Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola
A forenzikus azonosság mögött rejlő objektív dialektikus viszony
–
D O K T O R I É R T E K E Z É S
SZERZŐ: TÉMAVEZETŐ:
Dr. Czebe András doktorjelölt
Prof. Dr. Kovács Gábor egyetemi tanár
ADOKTORI ISKOLA VEZETŐJE: Prof. Dr. Szigeti Péter
egyetemi tanár
Győr, 2020
TARTALOMJEGYZÉK
Tartalomjegyzék ... 1
I. Bevezetés ... 3
1.1. A kutatás indokai ... 5
1.2. A kutatás célja és módszere ... 15
1.3. A kutatás kiinduló hipotézisei ... 16
II. A bűn jelenségeiről való tudományos gondolkodás forradalma ... 19
II.1. Az indícium-bizonyítás elmélete ... 20
II.1.1. A formális bizonyítás tana ... 21
II.1.2. Indíciumok a bizonyítási eljárásban ... 22
II.1.3. A klasszikus büntetőjogi iskola eszmeáramlata ... 23
II.1.4. A corpus delicti jogintézménye ... 27
II.1.5. Az indíciumok rendszerezési kísérletei ... 29
II.1.6. A bűnjel fogalma ... 35
II.1.7. Az antropológiai iskola eszmeáramlata ... 39
II.1.8. Az indíciumtan valódi feladatának kikristályosodása ... 43
II.1.9. A bizonyítékok szabad mérlegelésének tana ... 45
II.2. Az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása ... 48
II.2.1. A visszatükröződés-elmélet jelentősége ... 49
II.2.2. A kriminalisztika diszciplináris határvonalai ... 50
II.2.3. A kriminalisztika rendszerezésének kezdeti nehézségei ... 54
II.2.4. A kriminalisztika hármas tagolása ... 62
II.2.5. Kriminalisztika és forenzikus tudományok ... 64
III. Forenzikus azonosság ... 66
III.1. A forenzikus azonosítás elméletének előzményei ... 66
III.2. A sajátosságok minőségéből fakadó filozófiai alapkérdések ... 68
III.3. Minőségi ugrás a forenzikus azonosítás elméletében ... 76
III.4. A daktiloszkópia tudományának közelmúltbéli fejlődése és kritikája ... 84
III.4.1. A voláris bőr struktúrája ... 85
III.4.2. A voláris bőr viszonylagos állandóságának törvényszerűsége ... 87
III.4.2.1. Az epidermisz ... 88
III.4.2.2. A bazálmembrán ... 90
III.4.2.3. A dermisz ... 90
III.4.2.4. A bazálmembrán-zóna ... 91
III.4.3. A voláris bőr individualitásának törvényszerűsége ... 93
III.4.3.1. A bőrlécrendszer kialakulásának indítómechanizmusai ... 94
III.4.3.2. Az elsődleges fodorszálak ... 95
III.4.3.3. A másodlagos fodorszálak ... 99
III.4.3.4. A kezdetleges fodorszálak ... 100
III.4.3.5. Az érési folyamat ... 102
III.4.3.6. A mintaképződés ... 103
III.4.3.7. A tenyér és a voláris párnák fejlődése ... 104
III.4.3.8. A bőrlécrendszer ... 107
III.4.3.9. A fodorszám ... 108
III.4.3.10. A mintatípus ... 112
III.4.3.11. A kumulatív hatás ... 113
III.4.3.12. A különös ujjminták ... 114
III.4.3.13. A tenyérnyomatok, a csökevényes minták és a csont morfológiája ... 115
III.4.3.14. A genetika szerepe ... 118
III.4.4. Ujjnyomatazonosítási következtetések határozottsági fokának változása ... 120
III.4.5. Kognitív torzítások ... 131
III.5. A forenzikus kognitív infokommunikáció ... 137
III.6. A forenzikus azonosítás fuzzy megközelítése ... 142
IV. Összefoglalás ... 152
IV.1. A doktori értekezés tézisei ... 152
IV.2. A tézisek gyakorlati hasznosíthatósága ... 164
IV.2.1. Javaslatok a jogalkotó irányába ... 164
IV.2.2. Javaslatok a jogalkalmazó irányába ... 165
IV.2.3. Javaslatok a kriminalisztika gyakorlói irányába ... 165
Irodalomjegyzék ... 166
I. BEVEZETÉS
A forenzikus (bűnügyi1, igazságügyi2) tudományok kifejezést az angolszász jogrendszerre épülő országokban kezdték használni a bűnfelderítés tudományos módszereinek jelölésére.3 Minthogy napjainkban megnövekedett az egységes kriminalisztikai terminológia iránti igény, e gyűjtőfogalmat immáron hazánkban is rendszerint a szakértői bizonyítással azonosítják. Utóbbinak széles körben jelentkező – bár távolról sem kizárólagos – formája a forenzikus azonosítás: a szakvélemény tárgyát képező jelenség önmagával való azonosságának megállapítása, illetőleg két vagy több jelenség viszonyának az egyediesítése.4
A forenzikus azonosításra irányuló szakvélemények tárgyát, a vizsgált jelenségeknek a körét, hazánkban sokáig a nyom fogalmának szűkített, ún. traszológiai (nyomtani) értelmezése határozta meg: „olyan fizikai elváltozás, amely visszatükrözi a nyomot létrehozó tárgy alakbeli és felületi sajátosságait.”5 E fogalommeghatározás a múltszázad közepén természetesen összhangban állt a természettudományok korabeli színvonalával, de a XX. század végére a forenzikus azonosítás elmélete számára immáron túl szűknek bizonyult: kizárta a nem- morfológiai sajátosságokon alapuló azonosítás lehetőségét. Következésképpen mindazt, amit a szakirodalom összefoglaló elnevezéssel napjainkban anyagmaradványnak nevez.
Minthogy a nyomtan legszélesebb körben az egykori szovjet és szocialista országokban terjedt el, Magyarország kriminalisztikai irodalmára és gyakorlatára is jelentős befolyást gyakorolt. A forenzikus azonosítás elmélete ily módon az objektív dialektika általános törvényszerűségeiben talált filozófiai alapokra: „Objektív dialektikán a valóság általános oldalainak és összefüggéseinek totalitását értjük, egyetemes törvényeket, amelyeket abból a nézőpontból tekintünk, ahogyan a külső világban működnek; ilyen a mennyiségi változások átmenete a minőségi különbségbe és megfordítva, az ellentétek egysége és harca, a tagadás tagadása, az okság, a szükségszerűség és véletlen egysége, az egyedi és az általános, a lényeg és a jelenség, a forma és tartalom »avagy a mi esetünkben: az azonosság és a különbözőség«
[...] A szubjektív dialektikát azon törvények alkotják, amelyek a szellemi területen hatnak és
1 KATONA GÉZA: A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok, BM Kiadó, Budapest, 2002, 42.
2 ANGYAL MIKLÓS (szerk.): Kognitív kriminalisztika, Dialóg Campus, Budapest, 2019, 13.
3 VISKI LÁSZLÓ: A kriminalisztika rendszeréről, in: Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője, 1960/1. sz., 70.
4 KERTÉSZ IMRE: A tárgyi bizonyítékok elmélete a büntetőeljárási jog és a kriminalisztika tudományában, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1972, 326.
5 KATONA GÉZA: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntetőeljárásban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965, 27.
feltételezik a tudat működését és fejlődését”6. A Szovjetunióból kiinduló, s az egykori szocialista tábor országaira kiható, ideológiai-politikai befolyást tehát szigorúan el kell határolnunk a tudomány szférájában végzett objektív dialektikus gondolkodástól.7 Az objektív dialektika tételei ti. a mai napig olyan uralkodó tudományos elméleteknek, illetve kutatásoknak képezik filozófiai alapját, mint a fizika területén a húrelméletnek8, az informatika területén a kvantum fölénynek9, vagy a kriminalisztika területén a forenzikus azonosítás elméletének.
