Vitae Sanctorum Aetatis
Conversionis
Europae Centralis (Saec. X–XI) – Saints of the Christianization Age of Central Europe (Tenth–
Eleventh Centuries)
Edited by Gábor Klaniczay, translated by Cristian Gaşpar and Marina Miladinov with an introductory essay by Ian Wood Central European Univer- sity Press, Bp. – New York, 2012. 418 p., $55.00 / €50.00 (Central European Medieval Texts Series, vol. 6)
A Közép-európai Egyetem mun- katársainak köszönhetően számos középkori forrás látott már napvilá- got latin–angol kétnyelvű kiadásban.
A jelen kötet nem egyetlen nagyobb terjedelmű forrást ad közre, hanem a X–XI. századi közép-európai egy- háztörténet fontos forrásai közül válogat: a cseh Szent Vencel és Szent Adalbert, a lengyel földön megölt öt remete testvér, a felvidéki Zoerard és Benedek remete, valamint a dalmá- ciai Gaudentius, Osor püspöke törté- neteit, legendáit olvashatjuk gondo- zott kiadásban. Az öt remete testvér történetét leszámítva ebben a kötet- ben jelennek meg először angol nyel- ven. A magyar olvasó érdeklődéssel figyelhet föl a kötetben közölt forrá- sok magyar vonatkozásaira, és helyen- ként párhuzam is vonható a külföldi és a magyar szentek legendái között.
A bevezetőt Ian Wood, a kora középkor ismert brit kutatója írta.
Széles körű áttekintést nyújt, amely- hez Querfurti Brúnóval kapcsolatban van néhány hozzáfűznivalóm. Brúnó korának neves hittérítője volt, 1009- ben ő is vértanúhalált szenvedett.
Miközben megírta több mártír pálya-
társa legendáját – Szent Adalbertét, illetve az itt olvasható írást az öt reme- te testvér haláláról –, róla magáról nem maradt fönn hosszabb életrajz.
Írásaiban önmagáról is írt ugyan, uta- zásainak kronológiája azonban nem rakható össze pontosan. Ezért fon- tos kutatási feladat élettörténetének rekonstrukciója.
Wood bevezetőjében az áll, hogy Brúnó a II. Henrikhez írt levelé- ben kritizálta a Boleszlávval szem- beni Ottó-kori (Ottonian) politikát („wrote a savage critique of Ottonian policy towards Bolesław Chrobry, which he addressed to Henry”, 15.
old.). Az Ottonian jelző itt megté- vesztő, hiszen Brúnó nem a koráb- ban uralkodó Ottók, hanem a kortárs II. Henrik király Boleszláv elle- ni háborúját rosszallotta. II. Henrik elődje, III. Ottó még jó kapcsolatot tartott fönn Boleszlávval. A magyar olvasónak érdemes tudnia róla, hogy Brúnó II. Henrikhez szóló teljes levele magyar fordításban is elérhe- tő (Querfurti Bruno levele II. Hen- rik német királyhoz. Ford. Szabó Pál.
Hittérítők és pogányok. Querfurti Brúnó – egy vértanú Szent István korában. Belvedere Meridionale, 24 [2013], 4. szám, 137−142. old.).
Brúnóval kapcsolatban érdemes emlékeztetni a litván Darius Baronas cikkére, amely számba veszi a halálá- ra vonatkozó forrásokat. A kötetben nem találtam rá hivatkozást. Baronas tanulmányából kiderül, hogy a forrá- sokban más-más szerepel vértanúsá- gának színhelyeként: Thietmarnál a porosz és a Ruszhoz tartozó terület határa, a Quedlinburgi Évkönyvben a Rusz és a litván terület határa, Wibert szerint pedig porosz területen ölték meg. Petrus Damiani műve alapján azt mondhatnánk, hogy a Rusz terü- letén, hiszen szerepel benne a „rex russorum”, aki elé a Bonifácnak neve- zett hittérítő járul. Baronas a forrá- sok alapján tárgyalja Brúnó halálának lehetséges helyszínét. A Petrus Damia- ni említette „rex russorum” szerinte sem nem a kijevi fejedelem, sem nem valamelyik balti uralkodó. Nem kizárt, hogy a skandináv térségből származó fejedelemről van szó. Baronas vizsgál- ja azt is, miként juthattak el a Brúnó haláláról való ismeretek Petrus Damia- nihoz és Chabannes-i Adémarhoz,
és miért szorulhatott háttérbe Brú- nó emléke nemcsak a Rusz terüle- tén, hanem Lengyelországban is. A litván érdeklődés e querfurti szerze- tes iránt érthető, hiszen a Quedlinburgi Évkönyvben az 1009. évnél a Brúnó haláláról szóló rész tartalmazza Lit- vánia első írásos említését (Darius Baronas: The year 1009: St. Bru- no of Querfurt between Poland and Rus’. Journal of Medieval History, 34 [2008], 1−22. old.).
A kötetben közölt első forrás Ven- celről, a csehek szent uralkodójáról szól, akit 935-ben fivére, Boleszláv gyilkolt meg. Vencelről több életrajz is készült latin és szláv nyelven. Az itt közölt legendát Mantua püspöke, Gumpold készítette el II. Ottó csá- szár megrendelésére. A szöveget Ma- rina Miladinov fordította és gondozta.
Wood bevezetője a korábbi Karoling- életrajzokhoz és Asser Nagy Alfréd- ról szóló művéhez hasonlítja. Ehhez hozzátehetjük, hogy Gumpold szö- vegében Szent István és Szent Imre legendájával rokon vonások is fel- fedezhetők. Vencel kívülről tudja a zsoltárokat, ahogyan Imre is zsoltáro- kat imádkozik, és Istvánt is „átitatta a grammatika”, mint Vencelt. Ven- cel óvakodik az ítélkezéstől, hason- lót olvasunk István Intelmeiben is. A Gumpold-féle szövegben ábrázolt Vencel életében észrevehető uralkodó és aszkéta kettőssége; Szent Istvánról is azt írja a nagyobbik legendája, hogy éjszaka kijárt alamizsnát osztani.
A Szent Adalbertről szóló első életrajz (Vita Prior) szövegét Cristian Gaşpar fordította angolra, és lát- ta el kísérő tanulmánnyal, jegyze- tekkel. Törekedett az eredeti nyelvi leleményének, rímeinek visszaadá- sára, a jegyzetekben utalt a szöveg- ben fellelhető idézetekre, utalásokra.
