jfífeiyww!fw
/{9 b(P.
■<3U+LIPÓTMEZŐ
BUDAPEST, 1940.
SZÉCHENYI IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI RÉSZVÉNYTÁRSASÁO KIADÁSA K É S Z Ü L T A K Ö N Y V N Y O M T A T Á S Ö T S Z Á Z A D I K É V É B E N
BY MÜLLER KÁROLY
BUDAPEST
naíóiium ban já tsz ód ik le ^ ííz er e ífífm ^vofna ^ z í a ^ fe s z ^ u g }^
m egírni, h og y abban n e a regényíró fantáziája dom ináljon, hanem a valóság. H ollós István dr. főorvos úr, a kitűnő elm e*
és ideggyógyász lekötelező k ed v esség g el látott e l tanácsaival é s m egengedte, hogy „Búcsú a sárga háztól11 cím m el egybe*
gyűjtött kóreseteit, feljeg y z éseit, megállapításait, regényem * ben felhasználjam .
H a regén yem n ek e részét h ely esen sikerült megírnom, úgy elsősorban n ek i k e ll érte köszön etét m ondanom , aki fel*
jeg y z éseiv el, tan ácsaival és útbaigazításaival oly készségesen volt segítségem re.
Vándor Kálmán.
Ezen a napon ragyogó volt a Lídó. Melegen tű
zött a nap. Az előkelő szálloda strandján találkozót adtak egymásnak a legszebb asszonyok és megjelen
tek az összes irigyelt férfiszépségek.
Ott volt az angol kapitány, aki két hét óta a hotel bálványa, ott volt a francia márki, aki két lírát szokott kölcsönkérni a vendégektől és ott volt a spa
nyol torreádor, akiről sokan tudni vélték, hogy pesti és egy jövedelmező sikkasztás tette számára lehetővé a torreadori vendégszereplést.
A strandzenekar modern slágereket játszott, a hölgyek másokra irányuló észbontó pillantásokkal ejtették kétségbe férjüket vagy soros udvarlójukat.
Ózdy László mégsem érezte jól magát a Lidón.
Darabja a télen igen nagy sikert aratott, száz- tizenötször játszották a Vígszínházban és zsebében a tantiémekkel hármas célt kötött össze, amikor leuta
zott Olaszországba. Először is a római királyi szín
ház igazgatóságával akarta megbeszélni a darab ren
dezési kérdéseit, Másodszor egy kis impressziót akart felszedni az új darabjához, végezetül úgy érezte, hogy pihentető lesz néhány kedves, könnyű nyári ka
land idegen környezetben.
1*
Csakhogy a Lidón mindent talált csak idegen környezetet nem. Minden második ember magyar volt s valahányszor amerikai girllel vagy spanyol don
nával hozta össze a sors, perceken belül kiderült, hogy lipótvárosi tájszólással beszéli az angolt és a spanyolt.
E pillanatban is, amikor barátjával Kovács Béla miniszteri osztálytanácsossal a hotel strandjának ho
mokján süttette magát a nappal, magyar szót kellett hallgatnia.
Egy kitűnő alakú pesti asszony feküdt a szom
szédságukban, csokoládébarna kívánatos karjára kö
nyökölve, kéjjel élvezte a pillantásokat, amelyek nagyszerű alakját mérték végig. Szemmelláthatóan nem is hallotta a férjét, aki a jelek szerint sokkal jobban szeretett volna ezidőszerint is egy körúti ká
véházban ülni.
A férj állandóan morgott.
— Lesül a képemről a bőr! Semmi sincs rajtad.
Ez ruha? Ez fecni! Ez hiányzott még nekem, ez a O dó!
Őnagysága úgy látszik már megszokta, oda se figyelt, csendesen szemezett egy magas, szőke német fiatalemberrel. Nagyon csinos fiú volt, éppen azt in
tette óvatosan, hogy igyekezzék a kölöncöt lerázni magáról. Már mint a férjet,
Őnagysága egy megértő pillantás után lassan, nyújtózkodva — gyönyörű macska — felállt. Két remek karját a magasba lendítve kinyújtóztatta.
Ózdy László mosolyogva meglökte Kovács Bélát.
— Nézd! Látszik rajta, még hazulról, a tükörből tudja, hogy ebben a pózban kitűnő a figurája!
Kovács összehúzott szemmel nézte.
— Tényleg jó figura! Gyönyörű a háta, karcsú a dereka, kitünően érvényesül csokoládébarna hosszú lábszára, törékeny, finom bokája!
— No, no! — nevetett ózdy. — De neki lelke
sedtél. Jó lesz vigyázni, két hét múlva lesz az eskü
vőd!
Kovács legyintett.
— Nem veszedelmes. Én már megtanultam a lec
két. Külföldön a legszebb magyar adonisz is meg
bukik!
Ózdy csodálkozva nézett rá.
— No? Miért?
— Nyaraló nőt csak bennszülött vagy nyugati valutával rendelkező férfi hódíthat meg. Mi, akik ki
számított devizával érkezünk és folyton számolni va
gyunk kénytelenek . . , ! Öregem, külföldön a legva
gyonosabb pesti férfi is tehetetlen. Hiába van otthon pénze, ha nem hozhat magával. Hát őnagyságáért is csak jelképesen lelkesedem.
Önagysága azonban nyilván a jelképes lelkese
désre sem reflektált, ringó léptekkel megindult a ho
mokban.
A férje tátott szájjal bámult utána.
— De Éva, Éva, hova? — kiáltott.
Éva azonban nem hallotta meg, nyugodtan rin
gott tovább, a magas szőke német pedig unott arccal, meg-megállva ment ugyanabba az irányba. Szerette volna nézni a néznivalókat, de nem merte. Óvatos duhaj volt. Az asszonyt megkapni, azt igen, Node affér a férjjel? Nem. Az kedély télén.
Tehát úgy ment, mint akit a hölgy egyáltalán nem érdekel.
— Második hete vagyok itt — mesélte Kovács Béla — de amit eddig láttam már az is elég! Tegnap délután a megközelíthetetlen magas, fekete bécsi asz- szony , . .
— Melyik?
— Akit este mutattam neked.
— Akinek az a nagy hamis brilliáns volt az uj- ján?
— Az. Besurrant az őszülő monoklishoz.
— Ne mondd! Hiszen ma délben egy olasz re
pülővel ült az asztalnál!
— Ja , barátom, tengerparton a flört délután kez
dődik, é jje l végződik, másnap már nem ismerik egy
mást, jöhet az új!
— Vannak még úriasszonyok, úrilányok is!
— Vannak. Például az a szőke kislány, aki ebéd- után le nem ment a parkettról. Láttad?
— Igen!
— Hát ez a kis úrilány a kora délutáni órákban, amig a szülei alszanak, minden nap besurran az olasz gróf szobájába. No és ezek az ötven körüli ameri
kai asszonyok! Nem túlzás, én magam láttam, hogy egyik a szobakulcsát ezerlírással együtt, csúsztatta a parkettáncos kezébe és a derék ifjú tíz perc múlva ötszáz líráért alvállalkozónak adta ki a ,,munkát".
— Nem igaz!
— Ha mondom, hogy magam láttam!
Felálltak a homokról.
— Szóval te este már utazol vissza Budapestre
— kérdezte Ózdy.
— Megyek öregem! Ezért az egész démon- bagázsért nem adom a menyasszonyomat. És te?
Őzdy ásított.
— Hát itt semmiesetre sem maradok. Ez az egész hotel kicsit pesti nekem. Nem azért utaztam ide, hogy ugyanazt nézzem, mint Pesten a szigeti strandon,
— Szóval?
— Van egy kis itt rekedt tantiémem, átmegyek az Excel siorba!
— Te, megőrültél! Tudod milyen árak vannak ott?
— Napi száz líra körül.
— És van szived ennyit odaadni?
— Nálam ez befektetés öregem. Befektetés a kö
vetkező darabomba. Üzemköltség.
Ebben a pillanatban kezdődött az az eset, mely 1929 nyarán szenzációként járta be a sajtót.
Egyszerre artikulátlan ordítás csapott föl va
lahonnan.
Özdy meglepetten kapta fel a fejét. Mi ez? Az első pillanatban az a gondolata támadt, hogy micsoda ostoba vicc ez. A fürdő ég? Hogyan éghet a víz?
A következő másodpercben egyik kabinsorból füst
felhő tört elő.
Egyszerre riadt csend támadt. Minden megállt.
