A karsztosodási folyamat

KARSZTOK

A karszt fogalma

• A Karszt hegység a Dinári-karszt északi része, amely a Juliai-Alpoktól húzódik az Una forrásáig. Minden olyan formát és jelenséget, ami a Karszt-hegységre jellemző, a kutatók karszt folyamatoknak és karsztjelenségeknek neveztek el (Cvijic).

• A hazai szakirodalomban Kessler leszűkítette a fogalmat, mivel azt vallotta, hogy a karsztjelenségek a csapadékvíz felszínalatti munkájához kapcsolódnak.

• Venkovits karsztfogalma magába foglalta azokat a területeket, ahol a felszíni és mélységi víz oldó hatása érvényesül. Ennek a karsztfogalomnak is az a hibája, hogy csak ezt a két tényezőt tartja fontosnak, egyéb tényezőket (kőzet, klíma, stb) nem vesz figyelembe.

• Jakucs szerint a karszt a mészkőnek és a hozzá kapcsolódó jelenségeknek a fejlődési állapota, formája, amely a kőzetminőség és a térben-időben változó geológiai, geográfiai,

klimatológiai és biológiai környezeti feltételek és okok komplex hatásaként jön létre és alakul tovább.

• A karszt tulajdonképpen állapot meghatározás.

A karsztosodás (a kőzet oldása) az a folyamat, amely a kőzetben törvényszerűen végbemegy.

• A karsztfejlődés nem a felszínen vagy a felszín alatt, hanem a kőzettestben, a háromdimenziós tömegben játszódik le, ebben különbözik más természeti földrajzi jelenségektől.

Karsztosodó kőzetek

1. Legjobban karsztosodó kőzet: mészkő, dolomit, aragonit, melyek karbonátok (a Föld felszínének 12%- a).

2. Szulfátok és sókőzetek: gipsz, kősó. Jelentős kiterjedésűek, de különösen a kősón rövid életű karsztformák jönnek létre a gyors oldódás miatt

Mésztartalmuk miatt, egyéb kőzetek is mutatnak karsztos jelenségeket, azonban a valódi karsztos kőzetek az előbbiek, amelyeken a típusos karsztjelenségek és formák kialakulnak.

A karsztosodás alapfeltételei

1. Jól oldódó, szilárd szerkezetű kőzet, kevés oldási maradékkal (megfelelő kiterjedéssel és vastagságban).

2. Oldószer, azaz víz, amely jelentős oldó- képességgel rendelkezik.

3. Megfelelő réstérfogat (porozitás) a víz átbocsátásához. Lehet beszélni:

– elsődleges porozitásról (a leülepedés során kialakult réstérfogat)

– másodlagos porozitásról (a kőzetté válás során kialakult réstérfogat)

A karsztosodási folyamat

A mészkőben alakulnak ki típusos formában a karsztosodási folyamatok és karsztos formák. A karsztosodás meghatározó folyamata a karsztkorrózió (karsztos oldódás). A karszt- korrózió a mészkő, illetve az összetevő ásványok (kalcit, aragonit stb.) oldódását jelenti.

Az oldás során megfordítható kémiai átalakulások mennek végbe, úgy, hogy a rendszer a résztvevő anyagok koncentrációjának változá- sával kémiai egyensúly elérésére törekszik. A korróziós aktivitás a környezet hőmérsékletével változik.

A karsztos oldódás (korrózió)

A karsztos oldódás a mészkőoldás folyamata, amely három formában megy végbe:

1. karbonátos oldódás tisztavízben,

2. hidrokarbonátos oldódás szénsavas vízben 3. szerves és szervetlen savak hatására végbemenő oldódás, ami irreverzibilis folyamat.

1. Karbonátos oldás:

CaCO

+ H

O =Ca

+H

+CO

+OH

,

a rendszerben egyensúly alakul ki, amely függ

- a hőmérséklettől

- az ásvány (kalcit, aragonit, dolomit) kristályszerkezetétől.

Ezen a módon csak nagyon kevés

mészkő oldódik.

