A GYÓGYÍTÓ APOLLÓN SZOLGÁLATÁBAN
Makhaón életének története
Közreadja: Bige Szabolcs Csaba
GIATROSZ AGROTIKOSZ:
A GYÓGYÍTÓ APOLLÓN SZOL- GÁLATÁBAN
Makhaón életének története
Közreadja: Bige Szabolcs Csaba
ISBN: 978-963-89850-1-9
Felelős kiadó: Info-Szponzor Kft., Paks, 2013
Heinrich úr, a kincsvadász ásatásokat végzet Orkhomenosz nevű boiótiai város mellet, s ot egy ókori szentélyre bukkant.
Ebben a szentélyben rengeteg áldozati ajándékot találtak, kö- zöttük elég értékeseket is ahhoz, hogy megérje a fáradságot. Mi- vel Zeusz lányai tiszteletére emelték a szentélyt, főként női ék- szerek és használati tárgyak kertültek elő. Az egyik munkás egy ledöntöt szobor alat sűrűn teleírt papirusz lapokat talált. Egész köteggel. Éppen tűzre akarta vetni, mint haszontalan dolgot, mi- kor Heinrich úr megláta és magához vete a régi időkből szár- mazó, egyiptominak látszó írással telerót lapokat. Legnagyobb meglepetésére azonban, nem egyiptomi írást tartalmaztak, ha- nem a föníciaihoz hasonló jeleket. Azonnal felismerte a lelet pá- ratlan értékét, és ahogy hazaérkezet zsákmányával, szakértők segítségét kérte az írás megfejtéséhez. Kidertült, hogy a 24 tagú betűsorból álló, korai görög írással késztültek. Ez az írás nagyon hasonlít a föníciaihoz, azzal a ktülönbséggel, hogy míg az nem je- löli a magánhangzókat, a korai görög igen.
Ezeknek a papirusz lapoknak a tartalmát adom most közre, természetesen az eredeti szöveg megfelelő adaptálásával, mai nyelvhasználatunkhoz igazítva.
Íme, Makhaón így meséli el sorsát. Átadom neki a szót.
GIATROSZ AGROTIKOSZ
Régi történetet adok most elő. Abból az időből, mikor az is- tenek gyakran látogatak a földre, és nem veteték meg a földi örömöket. Az Olümposz tetején levő lakhelyükről leszállva sokszor bonyolódtak szerelmi viszonyba halandókkal. Bármer- re is jársz az achájok, iónok vagy dórok földjén, mindenüt ta- lálkozhatsz ennek emlékére emelt szentélyekkel. Legtöbbjük romos állapotban tűri az időjárás viszontagságait, mert aki emelte már Kharón segítségével rég megérkezet az alvilágba és Hadész vendégszeretetét élvezi. Utódai pedig nem gondoz- zák ezeket a szentélyeket, sőt szívesen meg is feledkeznének az istenek földi látogatásáról. Senki sem boldog atól, hogy csa- ládjában ilyen frigyből származó rokon jelenik meg. Nem is beszélve az örökösödésnél keletkezet bonyodalmakról. Még az időközben híresé-hírhedté vált rokon sem örvend valami nagy megbecsülésnek a családon belül.
Saját életem is példa arra, hogy helyesen ítélem meg a dol- gokat.
Atyám maga is félistenként élte kalandos életét, de sok örömben nem részesült. Sikerei, ha voltak is, végül mindig el- lene fordultak.
Ő maga Apollón istentől származónak hite magát. Úgy vél- te, ha sorsa néha jobbra fordult, vagy valamilyen veszedelem- től megszabadult neki, az istennek kell köszönetet mondania.
Reggelenként, ha Phoibosz az égen megjelent nem mulasztota el ünnepélyesen köszönteni. Ezt a szokását a legnagyobb nyo- morúságok közepete is megőrizte. Lehet ez segítete kilábolni a bajokból.
Földi élete folyamán a legnagyobbakkal került kapcsolatba, de ez sem hozot neki szerencsét. Kihasználták jóhiszeműsé- gét, megcsalták, kifosztoták, meggyötörték testileg-lelkileg.
Nevelőjét, a tudós kentaurt, Kheirón nevezetűt meggyilkolták, állítólag véletlen baleset következtében. A királyok, vagy fő- emberek, akiken isteni tudásával segítet, halálát tervezték. Az
istenek is megcsalták: midőn a tőlük kapot hatalmánál fogva földi halandókat a haláltól megszabadítot, Zeusz villámaival agyonsújtota. Igaz később felvite Olympos hegyére, és ked- venc állatát, a kígyót az égboltra helyezte Kígyótartó néven, de ez a tényeken nem sokat változtat.
Anyám, Épióné szelíd asszony volt, és sokat tűrt a sors mos- tohasága miat, és habár neve „enyhet hozó”- ként él az embe- rek emlékezetében, szerintem inkább a „bajok elviselője” név illet volna hozzá. Való igaz, hogy megértő szelídsége sok em- bernek enyhítete fájdalmát. Nekünk, gyermekeinek is azt ta- nítota: a megértés, az együtérzés többet segít a szenvedőkön, mint a legtöbb főzet, ásvány vagy gyanús ráolvasás.
Atyám állandóan az útját járta, tanult, tanítot, gyógyítot, kezelt, kötözöt, operált, ahogy a helyzet megkívánta. Sokszor hetekig, hónapokig visszatartoták dolgai. Máskor a hatalma- sok tartoták fogva. Magam is megtapasztaltam ennek az élet- nek, az orvos életének minden örömét és nyomorúságát.
Távol álljon tőlem, hogy a panasz szavait hallassam, de jól gondoljátok meg, mielőt elkötelezitek magatokat Apollónak, a gyógyítónak, és Aszklépiosznak, az orvosnak. Tudjátok meg, rögös ez az út, tele csalódással, fáradalmakkal, mellőzéssel, ke- vés javadalmazással. De mikor segítetél valakin, amikor meg- szabadítotad kínjaitól és visszaadtad egészségét, közel érzed magad az istenekhez. Ha esküdet betartod, hogy csalárd dol- gokra nem használod tudásodat, álmod nyugodt lesz.
Engem atyám példája és elhivatotságom vezetet erre az út- ra, akárcsak testvérimet is. Ők a következők: Podaleiriosz a belső bajok jeles ismerője, Panakeia húgom mindenfajta növé- nyi gyógyszer tudója, Hygieia a jóságos, a jó egészség megőr- zésének védelmezője, Iaszó, Ianiszkosz és Iatrosz is a gyógyítás mestereiként váltak ismerté.
I. fejezet
„...s meghintete tudósan az írral, az enyhet-adóval, me- lyet még apjának adot Kheirón, a segítő.” (Homérosz)
Mindannyian atyám rövid ithon töltöt idejének vagyunk emlékezetes következményei. Mi heten maradtunk életben az istenek kegyének köszönhetően, de mindannyian messze sod- ródtunk szülőföldünktől.
Testvéreim sorsát nem volt alkalmam híven követni annyira lekötöt a sajátom. El is szakadtunk egymástól hosszú évekre, évtizedekre.
Az Epidaurosz melleti Apolló szentélye volt atyám kedvelt helye, hisz it születet nem messze, az olajfa ligeten túl a ki- rály palotájában. Egyesek azonban azt állítják, hogy a király csak Apollón isten parancsára fogadta be házába, mint kicsi csecsemőt. It növekedet a dajkák és szolgák gondjaira bízva, s mikor már értelme nyiladozni kezdet, kiküldték a hegyre a pásztorok közé, tanulja meg azok mesterségét. Ot élt egy da- rabig, de az istenek, vagy a sors másképp rendelkeztek.
Atyám már zsenge gyermek korában vonzódot a szenvedő, beteg lényekhez. Ápolgata, gyógyítgata őket. Ha egy sérült kutyát, vagy macskát látot, addig simogata, ápolgata, etete- itata őket, amíg meggyógyultak. Kint a pásztorok világába in- kább ilyesmivel töltöte idejét, mint a jószág terelgetésével. A pásztorok közt hamarosan híre ment különös kedvtelésének, és kezdték elhozni hozzá beteg, vagy sérült állataikat. Kíván- csiak voltak, mit tesz. S mikor láták, hogy gondoskodása meg- hozta gyümölcsét, meglepetésüknek így adtak kifejezést:
– Apollón kegyeltje, a Napisten gyermeke!
Ebbe a kijelentésbe az is belejátszhatot, hogy göndör arany- szőke fürtök borultak vállaira.
Híre messzebb is eljuthatot, mert egyik nap megjelent a ne- ves bajnok Héraklész barátja, a bölcs kentaur Kheirón, aki Pél- ion hegyén élt a távoli Tesszália partjainál. Hatalmas csődör hátán lovagolva érkezet, mintegy igazolva „kentaur” voltát.
A kentaurok tulajdonképpen a mesék hőseiként éltek a gö- rögök képzeletvilágában. It az ionok földjén is tartota magát a hit, különösen az öregek körében, hogy azok gonosz lények, akik elrabolják az emberek lányait. Atyám idején nem éltek már sem Tesszália, sem Hellász más vidékein, csupán az elne- vezés maradt fenn, azokra vonatkoztatva, akik lóháton járták az országot, és terelgeték marhacsordáikat. Ezek a pásztorok azt tartoták magukról, hogy őseik nagy füves pusztákon éltek, ahol nyáron nagy a forróság, de télen fagyos szelek uralkod- nak és az emberek állatbőrökbe burkolóznak a hideg ellen. Az emberek húson és tejen élnek. Fegyvereik pedig keményebbek a bronznál. De ezt senki sem hite el nekik.
Gyermekfejjel sokszor kértem atyámat, meséljen a kentau- rokról, s a híres-nevezetes Kheirónról. Elmondta, hogy amit tud, azt öreg szolgáktól hallota, s a mesék, mondák világához tartoznak inkább, mint a valósághoz. A róluk szóló történetek a régi világ emlékeit őrzik, amikor még az emberek is közelebb álltak a természethez, az állatokhoz, a fákhoz, folyókhoz, ami- kor még nimfák népesíteték be a hegyeket, völgyeket, barlan- gokat, ligeteket, patakokat és folyókat, és szatírok furulyáztak az erdők mélyén.
