Bérarányok és láthatatlan jövedelmek

(1)

DR. ÉKES ILDIKÓ

A magyar gazdaságban a jelenlegi bérstruktúra messze nem fejezi ki az egyes szakmák fontossági sorrendjét, illetve hamis képet ad a szakmák presztízséről. A kereseti aránytalan- ságok alapvetően két dimenzióban lelhetők fel. Az egyik dimenzió az ágazat (például a bá- nyászatban a magasabb bérszínvonal miatt a gépírónő — azonos teljesítmény esetén — is több bért kap, mint a szolgáltatásban), a másik az attól részben független, szakmához kapcsolódó bérarányprobléma. Bár az ágazati bérarányokat nyilvánvalóan erőteljesen behatárolják a munkakörülmények és a munkaerő kvalifikációs összetételének ágazatokhoz igazodó sajá- tosságai, de e bérarányokra mind a mai napig hat az 1950-es évek munkaértékelési koncep- ciója. Az ágazati arányok alakulásánál azonban belép egy további tényező is. Ez az állami és a szövetkezeti szektor súlya az ágazaton belül. A szövetkezeti szektorban ugyanis általában alacsonyabbak a bérek, mint az államiban. Ez akkor is igaz, ha egyes szövetkezetekben igen magas keresetek jönnek létre. Ugyanakkor az ágazat is hat a szektorális keresetre, mert a szö- vetkezeti formák inkább az amúgy is szerényebb kereseti lehetőségeket adó ágazatokban ter- jedhettek el. Az sem véletlen, hogy a szövetkezeti forma miért ott fejlődött ki a leginkább, ahol ma jelentős részesedése van. Némi ideológiai hatástól ez sem volt mentes. Meg kell hagyni ugyanakkor, hogy a szövetkezeti formához sem egyformán jó táptalaj minden terme—

lési ág. Az előbbiek kiegészítéseképpen nem hanyagolhatók el a keresetek területi aránykü- lönbségei sem. A jövőben pedig növekvő szerepet kapnak a bérarányok alakításában a különböző vállalkozási típusok is (rt., kft. stb.).

A bérek ágazathoz kapcsolódó alakításának egyik módja az ún. ,,elmaradott területe- ken" végrehajtott időszakos rendezés. Ilyenek többnyire az oktatást, egészségügyet, közmű- velődést érintik, időnként a közlekedést, a postát és a hírközlést. E rendezések révén azonban a nem termelő ágazatok közötti arányok is tovább torzultak, mert az éppen soron levő ága—

zat (szakma) korrekciós jellegű bérfejlesztése't a mindenkori gazdasági helyzet, illetve az ér—

dekelt szakmai kör érdekérvényesítési lehetősége szabta meg.

Az ágazattól részben független szakmai béraránytalanságok is nagyrészt az 1950-es évek ideológiájára vezethetők vissza. Az iparosítással összefüggő fizikai munka presztízsének megemelése egyúttal az értelmiségi, szellemi munka leértékelődését hozta magával. Mivel bizonyos szellemi foglalkozások bizonyos ágazatokban vannak túlsúlyban, az egyes ágazatok szellemi munkásainak alacsony bérei erősen befolyásolták az ágazat bérszínvonalát. így az alacsony bérek bizonyos szakmákban és ágazatokban váltak jellemzővé.

A láthatatlan jövedelmek — amelyek létrejöttének egyik fő oka Nyugaton az adó meg- kerülése — jelentős része (borravaló, csúszópénz, hálapénz) nálunk sajátos szerepet játszik.

Nevezetesen bizonyos alacsony bérű szakmák, ágazatok keresetkiegészítőiként és ezáltal a szakmán és az ágazaton belüli alacsony bérek konzerválóiként értelmezhetők.

* A cikk a Munkaügyi Kutató Intézet számára írt tanulmány alapján készült.

(2)

986 DR. ÉKES ILDIKÓ

AZ ALACSONY BÉREKET, BÉRARÁNYOKAT BEFOLYASOLÓ TÉNYEZÖK

Ha az alacsony béreket (kereseteket) statisztikailag kívánjuk közelíteni, azátlagbérekhez (keresetekhez) viszonyítás tűnik a legcélszerűbbnek. Az átlagkereset azonban a láthatatlan jövedelmek miatt nem képes reálisan tükrözni az átlagos keresetet, különösen bizonyos szak- mákban nem. Ráadásul éppen a láthatatlan jövedelmek miatt az alacsony bérek megitélése sem lehet egyértelmű. Azon szakmák művelői, akik ilyen kiegészítéshez jutnak, az alacsony keresetűek táborát növelik a statisztikában, miközben tényleges keresetük alapján inkább a közepes vagy magas jövedelműekhez tartoznak.

