S z e r k e s z t i : Budai László
928-934
TÖRTÉNELEM
EGER, (UNGARIA
1987.
ACTA ACADEMIAE PEDAGOGICAE AGRIENSIS XVIII/6.
A szerkesztő bizottság:
NAGY JÓZSEF
Kelemen Imre, Lengyel Zoltánná, Nagy Andor, Nagy Sándor, Orbán Sándor, Pásztor Emil, Zám Éva
Zbiskó Ernőné
Szerkesztő — Redigit:
BUDAI LÁSZLÓ
Felelős kiadó:
SZŰCS LÁSZLÓ
BOZSIK RAFAEL
MEGJEGYZÉSEK AUGUSTINUS TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉHEZ
(Az itt közölt munka — megszabott terjedelmi korlátok miatt — lerövidí- tett változata egy nagyobb tanulmánynak.)
A Mediterranumban hajdan dicsőséggel lobogó római hatalom fáklyája az V. századra alig-alig pislákolt. Ekkorra már előrevetítette végső felbom- lásának árnyait az egykor oly szilárd Imperium szánalmassá korcsosult nyugati fele. Majd elérkezett a lehetetlen is 410. augusztus 24-én. Hiába alkudozott a várost ostromló barbárokkal, sőt hiába alázkodott meg előt- tük Róma nevében Basilius szenátor s a tárgyalásokban jártas Joannes tribunus, Alarik gótjai mégis elfoglalták az Urbs Aeternát, és három napi fosztogatás után hagyták csak el, magukkal víve rengeteg rablott kincset, foglyot, köztük még a császár testvérét, Galla Piacidiát is. A barbárok dúlta nyugat-római világ kaotikus zűrzavarából viszonylag erős, jól kive- hető kiáltássá artikulálódott a keresztényeket hibáztató vád. Többen vél- ték úgy, hogy a bajok Róma elhagyott ősi isteneinek bosszújaként törtek elő. A pogányok keresztényellenes kórusába vegyült a keresztények egy nagyszámú csoportjának méltatlankodása, hogy Péter apostol miért nem kelt püspöki székvárosa védelmére, miért hagyta az igaz keresztényeket arianu- sok martalékául esni. így össztársadalmi szinten fogalmazódott meg a "va- lami nincs rendben" feszültségteljes felismerése. Az emberek egyre erő- sebben kívántak magyarázatot, vágytak a történések miértjének tudására.
Ezzel a kihívással találta magát szemben a korszak legszervezettebb ideo- lógiai és intézményi rendszere, a kereszténység. E részről egyik válasza- dónak Orosius presbiter jelentkezett. Könyve a keresztény kor katasztró- fáinak súlyát egy sajátos, a "minden relatív" elvére épült párhuzam fel- állításával kívánta csökkenteni: a régi időkkel szembesítet máról azt ál- lította, hogy a múlthoz képest a jelen minden baj ellenére kevésbé ször- nyűséges. Az így érvelő egyházi férfiú gondolatai természetesen nem hat- hattak komolyabb meggyőző erővel. Azonban még 412-ben maga Augustinus is
_ 4 -
vállalkozott az óriási feladatra. Hippo püspöke 426-ra fejezte be nagy művét. A "Doctor Gratiae" által a középkor szellemi horizontjáról útjára bocsátott De civitate Dei szemlélete évszázadokra termékenyítőleg hatott a történelemről, a történelemben helyét kereső emberről, a társadalomról és intézményeiről töprengő európai gondolkodásra.1 Eme munkájának nehéz pontos műfaji meghatározását adni. Ennek legfőképpen a tartalmi gazdagság az oka. A műből végkicsengésében az apologetika hangzik ki dominánsan, de mellette erősek az egyéb felhangok köztük a történetfilozófia is, amire különösképpen kívántunk odafigyelni, hogy összeállíthassuk Augustinus történetszemléletének legsajátabb jegyeit, summázva annak tanulságait, méltatva értékeit. Bár hasonló igénnyel már jelent meg igen gondolat- gazdag írás magyar szaklapban, mégis úgy tűnik, az ott közölt megállapí- tások még hagynak némi teret néhány visszafogott igényű, szerény megjegy-
2
zésnek. Anélkül, hogy az avatott filozófiatörténészek köreit zavarni szándékoznánk, mégis kiindulásként el kell mondani, hogy Augustinust nem látjuk annyira görögül gondolkozónak, mint az említett tanulmány, mégha egyes német szerzők ezt vallják is.3 Sokkal inkább helyénvalónak véljük Vidrányi Katalin megállapítását elfogadni, aki rámutat, hogy a neoplato- nizmus, kiváltképpen a keresztény platonizmus teljes mértékben sohasem vált Augustinus sajátjává.4 így kissé töprengnünk kell még azon állí- tás jogosságán is, hogy egyházatyánk történetszemlélete pusztán csak sa- játos mixtúrája lenne a hellenizmusig húzódó görög filozófia vonulatának és a zsidó vallási történetlátás, világmagyarázat találkozásának. Többről van itt szó, mint egy sajátos amalgámról, mert ez esetben új vegyület született. Már csak azért sem érezhetjük akár felében is görögnek az au- gustinusi világképet, mert a görög filozófia történetszemlélete a po- liszválság korában még nem gondolkodott történelmi idődimenzióban, s ezen a látásmódon nem immanens fejlődés eredményeként lépett túl, ekként a végeredmény sem lett tisztán görög jellegű. Augustinus szellemi találko- zása így már olyan filozófiával esett meg, amely tartalmában nem csupán Hellász gondolatainak örököse volt. Elemzendő szerzőnk szemléletének kia- lakulásához döntőbb mértékben a zsidó-keresztény történetszemlélet járul hozzá. A zsidó történetfelfogás megindult, hogy túllépje az antikvitás ciklikus szemléletét. A "választott nép" Messiását várva, őrizve hagyo- mányait ugyan, de mégis a múlt visszavágyása helyett a megígért jövő felé
tekintett, a múlt már az ősszülők elkövette bűn miatt is vesztett súlyá- ból, s kap itt így nyomatékot a jövő. A zsidóság bekapcsolta az időt és az istenfogalmat a történelemalakító tényezők sorába. A görög felfogással szemben, — ahol Piatonnái az isten változhatatlan, Arisztotelésznél meg nem is teremthetett — a bibliai istenfogalom aktív részese az időnek és a teremtésnek, olyannyira, hogy evilági beavatkozásait egymás után rögzí- tették a hagyomány megőrizte szentkönyvek. A keresztény időszemlélet vi- szont eltér a zsidókétól is. Felfogásuk szerint ugyanis a megváltás már beteljesedett, s ez egyértelművé teszi a jövőt. Másrészt a keresztény né- zet világosan megkülönböztette isteni attribútumként az örökkévalóságot s az időt } mint puszta teremtményt. A történelmi idő két fő szakaszává a megváltás előtt és után lett.5 Nyilvánvaló tehát, hogy a görög filozó- fiai és a zsidó vallási világmagyarázat örökségének egymásra találása még nem szülte volna meg Augustinus történetszemléletének alapjait, ha nincs ott a keresztény világszemlélet nóvuma. Ez utóbbi a domináns szál szer- zőnknél, bár a görög vonalnak is nyoma lelhető. Ez utóbbi jelenléte nem elvi engedmény volt, hanem sokkal inkább csak kifejezési eszköz, amely csak ott és addig alkalmaztatott Augustinusnál, amíg nem csorbította a vallás axiómáit. Ennek az a magyarázata, hogy bár a kereszténység kihí- vást jelentett a pogány-filozófiai gondolkodás számára, mégis tény, hogy az egyház nagy múlttal és kiforrott magasrendű értékekkel bíró tudományos gondolkodást magáénak mondható korban jelent meg — a hagyományostól elü- tő elvárásokkal és emberi viselkedésmódjával — olyan időben, amikor a körülmények rendszerint kedveztek — új tanítások követőkre találásának.
Augustinus ezt a viszonylag egységes komoly értékrendszert nem negligál- hatta, sőt inkább saját maga hitét, teológiai nézeteit kellett egyértel- műen és a művelt pogány emberek számára is elfogadható és érthető stílus- ban megfogalmaznia.
A címből kiindulva első pillantásra következetlenségnek tűnik, ha Au- gustinus történetszemléletének konkrét szöveghelyeken alapuló elemzését a világ teremtésénél kezdjük. Valójában azonban csakis így járhatunk el, ha ki akarjuk mutatni, miként kapcsolódik szerves egységbe az üdvtörténet és a valóságos emberi történelem. Enélkül ugyanis nem érthetjük meg szer- zőnk századokra élénken kisugárzó nagy vívmányát, azt, hogy az említett két elem ötvözésével miként szabadította ki a politikai teológiai Lactan-
- 6 -
tius és Eusebius által megásott verméből az egyházi gondolkodást. Augus- tinus a bibliai hagyomány értelmében vázolja az emberi történelem elő- feltételeinek létrejöttét, azaz a Földnek mint színtérnek, az embernek mint szereplőnek, valamint az egyéb élőlényeknek mint az ember létfenn- tartását biztosítani hivatott tényezőknek az Isten által történő megalko- tását, azaz teremtését. A teremtés mozzanatainak vizsgálatában — átte- kintve a hat, illetve hét nap eseményeit, s azok szimbolikus értelmezését adva — külön, kiemelten szól az angyalokról. Ennek az az oka, hogy — szerzőnk nézete szerint — bennük mintegy a kétféle szeretet által meg- osztott emberiség majdan lefutandó útja összegződik. Az angyalok közül is csak egyesek maradtak hűek teremtőjükhöz, mások pedig elfordultak tő- le. Két csoportra különülésüknek oka az, hogy lelkűknek egyik fő eleme, akaratuk rossz irányba tévedt. Ez utóbbiakat Isten büntetésként a pokolra vetette. Augustinus szerint ezt örökíti meg jelképesen a Szentírás, ami- kor arról szól, hogy az Úr "... elválasztotta a világosságot a sötétség- től"6.