Kheirón bölcsessége mellet sokoldalú ember hírében állt.
Jártas lévén sok tudományban, az építészetben, zenében, a fémművességben és orvostudományban, rábízták Krétheusz unokájának Iaszon királyfnak a nevelését is, mivel nagybáty- ja, aki atyját a trónról elűzte, életére tört. Meg sok más, később nagy hírre szert tet hős nevelését is. Most azért jöt, hogy egy sugallat hatására, magával vigye a gyermeket, akit az istenek arra szemeltek ki, hogy a szenvedők, a betegek gyógyítója le- gyen, és tapasztalatait, tudását adja át neki, hogy megtanítsa, milyen erők rejtőznek a füvekben-fákban, hogyan kell a sebe-
sülteket ápolni, akik vagy a harcokban kaptak sebeket, vagy a vadállatokkal vívot küzdelemben szerezték sérüléseiket.
Évekig tartot az alapos nevelés, oktatás. Ezen idő alat atyám megtanulta Kheirontól a mének, kancák, és más lábas- jószág gondozását, a növényeket, füveket, melyek enyhet ad- nak, gyógyítanak, de ölnek is, megtanulta, mikor kell azokat gyűjteni, szárítani, tárolni és hogyan kell elkészíteni, akár fő- zetnek, akár borogatásnak.
Az előkelő achájok, iónok vagy dórok szívesen elfogadták állataik gyógyításában elért eredményeit, de az emberek be- tegségei alkalmával, jobban bíztak az istenek segítségében és a papok fohászaiban. A szolgák, rabok és más szegényebb sorsú- ak ellenben gyakran felkeresték. Nem volt elég tehetségük ál- dozatot bemutatni az isteneknek, vagy megfzetni a papokat.
Elláta őket Kheirón gyógyfüvekkel, varázsitalokkal, minden ellenszolgáltatás nélkül.
A mének megzabolázására, megülésére is megtanítota atyá- mat Kheirón, ami később vándorlási során hasznos ismeretnek bizonyult.
A tanuló éveknek a „kentaur” halála vetet véget.
Mikor északi vad hordák támadtak a thesszaloszok népére, Kheirón oldalán a híres hős Héraklész is részt vet a védelem- ben. Sikerült is visszaverni a rablótámadást és Kheirón néhány társával a lovas menekülők után eredt, Héraklész is hatalmas íjából messzeröptű vesszőt küldöt utánuk. A mérgezet nyíl azonban célt tévesztet, és megsebezte Kheirón lábát.
Retenetes, emberfeleti fájdalmak, kínok fogták el. Hiába próbált atyám rajta segíteni, nem volt földi erő, ami csillapítani tudta volna szenvedéseit. Látva a balesetet Héraklész is odafu- tot barátjához, de hiába próbálta a sebet kivéreztetni, ő sem tudot segíteni.
– Jöjj, bárkáddal Kharón! Siess, vigyél át a Sztüx vizén, Ha- dész már vár reám! – így kiáltot a „kentaur” és lelke az ár- nyak birodalmába távozot.
Atyám ezek után már nem volt miért maradjon a thesszalo- szok földjén, bár Kharikló – Kheirón felesége – marasztalta, és ígérte: ő is lenne, mit megtanítson a régi idők tudományából a tanítványnak. Mégsem maradt, hanem inkább hajóra szállt Pé- lion partjainál, és kalandos tengeri út után Egyiptom földjére került. It hosszú éveket töltöt tanulással. Úgy mondják, az egyiptomi gyógyító papok felismerték tehetségét, rátermetsé- gét és szívesen oktaták sok ezeréves tudományukra. Megtaní- toták a szent ráolvasásokra éppen úgy, mint a titkos műtétek- re, melyeket az emberi koponyán hajtotak végre, hogy eltávo- lítsák onnan is a rosszat. Arra is megtanítoták, hogy a varázs- latok semmit nem érnek, ha nincs mögötük igazi tudás, ha nincs mögötük a természet törvényeinek ismerete. A hiszé- keny ember jobban bízik a varázslatokban, mint a gyógyfüvek erejében. Tegyünk hát kedvére, de itassuk meg a jó hatású fő- zetel is, mondván, ez is a varázslat része! Én magam nem is tudom, igazuk van-e az egyiptomi papoknak, vagy nem, de azt tudom, hogy az emberi butaságot, hiszékenységet és konoksá- got nagyon nehéz legyőzni.
Tíz évnél is több idő után tudot csak visszatérni szülőföldjé- re atyám, de hírneve megelőzte. Az Epidaurosz melleti Apol- lón templom papjai szívesen fogadták, a király – aki már meg- öregedet és maga is istápolásra szorult – kegyesen megenged- te, hogy a szentély tövében telepedjen le. Kőházat emeltetet lakásul, valamint egy nagy hálóteremet, az enkoimitiria nevűt.
It pihentek a betegek, várva gyógyulásukra, mialat az Apol- lón-papok áldozatot mutatak be az istennek, és a szenvedők könyörgéseit tolmácsolták. A közelben levő gyógyforrások vize is hatékonyan segítete a gyógyulást. Külön szertartása volt a gyógyvizek használatának áldozatok bemutatásával és Apollónhoz intézet könyörgésekkel. Hogy melyik volt hatáso- sabb, a megfelelően adagolt gyógyvíz, vagy a papok hókuszpó-
kusza, nehéz lenne kideríteni, bár én hajlok arra, hogy csak a természet erejében higgyek.
Atyám sem ajándékot, sem semmilyen más fzetséget nem fogadot el. Őt a király és a papok láták el minden szükséges- sel. A palotában étkezet és mikor megnősült és gyermekei születek, azok is ugyan ilyen ellátásban részesültek. Testvére- immel naponta felmentünk a palotába, nem csak az étkezések idején, és együt játszotunk az otani gyerekekkel. A játék ál- talában verekedésekből állt. Harci játékokból. Ezekben elég gyenge voltam, és inkább néző maradtam, mint részvevő. Csú- foltak is eleget emiat, de amikor sérülésekre került sok, kiál- tozva hívtak:
– Gyere, Makhaón, te vagy az orvos. Gyere, hívd az istene- ket, segítsenek! Vagy segíts te, ha tudsz!
Az ilyen játékba szívesen belementem, és a papokat utánoz- va mindenféle hókuszpókusszal szórakoztatam a társaimat, vagy keskenyre hasítot rongyokkal körbetekertem kezü- ket-lábukat, mintha sebeket ápolnék. A többiek nevetve bíz- taták ügyködésemet, és egy kicsit csodálták rátermet mozdu- lataimat. Sokszor azonban rávetek a fakardokkal, pajzsokkal való hadakozásra, de annak mindig menekülés let a vége.
A király maga sokszor vete igénybe a szentély és atyám szolgálatait, s ahogy teltek az évek, mind gyakrabban. Végül ő is megtért őseihez, és utána legkisebb fa követe a trónon. A nagyobbakat elemésztete a kór vagy a bor mértéktelen élveze- te.
A papok hatalmának, és gazdagságának növekedése az új ki- rályt aggodalommal töltöte el. Irányunkban továbbra is barát- ságosnak, kegyesnek mutatkozot, de a templom befolyását a környék lakosaira rossz szemmel nézte és minden módon pró- bálta csökkenteni, akadályozni. Kezdte ellenőrizni az Epidau- rosz területére érkezőket, legyenek azok kereskedők, vándo- rok, vagy gyógyulást keresők. Ezt pedig a papok nehezmé- nyezték.
Így dúlt közötük a néma háború.
Látva, hogy mennyire érzékenyen érint az emberek, állatok szenvedése, atyám odaadóan oktatot tudományára, és azt ter- vezte, engem is elküld a távoli Egyiptomba még több tudást és tapasztalatot szerezni. Lelkesen és izgatotan készültem az ígért utazásra. Nagy kalandnak gondoltam ifú fejjel, s hogy mi let belőle, majd elmondom, ha eljön az ideje. Addig még sok minden történt nálunk. Jó is, rossz is. Testvéreim, ahogy csepe- redtek, ízelítőt kaptak a gyógyítás tudományából, s annak azt a részét sajátítoták el alaposabban, amelyikhez természetük alapján jobban vonzódtak. Magam részéről leginkább a sebek, sérülések, törések gyógyítása terén szorgoskodtam.
– Ha háborúra, harcokra kerül a sor, meglátjátok, Makhaón megbecsülést szerez magának a baszileuszok körében, ha gyorsan visszaküldi a harcosokat Árész szolgálatára! – mon- dogaták, aki láták ügyességemet.
Büszkeség töltöte el szívemet hallva az ilyen szavakat.
– Ő is Apollón kegyeltje, akár az apja – fűzték még hozzá.
Ezt a kijelentést már gyerek fejjel is kissé kételkedve fogad- tam. Hisz az isten nem csak kegyes és gyógyító, hanem ke- gyetlen és halálhozó is. Nem csak a költők és dalnokok pártfo- gója, hanem a kétértelmű jóslás istene is. Egyszer is, ha meg- hallgatjátok Püthia jóslatát, igazat adtok nekem. És bár igaz, hogy ő a Tündöklő, de a Messzelövő is. Tudjuk, hogy Ezüst íja sokszor küld halált az emberekre, de ő maga álságosan elfor- dítja tekintetét a halál beszennyező közelségétől. Ő nem érint- kezik sem a földdel, sem az alvilággal, de sok halandót ajándé- koz meg szerelmével. Mégis ő a legkedveltebb isten a hellének közöt, éljenek a világ bármely sarkában. Az sem véletlen, hogy a mellékneve Phoibosz, ami annyit tesz: ragyogó, de pusztítót is jelent. A nap sem pusztán, mint tudjuk, áldást su- gároz alá; a napmeleg gyilkolni is tud, szárazságot és járványt hoz, perzselő sugarai rögtöni halált okoznak.