Megjegyzem, hogy az alacsony kereset legalsó értéke a minimális bér. Ennek időről időre történő módosítása — nálunk meglehetősen lassan ugyan — valami módon tükrözi a határér- ték-változást. Az 1968-as gazdaságimechanizmus—reform után a legkisebb garantált bérösz- szegen általában a mindenkori alapbérrendszer legkisebb bértételének alsó határát értették.

1973—tól ez havi 960 forint volt. 1976—ban ez a minimum havi 1210 forintra. majd 1982—ben 2000 forintra (később, a 290 forintos ,,húspénz" beépítésével 2310 forintra) emelkedett.

1988—tól a minimális bér havi 3000 forint lett, 1989—ben, két lépésben az Országos Érdek- egyeztető Tanács megállapodása szerint 4000 forintra kellett emelni.

Az 1980-as években a legalacsonyabb keresetű kategóriába soroltak aránya nőtt, 1982 és 1986 között valamivel több mint egy százalékponttal. 1982—ben a havi 2000 forint alatti keresetűek aránya a teljes munkaidőben foglalkoztatottaknak 1,7 százalékát, 1986-ban a 3000 forintnál kisebb keresetűek a foglalkoztatottak 2,8 százalékát tették ki. Nőtt az átlagbér alatti, illetve körüli keresetűek aránya is: az 1982—es körülbelül 61 százalékról 1986-ra 64 százalékra. Az utóbbi arányváltozás két egymás ellen ható folyamat mellett zajlott le. E két folyamat egyikében az összes foglalkoztatottakon belül jelentősen nőtt a magasabb keresetűek aránya, ami az átlagot emeli. 1982—től 1986—ra a 10 000 forint feletti havi keresettel rendelkezők aránya az összes teljes munkaidős foglalkoztatottakon belül mintegy 2 százalékról valamivel több mint 10 százalékra emelkedett. (Ebben az infláció is szerepet játszott.) A másik ok pedig az, hogy miközben az anyagi ágakban — ahol a bérek általában magasabbak — a létszám jelentősen (csaknem 5 százalékkal) csökkent, addig a rosszabbul fi—

zetett nem anyagi ágakon belül nőtt a foglalkoztatottak száma.

Az átlagbér alá és köré kerülők arányának növekedése arra utal, hogy az első hatás erő- sebb volt, mint a második. Vagyis a magas keresetűek aránya és keresetnövekedése annyira jelentős volt, hogy az túlkompenzálta az alacsony keresetűek számának növekedéséből adódó

átlagbérlehúzó hatást.

Az átlagbéreken belül jelentős a súlya az ipari átlagbérnek, hiszen a foglalkoztatottak egyharmada az iparban dolgozik. Az ő keresetükhöz hasonlítva a többi ág, ágazat béreit, azt tapasztaljuk, hogy az utóbbiak többnyire alacsonyabbak. Az anyagi ágakon belül az ipari bérekhez képest a legalacsonyabb átlagbérek a mezőgazdaságban, az erdőgazdálkodásban és a kereskedelemben vannak. A nem anyagi ágakon belül az egészségügy, a szociális és kultu- rális szolgáltatások területén dolgozók átlagkeresete csaknem 10 százalékkal alacsonyabb az iparban dolgozók átlagkereseténél. Az arányok alakulásában természetesen a létszám szakmai összetétele is szerepet játszik. A létszámstruktúrára kialakított csoportok (szakmunkás, betanított munkás, szellemi foglalkozású stb.) azonban az aggregáció és a besorolási problé- mák miatt köztudottan olyan mértékű torzítást tartalmaznak, hogy azok hatásának elemzé- sével nem jutnánk lényegesen előbbre.

A bérek, keresetek ágazati meghatározottságát az is jól mutatja, hogy a több ágazatban előforduló azonos szakmájú dolgozók átlagkeresetei között ágazattól f üggően több száz, de akár több ezer forint különbség is lehet. A Központi Statisztikai Hivatal által Végzett leg—

utóbbi ilyen felmérés l987-re vonatkozik, amikor még néhány száz forintnyi különbség is

(3)

BÉRARÁNYOK És LÁTHATATLAN JÖVEDELMEK

987

jelentősnek számított, azóta ez a különbség feltehetően nőtt. A 2. tábla néhány példát tar- talmaz az 1987-es összehasonlítás eredményéből.

1. tábla

Az összes foglalkoztatott átlagkeresete az iparban foglalkoztatottak átlagkeresetének százalékában

(Index: ipari átlagkereset: 100,0)

Az 1982. I Az 1987.

