AZALDÁR
REGÉNY
IRTA
DRASCHE-LÁZÁR ALFRÉD
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya ISBN 978-963-417-465-3 (online)
MEK-20519
I.
Ebéd után valamennyien lementek a könyvtárba feketekávézni. Ez volt a leghüvösebb hely az egész kastélyban. Odakünn pedig nagyon meleg volt, igazi, jó nyári idő, amilyenre a gazdák már régen vágyódtak, köztük Borrich báró is, a háziur. Ilyenkor, rendesen, éppen csak hogy felhajtotta a kávéját és máris sietett ki a mezőkre, mert tudta, hogy hiába, csak akkor dolgoz- nak igazán az emberek, ha állandóan a nyomukban vannak. Különösen azóta, hogy oly nagyot változott a világ, meg azóta, hogy fel kellett mennie a Dombrovára, a hegyre, ahol az erdeje volt, és még ennek is a legtetejére, ha legalább messzi távolban látni akarta azt a vékony, párás sávot, ahol szép Magyarország mostani határai kezdődtek.
Ma azonban, vendégeire való tekintettel, Borrich Ádám kényelmesebben vette a hivatását és maga is elhelyezkedett egy régimódi karosszékben, reggel érkezett leánya és veje közé.
Bécsből jöttek, ahol Rudinak, a hajdanában délceg tengerésztisztnek most valami biztositó- intézetnél ha nem is fényes, de mégis olyan állása volt, hogy fizetéséből és abból, amit apósától kapott, Adrienne-nel és a két gyermekkel meg tudott élni. Özv. Borrich Dánielné, az édesanyja és Henriette, a hajadon leánya, nem tudott betelni azzal a sok mindennel, amit a nagyvárosiak meséltek magukról, Bécsről, a nagyvilágról. Hej, be más volt mindez, mint az, ami Páltornyán - vagyis ma már Pavlovecen izgatta a kedélyeket! Kottáék viszont rendkivül élvezték a falusi csöndet, a régi kis kastély uri levegőjét, amely, pillanatra legalább, elfelej- tette az emberrel a rideg, gyülölködő, ellenséges világot.
- Remélem, már egészen letettél arról a gondolatról, hogy eladod Páltornyát! - kérdezte Kotta, miután szeretettel körüljáratta tekintetét a rengeteg régi könyvön a polcokon.
- Teljesen, - felelte Borrich habozás nélkül.
- Hál Istennek! - mondották egyszerre Kotta és Adrienne.
- Igen.
- Tehát mégis csak javultak valamicskét a viszonyok?
- Részben. Részben pedig megszoktuk őket. Hiába, - ilyenek vagyunk! De nem ez a szempont döntötte el nálam a kérdést... Csak ezt a mi szegény kis Henriette-ünket sajnálom. A valamire- való szomszédjaink mind elmentek. És különben? Ne is beszéljünk róla!
- Ez az. Ne is beszéljünk róla! - kiáltotta élénken a fiatal leány, odaugrott az apjához és meg- csókolta. Dirndli-ruhájában, simára fésült fekete hajával olyan volt, mint egy tizenhatéves gyermek. Pedig már ő is tul volt a huszon, alig két évvel volt fiatalabb a nénjénél, s Adrienne- nek már gyermekei is voltak.
A nagymama meleg szeretettel, de bizonyos szánalommal nézte az unokáját.
- Mindig mondom Henriettenek, menjen fel Pestre, Béláékhoz, télen, - szólt halkan, csöndes modorában. - De még hallani sem akar róla, pedig minden alkalommal hivják.
- Igaz, - hagyta rá mosolyogva a leány, - de én már csak itt maradok maguknál. Hiába, el- parasztosodtam! Mit keressek Pesten? Tisztességes ruhám sincsen, de nem is kell. Hogy lenézzenek engem? Mint Mariska esküvőjén?
- Ki nézett le téged? - kérdezte Borrich tiltakozó hangon.
Henriette vállat vont
- Mindenki, - felelte. - A falusi plébános kivételével az egész előkelő társaság. Első sorban maga Mariska szégyelt engem az uj grófi rokonság előtt.
- Micsoda idea!
- Igen, igen. De én nem bánom. Csak hagyjanak engem békében, nem kivánok egyebet.
Nagyon jól érzem magamat itt, derék jó kmetjeim között, ők is szeretnek, tudom...
Adrienne csodálkozva nézte a hugát. Nem értette, amint nem értette egyébként senki sem, hogy ez a valóban csinos, kedves, életvidám teremtés miért vonult vissza ennyire a világtól, amikor nem egy alkalom nyilt arra, hogy legalább időnként felcserélje falusi magányát hozzá illő, kedves uri emberek társaságával? Vagy valami szerelmi bánata volt tán?
Ilyesmire gondolhatott Adrienne is, amikor, mintegy véletlenül kérdezte:
- Igaz! László gróffal mi van? Már nem jár ide?
Henriette kissé elpirult, azért nevetve felelte:
- Még csak ott tartasz? Régi história! Azt se tudom, merre jár, mit csinál. Lehet, hogy azóta már meg is nősült.
- Ezen sem csodálkoznék, - jegyezte meg, nem éppen kedvesen, Borrich. - Talán három hete, hogy egészen szerényen, szeretetreméltóan, hogy ne mondjam, alázatosan érdeklődött egy levelezőlapon, vajjon Velencéből jövet megállhatna egy-két napra Páltornyán, mire ez a leány azt felelte, ne jőjjön, mert megkezdődött a kaszálás és senkinek sincs ideje az egész házban, hogy vele foglalkozzék.
- Micsoda? - kiáltotta elképedve Adrienne. - Csak nem ezt irtad neki?
- Ezt, bizony, - felelte a leány helyett, szomoruan bólogatva a nagymama. - És elképzelni, hogy László grófnak 6000 holdja van Békésben...
- Éppen ezért! - vágott a szavába élénken Henriette. - Csak nem képzeli nagymama, hogy a 6000 holdjával éppen én értem jőjjön el ide, éppen Páltornyára? Csak nem bolondult meg egészen?
Mindenki csodálkozva nézte a fiatal leányt, Borrich keményen akart replikázni, de Henriette az ajtó felé indult, mintha ott akarná hagyni a társaságot. Erre azonban nem került sor, mert e pillanatban nagy zsivajjal rontottak be a gyermekek, Lincsi és Otti, valamint Anti, a Pavlove- cen rekedt jó öreg Vasváry doktor tizéves unokája.
- Mi az? Mi az? - szólt rájuk rendreutasitólag Kotta. De a gyerekek csak össze-vissza kiabáltak, izgatottan, fülsiketitően. Csak amikor, helyéből felkelve, maga Borrich szólitotta fel Antit, a legidősebbet, adná elő értelmesen, hogy mi a baj, némileg lecsöndesültek az apró kedélyek.
- Nincsen semmi baj, méltóságos báró ur, - felelte Anti azzal a nagy tisztelettel, amelyet nagyatyja beléje oltott, - csak valami nagyon furcsa ember áll a kapuban! Valami hosszu, fekete kaftán van rajta, a fején fekete báránybőrsüveg, a melle pedig tele van aggatva patro- nokkal...
Erre aztán a másik kettő, a Kotta-gyerekek is referáltak:
- Az övébe meg hosszu tőr van dugva...
- A csizmája hegye meg felkunkorodik, mint valami kampó...
- És képzelje csak, nagyapa: a hátára egy óriási piros zsebkendő van varrva!
Borrich a fejét rázta.
- Nyilvánvalóan valami bolond, vagy komédiás, - jegyezte meg komolyan, amitől a gyerme- kek hangosan felkacagtak.
- Nem bolond az, méltóságos báró ur, - vette itt ismét át a szót Anti. - Ez az ember egészen okosan beszélget és olyan szomoru-formának látszik.
- Mondom, hogy bolond! Kivel beszélget?
- Hát a Szergejjel.
- Szergejjel? Hogy beszélnek? Oroszul, nemde?
- Alighanem.
- Most már értem, - szólt Borrich és visszafordult a többiekhez. - Ami jó, derék Szergejünk- nek minden nap akad valami ilyenfajta különös honfitársa. És az a nagyszerü, hogy valamennyit nálam akarja elhelyezni, amióta ugy van, hogy ő maga itthagy bennünket! Már három oroszom van a gazdaságban. Bizonyára ezt a kaftános frátert is a nyakamba akarja sózni, nem gondolod, Anti öcsém?
- Én bizony nem tudom, méltóságos báró ur...
Ez a Szergej csakugyan érdekes jelenség volt a maga nemében. Valamikor kapitány volt egy előkelő gárdaezredben, azután szerencsésen megmenekült a vörösek elől, majd a Wrangel- hadsereghez szegődött. De ennek feloszlatása után kénytelen volt munka után nézni és elfogadta az első munkaalkalmat, ami kinálkozott. Igy került Borrich gazdaságába. A szép- növésü, már nem egészen fiatal, de rongyos ruhájában is elegáns megjelenésü férfiu annyira elütött a többi munkástól, hogy mindenki nyomban ráismert benne az uriemberre, ami még nehezebbé tette amugy is fonák helyzetét. Ezenkivül, bár nagyon szorgalmas volt, meglátszott rajta, hogy nincsen hozzászokva a nehéz munkához. Egy alkalommal megszólitotta Borrichot.
- Egy alázatos kérésem volna, báró ur, mondta tört németséggel, kopott sapkájával a kezében.
- Kegyeskedjék engem bent foglalkoztatni, a házában. Szivesen lennék a báró urnak az inasa, komornyikja...
Borrich nagyon meglepődött...
- Hogyan? Volt császári gárdatiszt létére vállalkoznék ilyen alárendelt személyi szolgálatra is, Szergej?
- Igenis, kérem, báró ur - felelte az orosz röstelkedve, - kényszerüségből. Nem vagyok képes megszokni a nehéz munkát, élni meg akarok, mert bizom benne, hogy a hazámnak még szüksége lesz rám. Néhány hónap mulva, ha kiverjük a vörös bitangokat! Éppen ezért gondol- tam, hogy megkérem a báró urat, alkalmazna engem belső szolgálatra. Értek hozzá, hogy milyen rendet kell tartani a szobákban, hogy hogyan kell teriteni, hogy milyen fényesnek kell lenni az ezüstnek, cipőnek, kilincsnek! Hisz valamikor nekem volt öt inasom... Tessék meg- kisérleni, báró ur! Nem fogja megbánni...