Ugyancsak fontos már értekezésem legelején elhatárolni egymástól a kriminalisztikai- és a forenzikus azonosítást. KERTÉSZ révén HAUTZINGER jól ismerte fel, hogy a forenzikus azonosítással ellentétben a kriminalisztikai azonosítás nem kötődik szükségszerűen speciális szakértelemhez: „Bár általában a krimináltaktika körébe sorolható eljárások nem tartoznak a kriminalisztikai azonosítási vizsgálatok körébe, mégsem lehet azokat onnan kizárni, mivel az ilyen eljárások célja – egyes esetekben módszerei – nem különböznek a speciális szakértelemhez kötött azonosítási vizsgálatoktól. A tanú felismerésre bemutatás során ugyanúgy több – hasonló jellegű – tárgy vagy – hasonló személyiségjegyű – személy közül választ, mint a kutya a szagazonosítás során. [...] Kertész Imre a hetvenes években az azonosság megállapítása kapcsán úgy fogalmazott, hogy annak alapvetően két formája van attól függően, hogy az azonosítandó személy vagy tárgy valamely személy emlékezetében, vagy pedig valamilyen anyagi változásban rögzítődve tükröződik. Ennek megfelelően, míg az észleléssel kapcsolatos emlékezeti kép azonosításának problémái a kriminalisztikai taktikai, az anyagi visszatükröződés alapján történő azonosítás a krimináltechnika kutatási körébe tartozik.”10 A
6 SZIGETI JÓZSEF: A tudományos gondolkodás forradalma, I. kötet, Kossuth Könyvkiadó, 1984, 199.
7 Választott kutatási témám teljes körű feldolgozása és hitelessége megköveteli olyan szerzők – így pl. VISINSZKIJ
– munkásságának a feldolgozását is, akik e differentia specificára az adott kor adott feltételei közepette nem voltak tekintettel.
8 Az elméleti fizika szerint, ha az anyagi világ bármely jelenségét elkezdjük felnagyítani, akkor molekulákkal, majd atomokkal, azon belül neutronokkal és protonokkal, s végül kvarkokkal találkozunk. Az általános konszenzus csupán eddig terjed. Ennél kisebb méretű alkotóelemekre nézve napjainkban több elmélet is napvilágot látott, amelyek közül a húrelmélet az egyik legmeghatározóbb. A húrelmélet szerint a kvarkokban olyan apró kis húrok találhatók, amelyek folyamatosan vibrálnak több, általunk nem érzékelhető dimenziónak, az ún. Calabi-Yau formáknak megfelelően. A húrelmélet szerint tehát az anyagi világ struktúráját apró húrok sokaságának a folyamatos rezgése határozza meg. GREENE,B.R.: String Theory on Calabi-Yau Manifolds, Departments of Physics and Mathematics, Columbia University, New York, 1997
9 Egy okostelefon, egy laptop, vagy akár a világ legerősebb szuperszámítógépe is ugyanazon filozófia mentén működik. Egy kvantum komputer mögött viszont eltérő filozófia rejlik. Amíg a hagyományos bit 0 vagy 1 formájában tárolja az információt, addig a kvantum bit egyidejűleg 0 és 1 is lehet. A kvantum fölény keretében kifejlesztett Sycamore processzor egyidejűleg 253 (10 millió milliárd) állapotban képes adatot feldolgozni. A világ legyorsabb szuperszámítógépén jelenleg 10 ezer évig tartana az említett kísérlet keretében lefuttatott számításnak az elvégzése. ARUTE –ARYA –BABBUSH et al.: Quantum supremacy using a programmable superconducting processor, in: Nature, 2019/7779. sz., 505-510.
10 HAUTZINGER ZOLTÁN: A kriminalisztikai azonosítás elmélete, in: DERES PETRONELLA –HOMICSKÓ ÁRPÁD
OLIVÉR (szerk.): Studia in honorem Lajos Kovács, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2014, 145.
forenzikus azonosítás valódi differentia specificája viszont meglátásom szerint nem csupán a vizsgálatot foganatosító alany speciális szakértelmében, hanem egyúttal az azonosítási vizsgálat tudományos érvényességében rejlik. Mi sem bizonyítja ezt jobban KATONA sorainál:
„Az USA büntető igazságszolgáltatási rendszerében fontos szerepet betöltő ítéletek meghatározóan befolyásolják a büntetőeljárásbeli bizonyításban felhasználható diszciplínák körét és ennek révén a bűnügyi tudományok terjedelmét. [...] A Daubert ítélet a Bizonyítási Szövetségi Szabályait értelmezve újszerű útmutatást ad a perbeli felek által bevont szakértők állásfoglalásainak értékeléséhez. A szakértői nyilatkozat elengedhetetlen kellékévé teszi a ,tudományos érvényességet’ (scientific validity), amelynek bíróság által vizsgálandó követelményei a kérdés meghatározott tudomány körébe tartozása, meghatározott tudományos elvek alkalmazásán alapuló módszer és indokolás, a megállapítások statisztikai érthetősége.”11
1.1. A kutatás indokai
A forenzikus tudományok terjedelme és az egyes alkalmazott módszerek megalapozottsága a DAUBERT ítélet óta élénk vita tárgyát képezi nemzetközi kriminalisztikai szakirodalomban. Amíg ugyanis korábban, a FRYE ítélet révén, az azonosítási következtetéseket elegendő volt az érintett forenzikus szaktudomány általánosan elfogadott elveiből vagy megoldásaiból levezetni, addig a DAUBERT kritériumok révén kétségessé vált a forenzikus azonosítás hagyományos szakágai – így a „nyom-, ujjnyom-, írás-, okmány- és fegyverszakértés”12 – keretében alkalmazott egyes vizsgálati módszerek eredményének bizonyítékkénti elfogadhatósága. A figyelem a módszerek tudományos elfogadottságára és megítélésére terelődött. A tudományos megalapozottságnak egyrészt az alkalmazott konkrét módszerre, másrészt az azonosítás folyamatának általános tudományos megalapozottságára is ki kell terjednie. Figyelemreméltó a párhuzam az előbbiekben felsorolt szakágak, illetőleg a szűkebb értelemben felfogott nyom fogalom között: „Az egykori Szovjetunióban és a kelet- európai országokban megjelent kriminalisztikai munkák az azonosítás tárgyainak körét szűkítették és ide olyan objektumokat (élőlényeket, tárgyakat) soroltak akik/amelyek nyomaikban vagy másolataikban visszatükröződő külső sajátosságaik alapján [...] vagy részeik sajátosságai alapján [...] azonosíthatók. A kriminalisztikai azonosítás tárgyainak ilyen jellegű szűkítése következtében gyakorlatilag az azonosítás elvei a traszológia, a daktiloszkópia, a fényképek alapján történő személyazonosítás, illetve a kézírás, illetve gépírások vizsgálata
11 KATONA (2002): i. m. 40-41.
12 ANGYAL (2019): i. m. 153.
során kerülhettek alkalmazásra.”13 Olybá tűnik, hogy ebben a nem-morfológiai nyomokat (anyagmaradványokat) mellőző szemléletben, s a forenzikus azonosítás elméletének általam felfedni kívánt teoretikus fehér foltjában rejlik a feszültség forrása. Ti. a kriminalisztikai irodalomban mind a mai napig nem tisztázott elméletileg annak az objektív dialektikus viszonynak a valódi jelentősége, amelyet LOCARD kölcsönös nyomhagyásnak nevezett.
E teoretikus fehér folt az utóbbi években különösen rányomta az áltudományos bélyeget a daktiloszkópia területére. Arra a forenzikus szaktudományra, amelynek létrehozása időben egybeesett a kriminalisztika, mint önálló diszciplína megjelenésével. A daktiloszkópia viszont nem azon okkazionalista álláspont alapján adott tudományos érvényességet a kriminalisztikának, amelyet FOUCAULT – a diskurzuselméletek egyik alapító atyjaként – az alábbiak szerint vázolt fel: „a megismerés kitalálás eredménye és nem rendelkezik eredettel.