Népgazdasági ág ————————

évben (százalék)

Építőipar ... 105,7 ! 105,6 Mezőgazdaság ... 93,0 88,4 Erdőgazdálkodás ... 94,3 92,5 Közlekedés ... 109,4 99,l Posta és távközlés ... 97,5 94,3 Kereskedelem ... 87,8 88,5 Vízgazdálkodás ... 93,5 102,9 Egyéb anyagi tevékenység ... 102,9 99,2 Nem anyagi ágak ... l . 98,3

2. tábla

A szakmunkások havi átlagbére a megfgyelt népgazdasági ágakban egyaránt előforduló foglalkozásokban, az állami szektorban, 1987

, . §?st $$$??? Kőműves 55323? $$$-33538

Népgazdasági ág

szakmunkás havi átlagbére (forint)

Ipar ... 7948 7220 7102 6542 8265

Építőipar ... 8080 8138 7843 7725 8235

Mezőgazdaság és

erdőgazdálkodás 7262 6671 6895 6760 6949

Közlekedés, posta és

távközlés ... 6512 7135 6755 6428 5413

Kereskedelem ... 7445 7439 6691 6199 7786

Vízgazdálkodás ... 8652 7404 7850 7000 7667

Szolgáltatás ... 7210 7415 6912 6404 75 70

Forrás: Foglalkoztatottság és kereseti arányok , 1987. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest . 1988. 178 old.

Az ágazatokon belül és összességében is a kereseti arányokat Magyarországon erőtelje—

sebben befolyásolja az életkor, mint a fejlett tőkés országokban. A bér szempontjából meg—

határozóbb a kor, illetve a munkában eltöltött idő, mint a munkakör, a szenioritáson alapuló bérezés miatt. Ez visszahat a szakmák közötti bérarányokra is. Hiszen például egy kezdő mérnök lényegesen kevesebbet keres(het), mint a vele egykorú, de már jó ideje dolgozó szak- munkás. Ezt az induló hátrányt azután nehéz behozni. Az esetek nagy részében csak a pá—

lyája delelőjére jutott diplomás bére egyenlíti ki a szakmunkáshoz képest fennálló -— a munka bonyolultságával indokolt — bérkülönbséget. Ettől kezdve általában már nő ez a különbség (a mérnök javára) függetlenül attól, hogy esetleg mindketten továbbra is ugyanazt a munka- kört látják el. Emiatt azonban az egyes szakmákra számított átlagkeresetek nem megfelelően mutatják a tényleges bérarányokat (aránytalanságokat). E rendszer miatt azonban az ala—

csony bérűek jelentős hányadát a fiatalok, pályakezdők teszik ki, azon belül is a szellemi foglalkozásúak aránya a nagyobb. A fizikai dolgozók az életkori hátrányt a bérezésben vi- szonylag gyorsan képesek ledolgozni. Az utóbbi évek ár- és bérspirálja azonban már bizo—

31!

(4)

98 8 DR. ÉKES ILDIKÓ

nyos módosulást okozott az azonos szakmájúak korhierarehiás bérviszonyaiban, elsősorban a szellemi foglalkozásúaknál. A pályakezdőket lassan csaknem akkora keresettel alkalmaz- zák, mint amekkora keresetet a néhány évvel korábban munkába álltak időközben elértek, ha közben nem lettek vezetővé.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai szerint az egyes szakmák közötti bérkülönbségeket főleg a kÖVetkezők határozzák meg:

1. a szellemi munka le- és a fizikai munka felértékelt státusa;

2. a fizikai munkákon belül az adott szakma hiányából eredő jobb alkupozíció;

3. a szakmunkások körében a foglalkozás magánszektorbeli gyakorlásának lehetősége vagy e lehetőség hiánya, mert ha ez a lehetőség fennáll, az ismét az alkupozíciót erősítette, illetve a ma- gánszektor magasabb munkadíjai húzták magukkal az állami, szövetkezeti szektor béreit;

4. a láthatatlan jövedelmekhez jutás lehetősége bizonyos munkaköröknél, amely biztositotta a terület munkaerő-ellátását az irreálisan alacsony bérek ellenére is.

Mindezek következtében azokban a szakmákban, amelyek erősen ágazathoz kötöttek, a többnyire alacsony bérek egyik oka a már említett ágazati elbíráláson túl éppen az, hogy nincs vagy kevés az ágazatok között mozgó dolgozó, aki feljebb vigye a béreket. Az ágazathoz nem vagy kevésbé kötődő szakmáknál ugyanis tapasztalható az ágazatközi mozgás bérfel- hajtó hatása. Mint köztudott, a bérek lefelé rugalmatlanok. A dolgozók nem nagyon változ—

tatnak úgy állást, hogy legalább az előző hely keresetét meg ne kapják az új helyen. így álta—

lában az a szokás, hogy az új dolgozó magasabb béréhez idővel a többiekét is hozzáigazitják.