A jazzt mintha elvágták volna, a gelatis legény, ke
zében a cassateval, sóbálvánnyá változott.
*
A füst nyomán pedig egyszerre mintha a föld alól jönne, kirobbant a láng. Kovács Béla abban a pilla
natban ugrott.
— Gyerünk László, menteni kell!
De Ózdy László meg se mozdult. A pillantása fel
csillant, félelem semmisem volt benne, a szeme olyan fürge lett, hogy egyszerre látott tíz irányba.
— Nem jössz László?
— Nem pajtás, én nézni fogom!
A láng már fent kígyózott a kabinok tetején.
Sisteregve, csapkodva, táncolva, mint egy megőrült charlestontáncos, az épületek tetején tántorgó táncba kezdett. És táncához sisteregve zúgta a zenét. Ózdy a szemével, fülével fotografált.
Az első pillanatban mintha minden megállt volna.
A legragyogóbb női lábak egyszerre gyökeret kaptak, mely a homokhoz láncolta őket, ahol éppen álltak.
Olyan lenyűgöző volt a rémület, hogy képtelenségnek tűnt minden mozdulat.
Aztán hirtelen a szomszéd kabinsor fölött kiugrott még egy táncos láng. Felkúszott az épületre, tán
torgó lángtársát átölelte és felviharzó, sistergő kaca
gással most már ketten járták a táncot.
Az egész pillanatok alatt történt.
Mikor felhangzott az első sikoly, már lángokban állt az egész strand.
Ez az első női sikoly, ez kellett, ez a hang, hogy az ember magára ébredjen és felszabaduljon.
Őrületes hangzavar tört ki.
Egy fekete asszony elájult.
Egy barna éktelen dühvei szidni kezdte az urát, hogy miért akart pont ma jönni, mikor ő ellenezte.
Egy szőke asszony belerohant a vízbe, nyakig be
lehúzta magát és torkaszakadtából kiáltozott.
— A vízbe, a vízbe, hamar a vízbe!
Harminc másodperc múlva ezer rémült fej húzó
dott egymás mellett nyakig a vízben.
A láng már az espressók, bárok, üzletek deszkáit nyalta.
Kereskedők hajukat tépve cipelték árujukat a partra. Egy fagylaltos félőrülten szórta homokra a fagylaltját. Miért?
Egyenruhás emberek rohantak jobbra, balra.
Egy gyerek ordított. Közvetlenül Ózdy lábainál.
— Anyuka, én akarok abból a fagylaltból!
Egy fekete szeladon sápadtan reszketett és negy
ven fokos hőségben a foga úgy vacogott, hogy túlhar
sogta a lángok sistergését.
A szerelmese nyakig a vízben ült és onnan kia
bált:
— De Aladár, Aladár, nem ismerek magára!
Ózdynak nevetnie kellett.
No ez pesti.
Egyik kiáltás a másik után, tökéletes zűrzavar.
— A ruhám!
— A pénztárcám!
— Mi van a safe-el, mi van a pénzzel?
— Segítség, segítség!
Ózdy állt és úgy nevetett, hogy remegett a kaca
gástól.
Arról van szó, hogy leég pár száz fából eszkábált kabin. Kétszázból százkilencvenben semmi sincs, legfeljebb egy törülköző, vagy váltásra egy másik
trikó. Hiszen a fürdőzők majdnem mind a hotel ven
dégei és a szobájukban vetkeztek le.
Emberéletet nem lényégét a világon semmi ve
szély.
És ezer ember megőrül itt!
Mert csakugyan, mindenki megháborodott. Min
denki az igazi arcát mutatta meg.
Egy alkalmazott torkaszakadtából kiabálva ro
hant végig a strandon:
— Nyugalom, nyugalom — kiáltotta — rögtön jönnek a tűzoltók!
Hangja citerázott a félelemtől.
És csakugyan megérkeztek a tűzoltók.
Ózdy László lábainál a partraöntött fagylalt pi
rosán, sárgán folydogált a szomjas homokba. Egy kis kölyök a fagylalt alá feküdt és kitátotta a száját.
Félóráig tartott a tűzoltók működése. Aztán fá
radtan megtörölték a homlokukat.
Az összeomlott kabinokból szállt a gőz, csend volt.
Mindenki az öltözősor köré tolongott, ahol a tűz keletkezett.
Ózdy is odasétált. Kovács Béla már szintén ott volt. Egy pillanatig nézte a kavarodást, aztán Kovács keze után nyúlt. Halkan mondta:
— Béla! Óvatosan fordulj hátra. Tőlem balra.
Nézd a hoteldirektort!
Ott állt a pokoli hőségben, rendületlenül, zsakett
ben, s csakúgy ragyogott az arca,
— Te! — súgta Ózdy nevetve — Akármi legyek, ha ezt a tüzet nem a hoteldirekció rendeztette! Elő
zékenységből, hogy kedves vendégeinek egy kis iz
galmas élménnyel szolgáljon. Szenzációval, amiből otthon jövő nyárig lehet élni.
— Cinikus vagy! Különben is drága reklám lenne!
— Aligha feledkeztek meg a tűzbiztosításról!
Este Kovács Béla hazautazott. Ózdy László be kísérte Velencébe, a Santa Lucia pályaudvar füstös, piszkos csarnokában búcsúzott el tőle.
Melegen, szeretettel rázta a kezét.
— Hát öregem, nagyon sok boldogságot kívánok neked.
Kovács mosolyogva a vállára csapott.
— Helyes lenne öreg fiú, ha te is megnősülnél!
Rád férne egy kis nyugodt, kiegyensúlyozott polgári élet! Sokkal jobban tudnál dolgozni is!
Ózdy mosolyogva kitárta a karjait.
— Mit csináljak, ha senkisem akar a feleségem lenni!
— No megállj! Majd a feleségem szerez neked asszonyt. Olyant, aki jól ráncba szed.
Csillogott a szemük, amint tréfálkoztak, egymás kezét rázták. Régi barátok voltak, vonzalmuk még az iskola padjaiban szövődött és csakugyan tűzbementek egymásért. A jogot is együtt hallgatták, de Ózdy a második alapvizsga után elbúcsúzott a jogi tanulmá
nyoktól. És huszonöt éves korában már a Nemzeti Színház színpadán hajolt meg először a szerzőt kö
vetelő tapsokra.
Az első darabjával olyan nagy sikert aratott, amit azóta sem tudott túlszárnyalni. Ez a darab súlyos dráma volt, de ebből nem következik, hogy egyéni
sége is ilyen drámai, sötéttónusú lett volna. Nem.
De egy kissé mindenesetre kívülállóit a bohémtársa
dalmon. Ahhoz, hogy a pesti Otthon, Fészek életét élje nem volt elég könnyed, nem volt elég barátkozó.
Mindig volt benne úri mértéktartás. így ha nem is voltak rajongói, ellenségei sem voltak. Minden olda
lon értékelték és minden oldalon megbecsülték.
Harminc éves korára elismert értéke volt az iro
dalomnak, bár sohasem szerepelt a pletykarovatok
ban, sohasem hozták kapcsolatba különböző „magas szőke" vagy „elragadó éjfekete művésznőkkel".
Holott természetesen voltak az életében magas szőke és elragadó éj fekete művésznők is. De az volt a felfogása, hogy ez nem tartozik a nyilvánosságra.
Mikor Kovács Bélával elindult a vonat Budapest felé, lassan sétálva kilépett a pályaudvar előtti mo- toscafo állomáshoz. Bevitette magát a Danieli elé, azután átült az Excelsior motorosába és megindult új hoteljébe.
*
Honfitársak természetesen az Excelsiorban is lak
tak. Már az első este találkozott budapesti isme
rőssel. Kint ült a hatalmas tengerre néző terraszon a vacsoránál, amikor ráköszöntött.
— Szervusz László!
Kolléga volt, újságíró, szolgálatkész, kedves fiú.
— Szervusz, Géza! Te is itt vagy?
— No, mindössze huszonnégy óráról van szó — mosolygott a barát — Olyan jól még nem fizetnek bennünket, hogy az Excelsior legyen a tanyánk!
Egyedül vagy?
— Parancsolj, foglalj helyet.
Az újságíró mindössze huszonnégy órát töltött a szállodában, de már úgy tudott mindent, mintha téli
nyári törzsvendége volna.