A teremtett lények — köztük a földi élővilág tagjai — hierarchiku- san -rétegzett rendszert alkotnak. Az abban elfoglalt helyüket Isten jelö- li ki: "A teremtmények közül ... az élők előbbre valók az életnélküliek- nél, valamint a nemző vággyal bírók azoktól, akik azt nélkülözik. Továbbá az érzők felülmúlják az érzéknélkülieket".7 Miután felvázolta ezt a többszintes tablót, rámutat, hogy itt nem statikus, minden területen min- denkor abszolút érvényű minősítésről van szó, az egyes létezők itt nyert értéke nem minden vonatkozásban örök, minthogy gyakran módosítja azt az emberi szükséglet éppen aktuális igénye, az "akkor és ott" hasznosságának relatív mércéje. Itt valójában szó sincs az eredeti rendszer felbomlásá- ról, sokkal inkább egy új aspektus belépéséről. így az isteni eredetű te- remtményi tökéletességet tükröző értékrend mellé teljesjogú paralell vo- nulattá nőtt fel egy másik, az emberi érdek nézőpontjából megfogalmazott, a gyakorlati hasznosságot tükröző klasszifikáció. Az említett új néző- pont feltűnése nagyjelentőségű mozzanat, mivel elismeri az ember jogát a természet javainak korlátlan felhasználására. Az ember efféle tevékenysé- ge útjából elhárít minden akadályt azáltal, hogy érdekeit nem korlátoz- tatja a természet értékrendjével. így világossá válik, hogy Augustinus szerint az emberi élet gyakorlatában — az anyagi javak tekintetében -
egyáltalán nem törvényszerű, nem is követelmény a használati érték mege- gyezése a teremtmény! tökéletesség értékszintjével. Szellemesen jegyzi meg, hogy az ember nem egérrel, hanem gabonaneművel telten szereti látni kamráját, ámbár tudjuk, ez előbbeni lény áll a léthierarchia megasabb fo- kán. Különösen kedvező lehetőség kínálkozik itt arra, hogy Augustinus ér- telmezésének általános kérdéseihez tegyünk némi kitérőt, nevezetesen a görög filozófiai hatás túlzott mértékű hirdetéséhez. Ha ezt a nézetet vallanánk, citálhatnánk máris Arisztotelészt, s mondhatnánk: íme, őt fo- galmazza újjá egyházatyánk. Csakhogy, maga Augustinus teremt világossá- got, amikor megjelöli a Biblia egy textusát, mint fejtegetéseinek elméle- ti alapját.^
A földi lények eddig vizsgált rendszerének legfelső szintjén az ember áll, akinek lényegét a neoplatonizmus tanításainak szellemében fogalmazza meg. Az emberben így sajátos kettősség tűnik fel, mivel lélek és test egységéből áll. A lélek — aminek egy-egy oldala értelem, emlékezet, aka- rat — az angyalokhoz teszi hasonlatossá, a test viszont az állatokhoz.
Ez utóbbi nem peioratív, becsmérlő megállapítás, hanem az Augustinus ál- tal vázolt "természet rendje" szerint való klasszifikálás. Az ember esze- rint ugyanis híd a földi világ és a menny lakói között, ő az, aki egy- szerre viseli két szféra jellegzetes jegyét, mivel az Isten, "... termé- szetét mintegy középnek teremté az angyalok és az állatok között". Nagy gondot fordít arra, hogy a két fő emberi alkotórész egymással való kap- csolatát bemutassa. Emiatt tisztázza a lélek és a test egymáshoz való viszonyát. Legfontosabb alapelv az előbbi dominánciája. Mint említve volt, az ember a test szerint az állati lényekkel hasonlatosságot mutat, ezért a testre is érvényes a megállapítás: "De mivel az ember eszes lé- lekkel bír, mindazt ami vele és az állatokkal egyaránt közös, alárendeli
q
az eszes lélek békéjének...". Kiderül azonban, hogy a test szónak ket- tős értelme van nála. Szűkebb értelmezésben a test csak rész, tágabban pedig a teljes egész: a szűkebben vett jelentés szerinti emberi test és az emberi lélek összessége. Értelmezésében a Bibliára támaszkodik, amint az a XIV. könyvbeni hivatkozásból kitűnik: "Testnek nevezi ugyanis (ti. a Biblia) nemcsak a földi és halandó lények testét, ... hanem ezenkívül is sokféleképpen él e név jelentésével, mely ... gyakran magát az embert is, vagyis az ember természetét testnek nevezi, az egészet véve rész he-
- 8 -
lyett."10 Kiviláglik, hogy ilyen megkötés esetén a testiség bűne tehát nem szűkül Augustinusnál az érzékiség, az élvhajhászat jelentésére, hanem olyan cselekedetek összességét kell alatta értenünk, amelyek az Istentől való elfordulás jegyében mennek végbe. Erről való elmélkedése közben idé- zi Szent Pál egyik levelét: "A testnek cselekedetei .. ezek .. házasság- törés, paráznaság, szemtelenség, bujálkodás, bálványimádás, bűvölés, el- lenségeskedések, versengések ... haragok, visszavonások, irigységek, gyilkosságok."11 Végső soron ez a felfogás arra mutat rá, hogy Augusti- nus megszünteti az emberben a jó és a rossz dualizmusát ezáltal, hogy a bűnre való hajlam letéteményesének bélyegét nem süti rá a testre. Rend- szeréből egyértelműen kitűnik, hogy a rossz okozója a lélek egy részének, az akaratnak az eltévelyedése. A test tehát mint fizikálisan létező embe- ri rész — rehabilitálva lett. Ezzel az emberfelfogással kétségkívül na- gyot lépett előre, mivel mintegy legitimálja a test szükségleteinek kie- légítését, mi több, még szükségesnek is mondva. Ezzel a fejtegetéssel századokra alapozta meg az emberi természet értelmezésének keresztény felfogását. Az emberi lényeg legdöntőbb oldalának az akaratot tartja. A szabad akarat adományával az ember már teremtése alkalmával felruházta- tott. Ez "... az első szabad akarat ... abban állott, hogy lehetséges
12
volt neki nem vétkezni, de lehetséges volt vétkeznie is" . Az ember eredendően jó, bűnbe nem Istentől kapott természete viszi, hanem saját akarata, amelyet szabadon irányít. "Tudom továbbá, hogy akiben rossz aka- rat keletkezik, abban olyasmi történik, ami nem történne meg, ha nem akarná."13 Sajátos az az indoklás, ahogyan az akarat rossz irányba for- dulását magyarázza. Nem eredeztetheti az emberi természetből, hiszen azt Isten teremtette, s mivel jó, csakis jót teremthet. Ezért is alkotja meg definícióját a rosszra, amely szerint az nem egyéb, mint a jó hiánya, te- hát ha hiány, nem létezik, így nincs is teremtve. Ezúton leszámol a ma- nicheizmus szemléletével, a rossz nála már nem lehet eleme a világmagya- rázatnak. Végső okfejtésében mégis a teremtés egy sajátosságához érkezik el: "... a gonosz akarat nem azért keletkezik, mivel természet, hanem azért, mivel a természet semmiből teremtetett". Ezután azonban rögtön vé- gét is szakítja a vizsgálódásnak, kimondván, hogy "... a gonosz akarat létokát nem kell kutatni". Az okfejtésben a meggyőzés itt már szinte szépirodalmi hasonlatokkal érvel. A rossz akarat okozza tehát az emberi
bűnt. Az emberi bűn keletkezésmechanizmusa nem egyéb, mint az isteni ér- tékrend megszegése. Ugyanis az ember számára egyetlen abszolút érték le- hetne valójában, — ami a létezők hierarchikus rendszerében elfoglalt helyéből következne — ez pedig nem más, mint az Isten. így írja: "... az eszes teremtményeknek nincs más java, mely által boldog lehetne, csak Is- ten". H Tehát az ember ott és akkor követi el a bűnt, amikor értékvá- lasztásában a "... természetek fokozatainak rendjével ellentétben a leg- főbbtől a kisebbhez megy át". A cél ilyen sajátos deminűciója akkor következik be konkrétan, amikor az ember az anyagi javakat, azok megszer- zését emeli önmaga legfőbb értékévé. Az anyagiakhoz való helyes viszonyt a léthierarchia ember számára rendelt szintjén ható — isteni eredetű - természeti törvény szabja meg. E törvény funkcionálása szorosan összefügg az augustinusi béke fogalmával. Az Augustinus által vázolt rendszer min- den fokán a béke a kulcstényező. Bár ő itt a "pax" szót használja, a fo- galmi tartalmat talán az "otium" jelentésének hozzáadásával fedné ponto- sabban. Az augustinusi béke sokkal magasabbrendű, sokkal általánosabb fo- galom, hogysem azt csak a fegyvernyugvásra szűkíthetnénk; jelentéstöbble- te más szövegrészekre vonatkoztatva fedhető fel teljesebben. Legtömöreb- ben úgy foglalhatnánk össze a gazdag árnyalatú jelentést, hogy a béke szerzőnknél olyan állapot, amelyben minden létező a számára megszabott természeti és isteni törvények értelmében funkcionál (tehát a részére ki- jelölt léthierarchiabeli szinten és az ott jellemző törvények szerint).