De hát ilyen az emberi szellem is it hellén földön: a szellem világossága, nemes szabadsága azt jelenti, hogy élesen tud kü- lönbséget tenni érték és talmi csillogás közöt. A görög szellem tudja, mi az, amivel szemben odaadó, áhítatos tiszteletel köze- líthet és mi az, amit el kell vetnie, ami ellen küzdenie kell, mint az ezüstíjas Apollón. Így van ez a zenével is. A húros, pengetős hangszerek tiszta hangja, zengése kedves a Napistennek és a görög fülnek, de a fuvolák lágysága sértő, keleti hangzása in- kább illik Dionüszosz világához, aki körül a szatírok lejtenek buja táncot.
Mégis, minden gyanakvásom és kételyem ellenére, én is ot éltem, és gyűjtögetem a hasznos ismereteket Apollón árnyé- kában, atyám – aki az isten természetes fának tartota magát és halhatatlanságra vágyot –, valamint a papok irányítása mellet.
Huszadik évemet alig töltötem be, mikor saját lábamra állni kényszerültem.
Iaszon, akit atyám még Tesszáliából ismert, – akit úgyszin- tén Apollón kegyeltjének tartotak jó szíve miat –, gyönyörű hajót ácsoltatot a Pélion hegyén nőt fenyőkből. Ötven jó eve- zősnek biztosítotak helyet benne és orrát olyan kemény tölgy- fából készíteték, hogy minden viharnak ellenállhasson, és olyan szépen faragták ki a hajóépítő mesterek, hogy szinte megszólalt. Iaszont jó szíve sodorta bajba. Vadászatból igyeke- zet éppen hazafelé, mikor heves zápor támadt, hogy alig tu- dot a megáradt patakokon átvergődni. Pedig sietni szeretet volna, hiszen Peliasz, a király lakomára hívata, melyet a ten- ger hatalmas urának, Poszeidón istennek a tiszteletére tartot- tak. Mikor az ifú a folyóhoz kiért, annak partján töpörödöt anyóka ácsorgot. Iaszon megpillantva az ijedt teremtést, szó nélkül segítségére sietet és kérésére átvite a haragosan zúgó folyón a túlsó partra, majd visszatérve sietősen folytata útját.
Már a palota közelében járt, mikor észrevete, hogy a folyó el- sodorta egyik saruját. Megkeresni már nem volt sem ideje, sem értelme. Mikor a király megláta mezítláb a palotába lépni,
retenetesen megharagudot. Régi kellemetlen tartalmú jósla- tot jutatot eszébe, miszerint egy, saruját csak egyik lábán vi- selő férf a vesztére tör. Kikergete Iaszont a palotából, sőt még annak környékéről is. El is távozot, de bosszút forralt a szívé- ben és összeállt több elégedetlen ifúval, akikkel elhatározták, elhajóznak a görög partoktól távoli vidékre Héliosz égi útját követve, mivel hírét veték, hogy azokon a messzi vidékeken, ahol a Napisten ragyogó fogatán száguldva feltűnik a láthatár mögül, aranyban gazdag földek vannak. Megépíteték a nagy hajót és elhívták az összes ismert híres kalandort, hőst a vállal- kozásukra. Többek közöt atyámat is, legyen, aki majd gondos- kodik a sebesültekről. Bölcs előrelátás.
Céljuk a háborgó, dühöst tenger távoli partján elterülő aranyban bővelkedő föld volt, mely égígérő hegyek lábánál fekszik. It volt a sziklákhoz láncolva Prométheusz büntetés- ből, mert a tüzet ellopta az Olimposzról, és az embereket meg is tanítota annak használatára. De ez már régi történet, ha egyáltalán igaz.
Sikeresen végződöt a vállalkozás, és kincsekkel gazdagon tértek vissza hazájukba a kalandorok. Iaszon elrabolta még a király lányát is, akit útközben feleségül vet, ne kelljen vissza- küldenie, ha apja utólag követeli. Elhozták állítólag az arany- gyapjút is, de lehet ez csak olyan mondás, amivel kifejezik azt a mérhetetlen kincset, amit Kolkhisz földjén összeraboltak.
Ezeket a kalandokat meghallgathatjátok a lakomákon, vagy az esti tűz mellet. Maguk a részvevők is mesélik szélté- ben-hosszában, de lantpengetés kíséretében a vándor dalnokok is éneklik, ha borral jól megöntözitek torkukat. Hogy a mesék- ben mennyi az igaz, és mennyit toldtak hozzá a mesélők, vagy a dalnokok, döntsétek el magatok. Annyit azonban kijelenthe- tek, hogy szebben hangzanak a csodás történetek az igaziak- nál. És szívesebben hisszük azt, hogy ellenfeleink, ellenségeink sikerei az istenek közbenjárásának köszönhető, míg a magun- kéi saját rátermetségünknek.
Hazafelé tartot atyám a küldetésből, ahol olyan sikeresen ápolta, gyógyítota a helléneket, hogy senki közülük nem ve- szet oda. Hiába várta Hadész az újabb érkezőket! Már földünk határánál járt atyám, mikor hatalmas vihar tört ki. A zuhogó eső elől Zeusz szent fája, egy dúslombú tölgyfa alá húzódot.
De hiába bújt el az eső elől, egy villám belecsapot a fába, és atyám ot lelte halálát.
Azt mondták később és főként a papok, hogy Zeusz bosszúja érte utol, mert elorozta tudományával az alvilágtól a halandók egy részét.
A templom és az enkoimitiria orvos nélkül maradt. A papok ezt nem hagyhaták, és mivel én voltam a legidősebb a testvé- rek közül és a leggyakorlotabb is, engem kértek fel, visszauta- síthatatlan módon – ehhez nagyon jól értetek – vegyem át atyám helyét, úgy, hogy az egyszerű nép ne sejtsen semmit.
Ezért az ő ruháit, köntösét kellet magamra öltenem. Nem volt ez kedvemre, de nem tehetem semmit a papok ellenében.
Ez az állapot addig tartot, ameddig híre nem jöt, hogy egy Alexandrosz nevű frígiai ifú visszaélve a vendégbarátsággal, kirabolta Menelaosz király palotáját, sőt még annak feleségét is elszöktete, és azt állítota magáról, hogy királyi sarj, misze- rint ő tulajdonképpen Párisz királyf. Ez bizony rablás volt a javából. Nem is hite senki, hogy királyf lenne, hanem csak egy tolvaj, aki kihasználta vendéglátója bizalmát, és társaival elorozta annak vagyonát és asszonyát. Az Atreusz-rokonság sürgősen legénységet toborzot a harci gályákhoz és a rabló nyomába eredt. Annak azonban már több napos előnye volt, de így is üldözőbe veték. A szigetek közt az ot lakók pontos útmutatással szolgáltak az üldözőknek, mivel ők is haragudtak a zsákmányszerző rablóra. Mindannyian rossz néven veték az aljas tetet, és úgy segíteték az üldözőket, ahogy tudták: éle- lemmel, ivóvízzel, jó tanáccsal. Arra gondoltak, hogy akár ők maguk is áldozatául eshetek volna a latornak. Mégis kicsú- szot a markukból a szökevény, aki végül Priámosz királynál menedékre talált.
Az egész görögök lakta föld felháborodot ekkora gazember- ségen. Elsősorban persze az Atreidák, az achájok, és a szövet- séges, szomszédos, vagy baráti baszileuszok.
Menelaosz testvére, Agamemnón – Mükéné ura –, állt az ügy élére. A hellének körében ő, Agamemnón örvendet a leg- nagyobb tekintélynek hatalmánál és gazdagságánál fogva. A város gazdagsága és ereje régidő óta töretlen fénnyel ragyo- got. Falait, úgy mondják, az istenek parancsára a küklopszok építeték. Bár én magam soha nem találkoztam a küklopszok közül eggyel sem, és nem is hiszem, hogy valaha léteztek vol- na, de azt el kell ismernem, hogy nagy erejük kellet azoknak lenniük, akik ezeket a falakat emelték. Az is biztos, hogy ami- kor az achájok a várat elfoglalták, a falak már álltak.
A nagy király hírnököket menesztet a többi királyhoz, ba- szileuszhoz azzal az üzenetel, hogy csatlakozzanak hozzá, gaz- dag zsákmány ígéretével csalogatva a bizonytalankodókat és fenyegetésekkel bírva jobb belátásra a húzódozókat.
Hozzánk, a palotába is érkezet Agamemnóntól egy küldöt és nem is akárki! Maga a király egyetlen fa jöt hadba szólíta- ni Epidaurosz királyát és népét. Napokig tartó lakomával ün- nepelték a királyi vendég látogatását, és jó királyunk jelentős sereget állítot Agamemnón rendelkezésére, melynek vezetését maga vállalta. Engem maga mellé rendelt, kísérjem el a hábo- rúba és legyek az achájok segítségére, ha a csatában sebet kap- nak. A szentélyt és a gyógyhelyet, oszlopcsarnokaival, és ven- dégházaival egyetemben anyám és testvéreim gondjaira bízta, akik már maguk is komoly tudást szereztek a gyógyítás tudo- mányának különböző ágaiban. A papoknak is megígérte, ha hűségesen gondját viselik Apollón templomának és a gyógy- forrásoknak, részt kapnak a zsákmányból, mikor hazatér.
Mindenki gyors sikerre számítot, senki nem számolt a ne- hézségekkel, a tenger kiszámíthatatlanságával és az ellenség erejével. Könnyű zsákmánynak ígérkezet Priámosz városának és környékének feldúlása, kifosztása.
Öt pompásan felszerelt hajót indítot útnak királyunk, Kek- ropsz, aki magát Atika első királytól származtata.