Ózdy László számára határozottan kellemes volt a találkozás, negyedórán belül az egész hotel közön
ségét ismerte. Pontos értesülései voltak az égő vörös
hajú szép amerikai asszonyról, aki a szemben lévő asztalnál vacsorázott, tudta, hogy a végtelenül disz- tingvált és elegáns koromfekete férfi a fehér szmo
kingban spanyol arisztokrata, X III. Alfonz egyik bi
zalmasa és megbízható értesüléseket kapott a kisebb fényű csillagokról is,
— Ha pedig kiváncsi vagy rá, hogy miért vagyok itt az Excelsiorba, kegyeskedjél talán a bejárat felé fordulni — mondta mosolyogva a pesti kolléga.
Ózdy László odafordult, aztán önkéntelenül csú
szott ki a száján:
— Bravó, Géza! Ez már látvány!
A belső étterem felől ekkor suhogott be egy su
dártermetű, ragyogóan szép, de kicsit túlságosan is szép és szabályos karcsú asszony. Pompázatos estélyi ruha ragyogott rajta, kicsit merész dekoltázzsal s kö
rülötte négy másik lány. Valamennyi pontosan az a karcsú termet, pontosan az a suhogó járás, pontosan az a hajviselet. Csak a ruhájuk volt szerényebb egy árnyalattal. És még valami. A szépségük volt vala
mivel természetesebb és kevésbbé csillogó. A mene
tet szmokingos, alacsony, köpcös férfi zárta be.
— Hát ez meg mi?
— Virginia Dorris, a nagy filmsztár!
— S a többi nők?
— A dublőzei. Aki a jobb oldalán lépked, az lo vagol helyette, a baloldali ugrik ejtőernyővel a repü
lőgépből. Aki mögötte halad, az vezet autót, s a leg
utolsó holnap fogja a nagy sztárt helyettesíteni.
— Hogyhogy holnap?
— Te nem tudtad? Nagy filmfelvétel lesz. Vir
ginia Dorris holnap egy hadihajó legmagasabb pán
céltornyáról fogja magát a tengerbe vetni!
— Ne beszélj!
— De igen! Már természetesen jelképesen, mert az a negyedik lány az ugró és úszó dublőz!
Ózdy László nevetni kezdett.
— Nem mondanád meg, hogy mit produkál a nagy sztár személyesen?
— Nyilván van olyasmi is, de a hölgyről minden
esetre tudni való, hogy Hollywood legnagyobb büsz
kesége, valóságos műremeke!
— Olyan jó színésznő?
— Olyan jó műalkotás!
— Nem értem.
— Pedig nagyon egyszerű. Dorris kisasszonyon minden testrész a sebészi művészet csodája. Sebész faragta az orrát, sebész formálta meg művészi keb
leit, kozmetikus orvos varázsolta termetére ezt a gyö
nyörű bőrt és hogy kellő csodálattal szólhass a fog
orvoslás művészeiről, közölnöm kell veled, hogy az isteni nő azelőtt előreálló fogakat viselt, melyek le
hetetlenné tették, hogy orvosilag nemesített ívelésű felső és alsó ajkát becsukhassa.
Ózdy derűsen nézte a nagy sztárt és dublőzeit.
— Fantasztikus. És kicsoda ez a guruló emberke velük?
— Ez a guruló emberke Garry Scott a nagy holly
woodi filmproducer! E pillanatban, amint mondottam már, itt Velencében forgatnak egy filmet s holnap az erre illetékes dublőz a tengerbe fogja vetni magát.
— Mikor lesz ez?
— Délután hat órakor.
— Szívesen látnak hozzá közönséget?
— Tisztes távolból bizonyosan. De ha netalán kö
zelebbről kívánnád nézni a nagy eseményt, tudok ne
ked engedélyt szerezni hozzá. Én sajnos már nem fo
gom látni, mert reggel valószínűleg már utaznom kell.
— Mindenesetre megköszönöm, ha szerzel ne
kem belépőjegyet ehhez a mutatványhoz.
-— Reggel a portás át fogja nyújtani.
— És hol lesz a produkció?
— Természetesen a Giardini közelében. Vagy har
minc cirkáló, torpedóvadász, tengeralattjáró áll ott Velence vendégeinek örömére, akik megmászhatják a szörnyetegek emeleteit, mélységeit. A derék Garry Scott talál ott annyi ágyút, páncóltornyot, zászlót, kéményt, amennyire csak szüksége van, hogy ered
ményesen pumpálhassa ki bárgyú filmjeivel két vi
lágrész kispolgárai zsebéből a mozijegyek árát.
A terrasz ürülni kezdett.
Az újságíró felállt.
— Megyek a Casinóba egy kis rulettre. Szeren
csét próbálok. Hátha nyerek annyit, hogy nem leszek kénytelen reggel elutazni és megnézhetem a produkciót.
Ózdy mosolyogva a kezét rázta.
— Kívánjak szerencsét?
— Isten őrizz! Ha lesz, személyesen fogom reg
gel az engedélyt átnyújtani.
Háromnegyed hatkor, amikor Ózdy László a mo
torossal elindult a filmfelvétel színhelyére, még olyan melegen tűzött a nap, mint a déli órákban. Velence felől, a Lidó irányából motorosok százai igyekeztek ugyanoda. Angolok, amerikaiak, franciák, olaszok, s ha két motoros találkozott, a benneülők zavartan összemosolyogtak. Mintha mindenki szégyellette vol
na, hogy jelen van.
Ózdy határozottan nem szégyellette. Derűsen ült a motorosban, érdeklődéssel szemlélte az egyre kö
zeledő hajóóriásokat, a kémények, tornyok, páncélok, dróthuzalok tömegét, mely távolból szeszélyes, cél
talan összevisszaságnak hatott s csak közelről mu
tatta meg kitünően megkonstruált egységeit.
Nem is értem, gondolta, miért engedték meg az olaszok hadihajóikon ezt az amerikai bomírtságot.
Egyszerre katonai motorosok lánca következett.
Egymásután állították meg a minden irányból érkező érdeklődőket, akik nem rendelkeztek belépési en
gedéllyel.
Ózdy felmutatta az írást, intettek, mehet.
Motorosa egyedül surrant át az utat elálló csónak
láncon s mintegy ötven méternyire a felvételt szen
vedő hadihajótól őt is megállították.
Elviselhetetlen hőség volt még a tengeren is, le
dobta a kabátját, odagyűrte az ülés alá, aztán hátra
dőlve figyelte, mi történik.
Jobbra, talán húsz méternyire kisebb motoros hajó állott. Látcsövével jól megfigyelhette fedélze
II.
tén az operatőröket, amint gépeikkel megcélozták a szembenálló hadihajó testét.
A hatalmas alkotmány egyik pontján szarukere
tes pápaszemmel ingúj jra vetkezett férfi állott és zászlót tartott a magasba.
Az operatőrök ezt célozták, Gurultak készülékeik
kel jobbra, balra, hol előre, hol hátra.
Ózdy páholyból figyelte az előkészületeket. Ügy látszik ott ugrik majd, ahol a zászlót lengetik.
Egyszerre egy motoros közeledett feléjük. Benne a pesti újságíró, Ugylátszik nyert az éjje l a Casinó- ban. Két tenyeréből tölcsért formált a szája elé, úgy üvöltött feléje.
— Szenzáció, szenzáció! Megszökött az ugró dublőz I
— Mi történt?
Az újságíró már átkapaszkodott az ő motorosába.
— Most jövök a hadihajóról, a legnagyobb izga
lom! Az ugró dublőz az Excelsiorban megismerke
dett egy jugoszláv gyárossal és a reggeli vonattal vele szökött!
— No és most elmarad a felvétel vagy a nagy sztár személyesen ugrik?
— Á! — legyintett csalódottan. Pedig ez lett volna szép! A nagy sztár haláltmegvető bátorsággal a tengerbe veti magát, hogy a filmfelvétel elkészül
jön! Holott úszni sem tud! Ez lett volna nekem való szenzáció!
— Szóval elmarad?
— Nem, meglesz, eszik már nem érdekes. Egy úszóbajnoknő ugrik. Délben, mikor híre terjedt, hogy
Vándor Kálmán: Lipótmező. 2
a dublőz faképnél hagyta őket, jelentkezett, hogy ő majd ugrik.
— És hasonlít rá?
— Ugyanaz a figura. Nagyon szép lány, de az arc persze nem hasonlít úgy mint a dublőzé. Sze
rencse, hogy egy halálküzdelmet kell a tengerhullá
mokban megjátszania. Szóval úgyis el kell, hogy tor
zítsa az arcát. Nem fogja a közönség észrevenni! De- hát az én számomra ez . , .
