formáiban jelenik meg, s végeredményben minden igazi realizmusnak ez a tiika.
Kritikusai Solohov „óriási meggyőző erejét" emlegetik.
Valóban : ez magának az életnek a meggyőző ereje — ugyanaz, ami a „Háború és béké"-t teszi oly monumentálissá, — az a magá- tól folyó élet, magától áradó valóság, melynek az író mintha csak tolmácsa, mintha csak rögzítője, mintegy történetírója lenne.
Persze nem történetíró — művész. Nem jotografál — alkot, ábrázol. Nem másolja: teremti az életet.
Életet teremt —.srpz..élet.nem.egyoldalú.. Solohov sem egy- oldalú író. Minden alakja külön egyéniség, egyéni sors, egyéni fájdalmakkal. A hősök az igazságot keresik, de nem eleve föltett szándék mozgatja őket: a maguk útját járják, s a maguk harcait vívják.
Ezért olyan hitelesek, ezért élnek olyan valóságos élettel.
Előfordult, hogy egy-egy doni kozák szentül hitte: Solohov róla mintázta alakját, őt irta meg. őt ? — Nem. Ezek a regényalakok nem élő emberek egyszerű másolatai. De nem is a képzelet szülöttei.
Valóságból teremtett alakok, valóságból teremtett élettel; mind külön világ; az író megalkotja s útjukra bocsátja őket, egybesűrltve bennük sok sors és sok élet lényegét, — így válnak, mint minden
•igazán hús-vér realista hős — típusokká.
A háború alatt az ötödik doni kozák gárdaezred katonái magukkal vitték s szabad óráikban lelkesen olvasták a „Csendes Don"-t: Meg kedves írójuk új könyvét: „A hazáért küzdöltek" v
ciműt. S amint súlyos harcok után a tábortűz mellett ülnek s régi kozák dalaikat éneklik: mintha égy Solohov-regény lapjairól
léptek volna elő.
* Igy fonódik össze élet s irodalom egy nagy alkotó művében és. hatásában. De Solohov nemcsak olvasóira, nemcsak népére hatolt, hanem a fiatalabb írónemzedékre is. Tanítványai, követői vannak.
Akadtak bírálók, akik úgy próbálták elkönyvelni Solohovot, mini „kozák" írót. Hanem az ő tehetsége nem fér el semmiféle regionalizmus keretei között: egyetemes értékű író. Mert a regény- író egyetemessége nem azon múlik, hogy esetleg csak egy táj, s 3 egy népréteg életével foglalkozik, hanem azon, hogy hogyan fog- ) lalkozik vele: Solohov kozákjai, Don-vidéke: kozákok és Don- vidék, de maga az orosz nép, maga Oroszország is: regénye az j orosz parasztság éposza. Ez az egyetemesség teszi érthetővé világ- j sikerét.
. A háború alatt ő is a fronton küzdött; remek haditudósításai világszerte figyelmet keltettek. Kétszeres szenvedés sugallta ezeket az írásokat: szenvedés szenvedő hazájáért, s a fiú gyásza: a németek megölték édesanyját. S a kétszeres fájdalom mellett két- szeres hit: hit népe megtörhetetlen erejében, töretlen erényeiben, s hit abban az új szociális humanizmusban, melynek már er- kölcsi magasabbrendűsége miatt is győznie kell a fasizmuson.
Népe büszke Solohovra; büszke -á és szereti. Vesenben az emberek gyakran látják őt, amint ablakában ülve dolgozik; szere- tettel elnézik, amint a papír jölé hajol, s azt mondják•: „A mi Solohovunk".
Érhet-e írót ennél nagyobb jutalom, megtiszteltetés és dicsőség?
A
KOZÁK FALU szélén fakózöld csalit; megvillan r a j t a a búcsúzó nap fénye. Nem messze a rév, ott visz át a komp a Don túlsó partjára. Nedves homokban gázolok, korhadt fa, rothadó avar illata árad a talajból. Az ösvény, mint a fölzavart nyúl csa- pása, szeszélyesen kanyarog a ligeten át. A nap duz- zadtan, vörösen lebeg az égen, s lehullik, rá a falu templomára. Mögöttem surran a kéklő alkonyat, halkan követ a bozótban.A komp a kikötőben rostokol, alatta lilán dereng a víz. Az evezők meg-meglendülnek, csikorgatják a villát.