A földbirtokos nem soká gondolkozott és elfogadta Szergej ajánlatát. Nem bánta meg. Mert Szergej, nemcsak hogy uj minőségében is igen szorgalmas és ügyesnek bizonyult, hanem annyi tapintattal végezte a szolgálatát, hogy a háziak nem győztek efölött csodálkozni. Mert, amitől féltek, vagyis, hogy az orosznak már a multjánál fogva nehéz lesz betartania a mostani állása által megszabott határokat, egyáltalában nem következett be. Sőt: Szergej, minden elő- zékenysége, figyelme, szolgálatkészsége mellett is mindig csak inas maradt, aki egyetlenegy- szer sem engedett meg magának semmiféle intimitást, szeszélyt, helyén nem való megjegy- zést. Borrichék rendkivül meg is szerették az eredeti embert, de amikor már ugy voltak vele, hogy alig birták volna nélkülözni, Szergej egy szép napon azzal állitott be a báróhoz, hogy végtelenül sajnálja, de ő elmegy.
- De miért, az Istenért? - kérdezte Borrich igen kellemetlenül érintve. - Mégis csak rájött arra, hogy voltaképpen derogál magának a cselédsor, mi?
- Nem derogál nekem semmi, báró ur, könyörgöm alásan. Ez olyan fogalom, amelyről már régen letettem. De egy barátom, Szovaroff herceg, aki a szerb király személyes barátságát élvezi, beprotezsált az udvarhoz, soffőrnek. És mivel nagyon szeretek autót vezetni, hát el- fogadtam az állást, amely közelebb is hoz azokhoz, akik velem együtt előkészitik az ellen- forradalmat. Ne tessék rám haragudni, báró ur!
- Dehogy haragszom, Szergej, lelkem, - felelte Borrich jóságosan. - Teljesen igaza van, ha igyekszik javitani a helyzetén, de sajnálni, bizony, nagyon sajnálom, hogy elmegy.
Ezzel kezet fogott vele, ami köztük most történt meg először. De ezt olyasmi követte, amire Borrich éppenséggel nem volt elkészülve: az orosz megcsókolta a báró kezét, még mielőtt ez ebben megakadályozhatta volna. Azután könnyes szemmel, szégyenkezve elfordult és kisom- fordált a szobából.
Azóta eltelt vagy három hét és Szergej még mindig ott volt Páltornyán. És amikor Borrich érdeklődött nála, hogy mikor foglalja el az uj állását, azt felelte:
- Előbb szerzek utódot a báró urnak. Ez a legkevesebb, amivel sok jóságáért tartozom...
Borrich kissé furcsállotta, hogy Szergej külön megbizatás nélkül is szükségét érzi annak, hogy utódjáról gondoskodjék, de nem szólt semmit. És most, hogy a gyermekek jelentették az eredeti külsejü idegen érkezését, önkénytelenül eszébe jutott Szergej vállalkozása.
A gyermekek türelmetlenül hivogatták a nagyokat, jöjjenek el és nézzék meg ők is azt a furcsa embert a kapuban, akinek piros zsebkendő van a hátán. De erre a nagyok nem igen akartak vállalkozni és Borrich kijelentette:
- Csak menjetek egyedül és vigyázzatok jól, hogy el ne lopjon benneteket ez az orosz cigány!
Harsány kacagás volt a válasz és a következő pillanatban már kint is volt a kis társaság.
Vacsoránál - már a gyümölcsnél tartottak és Szergej éppen nem volt a szobában - Borrich mosolyogva jelentette:
- Szergej már szerzett maga helyett utódot. Holnap beáll.
Persze mindenki kiváncsiskodott és Kotta ezzel tolmácsolván a többiek gondolatát is, meg- jegyezte:
- Csak nem a piros zsebkendős alak, aki ebéd után...?
- De, az - vágott a szavába az apósa, nem minden elfogódottság nélkül. - Nem tudom, nem követtem-e el valami szamárságot ezzel, de Szergej addig rimánkodott, fogadnám fel a barátját, akiért, amint mondja, minden garanciát vállal, mig végre ráálltam az üzletre.
- Miért mondod, hogy szamárság? - kérdezte a nagymama.
- A jó Isten tudja. Azt is felelhetném erre, hogy azért, mert egyszer volt Budán kutyavásár.
Vagyis: abból, hogy egy volt orosz gárdatiszt bevált inasnak, még nem következik, hogy beváljon inasnak egy cserkesz herceg is...
- Micsoda?
Az egész társaság, mintha villám csapott volna az asztal kellő közepébe, hátrahökkent és a gyermekek felugráltak a helyükről. De éppen ekkor lépett be ismét Szergej és a háziur szem- hunyorgatással jelezte, hogy - pillanatnyilag legalább - nem kivánja folytatni. Csak amikor
ismét maguk voltak, még pedig lent, a ház előtt, ahol a nagy diófák alatt szokták élvezni a gyönyörü holdsütéses éjszakák mesés hüvösségét, tálalta fel Borrich a várvavárt részleteket is:
- Ugy van, amint mondtam. Cserkesz herceget fogadtam fel inasnak. Hivni pedig hivják Azaldár Temirga beynek és a Kalgida nemzetségből való. Nem mindennapi név, de meg kell szokni. Legutóbb hadnagy volt valamelyik lovasezrednél, a háboru előtt Berlinben érettsé- gizett, az orosz összeomlás után két évig jogászkodott Bécsben, jobban és szebben beszél németül, mint valamennyiünk, a modora olyan, mint egy lordé, vallására nézve pedig mohamedán.
- Jóságos Isten! - sóhajtott fel halkan özv. Borrichné és önkénytelenül is elháritó mozdulatot tett hófehér, csontos kezével.
- Mi az, anyus? - kérdezte Borrich nevetve. - Csak nem attól ijedt meg ennyire, hogy hithü muzulmán kerül a házunkba?
- Nem ijedtem meg, édes fiam - felelte az öreg dáma nyugodtan, - de nem vagyok barátja az extravaganciáknak. A többnejüség intézménye iránt pedig éppenséggel nem viseltetem rokonszenvvel...
- E tekintetben teljesen megnyugtathatom édesanyámat, - szólt Borrich jókedvüen. - Azaldár bey özvegyember és azt hiszem, hogy a jelenlegi körülményei nem igen fogják csábitani a házasságra!
- Jó, jó, - hagyta rá a nagymama, - de az elvek! Az elvek! Az erkölcsi felfogások! Egyébként magad mondtad az imént, hogy alighanem szamárság volt, amit miveltél, amikor felfogadtad ezt a szerencsétlent...
- Nem egészen igy mondtam, de nem baj. Vállalom a felelősséget.
- Akkor én nem szóltam semmit...
Kis szünet után egyszerre csak megszólalt Henriette:
- Azért mégis kár volt felfogadni azt a cserkeszt, édesapám.
Borrich feltekintett.
- Nézze meg az ember! - mondta meglepetve, de nem indulatosan. - Hát neked mi kifogásod Azaldár ellen? Hiszen még nem is ismered!
- De ismerem. Sőt beszéltem is vele, - felelte Henriette határozottan.
- Mikor? Hol?
- Ma délután. Amikor visszajöttem a zöldségeskertből, Szergej éppen kijött a szobájából a cserkesszel. És bemutatta a barátját.
- Bemutatta?
- Annak rendje és módja szerint. Azután néhány szóval elmondotta barátja élete történetét.
Rémes história!... A Cséka emberei halálra itélték, de mivel megszökött, hát megbosszulták magukat Azaldár feleségén és egyéves kis fián. Megölték mind a kettőt. Azaldár meg is mutatta nekem fényképüket. Az asszony rátámaszkodik kedvenc lova nyakára, a fiucska pedig a nyeregben ül. Ennél szebb asszonyt még nem láttam. Gyönyörü! A gyermek meg olyan, mint az álom...
Henriette elhallgatott és elmerengve, maga elé nézett.
- Amit eddig hallottunk, csak nem szól az ellen, hogy felfogadjam Azaldárt? - szólalt meg kis idő mulva Borrich.
- Nem is, - felelte Henriette. - Azaz: ez is. Magam sem tudom... Az az érzésem, hogy ebben az emberben én legalább mindig csak urat fogok látni, szolgát soha. Ez pedig, hogy is mondjam?
- egészségtelen valami.
- Nevetséges, - mondta Borrich, szokott nyers modorában. - Szergejjel is igy voltunk eleinte valamennyien, azután megszoktuk. Minden csak képzelődés ezen a világon! Egyébként is egészen hasztalan ez a vitatkozás, mert már késő. Megigértem Szergejnek és nem szoktam változtatni elhatározásaimon. Ha Azaldár nem felel meg: én leszek az első, aki kiteszi a szürét.
- Csak ne legyen késő akkor is, - gondolta magában a nagymama, de nem szólt semmit. És ezt annál kevésbé, mert Adrienne is, Rudi is, majdnem tüntetőleg helyeseltek Ádámnak. És ő volt az ur a háznál.
II.
Azaldár is bevált. Még jobban, mint Szergej. Az utóbbit ugyan Páltornyán fennhangon senki sem merte hirdetni, mert kegyeletsértésnek tekintették volna Szergej emlékével szemben, de befelé mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy Azaldárral megütötték a nagylutrit.
Lényegesen intelligensebb volt, mint a barátja, sokkal ügyesebb és gyorsabb, azután meg csomó dologhoz értett a háznál, amihez eddig mindig el kellett hivatni valakit. Ha elromlott a villanycsengő, - Azaldár megjavitotta. Megragasztotta a rozoga széklábakat. Az öreg ingaórát az ebédlőben, amely emberemlékezet óta állt, egy napon széjjelszedte, megtisztitotta és most mindenki utána igazodott, mert az járt legpontosabban. Soha annyira nem ragyogtak a cipők, mint amióta Azaldár kezelte őket, Az ezüstre meg egyenesen élvezet volt ránézni. A parkettá- kat pedig oly simára vikszelte, hogy külön meg kellett tanulni a rajta való járást.