A hajókon negyven evezős számára készült hely és még ennyi harcos is elfért a kormányos és a vezérek mellet. Ez a negyven harcos cserélte az evezőknél dolgozókat, mikor azok pihentek. Mind a nyolcvan embernek megfelelő fegyverek biz- tosítoták a harcban a helytállást.
Így érkeztünk meg minden baj nélkül a gyülekezésre kijelölt helyre, a Boiótia partján épült Aulisz kikötőjébe.
A város előti síkon rendeztek szárazföldi szállást a sok har- cosnak, a seregeknek. Sátrak nőtek ki a földből, díszesebbek a gazdagabb baszileuszok részére, egyszerűbbek a közkatonák, szolgák, segédszemélyzet számára. Agamemnón és háza népe a várban levő palotában rendezkedet be, rangjának megfelelő díszes szobákban, termekben. Egyszerű halandó oda be sem mehetet. Zord fegyveresek vigyázták a kapukat.
A várakozás ideje alat sok dolgom nem akadt. Néha egy- egy csetepaté áldozatát kellet gyógyítgassam, sebeiket bekö- töznöm. Közben egyre másra érkeztek az újabb és újabb részt- vevők, ki hajóval, ki gyalog, vagy szekérrel. A férfak, a harco- sok természetesen soha sem ültek fel ezekre az öszvér vontata szekerekre, csak ha esetleg súlyos sebeket szereztek. Asszo- nyok és öregek ülhetek fel, ha hosszabb útra indultak, de iga- zán a tábor felszereléseinek a szállítása volt a málhás szekerek célja.
A hazai csapat a tábor közepén foglalt helyet, mint a leg- megbecsültebbek egyike. Nyüzsgés és tömeg vet bennünket körül, de ha Kekropsz kíséretével megindult utat nyitotak neki, és tiszteletel félre álltak, tudták róla, hogy a nagy király kedveltje.
Agamemnón naponta magához hívata a királyokat és jelen- tősebb vezéreket tanácskozásra. Ezekre engem soha nem hív- tak meg, de nem is voltam kíváncsi a sok semmi beszédre. Elő-
re osztoznak a majdani zsákmányon! Arra nem is gondolnak, hogy a kalandon rajtaveszthetnek, hogy ők is áldozatá válhat- nak? Én szívesebben kóboroltam a katonák közöt, vagy le- mentem a tengerpartra és bámultam a hatalmas, állandóan változó vizet. Az öregek azt mesélgetik, hogy a földet, mint egy óriási folyó az Ókeanosz folyja körül. És hogy tulajdon- képpen az ő gyermekei a folyók, tavak és a források. Többször is felsétáltam messzire, az öböl északi részéhez, ahol a száraz- földet Eúboia szigetétől csak egy keskeny csatorna választja el, alig több mint egy plethron. Csodálatba ejtet, miként zúdul rajta keresztül a víz, akár egy megvadult folyó vihar után. Az- tán hirtelen minden elcsendesül, hogy újra száguldjon az ár most már visszafelé.
Egyik délután, vagy inkább estefelé nagy izgalom let úrrá az egész táboron. Nem tudtam az okát kitalálni, s ezért aztán megszólítotam egy hadonászó szolgaféle embert.
– Jó ember, mondd meg nekem, miért olyan nyugtalanok az emberek? Valami baj van?
– Hol élsz nagyuram? – kérdezte sajnálkozva – Nincs it semmi baj, de nézz oda! – és a közeledő porfelhőre mutatot, mely sebesen közeledet.
– Látom. Szekerek közelednek. – mondtam értetlenül.
– Az Agamemnón ház asszonyai, lányai érkeznek! – kiál- tota lelkesen.
Hogy megváltoznak a férfak, ha nők jelennek meg a látókö- rükben! Most is etől támadt az izgalom. De nem csak izgalom támadt, hanem az emberek viselkedése, magatartása is megvál- tozot. A harcosok fényesíteték fegyvereiket, hogy csak úgy csillogot mindegyik, megtisztogaták az öltözéküket, leverték róla a port, a sarat, szennyeződést. Még a szolgák is peckeseb- ben lépegetek.
– Nézd, nagyuram – folytata fontoskodva a magyarázko- dást a megszólítot. Ot az első szekérben maga Kltütaimnészt-
ra, a királynő ül a díszes sátor alat. Mellete kuporognak a szolgálólányai. Négyen. Milyen szépek! – tete hozzá sóhajtva.
– És a többi szekerekben kik ülnek? – kérdeztem további magyarázkodásra sarkalva.
– A következőben a királyi pár szépséges lánya, a szűz Iphi- anassza. A többiekben pedig a kiszolgálásukhoz szükséges dol- gok és asszonyok.
– És a többiek hol maradtak?
– Khrtüszothemisz és Laodiké othon maradtak Mükéné vá- rában.
– De jól értesült vagy!
– Ne csodálkozz, uram. A főpap szolgája vagyok. Mindent meghallok, amit a palotában beszélnek, meg ami ot történik.
Érdekes hírek, értesülések voltak ezek számomra, hisz velem soha nem közölnek semmit, mert úgy hiszik, egy orvosnak elég az elfoglaltsága a sérültekkel, betegekkel, minek neki tud- ni a nagyok dolgát.
– Gyere velem a sátramba! – szóltam – Mesélj még nekem, és közben megiszunk egy kis Epidaurosz-i bort, a király aján- dékából.
Csodálkozva nézet rám. Látva tisztességes öltözékemet, nem értetete barátságos közeledésemet hozzá, egy szolgához, még ha az a főpap szolgája is. Nem tudhata, hogy én magam is szolga vagyok Apollón a gyógyító, és a szenvedők szolgála- tában. És hogy az én szememben nincs különbség szolga és úr közöt.
– Makhaón vagyok, az orvos – jegyeztem meg -, Kekropsz király kíséretében.
– Én pedig Notosz vagyok, szolgálatodra jó uram. Kalkhasz főpap a gazdám, őt szolgálom. Szívesen veled megyek megíz- lelni othonról hozot borodat.
Sátram árnyékában kényelmesen elhelyezkedve beszélget- tünk, miközben ürítgetük a kupát. Vízzel hígítva ituk a nehéz bort, nehogy a bor istene legyőzzön idő előt. Elbeszéltem neki, honnan származom, s ő bólogatot, hogy hallota már hí- rét atyámnak, és hogy ő is tiszteli a Napistent, akárcsak ke- nyéradó gazdája. Igaz ugyan, hogy én a gyógyító Apollónt kö- vetem, Kalkhasz pedig a jövendőmondás, a jövőbelátás istene- ként tiszteli. De ez nem akadályozot egymás tiszteletében, hi- szen végeredményképpen mindketen egyazon istent szolgál- tunk a magunk módján.
Notosz pedig mesélt. A bor is megoldota a nyelvét, meg kü- lönben is szeretet beszélni, szerete ftogtatni jólértesültségét.
– A nagykirály gazdám minden szavát meghallgatja és ko- molyan is veszi! Azt mondja, tőle függ az indulás ideje, mert az istenek vele közlik ezt az időpontot.
Így beszélgetünk, és ahogy fogyot a bor, fogyot az erőnk is, úgyhogy Notosz le is dőlt a sarokban és átadta magát az álomnak. Én is magamra húztam egy takarót és követem új- donsült barátomat az álmok mezejére. Már sütöt a nap, mikor kábán az előző napi sok italtól reggel felébredtünk. Notosz el sem köszönt úgy sietet vissza a palotába. Félt, hogy büntetés vár rá a kimaradás miat.
Napokig nem is látam, mikor egy este megjelent a sátram előt alázatos, de egyútal ravasz kifejezéssel az arcán.
– Mi szél hozot erre, Kalkhasz szolgája? – kérdeztem fölé- nyes hangon. Megbántam már a múltkori borozást egy szolgá- val, még ha nagyúr szolgájáról van is szó.
– Ne haragudj meg rám, nagyuram, hogy zavarlak esti nyu- galmadban – kezdte a mondókáját, de nem nézet a szemembe.
– Mondd, ha van valami mondani valód! – dörrentem rá.
– Nem magamtól jötem. A gazdám küldöt – folytata. – Kérdezte, hol töltötem a minap az éjszakát és én megmond-
tam, hogy a sátradban. Kérdezte, ki vagy? Kérdezte, milyen ember vagy? Én pedig minden kérdésére válaszoltam.
– És miket hazudtál össze?
– Nem hazudtam, nagyuram! Elmondtam, hogy Apollón is- tent, a gyógyítót szolgálod, hogy Kekropsz király kíséretéhez tartozol, és hogy jó nevű orvosként tisztelnek, és hogy magá- nak az isteni Aszklépiosznak vagy a fa.
– Jól van. És most miért jötél hozzám?
– Mondtam, gazdám küldöt. Azt üzeni, reggel gyere el hoz- zá a palotába. Meg akar ismerni. Hasznodra lesz még ez az is- meretség! – fűzte még hozzá sokat sejtető hangon – Még azt is mondta, jöjjek el érted jókor, még mielőt a tábor ébredni kezd.
Ne lássa mindenki, hogy a palotába jössz.
Alig kelt fel a nap Notosz már ot is volt a sátram előt. Sát- rakat és földön alvókat kerülgetve igyekeztünk úti célunk, a palota felé. A táboron kívül az út eleinte enyhén emelkedet, majd a palota előt hirtelen kapaszkodó után érkeztünk a kapu elé.
Belülről zavaros hangok hallatszotak és kiabálás, majd a fel- táruló kapun át a lépcsőkre löktek egy összegörnyedt alakot.
Magatehetetlenül gurult le a lábaink elé.
Értetlenül néztünk egymásra. Látam, társam sem érti, mi történt. Véletlen tanúi letünk egy kellemetlen látogató eltávo- lításának.
Hamar felocsúdtam, és a szerencsétlenhez hajoltam. Csak értelmetlen motyogás volt a válasz az érdeklődésemre, hogy ki ő és mi történt?
