ZSOLDOS SÁNDOR
Költészet/be-vezetés
GONDOLATOK SOMLYÖ GYÖRGY PHILOKTÉTÉSZ SEBE ClMÜ KÖLTÉSZETI MONOGRÁFIÁJÁRÓL
A költészet szabadságharca újabb szakaszához érkezett: már nemcsak az értetlenséggel kell szembenéznie, hanem puszta létéért, megmaradásáért kell küzdenie. (Az irodalomnak, sajnos, nem alakult ki az az önfenntartó szabadpiaci rendszere, mint a képzőművészetnek, vagy akár a színházi és filmvilágnak, ami miatt fennmaradásuk nem válhat kérdésessé.)
A költészet, akárcsak maga az ember, mindig is védtelen, kiszolgáltatott volt, s nemcsak az értetlenséggel, hanem az élettel szemben is; és ezek együtte- sen táplálják a fölöslegesség érzését. Talán ezért alakult úgy — a magyar iro- dalmi viszonyok és létfeltételek között —, hogy a költészetről szólva állításaink többsége valamiképpen védekezés is, a művészet szükségességének bizonyítása;
mintha az örök dolgok nem lennének eleve adottak. Érzékletes példaként álljon itt Somlyó György Épp ez (1975) című verseskötete fülszövegének részlete:
„Az elektronok mozgását, egy játék esélyeit valószínűségszámítással meg lehet határozni. Semmilyen valószínűségszámítás nem képes azonban egy ember fejlődésének esélyeit kiszámítani. Se pszichológia, se szociológia, se biokémia, se elektronmikroszkóp, se röntgendiffrakció nem hatol be az egyéniség végső mag- vába, amelyet, úgy látszik, csak a művészet képes felhasítani. Ezért pótolhatatlan a művészet, legalábbis egyelőre, a l'heure qu'il est. Ezért nem lehet semmi más- sal helyettesíteni."
Kevésbé irodalmi, ám annál lényegbevágóbb nyolc évvel későbbi helyzet- elemzése :
„ . . . az utóbbi időben, már eléggé régóta, a nyilvános irodalmi vitákon épp- úgy, mint a személyes beszélgetések során tapasztalhattam, hogy Magyarorszá- gon az irodalom fontossága — még az írók számára is — elképesztően eltörpül más, »nagyobbnak« látszó kérdések mellett, azok mellett, amelyeket sokan sze- retnek a már szinte magyar varázsszóvá lett »sorskérdésekkel« jelölni. Csakhogy én, ha már meg kell maradnunk ennél a szónál, úgy gondolom, hogy az irodalom mint olyan, ha egyrészt óhatatlanul függvénye is egyéb sorskérdéseknek, maga is sorskérdése a nemzetnék."
Somlyó György természetes életközege az irodalom. Költői eszmélkedésével egy időben kezdett el írni is az irodalomról. Sohasem tekintette azonban magá- tól értetődőnek az irodalom, a művészet meglétét. Így vált esszéírói tevékenysége életműve egyik jellegadó elemévé a költészet mellett.
Esszéi szorosan kötődnek költészetéhez; bár jelentős részük az állítás és a
„védekezés" kettősségében íródott, mégsem egyszerűen védő-magyarázó-közve- títő szerepük van — szerves és bonyolult egységet alkotnak. Csupán jelzés- szerűen hívom föl a figyelmet két, szinte a kezdetektől jelenlévő problémakörre, két, majdnem egy időben megjelent kötet címének idézésével: Részletek egy megírhatatlan versesregényből (versek, 1983) és Megíratlan könyvek (tanulmá- nyok, 1982). Mind a két cím valamiképpen „lehetetlenséget", megvalósulatlan- ságot és bizonytalanságot fejez ki, de egymástól lényegesen eltérő módon. A ver- sek az ember valódi lényegéről, belső életéről, érzéseiről, tehát szavakkal nehe-
zen kifejezhető, bizonytalan területről — a forma által — próbálnak biztosat mondani. Az esszék pedig e „bizonytalan" területet és alkotójukat vizsgálják szinte tudományos alapossággal, mintegy pontosítják a költészet „fölfedezéseit".