Amig ily nélkülözhetetlenné tette magát a házban és még modor dolgában is felülmulta az elődjét, amennyiben valamiképpen még nagyobb volt a szolgálatkészsége, mint Szergejé, addig szabad óráiban, mindenféle aprósággal kivette a gyermekek szivét. Szép kis faházat épi- tett nekik a park sürüjében, berendezte helyes butorokkal, kardot, puskát faragott a fiuknak, Lincsinek pedig néhány tarka rongyból valódi cserkesz-babát készitett. Egyszer meg különböző bűvészmutatványokkal szórakoztatta a gyermekeket: szemük láttára lenyelt egy kis tőrt, amit elővett a ruhája alól, lángoló papircafatot dugott a szájába és ugy tett, mintha ez volna a kedvenc étele, majd tyuktojást nyomott Otti markába, s amikor a fiu, Azaldár utasitá- sára, átadta a tojást Lincsinek, zöld béka volt a kislány kezében.
Elképzelhető tehát, hogy amikor lejárt a vakáció és Kottáéknak vissza kellett menniök Bécsbe, nagy volt a gyermekek szomorusága és hogy legjobban sajnálták otthagyni Azaldárt, a jóbarátot.
Ismét magukra maradtak tehát Borrich, az édesanyja és Henriette. A bucsuzás mindig fájdal- mas valami, de azok, akik maradnak, talán jobban szenvednek tőle, mint azok, akik távoznak.
Hogyan is mondja a francia? Partir c’est toujours un peu mourir...
Azaldáron is, mintha meglátszott volna ez a hangulat. Még komolyabb, még csöndesebb volt a rendesnél, különösen azalatt, hogy felszolgált az asztalnál és beszédes kék szeme, amely oly valószinütlenül elütött barna arcbőrétől, leginkább árulta el belső bánatát. Ez még Borrichnak is fetünt, ugy, hogy szóvá is tette vacsora után, amikor ismét kint ültek a ház előtt, a diófák alatt.
- Pompás fiu, - hagyta rá a nagymama, - most már magam is elismerem. Olyannyira kitünő, hogy ha közönséges cseléd volna, azt mondanám, hogy félek tőle. Mert az amolyan kiválóan jó cselédekkel, akikre szándékkal sem képes hibát ráfogni az ember, még mindig rosszul jártam. Emlékezzetek csak vissza a Malcsi szakácsnéra. Nyolc évig volt a háznál, soha panasz nem volt ellene, s a végén mégis csak ő engedte be a kastélyba azt a betörőt, aki elvitte az egész ezüstünket, a Nádas Jóskát...
- Ugyan, ugyan! - méltatlankodott Borrich. - Csak nem akarja ezzel mondani, hogy Azaldárról is ki fog sülni a végén, hogy betörő?
- Isten őrizz! Csak azt akartam mondani, adná az Ég, hogy ne legyen részünk semmiféle meglepetésben.
Borrich elnevette magát.
- Ez a fiu legfeljebb csak azzal fog bennünket meglepni, hogy épugy itthagy a faképnél, mint Szergej, - mondta, - vagy pedig csakugyan megbukik a kommunizmus Oroszországban és visszahivják Azaldárt hercegnek a hazájába!
- Ez volna a legjobb, - jegyezte meg halkan Henriette.
- Micsoda beszéd az már megint? - pattant fel Borrich bizalmatlanul.
- Ugy mondom, amint van, papa, - felelte Henriette nyugodtan. - Azaldár hercegnek született és szivből kivánom neki, hogy mielőbb visszamehessen abba a légkörbe, ahová származásánál fogva való, összeszorul a szivem, ha abban a lealázó libériában látom, vagy a konyhában, fehér kötényben, amint burgonyát hámoz, - borzasztó!
- Nem irigyletreméltó sors, az bizonyos, - hagyta rá néhány pillanat mulva Borrich, de nyom- ban rá hozzátette: - Azért mindenesetre jobb az éhenhalásnál. És legyetek nyugodtak: ha nem igy látná a helyzetét saját maga is, bezzeg nem maradna itt tovább egy pillanatig sem. Elvégre jól bánunk vele, soha nem éreztetjük vele alárendelt helyzetét, idegenek pedig nem fordulnak meg a házunknál, akik lenéznék és különben is egészen bizonyos vagyok benne, hogy a végén majd csak őt is elviszik a szerb udvarhoz. Szergej biztosan már ezen fáradozik. Talán meg- teszik királyi főkomornyiknak is, ki tudja?
- Tessék, most még gunyolódik is, - jegyezte meg érzékenyen a fiatal leány.
- Ejnye, ejnye, Henriette, - szólt Borrich mulattatva, - még elhiteted velünk, hogy Azaldár sorsa iránt melegebben érdeklődöl, mintsem kivánatos...
Henriette felugrott.
- No hallja?
- Jól van, jól, - mondta nevetve Borrich és kedvesen megfogta a leány kezét. De Henriette indulatosan kiszabaditotta magát és beszaladt a házba.
- Hát ehhez mit szól, édesanyám? - kérdezte az apa néhány pillanat mulva. - Ezek a hisztériás rohamok hova-tovább kezdenek bosszantani. Mi van ezzel a leánnyal?
Az öreg asszony vállat vont.
- Kár volt ilyeneket mondani - felelte. - Mert ha komolyan gondolod, akkor egy pillanatig sem volna szabad továbbra is itt tartani a mesebeli herceget. Ellenkező esetben nem való ilyes- mivel még csak tréfálni sem...
- Dehogy gondoltam komolyan. Még csak a kellene!
- Azért mondom. Henriette nem mindennapi lény, nem lehet őt a többi fiatal leány módjára kezelni. Sok van benne megboldogult édesanyjából, az is hajlott a rendkivülire. Hátha éppen az imént elhangzott megjegyzésed üt szeget a fejébe! De még ha egyéb következménnyel sem járna, mint azzal, hogy ezentul rá sem mer nézni elfogulatlanul erre az emberre, akkor is jobb lett volna, ha nem szalasztasz ki a szádon egy megjegyzést, amely semmiképpen sem fakad- hatott meggyőződésből...
- Szóval, ismét rosszul cselekedtem, - mondta Borrich, nagyot sóhajtva és messzire eldobta magától szivarját. Majd hirtelen hozzátette: - Hátha mégis elküldeném ezt az Azaldárt? Mi az ördögnek fogadtam fel egyáltalában?
- Erre ebben a pillanatban nincs szükség, felelte határozottan az öreg dáma. - Azért semmi esetre sem fog ártani, ha nyitva tartjuk a szemünket. Te is, meg én is...
- Ez lesz a legokosabb, - hagyta rá Borrich, odahajolt az édesanyjához és megcsókolta ráncos kis kezét.
Ezalatt Henriette felért az elsőemeleti szobájába, amelynek ablaka a másik oldalra, a gyümöl- csösre nyilott. Felgyujtotta a villanyt, de nyomban ismét lecsavarta és az ágyra dobta magát, ahol halkan elkezdett zokogni.
- Tehát máris észrevették, - szólt félhangon, majd, mintha félne, hogy még többet is árulhatna el abból, amiről eddig azt hitte, hogy csak ő tud róla, beleharapott a párnájába.
Mert hát... Igen. Amire az atyja, bizonyára különösebb szándék nélkül célzott, bekövetkezett.
Olyasmit érzett Azaldár iránt, ami messze tulment az általános érdeklődés és rokonszenv határán. Csakhogy ez volt a kisebbik baj. Mert ennél sokkalta komolyabb volt az, hogy Azaldár, talán félremagyarázva az iránta tanusitott melegséget és jóindulatot, bizonyos reményeket látszott szivében táplálni, aminek már többizben félrenemmagyarázhatóan jelét is adta.
Ugy kezdődött, hogy Azaldár az étkezések alatt, felszolgálás közben, vagy mikor a tálaló mellett állt, mindgyakrabban rajta felejtette tekintetét. Henriette ezt észrevette ugyan, de nem tulajdonitott neki fontosságot. Csak egyszer, amikor erősen visszanézett, mert kellemetlenül érintette a dolog, látta, hogy Azaldár ennek dacára sem veszi le róla a tekintetét, sőt, mintha valami kérésféle volna a szemében.
Ettől Henriette zavarba jött, de, hogy a többiek észre ne vegyék, ez alkalommal egyszerüen nem nézett többé a tálaló irányába. Igy tett néhány napon keresztül. Csak néha-néha, lopva figyelte Azaldárt és mivel azóta nem vett észre semmi különöset, kezdte magát beleélni abba a gondolatba, hogy tévedett.
A fiatal leány fellélegzett. De az a kő, mely egy idő óta ránehezedett, mégsem esett le róla.
Mert csak most, hogy látszólag legalább, elmult a veszély, volt bátorsága arra, hogy a saját szivébe tekintsen. És amit ott látott, megdöbbentette. Kénytelen volt megállapitani, hogy - ellentétben a kifelé tanusitott közönnyel - állandóan csak Azaldárral foglalkozik. Elvonultatta a lelki szemei előtt a cserkesz egész multját, elképzelte boldog életét annak a gyönyörü asszonynak az oldalán, akit a fényképről ismert, s akit lemészároltak a vörös fenevadak épugy, mint azt az édes drága kis fiut, akit bizonyára imádott, istenitett! Képzelőtehetsége élénken felidézte előtte a sok szenvedést, nyomort, nélkülözést, amelyeken Azaldárnak azóta át kellett esnie. Ilyenkor valami egészen szokatlan, meleg érzés keletkezett benne. Mintegy varázsütésre lehullottak a szép barna fiuról azok a csuf, megszégyenitő ruhadarabok, amelyekben nap-nap után látta és ehelyett egyszerre ott állt előtte festői viseletben, keletiesen pompázó szinekben, mint egy mesebeli herceg az Ezeregyéjszakából. És mindezt betetézte az a tény, hogy nem is volt mesebeli, hanem valódi herceg, talán ősrégi királyok sarja, aki most nyomorultan, rab módjára végzett bántóan lealázó szolgálatokat.