— Nem érdekes?
— Hallod! Mi érdekes van azon, hogy egy úszó- bajnoknő tud úszni? Ha a dublőz lett volna, aki h aj
szálra a sztárhoz van idomítva, kozmetikázva, az más. De így? Megyek is vissza a Lidóra s az esti vonattal utazom.
Átmászott a motorosába és elberregett a Lidó felé.
Ózdy László szeméhez emelte a távcsövét és a hadihajót kezdte vizsgálgatni. Azon a helyen, ahol előbb a szemüveges férfi a zászlót lobogtatta, most kis csoportosulás volt. Ingre vetkezett férfiak kézzel- lábbal magyaráztak egy magas, karcsú lánynak.
A leány háttal állott, nem láthatta az arcát. De a figurája kitűnő volt. És gyönyörű a haja.
Az egyik férfi nekírohant a korlátnak, mu
tatta neki, hogyan vesse magát a tengerbe.
A leány megfordult, amint nézte.
Ózdy László sietve kezdte a szeme előtt a távcsö
vet igazgatni.
De érdekes szép lány!
Nem volt szabályos arc, de rendkívül finomak voltak a vonásai, gyönyörűek a szemei és izgalmasan
szép volt a szája. Amint kissé nyitott ajakkal a ren
dezőt figyelte, kivillant hibátlan, szép fogsora.
Volt valami az arckifejezésében, ami nem egészen vágott az archoz. Valami kis hányavetiség, valami olyasmi, mint mikor valaki nem akarja mutatni, hogy tulajdonképpen nem fél. Biztosan a szinészi produk
ciótól van lámpaláza. Ugrani tud, de fél, hogy nem tudja majd megjátszani a halálfélelmet, a küzdelmet az életéért.
Hosszú nyári estélyi ruha volt a lányon. No, ezt biztosan a megszökött dublőztől örökölte.
A hadihajót hevenyészett huzalok kötötték össze a motorossal, ahonnan a felvételre készültek. A ren
dező telefonkagylót emelt a füléhez, Ózdy látta, hogy a motoros hajón az operatőr is telefonkagylót visz a füléhez, sűrűn, megértőén bólogat, aztán gépéhez siet és mégegyszer beigazítja.
A hadihajón mindenki hátrahúzódott, a lány Is eltűnt. De az operatőr indításra kész mozdulatából látta, hogy valami rögtön történni fogl
Csakugyan, a következő pillanatban feltűnt a lány. A fedélzeten rohant a korlát felé. Mögötte egy férfi. Elkapta. A lány kiszakította magát a keze kö
zül, még egy lépés, egy lendület, aztán Ózdy már csak azt látta, hogy a lány pár emeletnyi magasságból hullik a tenger elé. Bő alsórészű, hosszú estélyi ru
hája mint egy vitorla dagadt ki az enyhe szélben, majd hirtelen a dereka körül összecsavarodott, látni engedte nemes vonalú lábát, a combjait.
A lány eltűnt a habok között.
A hajótól jobbra-balra motorosok álltak. Külön
böző távolságban, megrögzítve. Minden motorosról 2*
egy operatőr meredt a vízre, hol bukkan fel a leány, melyiküknek kell fotografálni.
Meglehetősen veszélyes játék ez, gondolta Ózdy.
Estélyi ruhában, hosszú szoknyában, ha az az ostoba selyem a lábaira csavarodik, lehetetlenné teszi az úszást.
De nem! Egyszerre egy csapzott hajú női fej bukkant ki a hullámokból, két kar és kétségbeesetten viaskodni kezdett a vízzel.
Távcsövét az arcára irányította. Egészen tisztán látta, a szép arc eltorzult, minden idegén rajta ült a küzdelem. Brávó! Hiszen ez a lány egészen kivételes tehetségű színésznő!
Ózdy, aki jól ismerte és élvezte a színházat, elragadtatásba tudott esni egy jó színészi produkció
tól. Egészen izgalomba jött! Nagyszerű ez a lány! Az u jjai görcsösen begörbültek a küzdelemben, az arcán, szemében a halálfélelem jeges rémülete s mozdula
tai, ahogyan fennmaradásáért küzdött, remek, na!
Ennél jobban senki sem csinálhatja!
Még azt is megjátszotta, amikor az úszni nem tu
dót lehúzza a víz.
Egyszerre eltűnt a hullámokban.
Meglátszik, hogy úszóbajnoknő! Mennyi ideig bírja a víz alatt!
Aztán megint felbukkant, az arcán olyan rémü
lettel, az idegeknek olyan megfeszített görcsével, hogy a kánikulában hideg kezdett szaladni Ózdy há
tán.
Ennél hívebben, természetesebben, ígazabban nem lehet egy fuldoklást megjátszani! Ez a kis lány egy
óra múlva hollywoodi sztárszerződést fog a táská
jába süllyeszteni.
De hirtelen Ózdy kezében megremegett a látcső.
Az arca sápadt lett mint a fal, száján rekedten töri elő az ordítás:
— Úristen! Ez a lány nem játszik, nem színész - kedik! Ez a lány valóban fuldoklik!
Ekkor másodszor húzta le karcsú testét a tenger.
Ózdy László maga sem tudta hogyan történt, csak arra eszmélt, hogy ingben, nadrágban, cipőben a ten
gerben van, erőteljes tempókkal, mint egy tank tör abba az irányba, ahol a leány feje eltűnt a habok között,
A távolság nem volt nagy, talán húsz méter, de erős küzdelmet kellett folytatnia s az első pillana
tokban egyáltalán nem tudta, hogy jó irányba úszik-e.
Egyszerre meglátta a leány arcát. Feldobta a víz.
De most nem volt semmi tempó, semmi mozdulat s az arcon sem volt más csak halálos ájulás.
Három erőteljes tempó, aztán kilökte a karját előre.
A leány haját érte.
Egy mozdulat, a leány teste ellenállás nélkül en
ged, aztán Ózdy maga is egy rántást érzett.
A motorosa volt, mely utána iramodott.
Az olajosképű legény hosszú karja kinyúlt a leány után, beemelte a csónakba, aztán felső testét kiló
gatva rázni kezdte, hogy kiadja a lenyelt vizet.
Ózdy még be sem mászott, féllábával még a ten
gerben volt, amikor már rá is kapcsolt a motorra és berregve elindultak a part felé.
A hadihajón és a filmesek motorosain úgy látszik
a felvétellel elkészültek s Ózdy ugrását, a lány ki
emelését egyszerűen arra magyarázták, hogy a mű
vésznő végzett, a művésznő megy. Senki sem indult utánuk.
Özdyt, amikor meglátta a csónak aljában félig ájultan pihegő lányt, valami határtalan düh öntötte el. Gorombán rázni kezdte és úgy ordított vele, hogy a motor mellől a legény ijedten nézett hátra.
— Maga lelkiismeretlen tacskó — ordította —■
maga hazudott, maga nem úszóbajnoknő, maga egy
szerűen úszni sem tud!
A lány ijedten, összehúzódva feküdt a pad alatt, szeméből riadt tekintetet sunyított Ózdy felé.
— Kótyagos liba — ordította angolul — feltűnési viszketegségból hazudik, olyasmire vállalkozik, ami
hez nem ért! Mi lett volna, ha a tengerbe fullad? Mi lett volna, ha véletlenül nem látom meg, hogy maga nem játszik, hanem fuldoklik . . . Megérdemelné, hogy alaposan megpofozzam!
A motoros már a part közelében járt, Ózdy dü
hösen elfordult a lánytól. Taknyos kölyök!
A lány pedig ott feküdt a pad alatt, egészen ap
róra húzta magát, mint egy sündisznó és kifejező, szép nagy szemeivel onnan pislogott fel a férfire.
Mikor látta, hogy az elfordul tőle, bátrabb lett.
Szeme csillogni kezdett, valami furcsa rajongással nézni kezdte. Mosolygott a tekintete és egyszerre a keze megindult, nagyon szép karcsú keze volt, hosz- szú ú jjai és mintha meg akarta volna simogatni,
De Ózdy megmozdult, a lány gyorsan visszahúzta a kezét.
A motoros már a part mentén szaladt. Az ola
josképű legény kérdően hátranézett.
Ózdy a lányra mordult:
— Hova vigyem? Hol akar kiszállni?
A lány franciául válaszolt.
— Nem tudok angolul.
A hangja félénk volt, alig lehetett hallani.
Ózdy megismételte franciául.
— Hol akar kiszállni?