2. Hidrogén-karbonátos (hidro- karbonátos) oldás:

a víz az oldott szén-dioxiddal mész agresszív szénsavat alkot, amely a kalcium-karbonátot kalcium-hidrogén-karbonát formájában oldja:

CO₂(aq)+ H₂O = H₂CO₃ H₂CO₃

CaCO₃ + / \=Ca²⁺ +2HCO₃ CO₂ + H₂O

A hidrogén-karbonátos oldódás mértékét a vízben elnyelt CO₂ mennyisége határozza meg, ami a Henry- törvény alapján a következő összefüggés szerint számítható:

oldott szén-dioxid (CO₂) g/1= L • p(CO₂) • 1,963, ahol az

L = a hőmérséklet szerint változó abszorpciós koefficiens,

1,963 = 1 liter CO₂ tömege g-ban (1 atm, 20°C), p(CO₂) = a CO₂ parciális (részleges) nyomása a levegőben.

A vízben oldott CO₂ azonban nem használódik fel teljesen a CaCO₃ oldására, bizonyos hányada az oldott hidrogén-karbonát oldatban tartásához szükséges. Ez az egyensúlyi vagy tartozékos szabad széndioxid (szabad szénsav). Itt a CO₂ a következő formákban van jelen:

- kalcium-hidrogén-karbonát (Ca(HCO₃)₂), kötött szénsav,

- egyensúlyi (tartozékos) szénsav – szabad szénsav,

- agresszív szénsav – szabad szénsav.

A hidrogén-karbonátos oldás a korrózió leg- hatásosabb formája a karsztosodás során.

Az agresszív szénsav további mészkő- oldást végez az egyensúly beálltáig.

Ha a kémiai egyensúlyban lévő karsztvíz az

egyensúlyi széndioxid egy részét a levegőbe

leadja, az egyensúly megbomlik, és

mészkőkicsapódás (édesvízi mészkő-,

forrásmészkő-, mésztufa- vagy travertin-

képződés) megy végbe.

Azt a jelenséget, amikor különböző egyensúlyi állapotban lévő (különböző szén- dioxid-tartalmú) telített karsztvizek találkoz- nak, a karsztvíz ismét oldóképessé válik, keveredési korróziónak nevezzük.

Ezzel magyarázható a karsztok belsejében -

ahol más CO

-utánpótlás nem tapasztalható

-a korróziós formák (üregek, barlang-

tágulatok) keletkezése.

A légköri CO

jelentős karsztos korróziót nem okozhat.

A karsztvizek nagyságrendekkel több CO

-ot tartalmaznak, mint az atmoszféra. A szabad légtérhez viszonyítva a barlangok légtere általában 2-20-szor több CO

-ot foglal magába, amely túlnyomórészt a karsz- tosodó kőzet feletti talajból ered.

A legnagyobb mennyiségű CO

a

talajlevegőben halmozódik.

A karszttalajok részben levegővel kitöltött 17–

31%-os pórus-térfogatában az arktikus övben 0,04–1,0%, a mérsékelt égövben 0,1–3,5%, a nedves trópusokon 0,2–11,0% a CO₂.

Becslések szerint a talajbeli C0₂ 40%-a a növényi légzésből, 60%-a a mikro-fauna és mikroflóra (főleg baktériumok) élettevékeny- ségéből származik.

A talajon keresztül a karsztba szivárgó vízzel a talajatmoszféra óriási felületen érintkezik.

3. A mállásos korrózió:

A közvetlen kémiai mállás, a talajélet, illetve a

légköri folyamatok során keletkezett egyéb mész- agresszív vegyületek oldó hatását jelenti.

A talajban a humuszosodással, a szerves anyagok lebomlásával számos olyan vegyület keletkezik, amely közvetlenül korrodálja a mészkövet. Ezek az agresszív vegyületek többnyire erős szervetlen savak (HCL, H₂SO₄, HNO₃, H₃PO₄), általában gyenge szerves savak (humin, fulvo-, hangya-, ecet-, oxálsav stb.), szulfidok, szulfátok, sók.

A karsztkémiai alrendszer másik alapvető, az oldással ellentétes folyamata a kicsapódás, amikor a megfordítható folyamat az alsó nyíl irányában megy végbe :

CaCO₃+H₂CO₃ = Ca²⁺ + 2HCO₃

A karsztvízben csökken a kalciumion koncentrációja és CO₂ szabadul fel, ami vagy bekerül a légtérbe, vagy lekötődik más módon.