Ettől a gondolattól fellázadt benne minden. Igazságérzetét, mintha megsebezné valami. De az emberi méltóságba vetett hite is szenvedett tőle. És ő - ő is csak türte ezt a rettenetes állapotot és nemcsak, hogy látszólagos közönnyel viseltetett Azaldárral szemben, hanem hideg tekinte- tével, parancsoló szavakkal még maga is hozzájárult szenvedéseihez akkor, amikor valódi érzelmei szerint az elsőnek kellett volna lennie, aki feloldja bilincseit, letépi róla a hozzá nem illő libériát, selyembe, bársonyba öltözteti, drágakövekkel kirakott föveget nyom a homlokára és térdre ereszkedve előtte, keresztbe teszi karjait és földreszegezett tekintettel rebegi: - uram, parancsolóm, ime, én vagyok a hűséges szolgálód, tégy velem akaratod szerint...!
Vagy nem lett-e volna rendjén az, ha gőg helyett büszke öröm tölti el szivét annál a gondo- latnál, hogy - amint képzelte - Azaldár ráemelte tekintetét? Nem kellett-e volna, hogy rideg visszautasitás helyett, inkább felhasználja az első alkalmat arra, hogy közölje vele igazi érzel- meit? Nem rejlett-e abban, hogy ez a szerencsétlen sorsüldözött, akit valamikor bizonyára körülrajongtak az asszonyok, leányok, most őt találta méltónak arra, hogy neki tessék, valami
gyönyörü isteni kegy? Nem várt-e talán éppen ő rá nagy, hősi lélekhez illő feladat, amit egyenesen az Ég tartogatott számára, hogy ezzel kiemelje a szürke mindennapiságból, amelyben lefolytak a napjai? És ő - ő balgán, szivtelenül, csunyán vonakodott Isten parancsát teljesiteni?
Ilyen és hasonló gondolatok gyötörték éjjelenként, amikor álmatlanul hánykolódott párnáin.
De másnap ismét mindez olyannak tünt előtte, mintha nem is maga lett volna, aki ekként gondolkozott. A napfény elhessegette az Ezeregyéjszakát, minden misztikumával együtt és Henriette illedelmesen követte az apját a gazdaságba, ahol mindig akadt tömérdek dolga és szórakozása. Amikor pedig Azaldár közelében érezte magát, feltünés nélkül kerülte, ugy, mint eddig is, a tekintetét.
Igy telt el nehány nap, mig egyszerre olyasmi történt, ami ujból, még pedig végleg, felbillen- tette lelki egyensulyát.
Már régebben megigérte volt a Kotta-gyermekeknek, hogy valamelyik délután elmegy velük az erdőbe, Dombrovára, málnát szedni. Jó ideig nem válthatta be a szavát, mert vagy akadt valami sürgős elfoglaltsága, avagy délutánra zivatar kerekedett, amely elrontotta a kirándu- lást. Egyszer azonban mégis csak összevágott minden és igy, három óra tájban, az ő vezetése mellett, elindult a kis társaság. Persze, velük tartott Anti is, a Vasváry doktor unokája. Min- denkinek volt egy kisebb-nagyobb kosara, amelyet, hogy üresen ne cipeljék, meg hogy uzsonna nélkül ne maradjanak, teleraktak egy kis elemózsiával.
Vasárnap volt és mivel előtte való esti égi háboru alaposan lehütötte a levegőt, remek idejük volt a kirándulóknak. Vigan danolva vonultak át a községen, majd, ezen túl, elhagyták az országutat és keskeny ösvényt követve, egyenesen a hegynek tartottak, elveszve az ember- magasságu kukoricában.
Egyórai járás után az erdőbe értek és alig tettek pár lépést, már kezdődött az emelkedés, sőt, némely helyen meredek is volt az ut, amely az esti zivatar folytán megdagadt patakocska folyását követve, rövidesen felvitt a hegy tetejére. Ez kopár volt, s néhány nagy szikla alpesi tájra emlékeztette a gyermekeket, akik ennek mód fölött megörültek, mert tavaly néhány napot töltöttek Stájerországban.
Miután jóideig gyönyörködtek a kilátásban, - Magyarország határát, sajnos, nem lehetett látni, mert fölötte párás volt a levegő, - nekiláttak az uzsonnának, azután pedig Henriette elvezette a gyermekeket a tisztás déli lejtőjére, ahol a málna volt. Amikor a szép piros gyümölcstől boritott bokrokat megpillantották, harsány örömrivalgással estek neki valamennyien. Annyi volt a málna, mint még soha. Otti megállapitotta, hogy egyáltalában kár volt, uzsonnát fel- cipelni, hisz még akkor is, ha teletömik magukat málnával, mindig marad annyi, hogy bele se fér a négy kosárba.
Ugy is volt és miután már roskadásig megteltek a kosarak és a fáradságért is megjutalmazták magukat azzal, hogy a bokrokról egyenesen a szájukba szedték az izletes bogyókat, nyilván- valóvá vált, hogy még egyszer fel kell jönniök a Dombrovára, ha azt akarják, hogy teljes legyen a szüret.
De most már a gyermekek is belefáradtak a mulatságba és leheveredtek a rétre, Henriette pedig elmondta nekik a szép Julka történetét, aki sok száz évvel ezelőtt a Dombrován legeltette a birkanyáját, mig egy szép napon meglátta őt egy fiatal gróf, aki arra vadászott. Az egyszerü parasztlány annyira megtetszett neki, hogy hivta, jöjjön vele a kastélyába, de Julkának volt már vőlegénye is, és vonakodott a grófot követni. De ez nem ismert tréfát, felkapta Julkát a lovára és elvitte magával, messzire, senkisem tudta, hogy hová. Bizonyára a kastélyába, amely néhány mérföldnyire volt a Dombrovától, a krajnai hegyekben. A birkák
pedig okos állatok voltak és mivel nem volt, aki hazaterelje őket, maguktól állitottak be a gazdájukhoz, mielőtt rájuk szakadt az éjszaka.
A gyermekek nagy csöndben figyeltek Julka történetére és azután még sokféle kérdést intéztek Henriettehez. A legkiváncsibb azonban Anti volt, aki igen találóan érdeklődött:
- Honnét tudja, kérem, baronessz, hogy ki vitte el a szép Julkát, amikor senkisem látta, hogy hová lett, csak a birkák?
Ezzel a kérdéssel meglehetősen zavarba hozta Henriettet, aki valóban nem igen tudta, hogy erre mit feleljen. A fiatal leány elmosolyodott és keresett valami magyarázatot, de ebben a pillanatban egészen különös hangok ütötték meg a fülét. De nemcsak ő hallotta, hanem a gyermekek is.
Mindenki felfigyelt: ének volt és lant-félén kisérték az éneket. Valami bánatos, idegenszerü dallamot, amelynek szövegét nem lehetett megérteni.
- Mi ez? - kérdezte Henriette önkénytelenül, de a gyermekeknek pillanatra elkomolyodott vonásai máris kiderültek.
- Ez Azaldár... - jegyezte meg Otti és nyomban utána ismételték valamennyien: Azaldár!
Azaldár!
Erre Henriettenek borult el a tekintete. El is pirult.
- Azaldár? - kérdezte vontatott hangon. - Hát az mit keres itt?
De ekkor a gyermekek már talpon voltak és indultak a rejtelmes énekes felkutatására. A hang a hegycsucsról jött, a sziklák irányából. Lihegve futottak oda.
- Otti! Lincsi! Anti! Hová rohantok? - kiáltotta, még mindig zavartan, Henriette. - Legalább fogja meg mindenki a kosarát...!
De kár volt minden szóért, nem hallgatott rá senkisem. Kénytelenül, kelletlenül és lényegesen lassubb tempóban követte a gyermekeket.
- Hogy került ide Azaldár? - gondolta magában. - Véletlenségből? Alig. Akkor tehát szándék- kal...
Ezalatt a gyermekek már felértek a hegytetőre, ahol meg is találták a cserkeszt. Hangos üdvözlésükből legalább erre lehetett következtetni. De ugyanakkor abbamaradt a zene is. És amikor Henriette utolérte védenceit, festői látvány tárult elébe: fent, az egyik szikla tetején ült Azaldár, hosszu fekete ruhájában, csizmában, meggyszinü nadrágban, prémkucsmájával a fején, a kezében pedig szokatlan alaku huroshangszer volt. Derüsen lemosolygott a gyerme- kekre és a fehér fogsora csak ugy ragyogott a napfényben. De amikor megpillantotta Henriettet, elkomolyodott, valami bocsánatkérés, félelemféle volt a tekintetében, amint rá- nézett a fiatal leányra. Azután fürgén felemelkedett, egyetlen ügyes ugrással lent termett a földön és kezefejével megérintette a kucsmáját, köszönt. Várta, hogy megszólitsák. Henriette egy-két másodpercig habozott.
- Hát maga hogyan kerül ide, Azaldár? - kérdezte azután mégis. A hangja fátyolozott volt és ez bosszantotta.
- Szabad délutánom van, baronessz, - felelte a cserkesz egyszerüen, bizonyos alázatossággal, amely mögött azonban határozottan ott volt az önérzet is. - Nincsen senkim ezen a környéken, akit felkereshetnék, csak a magányt.
- Tehát nem is sejtette, hogy mi is kirándultunk a Dombrovára?
- De. Tudtam. Ebédnél hallottam.
Henriette arcán különös mosoly futott végig.
- Szóval, ez alkalommal mégsem a magány vonzotta, - mondta, majd, hogy az élét elvegye a dolognak, nyomban hozzátette: - Már annyira összebarátkozott a gyermekekkel, hogy meg sem lehet nélkülük, mi?
Azaldár szemében felcsillogott valami szomoru fény, azután ő is mosolygott.
- Ugy van, - szólt meggyőződés nélkül. - Egyébként azt gondoltam, sohasem árt, ha férfi van a közelükben.