– Hozz gyorsan segítséget! – parancsoltam rá kísérőmre – Le kell, vigyük a sátramba. It nem maradhat.
Magabiztosan, mint aki tudja a rendet, odaszólítot két ala- csonyabb rangú szolgát és egy katonát a palota emberei közül.
A szolgák gyakorlot mozdulatokkal felemelték a szerencsétle-
nül járt sérültet és a katona kíséretével, gyors léptekkel sát- ramba viték. A katona azért kellet, hogy akadálytalanul ha- ladhassanak a már ébredező tábor tömegén keresztül.
Miután megérkeztünk, óvatosan birkabőrökre fekteték az ismeretlent, majd szó nélkül távoztak.
Alaposan megvizsgáltam az ifút, és számtalan zúzódást ta- láltam a hátán, karjain, lábán. Nagy fájdalmai lesznek, ha ma- gához tér és három napig járni se tud majd. Azért mégis sze- rencsésnek mondható, hogy semmije sem töröt el, a zúzódá- sok pedig hamarosan meggyógyulnak, vannak jó főzeteim, amivel beborogatom, szűnjenek minél hamarabb a fájdalmai.
Csak meg kellene tudnom, ki fa-borja? És miért láták el ilyen alaposan a baját.
Többféle növényből készítet teát töltötem a szájába, amitől alszik néhány órát, s az alat megpihen összetört teste. Így is történt.
Délfelé ébredt fel, addig mellete ültem: fgyeltem légzését, mozdulatait, az ér lüktetését a nyakán.
– Hol vagyok? Mi történt? Te ki vagy uram? – záporoztak a kérdései.
– Csak rendre, ifú uram! – csillapítotam – Makhaón va- gyok, az orvos és nálam vagy a sátramban. És hogy mi történt, te kell, tudjad!
– Jaj! – kiáltot fel, amikor fel akart ülni.
– Maradj csak fekve! Úgy össze vagy verve, hogy néhány napig feküdnöd kell. Ki láta el így a bajodat?
– A szolgák. Agamemnón szolgái. De még megkeserülik!
Azt hiszik, csak úgy egyszerűen kihajíthatnak a kapun? En- gem? Tudod, ki vagyok én?
– Ha megmondod.
– Atyám Ellopia királya, és én fogom a trónon követni. Öt- ven harci gályával jötünk Agamemnón hívására. Proklész a nevem. A szűz Iphianassza szépsége vonzot. Meg akartam ke- resni a lakosztályában, de még a közelébe sem engedtek.
– De hát ezért még nem vernek agyba-főbe valakit.
– Hallgass tovább, jó uram! Akkor elkullogtam, de megfo- gadtam magamnak és Aphrodité istennőnek, hogy titokban visszamegyek. Jó alkalom adódot, mikor atyám Agamemnón királyhoz igyekezet tanácskozásra. Én is a kíséretéhez tartoz- tam, de mikor vége let a tanácskozást követő lakomának, el- rejtőztem az oszlopok közöt. Ahogy a palota elcsendesedet, oda lopóztam Iphianassza lakosztályához, de ekkor a korán ke- lő szolgák rám akadtak. A többit már te is látad, uram.
Mondtam, ne menjen még vissza övéihez, amíg nem enyhül- nek a fájdalmai. Készítetem számára gyógyfüvekből és tengeri sóból pakolást, és ígértem, hogy három nap alat talpra állí- tom, ha türelmesen pihen, issza a főzeteket és tűri a borogatá- sokat. Elfogadta az ajánlatomat és egy szolgát menesztet atyja sátorához, adjon hírt hollétéről.
Újabb adag álomhozó teát itatam vele, és magam pedig el- indultam Kalkhasz meghívásának eleget tenni, még ha késve is. Proklész csendesen pihent, egy szolga vigyázta az álmát.
Kalkhasz megértőnek mutatkozot, mikor elmondtam neki a kora reggeli eseményeket. Csak csóválta a fejét, hogy milyen meggondolatlanok ezek a hevesvérű fatal hellének. Nem ne- heztelt a késésért, és barátságáról biztosítot. Arra hivatkozva, hogy mind a keten Apollón szolgálatába szegődtünk, felaján- lota, legyünk szövetségesek. Nem nagyon értetem, miért van szövetségesre szüksége neki a nagyhatalmú főpapnak, akire még a nagykirály is hallgat.
– Súlyos eseményeknek leszünk hamarosan tanúi, Makha- ón! – jegyezte meg látva értetlenkedésemet.
Azzal váltunk el, hogy rövidesen újra találkozunk, és akkor beavat olyan dolgokba, amiről sejtelmem sem lehet.
Visszatértem sátramba. Proklész éppen ébredezet. Nagy fáj- dalmakról panaszkodot, s ezért este későig cserélgetem rajta a borogatásokat, míg végül újra megnyugodot és álomba szenderült. Reggel már sokkal jobb állapotban találtam, de nyugtalanság gyötörte. Igyekeztem megnyugtatni mondván, atyja tudomásul vete, hogy nálam marad, ameddig javul kissé.
De nem ez nyugtalanítota, hanem a szép szűz.
Nem értetem honnan ez a makacsság benne. Ha egyszer tiltják tőle a leányt, miért nem nyugszik bele. Hacsak nem kap biztatást magától Iphianasszától.
Rátapintotam az igazságra. Az ifú elmondta, hogy gyerek- korukat együt töltöték Mükéné várában, ahol a kis Proklész évekig vendégeskedet erősítendő a barátságot a két nagy ki- rály közöt. Ekkor melegedtek össze és megfogadták gyermeki ártatlanságukban, hogy ha felnőnek, összekötik életüket. Most üzent bizalmas szolgálóleányán keresztül Iphianassza, hogy ide jön az édesanyjával a táborba, és hogy szeretné a királyft látni. Ennek nem lehetet ellenállni, csakhogy rosszul végző- döt a próbálkozás.
– Ne hidd, hogy feladtam! – kiáltota szenvedélyesen, miu- tán mindezt elmondta – Vannak embereim a palotában.
Nem kételkedtem benne. Midőn néhány nap múlva fájdal- mai csökkentek, és mozogni is tudot megköszönve segítsége- met, így búcsúzot:
– Nem felejtem el, amit értem tetél, és visszajövök hozzád.
Különösen, hogy ismered titkomat, de bízom benned és majd segítségedet is kérem. Te is szerepelsz terveimben, jó uram.
Teltek a napok, hetek. Már minden baszileusz, minden vezér megérkezet csapatával, hajójával, hadi és málhás szekereivel.
Az indulás mégis késet. Az emberek már kezdtek türelmetlen- kedni, nyugtalankodni. Napirenden voltak az oktalan veszeke-
dések, verekedések. Annyi munkám let, mintha háború foly- na. Kötöztem a sebeket, gyógyítotam a töréseket, és enyhítet- tem a mértéktelen ivászat másnapos kínjait.
Kalkhasz újból üzent értem. A palota mellet levő Apollón szentélyben fogadot, és mézzel édesítet borral kínált. Nem tudtam mire vélni a barátságos fogadtatást. Rövidesen kiderült, amikor elkezdte mondókáját.
– Szükségem lesz az orvosi ismereteidre – kezdte, miután kölcsönösen biztosítotuk egymást barátságunkról. – Cserébe felajánlom a védelmemet, ami it a hellén világban nem meg- vetendő. Mindenkinek lehet ellensége, még neked is, Makha- ón, pedig azt hiszed, te mindenkivel csak jót teszel, mindenkin segítesz, aki hozzád fordul. De nem ismered az emberi termé- szetet, a hálátlanságot, az érdekek különbözőségét. Ha eggyel jót teszel, nem tudhatod, hogy az másra milyen hatással lesz.
Mondjuk, megmented az életét egy harcosnak, de azzal elesik az örökségtől annak kisebb testvére, aki ezért megorrol rád. S ha ez jelentősebb személyiséggel esik meg, nagyobb a veszély is. Egy nagy baszileusz, egy király esetében ez halálos veszélyt jelenthet számodra.
Meghallgatam a főpap ajánlatát, és szavai hatására félelem fogot el, mivel ez számomra azt jelentete, hogy amennyiben nem leszek segítségére, kiteszem magam a felsorolt veszélyek- nek. Ezek rugója pedig éppen ő lesz, Kalkhasz, aki a legna- gyobb bajkeverő a palotában, s talán egész Hellaszban – ahogy fenti szavaiból kivetem.
– Pontosan milyen segítségre számítasz részemről?
– Jól fgyelj ide, Makhaón! – folytata – Magad is láthatod, az emberek türelmetlenek, a tábor forrong, zúg, mint a méh- kas.
– Tapasztalom nap, mint nap – válaszoltam. – Összekapnak minden apróságon, aztán jönnek hozzám, gyógyítsam a sebei- ket.
– Ezt mondom. És miről beszélnek? Zúgolódnak?
– Egymást ócsárolják, meg az isteneket hívják tanúnak, hogy kamatostul visszafzetik az elszenvedet sérelmeket. Mi- ért mit vártál, Kalkhasz? Gondoltad, hogy téged, vagy Apollón istent ócsárolják? Téged alig ismernek, a Tündöklő pedig ked- veltebb annál, hogysem szidalmaznák.
– Azért fgyeld csak meg, mennyire változik napról napra a tömeg, a harcosok hangulata.
Eleinte nem sokat adtam a főpap szavaira, de abban igaza volt, hogy egyre türelmetlenebbek, egyre izgágábbak letek az emberek.
– Meddig kell még it rostokolni?
– Menjünk haza, az istenek nem akarják, hogy elinduljunk!
– A palotában jól mulatnak, esznek-isznak, mi meg it tip- ródunk a napon.
– Biztos megsérteték valamivel a hatalmas Poszeidón is- tent, a tenger urát.
