STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ
546
a hűskombinátok méretét, amíg a nyers—
anyagellátás 100—150 kilométeren belül megoldható. Táblában mutatják be, hogy a szállítási költségek növekedése kisebb; mint a nagyobb termelőegységek korszerűbb gé- peivel gyártott termék önköltségének csök- kentése. Például a műszakonként 100 tonnás kapacitású húsüzem ellátási körzete 36 kilo- méter, 11 kilométerrel nagyobb, mint az 50 tonnásé. Ez a szállítás tonnánkénti költsé- geit 2 rubellel megemeli, a 100 tonnás tel- jesítményű üzemben előállított hús és hús—
készítmény feldolgozási költsége azonban 3—4 rubellel alacsonyabb.
Az állattenyésztési komplexumok mellé te- lepített kisméretű húsüzemek sem gazdasá- gosak. A legnagyobb sertéstenyésztő telepek évi kibocsátása ugyanis 100000 darab ser—
tés. ami naponta csak mintegy 300 darab kész hízót jelent. Tehát még ezekben a leg- nagyobb üzemekben is csupán műszakonként 10 tonna kapacitású húsfeldol'gozó üzemet érdemes beruházni, ahol az önköltség 2,- 2,5—szerese a 100 tonna teljesítményű üze-
mekének.
A húskombinátok méretezésénél nagy gon- dot jelent az állattenyésztési termékek ter- melésének és felvásárlásának időszakossá- ga. Az őszi hónapokban az évi termelés 10- 10 százalékát adja a mezőgazdaság, ata- vaszi hónapokban csak 5—5 százalékát. A termelési és felvásárlási csúcs októberre esik, amikor is 1977-ben kétszerannyit vásároltak fel és adtak át feldolgozásra, mint a legala—
csonyabb termelésű hónapban (május). Ez az arány 1970—ben 3:1 volt. Emiatt a hús- kombinátok nyersanyagellátása, a gépek ki- használása és a munkaerő foglalkoztatása nem eléggé egyenletes. az évente teljesített műszakok száma 350—400. a hatékonyság szempontjából előnyös 500 helyett.
A termelésszervezés és -irányítás tökélete- sítése is megoldásra vár. Jelenleg a mező- gazdasági termelők éves szerződéseket köt- nek az állami felvásárló vállalatokkal. A hús- ipari vállalatok nincsenek közvetlen kapcso- latban a termelőkkel. nem befolyásolhatják a termelést, a kész hízók átadásának idejét,
A húsipari vállalatok a városokban vannak, igen távol a szovhozoktól és kolhozoktól, va—
lamint az állattartó háztáji gazdaságoktál.
Az új, a termelés helyéhez közeli húsüzemek beruházását azonban meg kell előznie a me- zőgazdasági vállalatok megfelelő specializá-
ciójának.
A húsipar és a mezőgazdaság kapcsolatát tovább kell erősíteni azáltal is, hogy a me—
zőgazdasági vállalatok részt vesznek a hús- üzemek rekonstrukciójában. bővítésében, és az ipari vállalatok is finanszírozzák az állat—
tenyésztő telepek fejlesztését. A kolhozok és szovhozok feladatává kell tenni, hogy a ház—
táji gazdaságokból származó állatokat — a—
melyek jelenleg az állami felvásárlás 10 szó—
zalékát teszik ki — végső hizlalásra átvegyék, és ezáltal a felvásárlás, szállítás is koncent- ráltabb legyen. A mezőgazdasági vállalatok és az állattenyésztésben dolgozók érdekelt- sége most csak az átadott állatok súlyához kötődik. Olyan anyagi ösztönzési alapot kell létrehozni, amely a minőség és az átadás ideje szerint premizál,
Az utóbbi 10—15 évben jelentősen megvál- tozott a szállítóeszközök összetétele. 1960- ban az állatok több mint 40 százalékát lá- bon hajtották a vágóhídra, a fennmaradó hányadot mintegy fele—fele arányban vasúton, illetve gépkocsival szállították. 1976-ban már jelentéktelen volt (4 százalék) a szállítóesz- köz nélkül szállított állatok aránya, 5 majd—
nem kizárólagossá vált a gépkocsival való szállítás. (A vasúti szállítás főleg Moszkva és Leningrád ellátására korlátozódik.) A gépko- csival történő szállításhoz azonban nem épül—
tek megfelelő utak. Úgyszintén megoldatlan az állatok vágás előtti elhelyezése. a hús—
ipar feldolgozott termékeinek megfelelő tá—
rolása, ami a jeleniegi szezonális termelési és szállítási körülmények között igen sürge- tő feladat. A nagy- és kiskereskedelmi vál- lalatok hűtőtárolóinak kiépítése is elenged- hetetlen feltétele a hústermelés növelésének.