Somlyó esszéi ugyanazon a területen járnak, mint a költészete.
A költői életmű szigorú rendben, kötetenként is, ciklusonként is szervező- dik, sokszoros kötődéssel, variációs-építési lehetőséggel; a megjelent kötetek anyagával az eredeti elrendezésben többet nem találkozunk, az elrendezés által is mindig új és új arcát mutatja a költő a már ismertek mellett, mintha minden új kötete, nemcsak a válogatottak, lezárások és összegezések is lennének.
A tanulmánygyűjtemények darabjai ezzel szemben egyenletes folyamban követik egymást, bárkiről vagy bármilyen kérdésről szóljanak is, mindig a köl- tészetről is szólnak; esszéi a költészetet a maga folyamatában elemzik, így a különböző kötetszerkezetek, általában időrendi és téma szerinti elrendezésűek, lényegesen újat nem adhatnak hozzá az egyes művekhez, a mindenütt jelen- lévő alapképletet teszik „csak" teljesebbé.
Ebbe az így is igen változatos összképbe hozott Somlyó igazán újat a Philok- tétész sebe című költészeti monográfiájával, óriás esszéjével. Eddigi íanulmány- és esszéírói munkásságát szinte egyedülálló módon összegezte „kutatási ered- ményeinek" rendszerbe foglalásával.
A Philoktétész sebe enciklopédikus mű, mely — talán nem is csak magyar nyelven — az egyik legösszefoglalóbb vizsgálata a költészetről való régi és új tudásunknak.
Az irodalom (s a különösen az irodalmat létrehozó és „fogyasztó" ember) számára ínséges időben született és jelent meg Somlyó immár bízvást alapmű- nek nevezhető könyve. (Először 1980-ban, majd új kiadása 1986-ban.) Az iro- dalom igazibb földolgozására, úgy látszik, egyre alkalmatlanabb életünknek egyre nagyobb szüksége van az ősi és mindig új emberi tudás, a költészet nélkülözhetetlen lényegét föltáró és hasonlóan bizonyító erejű munka folya- matos meglétére.
A Philoktétész jelenléte és hatása — viszonyainkból fakadóan — sajátosan ellentmondásos: „kutatási eredményei" halkan, de annál gyorsabban és mélyeb- ben átmentek a közhasználatba (ez megmutatkozik abban is, hogy többször idé- zik, mint ahányszor hivatkoznak rá); a kritikai visszhang a nagyrabecsülés han- goztatása és a biztos anyagkezelés elismerése mellett inkább kétkedő, vitázó, mintsem értelmező és megértő. Egyetemeinken — ennek ellenére; hol kötelező, hol ajánlott olvasmányként — az elsajátítandó tananyag része lett.
Mintha kicsit korán jött volna ez az irodalmunk optimális fejlődésének ér- dekeit tekintve végső soron megkésettnek mondható .mű. Termékenyítő és föl- szabadító hatása remélhetően egyre érezhetőbbé válik; irodalmunknak s az iro- dalomról való gondolkodásunknak elengedhetetlen követelménye egy ilyen nagy- ságrendű alkotással szembesülni.
A mű alcíme, Bevezetés a modern költészetbe tömör foglalata a tartalom- nak és a problematikának, mégis ez talált a legkisebb megértésre. Az alcímben szereplő jelzős szerkezetből, sajnálatosan leegyszerűsítve, csupán a jelzőre (mo- dern) fordítottak talán a kelleténél nagyobb figyelmet, nem véve tudomást ar- ról, hogy Somlyó könyve egyszerre írja le korunk költészetét („jelenidejű" a be- vezetés) s adja magának a költészetnek az értelmezését. (Ügy látszik, nem csak a modern költészetnek, hanem a róla szóló munkának is értelmezési problé- mákkal kell megküzdenie.)
„Miért érthetetlenek a mai versek?" — bő évszázada alighanem a leggyak- rabban föltett „irodalmi" kérdés, melyre eddig ritkán kérdeztek vissza: „Vajon hányan beszélik a költészet nyelvét?" E kérdésekből azonban közvetlenül kö- vetkezik az egész probléma alapja: mi a költészet?