- Miért? Nincsenek erre rablók, Azaldár!
- Rablók talán nem, de farkasok vannak.
- Micsoda? Farkasok?
Henriette akarata ellenére is elnevette magát, de Azaldár komoly maradt.
- Vannak farkasok, - ismételte, mintha nem venné észre Henriette hitetlenkedését. - Magam fojtottam meg egyet a télen, nem messze innét, amikor még Jankovicséknál kocsis voltam.
- Jé, igazán? Megfojtottál egy farkast? Meséld el, Azaldár! - kiáltották a gyermekek, akik körülállták és ugy lesték minden szavát, mint a profétáét. De Azaldár gyöngéden, kedvesen elháritotta őket magától. Szeme csak Henriette ajkán csüngött.
- Hja ugy, télen... - jegyezte meg Henriette, most már maga is egészen komolyan. - De nyáron? Sohasem hallottam nyáron farkasokról.
- Lehet, hogy nyáron nincsenek is ezen a vidéken, - felelte a cserkesz őszinte egyszerüséggel.
De otthon, minálunk, ott vannak. És ezért gondoltam, nem árt az óvatosság. Egyébként bocsánatot kérek, ha alkalmatlankodtam, baronessz. Ez semmiképpen sem volt célom...
Ezzel ismét szalutált és szorosabban fogva a hangszerét, távozni készült. De a gyermekek valósággal rávetették magukat és elállták az utját, hangosan tiltakozva még a távozás gondo- lata ellen is.
Henriettenek összeszorult a szive. Érezte, hogy megbántotta Azaldárt és mi sem állt távolabb tőle, ügyetlen, barátságtalan volt, semmi egyéb. Ezt valamiképpen jóvá kellett tennie.
- Alkalmatlankodásról szó sincs, kedves Azaldár, - mondta élénken, - ez félreértés. Hálával vesszük a figyelmét és ha már összehozott a véletlen, remélem, hogy velünk marad és most már nyiltan részesit bennünket abban az élvezetben, amelyben eddig csak titokban volt részünk...
- ...és segit nekünk a málnát hazacipelni, - tette hozzá Lincsi, szerelmesen belekarolva a cserkeszbe.
Ez a nemvárt kijelentés hangos ellentmondást váltott ki a fiuk oldaláról, de egyébként Henriettenek is nagyon kapóra jött, mert ugy érezte, hogy amikor az eddig csak titokban nyujtott élvezetről beszélt, ismét valami nem nagyon kedveset mondott Azaldárnak. Ezért maga is rászólt Lincsire:
- Csunya te! Csak cipeld magad a kosaradat, ha már ennyi málnát zabáltál! - Azaldárhoz fordulva pedig igy szólt: - Lesz szives bennünket lekisérni a málnabokrokhoz? Kell, hogy maga is megizlelje, azután ott is hagytunk mindent és még csakugyan eljön a farkas és helyettünk szüretel!
Ezzel nevetve lefelé indult, a gyermekek pedig a kezénél fogva magukkal ráncigálták Azaldárt, aki láthatólag felvidult.
Az elhagyott málnakosarakhoz érve, a gyermekek is, Henriette is, megkinálták Azaldárt, aki szerényen és hálásan elfogadott néhány szemet, majd megismételték az előbbi kérést, amire Azaldár a rétre ült, és mialatt a többiek félkörben letelepedtek előtte, megütött néhány akkordot és elkezdett énekelni. Ama mélabus, félig szláv, félig keleti dalok egyikét, amelyek- nek hazája a Kaukazus, a világnak ez a vadregényes tája, amely évszázadok óta szinhelye a fajok és vallások véres harcainak, a nőrablásnak, a vérbosszunak, a romantikus szerelemnek.
Azaldárnak nem volt nagy a hangja, de annál melegebb, épugy, mint az előadása érdekes és megkapó, annak dacára, hogy sem Henriette, sem a gyermekek egyetlenegy szót sem értettek a szövegből.
Ezt a dalt - a hallgatóság lelkes buzditására követte egy másik, amely teljesen elütött az előbbitől. Valami harci ének lehetett, élénk, nyugtalan ütemü, itt-ott feljajduló. A fémhúrok hihetetlen erővel összecsendültek és Azaldár szeme ugy forgott az üregében, hogy a gyerme- kek félelmükben közelebb bujtak egymáshoz. De alig hangzott el az utolsó vibráló akkordus, a cserkesz vonásai ismét kiderültek, a szeme szeliden mosolygott, maga pedig szerény fejbólintással megköszönte a tapsot.
- Be kár, hogy nem értjük a szavakat is, - jegyezte meg Henriette elgondolkozva. Azaldár éneke mély benyomást tett rá és, anélkül, hogy észrevette volna, hasonló érzelmek vettek rajta erőt, mint nemrégen álmatlan éjszakáiban. És mivel nem tudott róluk, nem is védekezett ellenük. Vagy talán ugy volt, hogy egyenesen a hatalmába került Azaldár különös, igéző tekintetének?
A cserkesz elmosolyodott.
- Ezt én sajnálom legjobban, - szólt, Henriette előbbi megjegyzésére válaszolva. - Tudok ugyan néhány orosz dalt is - mondta -, de attól félek, hogy azokkal sem járnék jobban.
- Én is azt hiszem, - felelte a fiatal leány, majd rövid gondolkozás után, nem minden habozás nélkül, hozzátette: - De hiszen oly kitünően, minden hiba nélkül beszél németül... Nem tud németül énekelni is?
Azaldár szemében felcsillogott valami, de ez a fény nyomban ismét elaludt.
- De tudok, - felelte. - Tudok egy dalt...
- Jaj, kérlek, énekeld! - könyörögtek a gyermekek. A cserkesz azonban más oldalról várta a biztatást. Halkan, játszva, pengette a lantját és maga elé nézett. Csak amikor a gyermekek ujból ostromolták, Henriettehez fordult:
- Parancsolja, baronessz?
- Mit? - kérdezte Henriette szórakozottan.
- Azt a német dalt, az egyetlent, amit tudok...?
- Hogyne, hogyne, sőt!
Azaldár ismét meghajtotta magát, azután preludált a hangszeren, majd énekelt:
Du mein Gedanke, du mein Sein und Werden, Du meines Herzens erste Seligkeit!
Ich liebe dich, wie nichts auf dieser Erden, Ich liebe dich in Zeit und Ewigkeit...!
Griegnek ez az ismert, érzelmi dala volt és már az első hangoknál ugy érezte Henriette, hogy elönti orcáját a vér. A szive verése pillanatra mintha elállt volna, de azután annál erősebben dobogott. De senkisem vette észre a zavarát, mert a gyermekek csak Azaldárra figyeltek, az
utóbbi pedig, láthatólag szándékkal, kerülte a tekintetét és messzire elnézett a sikság felé.
Csak egyetlenegyszer, mielőtt befejezte a dalt, találkozott a tekintetük, de ez is olyan volt, hogy mindketten rögtön ismét lesütötték a szemüket. Elhangzottak a befejező akkordok, halkan, elhalóan. Azaldár lehajtotta a fejét és igy maradt egy-két másodpercig, mozdulatlanul.
Igy tett a hallgatósága is, de azután felugráltak a gyermekek és megölelték exotikus barát- jukat, kérve, ismételje meg a dalt. Henriette is felkelt és lassan, gépiesen lépett elébe.
- Köszönöm, Azaldár - szólt remegő hangon -, nagyon, nagyon szép volt...
Kezet nyujtott neki, Azaldár pedig ugy kapott a kéz után, mintha azt egyenesen az Égből nyujtanák neki és megcsókolta. Henriette ijedten huzta vissza a kezét.
- Bocsánat, - hebegte boldogan Azaldár, de egyszersmind félve is attól, hogy magára vonta a fiatal leány haragját. - Baronessz nem is tudja, hogy milyen nagy jót tett én velem...
- Azzal, hogy megszoritottam a kezét?
- Azzal, baronessz. Én már egészen leszoktam az ilyesmiről...
- Szegény Azaldár...
Henriette önkénytelenül rajtafelejtette a tekintetét. A szeme, mintha könnyezett volna. De azután, mintegy kiszabaditva magát, egészen megváltozott hangon, kiáltotta:
- Istenem! Haza is kell ám mennünk, gyerekek! Egészen megfeledkezünk róla. Egy-kettő!
Fogja mindenki a kosarát és menjünk!
A kicsinyek szabadkoztak, de Henriette hajthatatlan maradt. Azaldár viszont, mintegy varázs- ütésre ismét visszazökkent a „rabsorba” és mig a gyermekek csak immel-ámmal készültek neki az indulásnak, addig ő a hátára akasztotta a hangszerét és felkapta az összes kosarakat, majd szeliden, alázatosan leste gazdája leányának parancsait.
Hazamenet, tisztességtudóan, bizonyos távolságban akarta követni a kis társaságot, de egy- szerre csak azon vette magát észre Henriette, akit ez egyébkent is feszélyezett, hogy egymaga jár elől, mert a gyermekek egymásután elmaradoztak mellőle és Azaldárba kapaszkodtak.
Megállt tehát és nevetve kérdezte:
- Hát énvelem nem jön senki?
Ennek a panasznak egyáltalában nem volt semmiféle hatása és a gyermekek, röstelkedve és mosolyogva még jobban odabujtak Azaldárhoz. Végül csak Anti tett némi előkészületet arra, hogy Henriettehez szegődjék. Azaldár persze - -
De a fiatal leány nem vette tragikusan az esetet és bevárta, mig Azaldár is, a gyermekek is, egészen utolérték.
- Mivel a hegy nem jön Mahomethez, Mahomet megy a hegyhez, - jegyezte meg jókedvüen és Azaldárra nézett, aki hálás szempillantással, szerényen megjegyezte:
- Már pedig ez esetben mégis csak a hegy jött el Mahomethez...