minőségi javításának és a tervezett színvonal elérésének.
(Ism.: Szabóné Medgyesi Eva)
DEMOGRÁFIA
BESSÉÉI D.:
A NYUGDUAZÁS MINT TÁRSADALMI HALÁL?
(La retralte, une mert sociale? — Futun'bles 2000.
1979. 21. sz. 33—39 p.
A szerző abból az alapgondolatból indul ki, hogy a jövő társadalmának egyik legne- hezebben megoldható problémája az öreg-
séggel, illetve az időskorú népességgel kap-
osolatos. -
Franciaországban ma az idős népesség az össznépességnek 18 százalékát teszi ki. Ep—
pen ezért az abból származó problémák össz—
társadalmi jellegűek, különösen azért, mert maga a társadalom és nem az egyén szab—
ja meg az öregség küszöbét a nyugdíjkor- határ meghatározásával.
Franciaországban az időskori?— népességgel közvetlenül foglalkozó intézmények közül je- lentős szerepük van a vállalatoknak mint
STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ
547
munkáltatóknak, ugyanis ezen a szinten ha- tározzák meg az egyén élete utolsó szaka—
szának küszöbét a nyugdíjazás tényével.
Napjainkban a legtöbb társadalomban az idős személyek viselik egyénileg és kollek—
tíven is az élet és a halál közötti átmenet nehézségeit, esetleg szenvedve az öregség- tőI, anélkül azonban, hogy joguk lenne meg- halni. A leghaladóbb társadalmi törekvések arra irányulnak, hogy kitolják a halál be—
következésének időpontját. Míg a vállalatok
szüntelenül azon fáradoznak, hogy előbbre
hozzák a nyugdíjkorhatárt — amelyet sokan .,társadalmi halálnak" tekintenek -—-. az or—
vostudomány azért küzd, hogy minél későbbre tegye annak bekövetkezését. Igy az az el- lentmondás alakul ki, hogy az embereket egyre fiatalabb korban nyilvánítják hivatalo—
san öregnek, és egyre hosszabb időn keresz—
tül marad öregen életben.
A francia hetedik népgazdasági terv je- lentése 1975-ben a következőket tartalmaz- za erről a kérdésről: ,,Helytelen lenne az egyének döntési szabadságát korlátozni, e—
helyett a jogi szabályozást kellene olyan irányban fejleszteni, hogy a nyugdíjkorhatárt 60—65 éves kor között határozzák meg." Meg- jegyzendő, hogy 1975—ben az idős népesség még nem duzzasztotta fel olyan veszélye—
sen a foglalkoztatottak létszámát Francia- országban, mint 1979—ben.
Az állam tehetetlen a korstruktúra válto- zásaival szemben, szerepe csupán arra ter—
jedhet ki, hogy helyes irányba terelje a mélyreható változások következményeit, s kézben tudja tartani az újonnan felmerülő szükségleteket, törekvéseket. A nyugdíjkorha- tárral kapcsolatos társadalmi döntés lénye—
gében gazdasági megfontolás eredménye le—
, het — a konjunktúra alakulásától függően
— a tények azonban mindig megelőzik a jog- szabályokat.