A bilingvis kiadás latin szövegét első- sorban Jadwiga Karwasińska kri- tikai kiadása alapján közölte. Az előszóban kitér a forrással kapcso- latos újabb értelmezések kritikájára is. G. H. Pertz (1795–1876) klasszi- kus magyarázata szerint az első Adal- bert-életrajznak a római Szent Elek és Bonifác-monostor egyik szerzetese, bizonyára Iohannes Canaparius lehe- tett a szerzője. Ezt fogadta el Jadwiga Karwasińska is. A Vita Prior szöveg- variánsai három csoportra oszthatók
(A, B, C). Az A a „császári” válto- zat, amely III. Ottó megrendelésé- re készülhetett. Karwasińska szerint ez állhat a legközelebb az eredeti- hez, melyet Iohannes Canapariusnak tulajdonít. A B változat a római Szent Elek és Bonifác-monostorban készül- hetett, a C pedig Montecassinóban.
Karwasińska feltételez egy Ős-B vál- tozatot is, amelynek alapján az A és a B variáns készülhetett, továbbá a B-ből vezeti le a C változatot. Johan- nes Fried 2002-ben újabb elmélettel állt elő, amelyben fontos szerepe van annak, hogy előkerült a Vita Prior egy újabb változata: ez 1200 körül készül- hetett Aachenben, és az A csoport- ba sorolható. Fried az A és B variánst összevetve amellett érvel, hogy az A kevésbé szerzetesi szemléletű, és ez lehetett a régebbi. A szöveg szerző- je nem állítja Canaparius szerzőségét, csupán leírja a Szent Elek és Boni- fác-monostor egyik szerzetesének, Johannes Canapariusnak a látomását.
Ebből korábban arra következtettek, hogy itt Canaparius a saját látomá- sát írta le. Querfurti Brúnó Adalbert- életrajzában is szerepel ez a látomás, de Brúnó sem említi, hogy az illető Iohannes szerzetes Adalbert-életrajzot írt volna. Fried szerint a Vita Prior- ban nincs olyan utalás, amely egyér- telműen bizonyítaná, hogy a szerző római lehetett. III. Ottó császár is járt Rómában. Azt a szöveg viszont meg- említi, hogy Adalbert Liège püspöké- vel, Notgerral utazott együtt Rómából Mainzba. Fried szerint Notger lehe- tett az életrajz szerzője, továbbá az A variánst tartja a legrégebbinek (nem volt előzménye egy Ős-B változat), és erre támaszkodva készült a B.
(Johannes Fried: Gnesen – Aachen – Rom. Otto III. und der Kult des hl. Adalbert. Beobachtungen zum älteren Adalbertleben. In: Polen und Deutschland vor 1000 Jahren. Die Berli- ner Tagung über den „Akt von Gnesen”.
Hrsg. Michael Borgolte. Akademie Verlag, Berlin, 2002. 235–279. old.)
Gaşpar felhívja a figyelmet arra, hogy előkerült a Vita Prior olyan variánsa, amely 1060–1070 körül készülhetett a római Szent Cecília- monostorban, és a B csoportba tarto- zik. A Vita Prior kéziratai közül tehát a B variánsból került elő a legrégibb.
A kéziratok földrajzi elterjedéséből és
régiségéből még nem lehet megállapí- tani, melyik az eredetihez legközelebb álló változat. Gaşpar szerint a Vita Pri- or szerzőjének jártassága Nagy Szent Gergely és Cassianus műveiben, vala- mint Szent Benedek Regulájában szer- zetesi műveltségre utal. Adalbert az életrajz szerint elhagyta prágai püs- pökségét, és szerzetes akart lenni. A püspökök a szövegben negatív szerep- lők. Ráadásul az életrajz részletesen mutatja be Adalbert itáliai életét, a római Szent Elek és Bonifác monos- torban eltöltött idejét. A Vita Priorban aránylag kevés a rímes rész, ami illik a X. század végének itáliai stílusához, viszont Liège egyházmegyéje – Anne Marie Turcan-Verkerk megállapítá- sa szerint – a „rímes próza bölcső- je”. A Vita prior tehát a fenti érvelés szerint bizonyára Rómában keletkez- hetett, és Gaşpar szerint Iohannes Canaparius lehetett a szerzője. Gaşpar érvei önmagukban elég meggyőzőek.
Fried érvei közül azonban figyelem- re méltónak találom, hogy az A vál- tozatban Adalbert Fleuryben Szent Benedek testét látogatja meg, a B vál- tozatban csak Benedeket: a testéről, sírjáról ott nincs szó, hiszen Rómá- ban ellenezték, hogy Benedek ereklyéi Fleuryben legyenek. Mindez felve- ti annak lehetőségét, hogy az erede- ti szöveget nem római ember írta.
Érdekesnek tartom még megemlíte- ni a Vita Prior 16. fejezetét. A Rómá- ba érkező Adalbert kérdezősködik, hogy melyik monostornak áll az élén Leó apát, a nép pedig a Szent Elek és Bonifác-monostorhoz vezeti. Ez a fordulat jól illik egy Rómában élő, a rómaiakkal rokonszenvező szerző gondolatvilágába. Hangsúlyozandó, hogy a Vita Prior szövege nem neve- zi néven a szerzőjét. Az a megállapí- tás tehát, hogy Canaparius írta a Vita Priort, történészi elmélet.
Querfurti Brúnó művét az öt remete testvér vértanúságáról Ma- rina Miladinov fordította és gondoz- ta. Miladinov nem tagadja, hogy ez az életrajz már napvilágot látott angol nyelven Thomas Matus fordításában, ám Matus fordítása nehezen hozzáfér- hető. Örömmel vehetjük, hogy Brúnó magyar vonatkozásokat is tartalmazó munkája helyet kapott a közép-euró- pai szentek életéről szóló forrásgyűj- teményben. Querfurti Brúnónak ez
a műve 1854-ben került elő, Otto Kade talált rá, és fia, Reinhard Kade adta közre 1888-ban. Az öt remete közül kettő – János és Benedek – Itá- liából származott; korábban Szent Romuald közösségének voltak tag- jai Ravenna közelében, Pereum szi- getén. Életük megírója, Querfurti Brúnó is tagja volt ennek a közösség- nek. Úgy tervezték, hittérítő munká- ba kezdenek a szlávok között. János és Benedek tehát előrement Lengyelor- szágba, és ott hozott létre közösséget.
Társaik, Izsák és Máté lengyelek vol- tak, Christinus pedig a szakácsuk volt.
Mind az öten rablótámadásnak estek áldozatul. Querfurti Brúnó már nem találta őket életben, amikor Lengyel- országba érkezett. Miladinov taglalja a Szent Romuald-féle fegyelem jellem- zőit. Romuald közössége a kamalduli szerzetesrend előzménye, de – mint Miladinov rámutat – nem helyes Romuald X. század végi, XI. század eleji követőit kamalduliaknak nevez- ni. Középkori forrásokban többször előfordul, hogy remeték rablótáma- dás áldozatává váltak, mivel kincseket sejtettek náluk. Erről Miladinov külön tanulmányt is megjelentetett (Ma- rina Miladinov: Hermits Murdered by Robbers: The Construction of Martyrdom in Ottonian Hagiography.
