1
“Neuropeptidek és mellékvese szteroid hormonok kölcsönhatásai az adrenokortikotropin elválasztás hipotalamikus szabályozásában”
c. MTA Doktori Pályamű, válasz Reglődi Dóra professzornak
_____________________________________________________________________
Hálásan köszönöm konstruktív kritikai megjegyzéseit és munkásságom elismerő méltatását.
Az alaki hiányosságokért elnézést kérek, ugyanakkor örömmel olvastam, hogy nem okoztak lényeges problémát a tézisekhez kapcsolódó cikkek áttekintésénél.
Kérdéseire az alábbiakban szeretnék válaszolni.
Ad 1) Jelenlegi ismereteink alapján valószínűtlen, hogy az urokortin peptid család valamely tagja AVP-‐szerű élettani hatással rendelkezik. Az urokortinok agyi megoszlása alapján hipofízeotróf funkció csak a CRF41 esetében valószínűsíthető. Perifériás urokortinokat illetően jeltáviteli szinten az “AVP szerű” hatások a vasopresszin-‐oxytocin membrán-‐receptor alcsoport tagjaival történő kölcsönhatás nyomán jönnek létre, ezekhez azonban urokortinszerű peptidek nem kötődnek. A kortikotróf sejtekben kimutatható CRF1 receptor látszólag nem kapcsolódik ahhoz a G fehérjéhez amelyen keresztül az AVP hatása érvényesül. Az esetleges CRF1-‐V1b receptor heterodimerizációt, amelynek révén a CRF család tagjai AVP-‐szerű hatást fejthetnek ki, nem bizonyították fiziológiás körülmények között.
Ad 2) Az AVP ACTH elválasztásban betöltött szerepét érintő kérdése didaktikusan három részre bontható:
a ) Mi bizonyítja az AVP ACTH elválasztásban játszott szerepét?
Genetikai valamint farmakológiai megközelítések több állatfajban sokoldalúan bizonyították az AVP ACTH leadásban játszott szerepét. Humán vizsgálatokban az AVP és CRF kolokalizációja a hipotalamusz parvicelluláris sejtjeiben egyértelmű; AVP adagolása CRF-‐el szinergizálva növeli a plazma ACTH szintet; a human adenohipofízisben V1b típusú receptorok mutathatók ki. Patkány adenohipofízisben a receptor immunreaktivitás kizárólag ACTH tartalmú sejtekben volt kimutatható (Hernando et al .Endocrinology 2001).
b) Honnan származik ez az AVP?
A tézisekben felsorolt in vitro és in vivo vizsgálataink nyomán különféle megközelítéseket alkalmazva mások is arra a következtetésre jutottak, hogy a magnocelluláris eredetű AVP leadásra kerül az eminentia medianában.
Emberben végzett vizsgálatok során a sinus petrosus inferiorból gyűjtött mintákban jelentősen kb. 10-‐30 szor magasabb AVP koncentrációt találtak mint a perifériás vérben, ugyanakkor a CRF41 koncentrációjában nem volt kimutatható különbség. Ez közvetett módon arra utal, hogy emberben is szekretálódik magnocelluláris eredetű AVP a hipofízis felé. Ugyanakkor az is
2
elfogadott az irodalomban, hogy emberben a perifériás plazma AVP koncentráció a magnocelluláris neuronok aktivitását tükrözi. Ez alapján lehet arra következtetni, hogy bizonyos állapotokban, igy szélsőséges fizikai megterhelés esetén illetve depresszióban szenvedő betegek alcsoportjában a magnocelluláris rendszerből eredő AVP lehet felelős a dexamethasone non-‐
szuppressziv állapot kialakulásáért,
c) A perifériás vérben mérhető AVP szinteket illetően: Pontosítani szeretném a tézisekben írtakat: hangsúlyoznom kellett volna, hogy stressz-‐indukálta AVP szintekről van szó.