[...] A megismerés egyedül a megismerendő dolgok világába való erőszakos behatolásként fogható fel, semmi esetre sem azok percepciójaként, felismeréseként, azonosításaként vagy velük való azonosulásként.”14 Éppen ellenkezőleg: az a véletlen, amelyre jelen értekezés keretében kívánom felhívni a figyelmet, sokkal inkább a szükségszerűségek halmazán belül bontakozik ki. Ha ti. a megismerésnek nincs eredete, a megismerendő dolgot pedig képtelenek vagyunk azonosítani, akkor mégis hogyan tudnánk hitelt érdemlően állást foglalni abban a kérdésében, amelyet általában mind az angol, mind az európai szakirodalomban a kriminalisztika legfőbb elméleti kérdéskomplexumának tekintenek: az azonosítás kérdésében?
SUTYÁK jól látta: „Ha Foucault helyesen ismeri a megismerést, a megismerés átszab, átalakít, elváltoztat. Megismerni a megismerést. Ha helyesen ismerte meg a megismerést, elváltoztatta a megismerést. Leírt egy működést, amely szerint egyetlen leírás sem marad tisztán deskriptív, óhatatlanul transzformatívvá válik. Ha hitelt adhatunk Foucault-nak, akkor nem adhatunk hitelt neki, amennyiben igaza van, nem lehet igaza. Amennyiben nincs igaza, akkor még igaza is lehet. Foucault-nak nincs igaza [...] hiszen egyetlen megnyilatkozás sem úgy mondja a dolgokat, ahogyan azok vannak [...] nem megkettőzi és tükrözi a realitást, hanem beleavatkozik a realitásba, maga is realitás, esemény.”15 Az alkalomszerű okkazionalizmus a törvényszerűségek kikapcsolása és a véletlenek uralma révén operál. A forenzikus azonosítás terrénumában viszont a véletlenre nem tekinthetünk determinációs fajtaként. Elvégre – mint látni fogjuk – minden determinációs fajta okságon keresztül érvényesül: tömegjelenségként
13 Katona (2002): i. m. 150.
14 FOUCAULT,M.: Az igazságszolgáltatás és az igazságszolgáltatási formák, Latin Betűk, Debrecen, 1998, 14-15.
15 Uo. 140.
szükségszerű az, hogy az ujjminta egyediségéért – a genetikailag időzített eseményeken túlmenően – minden olyan külső behatás felelős, amely a magzati fejlődés kritikus szakaszában a voláris bőr felületi feszültségét alakítja, de egyedi eseményként mégis véletlenszerű, hogy a bőrfodorszálrajzolatoknak milyen konfigurációja jön létre.16
FOUCAULT ellenben jól világítja meg a problémát: „az igazságnak két történelme van. Az első az igazság egyfajta belső története, egy olyan igazságé, mely saját szabályozóelvei szerint építi ki önmagát: ez a történet a tudománytörténetben vagy annak mentén bomlik ki. Másrészről létezni látszik a társadalomban [...] számos más olyan színtér, ahol megformálódik az igazság, ahol meghatároznak bizonyos számú játékszabályt [...] s ebből következően, ha számot vetünk velük, megalkotható az igazság külső, külszíni története. [...] Hiszen az, amit nyomozásnak (enquête) nevezünk [...] társadalmunkban az igazság meglehetősen karakterisztikus formájának tekinthető. [...] A középkor folyamán jelent meg a nyomozás a bírósági rendhez tartozó igazság felkutatásának formájaként. A nyugati civilizáció azért dolgozta ki a nyomozás komplex technikáit, hogy pontosan lehessen tudni, ki mit, milyen körülmények között és milyen időpillanatban cselekedett, s később ezek a készen álló technikák kerültek felhasználásra a tudományok és a filozófiai reflexió rendjének területén. Hasonló módon jelent meg a XIX.
században, igazságszolgáltatási, bíráskodási, büntetőjogi problémák hatására, egy igen különös analízistípus, melyet immár nem nyomozásnak, hanem vizsgálatnak (examen) neveznék. Ezek az elemzésfajták tették lehetővé a szociológia, a pszichológia, a pszichopatológia, a kriminológia, a pszichoanalízis megszületését. [...]”17 FOUCAULT eme 1973-ban tartott Rio-i előadássorozatában a próba, mint jogi szabályozás és a nyomozás rendszere között meghúzódó feszültség, illetve az általa vizsgálatnak nevezett diszciplína megjelenését hozta összefüggésbe a társadalmi kontextussal, rámutatva arra, hogy miként haladja meg egy későbbi állapot a korábbit, noha ezzel sem jut el a végső bizonyosságig. Ennek során viszont a kriminalisztikában – a diskurzuselméletekkel szemben – nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a gyakorlat mindig ellenőrzi a szaktudományos eredményt, s a társadalmi fejlődéssel magasabb szinten tér vissza az adekvát eszközhasználat.
A forenzikus tudományok fejlődési folyamatában is kimutatható, hogy a fejlettebb eszközök18 alkalmazásával korlátozottabbá válik a bizonytalanság, de nem szűnik meg teljesen.
16 WERTHEIM,K.–MACEO,A.: The Critical Stage of Friction Ridge and Pattern Formation, in: Journal of Forensic Identification, 2002/1. sz., 35-85.
17 FOUCAULT: i. m. 8-10.
18 ANGYAL MIKLÓS: Természettudományok az igazságügyi szakértés szolgálatában, in: Magyar Bűnüldöző, 2019/1-2. sz., 42-61., , DÉRI PÁL: Korszerű nyomozás - integrált bűnüldözés, BM Tanulmányi és Propaganda
A forenzikus tudományok mindig is operáltak a bizonyosság fokával: a tudományos horizont kitágulása révén viszont napjainkban még inkább meg tudják mondani, hogy mi az érvényességi köre ennek a még hozzá nem fért ismeretnek. Utóbbira viszont nem szabad egy – elvileg megoldhatatlan – irracionális maradványproblémaként (hiatus irracionalis) tekintenünk.
Éppen ellenkezőleg, el kell ismernünk a forenzikus azonosítás folyamatában a pozicionális irracionalitást: azt, hogy a maradék nem megismerhetetlen, de az adott fejlettségi fokon még nem ismert.19
A forenzikus azonosításelméletnek eme lételméleti (ontológiai) jellegét bizonyítja, hogy
„tételei a tudományos-technikai fejlődés következtében megváltozott körülmények között is megőrizték érvényességüket.”20 Az azonosságot kimondó forenzikus következtetést ugyanis nem csupán a nyomok, de az anyagmaradványok esetében is ellentmondásossá teszi az a tény, hogy „az azonosítási objektumok sajátosságainak előzőleg elvégzett elemzésén, összehasonlításán és értékelésén alapul.”21 A valódi kérdés tehát voltaképpen az, hogy a forenzikus azonosítás logikája miként viszonyul ahhoz az objektív ellentmondáshoz, ami az azonos és a nem-azonos sajátosságoknak az azonosságából fakad?