— itt.
— Hiszen itt semmi sincs, csak a puszta part?
— Nem baj. így vizesen nem mehetek vissza.
Ózdy partra irányította a csónakot, kiszállt és ke
zét nyújtotta a pad alatt kuporgó lánynak.
— Gyerünk!
A lány megfogta a feléje nyújtott kezet s rántá
sára frissen, mint egy gummilabda a partra ugrott.
Nagyszerű, karcsú figurája megfeszült az ugrás
ban. Hosszú ruha volt rajta, uszályos ruha, de mintha meztelen lett volna. A vizes anyag feszesen a kemény leány testre simult, kiadta a kisportolt fiatal test minden gyöngéd hajlását, ingerlő domborúságát, hosszú nemes vonalát.
— És most mi lesz? Mit csináljak magával?
— Forduljon el — lehelte a lány.
Ózdy morogva elfordult s a lány sebesen vetkezni kezdett. A motoros vagy tíz méterrel odébb valami kis öblöt keresett, ahol elpihenhet.
A lány vetkezett. Magára borította a ruha bő alsó részét, aztán a fején keresztül lehúzta magáról, Vé
kony kis fürdőtrikó volt alatta. Lerúgta a cipőjét, le
ült a homokba, kifejtette a lábszárait a vizes haris
nyából, aztán megint összehúzódott, mint egy teknős
béka.
— Megfordulhat.
Ózdy morogva megfordult.
A lány nem nézett rá, bűntudatosan lehajtotta a fejét.
Olyan kedves volt, hogy Ózdy akaratlanul elne
vette magát.
A lány sunyítva felnézett.
A hangja egészen halk volt, szinte lehelte a sza
vakat Most tele volt bűntudattal:
— Haragszik rám?
— Nagyon!
Két kezét összetette, könyörögve felnézett rá:
— Ne haragudjon!
Ózdy elmosolyodott.
— Hanem mit csináljak?
— Vetkezzen le maga is!
— Téved, ha azt hiszi, hogy én is ilyen elővigyá
zatosan öltözködtem, mint maga! Nekem nincs fürdő
trikóm, csak ez a vizes holmi, ami hozzám tapad!
Félve felnézett rá a lány.
— Rossz?
— Mi?
— A vizes ruha.
— Rossz.
Megint lesunyította a fejét.
Aztán egyszerre felugrott és futni kezdett a mo
toros felé. Ott lebukott a víz fölé, valamit tárgyalt az olajosképűvel, aztán úgy ült fel, hogy a legénynek háttal legyen. Egy ideig így ült, majd újra a legény
felé fordult, valamit átvett tőle és felugrott, futott vissza Ózdyhoz.
— Tessék! — kiáltotta és valamit a kezébe nyo
mott.
Ózdy gyanúsan nézegette.
— Mi ez?
— Fürdőnadrág.
— Hol szerezte?
— Lehúztam a hajóskapitányunkról.
Ózdy a fejét csóválta,
— No, magát úgy látom felesleges volt félteni!
Gyanúval forgatta a nadrágot.
— Nem piszkos ez kicsit?
— Nem kicsit — kuncogott a lány. — Nagyon,
— Már a viccelődéshez is van kedve?
A lány hevesen igent intett.
Ózdy fejcsóválva nézte.
— Hogy hívják magát?
A lány egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
— Bizsu.
— Tehát Bizsu. Francia?
Megint egy pillanat szünet.
— Francia.
— Nohát, akkor most forduljon el, amíg felhú
zom ezt nadrágot.
A lány elfordult.
— Annak a szegény legénynek mit hagyott meg?
Nem igen volt más rajta, mint ez a nadrág.
A lány kuncogott.
— Nem kérdeztem.
Ózdy lerakta csuromvizes ingét, nadrágját, ci-
pőjét, harisnyáját, felhúzta a gyanusszínű fürdő
trikót.
— No, de hogyan megyünk haza?
A lány gyorsan felkapkodta mindkettőjük holmi
ját és egy perc múlva minden ruhadarab ágakon ló
gott. Még mindig erősen tűzött a nap. Talán meg
szárad.
Ózdy fejcsóválva nézte. De kedves ez a kölyök?
Mikor elkészült, egyszerre megzavarodott a lány.
Itt álltak ketten az elhagyott tengerparton, egy szál fürdőruhában és nem tudtak mit kezdeni egymással.
— No jöjjön — mondta a férfi — ússzunk egyet!
Elindult. Hogy a lányt nem látta maga mellett, megfordult.
Ott állt a parton, sunyin leszegte a fejét, de a sze
mében derű csillogott.
— Mi az? Nem jön?
— Nem tudok úszni!
Ózdy fejcsóválva ment vissza hozzá.
— Üljön le!
Leült. Ózdy melléje telepedett.
— Most mondja el nekem, hogy miért csinálta ezt? Híres sztár akar lenni?
A lány hevesen nemet intett.
— Nem akar filmszinésznő lenni?
— Nem.
— Hát akkor miért csinálta?
— Csak. Gondoltam mulatságos lesz. Maga an
gol?.
— Nem. Magyar vagyok. Tudja hol van Magyar- ország?
A lány egy pillanatig hallgatott, aztán igent intett.
Ózdy végigfeküdt a homokon,
— De jó ez a nap!
Már elmúlt félhét. Nagy piros korongként tükrö
ződött a tengerben a nyári nap.
A lány is hátradőlt, két szép karját a feje fölött öszefonta.
A férfi odafordította az arcát, nézte.
Ápolt, kultúrált test annyi bizonyos. Úszni talán nem tud, de bizonyosan sokat sportolt. Tennisz. Két gyengéd térdét nézte, nemes vonalú lábát, finom bo
káját, különösen szép lábfejét. Legkevesebb nőnek szép a lábfeje. Elnyomorítják a cipővel.
Egészségesen barnára sült bőre van.
S főleg az arcában van valami vonzó.
— Jó l érzi magát?
Behunyt szemmel feküdt, mosolygott.
— Nagyon.
— Legalább megbánta már ezt az őrültséget?
Hevesen megrázta a fejét,
— Nem!
— Miért?
— Csak!
Lábával a levegőben kalimpált.
— Maga megbánta?
Ózdy ránézett.
— Mondja, maga kacérkodik?
— Csak tudni szeretném.
— ördög! ’
A lány csendesen kuncogott.
*
Félnyolc tájban ültek vissza a motorosba. Csak úgy fürdőruhában, mert a holmijuk nem száradt meg.
A lány feltűnően csendes volt.
— Mi baja? Fél, hogy kikap otthon?
— Senkisem vár. Egyedül vagyok. Magának fele
sége van?
— Nincs. Én is egyedül vagyok.
A lány hirtelen feléje fordult.
— Engem nem akar látni többé?
— Miért kérdezi?
A lány nyíltcin a szemébe nézett.
— Én szeretném, ha szeretne látni,
Megérkeztek, A lány felkapkodta holmiját, ki
ugrott és eliramodott.
— Halló, kislány! — kiáltott utána — Én hiába szeretném látni, ha nem mondja meg hol keressem!
Ijedten megállt. Olyan ijedtség ült a szemében, hogy Őzdynak megint nevetni kellett.
— No? Nem mondja meg?
—- Majd én keresem magát — kiáltotta vissza a lány — Hol lakik?
— Az Excelsiorban.
— Olyan gazdag? Kicsoda maga?
— Ózdy Lászlónak hívnak. Nem kell felírni a ne
vet? Franciának nehéz megjegyezni!
A lány nevetett.
— Nem felejtem el!
Azzal elszaladt.
III.
Ózdy László vacsora után átment a Casinóba.
Megpróbált játszani, de nem érdekelte a szerencse
kerék. Folyton erre a furcsa délutánra kellett gon
dolnia, erre a furcsa lányra.
Bizsu . , ,
Kis francia lány.
Milyen kedves.
Behunyta a szemét és elképzelte, hogy ez a furcsa kis nő szerelmesen hozzásimul, két karcsú karját a nyaka köré fonja.
Halk bizsergést érzett.
Bizonyisten marhaság, hogy engedte elszaladni!
Meg kellett volna tudni, hol lakik, még okosabb lett volna rögtön találkozót beszélni meg holnapra. T a
lán már ma is együtt vacsorázhattak volna.
Mikor é jje l hazament, egy szál virágot talált az ágyán. A rózsa szára kis papírdarabot fúrt át.
„Köszönöm. Bizsu."
Bizsu.