A kérdésfölvetéshez hasonló markáns válasz érthetően nem adható, még csak körülírással sem; a válaszadás folyamatos. Somlyó válaszának formája, föl- építése már önmagában újat eredményező tudományos teljesítmény. Nem verse- ket elemez, nem poétikát ír (vagy igen sajátosat); eddig főként irányzatokra, egyes szerzőkre bontva, szabdalva szóltak a költészetről. A modern költészet fölött immár történelmi méretekben zajló „hosszú, vad vitába" ritka pártatlan- sággal kapcsolódik be Somlyó, vita helyett a modernség és a költészet genezisét próbálja föltárni, megragadni.
A Philoktétész sebe szerkezete a problémák szövevényes egymásbafonódása ellenére szigorúan logikus s könnyen áttekinthető; ez a gondolati konstrukció az egyik legfontosabb hozadéka, és ez biztosítja a bevezetés-jelleget is.
A gondolati váz címszavakban így írható le: 1. a modernség a kiindulópont,
„korszellemként" és magatartásként értelmezve, mintegy bizonyítandó, hogy a költészet is, minden metafizikai töltése ellenére, érvényesen csak szigorúan kor- hoz kötötten vizsgálható — 2. a megsebzett Philoktétész mint a modern költészet helyzetének ősi-örök metaforája (e két tartópillérre épül a mű) — 3. az érthető- ség problémája mint a modern költészethez való (prekoncepcionális) közelítés első lépcsőfoka — ezután a költészet öntörvényű jegyei következnek: 4. a rím—
a szabadvers—a képvers a „látványon" keresztüli közelítés fokozatai — majd 5. a XX. századnak a XIX. századtól való megkülönböztetése következik az el- mozdulások bemutatásával — s legvégül 6. az irodalom irodalomkénti fölfogásá- ról szól az esztétikai funkció autonóm jellegét elemezve, mint a költészet szabad- ságharcának egyik legutóbbi állomásáról.
Somlyó megalkotta ezáltal a modern költészet világképének, technikájának és funkciójának gyakorlati kézikönyvét, mely költészettudományi szakmunka- ként is használható hasonló elméleti munkákban meglehetősen szegényes iro- dalmunkban.
A modernség Somlyó gondolkodásának (és korunk művészetének) kulcs- fogalma. Ezzel a nálunk máig traumatikus fogalommal, mint a Philoktétész fogadtatásából is kitűnik, irodalmi gondolkodásunk még mindig kényes vi- szonyban áll.
Irodalmunk számára a modernség még mindig nem tudományos vagy min- dennapi probléma, hanem gyakorlati kérdés, valahogy így: szükségünk van-e rá, kell-e, jó-e nekünk? Mintha irodalmi közgondolkodásunk nem is valamilyen régi, hanem inkább irodalomtól távoli, az irodalom művészi szuverenitását nem fölismerő, illetve azt valamilyen más céloknak alárendelő szemléletnél horgony- zott volna le. Ez több szempontból is igen zavaró (majdhogynem kétségbeejtő):
a képzőművészeti szakirodalmunk már számos magyar modernség-interpretáció- val rendelkezik és folyamatosan újabbakkal gyarapodik (meglehet, ez a terület adekvátabban vizsgálható); illetve a strukturalizmus, retorika, hermeneutika és más gyorsan kihunyó irányzatviták után a posztmodern-értelmezések úgy kez- dik elárasztani folyóiratainkat, mintha a modernségen oly magától értetődően túl lennénk. (Ezután nem meglepő, hogy Somlyó nézeteivel nem foglalkoznak, sőt, meg sem említik őket a jelenlegi „vitában". Pedig azok nemzetközi össze- hasonlításban is figyelemre méltóak. A Philoktétész második kiadásának elő- szavában — 1986 elején — úgy véli, hogy a posztmodern megjelenésével nem
a modernség fölszámolása kezdődött meg, csupán „újabb, ki tudja hányadik árapálya a modernség folytonosan megújuló hullámverésének". Jean-Fran- cois Lyotard Mi a posztmodern? című cikkében — Párizs 1986., Nagyvilág 1988. március — egészen más megközelítésből jut hasonló végeredményre:
„ . . . a posztmodern nem a végnapjait élő, hanem az állandóan születőben lévő modernizmus állapota".)