Az egyensúlyban lévő karsztvíz egyensúlyi CO₂- tartalmának egy része más vegyületekhez kötődik, vagy vízben élő növények (pl.

mészalgák) asszimilációjához használódik fel.

A karsztok hirdrológiai rendszere

• A hidrológiai alrendszer sajátosságaival a karszthidrológia foglalkozik.

• A víz vezetésére, tározására alkalmas

áteresztő (permeábilis) mészkő összlet

összefüggő egységét víztartónak (víz-

tározó) nevezik. Helyzete és a határoló

vízzáró (impermeábilis) kőzetrétegek

elhelyezkedése szerint lehet nyitott, zárt

és függő karsztvíz.

• Nyitott karsztvíz tározó, a felszínnel összeköttetésben álló üregek vizének felszíne, amely a légköri nyomással egyensúlyban van:

piezometrikus (nyomásszinti) felszín.

• A zárt karsztvíz tározó vízszintjét a felette elhelyezkedő vízzáró kőzetek rétegtani helyzete,

szerkezete határozza meg. A vízre rétegnyomás és hidrosztatikai nyomás nehezedik, ezért leszorított tükrű karsztvíz-

nek nevezik. Ha megcsapolják, a furatban a vízszint rendszerint megemelkedik: ez a potenciometrikus (feszültség-kiegyenlítési) felszín.

• A karsztvíz tározó alsó határa általában az impermeábilis, kompakt kőzet. Gyakran előfordul azonban, hogy a karsz- tosodásra alkalmas kőze- tek nagy vastagságban, a mélyben helyezkednek el.

Jakucs L. (1971) vizsgá- latai szerint a karsztvíz tározó szabályos kifejlő- dés esetén lencse alakú

(lencsezóna, karsztvíz lencse).

• Az összefüggő üregrendszerű víztartó peremein a karsztvízszint meredeken esik az erózióbázis felé, eközben metszheti a felszínt és forrásszint (forrásvonal) alakul ki.

• Az a terület, amelyről a csapadék-víz a karsztba jut, a karszt vízgyűjtője. Jakucs

L. (1971) nyomán a szakirodalom megkülönbözteti a karsztok és karsztvizek autogén és allogén, valamint

a kevert típusát.

Genetikus karszttípusok a vízgyűjtő felépítése szerint.

I. autogén karszt, II. allogén karszt, III. vegyes autogén-allogén karszt.

1. karsztosodó kőzet, 2. nem karsztosodó kőzet,3. karsztforrás, erózióbázis, 4.

barlangjárat, 5. vízvezető üregrendszer, 6. karsztvízszint

• A karsztvíz hidrológiai körfolyamatában a mozgó csapadékvíz a vadózus víz.

• A kőzetekben egy ideig lekötött, kőzet- dehidratációs eredetű víze a profundus víz.

• A vizcirkulációban még részt nem vett víz a juvenilis víz.

• Az a terület, amelyről a csapadékvíz a karsztba jut, a karszt vízgyűjtője.

• Jakucs L. (1971) nyomán a szakirodalom megkülönbözteti a karsztok és karszt-vizek autogén és allogén, valamint kevert típusát.

A karsztok vízháztartása

• A karsztos vízgyűjtő felszíni és felszín

alatti rendszerből áll, amelyek folytonosan átmennek egymásba. A karsztos vízgyűjtő vízháztartását a következő általánosított összefüggés mutatja:

Cs (csapadék) - E (evapotranspiráció) = I (beszivárgás) + L ((lefolyás)

Összességében a karsztvíz utánpótlás mennyiségét a vízgyűjtőről a történő kifolyás (ouput, források) alapján az alábbi egyenlet adja meg:

Q = (Cs — E) autogén + (Cs — E) allogén ±Δ s ahol

a Δ s a víztartóban tározott víz mennyiségé-

nek változása.

• A felszíntől a karsztvízszintig terjedő zónában a víz az üreg, cső, járat, repedés és kapilláris rendszerben, ez a leszálló karsztvíz öv vagy beszivárgási zóna, amelyben az üregek, pórusok részben levegővel töltöttek, ezért aerációs övnek is nevezik.

• Ennek az alsó részén, ahol a magas

karsztvízszint állások idején időszakos

források törhetnek elő, az ún. magas-

karszt, ez alatt a sekélykarszt

helyezkedik el.