Tehát a munkahelyet változtatok fokozatosan felfelé húzzák a szakmabeliek bérét. Az esetek számossága miatt (évente több mint 700 OOO—en változtatnak állást, és közülük 1987-ben mintegy kétharmadrész más népgazdasági ágba tartozó munkáltatóhoz ment át dolgozni) ez idővel az egész szakma szintjén jelentkezik. Ezért bizonyos szakmák bérhelyzetének ren- dezése —— amint már a bevezetőben írtam — alig fordul elő az ágazathoz nem kötött szakmák- nál (kivétel ez alól a műszaki értelmiség) és általában ágazathoz, területhez erősen kötődő szakmáknál (könyvtárosok, pedagógusok, egészségügyi dolgozók stb.) kerül a kérdés idő-

ről időre napirendre.

A másik ok, ami a béreket egyes szakmákban alacsonyan tarthatja éppen az, hogy ki—

egészülnek más forrásból. Vagyis a tényleges kereset magasabb, mint a statisztikailag kimu- tatott. Ezt azonban már a béreknél is számításba veszik, tehát a munkaerőt mintegy rákény- szerítik, hogy szerezze meg a különjövedelmet. Ennek nyilvánvaló jelzője, hogy azokon a te- rületeken, ahol különjövedelem érhető el, a bérben különbséget tesznek az azonos szakmájú- ak között. A különbségtétel alapja, hogy mekkora a különjövedelem—szerzés valószínűsége és lehetséges mértéke. Ahol a közhiedelem szerint jelentős a mellékjövedelem, ott a bér hosz—

szú távon nagyon alacsony, szinte jelképes maradt, ugyanezen szakmákban a különjövede—

lem feltehető elmaradása jelentős bérkülönbséget okozhat. Példaként említhető az egészség- ügy és a vendéglátóipar. Köztudott, hogy az egészségügyben azokon a területeken, ahol a há—

lapénz ritka (laboratórium, röntgen, Köjál stb.) a keresetek is magasabbak. (Bár a keresete—

ket m a veszélyességi pótlék is emeli.) A vendéglátásban a helyzet talán még egyértelműbb.

Azok a felszolgálók, akik többnyire nem kapnak borravalót, mert például rendszeresen ven- dégcsoportokhoz vannak beosztva, általában lényegesen jobban fizetettek, mint azok, akik- nél várható a borravaló.

A LÁTHATATLAN JÖVEDELEM SZEREPE A BÉREZÉSBEN

Kiindulásképpen azt a kérdést érdemes megvizsgálni, hogy miért jött létre láthatatlan övedelem mint korrigáló tényező az egyik alacsonyabban fizetett munkakörnél, és miért nem alakult ki ugyanez a másiknál. Hiszen vannak olyan alacsony bérű munkakörök, ame- jlyeknél nincs láthatatlan forrásból származó korrekció, míg a másik helyen van.

(5)

BÉRARÁNYOK És LÁTHATATLAN JÖVEDELMEK 98 9

A válasz abban kereshető, hogy mennyire közvetlen a munkát végző személy kapcsolata a piaccal, illetve azzal a közeggel, amelyik végső felhasználóként a munkáját igénybe veszi.

Minél közvetlenebb ez a kapcsolat, annál valószínűbb, hogy — ha még nem volt —— kialakul a láthatatlan jövedelem. (Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a borravaló már nagyon hosszú ideje létezik, csupán a kör - ahol adják — bővült az idők folyamán.)

Felvetődik a kérdés, mi a kapcsolat a végzett munka piacközvetlensége és a láthatatlan jövedelem között? A legkézenfekvőbb válasznak az látszik, hogy az összekötő kapocs a hiány, illetve a minőség problémája, ami mögött ismét egyfajta hiány (a megfelelő szak—

ember és anyag hiánya) áll. Egy olyan gazdaságban, ahol bizonyos áruk, szolgáltatások csak úgy szerezhetők meg, ha azért külön fizet a fogyasztó, gyorsul a láthatatlan jövedelmek terjedése, amennyiben ezt a jövedelmek szűkössége nem gátolja meg. Ugyanakkor a hiány—

gazdaságokban szokásos helyettesítéshez képest a láthatatlan pénzekkel megszerzett áru (termék), szolgáltatás olykor még olcsóbb is lehet. Tehát még a kevés jövedelem is arra ösz- tönözheti a fogyasztót, hogy megfizesse a különdíjat, hiszen így is ,,jól jár". Részben, mert azt kapja meg, amit akart, részben pedig, mert a helyettesítéshez képest még meg is takarít.