Úgy gondolom, hogy a kriminalisták többsége e kérdés kapcsán nem vesz tudomást a materialista lételméletről. Arról, hogy a lét kategóriái azok nem a tudat meghatározásai, hanem sokkal inkább egzisztencia-meghatározások. Jól érzékelteti ennek jelentőségét SZIGETI:
„Kategoriális összefüggésen a valóság olyan [...] anyagi meghatározásait és nem kevésbé anyagi viszonymozzanatait értem, [...] amelyek átfogóbb jellegű és mélyebben rejlő törvények, mint a részrendszerekben érvényesülő, a szaktudományok által feltárt törvények. [...] A filozófia specifikus tárgya ez. Közelebbről és elsősorban az objektív dialektikáé, vagy materialista lételméleté (,ontológia’). Minden részrendszer magában hordozza specifikált formákban és konfigurációkban, tárgyspecifikus módon a világegész kategoriális meghatározásait és összefüggéseit. Ugyanakkor minden részrendszer rendelkezik sajátos kategoriális meghatározásokkal, amelyeket a szaktudományok [...] fejeznek ki elméletileg. [...] Az egyes, különös, általános kategóriáit (rövidítve: E, K, Á) összefoglalóan determinációs fokoknak
Csoportfőnökség, 1976; DÉRI PÁL – BUDAI ATTILA: Korszerű bűnüldözés, Országos Rendőr-Főkapitányság, Budapest, 1991; HORVÁTH ORSOLYA: Kereső és azonosító kutyák kriminalisztikai alkalmazása, Doktori értekezés, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, Pécs, 2018; BUDAHÁZI ÁRPÁD: A bizonyítási kísérlet büntető eljárásjogi és kriminalisztikai aspektusai, in: Magyar Jog, 2018/4. sz., 202-209.
19 SZIGETI JÓZSEF: Racionalizmus és irracionalizmus dialektikája, Akadémia Kiadó, Budapest, 1991, 13.
20 KATONA (2002): i.m. 149.
21 Uo. 158.
nevezem.”22 Az említett determinációs fokokat pedig a szaktudomány hivatott leírni a kauzális folyamatok feltárása révén. Az egyedi (E) nyom, illetőleg anyagmaradvány ti. két világosan megkülönböztethető oldalból áll: az egyik a tételezett arculata, ahogyan itt és most létezik (K);
a másik pedig a változási lehetőségeinek teljes köre, mindannak belső feltétele, amivé egyáltalában átalakulhat (Á). Az illetékes forenzikus szaktudománynak tehát különösen az azonosítandó objektum generikus általánosára kell fókuszálnia. Az okság ugyanis mindig partikuláris, amely mögött alap-következmény viszony rejlik, mint strukturális viszony: egyedi eseményként véletlen a forenzikus azonosítás, de tömegjelenségként szükségszerű, mert az azonosítandó objektum generikus általánosa képezi azt a logikai alapot, amely szabatosan és szükségszerűen határozza meg a nyomban, illetőleg anyagmaradványban rejlő tartalmat: azt, hogy a kérdéses nyom, illetőleg anyagmaradvány melyik azonosítandó objektumtól származhatn egyáltalában. De nem bármelyik azonosítandó objektumtól, hanem csak az illetékes forenzikus szaktudomány által szabatosan meghatározott azonosság-halmazon belüli objektumtól.
Értekezésem keretében ugyancsak fontos választ adnom arra a kérdésre, hogy vajon a forenzikus azonosság halmaza leszűkíthető-e az individualitás szintjére? Ti. a vizsgált jelenségeken „az azonosság fennállása esetén is kimutathatók a megegyező sajátosságok mellett eltérő sajátosságok”23. A kérdés megválaszolását nehezíti, hogy amíg a szűkebb értelemben vett nyom fogalom mentén fejlődő hagyományos forenzikus szakágakban statisztikai modellek hiányában akár az egyedi azonosság fennállására, addig az anyagmaradványok vizsgálatát végző forenzikus szakágakban pusztán a csoportazonosságra nézve vonnak le szakértői következtetéseket az individualizáció keretében. Az egyedi- és csoportazonosítás problematikáját viszont nem szabad összekevernünk a kategorikus és a valószínűségi következtetések problematikájával, hiszen a szakértő az anyagmaradványok csoportazonosítása során is megállapíthatja kategorikusan az azonosítandó objektum adott osztályba tartozását, kizárva ezáltal minden ezzel ellentétes viszony helytállóságát. A valódi differentia specifica sokkal inkább a valószínűség fogalmának büntetőeljárásbéli értelmezésében rejlik.
Különösen fontos e területen is megértenünk az objektív és szubjektív valószínűség közti objektív dialektikus viszonyt. Amíg ugyanis az objektív valószínűség a vizsgált sajátosságok
22 SZIGETI (1984): i.m. 198-199.
23 KATONA (2002): i. m. 159.
statisztikai gyakoriságát, mint véletlen tömegjelenséget, objektíve fejezi ki, addig a szubjektív valószínűség pusztán a szakértő meggyőződésének a mértékét. A forenzikus azonosítás tárgya és alkalmazott módszereinek egy része lehetőséget ad a vizsgált sajátosságok halmazának a körülhatárolására, illetve gyakoriság-megoszlásuknak az objektív számszerűsítésére.24 Más részük viszont olyan „pontosan nem definiálható mennyiségű sajátosságra támaszkodik, amelyeknek gyakoriságára többé-kevésbé megbízható tapasztalatok, becslések vonatkoznak.”25 Ugyan a tudományfejlődésnek köszönhetően a nagy érzékenységű vizsgálati módszerek, s a hozzájuk kapcsolódó szakértői adatbázisok folyamatosan növelték, illetve növelik azon forenzikus szakterületeknek a számát, amelyeken az objektív valószínűség fogalma eredményesen alkalmazható, az utóbbi évtizedekben foganatosított kognitív kutatások egyre több szubjektív valószínűségi elemre hívták fel a bűnügyi tudományos közösség figyelmét a forenzikus azonosítás folyamatában. Utóbbi tendencia meglehetősen érzékenyen érinti az azonosítási következtetések megalkotása mögött rejlő logikát, másrészt e logikai folyamat eredményének objektív értékelési rendszerét.
A forenzikus azonosításelmélet teoretikus fehérfoltjának feltárása meglátásom szerint az azonosság és a nem-azonosság azonosságának mélyebb megértésén nyugszik.
Valamennyi elkövetett deliktum feltárása hatalmas feladatot ró a büntetőeljárás szerveire, amelynek eredményes megvalósításához joggal igénylik a forenzikus tudományok segítségét.
A büntetőeljárásbéli bizonyításhoz tapadó normák ti. megkövetelik, hogy az eljáró hatóság a döntését valósághű történeti tényállásra alapozza. A történeti tényállás valósághű rekonstruálása pedig szükségképpen megköveteli, hogy az eljáró hatóság a bűn „jelenségeit”
ne csak érzékelje, észlelje, hanem azokat a logika törvényei szerint értékelje: „állapítsa meg való összefüggéseiket, válassza el a véletlen, a közömbös, a felesleges, a kétes adatokat a szilárdan, megbízhatóan rögzített tényektől.”26 A történeti tényállás így végső soron az eljáró hatóságok benső meggyőződését fejezi ki. A büntetőeljárás keretében vizsgált jelenségek viszont nem azért válnak a „bűn” jelenségeivé, mert az eljáró személyeknek éppen ez a benső meggyőződése, hanem azért, mert döntésük megfelel a szubjektumuktól függetlenül létező anyagi világban lejátszódott tényeknek, a bűn „jelenségeinek”.
24 VIGH ANDRÁS: Az igazságügyi kézírásvizsgálatok aktuális kérdései, Doktori értekezés, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2008, 116.
25 Uo. 161.
26 ALAPY GYULA: Az azonosság és azonosítás néhány elméleti kérdése a kriminalisztikában, in: Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője, 1930/2-3. sz., 263-264.
Már a korai kriminalistákat is foglalkoztatta a logika kriminalisztikában betöltött szerepe.