Ez a békének csak az általános megfogalmazása, azonban a teremtmények egy-egy szintjén más-más módon, formában konkretizálódik. Egy magasabb szférában jelen van ugyan az alsóbbra jellemző béke, de csak alárendelt szerepben, mert fölötte az illető magasabbrendű béke uralkodik. A földi lények között legfölül az ember található, ő a lélekkel bíró eszes lények csoportját képezi. Ezen fokozaton belül meglehetősen összetett a helyzet.
Szerzőnk alapként kimondja: "És mivel, míg a halandó testben zarándoko- lunk a test vagy lélek, vagy mindkettő békéjét a halandó és a halhatatlan Isten között fennálló békére kell visszavezetnünk.""^ Itt a meghatározó tehát a transzcendencia irányába mutató "béke", aminek tartalma "... ren-
17
des engedelmesség a hitben". Ennek alárendelten létezik az eszes lé- nyek szintjén belül, egy "horizontális" irányban érvényes béke is, amely
"... az ismeretek és a cselekedetek összhangja". A nemre mint összességre
- 1 0 -
jellemző béke alatt áll az emberben mint egyedben létező béke, ami a "lé- lek és a test közötti béke". Ezután létezik a test békéje, az pedig a
"... részek rendezett mérséklete". Mindez a békék sajátos koncentrikus köreinek tűnik. Mindegyik béke sajátos funkciófogalom. Az emberek szint- jén tehát a helyes cselekedet és helyes tudás egymásra vonatkozása adja a békét. Ezt kell tehát megvalósítani a lélekből és testből álló embernek, csakhogy az utóbbi "alkotórész" közös a megelőző szféra teremtményeivel, akik az "ész nélküli párák", az állatok. Az összekötő közös alkotóelemen keresztül átemelődik az alsóbb szint békéje is fentre, de csak erősen alárendelt szerepben, s csak akkor erősödik fel, s uralkodik el teljes- séggel egy-egy emberen, ha akarata megromlik. Az akarat romlása Augusti- nus szerint a természet rendje ellen való vétés. A természet rendje sze- rint viselkedő ember "... a jövőre ígért örökkévalóság után eped, a mu- landó földi tárgyakat pedig csak mint vándor használja, nem pedig hogy
1R
általuk elvonassék Istentől". A földi javak tehát az emberek életében feltűnhetnek eszközként és célként is. Az igaz akaratú ember számára a javak pusztán az eszköz szerepére korlátozódnak. Tehát: biztosítaniuk kell az ember létfenntartását. Ezt azonban nem értelmezhetjük valamiféle aszketikus vegetálásnak. Bizonyíték erre a következőkben idézett szöveg- hely, melyben a javak felhasználási célját nyíltan, s annak mértékét, fo- kát pedig burkoltan közli: "hogy általuk megerősíttessék (ti. a test), hogy e romlandó és lelket nehezítő test terheit ne súlyosbítsa, hanem, 19 hogy velük inkább könnyebben megküzdhessen". Ezáltal kell felszabadí- tani a köznapi gondok alól az akaratot, hogy az a lehető legnagyobb mér- tékben fordulhasson Isten felé. Amikor azonban már túl megy a törekvés a megélhetés biztosításának körén, s a javak és fogyasztásuk mintegy öncél- lá válnak, akkor már a szerzés kapzsisága állott be, s a cél Isten he- lyett maga az ember lett. Ez az augustinusi gondolatrendszer logikája szerint tehát az ember romlását okozza. Tömören le is írja az ilyen ember helyzetét: "És így a ... természet javát helytelenül szerető, habár el is 20 éri, ami után vágyakozik, ő maga lesz rossz a jóban..." Tehát a gaz- daságnak és produktumainak feladata az ember zavartalan megélhetését biz- tosító szükségletek kielégítése. Mindebből látható, hogy Augustinus fej- tegetése már főbb vonalaiban előlegezi a középkor gazdaság-szemléletének több jellegzetes gondolatát: legszembetűnőbben a beágyazott gazdaság képe
vázolódik elénk. Érdekes jellegzetesség, hogy a fogysztás, de különösen a birtoklás határait nem kívánja konkrétabban kijelölni. Ehelyett a mérté- ket az emberen belülre helyezi, s így emiatt már nem is a szerzett javak mennyisége eredményezi az ember rosszá válását, hanem csakis a megromlott emberi akarat miatt rossz irányt vett szeretet, amely végső céljait a földi javakban találja meg. így fogalmazza meg: a "... haladó életünk fenntartásához szükséges dolgoknak mindenkire nézve egy a használata, a használat célja azonban igen különböző". Nincs már nyoma a vagyon, a bir- tok nagyságát kritizáló bibliai erélyes hangnak. Új modus vivendi szüle- tett: a tulajdon bármilyen nagysága esetén is lehetősége van a helyes akaratú gazdagnak Isten Városa polgárává válni. Ezáltal ügyesen legiti- málja a vagyonos embert is: nem kell felosztani tulajdonát, neki nem ta- nácsolják már ezt, mint újszövetségbeli sorstársának. Ez a felfogás az akkori időmetszetben teljesen megfelelt az uralkodó osztályba tartozó ke- resztényeknek, s akkor — de később pedig majd méginkább — a birtokban fokozatosan, egyre nagyobb mértékben gyarapodó középkori egyháznak. Mind- ez persze beépül abba a nagy összefüggésbe, hogy a földi javakat csak szükségből kell felhasználni és birtokolni. Csakhogy a gondolati keret az utókor szemében könnyen elhalványulhat.
Augustinus az emberi lényegről értekezve még nyomatékkal jelenti ki,
21
hogy az ember nem elszigetelt, magányos, hanem társas lény. Ennek kapcsán részletesen szól — kezdve egészen a teremtéstől — az ősszülők- től leszármazó emberiség közösségekké szerveződéséről, s az annak követ- kezményeként létrejövő intézményekről és azok működéséről. E gondolatkör érdemi kibontása előtt azonban egy fontos megjegyzéssel él. Figyelmeztet, hogy az emberiség útjának alakulása nem érthető meg az angyalok sorsának ismerete nélkül, mivel egyrészt e két teremtménycsoportnak a léthierar- chiában elfoglalt saját szintjén legfontosabb eseménye egy tartalmában azonos folyamat, egy belső divergencia létrejötte, másrészt pedig az em- lített esemény azonos ok miatt is következik be. Az említett azonosságok- nak az az ontológiai alapja, hogy az emberekben és az angyalokban van kö- zös tényező: a lélek. Az egységet képviselő lélek pedig egyazon tulajdon- sággal lett felruházva a teremtő által. így a lélek működjék is a létte- remtmények bármely szintjén, mégis csak ugyanazon megnyilvánulásokra ké- pes, az általa végrehajtott, az általa vezérelt azonos tettek mögött azo-
- 12 -
nos ok rejtezik. Tehát — mint mondottuk — a két szint lényeit a lélek hozza közös nevezőre, s ezért a két szint eseménysorát végeredményben a lélek mint olyan összefüggő, egységes megnyilvánulási folyamataként lehet s kell tekinteni. Mindezek miatt az angyalok körében történtek előlegezik az emberiség legfontosabb eseményét. A lélekkel bíró legmagasabb rendű teremtmények szintjén elkülönült tehát két tábor, s ugyanez fog megismét- lődni, illetve folytatódni az emberek között is. Mindezt nem két elszige- telt aktusnak tekinti — az élőbbén mondottak alapján — , hanem kifeje- zetten hangsúlyozza a köztük levő folytonosságot, azonosságot, mondva, hogy két megoszlás valójában a kezdet — folytatás alaki formájában egyetlen tartalmi egységet alkot. Ezért az emberiségen belüli polarizáló- dás során keletkező csoportok csak a jelenség'szintjén különállóak, lé- nyegükben azonban integráns részei a megfelelő előjelű már létező égi tá-
22
boroknak. A kapcsolatrendszer eme pontos körülírása korántsem vélet- len, s nem is apró szőrszálhasogató fejtegetés. Valójában az a jelentősé- ge, hogy bizonyítja Augustinus tudatos távolságtartását a platonizmus rendszerétől, látjuk, mennyire tart annak következetes átvételétől. Ezért óvakodik attól, nehogy a mennyei ideák földi tükröződésének tűnjenek az emberi csoportok, ezért vonja őket egyben az angyalok társaságaival. Csak ezek előrebocsátása után kezdi meg az emberiség történetének tárgyalását.