Annual of the Department of Medieval Studies at Central European Univer- sity, 6 [2000], 9–21. old.) A remeték- ről a XI. századi Petrus Damiani és a XII. századi Prágai Cosmas mellett a XII. századi Rocznik Kamienieczki és a XIII. századi Rocznik Šwięokrzyski Nowszy is írt.
A Brúnó szövegében szereplő feke- te magyarokat Miladinov a Tisza és a Maros közé helyezi. Györffy György is erre a vidékre helyezte őket, úgy vél- te, elsősorban Ajtony területén élhet- tek (Györffy György: István király és műve. Bp. 1977. 166–167., 172–173.
old.). A magyar szakirodalomban azonban más nézetek is megjelentek a fekete magyarok lakhelyéről. Kris- tó Gyula meggyőző érveléssel Pécs tágabb környékére helyezte őket. Brú- nó a fekete magyarokat említő levelé- ben ugyanis arról is szól, hogy eljutott hozzájuk Szent Péter küldöttsége. A levél akkoriban készült, amikor a pécsi püspökség megalakult, a pécsi püs- pökség 1009-ben kelt győri alapítóle-
velében pedig ott áll Azo pápai legátus neve is. Szent István nagyobbik legen- dája továbbá szól Bonifác pécsváradi apátról, aki jó eséllyel Querfurti Brú- nóval lehet azonos. Noha a pécsváradi apátság alapítását a pozsonyi évkönyv 1037-re teszi, az apátság hamis alapí- tólevele pedig 1015-re, tehát mindkét szöveg Querfurti Brúnó magyaror- szági tartózkodása utánra keltezi a monostor alapítását, a Szent István- legenda mégis megőrizhetett valamit Brúnó dél-dunántúli missziójának emlékéből (Kristó Gyula: A fekete magyarok és a pécsi püspökség ala- pítása. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae, 82 [1985], 11–17. old.). Megemlíthetjük még a fekete magyarokról Tóth Sándor László elméletét is, aki arra mutat rá, hogy Brúnó, aki járt Magyarországon, csak fekete magyarokról ír, fehérekről nem. A „fehér” és „fekete” Magyar- országot egyaránt említő Chabannes-i Adémar ellenben nem járt Magyar- országon. Bíborbanszületett Kons- tantin A birodalom kormányzásáról írt művéből vett párhuzamok alapján Tóth megkockáztatja, hogy a Kárpát- medencei magyarok lehettek a fekete magyarok, a régi hazában maradot- tak a fehérek (Tóth Sándor László:
A honfoglalástól az államalapításig. A magyarság története a X. században.
Históriaantik, Szeged, 2010.; Uő:
Querfurti Brúnó és a fekete magya- rok. Hittérítők és pogányok. Querfurti Brúnó – egy vértanú Szent István korában. Belvedere Meridionale, XXIV [(2012], tél, 41–55. old.).
Zoerard és Benedek legendá- ja ugyancsak Marina Miladinov for- dításában olvasható a kötetben.
Miladinov könyvet is jelentetett meg a közép-európai remetékről (Margins of Solitude: Eremitism in Central Europe between East and West. Leykam Inter- national, Zagreb, 2008.). A Zoerard legendájához írt kísérő tanulmánya rámutat a szent remete aszkézisének keleti vonatkozásaira. Az alvástól való tartózkodás, a vezeklőöv viselése a keleti aszkézis jellegzetességei. Keleti vonatkozás még Zosimas apát említé- se is, akinek a böjti fegyelmét Zoerard követi; Zosimas apát Egyiptomi Mária legendájának fontos alakja. Ugyan- csak a keleti fegyelem jellemzője, hogy az ifjabb remete egy idősebb vezeté-
se alá helyezi magát. A fiatalabb lesz majd tanúja lelki vezetője életének és szentségének. Zoerard életét Benedek beszélte el. Alakját két későbbi szerze- tesrend, a karthauzi és a pálos rend is magáénak tekintette. A częstochowai pálos monostorban, egy XVIII. száza- di olajfestményen Zoerard-Andrást a pálosok öltözékében ábrázolták.
A jegyzetek között figyelmet érde- mel a Zobor-hegyi Szt. Ipoly-monos- tor alapításának datálása. Prágai Kozma szerint a monostort Szva- topluk alapította 894 előtt. Zoerard legendája nem említi meg az alapítót, a jegyzet szerzője ebből arra következ- tet, hogy a keresztény magyar uralko- dók előtt kerülhetett sor az alapításra.
Erre utalhat az is, hogy a monostor első okleveles említése 1111-ben nem szól arról, hogy Szent István alapí- totta volna, említi azonban az István király által tett adományokat. Érde- mes ezzel kapcsolatban Koszta Lász- ló tanulmányára utalni: szerinte a zobori monostor 997 és 1001–1002 között alakulhatott meg. Az alapí- tásban szerepe volt a passaui püs- pökség magánmonostorának, a St.
Pölten-i bencés apátságnak, melynek Szent Ipoly (Hippolitus) a védőszent- je. A Hippolitus-ereklyék mellett az első zobori konvent szerzetesei is St.
Pöltenből érkezhettek (Koszta Lász- ló: A Zobor-hegyi bencés apátság kez- detei: Morva kontinuitás vagy passaui térítés. In: Kocsis Mihály – Majoros Henrietta [szerk.]: Legendák, kódexek, források. Tanulmányok a 80. esztendős H. Tóth Imre tiszteletére. JATEPress, Szeged, 2012. 147–175. 175. old.).
A kötetet Boldog Gaudentius élet- rajza zárja, Marina Miladinov fordí- tásában, Zrinka Nikolić előszavával.
Gaudentius Osor püspöke volt a XI.
században. Szeretett volna vissza- vonulni a püspökségétől, de a pápa nem engedte. Rómából hazafelé tart- va azonban betegségbe esett. Ekkor már felvette a szerzetesi ruhát, és nem sokkal később meghalt. Életrajza a XI. század közepén, második felében keletkezett névtelen szerző tollából.
A püspöki méltóságtól visszavonuló szent alakja párhuzamba állítható a Magyarországon jobban ismert Szent Adalbertéval. Nikolić rámutat, hogy Petrus Damiani két levelében is hivat- kozott Gaudentius visszavonulására,
amikor maga is vissza akart vonulni a szerzetesi magányba. Nikolić beve- zetőjében említ egy olyan legendát is amelyben Gaudentius megtisztította a kígyóktól Cres szigetét.