A minőségbeli hiányok következtében az utóbbi időben egyre inkább terjednek a lát- hatatlan jövedelmek. Ma már többnyire nem arról van szó, hogy valamit egyáltalán nem lehet kapni, hanem arról, hogy a megszokott márkából, a jobb vagy éppen a szerényebb mi- nőségű és olcsóbb termékből van szűkösség vagy hiány. Érdekes, hogy a borravalók sokszor összgazdasági szintű pazarlást is megakadályoznak. (Példaként lehet említeni azt az esetet, amikor a nem magánerős kivitelezésben épülő lakás várományosa előre felkeresi a lakásban dolgozó munkásokat, és — némi csúszópénz kíséretében — megbeszéli velük, hogy a lehetséges tapéták és szőnyegpadlók közül nála melyiket használják fel. így nemcsak önmagát kíméli meg az újratapétázás stb. költségeitől, hanem megtakarít az egész gazdaságnak, hiszen nem megy kárba az egyszer már felhasznált, de a tulajdonos ízlésével nem egyező tapéta, szőnyeg- padló és a munkát sem kell kétszer elvégezni.)

A hagyományosan borravalós területeken, illetve a szolgáltatások új típusainál egyaránt a minőség romlása, gyengülése növelte a borravalózás szokását. A szolgáltatás tömegszerűvé válásával — a szervezés és irányítás hiányosságai következtében — romlott a minőség, és gyen' gültek a dolgozók munkájával szembeni követelmények. Ennek következtében a borravaló várományosa — minthogy a bérébe úgy is beszámították —— különböző kényszerítő utakon mintegy kipréselte a borravalót a megrendelőből. A borravaló adója viszont — a felesleges kellemetlenségek elkerülése érdekében -— igyekezett a szolgáltatóval közvetlen kapcsolatba kerülni és azonnal adni. így terjedt a borravalózás köre.

Az alacsony béreket korrigáló jövedelmek nagysága, a hozzájutás gyakorisága, valamint az esetenként kapott összegek nagyon különbözők. A láthatatlan lakossági jövedelmek kö—

zül —— megítélésük, elfogadottságuk jelentősen eltérő mivolta ellenére —— tulajdonképpen hár—

mat sorolhatunk ide: a borravalót , a csúszópénzt és a hálapénzt. Milyen bérkorrekciókra ad—

nak lehetőséget?

A borravalók mértékéről több becslés készült. Szakmánként azonban tudomásom sze—

rint csak egy, 1982-ben.] A vizsgálat 8 területre és 52 szakmára terjedt ki. A területek: az állami bérlakások és ingatlanok kezelése, a vegyes javítóipar, a fürdőszolgáltatás, az állami fodrászat és kozmetika. a kéményseprés, a takarító szolgáltatás, a településtisztasági szolgál—

tatás, a köztisztasági szolgáltatás. Vagyis részben a hagyományos (fodrászat, temető stb.), részben az újabb keletű borravalós területeket vonták be a vizsgálat körébe.

Ekkor az átlagkereset 4542 forint volt. A példaként bemutatott borravalós szakmák átlagos keresetei ehhez képest erősen szóródnak, és nem mindig alacsonyak. A hagyományo—

san borravalós szakmákban viszont az átlagos kereset szinte mindenhol (a sírásót kivéve) jóval

* Felmérés a borravaló mértékéről, megoszlásáról. Szakszervezetek Elméleti KutatóIntézete. Budapest. 1982. 26 old.

(6)

az országos átlagkereset szintje alatt marad. A borravalóval kiegészített kereset sem mondható azonban - egy kivételtől, a műszerésztől eltekintve -— magasnak, még akkor sem, ha a havi átlagos borravaló összegének nagysága bizonyos szakmáknál (például a női fodrász) némi kételyt ébreszt. A hagyományosan borravalós munkaköröknél a borravalóval együttes kere—

set e példák szerint ugyan meghaladja az országos átlagot, de nem jelentősen.

3. tábla

A hagyományos és az újabb barravalós szakmák bér—

és borravalóhelyzete 1982-ben

Havi átlagos

— M—mm Borravaló a

Szakma kereset i borravaló kereset száza-

———— ————-——————-———— ——-———— lékában forint

!

Víz-, gázszerelő ... 45499 730,8 16,3 Festő ... 42431) 1050,0 24,0 Házfelügyelő ... 3461 ,3 551,6 15,9 Villanyszerelő ... 4079,3 5 863 l3,7 Fürdőszakmunkás ... 3499,0 2000,0 5 7.1 Műszerész ... 6000,0 4375,0 72,9 Gyógymasszőr ... 3213,0 2000,0 62,2 Női fodrász ... 3090,0 2062,0 66,7 Férfifodrász ... 2510,0 4840,0 l92,8

Kéményseprő ... 4207,5 1018,8 24,2

Szőnyegtisztító ... 3400,0 l856,3 54,6 Szemétszállitó ... 48000 800,0 16,6 Sírásó ... 4566,0 10463 229 Sírgondozó ... 3439,0 550,0 16,0

Forrás: lásd az l. lábjegyzetet.