Felfogása szerint az ember a teremtés aktusában kerül bele Ádám személyé- ben a világba, de a történelem küzdő részesévé csak a bűnbeeséssel vá- lik. Augustinus kifejti, hogy maga Ádám sajátos, képletes preformája volt 23 a tőle leszármazó emberi nem majdani történelmének. Az Ádámban még csak körvonalazott előtípusok gyermekeiben fognak majd önálló, kifej- lett egységekként megjelenni: "... mindkét ágnak külön atyja lett: Kain és Seth, kiknek az írás által megemlítendő fiaiban a két város világosabb OÁ jegyei kezdtek mutatkozni a halandók között." Az eddigiekből máris előtűnni látjuk az augustinusi gondolatrendszer egyik fontos pillérét: az emberiség közös őstől való származtatását. Ez fontos eleme a világtörté- nelmi látásmód irányába való haladásnak. Ezelőtt a görög s a római histó- ria nehezen tudott valamit kezdeni a barbárokkal. Annak ellenére, hogy már Hérodotosz művének nagy vívmánya a barbár emberként való felfogása, ez a szemlélet mégsem tágul az emberi nem egységének gondolatává. Augus- tinus megteszi az addig hiányzó lépést, nála az emberek már valós egysé-
get alkotnak. Ezt két oldalról igyekszik bizonyítani. Egyrészt erősen hangsúlyozza a közös őstől való leszármazást mint az egység biológiai- genetikai mozzanatát, valamint ennek az emóciók szintjén a rokoni szere-
25
tetben megnyilvánuló kohézióteremtő reflexióját. Másrészt még ráépít erre az alapra egy spiritualis-transzcendentalis egységképző szintet is:
Isten országának bármely nemzet polgára tagja lehet, ha akarata igaz. így nyilatkozik: "A Mennyei Város földi vándorlásában minden népből szólítja polgárait s minden nyelvből gyűjti a zarándokközösséget...". Figyelemre méltó, hogy az utóbbi egységbizonyító tényt már a megváltás előtti időkre is érvényesnek jelenti ki, megengedvén, hogy Jézus előtt a választott né-26 pen kívül máshol is voltak az égieknek tetsző igazak. Összességében az emberiség egységét egyrészt az Istentől eredt közös természettel, más- részt az egy őstől való leszármazással s az ebből adódó rokoni szeretet- tel, és végül az üdvözülés minden emberre kiterjedő — nemzeti hovatarto- zástól független — lehetőségével argumentálja.
Az Augustinus gondolatait rögzítő szöveg leggyakoribb eleme a "civi- tas" szó, a teremtésről és az emberiség történetéről szóló fejtegetései erről a pillérről ívelnek magasba. Részint a sokszori előfordulás ered- ménye, hogy e kifejezés hangalakja mögé a jelentések oly széles skálán mozgó árnyalatcsoportja sorakozott fel. így a Civitas Dei analizátorainak figyelmét az említett szó fogalmi tartományának tisztázása, elemzése kö- tötte le. A vizsgálódók — bár jórészt külön-külön — felszínre hozták az esetleg elképzelhető értelmezési lehetőségek szinte minden válfaját. A vélemények táborában leginkább két góc jegecesedett ki. Az egyik a civi- tas fogalmat igyekezett csak az állam értelmében tekinteni, a másik pedig hangoztatta a szó társadalom, közösség értékű jelentését. A 20-as évekre így megdőltek azok a nézetek is, amelyek a Civitás Deit egyértelműen az egyház, a Civitas Diabolit pedig az állam fogalmának augustinusi szino-
27
nimájaként ítélték meg. Valójában sokkal inkább arról van szó, hogy a
"civitas" kifejezés más-más szöveghelyütt nem mindig ugyanazt a jelentést hordozza: egyszer egyértelműen a társadalom, máskor világosan az állam jelentésértékében áll előttünk. A könyv több helyén teljesen nyilvánvaló- an mutatkozik meg, hogy a szerző gondolkodásában a "civitas" leginkább társadalom, közösség értelemben használatos az értelmezéseknek ezt az egybefonódását, látszólagos egybejátszását bölcselőnk szépirodalmi jel-
- 14 -
legű termiológia kezelése okozza, minthogy az Augustinus társadalomelemző nézeteinek fókuszában álló "civitas" kifejezés látszólag következetlen használata mögött valójában egy stilisztikai eszköz tudatos alkalmazása húzódik meg. Szerzőnk ily esetekben ugyanis a metonimia lehetőségével él, részt emelve az egész helyére. A magyarázat ilyetén való megkísérlésére maga bölcselőnk jogosít fel, amikor egyhelyütt — éppen Vergiliusra hi- vatkozva, sőt még tartalmilag is idézve őt — , beszél az ilyen alapon
no
történő megnevezések jogosságáról. A mennyei események fejtegetésekor
— a már elemzett angyali csoportok létrejöttéről beszélve — egyértelmű- en társaságot, társadalmat, közösséget jelent a civitas. Ugyanúgy értendő akkor is, amikor az emberi nemen belül létrejött két nagy közösségi pólus fejlődéséről szól. Az emberi társadalom Augustinus szerint — bár az an- gyaloktól eltérő időben jön létre — nem egyéb, mint a jó és a rossz lel- kek égben már meglevő táborainak földi kiegészülése. így az emberi közös- ség is kettős létű társadalom, a jók és a rosszak együtteséből áll. Ez a két minősítő kifejezés — mint az előbbiekben már láttuk — az emberek akaratára s az általa vezérelt szeretetükre vonatkozik. E két ellentétes csoport a földi élet során mindvégig egybefonódva, elvegyülten él együtt, nem pedig láthatóan elkülönült, egymással farkasszemet néző ellenséges táborként. Bölcselőnk kifejezetten hangsúlyozza, hogy a frontvonalak a földi lét során nem láthatók. Ennek a kevert, "mixtim" létezésnek okát is megtudjuk. Annak ellenére, hogy a két tömb legtöbb vágyai egymással el- lentétesek, sőt kibékíthetetlenek, mégis bizonyos dolgokban — már csak azonos természetük miatt is — egymással megegyező módon járnak el.
Összességében azt mondhatjuk: ama két embercsoport — Isten "városának"
földi polgárai és az ördög "társaságának" evilági tagjai — között az el- lentét és az érdekegyezés elválaszthatatlan, dialektikus viszonya áll fent. A kérdés csak az, miben is áll az azonosság, és miben a szembenál- lás mozzanata. Bombasztikus — és bölcselőnk gondolatait végletesen else- kélyítő — megoldás lenne azt felelni, hogy az egyezés nyilván a köznapi értelemben vett kevésbé lényeges, az ellentét pedig a "lényeges", "fő"
dolgokban mutatkozik meg. A megoldást egy eddig nem nagy figyelemre mél- tatott szöveghely adja meg, egyetlen mondatba tömorítvén az eltérés moz- zanatát: "Mivel azonban a földi városnak oly bölcsei voltak, kiket az is- teni tanítás nem helyesel ..., így történt, hogy a mennyei város nem bír-
hatott a földiével közös vallási törvényeket, ebben tehát kénytelen volt 29
attól eltérni..." Tehát a vallási kérdések, pontosabban az igaz Isten iránti feltétlen vonzalom, köteles szeretet és maradéktalan hűség az, amiben nem lehet engedményt tenni, az igazak részéről. Augustinus nem egy sajátos, csak verbális szinten megvalósuló "imitáció Christi"-t köve- tel, hanem mindenben a legteljesebb engedelmességet az isteni törvények- nek, így tehát az Istentől eredt természeti rendnek is.
Az eltérés bemutatása után feltárja az azonosságot is. Van egy olyan szektor, ahol mindkét csoport érdekei — ha teljesen nem egyeznek is meg
— szinte infinitezimális mértékben térnek csak el bizonyos határokig. E téren indokoltnak látja a legteljesebb együttműködést. Szerinte Isten
"városa" a "... földi város törvényeinek — melyek szerint a halandó ja- vak kiszolgáltatása végeztetik — engedelmeskedni nem habozik, hogy így
... a hozzá tartozó ügyekben is fenntartassák az egyetértés mindkét város között"."50 Erre utalva írja: "... mindkét város egyaránt él a földi ja- vakkal vagy kínzatik a földi bajokkal"."5'1' így tehát az a képletes asszimptota, melyhez mindkét embercsoport érdeke simul, nem egyéb, mint az anyagi javak s a velük kapcsolatos kérdések. Ez utóbbiak az anyagi ja- vakhoz fűződő emberi viszonyok egy-egy sajátos aspektusát adják. így ide sorolandó a termelés megszervezésének, elsajátításának, elosztásának és felhasználásának köre is. Itt került leginkább közel annak, meglátásához, amit a mai tudományban redisztribűcióként divat emlegetni. (Külön jelleg- zetesség, hogy az állam létrejöttének egyik okát, illetve az állam egyik feladatát is ebben látja bölcselőnk.) Az anyagi javak egyforma szüksége az emberi természet azonosságából fakad, pontosabban annak egyik részé- ből: a testi szférából, a test szintjén honos béke fenntartásának termé- szettől rendelt szükségességéből. Ez a béke pedig — a szűkebb értelemben vett — test kívánságainak kielégítése útján, elsősorban az anyagi javak felhasználásával érhető el. Azonban az egység már nem áll, ha az anyagi javakat felhasználó emberek motivációját vizsgáljuk. Kiderül, testük mű- ködésének zavartalanságát nem azonos célból akarják az egyes individumok.