• A beszivárgási zóna felső részében intenzív korróziós folyamat játszódik le.

• Az alászivárgó, kezdetben telítetlen, lassan mozgó, szűrődő vizek mész-

agresszivitását szabályozza és fokozza

a zóna felett legtöbbször megtalálható

talajtakaró. Ez az összlet megszabja a

csapadékvíz lefolyásra nem kerülő,

infiltráló mennyiségét, a beszivárgási

hányadot.

• A talaj mikrobái (baktériumok, egysejtűek, és gombák) és a magasabb rendű növényzet CO

-termelése nagymértékben megnöveli a talajoldatként korróziós képességét.

• A talaj alatti beszivárgási zóna felső részében megy végbe a legnagyobb mérvű korróziós üregesedés. A lefelé szivárgó víz 5–20 m-es övezetben ez tágítja a vízvezető csatornákat, amíg a víz telítetté válik.

• Ezt a vízvezető járatokkal átszőtt részt

epikarsztnak vagy korróziós „B"-zónának

nevezik.

• A beszivárgási zóna alsó részében, amelyet gravitációs „A” zónának is neveznek, a víz a további szivárgás során a járatrendszert már kevésbé képes tágítani.

• A víz korróziós képességét csak további, pótlólagos agressziváló tényezők (friss talajoldatok, CO2-diffúzió, a járatok átszellőzése,

a járatokban lévő szedimentumok, réskitöltések agresszív mállástermékei, keveredési korrózió stb.) növelhetik.

Nyitott karsztvíztartó általánosított felépítése

I. Vadózus (aerációs) zóna - 1. a beszivárgási zóna felső része (epikarszt, korróziós

„B"-zóna); 2. a beszivárgási zóna alsó része (gravitációs „A"-zóna); II.Freatikus zóna 3. a karsztvízszint ingadozás zónája, 4. epifreatikus öv, 5. az aktív karsztvíz-cirkuláció kiterjedése, 6. mélykarszt, a = a beszivárgó víz karbonát telítődésének a határa, b=közepes karsztvízszint, c=magas karsztvízszint, d = alacsony karsztvizszint, e = az erózióbázis szintje, f = az aktív karsztvíz-cirkuláció alsó határa, g = a felszín alatti víz szintje az erózió-bázisnál, h = a víztartó alsó határa, i = völgyfeltöltő üledék

• A karsztvízszintben a freatikus (vízzel telített) zóna helyezkedik el, amelynek a járataiban és üregeiben időszakosan vagy állandóan karsztvíz cirkulál, részben vagy egészében kitöltve azokat.

• A freatikus zóna felső részén a majdnem vízszintes vízmozgás jellemző; ezért az utóbbit folyási övnek (sekélykarszt) is nevezik.

• Részben a vadózus zóna legalsó részével, részben a freatikus zóna legfelső részével fedésben különül el az epifreatikus öv, amely a karsztvízszint-ingadozás sávján belül, a közepes (átlagos) karsztvíz nívó és a magas vízszint közé helyezhető. Az epifreatikus zóna a karsztvízáradások, a barlangi árvizek öve, ezért időszakosan vízzel telített lehet.

• A freatikus zónában, a karsztvízszint alatt Grund feltételezése szerint minden járat vízzel kitöltött, ezért telített zónának, erózióbázis alatti részét mély- karsztnak is nevezik. Az egységes karsztvíztározót azonban közbeékelődött vízzáró rétegek szakíthatják meg,amelyek elágazó járatokkal összeköttetésben vannak egymással.

• A kapcsolódó cső- és járatrendszerekben érvényesül a közlekedőedények törvénye: bennük a víz hidrosztatikai nyomás alatt mozog. Jakucs L.

(1971) szerint a mélykarszt lencsezónájában a szén- dioxid a hidrosztatikai nyomás következtében a vízben elnyelődik és új oldóképesség lép fel. Ez a másodlagos korrózió még növekedve a keveredési korrózióval, tágítja a mélykarszt járatrendszerét.

• A lencsezóna alatti kőzetrepedésekben lévő víz nem vesz részt a karsztvíz hidrológiai körfolyamatában, tartósan az oldási egyen- súly állapotában van: ez az inaktív mély- karszt övezete.