A fenti példák alapján elmondható, hogy a csúszópénzek többnyire a kereskedelemnek azon a területén alakultak ki és terjedtek el, ahol a keresetek a legalacsonyabbak. A bolti kiskereskedelemben például a ruházati és az iparcikküzletekben. 1987-ben az országos átlag- kereset az összes foglalkoztatottat tekintve 6987 forint volt. Ugyanekkor a fizikai foglalko—

zásúak — többnyire bolti eladók — átlagkeresete a bolti kiskereskedelemben 5397 forint, ezen belül a ruházati boltokban dolgozóké 5071 forint, az iparcikk—kiskereskedelemben dolgozóké 4975 forint volt. Ha azt vesszük, hogy a belkereskedelemben foglalkoztatott 292 000 fizikai foglalkozásúnak körülbelül egyhetede jut csúszópénzhez, és elfogadjuk a Gazdaságkutató Intézetben2 a belkereskedelemre számított 800 millió forint csúszópénzt, akkor havonta át—

lagosan egy főre mintegy 1600 forint csúszópénz jut. Ez annyit tesz, hogy a foglalkoztatottaknak egyhetede, mintegy 40 000 fő az 5397 forint átlagkereset mellett ezzel együtt érné el az országos átlagkeresetet.

Az orvosok között 1983—ban végzett reprezentatív felmérés szerint3 a résztvevők átlag—

keresete 5400 forint volt, az ügyeleti díjakkal együtt 6350 forint. Az azóta megvalósított bér—

fejlesztés mértéke 1984—ben 3,5-4 százalék, 1985—ben 6 százalék, l986—1987-ben 5—5 százalék.

Az ügyeleti díjakkal együtt számolva (ezeket nem mindenütt növelték) 1987—re átlagosan 7718 forint kereset mutatható ki, az emlitett szorzószámokkal. Ha ehhez hozzávesszük a többség (65%) által mondott paraszolvencia—értékhatár (havi 3000—15 000 forint) középérté- két, 7500 forintot, akkor 15 218 forintot kapunk. Ez az átlagjövedelem még mindig csak

'n,

egy B kategoriaju vezető fizetését közelíti.

* Ékes Ildikó: A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. Gazdaságkutató Intézet.Budapest. 1987. 34 old.

' Szabó Irén: Az orvosok véleménye munkájuktól, megbecsülésükről. Munkaügyi Szemlei 1986. évi 9. sz. 960—

982. old.; 10. sz. 1028-l042. old.

(7)

Az összehasonlításnál azonban számos egyéb tényezőt is figyelembe kell venni. Az orvos (ápoló) felelőssége mindig személyre szóló, a vezetésben inkább kollektiv, ezáltal az előbbi- ben nagyobb, az utóbbiban kisebb a kockázat (a nagyobb kockázatot a vállalkozáselmélet szerint méltányolni kell). A vezetői munka az orvosokéhoz hasonlóan nem korlátozódik nyolc órára, az előbbi időbeosztása mégis rugalmasabb, és nincs akkora fizikai igénybevétel, mint az orvosoknál (főként a sebészeknél. szülészeknél stb.). Emellett a vezetők jelentős ju- talmakat, prémiumokat kapnak, ami az egészségügyben nincs vagy minimális. Mindezek fé- nyében mondható, hogy az orvosi hálapénz inkább a többi szellemi foglalkozásúakhoz ke'- pest a kiegyenlítés, semmint a jelentős differenciálás szerepét tölti be.

Az egészségügyben dolgozók legnépesebb, hálapénzhez jutó rétegét az ún. egészségügyi szakdolgozók, azaz az ápoló és egyéb szakképzett segédszemélyzet teszik ki. 1987-ben 136 000- en voltak. Közülük több ezren főiskolát végeztek. Besorolási bérük átlaga 1985—ben országo- san 4494 forint, havi átlagkeresetük (ügyeleti díjakkal, műszakpótlékokkal stb.) 5152 forint volt. Smrcz Ervin írja :4 ,,Amennyiben az orvosokat az iparban dolgozó szellemi foglalkozá- súakhoz hasonlítjuk, akkor a szakdolgozók az egészségügyben az ipar fizikai foglalkozású dolgozóinak felelnek meg (az ápolónők egyébként is ebbe a kategóriába tartoznak). A szak- dolgozók szakképzettségi színvonala az ipar fizikai munkásaiéhoz képest nagyon magas, hi—