Így kezdtek egyre erősebben hangot adni véleményüknek. A mindenüt kószáló szolgák révén ezek a szavak a palotába is eljutotak. A tábor felbomlásától lehetet tartani. A nagykirály és társai azonban nem maradtak tétlenek: embereik, szolgáik elárasztoták a tábort, felbukkantak mindenüt, a tábortüzek mellet, a hajók körül, és mindenüt ahol a harcosok össze- gyűltek. Lelkes szavakkal dicsérték a háborút, a vállalkozást.
Csodás kincsekről beszéltek, a várható zsákmányról.
– Tudjátok, mennyi aranya, ezüstje van Priámosz király- nak? Még ő maga sem tudja!
– És milyen gyönyörűek a trójai nők!
– Hallotátok, hogy még a házak falai, kapui is drágakövek- kel vannak díszítve?
Az emberek hiték is, nem is a hallotakat, de egy időre kezdtek többet foglalkozni a várható zsákmánnyal, mint a pil- lanatnyi kellemetlenségekkel.
Idővel a lelkesedés mégis alább hagyot, ahogy telt az idő és nem jötek a kedvező szelek. Úgy látszot az öblök, a tenger foglyai maradtak. Amilyen könnyen beúsztak a harci-gályák a védet öblökbe segítve a szelek és áramlatok által, éppen olyan nehéznek, sőt lehetetlennek látszot innen elszabadulni. Újra fellángolt az elégedetlenség.
– Menjen csak Menelaosz, ahogy tud a kedvese után! Ne- künk elég volt a várakozásból.
– Könnyen beszélsz, te szárazföldi patkány! Mi, hajóink nélkül, hogyan menjünk a szigetengeren levő othonainkba vissza? Ki kell engesztelni az isteneket!
Ezen aztán jól összekaptak, aminek csak az let az eredmé- nye, hogy miután megsebezték egymást, hozzám fordultak se- gítségért. Amit meg is kaptak.
Teltek a napok, a hetek, de a tenger hatalmas istene Poszei- dón engesztelhetetlennek tűnt.
Hiába éget az áldozati tűz egész nap az oltárán, hiába hoz- ták a különbnél különb áldozatokat, a szél, és az áramlat to- vábbra is beszorítva tartota az egész hajóhadat.
Proklész, a balesetét követő két hét múlva kereset fel. Már teljesen helyre állt az egészsége, hála fatal szervezetének, és a gyógyító Apollón istennek. Azért jöt, hogy köszönetet mond- jon a gondoskodásért, amiben sátramban részesült, valamint, hogy kísérjem el a főpaphoz, akihez, mint tapasztalta, bizalmas viszony fűz. Hiába mondtam, hogy csak egyszer beszélgetem vele, éppen azon a napon, amikor őt, Proklészt a palotából ki- dobták, továbbra is fenntartota véleményét, hogy tudja ő jól, milyen jó viszonyban vagyok Kalkhasz főpappal.
– Nos, nem bánom, menjünk – szólotam –, de íme, éppen it jön Notosz, Kalkhasz bizalmas szolgája. Lássuk, mit akar?
Lehet, éppen üzenetet hoz. Várjuk be, hallgassuk meg milyen jellegű a mondani valója.
– Jó uram, Makhaón! – lépet hozzánk a szolga Notosz – Látom, vendéged van, a hős Proklész. Szerencsés pillanatban érkeztem. Ttükhé istennő, a szerencsehozó úgy látszik kegyeibe fogadot, s így nem kell hosszas keresgéléssel fárasszam ma- gam, hogy rád akadjak ifú uram.
– Miről beszélsz, szolga? – állítotam meg a szóáradatot.
– Bocsáss meg, uram! Kalkhasz, a gazdám szeretne mind- ketőtökkel beszélni.
– Ez valóban isteni beavatkozás! – szólt Proklész – Mutas- sunk be áldozatot Tükhé oltárán!
– Nem értelek titeket, uraim! – zavarodot meg most No- tosz.
– Éppen uradhoz készülünk – adtam meg a magyarázatot.
– Akkor ne várassuk!
Kalkhasz feltűnően barátságosan fogadot, majd a kötelező fohászok után aggodalmairól kezdet beszélni. Elmondta, mennyire nyugtalanítja a tábor hangulata, a növekvő széthú- zás. Elmondta nekünk azt is, hogy mennyire fontos ez a hábo- rú, amelynek csak látszólagos oka Menelaosz király feleségé- nek visszaszerzése. Sőt még a dús zsákmány reménye is csak az igazi ok elrejtése.
Ámulva hallgatuk. Beszélt a távoli, de még jól elérhető par- ton élő ellenséges népekről, törzsekről, Priámosz király gaz- dagságáról és hatalmáról, Egyiptom hódításairól, a tengerparti kereskedő városokról. Beszélt a harcos hetiták birodalmáról, akik Priámosz szövetségesei, és az egyiptomiak ellenfelei.
Ha most a fáraó hívására elfoglaljuk Trója földjét, gyarmato- kat alapíthatunk végig a termékeny partokon. Igaz, hogy ezzel a Hetita Birodalom ellenünk fordul, de Egyiptom éppen ezt akarja, mert így az könnyű prédája lesz a fáraó seregeinek.
– De mi közünk nekünk mindehhez? – kérdeztem – Nekem és Proklész királyfnak?
– Proklész hamarosan Ellopia királyi trónjára kerül és neki is érdeke a terjeszkedés, a hódítás, újabb kolóniák, gyarmatok alapítása. Te pedig Makhaón, tudásod révén, segítesz előkészí- teni az események bekövetkezését.
Megint talányosan szólot, de megvártam, amíg magától is magyarázatul szolgál, nem okvetetlenkedtem az ajkamra toluló kérdéseimmel.
Jól is tetem, mert folytata. Megmagyarázta, hogy a tábor egységét csak valami nagy közös ügy, megrázkódtatás hozhat- ja létre. Ő, a főpap kérte az istenek segítségét, mert Agamem- nón befolyása az emberekre nagymértékben csökkent. Az iste- nek azt kérik, elsősorban Artemisz istenasszony, hogy ember- áldozatot mutassunk be neki. Tudjuk, hogy ő Apollón isten iker testvére, aki a vadállatokat, szarvasokat védelmezi, de nyi- laival betegséget, bajt, járványokat is okoz, ha megsértik. Most Agamemnónra dühös, mert egyik kedvenc állatát nem csupán lenyilazta, de még büszkélkedet is ádáz tetével. Éppen ezért az áldozat nem lehet más, mint a király leánya.
– Az nem lehet! – ugrot talpra Proklész – Nem engedem!
– Ezért hívtalak.
– Én sem értem, mi ez az egész? – tetem hozzá.
– Jól fgyeljetek!- halkítota le a hangját Kalkhasz – Senki- nek erről ne beszéljetek. Reggel az áldozat szükséges voltáról és elkerülhetetlenségéről tájékoztatom a királyt és az összes harcost. Te pedig, Proklész, tíz megbízható embereddel a sötét- ség leple alat idejössz. Többit bízd rám. És most menj!
Komor képpel, kétségek közt vívódva hagyta el az ifú a szentélyt.
– Makhaón uram, te még maradj!
Arra kért, nagyon határozotan – fenyegetéssel burkoltan -, készítsek erős kábító főzetet, amitől mély álomba szenderül, aki megissza, és szép, vidám álmai lesznek. Hédoné istennő te- gye felejthetetlenné majd ezeket az álmokat, és ébredés után még sokáig legyenek kábák a kimerítő szerelemi álmoktól.
Nem volt lehetetlen, amit kért, és el is készítetem a bájitalt, de hogy kinek, vagy kiknek szánta Kalkhasz, nem árulta el.
Annyi mondot csak, hogy a végén úgyis megértek mindent.
Ezzel elbocsátot. Később azonban nekem is vissza kellet jön- nöm, mire Proklész megérkezik az embereivel.
A táborban feszült volt a hangulat. Úgy zúgot, mint egy méhraj a faodvában. Mindenféle rémhírek kaptak lábra, és úgy látszik valami kiszivárgot az orákulumból is.
– Csak emberáldozatal lehet kiengesztelni az isteneket! – sutogták.
– Azt nem engedheti meg Agamemnón!
– Éppen ő akarja.
– Kalkhasz főzte ki!
Hiába vitatkoztak, az igazságot nem sejtheték, csak annyit, hogy valami nagy és súlyos dolog készülődik, ami egész továb- bi sorsukat, életüket megváltoztatja. Késő estig nem nyugod- tak meg a kedélyek, mindenüt tovább hangoskodtak, hado- násztak a tábortüzek körül. Velem nem sokat törődtek, s így észrevétlenül jutotam el a palota bejáratáig. Senkit nem lát- tam az épület körül őgyelegni. Bementem a szentélybe, keres- sem meg a főpapot.
Illatos füst csapta meg az orromat, s hamarosan meg is talál- tam annak forrását. Artemisz oltárán izzot a zsarátnok, s egy görnyedt alak szórt rá szárítot füveket, magvakat. A parázs gyenge fényénél felismertem Kalkhasz főpapot. Ő is észrevet és intet, maradjak csendben. Egy magasba nyúló oszlopnak támaszkodva fgyeltem, mi történik az oltárnál. Az éj csöndjé-
ben hallatszot a felparázsló varázsfüvek, fűszerek percegése, és az áldozatot bemutató dünnyögése.
Miután végzet a szertartással és a levegő megtelt bódító füstel, odahívot maga mellé.
– Gyere Apollón kegyeltje, az istennő oltalmába ajánllak, hisz testvérek ők, Artemisz és a Fényességes Apollón. Kérd, Makhaón az istennő védelmét az elkövetkezőkhöz!
– Oltalmadat, kegyelmedet kérem szelíd Artemisz, Zeusz le- ánya, a szüzek védelmezője! – mondtam és a főpap által át- nyújtot füveket az oltárra hintetem.
Fölcsapot a láng és sűrű füst borítota be az oltárt.
– Jól beszéltél és az istennő elfogadot! – jelentete ki Kalk- hasz.