Bizsu, Bizsu, Bizsu . . ,
Másnap reggel gondosan megborotválkozott, gon
dosabban, mint máskor szokott. Azt a ruháját kereste elő, amelyikről úgy tudta, hogy legjobban áll. Ami
kor elkészült, leült egy karosszékre és elkezdett — várni.
Nem ment le a tengerpartra, nem ment be Velen
cébe, pedig eddig minden délelőtt bemótorozott.
Már azon is gondolkozott, hogy nem megy le ebé
delni, hanem felhozatja a szobájába.
De végül mégis lement.
Először is bement a portáshoz és figyelmeztette, hogy ha akár személyesen, akár telefonon keresné valaki, itt ül az étteremben.
De nem keresték.
Ebédután fontosnak tartotta, hogy ismét a portás
fülkéhez lépjen és közölje, egész délután a szobájá
ban lesz, sehova sem megy el, ha tehát valaki tele
fonálna . . .
De délután is hiába várt telefonhívásra.
Pedig gondosan megvizsgálta a készüléket, jó volt, hibátlan, ha valaki kereste volna, semmi hiba.
Délután hatkor mérges lett.
— No, ebből a szamárságból elég volt.
Felvette a flanelkabátját és elindult Velencébe.
Mikor az ajtót betette, egyszerre berregni kez
dett a telefon.
Gyorsan visszament, felemelte a hallgatót.
Női hangot hallott.
— Halló! Nincs kedve fürödni egyet? Itt fek
szem a Bains homokján. Meg fog találni. Jön?
— Jövök.
Tíz perc múlva a Bains-ban volt és fürdőruhában kilépett a tengerpartra.
Két lépést sem kellett tennie, már egy integető kezet látott s kuncogó hangot hallott.
— Halló!
Bizsu.
Ott feküdt a bejáratnál, elegáns fekete trikó fe
szült rajta.
Kis téglaalakú papírdarabbal integetett.
— Tudja mi ez?
Kuncogva eléje tartotta a papírt.
— Csekk! A filmesektől! A művészi fuldoklásért!
— Gratulálok. Miért nem hívott korábban?
— Reggel értem jöttek, hogy nézzem meg a film házivetítését.
— És?
— Remek. Nincs még egy nő, aki így tudjon ful
dokolni !
— Komisz!
Szeretettel megpaskolta a kezét.
— És ha hagytam volna belefulladni?
— De nem hagyott!
Letelepedett melléje.
— Gondolt rám? — kérdezte a lány.
— Nem!
— Én igen.
— Sokat?
— Még többet.
Ózdy a lány keze után nyúlt, megfogta, aztán a szemébe nézett.
— Mondja! Maga játszik velem?
— B a j?
Ózdy komolyan nézett mosolygó két szemébe.
— B a j!
A lány szeme villant, hirtelen felült.
— Igazán?
— Igazán!
Bizsu arca piros lett, hirtelen boldog zavarral ku
tatni kezdett a kézitáskájában.
— Mit keres?
— Cigarettát!
— Eddig nem cigarettázott.
— De ha izgatott vagyok, akkor kell a cigaretta!
— Most izgatott?
— Nagyon!
Aranyos volt.
Ózdy felállt.
— Várjon. Hozok magának.
Elindult a trafik felé. Félúton visszanézett. Bizsu ült a helyén és le nem vette a szemét róla. Moso
lyogva visszaintett.
Á lány hirtelen felállt, aztán hatalmas cigány
kereket vetett.
Ózdy gondolatban félrevágta a kalapját és fütyö- r ész ve folytatta útját.
Mikor visszafelé ment, egy pillanatra eltévesz
tette szem elől a lányt. Zavartan keresni kezdte, de aztán észrevette. Hanyattfeküdt a fűben, két lába a levegőben s ütemesen összecsapkodta őket.
Ózdy mosolyogva lábújjhegyen lopakodott feléje.
Aztán mikor már két lépésnyire volt, egyszerre megdöbbenve megállóit.
Bizsu, a francia lány énekelt s a dal taktusára csapkodta össze a lábát. Ózdy elképedve hallgatta a dalt. Ugyanis igy hangzott:
Zöldablakos kicsi ház Bolond, aki magyaráz,
Szerelmesnek magyarázni nem leh et. . , És Bizsu, a francia lány, ezt tökéletes magyar ki
ejtéssel énekelte,
— Maga csirkefogó — támadt rá Ózdy magyarul.
>— Hát már megint hazudott?
Bizsu határtalan rémülettel meredt rá a leleple
zés után!
— Maga azt mondta, hogy francia és ime kide
rül, hogy magyar! Hát ez meg micsoda?
Bizsu, mint előtte való nap a csónakban, szapo
rán pislogott és igyekezett bűntudatos arcot vágni.
— No? Kapok választ? Miért hazudott?
Bizsu félve felnézett rá,
— Magáért 1
— Értem?
— Mhm, Tegnapelőtt délután maga mögött feküd
tem a strandon, amikor a barátjával beszélgetett.
Azt mondta, hogy elmegy más hotelbe, mert itt min
denki magyar!
— No és?
— Azt hittem, el fog kerülni, ha megtudja, hogy magyar vagyok — Ijedten megfogta a kezét! — Most már nem érdeklem?
Ózdy kénytelen volt nevetni,
— Magát bizonyisten el kellene náspángolni.
Vagy megcsókolni!
Bizsu a térdein hirtelen felemelkedett, két karját széttárva az arcát tartotta:
— Tessék!
— Várjunk csak, várjunk csak! Itt megint valami hazugság lesz! Azt mondja, hallotta amikor a bará
tommal beszélgettünk!
— Igen,
— Akkor tudnia kellett, hogy magyar vagyok.
•— Tudtam.
— És mégis megkérdezte tőlem tegnap, hogy an
gol vagyok-e!
— Az csak azért volt — magyarázta Bizsu — hogy rá ne jöjjön!
Özdy kinyújtotta feléje a kezét.
— Add ide a kezedet.
Odaadta.
Vándor Kálmán: Lipótmező. 3
Bizsu hirtelen felemelkedett a térdein, két karját á magasba nyújtotta:
— Biztos, hogy most az igazat fogod mondani?
— Esküszöm!
— Ki vagy te?
— Bíró Zsuzsa.
Maga sem tudta, hogyan jött ez, hogy egyszerre tegezni kezdi.
— Tehát Bíró Zsuzsa. Nem Bizsu!
— De igen. Bizsu. Biróból Bi, Zsuzsából Zsu, együtt Bizsu. Istenbizony csak maga miatt hazudtam.
— A tyja neve?
— Biró Ágoston.
— Foglalkozása?
Egy kis csend.
— Meghalt. Miniszteri tanácsos volt.
Ózdy önkéntelenül, meghatottan simogatni kezdte a kezét, A lány szemében egy csepp könny volt, De egyszerre a könnycseppen át mosolyogni kezdett, bele Ózdy szemébe, hogy megdobbant tőle a szive.
— Baj, hogy magyar vagyok?
— Dehogy is baj!
A lány térdein odatalicskázott hozzá és a sze
mébe nézve halálos komolyan kérdezte.
— Azért éppen úgy szeret, mint az előbb?
Ózdy csodálkozva nézett rá.
— Ki mondta magának, hogy én szeretem?
— Éreztem.
Hirtelen a füléhez hajolt és belesúgta:
— Én is! Nagyon!
Aztán felugrott és elrohant.
Ózdy László este nyolcig ült ugyanazon a helyen, várva, hogy visszajön. De nem jött vissza.
Akkor keresésére indult.
De nem találta.
Fejcsóválva elindult haza az Excelsiorba.
Tehát kis pesti úrilány. Ezt rögtön látni kellett volna. Jó emberismerő vagy Ózdy László.
Budapesti úrilány. Az édes apja miniszteri taná
csos volt, az édesanyjával él özvegyi nyugdíjából.
És hivatalba jár. Ez bizonyos. Látszik a fellépésén, a nyugalmán itt külföldön. S látszik a vállalkozó szellemén.
Aranyos teremtés! Nagyszerű az az őszinteség, ahogyan megmondja a dolgokat. Szeret ? Mert én igen,
Stop. Hol lehet itt őszinteségről beszélni? Azt mondja, hogy úszóbajnoknő s kiderül, hogy úszni sem tud. Azt mondja francia, kiderül, hogy magyar!
Mindenesetre nyugtalanító keveréke az őszinte
ségnek és a füllentésnek.
Önálló kis teremtés, annyi biztos! Kiüt abból a társadalmi kategóriából, amelyikbe beleszületett.