A révész, kezében merítőkanállal, a csónak aljában
IS
kuporog, szabályos ütemben lendíti ki a mohos fenékből a vizet. Fölnéz, ferdevágású sárga szeme van, kellet- lenül dörmögi:
— Át akarsz menni? Várj, mindjárt elkészülök.
Addig oldd el a kötelet.
— Elbírunk ketten ezzel az alkotmánnyal?
— Megpróbáljuk. Este van, ki tudja, jön-e még valaki.
Fölköti a condráját, ismét végigmér, azt mondja :
•— Nem vagy idevaló, látom rajtad. Honnét jössz?
— A hadseregből.
Lelöki sapkáját, egy rándítással hátraveti haját
— feketés haj, olyan a színe, mint a kaukázusi ezüsté, — kacsint, kivillan szuvas fogsora.
•— Szabadságra? Vagy csak úgy?
— Leszereltek. Hazaengedték az évfolyamomat.
— Ugy, úgy. Szóval rendben van . . .
Az evezőkhöz ülünk. A Don hátára kap,, a part fiatal fái felé sodor. Surrog a kavicsos partszélen a víz.
A révész mezítelen, kékeres lábán vastag izomkötegek lüktetnek. Talpa kék a hidegtől, sárosan feszül a láb- tartónak. Karja hosszú, csontos, ujjai bütykösek.
Szikár, keskenyvállú alak, háta hajlott, de az evező szorgalmasan hasítja a vizet, végigfésüli, barázdát szánt benne, elmerül, fölbukkan.
Hallom a fújtató tüdő egyenletes, súlyos lihegését.
A kötött pamutingből verejtékszag, dohányszag, víz- szag árad.
Egyszerre leejti az evezőt.
— Ugy látszik, nem jutunk tovább — mondja. — Idecsapódunk az erdőhöz.-Vinné el az ördög.
A víz sodra elkapta a csónakot, nagyot lendít rajta, éles fordulóval szinte behajít az elöntött erdőbe.
Félóra múlva ott ülünk az erdő fái között. Evezőink eltörtek. Csonkjaik ide-oda csapódnak a villákban.
E
" JSZAKÁRA egy fán ütünk tanyát. A révész mellettem kuksol, lábaival átfonja az ágat. Pipázik, lassan ejti a szót, közben a magasból szálló suhogó han- gokra figyel: vadludak húznak el fejünk fölött a tompa sötétben.— Ugy, úgy. Hazamégy a családodhoz. Persze, már vár az anyád. No, gondolja, jön a fiam, lesz, aki keres rám, melegszik az öreg szív. Ugy, úgy. Persze téged nem érdekel, mit bánod, hogy az anyád Vágya- kozik utánad, keserű, a nappala, sírás az éjszakája.
Mind ilyenek vagytok, mind, bizony. Amíg magatoknak is nincs gyereketek, szívetek sincs a szüleitek fájdalmá- hoz. Pedig ha tudnátok,. mit kell egy apának, egy anyának a gyerekei miatt elviselni!
Halbontásnál, tudód, néha megsértik a hal epéjét.
Kanalazod a halászlét: ném megy, kesérű. Bizony, velem is így van. Élek, élek, nyelem a keserűséget.
Nyeldesem, kibírom, hanem néha azt gondolom magam- ban : élet, élet, mikor jön már el a te legkeserűbb véged !
. . . Te máshonnét jöttél, nem vagy idevaló, hát te aztán megmondhatod nekem: nem az volna-e a legjobb, ha kötelet kötnék "a nyakamra?
. . . Van egy leányom, úgy hívják, Natasa. Tizenhét lesz. Ugy bizony, tizenhét éves. És azt mondja nekem ez a N a t a s a : apám, nem szeretek egy asztalnál'enni magával. Ha látom a kezét, mondja, mindig az jut az eszembe : ezzel a kezével ölte meg a két bátyámat, s úgy megfájdul a szívem.
. . . Csakhogy azt már nem érti a buta libája, hogy miért lett, ami lett. Hogy értük történt, éppen csak értük.