A X–XI. század fordulóján Közép- Európában élő szentek legendái iránt érdeklődő olvasó bizonyára szíve- sen vette volna, ha a kötet továb- bi hagiografikus műveket is közöl.
Tanulságos lett volna Szent Günterről és Szent Gellértről is legendákat közölni, és remeteéletüket össze- vetni a kötetben is közölt Zoerard és Benedek remeték legendájával.
Günter életrajzának cseh és magyar vonatkozása is van (L. róla: A reme- teélet iskolájában. Válogatott források és tanulmányok. Szerk. Baán Izsák OSB – Xeravits Géza. L’Harmattan, Bakonybél–Bp., 2005.). Querfuti Brúnóról, az ezredforduló emlékeze- tes alakjáról sem olvasni külön forrást a kötetben. Igaz, róla önálló életrajz nem készült, de Petrus Damiani Szent Romualdról szóló művében aránylag hosszabban írt Brúnóról is, akit Boni- fácnak nevez. Megérthetjük azonban, hogy minden nem férhet bele egy kötetbe. Gellért végső soron itáliai volt, Brúnó és Günther német földről származott, tehát nem abból a térség- ből valók voltak, mint a könyvben tár- gyalt szentek többsége. A kötet Szent Vencel-életrajza véleményem szerint jobban illett volna egy olyan gyűjte- ménybe, amely a X–XI. század szent királyainak legendáit foglalja magá- ba (Szt. István, Imre herceg, II. Hen- rik császár). Vencel kivételével a jelen kötet egyházi személyekről szól.
A gondozott fordításokat, elősza- vakat olvasva tisztelettel kell emlí- tenünk a kiadvány készítőinek sok nyelvre kiterjedő nyelvtudását, jelen- tős irodalmi ismereteit. A kötet végén, a gazdag irodalomjegyzékben magyar szerzők művei, sőt magyar nyelvű művek is találhatók. Fontos azonban hozzátenni: a hazai eredmények szé- lesebb körű ismertségéhez szükséges, hogy a kutatási eredmények világnyel- ven is megjelenjenek.
A jelen kötet is bővelkedik magyar vonatkozásokban, a tervezett követke- ző kiadvány pedig magyar királyszen- tek legendáját is tartalmazza majd. A CEMT-kiadványok így hozzásegít- hetnek ahhoz, hogy a térség kultúr-
történetének folyamatait egységben szemlélhessük, és ahhoz is, hogy a magyar legendákat az angolul olva- só nagyközönség alaposabban meg- ismerje.
nnnnnnnnnn Halmágyi miklós
Denis Diderot:
Esztétika, filozófia, politika
Szerk. Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza. Ford. Balázs Péter, Bartha-Kovács Katalin, Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza, Székesi Dóra, Szűr Zsófia. L’Harmattan, 2013., 254 old., 2700 Ft (Rezonőr)
Egy rövid recenziót nem illik életraj- zi elemekkel színezni, de egy Dide- rot-kötet esetében nem tudom nem felidézni azt a majd négy évtizedes történetet, midőn Fodor Gézával ter- veztünk egy hatalmas, háromkötetes kiadást – az akkor az Európa Könyv- kiadónál dolgozó Bence György fel- kérésére. Az esztétikát Géza állította össze, a filozófiát jómagam válogat- tam volna, míg a harmadik kötet Diderot csodálatos regényeit gyűjtöt- te volna egybe. Mivel Bencét kirúg- ták a kiadótól, válogatásunk csak terv maradt. A L’Harmattan-féle Diderot- kötet szerkezetében felidézi e hajdani, ma már megalomániásnak tűnő ter- vet, persze a méreteket a mai gazda- sági realitásokhoz szabva.
Az ESZTÉTIKA fejezet mai érte- lemben leginkább a tárgynak megfe- lelő része a Vernet séta, a képek – mint Lessing óta tudjuk – szinte lehetet- len szóbeli leírásának költői kísérlete a Szalonokban. Kiváltképp a hajótörés- víziók drámaisága megrázó: a műbírá- lat mellett (néha helyett) a filozófust látjuk az ábrázolt élethelyzetekben, aki nagy átéléssel érzékelteti az embe- ri tragédiákat.
A Richardson dicsérete a morá- lis megalapozású műbírálat klasszi- kus darabja. Annak bizonyítéka, hogy emberi-erkölcsi értékrendje alapján Diderot csakis a Clarissa szerzőjét sze- rethette (még ha nekem szent meg- győződésem is, hogy a Fatalista Jakab írója jobban élvezte Tom Jones eroti-
kus kalandjait, mint a megtiport erény szenvedéstörténetét).
Fura játék – pszichodráma? – Az apáca utótörténete: a főhősnő nevé- ben levelet írnak egy jóindulatú már- kinak, aki kész is segíteni a szomorú sorsú, szökött kényszerapácán, ám a személyes találkozást csak úgy tudják kivédeni, hogy gyorsan meghalasztják szegény Suzanne-t. Lélektanilag hite- lesebb A két bourbonne-i jóbarát tör- ténete: Olivier és Félix hihetetlenül önzetlen, önfeláldozó barátságának elbeszélése, méghozzá A vihar kapu- jában (Kurosawa) dramaturgiájával, azaz a túlélők különféle értékrend- szere szempontjából. Mindegyiket az elismerés és az együttérzés hatá- rozza meg, kivéve a pap elbeszélését, aki a „pogány erények” helyett – mint a barátság – a „keresztény erények”
elsőbbségét hirdeti, elítélve a hősök önfeláldozását egymásért. A plébá- nos az elbeszélés kiváltotta karitatív akciókat a bátor barátok családjának megsegítése helyett az egyházköz- ség általa „jól kiválasztott nincstelen- jeinek” támogatására fordítaná, így természetesen az özvegyeknek sem- mi sem jut. Diderot az antikleriká- lis kicsengést osztályharcos morális konklúzióval egészíti ki: „vonjuk le azt a következtetést, hogy igazi és szilárd barátság csak olyan emberek között lehet, akiknek nincs semmijük.” (87.
old.)