Remekül beszél franciául, bizonyos, hogy kitü
nően tenniszezik, nem a tucatból való emberke.
Ózdy László határozottan felvillanyozott érzések
kel közeledett az Excelsior felé.
Csak most megint ez a holnapi nap! Ülhet otthon és lesheti reggeltől estig amig jelentkezik. Csak ne szaladna el pontosan mindig akkor, amikor a legfon
tosabb volna, hogy ottmaradjon.
De aztán eszébe jutott, hogy ez nem is probléma már, tudja a nevét, tudja, hogy a Bains-ben lakik, akármikor felhívhatja.
3*
Fel is Hívja. Rögtön amint hazaér.
De mielőtt a felvonóba beszállhatott volna, a por
tás sietett utána és egy levelet nyújtott át.
„Nincs kedve holnap kirándulni velem? Tudok egy remek helyet, legyen reggel kilenc órakor a Bains bejárata előtt. Öltözet: fehér ing, fehér nadrág, für- dőcipő. Hónalatt trikó. Biró Zsuzsa."
*
Másnap reggel kilenc órakor az előírt öltözékben megjelent a Bains bejárata előtt.
A lány már ott volt.
— Jó reggelt Zsuzsa.
— Maradjunk a Bizsunál!
Rövid kis fehér szoknya volt rajta, fehér gyapjú pullover kis piros-kék sávval s a haját színes ken- dőcske kötötte le,
— Rám bízza magát? — kérdezte.
— Nem minden aggodalom nélkül — mondta Ózdy — de igyekszem majd bátor lenni.
Bizsu bólintott.
— Szükség lesz rá. Hozzon autót.
Egy perc múlva ott állt az autó. Beültek, A lány felé fordult,
— Tehát hova?
— Majd én irányítom.
Az egész út nem tartott egy negyed óráig, ott ál
lottak egy aranyos kis bistro előtt,
— Az autót fizesse ki, este nincs meleg, majd gyalog megyünk haza.
A taxi elment,
— Most mindenekelőtt fürdeni fogunk.
Otthonos lépésekkel bement a bistróba és olyan folyamatossággal, meghitt hangon kezdett tárgyalni olasz nyelven, mintha mindig itt élt volna.
— Megrendeltem az ebédet. A gazda szobájában leteheti a ruháját, én majd a konyhában öltözöm át.
Percek múlva vidáman szaladtak a tenger felé, belevetették magukat a sós hullámokba.
Bizsu úgy úszott mint egy vízi nimfa.
— Hallja, — kiáltott utána Ózdy, — ez már a harmadik hazugság!
— Micsoda?
— Hogy nem tud úszni!
— Maga mondta, nem én!
— Hát láttam, hogy bele akart fulladni a ten
gerbe!
— Mit gondol, ha majd maga ugrik életében elő
ször fejest háromemelet magasságból a nyílt ten
gerbe, nem fog megijedni?
Aztán végigheveredtek a homokon.
Sütött a nap, a tenger felől halk, sós szellő simo
gatta őket.
Hanyattfeküdtek, de az arcukat egymás felé for
dították és mosolyogtak.
A kezük összeért. Egymás u jját simogatták.
Ózdy, aki meglehetősen zárkózott lélek volt, egé
szen kinyílt. Mesélt a lánynak az életéről, fiatalsá
gáról, az édes anyjáról, apjáról és Bizsu a szemét le nem vette róla, úgy nyelte szavait, mintha per
ceken, nem, pillanatokon belül mindent fel akart volna szívni ebből az emberből, felszívni, magába inni, elraktározni, hogy bármi jöjjön, bármi történjen, bárhova vigye a sors, csak be kelljen nyúlni az agyá
nak egy kis bizonyos rekeszébe és elővenni onnan az emlékdossziét, Ózdy László, tengerpart, Lidó, 1929.
Azután délben a bistroban megebédeltek. Az aprő kis terraszon ültek, még apróbb bádogasztal mellett, bádogszékeken és állandó légtornászgyakorlatokat folytattak, mert a deszkák, melyeken az asztal állott, meglehetősen bizonytalanul foglaltak helyet egymás mellett.
— Ebédután csónakázni megyünk — mondta Bizsu.
Ózdy tréfásan félrehúzta az orrát.
— Evezni ebben a hőségben?
— Motorossal megyünk. Ennek a derék olasznak van egy rozoga bárkája.
— De nem tudok vezetni.
— Én tudok.
Hát beültek a méregzöldre festett motorosba.
Bizsu elfoglalta helyét a motor mellett. Ózdy vé
gigfeküdt a pádon és mosolyogva nézte.
Aztán a tengerben feltűnt egy kis zöld pamacs, egyre közeledett, már csészényi volt, majd tányérnyi, végül a kis segédmotor ott pöffögött egy parányi kis sziget oldalán, rendkívüli méltósággal, mérhetetlen büszkeséggel, hogy minden baj nélkül eljutott ide.
Bizsu ugrott, karcsú hosszú lábai már a parton voltak, kihúzta a csónakot, odaerősítette egy csonka fatörzshöz és mosolyogva a kezét nyújtotta:
— Uram, legyen szerencsém szigetemen, ebéd
utáni pihenőre.
— Ennek a földrésznek maga a Columbusa?
— Mindenesetre az Amerigoja!
— És itt teljesen egyedül vagyunk?
— Teljesen egyedül,
De Bizsu mintha komolyabb lett volna, mióta a kis sziget fái alatt jártak, Szótlan volt, csendesen ment Ózdy oldalán s ha néha egy-egy kérdésre vála
szolt, halk volt a hangja, szinte meghatott.
Bejárták az egész szigetet, mely dagály idején nyilván a tenger alá merült.
Sehol senki. Csak néha egy madárhang.
Egy fa árnyékában leheveredtek.
Bizsu szótlanul feküdt, maga elé nézett, nem be
szélt.
Ózdy kinyúlt a keze után.
— Bizsu!
Inkább lehelte, mint mondta:
— Tessék?
A lány fölé hajolt, most ő is halk volt, egészen halk.
— Kimondjam?
Bizsu karcsú teste megmozdult, egy pillanat volt az egész, két karja átfonta a férfi nyakát, karcsú teste egészen hozzáhúzódott és szemét behunyva nyúj
totta az ajkát,
— Csókoljon meg — lehelte.
Ózdy szive a torkában lüktetett.
— Bizsu! Édes!
— Csókoljon meg!
Az első csók gyengéd volt, megremegő, áhitatos.
Aztán egyszerre vad szenvedéllyel csapott le erre a gyönyörű, meleg, puha szájra, ölelte, marta, csó
kolta s a lány boldogan, mámorosán, kaca.gva lihegte:
— Csókolj, csókolj, c s ó k o lj...
Ózdy Lászlónak az agyába szaladt minden csepp
dosó gyönyörűséggel, boldog, önfeledt megadással.
Aztán egyszerre mintha mellbevágták volna. Vad erővel ellökte magától, felugrott,
A hangja rekedt volt.
— Gyerünk innen! Vissza, gyorsan, amilyen ha
mar lehet!
A lány felugrott, elébe állt, a szeme lobogott s a hangja vágott.
— Miért?
Özdy átkapta a derekát, magához rántotta.
— Mert félek magamtól, félek, hogy csirkefogó leszek, félek, hogy . , .
A lány felkapta a fejét, a hangja lázas volt.
— Azt akarom!
Ózdy ijedten engedte el.
— Bizsu! Kis lány! Nem tudod, mit beszélsz!
— Tudom! Azt akarom! Azt!
Rázni kezdte,
— Bizsu! Kis lány. Te! Az isten szerelmére térj magadhoz, én nem vagyok gazember!
— A tiéd akarok lenni!
— Nem!
— Térj magadhoz, kis úrilány vagy —
— Nem vagyok az, nem vagyok úrilány. Megint hazudtam.
Ózdy megdöbbenve nézett rá.
— Mit beszélsz? Nem vagy úrilány?
— Nem! Barátnő vagyok, szerető, akinek egy szoba-hallos legénylakást tartanak Pesten a Tátra utcában! Barátnő vagyok, szerető, egy vén ember szeretője! Mit félsz tőlem?
Ózdy szemében fellángolt a vágy,
— Ez igaz?
— Igaz!
— Te nem vagy , , ,
— Már régen nem.
Két karjába rántva, lezuhant vele a lágy, magas fűbe.