. . . Korán házasodtam, olyan szapora asszonyt adott az Isten, akár a nyúl. Nyolc éhes szájat szült nekem, aztán ráment a kilencedikre. Öt nappal a szülés után vitte el a láz. Hanem a gyerekekből, hiába kértem, egyet se vett magához az a mindenható.
. . . Iván volt a legidősebbik. Az én f i a m : sötét- hajú,. szabályos arcú, jóképű kozák és derék munkás.
A másik fiam négy évvel utána jött, ez az anyjára ü t ö t t : kicsi, gömbölyű, a haja zsemlyeszőke, majdnem fehér, a szeme szürkéskék. Danilónak hívták, és ő volt a legkedvesebb gyerekem. A .többi, hát leányok, meg apró férgek. Ivánt a mi falunkból házasítottam, gyere- kük is lett hamarosan. Már éppen Daniiénak kerestem feleséget. Hanem akkor zavaros idők jöttek. A falum-
Irodalom, 2
IS Mihail Solohov: Az apa béli kozákok fölkeltek a szovjet ellen. Egy szép napon azzal szalad hozzám a nagyobbik, az I v á n : gyere apám, menjünk el a vörösökkel. Krisztus nevében kérlek. Mert nekünk a vörösökkel kell tartanunk.
Daniló is megpróbált rábeszélni. Sokáig kértek, sokáig csalogattak. De én csak azt m o n d t a m : ti szabad emberek vagytok, menjetek, ahová akartok. De én itt máradok. Mert nekem hét éhes szájat kell betömnöm.
. . . Erié azután elmentek.' A falu meg fegyver- kezett, ki hogyan tudott. Engem is elkaptak, hogy gyerünk a frontra. De én azt mondtam nekik: halljá- tok, emberek, én családapa vagyok, hét gyerekem hever otthon a szalmán, ha nekem végem, ki gondos- kodik a gyerekeimről? Beszélhettem is azoknak!
Kiküldtek a frontra. Nem messze a falunktól. -
. . . Egy napon, nem sokkal húsvét előtt, foglyokat hoztak. Köztük az "én Daniluskámat, az én kedves fiacskámat. A piacon á t vezették őket az őrnagyhoz.
A kozákok kirohantak az utcára, kegyetlenül kiabál- t a k : Agyon kell ütni ő k e t ! H a vége a kihallgatásnak, nincs több teketória, egy-kettőre elintézzük őket. É n ott állok, remeg a térdem,, de nem árulom el, hogy fáj a szívem az én kedves Danilómért. Látom, amint a kozákok, összesúgnak, felém bökdösnek. No, kérdik, mit szólsz hozzá, Mikisara. Ugy-e végezni kell a kom- munistákkal?
— Végezni? — mondom. — Persze, hogy végezni kell velük. Ezekkel a piszkokkal.
— No —mondják, — v a n bajonettod, állj csak oda a kijárathoz. — De közben végigmérnek, hogy figyelünk ám, Mikisára, és vigyázz a bőrödre, barátocskám, mert rosszul járhatsz ! ----
. . . Én meg állok a kijáratnál és foirog velem a világ. Isten anyja, Szűz Mária, hát valóban a tulajdon fiamat kell megölnöm? — Az irodában egyre nagyobb a lárma. Hozzák kifelé a foglyokat. Daniló az első.
— Ahogy megláttam, elakadt a szívem a rémülettől.
Feje hordóvá d a g a d t . . . és nem volt rajta bőr. Vas- tagon folyt az arcán a vér. És a fejére száradva egy vértől szivacsos kesztyű, amikor beszakították a fejét, ezzel tömték el á sebet. — Ott botorkált a folyosón.
Meglátott, felém nyújtotta a kezét. Mosolyogna, de nem tud, csupa vér az egész fiú.
. , . Tudtam : ha el nem bánok vele, nyomban.
megölnek a falumbeliek. S a kicsinyeim, szegény kis árvák, magukra maradnak az Isten széles világán.
. . . Ahogy Daniló mellém ért, azt mondta : „Apám, apácskám, isten veled". Arcán sűrűn folytak a könnyek, lemosták arcáról a vért. •—Én m é g . . . Nekem olyan nehéz lett á karom, mint egy fadarab, mozdítani se bírtam. Szorongattam a bajonettomat, azután a puska agyával rávágtam á fiamra. Ide vágtam, a füle mögé.