A FILOZÓFIA fejezet közpon- ti témája is a barátság, méghozzá a szerző és Jean-Jacques Rousseau viszonya a Vallomások megjelenését övező intellektuális izgalom légköré- ben fogant, kissé barokkos című mű (Esszé Claudius és Néró uralkodásáról és Seneca erkölcseiről és írásairól, amely útmutatóként szolgál a filozófus olva- sásához) alapján. Az rögtön kiderül, hogy a filozófusok barátsága nehe- zebb eset, mint a két bourbonne-i szegénylegényé. Kényesek szellemi tulajdonukra, társasági reputációjuk- ra, sőt még az utókor ítéletéért is vér- re menő szópárbajt vívnak. Diderot Rousseau indiszkréciójától tart: csak- nem két évtizedes barátságuk alatt – ami morálfilozófiájukban akkor is meghatározó szellemi kapocs maradt, amikor praktikus erkölcsi és embe- ri okokból már régen szakítottak – lehettek olyan bohéméletbeli rész-
letek, amelyeket a tisztes családatya Diderot jobban szégyellt volna, mint Rousseau a bevallott öt kitett gyerme- két. Ám ezekről Rousseau hallgatott:
Grimm mesterkedéseiről annál többet írt, s mint Diderot utolsó, Grimm- nek szóló szakító leveléből kiderül, a paranoiás Jean-Jacques ezúttal iga- zi üldöztetésről számolt be. A Clau- dius és Néró megírása idején Diderot még elhitte, hogy Grimm a filozófu- sok ügynöke a felvilágosult despo- ták udvarában (csak később derült ki, hogy fordítva, hogy tollát a domeszti- kálhatatlan Rousseau megítélésében a Correspondance littéraire – e koronás fők részére készített szamizdat – szer- kesztője irányítja. „Ha [Rousseau]
ékesszóló volt is, be kell látnunk, hogy senki nem használta nála rosszabbul az ékesszólást” (111. old.) – jelen- ti ki. A Rousseau-rajongók fanatiz- musát is azzal magyarázza, „hogy antifilozófussá lett”, akinek a nagy- urak elfelejtették – vagy megbocsátot- ták – az egyenlőtlenség eredetéről írt esszé radikalizmusát, ahogy a szenve- délyes szerelmes leírásokért a nők is elnézték neki a szigorú morálfilozófiai prédikációkat. (Lehet, hogy Diderot ítéletét Grimm manipulációja mellett a rivális regényíró nagyobb sikere is motiválta?) „Az erkölcsök szabados- sága ellen prédikálva szabados regényt írt.” (114. old.)
Rousseau antifilozófus minősítése talán nem is Grimmtől, hanem magá- tól Voltaire-től származik, aki minő- ségérzékére hallgatva pontosan tudta, ha valami – vagy valaki – veszélyezteti azt, hogy a XVIII. századot „Voltaire századának” nevezzék, az Rous- seau népszerűsége. Diderot – ahogy az a Helvétius cáfolata című művé- ből kiderül – maga is tisztában volt a nagyságrendekkel, bár képzőművésze- ti-kritikusi műveltségét kihasználva a
„rosszul rajzoló kiváló kolorista” kate- góriájába sorolja Jean-Jacques-ot. S talán a tragédiaíró Voltaire értékelése is a helyére kerül, midőn azt írja róla:
„mert Voltaire-től a Calas védelmét irigyelném, s nem a Mohamed című tragédiát.” Ám az is lehet, hogy már megmutatkozik az, ami a POLITIKA fejezetet oly időszerűvé teszi: Diderot központi kérdése egyre kevésbé a filo- zófiai tételek igazságának vitatása, s egyre inkább a társadalmi igazságos-
ságért küzdő filozófusi szerep elfoga- dása.
Az első – kiváltképp Voltaire kon- cepcióját követő – filozófusi szerep- hez a despoták felvilágosításának célja tartozik (bár odi et amo viszonya II. Frigyessel végül Voltaire-t is kiáb- rándította e koncepcióból). Diderot Seneca erkölcseiről szólva huszonéve- sen írt radikális-moralizáló kritikáját vizsgálja felül, azaz Karinthy Találko- zásával éppen ellentétes konklúzióra jut: hatvanévesen a „hamis realista”
álláspontját fogadja el húszéves önma- ga „túlfeszített lényeglátásával” szem- ben. Ez minden bizonnyal Grimm
„jótékony” hatása, az ő közreműködé- sének köszönhetően vállalta Diderot a II. Katalin cárnő filozófus tanácsadója szerepét, amelyet hihetetlen hízelke- dések és hihetetlen merészségek kom- binációjával alakított.
„A zsarnokság ellensége testülete- ket alakít, a zsarnok pedig feloszlatja azokat” (138. old.) – veti fel a Fel- jegyzések II. Katalin cárnőnek a maj- dan Tocqueville számára oly fontos témát. A zsarnok csak elszigetelt egye- deken tud korlátlanul uralkodni, min- den korporáció, társadalmi testület, államtól független szervezet halálos ellensége az önkényuralomnak, ezért megsemmisítésük elsődleges hatalmi érdek. Ugyanakkor a teljhatalom min- denhatóságát is túlbecsüli, midőn azt tanácsolja a cárnőnek, hogy „észre- vétlenül hozzon létre egy harmadik rendet”. A „kettős ügynöki” sze- repkör ellentmondásosságát maga is konstatálja: „A filozófus azt várja, hogy ötven királyból talán egy fordít- ja hasznára a munkáját. Míg erre vár, felvilágosítja az embereket elidegenít- hetetlen jogaikról.” (152. old.)
Ám közben maga is megvilágosodik az emberi jogok és az önkényuralom rendszerének elvi összeegyeztethetet- lenségét illetően: „Nem szabad azt kérdezni, hogy mi az abszolút kor- mányzás célja. Aligha számít, hogy mi a célja, az számít, hogy mi a következménye. Következménye az, hogy minden szabadságot és min- den tulajdont egyetlen embertől tesz abszolút módon függővé.” (Megjegy- zések Nakazról, 161. old.) Márpedig a tulajdon biztonsága és a személyes szabadság garanciája csak független intézmények keretében lehetséges.
Ahol az – akár jóakaratú – abszolút hatalom beavatkozik a társadalom éle- tébe, ott csak kontraproduktív és disz- funkcionális dolgot művelhet, legyen az a népesedéspolitika vagy a keres- kedelem. „Ahol jól érezzük magun- kat, ott gyorsan szaporodunk és ott maradunk, és ott érezzük jól magun- kat, ahol a szabadság és a tulajdon szent, ahol mindenki egyelően van alávetve a törvénynek és az adózás- nak.”(173. old.) A gazdaság legfőbb ellensége a monopólium, márpedig minden állami beavatkozás gazdaság- bénító tevékenység: „Az uralkodó- nak nem szabad semmiben gyártónak vagy vállalkozónak lennie, hiszen a legvégzetesebb monopólium az ural- kodóé.” (176. old.) A legabszurdabb következményekkel az jár, ha a keres- kedelem szabadságának biztosítása helyett a kormányzat kezd el keres- kedni: „Védje a kereskedelmet, de ne keveredjen bele: az uralkodó soha- sem fogja olyan jól ismerni a keres- kedelem érdekeit, mint a kereskedő.”