Ha csak ketten lettek volna, bizonyára vagy be is fejeződik ezzel a társalgás, vagy pedig olyan mederbe terelődik, amelynek a végét és következményeit sem Henriette, sem Azaldár nem tudták volna belátni. De igy a gyermekek gondoskodtak róla, hogy meg ne akadjon a beszél- getés. Mint más alkalmakkal is, most is állandóan mindenféle kérdésekkel ostromolták a
„pajtásukat”, Azaldár viszont vigyázott arra, hogy a legártatlanabbnak látszó válaszaiban mindig akadjon olyasmi is, ami kizárólag Henriettenek szólt. És a fiatal leány, aki éppenség- gel nem volt együgyü, meg is értette a célzásokat, és, bár be nem vallott, de annál őszintébb csodálattal adózott Azaldár leleményességének, nagyvilági rutinjának.
Ettől a naptól kezdve létezett köztük egy közelebbről bajosan meghatározható lelki kapocs, egy láthatatlan aranyhid, amelyen mindenféle gondolatok, érzések közlekedtek, az a bizonyos fluidum, amelyet a megcsontosodott tudósok emlegetnek, ha méltóságukon alulinak tartják, hogy egyszerüen kimondják, hogy - szerelem.
Ebédnél, vacsoránál egy-egy szempillantás, amely többet mondott, mint ezer szó, de külön- ben, napközben is, egy-egy rövid kérdés meg válasz, a folyosón, az udvaron, képezte most már a legnagyobb boldogságát két embernek, akik közül az egyik egyelőre nem is kivánt foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy mindez hová vezessen, mig a másik, bármennyire is kapaszkodott egy csodába illő megoldás gondolatába, ha magára maradt, mégis csak kellett, hogy azt mondja magának: - reménytelen...!
És most, édesatyja megjegyzése, még akkor is, ha egészen ártatlan volt, jelezte a közelgő veszedelmet. Mert hogy igy nem maradhatott tovább, azt Henriette ösztönszerüleg érezte. De arról, hogy mi fog történni, sejtelme sem volt. Ezért zokogott is és a párnáiba temette szép fekete fejét.
III.
A nagymama és Borrich Ádám, amint megbeszélték, egy-két napig csakugyan „nyitva tartották a szemüket”, de mivel nem észleltek semmit sem, amit bármiképpen is gyanusnak lehetett volna minősiteni, az éberségük magától elaludt ismét. De nem is beszéltek többé az egészről. Ehhez hozzájárult, hogy nemsokára másvalami kötötte le Borrich figyelmét, sőt idejét is: pesti rokonai révén, egy már régebben betegeskedő közeli atyai rokon állapota sulyos fordulatáról értesült, amely őt anyagilag is érinti, lévén az öreg Borrich Boldizsár báró sok száz hold tulajdonosa Vasmegyében, amelyekre, legalább részben, Ádám báró épannyira igényt tarthatott, mint a családnak egy másik, de nálánál sokkal szemfülesebb ága. Azon mult, végrendelkezett-e az öreg ur, vagy sem? Mert ha igen, akkor félős volt, hogy a „szemfülesek”
még utolsó pillanatban is a maguk javára aknázzák ki a helyzetet.
Sokat töprengtek édesanyjával együtt, hogy mitevők legyenek. Borrich a maga részéről eleinte azon az állásponton volt, hogy nem avatkozik a dologba és történjék minden Isten akarata szerint. De az anyjának azután mégis sikerült őt meggyőznie arról, hogy itt nem annyira Isten akaratáról, mint inkább a másik ág mesterkedéseiről volt szó, valamint, hogy éppen a fennforgó állapotoknál fogva, a szerencsétlen békekötés folytán idegenbeszakadt magyar urra nézve nem lehetett közömbös annak a lehetősége, hogy Csonka-Magyarországon is földhöz jusson.
Ennek azután az lett a vége, hogy Borrich a leányára bizta a gazdaságot és, miután nem csekély utánjárással megszerezte a szükséges uti okmányokat, felutazott Budapestre, hogy az ottani rokonokkal is megtanácskozza a dolgot. De alighogy néhány napot töltött Pesten, máris bekövetkezett a nagybátyja halála, le kellett utaznia a temetésre Vasba, ott viszont, éppen az örökség körül, olyan bonyodalmak keletkeztek, hogy ujabb tárgyalások váltak szükségessé, még pedig ügyvéd bevonásával, a magyar fővárosban.
Igy telt el hét hét után és Borrich még mindig csak Pesten tárgyalt, mig Henriette, büszkén a reá bizott hatáskörre, Páltornyán intézte a dolgokat, még pedig kitünően. Ezt elismerte, nagy megnyugvással, minden levélben Borrich is, akinek Henriette majdnem naponta részletesen beszámolt az eseményekről. Pontosan referált a kicsépelt gabona mennyiségéről, a vaj- és sajtgyártásról, épugy, mint a baromfiudvarban észlelhető dolgokról, amelyek fölött csakis vérbeli gazdasszony képes izgulni.
Ez a nagy és felelőségteljes hivatás teljes mértékben lefoglalta Henriette minden idejét, ha nem is minden gondolatát. Mert hát ott volt a közelében legtitkosabb érdeklődésének tárgya, Azaldár. Mint hű kutya a gazdáját, ugy követte a cserkész Henriettet, bárhová ment, bárhová lépett. De mindig feltünés nélkül tette ezt és nesztelenül és többnyire ugy is tünt el ismét, amint megjelent, váratlanul. Ha Henriette hajnalkor utánanézett a fejésnek, egyszerre csak Azaldár is, mintegy véletlenül, megfordult a tehénistállóban. Vagy a tejet kérte a kastély számára, vagy meghozta a botosispánnak a bicskáját, amelynek a kifenésére előtte való nap vállalkozott. És amikor Henriette kint volt a cséplőgépnél, többször is talált ürügyet arra, hogy maga is megfordulhasson ott. Kivitte a postát, vagy utasitást jött kérni valamire, üzenetet közvetitett az öreg méltósága részéről, vagy jelentette, hogy valamelyik hatósági közegnél mit végzett. Mert a hatóságokkal rengeteg baja volt állandóan az embernek.
Henriettet mélyen meghatotta ez a ragaszkodás, annál is inkább, mert már régen tul volt azon, hogy abban ne lásson mást, mint szolgai hűséget. Mellette csodálta Azaldár önfegyelmezett- ségét, tapintatát. Egyetlenegyszer sem lépte át a helyzet által szabott határokat, még akkor sem, ha négyszem között beszéltek egymással. Eleinte ez a magatartás nagyon megnyerte
Henriette tetszését, mert ennek köszönhette elfogulatlanságát a környezetével szemben, biztos fellépését. De azután jött idő, amikor kételyei támadtak aziránt, nem él-e tévedésben Azaldár érzelmeit illetőleg, nem képzelődés-e csupán az egész titkos boldogsága?
És most, hogy ilyen gondolatai is keletkeztek, látta csak, milyen mértékben került már ennek az érzelemnek a hatalmába, amelyet még nem is olyan régen ártatlan játéknak volt hajlandó minősiteni. Gyötrő fájdalmat érzett, ha átengedte magát legujabb gyanujának és azt képzelte, hogy a világon ő a legszerencsétlenebb teremtés. Hiába igyekezett Azaldárnak egy-egy szem- pillantásából reményt meriteni, de hiába próbálkozott szembe nézni azzal az eshetőséggel is, hogy Azaldár csakugyan nem érez iránta többet, mint amennyit alárendelt viszonyánál fogva szabad volt éreznie: nem találta meg többé az utat, amely visszavitte volna abba az izgalom- nélküli, de biztos nyugalomba, amelyben azelőtt folyt le egész élete.
Ez nem is maradhatott igy, itt történni kellett valaminek, vagy az egyik, vagy a másik irány- ban. Igy legalább érezte Henriette és, mivel ez volt a meggyőződése, talán feltett szándék nélkül, de mégis maga tett róla, hogy valami történjék.
Egy éjszaka - csodásan szép augusztusi nap után - ismét álmatlanul feküdt az ágyán és tépelődött. A gyümölcsösre nyiló ablaka nyitva volt és a kastély mögül világitó hold ezüstös fényében ragyogott előtte az egész táj. Semmi sem zavarta meg a fenséges csöndet, csak itt- ott egy kutyaugatás, egyéb semmi.
De mégis. Mintha valahonnan, igen messziről alig hallhatóan, valamiképen zene vegyülne a csöndbe. Henriette felült és figyelt. Csakugyan: egészen tisztán hallotta most, sőt azt képzelte, hogy nem ismeretlen előtte, amit ott, valahol, messze a gyümölcsön tul játszik valaki. Hogyne:
hisz ez a Grieg-dal volt, amelyet akkoriban, a Dombrován, Azaldár énekelt német nyelven...
Henriettenek oly erősen kezdett dobogni a szive, hogy azt hitte, minden pillanatban ketté- reped. De azután kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant és visszafojtott lélegzettel figyelt, nem ismeri-e meg Azaldár hangját is?
De nem énekelt senki, csak húros hangszert pengetett valaki és ez Azaldár lantja volt és az, aki pengette, csakis maga volt, Azaldár!...
Nem hiszem, hogy akadt volna fiatal leány, aki hasonló helyzetben, ennek minden kétséget kizáró módon való megállapitása után, szépen visszafekszik az ágyacskájába és a Grieg-dal izzó dallamával álomba ringattatja magát. Azt viszont, amit Henriette tett, nem merném fel- tételezni minden századiktól sem.
Henriette ugyanis nem soká gondolkozott, hanem magára kapta könnyü, rózsaszinü pongyo- láját és ugy, mint volt, bontott hajjal, mezitláb kiosont a szobából, azután le a lépcsőn - (a hold, tudjuk, kedvez az ilyen meggondolatlanságoknak) - majd, miután óvatosan kinyitotta a meglehetősen nehéz kaput, vigyázva, hogy ne recsegjen a régi zár, kilopódzott a gyümölcsös- be és egy almafa alá menekült, ahol egy percre megállt. Két dologra figyelt: nem hallatszik-e valami gyanus nesz a ház vagy a major felől, meg hogy szól-e még Azaldár lantja. Minden ugy volt, amint remélte. A kastélyban nem ébredt fel senki, s a zenét is tisztán hallotta. Még pedig nem is valami nagy távolságból, amint még az imént gondolta, hanem legfeljebb a kert végéből, ahol szőlőlugasban egy kis fehér pad állott.