• A freatikus zóna alsó határa addig terjed,

ameddig a porozitás fejlett és a kőzet-

repedések tágasak

• A horizontális üregesedés, járatképződés legkedvezőbb feltételei a freatikus zóna felső részén – a folyási övben – és az epifreatikus zónában vannak; tehát a nagyméretű barlangok általában a karsztvízszint ingadozás sávjában és közvetlenül ez alatt keletkeznek.

• Az allogén vízgyűjtő felszíni vízfolyása az autogén karsztosodással kitágított repedésrendszerű karszton folytatja útját annak résein és nyelőin (input-pontjain).

Ez utóbbi jelenséget Jakucs mélységi lefejezésnek (batükaptúrának) nevezte. A mélybe jutott allogén víz korróziós és korráziós (maró, véső) hatása fokozott járatbővülést eredményez, annál is inkább, mivel hordalékanyagával is koptató – tehát mechanikai eróziós – munkát is végez a felszín alatt.

• Az erózióbázis magassági helyzetének megváltozása a karszt függőleges övezeteinek eltolódását eredményezi, ami a karsztvízszint és a horizontálisan fejlődő járatrendszerek szintjének változásával jár együtt.

• Erre afolyamatra vezethető vissza az emeletes barlangrendszerek (pl. az Aggteleki-karszt Baradla barlang rend-

szere), és inaktív barlangszintek, száraz-

barlangok (pl. a Pilis kiemelt barlangjai)

kialakulása.

• A karsztformák többsége és legnagyobb változatossága ott figyelhető meg, ahol a karsztkémiai és karszt-hidrológiai rendszer működése a legintenzívebb; vagyis a felszínen, a beszivárgási öv felső részében (epikarszt) és a karsztvíznivó szintjében, illetve a freatikus zóna aktív sávjában.

• Az első két szintéren a karsztos felszíni

formák, az utóbbi övekben a felszín alatti

karsztformák alakulnak ki.

A főbb tudományszakok a karsztmorfo- genetika, karsztmorfológia és a szpeleologia.

Az előbbi kettő a karsztos formák származástana és alaktana. A barlangtan vagy

szpeleológia a felszínalatti formákkal foglal- kozik.

A korszerű karsztkutatások feladata megismerni a karsztoknak ezt az összetett rendszerét és javaslatot tenni a karsztok fenntartható fejlődésének és megőrzésének módozataira.

A felszíni karsztok osztályozása

1. Vegetációval való borítottság szerint:

a / kopár karszt

b / növényzettel borított karszt

2. Talajjal és üledékekkel való borítás szerint:

a/ nyílt karszt /talaj és üledékborítás nélkül/, b/ félig nyílt karszt /helyenkénti talaj- borítással a karr barázdákban és csatornák- ban, a szabad karsztfelszíneken a karszt- folyamatok aktívak /

c/ talajjal borított rejtett nyílt karszt

/mállásmaradék és/vagy a talajtakaró alatti oldás/

d/ fedett karszt /vizet át nem eresztő üledéktakaró alatt helyezkedik el a karsztos kőzet, karsztosodási folyamatok nincsenek/

e/ eltemetett, fosszilis vagy paleokarszt, /jelenleg nincs aktív karsztosodási folyamat/

f/ exhumált karszt, ha az átfedett vagy betemetett karszt kitakarózik, az eredeti karsztfelszín ismét védtelenné válik a karszt- folyamatok újból aktiválódnak.

3. A klímafeltételtől függő osztályozás:

a/ magashegységi karszt /alpi vagy arktikus és szubarktikus klímatartomány, valamint az erdő és fahatár felett /

b/ mérsékeltövi karsztok óceáni és kontinentális klímahatás alatt

c/ mediterrán karsztok a meleg-mérsékelt klímatartományban

d/ szubtrópusi kúp- és trópusi torony karszt ok /szavanna- és a nedves trópusi klímán/

• A karsztformák többsége ott figyelhető meg, ahol a karsztkémiai és karszthidrológiai rendszer működése a legintenzívebb; vagyis a felszínen, a beszivárgási öv felső részében (epikarszt) és a karsztvíznivó szintjében, illetve a freatikus zóna aktív sávjában.

