— Itt van az Üdvözítő! Itt van az Üdvözítő! Látom ö t ! Halleluja! Glória!
Dicsőség! — bődül el ö úr valahonnan a legfelső ágról, és inog a diófa, sza- kadnak az ágak, mint érett gyümölcsök, széttárt karokkal zuhannak alá a félőrült szektások, egyik-másik mozdulatlanul elhever a feltúrt pázsiton, töb- ben sántikálva eliszkolnak a betört kerítésen át az utcára. Nagymama tovább vinnyog a hatodik vagy a hetedik ágon.
Anyám bemenekült a házba, utánarohantam, apámat otthagytuk a diófa alatt. Az ablakból néztem, ahogy apám a leszakadt ágakból tüzet rak a diófa alá. A fellobbanó lángok fényében apám hajladozó alakja árnyjátéknak tűnt valamilyen képzeletbeli színpadon. Amikor a diófa alsó ágai izzani, majd lángolni kezdtek az éjszakában, apám elbotorkált a házig, belépett, az ajtót nyitva hagyta. A fal mellett ültem, anyám valamelyik belső szobába mene- kült, apám leereszkedett mellém. Vártunk.
— Alszol? — kérdezte apám suttogva.
Suttogásában rimánkodás volt, fohász, könyörgés és bűnbánat. A kérdés remény volt. És szeretet volt. A kérdés ima volt.
Válaszoljak? Ne válaszoljak? Apám megérdemelte volna, hogy válasz nél- kül hagyjam alig hallható, szorongva feltett kérdését. De hát ki tudja, hogy a majdani ítélőszék előtt mi nyom többet a latba?
— Nem alszom — mondtam konokul.
Azt hiszem, rossz vagyok. Vagy gyáva? Vagy csak részese a bűnnek?
Apám most én magam vagyok.
Ültünk a padlón, s szótlanul, mozdulatlanul néztük, ahogy az egyre el- hatalmasodó lángok apránként elemésztik a diófát. Vasárnap volt. Idus-nap.
DIÓSZEGI BALÁZS RAJZA
29