szen 5,9 százalékuk főiskolát végzett, és csak 15,8 százalékuk szakképzetlen. Az utóbbiak között is vannak érettségizettek, egyéb szakmával rendelkezők. A rangosabb szakképzettségi színvonal ellenére — 1986. IV. negyedévi adatok szerint —— az egészségügyi szakdolgozók kere—

sete csak 79,0 százalékát teszi ki az ipar Hzikai foglalkozású dolgozói keresetének. Ez az el- maradás valamivel nagyobb, mint az összes (egészségügyi) dolgozó keresetének ilyen értelmű elmaradása, amely 80,2 százalékos." Ez azt jelenti, hogy ezeknek az egészségügyi szakdol—

gozóknak átlagkeresete havi 1000—1500 forint hálapénz esetén is csak az ipari átlagkerese—

tet éri el.

Kérdés azonban, hogy más elmaradott bérezésű munkahelyeken miért nem, vagy miért csak minimális mértékben (ajándék) alakult ki a láthatatlan jövedelem? Feltehető, hogy ez a szolgáltatás minőségéből származó haszon értékelésének időbeli elhalasztódásával és köz—

vetett bizonyíthatóságával magyarázható. Például sokkal kevésbé bizonyitható, és sok—sok évvel később jelentkezik a hatása, hogy egy tanár jó munkát Végzett, a beteg viszont (jó esetben) egy—két héten, hónapon belül felgyógyul.

*

Összefoglalóan elmondható, hogy a jelenlegi bérarányoknak több — sok esetben nega- tív — következménye van. Ezek közül a következmények közül a következőkben csupán a legfontosabbakat sorolom fel.

1 . Bizonyos szakmák indokolatlanul — csupan az ott elérhető keresetek miatt —— le-, illetve felértékelődnek a társadalomban általában, de főként a fiatalok körében.

2. Az előbbi következményeként kontraszelekció alakul ki a leértékelődő szakmák munkaerő- cllátottságában. A fiatalok a jól fizetett munkakörök felé törekednek. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a magasabb képzettséget igénylő — közgazdaságtani értelemben bonyolultabb — munka felé tolódik el a munkaerő-kínálat.

3. Ahol a társadalom úgy érzékeli, hogy a feladat ellátása elengedhetetlenül fontos, ott korri- gál. Kialakulnak az ún. láthatatlan lakossági jövedelmek bizonyos fajtái (borravaló, hálapénz, csúszópénz stb.), amelyek számos egyéb problémát vetnek fel. Aki kapja, kénytelen elfogadni, hiszen különben nem tud megélni, de kellemetlen számára a helyzet. Aki adja, úgy érzi, megfoszt- ják a jövedelme egy részétől. A gazdasági vezetés pedig egyre zavartabban azt érzékeli, hogy bizonyos területeken az irányítás kicsúszik a kezéből. Ez pedig időről időre egyre gyorsabb — már kap- kodónak tűnő — intézkedésekre sarkallja, amint ezt az elmúlt évek bérszabályozásainál tapasz- talhattuk.

' Smrcz: Az egészségügyi szakdolgozók bérezéséről . Munkaügyi Szemle. 1987. évi 10. sz. 18—22. old.

(8)

4. Más területeken, ahol a társadalom tagjai nincsenek olyan közvetlen kapcsolatban egymás- sal, hogy ún. piaci eszközökkel korrigálják az egyébként rossz bérarányokat, a szakma lesüllyedése következik be. (Ez nem kizárt a láthatatlan jövedelmekkel korrigált bérű területeken sem. Vagy azért, mert olyanok is bekerülnek, akik keveslik a kapott pénzt, és az így kiegészített jövedelemért sem biztosítják a korábbi színvonalat, vagy azért, mert a rendszert és a kiegészítést elfogadni nem tudók — főként értelmiségiek — a pénz hiányában nem képesek a szinvonalat tartani. Például nem tudnak szakkönyveket venni, a családi pénzproblémák felőrlik a munkájukhoz szükséges figyel—

met, energiát stb.) Egy szakma presztízsveszteségének egyik első jele az ,,elnőiesedés". Az alacsony bérek miatt ugyanis mindinkább csak — a családi jövedelemben kisegítő keresőnek számító —— nők mennek oda (orvosok, jogászok, pedagógusok, könyvtárosok stb.). Majd egyre nehezebb a szak- mának ebből a forrásból is az utánpótlást biztosítani. Ezért vagy elfogadják a kisebb teljesítményt, vagy a pályára bekerülnek a szakmához szükséges végzettséggel nem rendelkezők is (például képe—

sítés nélküli pedagógus), ez pedig tovább rontja a szakma presztízsét.