(181. old.) És hamarosan érlelődik a felismerés: a legveszedelmesebb a fel- világosult önkényuralom, mert éppen felvilágosodottsága következtében sokkal hatékonyabban tudja tökélyre fejleszteni társadalombénító, a szelle- meket leigázó tevékenységét, mint egy átlagos, a filozófusok által nem kioko- sított zsarnok.
A Politikai töredékekben Diderot radikalizmusa immár zsarnokgyilkos hevületté fajul, és a despotákat a fel- világosodás fegyverével ellátó filozófus bűntársnak minősül: „Büntethető len- ne már csak azon okból, hogy vissza- élt a jogaival: társadalom-árulásban lenne bűnös a jelen és a jövő nemze- déke előtt. […] Népek, ne engedjé- tek hát állítólagos uraitoknak, hogy akaratotok ellen tegyenek, még jót sem!” (187. old.) Tulajdon és szabad- ság Locke liberális kánonja óta szent szövetséget alkot, ám ha az önkény az egyéntől elragadja a tulajdono- si ius utendi et abutendi alapjogát és a politikai szabadságot, akkor éppen a tulajdonnélküliség lehet a szabad- ságot visszaszerző forradalom bázisa.
Ahogy igaz barátság is csak azok közt lehetséges, akiket nem béklyóz a tulaj- donféltés, a szabadság visszaszerzése is azok tette lehet, akik „csak láncai- kat veszíthetik”. A Politikai töredékek
nagy részét – és éppen a legradikáli- sabb fordulatokat – Raynal abbé A két India története című műve számára kölcsönözte Diderot. Ezen írás, pon- tosabban ennek elítélése kapcsán szü- letett meg Diderot politikai-filozófiai végrendeletének tekinthető szakítóle- vele Grimmhez, amely egyben Rous- seau rehabilitációját is jelenti.
Grimm a Lengyelország felosztá- sát követő kiábrándultság légkörében többé nem játszhatta a felvilágosodás eszméit a despoták felé közvetítő kész- séges barát szerepét: meglehetősen nyersen fogalmazta meg – magánbe- szélgetésekben is –, mit vár a hatalom a filozófusoktól. Leegyszerűsítve: vége a felvilágosítás formájában gyakorolt kritikáknak, csak a feltétlen és direkt apológia elfogadható. „Grimm dilem- mája arra ítéli a felvilágosult embert, a tisztességes ügyet képviselő embert, a filozófust, hogy hallgasson a törvé- nyekről, az erkölcsökről, a hatalom túlkapásairól, a vallásról, a kormány- zatról, a bűnökről, az előítéletekről, miközben kizárólag ezek a témák méltók arra, hogy a szellem embe- reit foglalkoztassák.” (Levél Raynal abbé védelmében, 214. old.) A Szalo- nok megírása idején Diderot Szókra- tész szókimondásával szemben még a hatalommal egyezkedő Ariszteidész szerepét választotta, ám Grimm ket- tős ügynök mivoltát felfedezve már másképp dönt: „A nép azt mond- ja: előbb éljünk, aztán filozofáljunk!
De az, aki Szókratész köpenyét öltöt- te magára, és aki az életénél is job- ban szereti az igazságot és az erényt, azt fogja mondani: előbb filozofál- junk, aztán éljünk, ha még megtehet- jük… Csak nem nevet?... jaj, barátom, látom már, az Ön lelke mily kicsinnyé vált Szentpéterváron, Potsdamban, a versailles-i kastély étkezőjében, a nagyurak előszobájában!” (215. old.) Grimm, a filozófusok hamis barát- ja a filozófia és a felvilágosodás igazi ellensége, s nem Jean-Jacques, a felvi- lágosodás filozófiájának nyílt kritiku- sa: „Barátom, nem ismerek Önre, az egyik legrejtettebb, de legveszélyesebb antifilozófus lett. Velünk él, de gyűlöl bennünket.” (215. old.)
Rousseau nem osztotta a felvilágo- sodás haladáshitét, de még kevésbé a filozófusok azon illúzióját, hogy ez a szellemi és anyagi haladás a despoták
felvilágosításával elérhető. Linguet, az igazi antifilozófus védelmébe veszi az enciklopédistáknak is kedves hala- dáseszményt Rousseau kultúrkritikája ellenében, ám ezt hatalmi megrende- lésre teszi…
Diderot az 1780-as években már nem a húsz évvel korábbi, Grimm-sugallta értékrendszert kép- viseli: „Miért mondhatjuk, hogy Jean- Jacques ékesszóló, míg Linguet csak fellengzős szónok? Azért, mert érzem, hogy elveihez mérve az előbbi igaz, még akkor is, amikor téves dolgot mond, míg ez utóbbi – akinek nin- csenek elvei – hamis, még akkor is, amikor igaz, amit állít.” (216. old.) Három évvel hajdani barátja halála után Diderot a hatalom kritikusának attitűdjében felfedezte a közös filo- zófusi küldetés lényegét, ezzel meg- kérdőjelezve önnön életművének azt a részét, amelyet a Correspondance littéraire szerzőjeként Grimm – és ezzel közvetve a despotizmus – meg- rendelésére alkotott. Ez a kis Dide- rot-válogatás is nagy intellektuális és morális drámát közvetít.
nnnnnnnnnnnn ludassy mária
Ludassy Mária:
Felvilágosodástól elsötétítésig
PoLITIkAFILozóFIAI íráSok Atlantisz, Bp., 123 old., 2695 Ft (Mesteriskola)
„Aktuális filozófiatörténet” – írja Vaj- da Mihály Ludassy Mária legújabb kötetéről az Élet és Irodalomban meg- jelent recenziójában. Nagyon tömör és pontos jellemzés. Hiszen miköz- ben több évszázada halott emberek gondolatairól, vitáiról, nemegyszer nem is annyira elméleti, hanem oly- kor komoly politikai téttel rendelke- ző (sőt Condorcet esetében „vérre menő”) összecsapásairól olvasunk e könyvben, minduntalan olyan prob- lémákba ütközünk, amelyek ma is éppoly égetőek, mint voltak a maguk korában. Igazodnia kell-e az igaz- ságszolgáltatásnak a nép feltétele- zett morális meggyőződéséhez, vagy
ezt figyelmen kívül hagyva, pusz- tán a törvényekre támaszkodva ítél- kezhet? Megteheti-e a többség vagy azok, akik a többség támogatását élvezik, hogy elnyomják a kisebbsé- gi véleményeket, vagy akár magukat a kisebbségeket? Önállóan és kriti- kusan gondolkodó embereket kitaní- tó oktatásra, vagy a politikai hatalom által kőbe vésett dogmákat kritikátla- nul elfogadó honpolgárokat kitermelő nevelésre van-e szükség? Mind olyan kérdés, amely nemcsak a felvilágoso- dás és felvilágosodásellenesség híve- it késztette töprengésre, hanem jelen korunk gondolkodói főit – Ludassy Mária könyvének aktuális és poten- ciális olvasóit – is izgatják.