Fölkiáltott: uhuhuuu . . . Kezét az arca elé emelte és elesett.
. . . A kozákok teli torokból hahotáztak:
— Vágj oda, Mikisára, vágj oda, lelkem ! Nagyon gyönge szívű, vagy a te kis Danilóddal. Vágj oda, mert különben eret vágunk rajtad I • H
. . . Az őrnagy kinézett, ott állt a küszöbön, rájuk mordult, de csak úgy Jtessék-lássék, mert á szeme nevetett. A kozákok meg rárontottak a foglyokra, döfködni kezdték őket a bajonettjukkal. Nekem el- homályosult a szemem, elszaladtam, futottam, egyre messzebb, végig az utcán, de azt még láttam, hogy az én szegény Danilómat ide-oda görgetik a földön, s a strázsamester a torkába' döfi a szuronya hegyét, és Daniló már nem kiabált, már csak annyit mondott,
hogy : urrr . . .
Lent megroppantak a csónak deszkái, . mintha nyögött volna alattuk az égerfa. Mikisára lábujjával egy fadarabot halászott ki a vízből, kiverte a pipáját s azt mondta :
— Süllyed a csónak. Holnap délig itt kuporog- hatunk a fán. Enné meg a fene. — Sokáig hallgatott.
Később megint beszélni kezdett, halkan, tompán, vontatottan.
— Engem azután emiatt beidéztek a csendőrségre.
Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakánkint még mindig olyasmit hallok, mintha valaki hörögne meg fulladozna. Ugy, ahogyan akkor az én Danilócskám hörgését hallottam. Igy gyötör a lelkiismeret.
Folytatta :
— Egész tavászig tartottuk a frontot a vörösök ellen. Akkor jött Sekretyeff tábornok és mi vissza- nyomtuk őket egészen a Donon túl Szaratov kormány- zóságig. Bár családapa voltam, nem kaptam köny- nyebb beosztást, amiatt, hogy a fiaim a vörösöknél szolgáltak. Elértük Balasov városát. Ivánról nem hallottam semmit. Egyszer azután híre kelt, a kozákok beszélték — ördög tudja, honnét jutottak nyomára, — hogy Iván átállt a vörösöktől a harminchatodik kozák-
ezredhez. A falumbeliek fenyegetődztek:
— No, ha elcsípjük a Vankát, bizony fűbe harap a kezünk k ö z t !
. . . Elérünk egy faluba, hát a harminchatosok tanyáznak benne. Hamarosan kihalásszák az én Vanyámat, s megbilincselve vitték az irodába. Ott kegyetlenül elverték, aztán azt mondták nekem :
— Vidd a parancsnokságra.
. . . Ez a parancsnokság mintegy tizenkét versztá- nyira volt a falutól. Az őrnagy átadta az írásokat s azt mondta, de úgy, hogy közben nem nézett reám : nesze, itt vannak a papírok, Mikisára. Vezesd a fiút a parancs- nokságra. Nálad van a legjobb helyen. Az apjától csak nem szökik el.
. . . Hirtelen világosság támadt bennem. Meg- értettem a tervüket. Rám bízták a fiamat, mert úgy számítottak, én biztosan szélnek eresztem. Azután elfogják, s velem együtt elintézik.
. . . Bementem érte a szobába, ahol őrizték, mon- dom : adjátok át a foglyot, a parancsnokságra kell vinnem.
^-Tőlünk.ugyan viheted — felelték. — Mi közünk hozzá. - - - -
. . . Iván vállára vetette a kabátját, fölvette sapkáját, forgatta, nézegette, azután csak odahajította a padra.
. . . Elhagytuk a falut. Dombon á t vitt az út.
Hallgattunk mind a ketten. Én vissza-visszafordultam, hogy ugyan nem figyelnek-e minket. Megtettük a fele utat. Elértünk egy kápolnához. Mögöttünk senki.
Akkor Ványa hozzám fordul, s azt mondja, panaszos hangon:
— Apám, a parancsnokságon úgyis kivégeznek.
Egyenesen a halálba vezetsz engem. Még mindig nem ébredt föl benned a lelkiismeret? Még mindig alszik?
— Nem, mondtam. Nem, Ványa, nem alszik.
— Nem sajnálsz engem?