Ismert, hogy a V1a ill. V1b receptorok számos perifériás szövetben , igy többek között májban, vaszkuláris símaizomban, hasnyálmirigy beta-‐
sejtekben is előfordulnak, ami az AVP V2 receptorok által közvetített antidiuretikus hatásán túlmutat. Az AVP-‐nek a szervfunkciók szabályozásában betöltött szerepét illetően jelentős fajok közötti eltérések észlelhetők (lsd. pl. vérnyomás szabályozás). Ezek a különbségek valószínűsithetően a plazma AVP szintek fő meghatározóiban, nevezetesen az AVP elválasztásban illetve a perifériás metabolizációban is megnyilvánulnak.
Más hormonok esetében is hasonló megfontolásokat tartok érvényesnek – azonban nem vagyok szakértő összehasonlító neuroendokrinológus ezért több konkrét példát nem tudok említeni.
A kísérleti gyakorlatban vizsgált emlősök kiválasztása nem véletlen, sok-‐sok év kollektív tapasztalatát tükrözi. Minden esetben tudatában kell lennünk az általánosíthatóság, mai divatos szóval a klinikai avagy humán transzláció korlátait illetően. Ezek a korlátok empírikusak és jelentős variabilitást is mutatnak azaz esetenként mérlegelendők.
Ad 3) Genetikailag AVP hiányos egerekről nem tudok. A V1b receptor gén kiütéses egerek valamint a Long-‐Evans patkányokból kitenyésztett Brattleboro patkánytörzs vizsgálatai számos stressz paradigmában mutatnak változást, többnyire csökkenést. Brattleboro patkányokban bizonyos esetekben a kortikoszteroid változások nem követik az ACTH-‐t ami többek között a hipofízis szintjén a glukokortikoid gátlás módosulásaival is magyarázható.
A probléma az, hogy ezekben a valamennyi szövettípust érintően és életük teljes időtartamára genetikailag módosított törzsekben rendszerint 300-‐400 gént érintő kompenzációs folyamatok mennek végbe. Emiatt a normális állapottal történő öszehasonlítások nincsenek feltétlenül közös nevezőn akut antagonista vagy immunneutralizáló antitesttel történt kezelés nyomán kapott adatokkal. Ezenfelül konkrétan az AVP hiánya mai tudásunk szerint a szaglást és a szociális magatartást is jelentősen megváltoztathatja, ezért a stressz válaszban észlelt különbségek nagy valószinűséggel nem kizárólag a hipofizeotróf AVP hiányára vezethetők vissza.
3
Ad 4) Mint a tézisekben jeleztem, az agyi CRF és AVP megoszlás életkorral járó változásait Swaab és munkatársai vizsgálták humán anyagon. Fő megfigyelésük szerint a CRF-‐AVP kolokalizáció mértéke az életkorral nő ami egybevág a megfigyelt fokozodó szorongási hajlammal. A stressz válasz nemi dimorfizmusa jól ismert, de nem tudok arról, hogy itt az AVPnek szerepet tulajdonítottak volna.
Ad 5) A tumor és normál sejtek viselkedéséről. Feltételezem, hogy a kérdés hipofízeális kortikotróp sejtekre vontakozik. Sajnos mind “normál” sejtek mind tumorsejtek esetében csak találgatni tudunk a glukortikoid hormonok pontos hatásmechanizmusát illetően. A pályaműben szereplő 14. számú közleményből (Lim et al, Brit JPharmacol , 1998) idemásoltam egy összefoglaló jellegű táblázatot :
Table 3 Comparison of early corticosteroid inhibition of stimulated ACTH release in AtT20 cells and primary cultures of rat anterior pituitary cells
Common features:
Onset within 2 h
Mediated by Type II glucocorticoid receptor Requirement of new mRNA and protein synthesis
Specific for agonist-‐induced release
Opposed by depolarization of the membrane Potential
Specific features:
AtT20 cells
Mediated by BK-‐type potassium channels
Primary cultures
Mediated by unidentified ion channel May involve transcriptional block of protein expression required for sustained release of ACTH
Ennél többet sajnos ma sem tudunk kivéve, hogy a primér kultúrában tartott sejtek esetében a glukokortikoidok gátló hatásához nélkülözhetetlen astemizol-‐érzékeny K+ csatorna talán mégis csak az eter-‐á-‐go-‐go (ERG) (Yamashita et al Reg Peptides 2009, a tézisekben idézve).
4
Antoni Ferenc
Budapest, 2013. június 16.