• Az első két szintéren a karsztos felszínformák, az utóbbi övekben a felszín alatti karsztformák alakulnak ki.

• A karsztrendszerben elkülöníthető:

• Lepusztulási zóna (oldás, elszállítás, karsztformák)

• Vízelvezető zóna (víznyelők, poljék, dolinák),

• Akkumulációs zóna (forrásmészkő, mésztufagátak).

Felszíni karrformák areális leöblítésnél

1. Rillen- vagy rovátka karrok / barázdás karszt/: a kőzet nagyobb lejtésénél jönnek létre, a lefolyóvíz telítődésével elhalnak, 1-10 mm átmérőjű, 20-25 mm hosszúságú és 2-10 mm mély, parabola keresztmetszetű oldásos csatornák

2. Rinnen karrok az előzőekhez hasonló, de szélesebbek és mélyebbek 10-25 cm átmérőjű, 3-5 cm mély, néhány 10 cm hosszú oldásos csatornák

Karrformák vonalas vízvezetésnél

1. meander karrok, sík felületeken vagy enyhe lejtőkön (10-13 fok), a folyókanyarulatokhoz

hasonló kioldott formák

2. fal karrok, meredek sziklafelszíneken csatornaszerű oldási formák

3. hasadék karrok, előre kiformált repedések mentén történő oldás hatására létrejött forma, 1- 10 m hosszú,1-25 cm széles hasadékok, karr

árkoknak is nevezik

Félig fedett vagy nyílt karrok

Mozaikszerűen talajjal vagy mállás képződmé- nyekkel kitöltött mélyedések.

1. Alapformák:

a., kamenitca (gyűjtő üst, tál karr, lyuk karr, madáritató) gyengén lejtő vagy sík felszínen

alakul ki, 1-100 cm átmérőjű oldási gödrök, aljukon talaj és növényzet települhet meg.

b., korróziós nyelő üregek mészkő hasa- dékok találkozásánál, gyenge szerkezeti ponto- kon kialakult oldási csövek.

Talajalatti karrok

Összefüggő talajtakaró alatt képződnek a karszton, általában szabálytalan bemé- lyedések, vagy lekerekített felszínek

1. Alapformák:

a., üreges karrok (tavernás karrok)

vékony talaj- vagy növényborítás alatt

túlmélyül az oldási felszín, zsákszerű

mélyedések, odvas karrok keletkeznek

b., lekerekített karrok (Rundkarren) a talajban szivárgó víz oldó hatása tompítja az éles formákat, ezek a csatorna karrok talajjal fedett megfelelői

c., geológiai orgonák vastagabb talaj- takaró alatt jönnek létre, a repedések tágításával és függőleges irányú oldással

Abráziós karrok

A tengerpartokon, a hullámzás és tenger-

járás okozta vízmozgások hatására

kialakult oldási üregek

Összetett genetikájú karrok

a., csúcskarrok: (Spitzkarren) többnyire érett hasadék és barázda karrok, talaj alatt lekerekített formák

b., törmelékes karrok: a karsztos törmelékekkel borított karrmezők tartoznak ide (Trümmerkarren). Két típusa van:

blokk- és törmelékkarrok. Általában vízszintes, vagy enyhén lejtő felszínen

c., Lapos karrok: többnyire egyenletes, síkfelszínű területeken hasadék ill. barázdás karrok, mészkőjárdák (limestone pavementek)

Formakomplexumok

1. Karrmező (Karrenfeld): nagykiterjedésű

kopár felszínek, általában a talaj teljes

mértékben lehordódott, de a korábbi

talajalatti oldás, vagy a növényzet által

kioldott felszínek jellemzik (ilyen például az

ördögszántás az Aggteleki Karszton )

Formakomplexumok

2. Dolinák:

A „dolina” név szláv eredetű szó (völgyet

jelent), a karsztok kisméretű, zárt, ovális vagy

köralakú, általában aszimetrikus mélyedése,

néhány m-től esetleg 1000 m átmérőjű, néhány

métertől néhány 100 m mélységű lehet. Tál,

tölcsér vagy tányér alakú lehet, izoláltan vagy

sorba rendeződve helyezkednek el a

karsztokon.