– Üljünk le oda az oszlop tövéhez – tete még hozzá.
Hátunkat a faragot oszlopnak vetve kényelmesen elhelyez- kedtünk. Egy ideig csend honolt a szentélyben. Egyikőnk sem törte meg. Magunkba mélyedve próbáltuk a jövőt megfejteni.
– Az istennő haragja megenyhült –kezdte a főpap -, de mi- vel Agamemnón súlyosan megsértete, el kell szenvednie gyer- meke, kedves lánya elvesztésének minden kínját. A szüzet pe- dig szolgálatába fogadja, mint papnőt a távoli Tauriszban levő templomába. Mi fogjuk hárman: te uram, az ifú Proklész és jó- magam az istennő akaratát végrehajtani. Sem Agamemnón, sem Klütaimnésztra, sem senki a táborban nem tudhat meg semmit. A női palotaszárnyon az őrök etől a pillanatól kezd- ve a templom szolgái, és senkit be nem engednek rajtad kívül.
Most menj és hozd ide Iphianassza királyleányt és tíz szolgáló- leányát. Csak ők vannak ébren, mert a többiek, az őröket, szol- gálatevőket is beleértve a gyönyör istenének karjaiban hiszik magukat bódult álmukban. Te, az orvos bemehetsz a lakosz- tályba. De legyetek csendben, nehogy a palota többi termeiben gyanút fogjanak.
Minden úgy történt, ahogy a főpap elmondta. A lakosztály bejáratánál álló négy marcona fegyveres, látva faragot orvosi botomat szó nélkül tovább engedet. Bent ijedten, reszketve kucorogtak a lányok. Tudták már, hogy Artemisz a szűz ártat- lan vérére áhítozik, és nem tudták mi jövetelem célja.
– Úrnőm! – fordultam a királylány felé – A szabadulásodat hoztam, de legyetek nagyon csendben, és óvatosan gyertek utánam.
– Ki vagy te, uram? – kérdezte fejét büszkén felemelve Iphianassza – Hogy beszélhetsz szabadulásról, mikor én Arte- misz istennőnek akarom áldozni magam, hogy szabadítsam meg atyámat és Hellászt az istennő haragjától.
– Makhaón vagyok, Apollón kegyeltje és az istennő oltalma alat állok. A főpap küldöt, hozzá megyünk.
– Akkor induljunk! – állt talpra és jöt utánam, a többiek követék.
Az őrök mereven, mozdulatlanul vigyázták a bejáratot, és mögötünk bezárták súlyos bronzretesszel az ajtót. Ahogy mentünk, mindenfele alvó, hortyogó alakokat látunk az oszlo- pok alat. Lépteink zajára egyikük sem mozdult. Zavartalanul haladhatunk. Kalkhasz már várt ránk. A szentély egy elzárt részére mutatot és szólt, hogy vegyék magukra az ot találha- tó férfruhákat. Ha átöltöztek, mindent pontosan elmond.
– Gyermekem! – fordult a királylányhoz a főpap – Az is- tennő kegyes hozzád és nem kívánja az áldozatodat, de papnő- je kell légy egy messzi országban, a háborgó Euxinos Pontos tá- voli partján, a Taurusok földjén. Tíz derék harcos kísér majd el, akiket a királyf Proklész vezet. Apollón és Artemisz vigyáz- zák majd lépteidet, valamint Makhaón, akit feljogosít ez a pe- csét, amit most neki átadok, hogy útközben a szentélyek, templomok és a felkent papok segítségetekre legyenek.
Mintha tudtam volna, hogy mi vár rám, mielőt eljötem vol- na, a szolgákra bíztam a sátramat, és minden dolgaimat, és
meghagytam nekik, ha hosszas ideig távol maradnék, közöz- zék be rendesen a sebesülteket, akárha magam is it lennék.
Nyugodtan rájuk bízhatam a sérültek, sebesültek ellátását, évek óta szorgalmas, ügyes kezű segítségeim és sokat megta- nultak a melletem eltöltöt idő folyamán.
II. fejezet
„…hadd lássuk utána, hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelentül szólt.” (Homérosz)
Tíz fegyveressel a palota előt várakozot Proklész. Kapálózó paripa vontata harci kocsit is hozot magával, Kalkhasz utasí- tására, aki mindenre gondolt.
Indultunk. A kocsihajtó maga Proklész, és mellete férfru- hában, fegyverekkel felszerelten Iphianassza, s egyik kísérője.
Mi többiek természetesen gyalog.
A főpap útmutatása szerint igyekeztünk Boreász birodalma irányába, ameddig elérkezünk a tengerszoros zúgó örvényéig.
Szaporán haladtunk, s így hajnalhasadás előt elértük a kijelölt helyet. It a főpap egyik embere várt ránk és a tengerszoros fö- löt kifeszítet erős kötelekre mutatot. Mint egy imbolygó híd ívelt át a dühös hullámok felet. A távolság alig lehetet több egy plethron hossznál, ami nem sok, hiszen hat plethron tesz ki egy stadiont.
Elsőnek a királylány és Proklész araszoltak át a lengő alkot- mányon, majd sorra mindannyian. Utolsónak maradtam, hogy segíthessek, ha valami közbe jön. De semmi baj nem történt az átkelésnél.
Kalkhasz embere utánam egy éles karddal a vastag köteleket átvágta, felugrot a kocsira és szélsebesen úgy elvágtatot, hogy még nyoma sem maradt. A kötelek végeit elkapták a hul- lámok, de az embereink kihúzták a partra, és összetekerve el- rejteték a bozótban.
Első utunk Chalkis határába vezetet. Naplemente előt ér- tünk oda, kényelmesen haladva a Phoibosz Apollón által muta- tot irányba. Ha mindig az ő megjelenését az ég kárpitja alat tartjuk irányjelzőnek, nem tévedhetünk el, magyarázta Kalk-
hasz az indulásunk előt. A város kapujánál megálltunk, és az egyik harcos társaságában elindultam megkeresni az Apollón szentélyét. A kapuőrök látva rangomat jelző öltözékemet és marcona kísérőmet, készségesen mutaták az irányt.
A Napisten templománál felmutatam Kalkhasz pecsétjét, és azonnal szolgát menesztetek a kapun kívül várakozók után. A papok étellel, itallal és éjjeli szállással gondoskodtak a kis csa- patról. Engem, mint a szent pecsét hordozóját kitüntetet f- gyelemmel vetek körül. Nem kérdezték, kik vagyunk és hova tartunk. Valószínűleg már előre értesültek érkezésünkről, mert felkészülten fogadtak.
Kora reggel indultunk tovább, és meglepetésünkre, amit nem hoztuk szóba, a kapun kívül harci szekerek vártak ránk, összesen kilenc darab. Jóvérű, erős lovak voltak eléjük fogva.
A szentély főpapja csak annyi magyarázatot fűzöt a dologhoz, hogy ez az istennő parancsa, és hogy ha Kymé városába érünk, adjuk át ot az istennőt szolgáló papoknak.
Mindenki elhelyezkedet a kocsikon. Úgy osztotuk be, hogy Proklész harcosai legyenek a hajtók, és melletük álljanak a palotabeliek. Így gyorsan haladtunk, és a meneteléshez nem szokot társaink sem fáradtak el. Mire Phoibosz csillogó szeke- rével elérte a mennybolt csúcsát, jókora távolságot megtet- tünk. Lovaikat a melegben elborítota a tajték, meg kellet áll- junk, pihentessük meg őket. Félnapi járást tetünk meg, igazán megérdemlik a pihenést. Egy bokros, ligetes helyet választot- tunk, a folyóparton. Mi is az árnyékba húzódtunk, heverész- tünk, elfogyasztotuk a papoktól kapot húst, gyümölcsöt. Ita- lul a folyó tiszta vize szolgált. Miután kissé megpihentünk, folytatuk utunkat, hisz még jó szkhoinosz – félnapi út – meg- tétele várt ránk, ha nem hosszabb, amíg elérünk egy megfelelő szentélyt.
Gázlót kerestünk az Aphratisz folyón, és átkelve pásztorok lakta falvak mellet haladtunk tovább. Messziről nagy hegyek
ködbe vesző bércei mutatkoztak. És minden megtet stadionnal közelebb kerültek.
Már a hátunk mögöt készült aranyos szekeréből kilépni Phoibosz, mikorra megérkeztünk a hegyek lábánál fekvő fallal megerősítet palotához, s a mellete levő szentélyhez, mely egyben jósda is. A templom oszlopcsarnokán túl egy barlang- ban, a domb oldalán tartózkodot egy papnő, aki magát csak így nevezte: Teos Logos – isten szava. A szentély papjai nagy tiszteletben tartoták. Apollónhoz könyörögtek, és áldozatot mutatak be mielőt a jövőjére, sorsára kíváncsi halandót a jós- dába elé engedték. A papok döntöték el az ajándékok alkal- masságát és mennyiségét az isten kegyeinek elnyerésére, és csak ha megfelelőnek találták, járulhatot a tanácskérő a pap- nő elé.
It találtunk éjszakára menedéket a templom melleti ké- nyelmes szálláshelyen.
Proklész türelmetlenül várta, hogy igénybe vehesse a jósda szolgáltatását, kérdést intézhessen az istenséghez. A szerelmes ifú tele volt reménységgel jövőjét illetőleg, de izgata sorsa ki- fürkészhetetlensége, tudni óhajtota, miként végződik utazása.
Arany és ezüst díszeiből ajánlot fel a szentélynek, hogy kíván- sága teljesülhessen. A papok nem is annyira a kincsek értékét nézték, hanem a nálam levő pecsétet, s így hamarosan a bar- langhoz kísérték a királyft. Más kérelmezők hetekig is vára- koztak, amíg ebben a kegyben részesülhetek, de ő már a meg- érkezésünk estéjén oda mehetet. Elkísértem, nehogy valami baja essen, meg a kíváncsiság is hajtot.