Augustinus kijelenti: "a ... halandó életünk fenntartásához szükséges dolgoknak mindenkire nézve egy a használata, a használat célja azonban
32
igen különböző. Másutt: "A jók ugyanis arra használják a világot, hogy az Istent élvezhessék, a rosszak ellenben arra akarják használni Is-
- 16 -
tent, — ha mégis hiszik — hogy a világot élvezhessék..."33 Láthatjuk, az eltérés csak mentális síkon, a lélek és az akarat régióiban fedezhető fel. Egy embernek az általa bírt javak mennyisége még nem adja meg valódi karakterisztikáját, mint azt már a gazdaságról vallott nézeteknél láttuk.
Ez tehát — kissé továbbgondolva — úgy értelmezhető, hogy szerzőnk az egyes ember esetében egyáltalán nem azt látja determinálónak, amit mai fogalmaink szerint osztályhelyzetnek nevezünk, nála ez mintegy "másodla- gossá" sikkad.
Hasonlót látunk, ha a társadalom tagozódásáról vallott nézeteit - tömöríteni kényszerülvén csak a szolgai állapotról alkotott gondolatait - vizsgáljuk meg. Szerinte a szolgaság létrejötte a bűn következménye, nem pedig Isten által teremtett állapot,34 sőt kifejezetten ellenkezik ere- deti akaratával. Csakhogy a fejtegetés továbbvitelében nein következetes.
Úgy tűnik, többféle "szolgaság" fogalommal dolgozik. Belekerül ő is Pla- tón és Arisztotelész nehéz helyzetébe, akik nem minden szolgaállapotban levőre tartják jogosnak e kifejezés használatát.35 Augustinusnak ha kö- vetkezetes akarna maradni, minden szolgát vétkesnek kellene tartania. En- nek azonban óriási társadalmi veszélyét megérezvén egyfelől kimunkálja a bűn szolgája fogalmat, ahová szolgatulajdonos úr is tartozhat, másfelől pedig mintha úgy módosítaná gondolatát, hogy a bűn csak a szolgai állapot mint olyan létrejöttének, de nem az egyes emberek szolgaságba kerülésének az oka, tehát nem minden bűnös lesz szolga és nem minden szolga lesz bű- nös. Ezt a feltételezést látszik indokolni a következő részlet: "... ha ugyanis nem tudnak uraiktól megszabadulni, tegyék a szolgaságot némikép- pen szabaddá, nem képmutató félelemmel, hanem hűséges szeretettel szol- gálván..."36 Csakhogy mi van akkor, ha az, akinek szolgálni kényszerül- nek, az a vétkek rabja? szerzőnk erre nézve nem igazít el. (Az itt táton- gó űrt majd csak egy későbbi egyházi szerző, Johannes Sarisberiensis töl- ti ki a zsarnokölés elméletének korai gondolatcsírájával.) Viszont hu- manista gesztusként — tisztességes bánásmódra inti a szolgák urait alá- rendeltjeikkel szemben. A szociális értelemben vett szolgaság terheit úgy is halványítani törekszik, hogy párhuzamba állítja a jó családatya ideál- jával, sokkal terhesebbnek jelentvén ki ez utóbbit.
A társadalom rétegződése mellett szól a társadalom egy különböző szervezettségi fokairól. Három szintet különböztet meg: a család, az ál-
lam és a földkerekség fokozatát."57 Ezek közül leginkább az első iránt viseltetik pozitív érzésekkel, s fenntartásai különösen az állammal szem- ben vannak. Ez utóbbinak ellenszenvvel figyeli két törekvését: önmaga abszolutizálására irányuló hajlamát és határainak hódítás útján történő öncélú növelését, minthogy sajátos összefüggést lát a kettő között: "Ha tehát a ház ... nem biztos menedék a bajban, hogyan lehet az a város, mely minél nagyobb, annál jobban van terhelve törvényszéke polgári és
38
vétségi ügyekkel". így érkezünk el ahhoz a ponthoz, hogy szemügyre vehessük az augustinusi államelmélet legfontosabb kérdéseinek implicit és explicit kifejtését. Ide vonatkozó megjegyzéseit nem ritkán a társada- lomról szóló vélekedéseinek kontextusába ágyazva, mintegy passim fejti ki, bár sokszor igen terjedelmes részletekben: Elmélkedésének legnagyobb jelentőségű nóvuma, hogy az állam nála elveszíti azt a nemes platinát, mely az ókori politikai gondolkodás áramában rakódott rá, megszűnt prin- ceps szerepe a társadalommal szemben, sőt a társadalmat kiszolgáló, annak alárendelt, s így egyáltalán nem öncélú szervezetnek látja, illeltve ilyennek rajzolja kívánt képét. Az, amelyet eddig, mint az állampolgári szolgálat legmagasztosabb célját tüntettek fel, az mostanra immár az ab- szolútum magaslatáról pusztán a relatívum, az eszköz szerepkörének régió- iba száműzetett. Ezzel a Hippo Regius falai közt szinte nem pihenő toll egy újszerű államelmélet gondolatkörét hagyta örökül az utókorra, aminek leglényegesebb eleme, hogy az állam — persze csak gondolati síkon az Is- tentől teremtett, s az Isten parancsait és őt mint legfőbb értéket kö- vető társadalom üdvösségvágyának szolgálója, az üdvösség elérésének csak másodrangú emanátora lett az elsőnek számító egyház mellett. Az állam ke- letkezéséről alkotott gondolataiban a Káinról mondottak engednek betekin- tést. Szerinte ugyanis Kain alapította az első várost — s szerzőnk ter- minológiájának értelmében mondhatjuk — városállamot. Ennek neve Augusti- nus szerint tulajdont jelentett. így tehát nem csupán az állam funkcio- nálását, de részben keletkezését is a tulajdonnal, az anyagi javakkal ál- lítja kapcsolatba. Az erre irányuló állami aktivitását — mint láttuk
— szükségesnek tartja, engedelmességre intve mindenkit e téren. Más- részt elismeri azt az állami tevékenységet is, amelynek célja a nyugalom, egyfajta béke fenntartása. Mindebből kitűnik, nála az állam abszolutérté- kében semleges kategória. Mint megállapítja: "Isten ad országot a jóknak
- 18 -
és a rosszaknak is..." , így az állam csak funkcionálása közben veszi 39 fel az előjelet. Ebben különösen az a meghatározó, hogy feladatát telje- síti-e, s érvényesíti-e az igazságot. Az augustinusi rendszerben az igazi állam sine qua non-ja az igazságosság, ezért mondja ki a sokat idézett megállapítást: "Igazságosság nélkül az államok nem egyebek rablóbandák- nál."40 Az állami létet csak erkölcsi téren vitatja el az ilyen organi- zációktól, de a politikai valóság szemszögéből nézve, ezeket is államnak tekinti. Látván, hogy e fő kritériumot éppen általa mondottan nélkülöző alakulatokat is államnak nevez másutt, megkockáztatható a megállapítás, miszerint a "magnum latronicum" kifejezés a rossz állam irodalmi hevületű szinonimája. Azonban nem foglal el végletes elutasító álláspontot a hata- lommal szemben. Az állami ismérv egyik legfontosabb elemének, a másik fö- lött gyakorolt hatalomnak metafizikai abszolút princípiumaként a bűnt, a vétket jelöli meg. Viszont kitűnik, hogy ez csak genezisében bűnbeesés következménye, létezésében, működésében nem a megtestesült bűn, hanem le- het annak következményeit csillapító szerepe, ha betölti Istentől rendelt célját, s törekvéseit csak a földi béke megteremtésére redukálja. Augus- tinus az államok közötti viszony, a külpolitika legfőbb rendezőelvének is a békét és az igazságosságot tartja. Láthatóan a kis államok híve, eluta- sítja az öncélú területszerzést. A hódítást csak akkor tartja jogosnak, ha azáltal az isteni béke háborítóit, a rosszakat pacifikálták. Ily ese- tekben azonban szinte kötelezőnek mondja a háborút a békétlenkedő szom- széd ellen. Augustinus itt ismét igen szorító helyzetbe került. Elméleti síkon a kisterületű államok híve, de — mint látszik — szereti biroda- lomméretű hazáját, másrészt látja a jelen tendenciáját, az Impérium szét- töredezését kisebb regnumokra, s ugynakkor azt szűrte le a történelemből, hogy a birodalommá válás, szinte egyenes vonulatként mégis mindig kísért.
Böleselőnk szeretné elkerülni a jövőben a hódító háborúkat, mert az - érzése szerint — már az "evangélium hálójába" jutott népeket, s az egy- házat pusztítaná, azonban mégis nyitva hagyja a területszerzés megideolo- gizálásának lehetőségét.