Szaladt tehát előre. Egyik fa árnyékából a másikba, meg-megállva, hogy ujból figyeljen a kastély felé, nem vette-e észre mégis valaki a szökését? De ettől nyugodt lehetett. Mert a kastélyban mélyen aludt mindenki, sőt még a kövér szakácsné horkolása is hallatszott, aki asztmája miatt télen-nyáron nyitott ablak mellett szokott aludni.
Még egy ugrás és ott állt előtte a szőlőlugas. Nem tévedett: ott pengették a furcsa kis lantot.
Most már oly erősen dobogott a szive, hogy a dobogása belevegyült abba a halk, mélabus
dalba, amelynek hallatára hangosan fel tudott volna zokogni. Még egy lépést tett előre, de itt egyszerre elhagyta a bátorsága. Hátha mégsem Azaldár volt, hanem egyike azoknak az oroszoknak, akik a gazdaságban voltak alkalmazva? De még akkor is, ha maga Azaldár volt, - nem volt-e hihetetlenül vakmerő és illetlen valami, amit müvelt?
Ettől a gondolattól annyira megijedt, hogy önkénytelenül hátralépett, még pedig egy félig el- rohadt deszkára, mint amilyenekkel a melegágyakat szokták betakarni. A deszka kettétörött és e pillanatban elhallgatott a zene is a lugasban. A következő másodpercben pedig már meg is jelent a lugas nyilásában egy tetőtől talpig fehérbe burkolt férfiu, kezében a lant, fején fekete prémkucsma - Azaldár.
Még egy másodperc és a sasszemü cserkesz tisztában volt vele, hogy mi és ki zavarja meg visszavonultságában.
- Henriette!
- Azaldár!
A harmadik másodpercben egymás karjaiba repült két titokzatos alak. A hold ekkor egy kis felhő mögé bujt, de még ugy vélte látni, hogy ott lent, a lugas előtt, egyetlen nagy csókban összeforrt két száj.
IV.
Páltornya, 19.., augusztus 10.
Édes fiam!
Már régebben érzem szükségét annak, hogy egyszer már magam is adjak Neked fe- lőlünk hirt és igy ma én irok Neked, Henriette helyett, aki ismét egész napra kiment a csépléshez, Bélapusztára, ahol még ma akarják befejezni a munkát. A leányodtól tudod, hogy a gazdaságot illetőleg minden a legnagyobb rendben folyik a megszokott meder- ben. Most látszik csak, hogy mily előrelátó voltál, amikor gondod volt rá, hogy a kis- lányod mindenbe beletanuljon!
A Bimbó tegnap reggelre üszőborjat ellett, délután pedig a traktorral volt valami baj, de Azaldár rövidesen ismét rendbehozta a gépet. Az egyik szelep el volt dugulva attól a rossz benzintől, amit legutóbb szállitottak. Azaldár különben vesz itatatóspapirt és maga fogja desztillálni a szeszt...! Amint látod, ez a fiu mindenre tud orvosságot és ma már oly nélkülözhetetlen Páltornyán, hogy el sem tudom képzelni, hogy mit kezdünk majd, ha ma-holnap mégis csak meg kell tőle válnunk.
Ez pedig, édes fiam, olyan eshetőség, amellyel, sajnos, számolnod kell, mert Azaldár - felmondott! Képzelem, mennyire meglep majd Téged ez a hir, de a fennforgó körül- mények között magam is belátom, hogy Azaldár nem maradhat többé Páltornyán.
Az történt, hogy Azaldár ma reggel beállitott hozzám és szokott komolysággal, kissé szertartásosan megkért, hallgatnám meg mondanivalóját. Azt gondoltam, hogy valami jelentéktelenebb dologról van szó, amelynek, mint rendesen, érdemenfelüli fontosságot tulajdonit, de azután feltünt, hogy abban a bizonyos fekete ünneplőruhában van, amelyet az utóbbi időben csak kimenőjekor szokott magára ölteni. Kezdtem sejteni, hogy valami baj van és hellyel kináltam meg, de ő meghajtotta magát és állva maradt.
- No, hát akkor csak beszéljen, kedvesem, - mondtam kiváncsian - mit tehetek magáért?
- Sokat, méltóságos báróné, - felelte ő szeliden. - Ha azt mondanám, hogy az életem boldogságáról van szó, - folytatta, - ezzel igazat mondanék ugyan, de még ez sem volna jogcim arra, hogy a méltóságos báróné kegyes jóindulatához folyamodjam. De még egy másik lény boldogsága is forog kockán, még pedig olyasvalakié, aki legközelebb áll a báróné és a báró ur szivéhez. Henriette baronesszt értem. Mi szeretjük egymást és egy- máséi akarunk lenni...
Szószerint irom le ezeket, nehogy félreértés legyen és nehogy azt hidd, hogy talán Minkáról van szó, akiről az utóbbi időben azt képzeltem, hogy Azaldárra kacsintgat. Ha nincs szék a hátam mögött, hát hanyattvágódom. Azt hittem, hogy vagy nem hallok jól, vagy hogy Azaldár, sorsa fölötti bánatában, hirtelenül meghibbant. Már körül is tekin- tettem, hogy s miként tudnék baj nélkül kijutni a szobámból, amikor besurrant Henriette is, és se szó, se beszéd, a nyakamba borul és rettenetesen elkezd zokogni. De aztán ő is elkezdi:
- Édes jó nagymama, minden ugy van, amint Azaldár, ez a drága, egyetlen, mondja!
Könyörüljön meg rajtunk és segitsen meg bennünket! Mert mi nem tudunk egymás nélkül élni!
Leültem, mert a térdeim elkezdtek remegni és szédültem. Eszembe jutott, hogy milyen könnyelmüen siklottunk át ezek fölött, amikor saját magunktól máris egyszer gondol- tunk erre a lehetőségre! És ime, amitől féltünk, vagy jobban mondva amitől nem féltünk, máról-holnapra bekövetkezett. Hogy ez miként történhetett? Ennek csak az Uristen a megmondhatója!
Én csak néztem és néztem és hallgattam őket, amint egymásba karolva, ott álltak előt- tem és kapacitálni igyekeztek engem. Hiába erőltettem meg a szegény eszemet, képtelen vagyok visszaidézni azokat az érveket, amelyeket felhoztak a maguk igaza mellett. Csak egyre emlékszem: állandóan hangsulyozták, hogy lehetetlen, hogy Azaldár továbbra is megmaradjon a házunknál az eddigi minőségben, valamint hogy ő azon lesz, hogy mielőbb olyan álláshoz jusson, amely lehetővé teszi, hogy szégyenkezés nélkül meg- kérhesse tőled Henriette kezét. Abban reménykedik, hogy Szergej utján talán ő is, rangjának és születésének megfelelőbb pozicióhoz jut az itteni udvarnál, de megpróbálja azt is, nem tud-e, régebbi összeköttetéseinél fogva, valamiképpen elhelyezkedni Uj- Törökországban, ahol rokonai is vannak. Ha jól értettem, egy ideig tolmácsi vagy efféle minőségben működött is már a bécsi török követségen, mielőtt erre a vidékre került.
Ezek persze mind lehetetlen ideák és megrémülök még az arra való gondolattól is, hogy a mi szegény kis Henriettünk ilyen vad népek közé kerülhetne, hárembe, tudom is én, vagy még tiz más fehércseléddel együtt!
Ki sem mondhatom, mennyire fáj a szivem, hogy kénytelen vagyok Téged, egyéb gondjaid közepette, ezzel a dologgal is zaklatni. De nem hallgathattam el előtted, ugyebár és Henriette is, Azaldár is külön megkértek, tudatnám Veled óhajukat már előre és támogatnám Nálad szivbeli ügyüket.
Nem akarok elébe vágni elhatározásodnak és a magam részéről másképpen képzeltem Henriette férjhezmenetelét, de bizonyos, hogy ha eltekintünk a szokatlan körülmé- nyektől és ha elfelejtjük, hogy mily idegen és távoleső számunkra Azaldár származása, hazája, multja, családja, ő mégis annyi tanujelét adta már eddig is életrevalóságának, tisztességének, ragaszkodásának, hogy nem szabad őt egyszerüen elutasitani kérelmé- vel. Henriette sem könnyü jellem ám és bizonyos, hogy ha már maga is tultette magát azokon a nehézségeken, amelyek egy ilyen házasság ellen szólnak, nem fog egy- könnyen lemondani az akaratáról. Itt kell valami megoldást találni.
Rajtam kivül még senkisem tud a dologról és minden feltünést elkerülendő, Azaldár csak a napokban hagyja el a házunkat és utazik Belgrádba. Maga is, amint már meg is irtam különben, lehetetlennek tartja, hogy - még ha el is lehetne titkolni az egészet a cselédség előtt - mindazok után, amik történtek, továbbra is egy fedél alatt maradjon, mostani minőségében, Henriettel.
Még csak egyre kérlek: ne haragudj a kislányodra! Szemrehányásokkal illetem önmaga- mat, hogy talán nem voltam eléggé körültekintő, de semmit sem láttam és a fiatalok arról biztositanak, hogy már igen régi dolog, ami már jóval előbb vette kezdetét, mint- hogy elutaztál.
Türelmetlenül várom a válaszodat és kérem az Egek Urát, segitene meg eltalálni a leg- helyesebb megoldást!
Teli gonddal, de változatlan nagy szeretettel csókol
anyád.
Budapest, 19.. augusztus 13.
Édes jó Anyám,
igaza van: kedves levelének tartalma nagyon meglepett, hogy ne mondjam: megsemmi- sitett. Nyomban vasutra akartam ülni, de vasárnap lévén, nem tudok lejelentkezni a rendőrségen, ezenkivül éppen holnap fontos tárgyalásom van az örökség miatt, szóval, el sem mozdulhatok innét. De ez talán szerencse is. Mert ha otthon vagyok, nem tudom, nem ragad-e el hirtelen természetem és nem teremtek-e olyan helyzetet, amelyet jóvátenni többé nem lehet.