VARGHA ennek szemléltetésére ANUSCHAT német kriminalista szavait idézi, aki „,A bűncselekmények leplezésének művészete és a logika törvényei’ című művében [...] a következő kérdést teszi fel: ,Mi lesz a helyzet a távolbalátás […] kérdésével? Vajon a távolbalátók valóban rá fognak-e minket vezetni a bűnözők nyomaira? […] Lehetséges lesz-e a távolbalátókat a bűnügyi nyomozási munkába bevonni, amint ezt ma feltételezik?”27 Ez szerencsére nem ebben a formában következett be és ettől óvakodnunk is kell: a hétköznapi távolbalátást nem szabad összekevernünk a tudományos előrejelzéssel (predikcióval). Elvégre a tudományos előrejelzés képezi a forenzikus azonosítás egyik legfontosabb alappillérét: „a sajátosságok különböző tényezők hatására állandóan változnak, de az állandó változás folyamatát az azonosítás lehetővé tevő viszonylagos állandóság szakaszai szakítják meg.”28 Következésképpen ahhoz, hogy a múltban keletkezett nyom, illetőleg anyagmaradvány eredete vonatkozásában azonosítási következtetést tudjunk levonni, előbb az azonosítandó objektum viszonylagos állandóságát, változási lehetőségeinek lehetséges körét kell nomotetikusan megismernünk. Az azonosítási vizsgálat tárgyát képező helyszíni- és referencia objektum rögzítése ti. eltérő körülmények közepette, de legalábbis eltérő időpontban történik. Ez az időbeli különbség viszont a tudományos előrejelzés szempontjából valójában nem is elsősorban az azonosító, hanem sokkal inkább az azonosítandó objektum vonatkozásában az igazán meghatározó. A szakvéleményben éppen ezért különösen fontos közérthetően ismertetni azon ontológiai törvényszerűségeket, amelyeket az azonosítandó objektum vonatkozásában az illetékes forenzikus szaktudomány határoz meg induktív alapokon levont tapasztalati megállapítások révén, tárgyspecifikus jelleggel. A kriminalisták feladatát azonban lényegesen megnehezíti, hogy ezek az axiómák „olyan sarokigazságok, amelyek az azonosítás során teljes indukció útján nem bizonyítható, de nem is cáfolható törvényszerűségek.”29
A prediktív tudománnyá formálódó kriminalisztikai gondolkodás a múltszázad közepén immáron a logikának tulajdonította a legfőbb szerepet a bűnfelderítés folyamatában. Mi sem bizonyítja ezt jobban LADÁNYI sorainál, aki szerint a „logika alkalmazásának művészete a bűncselekmények nyomozásánál a kriminalisztika magva, tartalma, legfőbb pillére és éltető eleme.”30 A logika eredményes kriminalisztikai alkalmazásának viszont előfeltételét képezi a
27 VARGHA LÁSZLÓ:A logika szerepe a kriminalisztikában, in: Rendőrségi Szemle, 1956/1. sz., 75.
28 KATONA (2002): i. m. 147.
29 Uo. 158.
30 LADÁNYI FERENC: A kriminalisztika oktatásának bevezetése egyetemeinken, in: Jogtudományi Közlöny, 1952/10. sz., 453.
kriminalisztikai ismeretanyag elsajátítása. Ahogyan a kriminalisztikai matériának nem vehetjük hasznát a logika alkalmazása nélkül, éppúgy a logikával sem megyünk sokra alapos kriminalisztikai ismeretek hiányában. Nem elég csupán a kriminalisztikát vagy a logika ismeretanyagát elsajátítanunk, hanem mindkét diszciplína beható ismeretére szükségünk van.
VARGHA jól látta, hogy a „gondolkodásnak három sajátos formája van: a fogalom, az ítélet és a következtetés. A fogalom a tárgy (jelenség) gondolati képe. Az ítélet a tárgyról (jelenségről) állítja vagy tagadja bizonyos tulajdonság meglétét vagy hiányát. A következtetés meglevő ítéletekből (az előzményekből, premisszákból) új ítélet (zárótétel) vezet le.”31 Minthogy a következtetésekben ítéletek, és az ítéletben fogalmak szerepelnek, a gondolkodásnak e három alapformája között rendkívül szoros az összefüggés. A helyes fogalom-, ítélet- és következtetésalkotásnak óriási szerepe van a kriminalisztika szempontjából:
„Helyesen alkotott fogalomnak az olyan fogalmat nevezzük, amely a valóságot tükrözi vissza.
Helyesen alkotott ítéletről olyankor beszélünk, amikor az ítéletben a fogalmak összekapcsolása a valóságban meglévő összefüggéseknek felel meg. Helyesnek tekinthetünk valamely következtetést, ha olyan új ítélethez (zárótételhez) vezet, amely a valóságban meglevő összefüggéseket tükröz vissza.”32 Következésképpen: a forenzikus tudományok egyik legfontosabb feladata azon garanciáknak a kidolgozásában áll, amivel megelőzheti az azonosítandó objektumokról alkotott fogalmak, ítéletek és következtetések helytelen voltát.
Annak ellenére, hogy ALAPY,LADÁNYI, VARGHA, KATONA és KERTÉSZ már a XX. század közepén felhívták a hazai bűnügyi tudományos közösség figyelmét „a kriminalisztika e meglehetősen elhanyagolt területének”33 tanulmányozására és művelésére, meglehetősen kevesen foglalkoztak e kérdéskörrel nem csupán hazai, de a nemzetközi kriminalisztikai szakirodalomban egyaránt. Ily módon továbbra sem vált kellő mértékben tudatossá annak valódi jelentősége. A forenzikus azonosítás területén ti. különösen hajlamosak vagyunk elhúzódni a különbség elgondolásától, az azonosság megnyugtató formájának a felbontásától.
Napjainkban a forenzikus azonosítás logikájának kérdéskörével idehaza elsősorban ANGYAL34 munkásságában találkozhatunk: „Az individualizáció [...] egy episztematológiai probléma: hogyan állíthatjuk kétséget kizáróan, hogy két nyom forrása ugyanazon objektum?
Bár a kriminalisztika történetében ennek magyarázatára számos elv és tétel született, máig
31 VARGHA: i. m. 76.
32 Uo.
33 Uo. 79.
34 ANGYAL MIKLÓS: Ismeretlen személyazonosságú holttestek azonosítása, Doktori értekezés, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, Pécs, 2014
adósak vagyunk egy hiteles, mindenki számára elfogadható magyarázattal. Ezt látszik áthidalni, hogy a forenzikus tudományok felől elemi erővel tör utat magának a statisztikai alapú valószínűség számítás. A numerikusan (százalékban) kifejezhető azonosság [...] a gyakorló igazságszolgáltatásnak mindenképpen kézzel fogható és jól használható segédeszközt szolgáltat.”35 „A következtetés természetesen csak akkor helyes, ha a felállítás formai helyességén kívül a premisszák tartalmilag is helyesek, igazak. A következtetés hibái (helytelenségének veszélyei) leginkább nem a következtetés levonásában, hanem az egyes premisszák felállításában rejlenek. Ennek megfelelően a premisszáinkat ellenőrizni kell. Meg kell győződni arról, hogy az egyetemes premisszánk [...] helyénvaló, odaillő-e, nem tulajdonítunk-e neki túlzott jelentőséget, nem estünk-e a felülete általánosítás hibájába.”36 S hogy milyen veszélyei lehetnek a logikailag helytelen azonosítási következtetéseknek? A választ idehaza elsősorban FENYVESI munkásságában találjuk.