ö t óra volt, Valahonnan nagyon távolról harang
foszlányokat hozott a szél.
Valahol kinn a tengeren egy motoros berregett.
Bizsu ájult boldogsággal, sápadtan feküdt.
Ózdy fölébe hajolva suttogott.
— Bizsu •.. Édes . . . kis lány. Miért hazydtál?
— Szeretlek . . .
— Hiszen te . , . Te nem tudod, mit csináltál!
A lány hangja nyugodt volt már, nyugodt és tárgyilagos.
— Tudom, László.
Lassan felállt.
— Egy hét múlva férjhezmegyek, Kell, hogy a fe
lesége legyek valakinek!
Ózdy felugrott,
— Nem igaz! Nem! Nem engedem!
— Kell. Először azé akartam lenni, akit — karcsú ú jjait végighúzta a homlokán — Menjünk László.
Elindult.
Ózdy László utánarohant.
— Bizsu! Édes! Kis lány! — könyörgött — Ne
még! Most ne menj el, maradj itt! Beszélnem kell veled!
— Menni kell László, Ment előre a part felé, ózdy utána,
Mire elérte, már a csónakban ült s a kötelet bo
gozta.
Azután a csónak berregve rohant a Lidó felé.
Bizsu szótlanul fogta a kormányt.
Ózdy hangja könyörgött,
— Bizsu . . ,
Akkor ránézett és a szemébe mosolygott. Mele
gen, tele szeretettel.
De egy lökést éreztek, meg kellett fogódzni, a parton voltak.
A bistró terraszán egy soffőr ivott.
Bizsu egyenesen hozzáfordult.
— Bevihet bennünket a Bains-hez?
— Si, si, signorina!
Bizsu egyenesen a konyhába ment.
— Öltözzön maga is László.
Aztán az autó robogott velük.
A Bains előtt kiugrott Bizsu, mielőtt Ózdy meg
akadályozhatta volna.
— Bizsu! — kiáltott utána — Bizsu én . . . A lány mosolyogva visszafordult.
— Reggel felhivom!
Aztán eltűnt a hotel kapujában, elnyelte a hall nemzetközi forgataga.
*
Másnap Ózdy egész délelőtt várta a telefonhívást.
Délben nem bírta tovább, felcsengette a Hotel des Bains-t.
— Bíró Zsuzsa kisasszonnyal szeretnék beszélni, - A signorina tegnap este elutazott,
j IV,
Négy hónap múlt el azóta, hogy egy forró júliusi délutánon Ózdy László egy apró kis sziget paradi
csomi csendjében, szépségében egyetlenegyszer a karjaiba ölelt egy szerelmes, gyönyörű fiatal lányt.
Egyetlenegyszer, azután eltűnt az életéből, mint egy valószinütlen szép álom, amit többé nem lehet visszaidézni.
Amikor a Hotel des Bains portása kimondta a szót, hogy Biró Zsuzsa elutazott, Ózdy László mint az ámokfutó indult el, hogy rohanjon utána, míg csak össze nem roskad.
Másnap már maga is Budapesten volt. Végigtele
fonálta a telefonkönyv összes Bíróit. Lejárta az ösz- szes Bíró címeket, melyeket a bejelentő hivatalban megszerezhetett.
Végigjárta az összes minisztériumokat, hogy hol szolgált egy Biró nevű miniszteri tanácsos. Hatot ta
lált, kettő élt közülük négy meghalt. A négy közül egynek a családja Budapesten élt, egyről megtudta, hogy özvegye hazaköltözött Sopronba. Zsuzsa nevű lánya egyiknek sem volt.
Maradt két Bíró özvegy. Ezek is vidékre költöz
tek a nyugalom éveire.
Kinyomozta, hova küldik utánuk a nyugdíjat.
Odautazott. Az egyiket megtalálta. Zsuzsa nem tarto
zott hozzá, A másiknak a lakásán lakat volt. A kövér házmesterné csak annyit tudott:
— A kisasszony férjhez ment, a méltósága pedig Erdélybe utazott a rokonai birtokára.
— Ki vette el a kisasszonyt?
— Nem tudom kérem.
— Pestre ment férjhez?
— Bizony nem tudom, pedig megmondta a méltó
sága, Hallottam, hogy nagyon gazdag ember. Kell is, mert különben aligha kapott volna idős létére ilyen Patai feleséget. Dehát a kisasszonynak nem volt itthon maradása!
— Nem volt maradása?
— Tetszik tudni, második feleség volt a méltósá- gos asszony, maga is fiatal még, terhére lehetett a kísasszonyka.
Minden kutatás hiábavaló volt.
Elment az anyakönyvi hivatalokba, végignézte mindazok listáját, akik ebben a négy hónapban kö
töttek házasságot. Biró Zsuzsa nevét nem találta.
— Talán ezt is hazudta. Nem is Biró Zsuzsa a neve.
Fáradtan feladta a harcot,
Belefeküdt a munkába. Reggeltől estig írt, este aztán darabokra tépte, amit egész nap a papírra rótt.
Semmisem ment.
November végén már úgy érezte, hogy meggyó
gyult. Kezdett megint társaságba járni. Sokat volt Kovács Béláékkal, tárgyalt kiadókkal, színigazgatók
kal és az utolsó simításokat végezte egy színdarabon,
melynek december elejére tervezték a premierjét.
És egy délután, öt óra lehetett, csengettek az a j
taján.
Az inasa jelentette, egy hölgy keresi.
Bosszúsan megrándult az arca.
Mit sürgetik folyton a színházból, nincs még kész a felvonás, hiába ígérte mára.
— Küldje be a kisasszonyt.
Az ajtó kinyílt, a hölgy belépett,
Ózdy előtt ragyogó szépségű asszony állott.
Kinyílt gyönyörű virág, káprázatosán szép toa
lettben, kicsit sápadtan, kicsit szenvedőén, de gyö
nyörűen, mint egy kinyílt tearózsa.
— Bizsu! . . .
A sápadt gyönyörűség remegő boldogsággal hul
lott karjai közé,
— Nem tudok nélküled élni, itt vagyok, csinálj velem, amit akarsz.
Bozovits Menyhértné, Bíró Zsuzsa. Bizsu.
A fuldokló ölelés után, melynek nem akart vége- szakadni, mikor Bizsu könnyesen, de könnyes sze
mekkel is boldogan ott pihent a pamlagán és hófehér vállán a kandalló piros fénye viliódzott, kitárult a menekülő lány titka.
Igen, az a vidéki házmesterné jól látta. Fia
tal mostoha, aki maga is élni akar, szeretni akar, gyönyörű lány, akinek szépsége kihangsúlyozza a mégis csak meglévő s mutatkozó korkülönbséget. Ke
gyetlen viharok a négy fal között s aztán a menekü
lés, Mindegy, hogy ki, mindegy, hogy mi, mindegy, hogy miként, csak menekülni.
S jött Bozovits Menyhért a hatalmas nagyiparos, mérhetetlen vagyonával, ötven esztendejével.
Minden igaz volt. Csak még egyetlenegy hazugság.
Mikor ott a Lidón Ózdyval találkozott, már nem volt lány. Legalább is a törvény szerint asszony volt már.
De ehhez az egyetlenegy kikötéshez ragaszkodott.
Az anyakönyvvezető és a nászéjszaka között még akar három hetet magának. Három hetet egyedül, mindenki nélkül, szabadon.
Bozovits Menyhért beleegyezett. Bele kellett egyeznie, mert enélkül nem akart a felesége lenni.
— Nem hazudok most — súgta Bizsu — amikor ezt a három hetet kikötöttem, nem akartam semmi rosszat, nem akartam csalni, nem akartam magamat senkinek odadobni. Csak még három hetet nyerni akartam, három héttel kitolni azt a pillanatot, amikor oda kell adnom magamat valakinek, akit nem szeretek, amikor ki kell szolgáltatnom a fiatal
ságomat csak azért, hogy megszabaduljak abból a pokolból, amiben az édesapám feleségével kellett él
nem! Nem férfit kerestem, nem kéjt, nem csalni akar
tam! Ha te nem jössz, ha nem éppen te jössz, úgy lettem volna Bozovits Menyhérté, ahogyan te kaptál meg!
Két telt forró karját Ózdy nyakára fűzte,
— De te jöttél! És nem tudlak elfelejteni!
Ózdy felugrott.
— E l fogsz válni! Hozzám jössz, én veszlek el!
Bizsu könnyesen a fejét rázta.
— Nem lehet!
— Nem szereted!
Ránézett,