Mint eddig láttuk, az állam tulajdonképpen a másodlagos emberi kompo- nens, a test köré szerveződött. Ezáltal egyben alá is rendeltetett a leg- fontosabb emberi alkotórész, a lélek legteljesebb szolgálatának: plenipo- tenciás jellegét elvesztve, egyszerű ancillaként. A lélek ügyeinek és Is-
tennel való kapcsolatának irányítására hivatott intézmény ugyanis az egy- ház, a lelki ügyekben egyetlen illetékes lévén még az uralkodó lelke is felügyelete alá tartozik. így a hatalomnak, a kormányzásnak a lélek se- gítésében van szerepe. Ez adja a kormányzásnak Plafonra támaszkodó augus- tinusi értelmezését. Szerzőnk is hasonló tartalommal tölti meg ezt a
"tekhnét"41, hangoztatva a jóra való kényszerítés szükségességét. Az ilyen célt szolgáló hatalomnak irányát az egyház jelöli ki. Itt is érző- dik Augustinus távolságtartása az államtól: nem vele analóg mintára kép- zeli el az egyházat, annak kezeibe nem viszi át az ilyen hatalmat. A meg- különböztetés igénye munkál akkor is, amikor a püspökségről értekezve ki- jelenti: az "... hivatalt és nem pedig méltóságot fejez ki" ... és "...
az nem püspök, aki kormányozni szeret s nem használni". (Ezért nem 42
43n
tudjuk elfogadni, hogy az egyház a legtökéletesebb állam lenne. ) Egy sajátos rendszer alakul így ki, amelyben az állammal szemben az egyházé a fennköltebb szerep. Itt láthatjuk tehát gondolati gyökerét annak a szem- léletnek, melyet — mint arra Váczy Péter rámutatott — majd Gelasius pá-44 pa fog megfogalmazni a kormányzat, a hatalomgyakorlás szaknyelvén.
- 20 -
JEGYZETEK
1. Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma Bp., 1980. 822-828. 1.
Félegyházi József: Az egyház a korai középkorban Bp., 1967. 17-30. 1.
2. Somlyoi Tóth Tibor: Augustinus történetszemlélete
(In: Világtörténet, 1980. 3. sz. 84-98. 1.) 3. Norbert Broz: Kirchengeschicte des Altertums,
Düsseldorf, Patmos, 1983.
4. Vidrányi Katalin: Megjegyzések Augustinushoz
(In: Világosság, 1982. 12. sz. melléklet 12-17. 1.) 5. Nyiri Tamás: Az ember a világban, Bp., 1981. 227-248. 1.
6. Sancti Aurelii Augustini Episcopi De Civitate Dei Libri
XXII. Lipsiae MCMVIII. XI. könyv XXXIII. fejezet (A továbbiakban: De civitate...)
7. De civitate XI. 16.
8. De civitate XIX. 15.
9. De civitate XIX. 13.
10. De civitate XIV. 2.
11. De civitate XIV. 2.
12. De civitate XXII . 30.
13. De civitate XII. 7.
14. De civitate XII. 1.
15. De civitate XII. 8.
16. De civitate XIX. 14.
17. De civitate XIX. 13.
18. De civitate XIX. 17.
19. De civitate XIX. 17.
20. De civitate XII. 8.
21. De civitate XIX. 4.
22. De civitate XIX. 1.
23. De civitate XII. 27. és XIV. 27
24. De civitate XIV. 27.
25. De civitate XII. 22. és XV.
26. De civitate XVIII. 67.
27. Kiss Albin: Szent Ágoston De Civitate Dei művének méltatása Bp., 1930.
28. De civitate XV. 19.
29. De civitate XIX. 17.
30. De civitate XIX. 17.
31. De civitate XVIII. 54.
32. De civitate XIX. 17.
33. De civitate XV. 7.
34. De civitate XIX. 15.
35. Pais István : A görög filozófia. Bp., Gondolat, 1982. 397. 1.
36. De civitate XIX. 15.
37. De civitate XIX. 32.
38. De civitate XIX. 5.
39. De civitate IV. 32.
40. De civitate IV. 4.
41. Somogyi Zoltán: Az állampolgár szabadsága Platóntól Hegelig Bp., Kossuth, 1981. 48-49. 1.
42. De civitate XIX. 19.
43. Szemben Somlyoi i.m. 96. old. állításával.
44. Váczy Péter: A középkor története, Bp., 1936. 154-155. 1.
BOHONY NÁNDOR
TATA 1695-BEN
Tata földesura, Csáky László gróf 1695-ben arra kényszerült, hogy 100 fo- rint készpénz ellenében zálogba vesse 1646 óta birtokolt szabadalmas me- zővárosát és az uradalomhoz tartozó falvakat."'" A város elzálogosítása- kor készített összeírás, dolgozatunk voltaképpeni tárgya, becses dokumen-
2
tum, mivel a lakosság demográfiai, vallási, foglalkozási és vagyoni viszonyait megörökítő adatai erősebb fénybe helyezik azt az 1685-tel, vagyis a város felszabadulásával induló, s az eddigiek során csak kevéssé feltárt korszakot, amire már végre nem a szüntelen hadakozás, hanem a há- borús károk eltakarítása és az újjáépítés kibontakozása volt jellemző.
Az idézett összeírás elsőként is a telkeket, illetve a rajtuk élő családfők nevét, jogállását, vallását, foglalkozását tüntette fel, de ezen túlmenően megjelölte azt is, hogy őslakosok, vagy pedig ideszárma- zott jövevények voltak-e az illetők. Ezután gyermekeik számát, nevét, ne- mét, életkorát és családi állapotát adták meg az összeírok. A továbbiak- ban rögzítették, hogy a gazda kezén lévő telek mekkora része áll művelés alatt, sőt azt is, hogy mit termelnek az így hasznosított területen. Vé- gül kimutatták a családfő állatállományát, ha volt, lejegyezték adóssá- gát, sőt néha még azt is, hogy Csáky gróf alatt milyen szolgáltatások terhelték a birtokot.
Bár az összeírás célja nyilván afféle "gazdasági leltár" készítése volt, szerencsére olyan tények megörökítésére is sor került, melyek se- gítségével a 17. századi városkép néhány jellegzetessége is megragadható, így pl. kétségtelen, hogy Tata még ekkor is magán viselte a megelőző korszakok pusztításait. Bizonyítja ezt, hogy a lakosság egy része, bizo- nyos "jövevény házas személyek" egy csoportja földbe vájt lyukakban, ve- remlakásokban élt. Az egyik nemesi funduson így pl. 13, a város határában 6, ún. Szent Iván hegy lábainál 10, a Kocsi utca melletti szabad tér- ségben pedig 5 putrit jegyeztek fel.
Forrásunk két utca nevét is megőrizte. Ezek nyomvonalát nem ismerjük ugyan, de nevük alapján feltehető, hogy a Kocsi utca a hasonnevű falu,
- 24 -
azaz délnyugat, Komáromi pedig a történeti megyeszékhely irányába, vagy- is északnyugat felé vezetett. Az előbbi így a "Mészárosok újtá"-ba, míg az utóbbi a Duna déli partján húzódó és nem kevésbé jelentős "via regia"- ba kapcsolta be helységüket."5
A városkép legjellegzetesebb elemét azonban mégsem a fentiek, hanem a vízimalmok képezték. Közülük négy valahol a vár alatti területen, további kettő, ti. a Zúgó- és a Kismalom a várfal tövében, míg a hetedik a Komá- romi utca végén helyezkedett el. Jelenlétük elsősorban a várost észak- déli irányban átszelő és korszakunkban még bővizű Általérnek, a Tatai- völgy legfontosabb vizének volt köszönhető.
A vizsgált adatfelvétel összesen 194 családfőt, köztük három nemest tartott nyilván. Ez a szám persze nem egészen hiteles, mivel a veremlakók és a városban állomásozó "hajdú-katonaság" adatait nem foglalja magában.
Az így összeírt családfők közül 189 volt férfi (97,4 %) és ötöt (2,6 %) mint nőt vettek számba. Minthogy a férfiak közül három a nemesi kiváltsá- gok birtokosa volt, az adózó családfők száma végeredményben 191 főre rú- gott .
A következőkben már csak ez utóbbiak viszonyaival foglalkozva nem kis meglepetéssel vehettük tudomásul, hogy többségük, azaz 119 személy (62,3
%) jövevény volt Tatán, míg az őslakos családfők száma csak 55 főre (18,8
%) korlátozódottt. Mindezek ismeretében joggal vetődik fel a kérdés, hogy vajon kik voltak, honnan származhattak, és mikor kerültek Tatára a la- kosság több mint a felét adó telepesek. EDELÉNYI SZABÓ kimutatásai sze- rint a 17. század első felében Tatára beköltöző telepesek a Duna—Tisza közéről származó református magyarok voltak.^
A felekezeti hovatartozásra vonatkozó adatok első pillantásra a fen- tieket igazolják. A 191 adóköteles családfő közül 173 (90,6 %) vallása volt megismerhető. Vonatkozó adataink a következőket mutatták:
A felekezet neve A családfők A családfők
száma %-ában Római katolikus 69 39,9 Református 73 42,2 Evangélikus 31 18,0 Összesen: 173 100,0
A legnépesebb felekezet így a reformátusoké volt, ezt kissé lemaradva a katolikusoké követte, míg az evangélikusok már a családfők ötödét sem érték el. Ám a reformátusok és a katolikusok közel egyforma létszáma gya- nússá teszi EDELÉNYI SZABÚ idézett állítását. Más szóval, ha a családfők több mint a fele telepes, és ezekrők tudni véljük, hogy reformátusok, ak- kor a jövevény családfők több mint felének is a "magyar vallást" kellene követnie. A kérdés megnyugtató tisztázása érdekében szétválasztottuk a lakosság különféle eredetű csoportjait és külön-külön is megvizsgáltuk az őslakos, a telepes és az ismeretlen eredetű családfők felekezeti összeté- telét.