Tíz rövid írás kapott helyet a kötet- ben, amelyek az utolsó, a Tocqueville 48-as emlékiratairól szóló recenzió kivételével a felvilágosodás és a fran- cia forradalom korszakának jelentős gondolkodóiról szólnak Hume-tól Condorcet-ig és Constant-ig. Két írás van a tíz között, amely nem egy szer- zőt, hanem egy filozófiai problémát helyez a középpontba: a Liberalizmus vs. demokrácia? Hobbesig nyúl vissza és Tocqueville-ig előre; a Felvilágoso- dástól elsötétítésig. Egyetemeszmények és egyetemellenes eszmék Franciaország- ban (1750–1850) pedig már címé- ben jelzi a százéves időtávot. Ezek a tanulmányok reflektálnak legjobban – kimondatlanul is – korunkra.
Egyik írás sem hosszabb húsz oldalnál, lévén zömmel előadásszöve- gek vagy recenziók. Témájukban szo- rosan kapcsolódnak egymáshoz, bár a kapcsolódásokat az egyes szövegek egymásra reflektáltatásával jobban ki lehetett volna emelni. Továbbá érde- mes lett volna jelölni, hogy az egyes előadások hol, milyen konferencián hangzottak el (ez csak két esetben van feltüntetve), illetve a már megjelent szövegek hol jelentek meg korábban.
Szövegeiben a szerző jellemzően háttérbe vonul, és hagyja a szerep- lőket beszélni. Ettől úgy érezhetjük, filozófiai dialógusokat olvasunk, ahol olyan szerzők felelgetnek egymásnak, akiket sok száz szárazföldi és tenge- ri mérföld vagy akár több évszázad választ el egymástól. Ez különösen a két, hosszabb időtávot felölelő írás- ban válik izgalmassá, ahol valóban évszázadokon átívelő dialógusoknak
lehetünk tanúi. Ritka a szekunder szö- vegekre való hivatkozás, ami nem is illene egy rövid előadás szövegébe, viszont a kötetben hasznos lett vol- na a tárgyalt kérdéskörök irodalmát bemutató irodalomjegyzék.
Az első esszé (Hume az igazságos- ság mesterséges mivoltának következ- ményeiről) mintha egy ma nagyon is égető kérdésre válaszolna: meg kell-e fizetnie a devizaadósnak a tartozását akkor is, ha híd alá kerül, amennyi- ben nem tud fizetni? Általánosabban fogalmazva: a törvényeken átlépve, pusztán a közös igazságérzetre hagyat- kozva megváltoztathatjuk-e a felek írásban rögzített, kölcsönös szerződé- seit? Ez a kérdés nemcsak bennün- ket izgat, két és fél évszázada Hume is felvetette, habár még nem ismer- hette a devizahitel fogalmát. Hume a következő példával él: két ember perre megy egymással egy örökség ügyében:
az egyik gazdag, ostoba és agglegény, a másik szegény, értelmes és családos, az örökség viszont törvény szerint az előbbit illeti. Mit tegyen ilyenkor a bíró: hallgasson mindannyiunk közös igazságérzetére, és a törvényeket lazán értelmezve adja a családos embernek az örökséget, vagy ragaszkodjon a tör- vény betűjéhez, és a részeges kurafi- nak ítélje a vagyont?
Hume válasza egyértelmű: ragasz- kodni kell a törvényekhez, máskü- lönben az ítélkezésnek nem marad semmilyen szilárd támasza. Az igaz- ságosság nem természetes, hanem mesterséges erény: megállapodások eredménye. Éppen ezért az igazság- szolgáltatás nem hivatkozhat semmi- lyen természetes igazságérzetre vagy erkölcsiségre, mert épp ez engedhet utat a legönkényesebb ítélkezéseknek – ahogy később a jakobinus perek iga- zolták is Hume meglátását (9. old.).
Hasonló logikát működtet Hume a tulajdon kérdésében is: a tulajdonjog konvenciók eredménye, éppen ezért sem természetjogra, sem történe- ti jogcímre, sem valamiféle igazságos elosztásra hivatkozva nem szabad vál- toztatni a tulajdonlás fennálló rend- szerén.
A második esszé (Liberalizmus vs.
demokrácia?) klasszikus dilemmát mutat be klasszikus szerzők írásain keresztül: ha a demokráciában mindig a többség szava dönt, mi legyen azok-
kal, akik kisebbségben maradnak?
Állítható-e korlát a többségi döntéssel szemben? Van-e a személyes szabad- ságnak olyan területe, amelyről még a nép egésze sem rendelkezhet? Ez a megszorítások nélkül értett demok- rácia mint többségi uralom az egyéni jogok sérthetetlenségét valló libera- lizmus ellentéte, ami egyáltalán nem tisztán teoretikus ellentét. A kisebb- ségi vélemények politikai elnyomá- sa a különböző törtarányú többségek nevében ma sem ismeretlen.
Az esszé Hobbestól és Locke-tól kezdve Rousseau-n és Condorcet-n keresztül Constant-ig és Tocqueville- ig tekinti át a probléma eszmetörténe- tét. A kérdés legélesebben Constant Rousseau-kritikájában vetődik fel, hiszen a jakobinus diktatúrát Svájc- ban átvészelő Benjamin Constant már láthatta, milyen kézzelfogható következményei lehetnek Rousseau társadalmiszerződés-elméletének.
Rousseau ugyanis még a többségi döntést sem ismeri el legitimnek: a közösség egészének egyhangúlag kell döntenie az őt érintő kérdésekben (22.
old.). Az „általános akarat” tévedhe- tetlen, az egyes egyénektől független,
„szupraindividuális” (61. old.) aka- rat, amely nemcsak a tagok többsé- gének akaratával nem egyezik meg, hanem a közösség egészének empiri- kus akaratával sem. Aki nem fogadja el ezt az általános akaratot, vagyis aki saját önös érdekeit követi az összesség érdekével szemben (sőt, nem is szük- séges, hogy nyíltan szembeforduljon vele), azzal szemben az erőszak alkal- mazása legitim („kényszeríteni kell, hogy szabad legyen” – mondja Rous- seau). Az általános akarat korlátlan és korlátozhatatlan, hiszen nincs más legitim akarat, amely korlátozhatná.