Azt irja édesanyám, ne haragudjak Henriettre! Nem csekélység, amit tőlem kiván, de igyekszem tárgyilagosan megitélni gyermekem viselkedését. De akárhogyan is nézem a dolgot, bizonyos, hogy jó adag könnyelmüség kellett hozzá Henriette részéről, hogy a nála, nyilván már az első perctől kezdve meglévő vonzalom, fait accompli-vé fejlőd- hessen. Ez mutatja egyébként azt is, hogy nem volt semmi bizalma sem magához, sem énhozzám, mert ha idejében szól, akkor minden komolyabb nehézség nélkül megaka- dályozhattuk volna a bonyodalmakat. Azaldárt illetőleg pedig az a véleményem, hogy igen rutul és alattomosan élt vissza a helyzettel. De most már hiába minden rekriminálás és csak azt sajnálom, hogy valaha is megkönyörültem ezen az egész földönfutó népsé- gen, amidőn befogadtam a házamba!
Henriette tehát nem tud többé élni Azaldár nélkül! Nem akarom megvizsgálni, hogy mennyire komoly vagy megfontolt ez a kijelentés. Ha a leányom feleslegesnek tartotta, hogy tőlem tanácsot kérjen, még mielőtt maga határozott a sorsa fölött, akkor azt sem kivánhatja, hogy meggondolatlan lépése után a magam részéről mást is tartsak szem előtt, mint kizárólag a nevem, a családom becsületét. Ez a szempont pedig kötelessé- gemmé teszi, hogy mindenekelőtt tudakozódjam Azaldár voltaképeni kilétéről, viselt dolgairól, körülményeiről, amit eddig elmulasztottam, mert nem számolhattam komo- lyan azzal a lehetőséggel, hogy az inasom a - leányom kezére is pályázhatna.
Információimtól teszem függővé elhatározásomat. Hogy miként szerzem be őket, e pillanatban még nem tudom, de bizonyos, hogy nem lesz könnyü feladat. Addig is azonban magam is ragaszkodom hozzá, hogy Azaldár mielőbb hagyja el Páltornyát, Henriettetől pedig elvárom, hogy elhatározásomig megfékezi érzelmeit és legalább ki- felé óvja meg a decorumot.
Azaldár most már ne nyuljon hozzá se a benzinhez, se máshoz, hanem csak utazzék el Isten hirével Belgrádba vagy máshová. Legjobb szeretném, ha egyenesen a Kaukázusba váltaná meg a vasuti jegyét. Terveit illetőleg azonban nagyon téved, ha azt hiszi, hogy - udvari soffőrhöz is adnám a leányomat. Talán akad számára más foglalkozás is, ha az Égben csakugyan ugy határoztak volna, hogy báró Borrich Ádám veje lesz belőle!
Remélem, nem engedtétek meg a Bimbónak, hogy nyaldossa a borját, mert különben baj lesz a tejjel. Ha legközelebb irtok, tudassátok a bélapusztai cséplés kilónkénti ered- ményét.
Maradtam kézcsókolással, hálás fia
Ádám.
U. i. Ne mutassa meg kérem Henriettenek ezt a levelet. Amint utólag látom, keményeb- ben irtam, mint ahogyan akartam. Mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, de idővel talán meg tudok neki bocsátani, meg, hogy ne veszitse el a fejét, mert, amennyire tudok, akarok rajta segiteni.
Fenti.
Azalatt, hogy ez a levélváltás történt, Henriette és - látszólag Azaldár is - valami keveset törődött azzal, hogy mekkora hullámokat vert fel az ő ügyük két más embernek a lelkében és különösen a fiatal leány meg sem birta volna érteni, hogy a nagyanyja és az apja nem osztoznának a boldogságában. Hisz mindig annyira szerették, kényeztették, mindig csak ő állt az érdeklődésük központjában, ugy hogy néha az volt az érzése, hogy ez talán még nénje, Adrienne rovására is megy!
Ha vigyáztak is arra, hogy kifelé megtartsák az eddigi határokat - (Azaldár azalatt a néhány nap alatt, amit még Páltornyán töltött, épugy végezte a szolgálatot, mint eddig) -, mégis egészen más volt a helyzet közöttük, mint azelőtt és még a jó nagymamának most már hatványozott ellenőrzését is könnyü szerrel sikerült kijátszaniok, hisz özv. Borrichné öreg volt, nem lehetett állandóan a nyomukban. Annyi elrejtett szoba, folyosó, zug volt a kas- télyban, annyi pompás, csendes helye a parknak, hogy egész sereg kémre lett volna szükség Henriette őrzésére. De a gazdaság sem maradhatott - gazda nélkül, s igy minden óvatossági rendszabály illuzorissá vált. A szerelmesek alaposan ki is használtak minden lehetőséget, csak a holdvilágos éjszakákról kellett lemondaniok, mert abból aztán a nagymama már nem engedett, hogy Henriette nála ne aludjék, lent, az első emeleten.
De ezek a szép napok is elteltek és megérkezett a bucsu pillanata. Borrich üzenete, amelyen az öreg dáma még enyhitett is kicsit, megkönnyitette Henriette fájdalmát és tele a legszebb reményekkel, bizalommal nézett a jövőbe. Hiszen talán nemsokára látják viszont egymást és akkor talán el sem kell menniök Páltornyáról!
Azaldár nagyon komoly volt és még szertartásosabb, mint rendesen. Már a cselédekre való tekintettel, akik testületileg kiálltak a kapu elé, hogy ők is bucsuztassák a derék cserkeszt, a szegény herceget, aki nem szégyelte az ő kenyerüket, s akit mindannyian nagyon megsze- rettek. És ez a nagy nyilvánosság fájt talán legjobban a bucsu pillanatában Henriettenek, mert nem borulhatott a nyakába a szerelmesének, mint ahogyan szive szerint kivánta.
Megküzdve a könnyek áradatával, visszafordult tehát és fellopódzott a toronyszobába, ahonnan nemcsak sóvárgó tekintetével, hanem érzelmeinek egész hevével is követte a poros országuton Azaldárnak mindjobban eltávolodó alakját. És amikor már nem látta, térdre borult és imádkozott.
V.
Borrich hiába törte az eszét, miként szerezhetné meg azokat az adatokat, amelyek arra kellet- tek neki, hogy nyugodt lelkiismerettel hozzáadhassa a leányát Azaldárhoz, aki, ha egyébként nagyon mégis kedvelte, mégis csak vadidegen ember volt. Megnehezitette a feladatát az is, hogy senkit sem akart beavatni Henriette regényébe. Ő legalább igy tartotta és már előre is röstelkedett, ha arra gondolt, hogy - amennyiben csakugyan lenne ebből a házasságból valami, - kénytelen lesz tudatni a barátaival, rokonaival, hogy az ő, Borrich Ádám leánya férjhez megy valami exotikus herceghez!
Hosszu töprengés után eszébe jutott, hogy egyik atyjafiának, Berzenkey Lászlónak a veje a külügyminisztériumban szolgál. Valószinünek látszott, hogy odafenn a Várban talán mégis csak utbaigazithatnák abban a tekintetben, hogy kihez kellene információért fordulnia? Át is rándult Budára, ahol fiatal rokonának előadta a dolgot, természetesen óvatosan kerülve min- dent, amiből a másik még csak sejthette volna is, hogy miért van szüksége ezekre az adatokra.
A miniszteri titkár szeretetreméltóan fogadta, de bizony nem igen tudott tanácsot.
- Ezek az oroszok elárasztották a világot, nekünk is elég bajunk van velök, - mondta, kicsit fontoskodva, ami egyébként hozzátartozik ahhoz, hogy valakiből idővel hasznavehető diplomata legyen. Budapest is tele van orosszal és ezek közül is minden második hercegnek mondja magát. De cserkesz? Tudtommal egy sincs közöttük. Azonban feltétlenül fogok érdeklődni a dolog iránt. Van itt az ugynevezett cári kormánynak egy hivatalos képviselője, - hátha ő tud tanácsot?
Meg kell hagyni, hogy ez a fiatalember vagy még nem volt vérbeli bürokrata, vagy pedig, amikor erre a pályára lépett, fogadalmat tett, hogy szakit a régi hagyományokkal, mert már másnap arról értesitette Borrichot, hogy a cári ügyvivőségen, ahol személyesen eljárt, nem tartják kizártnak, hogy egy Azaldár Temirga bey nevü egyén annak idején tényleg szolgált a császári orosz hadseregben, ellenben semmiféle jegyzékük, névtáruk nincsen, amelyből ezt meg is lehetne állapitani. A név, szerintük feltétlenül cserkesz nemzetiségre vall és jóhang- zásu, a hercegi cimet viszont sok cserkesz tiszt használta, ami ellen a császári udvarnagyi hivatal ugyan nem emelt kifogást, de elvileg függőben tartotta az erre való jogosultság kérdését.
Ez az információ, amelynek az volt az egyetlen értéke, hogy nem váratott magára sokáig, tehát érdemben semmivel sem vitte előbbre a dolgot és Borrichnak más irányban kellett keresnie a maga elé tüzött feladat megoldását.
Mégegyszer elővette édesanyja levelét és csak most akadt meg a szeme azon, hogy Azaldár valamikor tolmácsi vagy hasonló minőségben működött a bécsi török követségen is. Hogy ez eddigelé egészen elkerülte a figyelmét! Nem habozott sokáig és mivel egyéb ügyei nem tették szükségessé a Pesten való maradását, legalább a legközelebbi napokban nem, megszerezte az osztrák vizumot és Bécsbe utazott, ahol első utja nem is a férjnél lévő leányához, hanem egye- nesen a török követségre vitte.
Itt nagy előzékenységgel fogadták és Mehemed ben Omár effendi követségi tanácsos sok figyelemmel hallgatta végig a kérelmét.
- Nagyon megszerettük ezt a fiut, - igy fejezte be Borrich meglehetősen körülményes előadását, és ha tudnék róla jó információkat szerezni, hát bizony szivesen foglalkoztatnám más, a születésének, műveltségének jobban megfelelő hatáskörben is...