Minél inkább elsajátította valaki a kriminalisztika tudományát, „annál több szakterületet és szakértőt tud igénybe venni a bűnfelderítés érdekében, annál hatékonyabb, azaz sokrétűbb és alaposabb (annál inkább komplex) lesz az információbázisa, az adatgyűjtése s egyszersmind a bizonyíték szerzése. Aminek fókuszában [...] mindig az azonosítás áll.”37 Jóllehet az „egyre szélesebb spektrumot felölelő szakértői vélemények körében [...] a megállapítások, konklúziók is tendenciózusan magasabb minőség irányába haladnak”38, amennyiben a büntetőeljárás hatósági alanyai nem ismerik kriminalisztika alapelvi szintre emelt kérdéseit39 „hiánytalanul, torzításmentesen, és így próbálnak értékelni, dönteni, akkor ennek legfőbb veszélye, ,a legrosszabb forgatókönyve’ az esetleges ,justizmord’ lehet, amelynek elkerülése, megelőzése minden jogalkalmazó elsődleges kötelességei közé tartozik.”40 Nincs kétségem afelől, hogy egy jogállamban „a legsúlyosabb következmény az ún. ,justizmord’, (,jogi halál’, ,bírói halál’ vagy ,bírói gyilkosság’) a téves ítélet, a hibás felelősségre vonás, a nem bűnös személy bűnösnek nyilvánítása.”41 Végzetes lehet a terheltre nézve egy logikailag helytelen szakértői vélemény,
35 ANGYAL MIKLÓS: A kriminalisztikai megismerés, avagy a kriminalisztika megismerése, in: FENYVESI CSABA – HERKE CSONGOR (szerk.): A munkát nem lehet eltitkolni, tiszteletkötet Tremmel Flórián professor emeritus 75.
születésnapjára, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2016, 9-10.
36 ANGYAL MIKLÓS: A kriminalisztikai gondolkodás – újratöltve, in: Belügyi Szemle, 2019/3. sz., 23.
37 FENYVESI CSABA: A kriminalisztika kontinentális és angolszász fogalma, tudományági kapcsolódásai, in:
Belügyi Szemle, 2015/2. sz., 47.
38 FENYVESI CSABA:A kriminalisztika XXI. századi világtendenciái, in: Belügyi Szemle, 2013/10. sz., 20.
39 FENYVESI CSABA:A kriminalisztika alapelvei, in: JURA, 2013/2. sz., 37.
40 FENYVESI CSABA:A kriminalisztika mint a bűnügyi sakkjátszma tudománya, in: GAÁL GYULA –HAUTZINGER ZOLTÁN (szerk.): Pécsi Határőr, Tudományos közlemények, 17. köt., A határrendészettől a rendészettudományig, Pécs, 2016, 193.
41 FENYVESI CSABA: A kriminalisztika veszélyei, in: GAÁL GYULA –HAUTZINGER ZOLTÁN (szerk.):Pécsi Határőr, Tudományos közlemények, 16. köt., Modernkori veszélyek rendészeti aspektusai, Pécs, 2015, 116.
ami tehát „abból is adódik, hogy ,iudex facti’-ként számtalan ügyben ,döntőbíróvá’ válik a szerepe. [...] Felvetődik [...] a kérdés, hogy a szakértőt a véleményének kialakításakor, illetve ezt követően, a szakértői meghallgatás során befolyásolhatják-e olyan személyiségjegyek, illetve egyéb tényezők, amelyek végül tévedéshez vezethetnek.”42 Az azonosítási következtetések objektív értékelése kapcsán ily módon nem elhanyagolandó az a tény sem, hogy a vizsgált sajátosságok információértékének objektív meghatározása pusztán az értékelés egyik eszköze: a szakvélemény szakértői értékelése. Ettől azonban élesen el kell határolnunk a szakvélemények jogalkalmazói értékelését, amely a fentiekkel részben egyező, részben eltérő problémákat vet fel.
A büntetőeljárás jog tudománya és tételes szabályai ti. azt hivatottak megakadályozni, hogy a szakértő az ügy döntő bírójává váljon. Az erre vonatkozó nézetek heterogenitása abból fakad, hogy a szakértő különleges szakismeretei birtokában megalkotott azonosítási következtetéseit a büntetőeljárás jogkérdéseiben felkészültséggel bíró, de a konkrét ténykérdés vonatkozásában mégis laikus jogalkalmazónak kell értékelnie. A szakértőnek tehát nélkülözhetetlen figyelembe vennie, hogy szakvéleménye a jogalkalmazói értékelés révén válik a tényállás-megállapítás eszközévé, és akár az is előfordulhat, hogy az azonosítási következtetése ütközik más bizonyítási eszközökkel, vagy a büntetőeljárás keretében éppen a szakvélemény szakmai megalapozottságával kapcsolatban merül fel jogalkalmazói kétség.
Minthogy a forenzikus azonosság kérdésében végső soron a szakvéleményt értékelő bíróság dönti el, különösen fontos az objektív dialektikán nyugvó azonosítási következtetéseket a büntetőeljárás formális logikájának leginkább megfelelő verbális kifejezésekbe önteni.
Csakhogy a formális logika ellentmondási elve szerint valami vagy azonos (A) vagy különböző (A") és harmadik eset nincs.43 Figyelemreméltó, hogy amíg napjaink logikai diskurzusa az azonosítási következtetések szakértői értékelése kapcsán elsősorban az egyedi azonosságot kategorikusan kimondó szakértői következtetéseket kifogásolja, addig az azonosítási következtetések jogalkalmazói értékelésének elsősorban az azonosságot valószínűsítő szakértői következtetések képezik az Achillesz pontját. Jóllehet a tudomány és a technika fejlődésével a nagy érzékenységű műszerek által feltárt sajátosságok tömege szükségszerűen összefügg azok statisztikai-matematikai értékelésével, ez utóbbi leginkább a
42 FENYVESI CSABA: A kriminalisztikai hibák megelőzési lehetőségei, in: FINSZTER –KŐHALMI –VÉGH (szerk.):
Egy jobb világot hátrahagyni... tanulmányok Korinek László tiszteletére, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2016, 245.
43 HEGEL,G.W.F.: A logika tudománya, 2. köt., Budapest, Akadémiai Kiadó, 1957, 50.
forenzikus tudományok arany standardjának tartott bayesiánus megközelítés során kerül szembe az eljárásjogi normákkal akkor, amikor a szakértő megállapítja az ún. előzetes (apriori) valószínűség értékét. Ez utóbbi ugyanis nem várható el az azonosítást végző szakértőtől, akinek ehhez nem áll kellő információ a rendelkezésére. A forenzikus azonosítás terrénumában ily módon kulcsfontosságú annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a szakértő, illetve a jogalkalmazó mennyire egyszerűsítheti le azt, amire nézve hiányzik a tapasztalata? Vajon a finális determináció kategóriaelemzése képezi a forenzikus azonosítás nembéli lényegét? S amennyiben igen, vajon létezik-e olyan logika, ami a büntetőeljárási jog világában is képes operacionalizálni a forenzikus azonosság mögött rejlő objektív dialektikát?
1.2. A kutatás célja és módszere
A fentiekben megfogalmazott kutatási indokoknak a tudományterületeket átívelő volta szükségképpen megköveteli a forenzikus azonosítás terminológiájának egységesítését.
Ahogyan azt címválasztásom is jól tükrözi, kutatásom célkitűzése a forenzikus azonosság mögött rejlő objektív dialektikus viszonynak a feltárására és közérthető ismertetésére irányul.
Utóbbival ugyanis mind a nemzetközi, mind a hazai kriminalisztikai szakirodalom mindezidáig adós maradt. E hiánypótló feladat ellátására kiinduló hipotézisem szerint a bűnjel44 fogalma a legalkalmasabb: amíg ugyanis a „jelenség” keretében feloldható a nyom és az anyagmaradvány fogalmának mechanikus elválasztása, addig a „bűn” jelzővel kiválóan szemléltethető miként feszül egymásnak a forenzikus azonosítás keretében a forenzikus tudományok nomotetikus és a büntetőeljárási jog idiografikus megismerése. Kiinduló hipotézisem lényegében az alkalmazott kutatásom vezérfonalaként funkcionált, és több olyan járulékos jellegű hipotézis felállítását és ellenőrzését tette lehetővé, amelyek értekezésem szerkezeti felépítését is behatóan meghatározták. Kutatási módszeremnek ugyancsak igazodnia kellett a feldolgozni kívánt témakör tudományterületeket átívelő természetéhez. Ennek megfelelően helyet kapott benne történeti, összehasonlító, feltáró kutatás egyaránt. A témakör hazai történeti gyökereinek feldolgozása (bűnjelfogalom, indíciumtan) során a teljességre törekedtem, eredeti forráskutatást és elemzést végeztem. Másodlagos forrásokat csak kivételesen hívtam segítségül.