Az időskorú személyek helyzete a francia munkaerőpiacon erősen romlott, sokkal job—
ban ki vannak téve mindenfajta hátrányos megkülönböztetésnek, ezenkívül semmilyen hivatalos statisztika nem mutatja ki szakmai státusukat. jövedelmi szintjüket, munkanél—
küliségük tartalmát s a nyugdíjazást közvet- lenül megelőző helyzetüket.
Egész Európára, de ezenkívül Japánra, az Egyesült Államokra, és Kanadára is érvé- nyes az a megfigyelés, hogy egyenletesen nöi vekszik az időskorú népesség száma, míg a húsz éven aluliak aránya csökken. Az idős népességet főként az jellemzi, hogy a nők túlsúlyban vannak, földrajzi eloszlásuk egye- netlen, és meglehetősen nagy különbségek vannak a magas életkorúak társadalmi—fog-
lalkozási státusától függően.
Általában a régi, hanyatlóban és hátrány- ban levő iparágakban sokkal nagyobb az idős dolgozók aránya a modern iparágakhoz
7'
képest. Például a számítógépiparban, a szó- mítástechnika alkalmazása területén túlsúly—
ban vannak a fiatalok, s egyúttal itt a leg—
magasabb a szakképzett munkások és a ma- gas képzettségű káderek aránya is. A nyug- díjkorhatár körüli dolgozók aránya a legala- csonyabb és a legmagasabb szintű társa- dalmi—foglalkozási csoportokban a legna—
gyobb, vagyis az egyik végletben az idős fi—
zikai munkások, a másik végletben a vezetők találhatók.
Az aktív népesség fokozatos elöregedése azonban nem feltétlenül jelenti azt is, hogy emelkedik az idős dolgozók abszolút szóma a vállalatok létszámában, hanem abból is adódik, hogy csökken a 25 éven aluliak ará- nya az aktív népességben. Ezek a jelensé—
gek maguk után vonják az eltartottak ará—
nyának emelkedését, vagyis a fiatalokon kí—
vül a 65 éves és idősebb, inaktív népesség- nek az aktív népességre nehezedő terhét, ami Franciaországban 1965-ben 24,9 száza—
lék, 1975—ben 292 százalék volt, és 1980-ra eléri majd a 29,7 százalékot.
Végül mind a fizikai munkások, mind az alkalmazottak esetében bizonyos koron túl csökkennek az 'átlagbérek. Bár elismerik az idősebb dolgozóknak a fiatalokénál nagyobb szakmai tapasztalatait, szaktudását, hivatás—
tudatát, stabilitását és alacsonyabb pénzbeli igényeit, mégis csökken az értékük a munka- erőpiacon. A vállalatoknak azon törekvése mögött, hogy megfiatalítsók dolgozóik korpi- romisát, gyakran az a kényszerhelyzet húzó- dik meg, hogy versenyképességük fokozása végett műszaki vagy szervezeti átalakítást kell végrehajtaniok.
A nyugdíjba küldés tényét Franciaország- ban sokan úgy tekintik, mint a fiatalok fog- lalkoztatási nehézségeinek a megoldását, holott a jogi szabályozás nem terjed ki ar- ra, hogy az idős dolgozók helyét fiatalokkal kell betölteni, ahogyan azt némelyik ország törvényei előírják. Az Egyesült Államokban például 1967-ben törvényt hoztak. amely a 40—64 éves dolgozókra vonatkozóan előírja, hogy életkoruk alapján csak abban az eset- ben Iehet felmondani vagy nyugdíjazni, ha márlnem képesek funkciójukat betölteni.
A szerző végül felvázolja a jövendő társa- dalom ideális magatartását az idősebb mun—
kaerőkkel szemben, mely szerint nem a mun- ' '*ka lehetőségétől fosztanák meg az öregeket, csupán munkájuk profilját változtatnák meg.
Szerinte ugyanis az 55—60 év körüli nyug- díjkorhatár törvényes előírása csak a társa- dalmi harc új formáját hozza magával: osz- tályharc helyett a korosztályok harcát. Véle-
ménye szerint a helyes megoldás a munka- idő és a szabadidő rugalmas kiegyensúlyo- zása lehetne.
(Ism.: Szomor Kornélné)