Somlyó modernség-értelmezése úttörő jellegű és gyakorlatilag, magyar nyel- ven, egyedülálló. Fölfogásának lényege két kiragadott mondattal érzékelhető — az alapmóndat: „A modern tehát nem az új, hanem az újnak ez a sajátos tuda- ta." A következő idézet már a történelmi érvényességére is vonatkozik: „A mo- dern szó rendkívüli teherbírásúnak és kivételesen kitartónak bizonyult. [...]
. . . a modern éppúgy jelenti a tegnapi és tegnapelőtti újat, mint a már azzal is szembeforduló, azt is meghaladó mai legújabbat". Ezeknek a megállapításoknak a különleges érvényességét az adja, hogy szinte kizárólagosan költészeti anya- gokon alapulnak.
A modernséget Somlyó nem különböző „izmusok" és mozgalmak, egyes irányzatok és divatok együttesének fogja föl, hanem „korszellem"-nek, mely meghatározza az utóbbi több mint száz év stílusát (és föltehetően a kor nevét is adni fogja a jövendő történelemkönyvekben). A Philoktétész gondolatmenetét is meghatározó rimbaud-i mondat („Modernnek kell lenni mindenestül...") szélesebb körű érvénye sok más, Somlyótól is idézett, vagy nem idézett gon- dolkodónál is evidens. Például Főidényi F. László (a Valóság 1986. decemberi számában) Jürgen Habermas Filozófiai diskurzus a modernségről című mun- káját ismertetve állapítja meg, hogy Habermas számára a modernség „nem- csak történelmi korszakot jelent, hanem mentalitást is, amely e kor szereplőit kivétel nélkül átitatja". A modernség tehát korunk olyan paradigmája, amely azoknak a gondolkodását is meghatározza, akik elvetik vagy nem értik meg.
Bármennyire látványos és frappáns, és egyben „modern", mégis téves Wal- lace Stevens aforizmája: „Nem érünk rá arra, hogy modernek akarjunk len- ni, amikor annyi fontosabb dolog van a világon." Akarva-akaratlan, a mo- dernség egyetemes viszonyítási ponttá vált.
Somlyó a modernséget történeti alakulatként kezeli. Nagyon fontos a törté- netiség hangsúlyozása, mert ezáltal is bizonyítja, hogy a modernség nem ta- gadja az eddig létrehozott értékeket, sőt, szervesen azokhoz kapcsolódik, rájuk épül. S természetesen számos költészeti alakzatot végérvényesen meg is halad.
Itt kell kitérnünk arra az észrevételre, mely a modernség végét jelzi; valószínű- leg inkább a költészet fejlődésének időleges megrekedése érzékelhető, az egy- idejűség beállása, melyből ismét csak valami „gyökeresen" újnak az akarásával lábalhat ki a poézis. (Az egyidejűség veszélyével kapcsolatban elgondolkodtató Milorad Pavic Kazár szótárának A sebes és a lassú tükör című példázata.)
A modernség történeti kezelésének kényszerítőleg kell hatnia az egyidejű- ség fölszámolására, a fejlődés főbb vonalainak fölismerésére, valamint a költé- szet mindenkori lényegének fölismerésére és arra, hogy — merőben ideologikus meggondolásokból — ne merüljön időről időre feledésbe. A modernség isme- rete létkérdés.