Katolikus szama
Református c s a l á d f ő k
száma %
Evangélikus száma % Őslakosok
Telepesek Ismeretlen eredetűek Összesen
3 3,5 65 54,6
1 11,1 69 39,9
44 80,0 21 17,6 8 88,9 73 42,1
2 3,6 29 24,4
31 18,0 A számok nem hagynak kétséget afelől, hogy EDELÉNYI SZABÓ állításával szemben a reformátusok épp az őslakos családfők körében élveztek többsé- get, míg a telepesek nagyobb része a katolikus felekezethez tartozott. Ez utóbbiak tehát jöhettek a Duna—Tisza közéről, és lehettek magyarok is, sőt nemcsak lehettek, de nevük alapján azok is voltak, csak éppen kálvi- nisták nem lehettek többségükben. Minthogy a korabeli Tatán erőszakos ka- tolizálásra nincs adat, (s ha lett volna is ilyen, ti. rekatolizáció, mi- ért csak a jövevényeket vette volna célba), legfeljebb arra gondolhatunk, hogy EDELÉNYI SZABÓ reformátusait 1695-ben már mint őslakosokat vették számba, vagyis hogy az általa említett telepítési hullámot, újabb és újabb beköltözések követték. A kérdés tisztázása láthatóan további kuta- tásokat igényel.
Adataink segítségével 73 családfő (38,2 %) foglalkozása volt tisztáz-
- 26 -
ható. Ez utóbbiak között 39 csapót, 6 vargát, 4 fazekast, 3 — 3 csizmadi- át, molnárt, szűrszabót, 2 — 2 asztalost, borbélyt, kovácsot, mészárost és szűcsöt, illetve 1 — 1 fonóasszonyt, péket és takácsot találtunk. A csa- ládfők többsége, mint erre közvetve maga a forrás is utal, nem az ipar- ból, hanem a földművelésből élt.
A továbbiakban először a családok, illetve a háztartások számának és szerkezetének meghatározására tettünk kísérletet. Forrásunk segítségével 185 egység, LASLETT terminológiájával élve5 185 családi háztartás belső viszonyait ismerhettük meg. (További hat esetben zálog-, illetve deserta telkek birtokosairól lévén szó, ilyen vizsgálat elvégzésére nem nyílt mód.) E családi háztartások körében a forrásunk alapján elvégzehető szá- mítások szerint összesen 644 fő élt, egy családi háztartásra így átlago- san 3,48 fő jutott. A részleteket az alábbiak szemléltetik:
A családi háztartásban élők száma
1 fő 2 fő 3 fő 4 fő 5 fő 6 fő 7 fő
A családi háztartások száma
1 49 42 64 15 10
4
A családi háztartások
%-ában 0,5 26.5 22,7 34.6 8,1 5,4 2 , 2
Összesen: 185 100,0 Családi háztartásaink közel fele (49,2 %) így csupán 1 — 3 , valamivel
több mint harmada (34,6 %) pedig csak 4 tagot számlált, és igazán népes- nek csupán 16,2 %-uk volt mondható. Miként ezt már a fentiek is sejtethe- tik, a Tatán összeírt családi háztartások túlnyomó része csak egy-egy pá- ros- vagy kiscsaládot foglalt magában. A több családmagból álló egységek, tehát az ún. törzs- vagy nagycsaládok száma pedig csak 11-re (5,9 %) kor- látozódott, ami nem áll összhangban azzal a korábbi nézettel, miszerint az iparosítás előtti Magyarországra ez utóbbiak túlsúlya lett volna jel-
lemző.
A 185 családi háztartás kereteiben összesen 268 gyermek élt, s ez azt jelenti, hogy egy családi háztartásra átlagosan 1,4 utódot lehet számíta- ni. Ez a szám azonban még a kor mostoha viszonyait tekintve is igen ala- csonynak tűnik, hisz azt jelenti, hogy még a szülők utánpótlása, végsőso- ron tehát a lakosság fennmaradása sem volt így biztosítva. Lehangoló ada- tainknak ugyan ellentmondhat, hogy a 18. század során növekedett a város lakossága,^ de nem téveszthetjük szem elől, hogy a gyarapodás legfőbb forrása nem a természetes szaporulat, hanem a nagyarányú telepítés volt.7
Az egy családra jutó átlagérték persze elég nagy különbségeket takar.
E számban ui. nemcsak a gyermektelen háztartások "eredményei" foglaltat- nak benne, hanem azoké az egységeké is, ahol négy—öt éhes száj mindenna- pi kenyerét kellett előteremtenie az apának. íme, a részletek:
A családi háztartásokban A családi háztartások A családi háztartások
összeírt gyermekek száma száma %-ában
nincs gyermek 49 26,5
1 48 25,9
2 59 31,9
3 17 9,2
4 9 4,9
5 3 1,6
Összesen: 185 100,0 A családi háztartások durván negyede eszerint nem részesült a gyer-
mekáldás örömeiben, és közel ekkora volt az "egykés" családok aránya is.
Két gyermeket mondhatott magáénak a családfők közel harmada, míg a 3- 5 gyermekesek csoportja már a 20 százalékot sem érte el. Adataink birto- kában így arra kerestünk választ, hogy a forrásunk segítségével megismer- hető tényezők (vallási hovatartozás, a családfők eredete és anyagi hely- zete) közül vajon melyik lehetett vagy volt hatással a gyermeklétszám alakulására, vagyis, hogy a felsoroltak közül melyik kapott vagy kapha-
- 28 -
tott szerepet meghatározott "demográfiai magatartás" kialakításában.
Vizsgálatunk hamar kiderítette, hogy a vallási hovatartozásnak, azaz va- lamely felekezet erkölcsi normarendszerének nem volt jelentősége e téren.
Ennek bizonyítékául lássuk az alábbiakat!
Gyermekek Családfők Egy családi háztartásra jutó gyermekek
S Z Á M A
Katolikus 34 25 1,36 Református 179 124 1,44 Evangélikus 47 30 1,56
Ismeretlen vallású 8 6 1533
Összesen: 268 185 1,46 De megdőlt az a feltevésünk is, amely az új otthonuk és egzisztenciá- juk- megteremtésén fáradozó telepesek körében kereste a születéskorláto- zásra törekvő magatartás fő képviselőit.
Gyermekek Családfők Egy családra jutó átlag S Z Á M A
Őslakosok 75 58 1,31
Telepesek 163 109 1,52
Ismeretlenek 30 18 1,6
Összesen: 268 185 1,44
Végezetül a vagyoni helyzet népesedésre gyakorolt hatását vizsgáltuk meg. Adataink az itt következőket mutatták:
Vetésterület A gazdák és gyermekeik Az 1 háztartásra eső
köböl s z á m a átlag
40 1 - -
30 — 35 5 7 1,4
20 — 29 8 14 0,6
15 — 19 18 34 0,5
10 — 14 17 28 0,6
5 — 9 34 48 0,7
0,5 - 4 47 55 1,2
— 55 82 1,5
Összesen: 185 268 1,4
Ezek szerint az egy családi háztartásra jutó 1,4-es átlagértéket csupán két kategória, ti. a legmódosabb, vagyis a 30—35, illetve a leg- szegényebb, azaz a 0 , 5 — 4 köblös szántót birtoklók, illetve a földdel már nem rendelkező nincstelenek közelítették meg, tehát azoknak a csoportja, ahol a viszonylag magasabb gyermeklétszám már nem, illetve még nem befo- lyásolta lényegesen a család mindennapi viszonyait. A többség, vagyis az 5 — 2 0 köböl szántót birtoklók családjaiban már csak 0,6 volt az utódok átlagos létszáma, vagyis jóval kisebb mint az előbbiek körében. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy egyedül az anyagi viszonyoknak volt némi hatása a gyermeklétszám alakulására. ,
Ami most már a gyermekek nemi megoszlását illeti, közülük 170 (63,4%) volt fiú, 98 (33,4 %) pedig leány. A fiúk sorában 11 már házasságban, de apja tűzhelyénél élt. Forrásunk segítségével 229 (85,4 %) fiú és leány életkora volt megismerhető. Vonatkozó adataikat az alábbiak szemléltetik:
Életkor Fiúk Leányok Összesen A gyermekek %-ában éves fő fő fő
0 — 1 2 — 4 5 — 9
24 55 45
15
28
33
39 83 78
17.0 36,3 34.1
- 30 -
10 — 14 15 — 19 20 — 29 30 — 39
10 9 3 1
6 16
9 3 1
7,0 3,9 1,3 0,4
Összesen: 147 82 229 100,0
Mint a fentiekből is jól látható, a gyermekek derékhadát a 2 és 4, illetve az 5 és 9 életév közti fiúk és lányok alkották. Őket a 0 és 1 év közöttiek, tehát a legapróbbak követték. Adataink érdekessége, hogy 15 év feletti lányt már nem találtak az összeírok. Mindez arra enged következ- tetni, hogy a lányok mai szemmel nézve igen korán, már a 15—16. életév táján eladó sorba kerültek és házasságot kötöttek. De gondolhatunk arra is, bár erre konkrét adataink nincsenek, hogy egy részük idegen családok- hoz, vagy más helységbe ment szolgálni, s talán ezért nem szerepelnek a vizsgált összeírásban. A kor viszonyaira mi sem lehet jellemzőbb mint az, hogy e 268 gyermek közül mindössze kettő, a 10 esztendős Czibulyka Marina és Dubicz Márton ismeretlen korú és nevű fia járt csak iskolába. Az utób- biról még azt is elárulja forrásunk, hogy mendikáns, azaz szolgadeák volt, ami esetleg azzal is magyarázható, hogy nem édesgyermeke volt aty- jának. Feltűnő az is, hogy mindkét gyermek iparosszülőktől, közelebbről csapómesterektől származott, s ez arra enged következtetni, hogy az ipa- rosok jobban felismerték a tanulás, az iskoláztatás jelentőségét.