5. A bérek aránytalanságai lehetetlenné teszik a teljesítmények értékelését. A bér immár nem egy bizonyos teljesítmény kifejezője, hanem számos rendelet, szabály, kollektív szerződés és válla- lati, intézményi, pénzügyi lehetőség, keret stb. eredményeként kialakuló összeg, aminek a teljesít- ményhez való kapcsolata — annak bármelyik paraméterét (iskolai végzettség, szakmai tudás, mun- kaidővel nyert tapasztalat stb.) tekintve — minimális.

6. Mivel a bérarányok nem fejezik kia munka bonyolultsági fokát, az értelmiségi munka leér—

tékelődik. Az egyetemek, bizonyos szakmai keretszámaikat kitöltendő, kénytelenek engedni a kö- vetelményekből, így kevésbé jó képességű diák is bejuthat. A diplomához jutás pedig nálunk sokkal inkább az egyetemi felvételtől, mint az ott nyújtott teljesítménytől függ. Ez viszont az értelmi- ségi szakmák értékcsökkenését eredményezi. S mivel általában a diplomásokból lesznek a vezetők, további hatása a vezetés színvonalának csökkenése, az innovációs képesség visszaszorulása.

A torz bérarányok, bizonyos szakmák hagyományosan alacsony bérszínvonalának ki- alakulása — mint mondtuk — az ötvenes évek elejére nyúlik vissza. Ekkor a bérpolitikára —- és egy hosszú ideig érvényes bértáblázat kialakítására — az az ideológia gyakorolt mély hatást, amely szerint a béreknél a ,,termelő" és ,,nem termelő" munka között kell különbséget tenni.

A termelő munka fogalmát főként a nehézipari és azon belül is a fizikai munkákkal azonosi- tották. A szolgáltató jellegű és a szellemi tevékenységek háttérbe szorultak.

A kötelező erejű tarifarendszer —- amely az 1970-es évek közepéig fennállt -— folyamatosan torzította a bérarányokat. Az iparvállalatok, mezőgazdasági szövetkezetek általában jobban tudták növelni a béreket, mint ahogyan arra a többnyire költségvetésből finanszírozott szol- gáltatási szférában mód nyílott. A szolgáltatás azon területein pedig, amelyek a gazdálkodási szférába tartoztak bizonyos munkaköröknél egyre inkább beszámították a bérekbe a hagyo- mányos borravalókat, és erre való hivatkozással nem (vagy alig) emelték a béreket.

Az alacsony bérek és a láthatatlan jövedelmek közötti kapcsolat manapság szoros, de nem szükségszerű. Tehát vannak szakmák, ahol alacsony a bér és nincs láthatatlan jövede- lem. A láthatatlan jövedelem szükséges, de nem elégséges feltétele a piacközvetlenség. mely a hiánnyal kombinálódva kitermelte, kitermeli a láthatatlan jövedelmet. Ennek legfőbb hatá—

saként azokon a helyeken, ahol ilyen van, a szinte jelképes bérek ellenére sem apadt el a szakma munkaerő-ellátása.

TÁRGYSZÓ: Munkabér. Jövedelem.

PE310ME

ABTOp nccnenyer nusrnn ypoaern, sapaőornoü IUlaTbI a Benrpnn, HpH'lPIHbI aoanuxnoaennx nmeromnx macro a oreaecraennoü 3KOHOMKKC )mcnponopunü sapaöo-rxoa (sapaőornoü irnam) n nomencrann cnoxcnmnerocn nonoxreimn c yaerom Hemmux noxonoa.

Honpoöno paCCManKBaeT pont, HeSlBHbIX noxonoa B ycranoanemm aapaöoraoü marsi.

Cpemal orpnnarenbnbrx nocnencranü Hmaemrmx coornomermü 3apa60'moü [uram yltaabrnaer Ha Heoőocnoaaimyio nepeoueincy ornenbubrx npocbeccuü n canaarmme c BTHM Koarporőop B oőec-

netieann npyrnx npodieccrrn paőo'reü ormon, orcyrcrane aoamoxcnocm oueinm atbdierrnsnocrs Bm—

paöorok a neaanbaanmo nnrennexryanbaoro rpyna.

(9)

BÉRARÁNYOK És LÁTHATATLAN JÖVEDELMEK 993

SUMMARY

The article examines the causes of the formation of low wages and income— (wage-) dispro—

portions in Hungary as well as the conseguences of the existing situation with special regard to invisible incomes.

It discusses, in detail, the role of invisible incomes in establishing the wages.

Of the negative conseguences of existing wage—proportions, it lays stress on the unjustified over-evaluation of some professions and, at the same time, on the counter—selection which has come about in the labour-supply in other professions, on the impossibility of a real performance—

evaluation and on the decline in the importance attached to intellectual work.