Az elméleti kérdések után álljon itt egy gyakorlati is: a költészeti modern- ség tárgyalásakor Somlyó az utóbbi száz év szellemi arculatának főbb vonásait rajzolta meg, viszont az avantgárdot nem tárgyalja külön. A Mányoki Endrének adott nyilatkozatában találhatjuk a magyarázatát: „A modernség rengeteg vál- tozata közül az avantgárd csupán egy extrém pont. Kiemelkedő és fontos pont
ugyan." Az avantgárd tárgyalását is „kiváltva" külön fejezetet kap viszont a két legfontosabb technika: a szabadvers és a képvers. Mindkettőnél föllelhetők az ókori kezdemények, de az ezekre való hivatkozás csak az idegenkedést osz- lató bátorítás lehet, újabb kori használatuk is szerves fejlődés eredménye. A kül- sődleges jegyeknek is mélyén gyökerező okuk, magyarázatuk van. Az olvasás széttagolása című fejezetet a szabadvers leírásával vezeti be, „megmagyarázva", hogy „a folyamat nem azzal kezdődik, hogy a vessző és pont hiányzik, hanem azzal, hogy a szövegnek azok a helyei »hiányoznak«, amelyek megkövetelik a pont, a vessző vagy bármi más írásjel beiktatását". A képvers kialakulásának is virtuóz magyarázatát adja. A szimbolizmus nagy kezdőbetűs szavaitól eredez- teti: „Innen már csak egy rövid lépés addig, hogy ne csak a szókezdő betűt írjuk naggyal, hanem egész szavakat emeljünk így ki, vagy egész mondatokat, egész szövegrészeket. És egy további lépés, hogy a versben különböző betűtípu- sokat akalmazzunk." Somlyó a „verskép" és „képvers" ez egymásból-magyaráz- hatóságával a vizuális költészetet is létrejöttében ragadja meg. Bizonyító erejű a magyarázata, hogy a művészi'szövegnek a formával együtt kell megszületnie.
Sorra lehetne és kellene venni a Philoktétész „címszavait" (kár, hogy tárgy- mutató nem segíti a tájékozódást), hiszen mindegyik a költészet archimedesi pontja. Tulajdonképpen e „pontok" összessége adja ki a választ a mi a költészet?
kérdésére, minél többet tudunk belőlük számba venni, annál tisztább a kép.
Jelenleg valószínűleg Somlyó „leltára" az egyik legteljesebb, legpontosabb.
S mindehhez olyan koordinátarendszert alkotott, mely alapján a költészet újabb fejleményei is értelmezhetők, illetve megkönnyítik annak eldöntését, hogy költé- szetként olvasható-e az adott szöveg. Somlyó „költészetértelmezési" munkássága napjaink magyar irodalmában az egyik legbiztosabb tájékozódási pont.
„A költészet kezdettől fogva, és minden nyelven, más nyelvet beszél. Olyan nyelvet, amelyet a társadalom különböző fejlődési szakaszaiban többen vagy kevesebben értenek; sohase mindenki." E „más nyelv" fölismerése a különböző költészetmeghatározások közös alapja és kiindulópontja lehet; ezen alapul a költészet költészetként való olvasásának elvárása. Egy természettudós akadé- mikus nyilatkozta — nem kis önteltséggel — az Űj Tükörben: „az a helyzet, hogy mi megértjük a humán kultúrát, de annak a művelői kevésbé értenek meg minket, mert mi egy sajátos nyelvvel, a matematikával dolgozunk". A költészet (és az egész irodalom) komolyan vehetőségének is egyik alapföltétele sajátos, autonóm funkciójának elismertetése, és megkülönböztetése a csak „olvasmány- tól" (amelynek épp az a jellemzője, hogy nincs „külön nyelve").
Somlyó György Philoktétész sebe című monográfiája tanító, tudatosító mű, mely egy lépéssel biztosan hozzájárult „a költészet mivoltának általánosan ural- kodó tisztázatlansága" megszüntetéséhez. Esszéi olyan területeket tárnak föl, hódítanak meg, melyeket a tudomány érzékenysége és eszközei révén eddig nem tudott megközelíteni, legfeljebb lokalizálni.
A költészet szabadságharcának, vagy — mondjuk inkább így: — természetes fejlődésének rejtettebb, de szinte kozmikus távlatokat nyújt az eddig szavakkal megragadhatatlan területek „kutatása", föltérképezése, ez által, ha lassan is, de annál biztosabban körvonalazódik az a terület, mely leginkább a költészeté, s valóban az emberé.