Osztályozásuk

Genetikájuk szerint lehetnek:

– Oldásos dolinák

– Beszakadásos dolinák – Utánsüllyedéses dolinák – Szuffóziós dolinák

a/ Oldásos dolinák (solution doline):

A leggyakoribb típus, a mérsékeltövi karsztok vezérformája. A szivárgó csapadékvíz és hó olvadékvíz nagyon lassú kioldása révén keletkeznek, főként a hasadékoknál és azok kereszteződésénél.

A dolina aljára agyag, iszap, homok és blokkos törmelék települ, azonban a lecsuszamlott vagy bemosódott humusz, de mállástermékek és talaj képződmények is lerakódhatnak. A talaj hosszú időszaki, főként agyagos betelepülése után teljesen eltömítődik, így felette a víz felgyülemlik. A víz beszivárgása egy helyre összpontosul.

b/ Beszakadásos, illetve omlásos dolinák (collapse doline):

A fedőréteg hirtelen beszakadásával keletkezik, ami gyakran a barlangi mennyezetek felszaka- dásának a következménye.

Külső megjelenése hasonló a dolinákhoz, de akna és kútszerű üstök, (Dinári Karszton a kis és nagy dolina a Male- és Velike-dolina).

Leggyakoribbak ezek a gipszkarsztokon.

Beszakadásos üst :

a beszakadásos dolinák nagymélységű változata. Az üregek függőleges, sziklás lejtőkkel határolt aknaszerű mélyedések, gyakran a barlang mennyezet felszakadásával jönnek létre. Az azonos meredekségű formáktól különböznek abban, hogy az átmérőjük a mélységgel gyakran növekszik.

Külön formaként kell említeni a „cenotes"-t, ami beszakadásos dolinák a magasan fekvő karsztvízszint feletti jönnek létre. Karszt kutaknak is nevezik. Gyakoriak a Yucatan félszigeten Mexikóban.

Beszakadásos tölcsér /Einsturztrichter, Erdfall/:

az előbbi formák változatai amelyek a karsztüledéken a felszínalatti üregek beszakadásával képződnek. Oldallejtőjük meredek.

Beszakadásos medencék: kád vagy tálszerű beszakadásos formák talajokkal.

A felszínalatti nagy kiterjedésű oldás

révén jönnek létre a pl. só telepek felett.

Speciális formák

Cocpit-dolinák:

a trópusi kúp és torony karsztosodásnál fordulnak elő, többnyire meredek lejtőjű, többé- kevésbé csillag formájú peremmel rendelkezik.

Karszt ablakok vagy karsztkutak:

egy nagy tölcsérdolina abban a mélységben, ahol rövid szakaszon a barlangi folyó a napfényre kerül, pl. a Spring Hill State Park (USA) van egy ilyen karsztablak 130 m átmérővel és 17 m mélységgel, a barlangi folyó 70 m hosszan nyitottan halad.

c. Utánsüllyedéses dolinák (Subsidenz, Senkungsdolinen):

lassú, mélybe irányuló terepmozgás révén keletkeznek, többnyire tölcsérszerűformák.

Az utánsüllyedés a nemkarsztos kőzet

felszínén a nem karsztos kőzet alatt fekvő

karsztos kőzet felszínén végbemenő

kioldás révén, az anyaghiány miatt

keletkezik.

d. Alluvialis feltöltött vagy szuffóziós (Schwemmland) dolinák:

Átfedett, fedett karsztokon, többnyire

tölcsér formájú dolinák laza üledékes

kőzetekbe mélyülnek. A normális

kilúgozás révén alluviális takaró alatt

képződnek, a finom anyagok, a homok és

a kőzet törmelék tölti ki a mélyedést

3. Uvala:

néhány szerző helytelenül a dolinák nagy külön formájaként értelmezi. Ma mégis többnyire a dolinák és poljék közötti sajátos formát értenek rajta. Az uvalák nagyobb, széles talpazatú, zárt és lefolyás nélküli karszt üregformák szabálytalan peremmel, hosszabb völgyszerű kiterjedéssel, talaj-

takaróval, amelyeket tölcsérszerű és teknőszerű bemélyedések sziklás küszöbök-

kel tagolnak. Az uvala a dolinamezők vagy dolinasorok összenövése révén keletkezik a mészkő oldódása során.