Megkíséreltem a kutatási területhez kapcsolódó hazai jogirodalmat minél teljesebb körben feldolgozni, illetve az értekezésem szűkebb témáját érintő logikai és filozófiai művek elemzése is megkerülhetetlen volt. A külföldi szakirodalom elemzésénél elsősorban az angol nyelven
44 CZEBE ANDRÁS: A bűnjel etimológiája, in: Kúriai Döntések, 2019/9. sz., 272-280.
elérhető eredeti forrásokat használtam. Szűkebb kutatási területem kevés konkrét jogeset közvetlen felhasználását tette lehetővé.
1.3. A kutatás kiinduló hipotézisei
1. A bűnjel gyűjtőnév etimológiája szorosan összefügg a késői feudalizmus formális bizonyítási rendszerével, amely egyre több lehetőséget kínált a nem-teljes bizonyítékok teljes bizonyítékokként való felhasználására.
2. A kriminalisztika önálló diszciplináris művelése szorosan összefügg a forenzikus azonosítás elméletének kidolgozásával.
3. A forenzikus azonosítás elmélete azért állta ki a tudományos-technikai fejlődés próbáját, mert egyben metodológiai útmutatást nyújtott a forenzikus azonosság fogalmának megértéséhez.
4. A nyom és az anyagmaradvány fogalmának mechanikus elválasztása torzítólag hatott a forenzikus azonosítás elméletének hazai fejlődésére.
5. A kriminalisták az objektív dialektika filozófiai tételeivel képesek megoldani a forenzikus azonosságot kimondó következtetések formállogikai ellentmondását.
6. A forenzikus azonosságot érintő maradványproblematikára a kriminalistáknak nem szabad egy megoldhatatlan irracionális maradványproblémaként tekinteni.
7. A forenzikus tudományok terrénumában foganatosított kognitív neuropszichológiai vizsgálatok során nem feledkezhetünk meg azon kognitív technológiák szerepének az átfogó vizsgálatáról sem, amelyek az igazságügyi szakértők eljárási garanciákkal átszőtt tevékenységében kognitív műveletek végrehajtására hivatottak.
8. A forenzikus azonosítási következtetések numerikus formába öntve ugyancsak torzítólag hathat a szakvélemény jogalkalmazói értékelésére.
9. A szakértői bizonytalanságot érdemes olyan fuzzy halmazokba foglalni, amelyek a forenzikus tudományok terrénumában is alkalmasak a bizonytalan határokkal rendelkező természetes nyelvi fogalmak reprezentálására.
Jelen disszertáció keretében tehát nem a büntetőeljárásbéli bizonyítás vagy a kriminalisztikai azonosítás elméletének teljeskörű feldolgozására vállalkozom, hanem a szakértői bizonyításhoz tapadó forenzikus azonosítás legfőbb teoretikus fehér foltjának, a forenzikus azonosság mögött rejlő objektív dialektikus viszonynak a bemutatására. Ehhez a bűnjel régi-új fogalmát hívom segítségül, amelynek meglátásom szerint ez adja valódi jelentőségét a forenzikus azonosítás elméletében. Úgy gondolom, hogy a forenzikus diszciplínák tudományos érvényességét övező vita a daktiloszkópia tudományának fejlődési folyamatán keresztül szemléltethető leginkább, ezért a forenzikus azonosítás vizsgálatát ezen a területen keresztül vezetem le.
Választott kutatási témaköröm feldolgozásához egyúttal hatalmas felelősség is társult, hiszen monografikus szintű munkát e vonatkozásban idehaza legutóbb a magyar kriminalisztika óriása, KATONA45 publikált még 1965-ben. Ezzel természetesen nem arra kívánok rámutatni, hogy más kiváló kriminalistáink idehaza ne foglalkoztak volna behatóan e kérdéskörrel. Az azonosítás elmélete ugyanis didaktikai szempontból minden átfogó kriminalisztikai tankönyvünk46 bevezető részében megtalálható, rögzítve azokat az alapvető törvényszerűségeket, amelyek lényegében határozzák meg a kriminalisztikai megismerést, avagy a kriminalisztika megismerését. Napjainkban pl. pontosan ezért helyezi az azonosítást FENYVESI a kriminalisztikai piramismodelljének tetejére, és ezért társít hozzá ANGYAL kognitív kriminalisztikai ismeretanyagot. Hipotéziseim teljességre törekvő ellenőrzése mégis több nyelvterületet érintő szakirodalom feldolgozását követelte meg.
Hipotéziseim felállításában és ellenőrzésében segítségemre voltak a bűnügyi tudományok körében jelentős elméleti és gyakorlati tapasztalattal rendelkező igazságügyi szakértők, nyomozók, ügyészek, bírók és tudósok. E körben külön köszönöm a támogatását KOVÁCS47 és SZIGETI48 professzornak. A forenzikus tudományokat övező gyakorlati problémák megismerése érdekében ugyanakkor 2015 szeptember – 2017 június között elvégeztem a Pázmány Péter
45 KATONA (1965):i. m.
46 A teljesség igénye nélkül: GARAMVÖLGYI VILMOS (szerk.): Kriminalisztika, Általános Rész, Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, Budapest, 1961; VARGHA LÁSZLÓ (szerk.):
Kriminalisztika, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980; BÓCZ ENDRE (szerk.): Kriminalisztika 1-2., BM Kiadó, Budapest, 2004; TREMMEL –FENYVESI –HERKE: Kriminalisztika tankönyv és atlasz, Dialóg Campus, Budapest, Pécs, 2005; BÓCZ ENDRE – FINSZTER GÉZA: Kriminalisztika joghallgatóknak, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008; TREMMEL –FENYVESI –HERKE: Kriminalisztika, Dialóg Campus, Budapest, Pécs, 2009, BÍRÓ GYULA: Kriminalisztika, Debreceni Egyetem ÁJK, Lícium-ART Könyvkiadó Kft., Debrecen, 2010
47 Prof. Dr. Kovács Gábor, témavezető, tanszékvezető egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Bűnügyi Tudományok Tanszék
48 Prof. Dr. Szigeti Péter DsC., a Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola vezetője, egyetemi tanár, Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar, Jogelméleti Tanszék
Katolikus Egyetem kriminalisztikai szakjogász szakirányú továbbképzési szakját. Doktori értekezésemben ugyancsak felhasználtam a Széchenyi István Egyetem kezelésében lévő GINOP-2.3.4-15-2016-00003 azonosító számú projekt Kriminalisztika részprojektje keretében végzett kutatási eredményeimet, illetőleg olyan rangos nemzetközi tudományos konferenciákon gyűjtött tapasztalataimat, mint a European Academy of Forensic Sciences és az International Association of Forensic Sciences.