— Olyan nagyon sajnállak, fiam, hogy a szívem majd meghasad belé.
— H a fáj a szíved értem, engedj utamra. Nézd, olyan keveset éltem !. . . Térdre esett. Háromszor borult a földre előttem. Én meg azt mondtam neki: menjünk a lejtőig, ott azután szökhetsz, f i a m . . É n meg majd utánad lövök néhányat, tudod, a látszat kedvéért.
. . . És látod, kiskorában egy jó szó nem sok, annyit se tudtunk kihúzni belőle, most meg a mellemre vetette magát és a kezemet csókolta. Még két versztányit bandukoltunk. S megint hallgattunk mind a ketten.
Elértünk a lejtöhöz. Iván megállt.
— Isten veled, apám — mondta. — Ha túléljük, halálodig eltartalak. Soha-nem hallasz tőlem rossz szót.
. . . Megölelt, és nekem majd megszakadt a szívem.
Fuss, fiacskám, mondtam,-Leszaladt a lejtőn, mind- untalan hátrafordult, integétett. Jó húsz méternyire lehetett. Akkor levettem vállamról a puskámat, letér- deltem, hogy ne remegjen a karom, és meghúztam a ravaszt. Pontosan a hátába találtam.
M
IKISÁRA sokáig keresgélte a dohányzacskóját, las- san, megfontoltan tüzet csiholt s pipára gyúj- tott, cuppogva szívta. A gyújtó megvilágította az arcát. Arcizmai mozogtak, ahogy a pipát. szívta. Da- gadt szemhéja alatt keményen, bánat nélkül fénylett ferdemetszésű sárga szeme.— Megugrott — folytatta, — futott még néhány m é t e r t ; akkor kezét a hasára szorította és vissza- fordult: „ A p á m . . . m i é r t ? . . . " Elbukott. Rugda- lódzott. Odaszaladtam hozzá, föléje hajoltam. Szeme fölakadt, szája habzott, vér buggyant ki rajta. Azt hittem, vége. De még egyszer fölemelkedett. Azt mondta, hörögve: „Apám, feleségem van, gyerekem van . . ." Közben a kezem után tapogatott. Feje félre- bicsaklott. Ujjaival be akarta fogni a sebét, de a vér
átlövelt az ujjain. Hátára vetette magát, rám meredt, már alig forgott a nyelve. Valamit még szeretett volna mondani, de csak ennyit tudott kinyögni: „A-pám, a-pám, a - p á m . . A z én szememből meg szakadt a könny. „Ványa — mondtam, — Vanyuskám, ó Vanyus- kám, vedd magadra helyettem a szenvedés koronáját.
Neked mid van? Egy feleséged, egy gyereked. De nekem hét kölyköm hever a szalmán. Ha szökni engedlek, megölnek a kozákok érte, és mi lesz akkor a hét kis kölyökkel?"
. . . Ott feküdt mellettem, s egyszerre vége volt.
Fogta a kezemet. Lehúztam a kabátját meg a csiz- máját, arcát betakartam egy ronggyal, és visszatértem a faluba.
. . . H á t most ítélj, jó ember. Ennyi fájdalmat vállaltam magamra a gyerekek miatt, beleőszültem, s dolgozom értük, se nappalom, se éjjelem, hogy meg- legyen a kenyerük, ők meg úgy beszélnek velem* mint a Natasa leányom, hogy nem szeretek egy asztalnál enni az apámmal. H á t el lehet ezt viselni?
I
EHAJTOTTA a fejét. Azután fölnézett, rám nézett,> súlyos, merev tekintettel. Mögötte hajnalodott, ko- moran, ködösen. A partról, a nyárfák felől, kacsák za- varos lármája hallatszott, és1 egy nyers, hidegmarta, álomittas hang:
— Hé, Mikisára ! A kompot I
Fordította Révész György
•
xASTENEM, milyen gyönyörűséges, élet volna egy üti lakni három-négy iróemberrel, aki tehetséges és nem Irigykedik egy- másra, szeretni egymást, nyugodtan élni, művelni a művészetün- ket, beszélni róla, kölcsönösen felvilágosítani egymástl — El- képzelem, hogy valaha még ebben a kis paradicsomban élhetek.
. Voltaire leveleiből