4. Polje (mező = das Feld):

A poljék kiterjedt karszt fennsíkok vagy sík felszínek, hosszúságuk és szélességük több 10 km, ovális esetleg völgyszerű karsztformák.

Legnagyobb mennyiségben a Dinári Karszton fordulnak elő. Fluviális vagy areális áttelepítésű mállásmaradványok és alluviális üledékek (kavics v. murva) töltik ki több 10 m vastagságban. Többé- kevésbé meredek lejtők határolják. Lehet száraz egész évben, vagy időnként / periodikusan vagy epizódikusan / átfolyásos v. elárasztott.

A poljék típusai:

a., határpolje /karsztos és nemkarsztos kőzet határán/,

b., szerkezeti polje /tektonikus hatásra létrejött polje/,

c., bázispolje /az erózió bázis szintjében

kialakult polje/

5. Korróziós síkság:

Vagy a polje talpazatán, ritkán az uvalák talpazatán és a nagy dolinákban, vagy a karsztfelületek peremén lépnek fel mint karsztos peremsíkságok (Karsztrandebenen).

Az utóbbi időben az oldásos jelenségekből származó (korróziós) síkságok esetében a karszterózió bázis szintjében beszélnek róla. A karsztfelszínek peremein, azokkal szemben előrehaladva képződnek. Körülöttük a csipkézett peremen a kúpszerű eróziós maradványhegyek, tanuhegyek emelkednek. (pl. az alsó Neretva és a Skodra-tónál a Dinári karszton,különösen azonban a trópusi kúp és karsztok peremein).

6. Fluviokarszt:

A felszíni vízhálózat által kialakított karsztvölgyek idegen formák a karsztokon.

Rendszerint ma már nem aktívak (száraz völgyek) a korábbi időszakokban, más klímafeltételek között képződtek.

Megkülönböztetünk ma még aktív felszíni patakos- és inaktív szárazvölgyeket. Külön formájuk a zsákvölgyek, amelyek a nagyobb karsztforrások vizeit a karsztból kivezetik. A völgyoldalak a meredektől a függőlegesig változnak, de néha laposak.

7. A vízvezetéssel kapcsolatos egyéb formák Ponor víznyelő üreg, folyosó, függőleges vagy

kanyargósan oldalirányban forduló járat, amelyben a víz a mélybe a szivárog.

Speciális formák

c. Változó nyelő (estavelle) = ha a ponor időszakosan, mint forrás működik. Szinonim fogalom a katavotra, amely víznyelő, a karsztvízszint megemelkedésével vízadó nyílás a Dinári Karsztokon.

Vízfolyások a karsztokban:

a. Barlangi patakok: szivárgó vizekből alakulnak ki.

c. Gravitációs patakok: a földalatti üreg többé-kevésbé teljesen kitöltődött és a hidrosztatikai nyomás alatt szivárog át a víz, mechanikai korráziót és kémiai oldást fejt ki.

d. Barlangi folyó: egy jelentős nagyságú karsztpatak, amely egy felszíni víz- gyűjtőterületen végig folyik és a ponoron keresztül lép be a barlangrendszerbe.

8. Karsztos maradványformák

a. Kúp és torony karsztok: a karsztos felszí lepusztulása után visszamaradt formák. A kúpkarsztok (fengcong) széles alapon emelkednek ki, tetejükön néha nem karsztos maradványok találhatók. Ezek akadályozták meg a lepusztulást.

Más esetben a kiváló mész tufa akadályozza a további lepusztulást a kúpon. A toronykarsztok (fenglin) függőleges falú kiemelkedések, a hegy lábánál lábbarlangok alakulhatnak ki.

9. Felhalmozódási (akkumulációs) formák:

Kalkret: Málladékokban és karszttalajokban kiváló mészfelhalmozódások, poros, konkréciós változata.

Forrásmészkő: felhalmozódás, más néven mésztufa, vagy travertino. A mész kiválása széndioxid vesztés során, sokféle formában létrejöhet, pl. forráskilépésnél, tavi lerakódásként, termálforrásokban stb. (Plitvicei tavak).

Szpeleothemek: a szivárgó vizekből válnak ki a barlang mennyezet repedéseinél. Fő típusa a cseppkő: függő (sztalaktit), álló (sztalagmit). Mészkiválás és kristály növekedés hatására borsókövek, moonmilk keletkez- hetnek.