A gazdasági viszonyok elemzésére térve elsőként is azt állapíthattuk meg, hogy városi belsőséggel 185 adóköteles családfő (az adóköteles csa- ládfők 100 %-a) rendelkezett. Közülük 16 (8,6 %) egész, 1 (0,6 %) három- negyed, 44 (23,8 %) fél, 124 (67,0 %) pedig negyed porta birtokosa volt.
Forrásunkat szemlélve két dolog is feltűnt. Egyrészt az, hogy összeírá- sunk 55 esetben (az adóköteles telkek 27,9 %-a) nem adta meg a fundushoz tartozó szántó és rét állományát, csupán csak azt jelezte, hogy a szóban- forgó belsőség egész vagy tört teleknek minősül-e. (Eltitkolásról így szó sem lehet, hisz ez esetben a belsőséget nem tüntették volna fel, arról már nem is beszélve, hogy az adatok meghamisításához sem a régi, sem pe- dig az új földesúrnak nem fűződhetett érdeke.) Másrészt szembe ötlött az is, hogy a belsőségekhez még ugyanazon telekkategórián belül is igen el-
térő nagyságú külsőség tartozott. Az egész telekhez így pl. 14—46, a félhez 2 — 2 9 , a negyedhez pedig 0,5—18 köböl szántó és a fenti sorrend- ben haladva 5 — 2 5 és 1-10, illetve 1 — 6 szekér szénát termő kaszáló kap- csolódott. De volt példa arra is, hogy a külsőség kizárólag csak szántót, vagy csupán csak rétet foglalt magában. A mondottakból, vagyis abból, hogy forrásunk tanúsága szerint a külsőség nem csatlakozott szilárdan és véglegesen a beltelekhez, és hogy a külsőség terjedelme nem igazodott a belsőség diktálta arányokhoz, arra következtethetünk, hogy a török alatt Tatán is fellazult, majd megszűnt a szilárd telekrendszer és átadta he- lyét a földközösség valamely formájának. A fundushoz csak lazán kapcsoló- dó és változó nagyságú szántóterület méreteit nyilván a gazda igaereje határozta meg, s így fordulhatott elő, hogy áz egyik egészhelyes gazda néha háromannyi szántót tört fel magának, mint ugyancsak egésztelkes tár- sa.
A tataiak használatában összeírásunk szerint 1273,5 köböl szántó, 323 szekér szénát adó rét és 224 kapás szőlő volt. E nagyon is változatos és labilis értékű egységeket modern mértékekre átszámítva durván 1109,6 kat.
g
holdra becsülhetjük a művelés alatt álló földállományt. Ez utóbbi túlnyomó részét, azaz 955,13 kat. holdat mint szántót (86,1 %), további 141,31 kat. holdat mint kaszálót (12,7 %), végül a fennmaradó 13,16 kat.
holdat mint szőlőföldet (12,7 %) hasznosították.
A részint termékeny, részint viszont közepes minőségű szántókat három nyomásban művelték és az alábbiak szerint hasznosították:
A gabona neme Vetésterülete köbölben A szántók %-ában Ősziek
árpa búza Összesen:
10,5 732,0 742,0
57,5 58,3 0,8
Tavasziak árpa búza
158,5 11,75 10,0
12,4 0,9
rozs 0,8
- 32 -
tönköly zab Összesen:
Mindösszesen:
1,5 349,25 531,0 1273,5
0,2 24,7 41,7 100,0
A kenyérmagvak (őszi- tavaszi búza, tönköly) vetésterülete így 745,25, a takarmánygabonáé (őszi- tavaszi árpa, rozs és zab) pedig 528,25 köbölre rúgott, vagyis nem volt sokkal kevesebb, mint az előbbieké. A kenyér- és a takarmánygabona vetésterülete tehát durván úgy aránylott egymáshoz, mint hat a négyhez. Mindez felveti azt a fontos kérdést, hogy a kenyérgabona vetésterülete vajon fedezhette-e az összírottak szükségle-
G
teit. SUCHER VAN BATH szerint három, illetve négyszeres szemhozam esetén másfél—két hektár szántó volt képes eltartani egy embert. A 745,26 köbölnyi búzaföld számításaink szerint 558,93 kat. holdat, azaz 321,59 hektárt tett ki, s ez azt jelenti, hogy a 644 összeírottra fejen- ként 0,49 hektár jutott, vagyis jóval kevesebb a SUCHER VAN BATH által megjelölt értéknél. Valamivel kedvezőbb eredményre jutunk, ha a termése- redmények felől közelítjük meg a kérdést. A város 1720. évi összeírásának jegyzőkönyvében azt olvashatjuk, hogy a szántók egységnyi területén átla- gosan négy köböl gabona termett. A kenyérgabona termelésére fordított 745,25 köbölnyi vetésterületen így megint csak átlagot véve alapul 2981 köböl, vagyis 1618,7 hektoliter gabona volt előállítható. Arányos megosz- lás esetén a fenti 644 személlyel számolva egy főre 2,51 hektoliter ju- tott volna, s ez a nagyságrend már fedezhette a szükségleteket."^ Csak- hogy a fent kimutatott gabonatermés korántsem egyenletesen oszlott meg az adózók kezén, és a megtermelt gabonát sem lehetett csak az élelmezésre fordítani, mivel a termés negyedét, mint vetőmagot félre kellett tenni, a fennmaradó mennyiség további tíz százalékára pedig az egyház, illetve a tizedbérlő tartott számot. Összegezve megállapítható, ha krónikus éhezés- sel nem kell is számolnunk a korabeli Tatán, a kenyérfejadagok azért elég szűkösek lehettek. Erre utal egyébként az a forrásunkban gyakran felbuk- kanó, főleg a törttelkes gazdák neve alatt olvasható sztereotip fordulat:
"aratással keresi kenyerét".
Fentebb már láttuk, hogy a szántók 41 %-át a takarmánygabona, első- sorban a zab és az árpa foglalta el. Mindez azt sejteti, hogy a lakosság-
nak viszonylag jelentékeny állatállomány volt a kezén. A takarmánygabona termesztésére fordított szántókon számításaink szerint 1379 köböl (758,6 hl) zab, 676 köböl (367 hl) árpa és 40 köböl (21,7 hl) rozs termett. A 18. századi hektoliter — súlyokkal számolva11 ez összesen 286 q zabot, 228 q árpát és 14 q rozsot jelentett, vagyis elég tekintélyes mennyiségre rúgott.
A fent kimutatott szemtermésre égető szüksége is lehetett a lakosság- nak, ui. a rétek nem voltak valami híresek. A 323 szekér szénát adó, szá- mításunk szerint mintegy 141,31 kat. holdra terjedő kaszálókról az 1720- as összeírás megjegyzi, hogy ezek nagyobb része az erdőkben, egy kisebb hányada pedig a subvinetumban, vagyis az ún. szőlőaljában helyezkedett el. Minőségükre jellemző, hogy sarjút sem ezeken, sem amazokon nem lehe- tett kaszálni. így e sovány rétek termését hozzávetlőlegesen 8—8,5 má-
12
zsára becsülve megállapítható, hogy ezek korántsem fedezhették az ál- latállomány szükségleteit.
Az adóköteles családfők közül 45 (23,6 %) rendelkezett szőlőingatlan- nal. A kerükben lévő terület csupán 13,16 kat. holdra terjedt, vagyis a megművelt földeknek mindössze 17,7 %-át tette ki. Bár a természeti vi- szonyok, így a talajadottság és a besugárzás mennyisége kedveztek a sző- lőtermelésnek, a szőlőskertek mégsem lehettek valami virágzó karban, hi- szen még 1720-ban is azt jegyezték fel róluk, hogy termékenységük köze- pes, egy kapáson átlagosan egy urna bor terem, ráadásul ez utóbbi sem volt jó minőségű. A szükséges számításokat elvégezve azt kaptuk eredmé- nyül, hogy a 224 kapaalja szőlőn átlagosan 121,6 hektoliter bor teremhe- tett,1^ s ez legfeljebb csak a termelők szükségleteit fedezhette, érté- kesítésre nem juthatott.
A mezőgazdaság másik üzemágára, az állattartásra térve megállapítható volt, hogy a lakosság már ekkor is elég tekintélyes állatállománnyal ren- delkezett. Gazdaságaik keretében így 341 ökröt, 440 tehenet, 306 borjút, 177 tinót, 48 üszőt, 6 tulkot, 112 lovat, 19 csikót, 928 juhot, 678 bá- rányt, 324 sertést, 232 malacot, 638 tyúkot, 181 ludat és két kacsát ír- tak össze. Csupán a fejlettkorú állatokat véve figyelembe 1 kat. holdra így 1,11 számosállat jutott. Az állatállomány legdöntőbb és legfontosabb elemét persze a nélkülözhetetlen igaerőt szolgáltató ökrök képezték. Ez utóbbiak számától függött ui. a gazda által feltörhető földmennyiség és