Keskeny sziklaösvény vezetet a domb oldalában levő bar- langhoz. Kellemetlen fojtó szag terjenget a levegőben. A jósnő az üreg bejáratánál ült magába mélyedve egy farönkön. Nem nézet ránk. A minket kísérő pap szólalt meg halkan.
– Köszöntsétek és mondjátok el az óhajotokat. Nem fog azonnal válaszolni, de várakozzatok türelemmel it, ahol álltok.
Így is tetünk. Proklész elmondta kívánságát, de a papnő mintha nem is hallota volna. A pap csendre intet, s mi csend- ben várakoztunk. Kis idő múlva a jósnő anélkül, hogy felállt volna a rönkről, beljebb húzódot a barlang belsejébe. Érdek- lődve fgyeltem, mi fog történni. Atyámtól tudom, hogy az ilyen mérges gőzök, melyek a sziklahasadékokon keresztül jut- nak a föld felszínére Hadész bűzös leheletéből származnak, és halált okoznak, ha egy barlangban, vagy gödörben felgyülem- lenek. A jósnőnek azonban úgy látszik nem ártotak, vagy tud- ta, meddig hatolhat be.
Alig telt el két-három lélegzetvételnyi idő, mikor éktelen si- koltás hallatszot a barlangból, majd a földön csúszva kimá- szot elénk a papnő. Arca sápadt volt, vörös, gyulladt szemhé- jai csukva.
– Aki fegyverrel támad, fegyvertől vész el! Amit kimértek rád, elviseled majd! – mondta motyogva, alig hallhatóan.
Kísérőnkre néztem, aki intet, hogy most menjünk. Megza- varodva ereszkedtünk le a szentélyhez. Egyikünk sem szólt, amíg oda nem érkeztünk.
– Fejtsd meg, uram, ezt az orákulumot! – kérte a papot Proklész – Vidd ezt a míves bronzkupát a kincsesházba ajándé- kul a szentélynek, Apollónnak.
– A válasz, ha átgondolom, értelmezésem szerint, az lehet, hogy nehéz út előt állsz, és nem veszélytelen a hegyen átkelni sem, fegyveres harcra van kilátás. Ot kell majd akkor helytáll- nod. Légy óvatos! A második fele azt jelenti, hogy megbízatá- sod teljesítése sem lesz könnyű, de te, uram, bátor harcos vagy és helytállsz, ha az isteneket nem haragítod magadra.
Milyen igaza volt a papnak! Különösen, ami a nehéz utat il- leti. Harmadnapra égig érő hegyek közzé kerültünk, és egy keskeny ösvényen kapaszkodtunk felfelé komor sziklák kísére- tében. A kocsikról mindannyian leszálltunk, és a lovakat kötő- féken vezetük. Egy helybelit fogadtunk fel hegyi kísérőnek. Ő
ment elől, keresve a legalkalmasabb helyeket a továbbhaladás- hoz.
Még nem értünk a tetőre, mikor megtorpant, és ijedten kez- det valamilyen ledöntöt fákról zagyválni. Olyan izgatot volt, hogy alig értetük, mit mond. Végül is rájötünk, hogy azt ma- gyarázza, hogy az úton előtünk ledöntöt fák zárják el az utat.
Előre küldtük két katonával, nézzék meg óvatosan, nehogy csapdába essenek, mi a helyzet. Hamarosan visszatértek és há- rom fadöntő munkást terelgetek maguk előt. Rémültek voltak az ártatlanok, reszketve veteték a földre magukat, mikor elő- kelő öltözékemet megláták, és kegyelemért könyörögtek. El- mondták, hogy a hegyi haramiák egy csapata kényszerítete őket a fák kidöntésére az út mentén.
Proklész és a fegyveresek tanakodtunk, mit tegyünk. Látszó- lag erős csapatot képeztünk, mert a férfruhába öltözöt nők is fegyvert viseltek: könnyű gerelyt és a derekukon hegyes tőr- kést. A hegyi vezetőnk ismert egy kerülő utat, de a kocsik át- haladása kétségesnek látszot. A favágók miután kissé meg- nyugodtak látván, hogy nem bántjuk őket, elárulták, merre van a martalócok tanyája. Proklész két katonájával és a favá- gókkal elindultak megkeresni. Mi többiek lennebb húzódtunk egy nyíltabb helyre és körbe álltunk fegyvereinket készen tart- va. Úgy néztünk ki, akár egy nagy sündisznó, ahogy magunk elé tartotuk lándzsáinkat, kardjainkat.
Jó ideig nem történt semmi, csak várakoztunk minden várat- lanra készen. Aztán meghallotuk a közeledők csörtetését, és az erdőből ki is léptek a katonák. Két favágó pedig támogatva hozot egy idegen férft. Állati bőrökből készült ruházata szo- katlan volt szemünknek. Karja felkötve, lábát maga után húzva lépni sem tudot. Látszot, súlyosan megsérült.
Mialat sérüléseit kötözgetem, hallotam, amint Proklész be- számol a történtekről: rajtaütötek a táboron, hármat közülük nyilaikkal leterítetek, és a váratlan támadástól megriadt mar- talócok súlyosan sebesült társukat hátra hagyva elmenekültek.
Az eldobált fegyvereket a tűzre veteték, csak a két bronzkést hozták el, meg a sebesültet. Nem tudtuk, mit tegyünk vele?
Végül úgy döntötünk, hogy az első lakot helyig magunkkal visszük és rábízzuk a lakosokra, viseljék gondját, ameddig megerősödik, de erős fogadalmat tétetünk vele, hogy nem tér vissza a martalócok közzé, hanem beáll a közelben lakó baszi- leuszhoz katonának. Hogy így tet-e vagy nem, nincs róla tu- domásunk.
A favágók gyorsan szabaddá teték az utat, és mehetünk to- vább. Minden estére sikerült lakot helyeken töltenünk az éj- szakákat. Az ellátásunkat a főpap pecsétje biztosítota, úgy a szentélyek papjainál, mint a legegyszerűbb pásztoroknál is.
Nagyobb Apollón szentélyt csak Taxiarkhosz várkastélya mel- let találtunk. Innen már csak kétnapi járás Kymé kikötője, ahol Kalkhasz gondoskodásának köszönhetően egy tízpár eve- zős gálya várt ránk egy ciprusi hajóskapitány vezetése alat.
Kalkhasz gondoskodása, előrelátása minden képzeletet fölül- múlt. Csodáltam hatalmát, amivel mindezt elérte. A ciprusi ha- jóskapitány igen rátermetnek mutatkozot, és később valóban kiderült, hogy érti a dolgát, ismeri a tengert, akár a saját te- nyerét és a parancsoláshoz is jól ért.
A derék kapitányon kívül még tíz hajóslegény is tartozot a hajóhoz. Mind keménykötési ciprusiak. Fegyvereket is hoztak magukkal, melyek ot feküdtek a hajófenéken. Veszélyesek a hosszabb tengeri utak, fel kell készülni a rablókkal, kalózokkal való találkozásra.
– Uram! – fordult hozzám a kapitány – Azt az utasítást kaptam, hogy mindenben engedelmeskedjem neked, de az út- vonalat én állapítom meg, és hajó irányítása is csak rám tarto- zik. Engem nem érdekel, hogy ki vagy és kik az embereid, az ifú harcosok, de tudd meg, ha harcra kerül a sor az én embe- rim is helyt állnak derekasan.
Nem kételkedtem a szavaiban.
Proklész az egész út alat a királylány mellet tartózkodot.
Igyekezet az utazás fáradalmait és kellemetlenségeit elviselhe- tővé tenni számára. Ahogy látam, azonban nem szorult gyá- molításra Ő is és társnői is jól bírták az utat. A fegyverviselés- hez is fokozatosan hozzászoktak. A pihenők alkalmával a kato- náink igyekeztek a fegyveres harc egyszerűbb fogásait megta- nítani nekik. És jó tanítványoknak bizonyultak. Mire a kikötő- be érkeztünk nem sokban különböztek a többiektől. A férfru- ha viselése sem okozot gondot. A hajóskapitány is elfogadta fatal harcosoknak őket.
A vizes tömlőket megtöltöték, az élelmiszerkészletet elhe- lyezték a hajófenéken, és indultunk is. A kormányos úgy irá- nyítota a hajót, hogy a szárazföld mindig látótávolságban le- gyen. Így haladtunk szigetől, szigetig. Éjszakára mindig kikö- tötünk egy-egy védet kikötőben, vagy partszakaszon. A cip- rusiak, mikor a part közelébe érkeztünk, kiugráltak a bárkából és kilábaltak a partra. Erős köteleket vonszoltak maguk után.
Miután még jobban megközelítetük a szárazföldet mindannyi- an elhagytuk a hajót, csak a kormányos maradt fent, és a köte- lektől fogva a szárazra vontatuk hűséges tengerjáró bárkán- kat. A köteleket jó erős cölöpökhöz rögzíteték a hajósok.
Éjszaka nem hajóztak, mert tartotak Poszeidón szeszélyei- től, a szirtektől, zátonyoktól, melyeket még napvilágnál is ne- hezen lehetet megpillantani. Gond nélkül haladtunk a hullá- mok hátán, a szél is segítet, meg az izmos evezősök. Az eve- zők forgatásába besegítetek a mi harcosaink is, felváltva a cip- rusiakat. Nagyobb pihenőre csak Gioyra szigetén került sor. It a sziklás hegyoldalban barlangok nyíltak, ahova szentélyeket telepítetek elsősorban Poszeidón tiszteletére, de voltak Bore- ász, Zephürosz, Aiolosz és Tritón tiszteletére emelt oltárok is.
A szelek minden istenét nagy tisztelet övezte. A hajósok szíve- sen áldoztak nekik a jó szelek és csendes tengeri utazás remé- nyében. A barlangok szálláshelyül is szolgáltak.
Kétnapi pihenéssel készültünk fel a következő útszakaszra, mely az eddiginél veszélyesebbnek ígérkezet. Ugyanis a leg-