II. A BŰN JELENSÉGEIRŐL VALÓ TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS FORRADALMA
„Minden kor tudományos világképe visszatükröződik a szaktudományokban (így a büntető eljárásjog elméletében is) és viszont, a tudományos világkép alakulására visszahat a szaktudományok minden egyes új eredménye. A tudományos fejlődés következményei a büntetőeljárásban elsősorban a bizonyítás tanának változásain49 mérhetők le: a szaktudományok fejlődésével párhuzamosan szorultak háttérbe a kezdeti mitikus elképzelések, és léptek előtérbe a bűncselekmény, mint múltbeli történés tényleges megismerésére alkalmas racionális bizonyítási módok.”50
A bűn „jelenségei” azok a pillérek, amelyeken az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása nyugszik. Azon a határon kezdődött a kriminalisztika tudományos művelése, ahol a társadalmilag átörökített és felhalmozott tapasztalatok, eszközök és eljárások többé már nem voltak elégségesek a büntető igazságszolgáltatás gyakorlati problémáinak megoldására. S ha kezdetben ez a tudomány még csak a gyakorlaton belül maradó elméletként funkcionált, a felhalmozott tudás egy ponton kikerülhetetlen szükségszerűséggel csapott át a kriminalisztikai diszciplína önállósulásába. Hisz minél nagyobbra és heterogénebbre duzzadt a bűnjelek ismeretanyaga, annál inkább fennállt a veszélye annak, hogy elemeire hullik szét. A kriminalisztika tudományának egyik legfontosabb feladata ily módon azon jelenségeknek az azonosításában áll, amelyek segítségével a „bűn” jelenségei a jogalkalmazói mérlegelés folyamatában megállapíthatók. Jogfejlődésünk sajátosságából adódóan51 viszont e területen is a terminológia teljes zűrzavara uralkodik. A büntető gyakorlat ingatag volta miatt ezért nélkülözhetetlen tisztáznom, hogy: „adott esetekben mely tárgyak tekintendők bűnjeleknek”52? Múltba való visszatekintésemmel nem csupán e jogintézmény jelenének a megértéséhez, hanem eljövendő útjának a gazdagításához kívánok hozzájárulni.53
49 FINSZTER GÉZA: Bizonyításelméletek a jog világában, in: FINSZTER GÉZA –KORINEK LÁSZLÓ (szerk.): A rend kedvéért, Budapest, 2019, 413-454.
50 KIRÁLY TIBOR: Büntetőeljárási jog, Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 27.
51 KATONA GÉZA: A nyomozás egyes kérdéseinek intézménytörténeti áttekintése, in: Jogtudományi Közlöny, 1972/10. sz., 519.
52 SZELES ELEK: A bűnjelekről, in: Büntető Jog Tára, 1895/5. sz., 65.
53 BERNAL,J.D.: A tudomány és történelem, Gondolat Kiadó, Budapest, 1963, 21.
II.1. Az indícium-bizonyítás elmélete
A bűnjel gyűjtőnév etimológiája és az önálló kriminalisztikai diszciplína kialakulása szorosan összefügg a feudális jogrendszer szerves részét képező indícium-bizonyítás elméletével, amely az inkvizíciós (nyomozó) eljárás formális bizonyítási elméletének keretében bontakozott ki, és a XVIII. században érte el csúcspontját.54
Az indícium-bizonyítás elméletének gyökereit ember és természet viszonyának a fejlődésében találjuk, amelynek során az emberi társadalom saját szabadságfokának kiszélesítése érdekében egyre inkább elmélyült a természetben uralkodó objektív törvényszerűségek által nyújtotta lehetőségekben.
A történelmi fejlődés egy adott fokán, ott, ahol az ősi közösségek növekvő hatalma a természettel szemben meglévő kiszolgáltatottságuk nagyságát is tudatosította, és nem voltak meg e félelem kontrollálásának racionális eszközei, ott előtérbe kerültek azok az irracionális eszközök, amelyek segítségével mindazt, amitől féltek és rettegtek, illuzórikus uralmuknak vetették alá. Az ősi társadalmak növekvő tudása ugyanis egyre nagyobb tudatlanságot, kiszolgáltatottságot generált a természettel szemben. S ahol az ellentmondások feloldására nem voltak meg a reális eszközök, ott az illuzórikus tartalmak kerültek az előtérbe.
Ez a tudós tudatlanság „teremtette meg azt a formát – a büntetőeljárás ősét –, amelynek célja az volt, hogy a vitás kérdésekben az istenek döntését kikérje. A bíró szerepe kezdetben csak a felsőbb hatalmak istenítélet formájában jelentkező döntések megállapítása és kihirdetése, bizonyítást nem végez, ebből következően nincs szüksége olyan módszerekre, amelyekkel a valóságot megismerheti. Ennek igénye csak a fejlődés későbbi szakaszában merül fel, amikor az igazságszolgáltatást már nem közvetlenül az istenek, hanem földi képviselőjük végzi.”55
A vádeljárás bizonyítási rendszere kezdetben rendkívül primitív jelleget öltött, amelyben a bizonyítékok királynőjének tekintett vádlotti beismerésen túlmenően, olyan bizonyítási eszközök játszottak főszerepet, mint az eskü, a párbaj vagy az istenítélet. Az eskütársak, így a
54 Jóllehet a feudális jogrendszer szerves részét képező indíciumtan a formális bizonyítási eljárásban vált rendszerezett ismeretanyaggá, tapasztalati jellegű megállapításaira már a „korai feudalizmus frank, germán és szláv népjogában, nemkülönben az Árpád-házi királyok korából származó magyar tételes joganyagban számos utalás található.” KATONA GÉZA: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 356.
55 KIRÁLY: i. m. 27.
vádlott barátai, vagy szomszédai, a vádlottal párhuzamosan tett esküjükkel igazolhatták a vádlott esküjének igaz voltát. Ezzel szemben a párbajra és az istenítéletre még hitelesebb bizonyítékokként tekintettek. Mindez jól tükrözi a társadalom akkori kultúrszínvonalát: „Két erő hatott rendkívüli módon ennek az időszaknak az emberére […] a fizikai erő és a babona ereje. Ezért természetes, hogy elvont következtetésekre képtelen agya ebben a két forrásban kereste a bűnözés elleni harc eszközeit.”56 Aki tehát a párbajban győzött, megkötözve sem merült le a szent víz fenekére, vagy a forró vízbe mártott kezein bizonyos idő múlva sem mutatkoztak sebek, az nem volt bűnös, az igazat mondta. A bizonyításnak eme primitív szisztémája ismert volt az összes középkori európai büntetőperben.
A szembefordulás és a szakítás a vádeljárás mágikus bizonyítási rendszerével a paradigmaváltásnak57 köszönhető: „Az antik filozófia fő vonalában objektivista. Problémája a tárgyi világegész sui generis meghatározottsága. Idealizmus és materializmus ellentéte a világ ontológiai lényegének kérdése körül forog, akörül, hogy mi a világalap? A megoldás túlnyomóan materialista. [...] A teológia szolgálólányává szegődött középkori filozófia túltengő idealizmusában viszont alig marad hely a materializmus számára. Az isten teremtette [...]
anyag (a ,materia prima’) természeti mivoltában csupán inadekvát kifejezője a mindent meghatározó szellemnek. Csak a civilizált feudalizmus városi kommunáinak talaján kap lábra az a nominalista jellegű materializmus [...], amelyben felmerül az idealizmus és materializmus problematikájának az az ismeretelméleti oldala, hogy mit tükröznek vissza fogalmaink? De még csak csírájában, túlburjánozva a teológiától. A gnoszeológiai módszertani oldal csak az újkori fejlődésben jut szóhoz szabadon, a tudattól független külső világ megismerhetőségének kérdéseként. Legmeghatározottabban bizonyára a 18. században.”58
II.1.1. A formális bizonyítás tana
A feudális jogrendszer szerves részét képező indícium-bizonyítás elmélete az inkvizíciós eljárás keretében bontakozott ki, és a XVIII. században érte el csúcspontját.59
Az anyagi igazság perbeli megismerésére ezidőtájt a feudális osztály érdekeivel összhangban álló formális szemléletmód volt a jellemző. A formális (kötött) bizonyítási elmélet
56 VISINSZKIJ,A.J.: A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban, Akadémia Kiadó, Budapest, 1952, 83.
57 KUHN,T.S.: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest, 1984, 308.
58 SZIGETI: i. m., 129.
59 KOVÁCS GÁBOR – CZEBE ANDRÁS:Indíciumokról, in: Miskolci Jogi Szemle, 2019/2. sz., 78.