A népszuverenitás nem lehet kor- látlan – replikázik Constant (27. old.) –, még a nép egészének sincs joga arra, hogy megfosszon egyes embere- ket szabadságjogaiktól vagy életüktől.
A népszuverenitás korlátlanságá- nak és korlátozhatatlanságának rous- seau-i tana azonban oda vezet, hogy az egyénnek nem marad eszköze arra, hogy saját jogait megvédje. Ez a legve- szedelmesebb zsarnokságnak szolgál- hat alapjául, hiszen a nép egészének hatalmát – annak Rousseau feltéte- lezte képviselhetetlensége ellenére –
a gyakorlatban egy személy vagy egy szűk csoport tartja kézben, aki a kor- látozhatatlan népakaratra hivatkoz- va minden, az övétől eltérő akaratot elnyom vagy megsemmisít. A népszu- verenitás határait ezért jól ki kell jelöl- ni: ezek a határok pedig ott vannak, ahol minden ember egyéni jogai kez- dődnek. Ezzel a megszorítással lehet egy politikai rendszer egyszerre liberá- lis és demokratikus Constant szerint.
Ugyanakkor az emberi jogok ellen- feleit nem győzi meg, ha pusztán kije- lentem: minden ember sérthetetlen jogokkal rendelkezik. Eme jogok filo- zófiai megalapozása önmagában sem könnyű, kivált nem akkor, ha elfo- gadhatatlannak tartjuk a „semmi sza- badságot a szabadság ellenségeinek”
doktrínáját. Hiszen ha a szabadság ellenségei többségbe kerülnek, a sza- badság hívei eszköztelenek maradnak még akkor is, ha matematikai szigo- rúsággal bizonyítják az emberi jogok érvényességét. Ezek a kérdések is foglalkoztatták Condorcet-t, akiről bővebben az utolsó előtti esszében (Condorcet koncepciója a jövő nemzedék iránti felelősségről) olvasni. Ugyanak- kor ő sem tudott az előbb vázolt prob- lémára jobb választ adni, mint majd évtizedekkel később Tocqueville, aki az emberi nem felségéhez kíván- na folyamodni, ha a többség megsér- tené alapvető jogainkat (104. old.).
Constant ugyanakkor ennél kissé realistább tanáccsal is szolgál, meg- előlegezve a Thoreau-féle polgári engedetlenség eszméjét (30. old.).
A Liberalizmus vs. demokrácia? című esszét követő négy írásban (Encik- lopédiák; Jean-Jacques hite, Rousseau vallása; Rousseau politikai töredékei;
Diderot politikai töredékei) Diderot és Rousseau párhuzamos szellemi élet- rajzát olvashatjuk. A XVIII. századi francia eszmetörténet két talán legje- lentősebb filozófiai alakja több tekin- tetben gyökeresen eltérő álláspontot képviselt: az Enciklopédia szellemi atyjaként és szerkesztőjeként Dide- rot a felvilágosodás főáramának rep- rezentánsa, Rousseau viszont ennek a főáramnak a legmarkánsabb kritikusa.
Rousseau éppen az ateizmus vádjával bebörtönzött Diderot-t, akkori barát- ját ment látogatni, amikor az egész további életét meghatározó „megvi- lágosodás” érte: feladva aufklerista
eszméit, az antik republikánus esz- mény hívévé és a modernitás legszi- gorúbb kritikusává vált. Ettől kezdve a két egykori barát teljesen eltérő szel- lemi úton haladt tovább. (Tényleges szakításuk aztán D’Alembert enciklo- pédiabeli Genf szócikke és Rousseau erre írt válaszlevele kapcsán követke- zik be.) Elvi ellentéteik közül filozófiai szempontból legfontosabb az általá- nos akarat kérdésében elfoglalt állás- pontjuk és ennek minden implikációja (tulajdonképpen jusznaturalizmus és jogi konvencionalizmus ellentéte). Az
„általános akarat” terminus Diderot Természetjog című Enciklopédia-szócik- kéből származik. Diderot itt felteszi a kérdést, hogyan cáfolhatjuk meg azt az „erőszakos okoskodót”, aki szerint saját érdekem érvényesítendő, jogom van bárkin átgázolni. Diderot az álta- la általános akaratnak nevezett közös erkölcsi érzékre hivatkozik, mint amit a földgolyó minden részén elfogad- nak, és minden emberre egyformán érvényes. Rousseau szerint azonban nem létezik a Diderot által posztulált érzék, így az erőszakos okoskodót sem lehet erre hivatkozva meggyőzni.
Ezért olyan intézményekre van szük- ség, amelyek biztosítják, hogy egyes egyéni érdekek ne írhassanak felül más egyéni érdekeket, még kevésbé a közérdeket, vagyis azt, amit Rousseau ért „általános akaraton”. Ilyen intéz- ményeket csak egy társadalmi szerző- dés tud teremteni (nem létezik tehát az „emberi nem egyetemes társadal- ma”, amely Diderot szeme előtt lebe- gett), hiszen maga az általános akarat is csak ezzel a szerződéssel jön létre.
Persze a rousseau-i általános akarat ugyanolyan fikció, mint a diderot-i, hiszen nem a közösség minden tagjá- nak közös akarata, hanem a közösség- nek mint olyannak az ideális akarata.
Számomra a címadó írás a legiz- galmasabb, amely a francia „egye- temeszményeket” és „egyetemellenes eszméket” tárgyalja mintegy százéves időintervallumban. Döbbenetes lát- ni, hogy nemcsak a felvilágosodás ellenfelei, hanem időnként hívei is azt várták el az oktatástól, hogy a hata- lom iránti lojalitásra kondicionálják a tanulókat. Például Diderot, aki a fel- világosult despota II. Katalin cárnő- nek írt tervezetében azzal igyekezett az uralkodó számára vonzóvá tenni az
állami iskolarendszerről szóló elkép- zelését, hogy ezen keresztül „mind- arra rá tudja venni a lelkeket”, ami neki tetszik (86. old.). A nagy ellen- fél, Rousseau tervei, bár uralkodókat nem keresett meg velük, még hatá- rozottabban alárendelték az oktatást a mindenkori hatalomnak. Úgy gon- dolta, hogy a nemzeti törvényhozás- nak kell megszabnia, mit és hogyan tanítsanak az iskolákban, és a leg- inkább attól kell óvakodni, nehogy a pedagógiai hivatás szakma legyen (89. old.). Ezzel szemben Condorcet és követői, az „ideológusok” (Destutt de Tracy és köre) a kritikai gondol- kodás kialakítását tartották az okta- tás egyik legfontosabb feladatának.
Az ő terveiket előbb Robespierre- nek, majd Napóleonnak az ideológiai indoktrinációt preferáló elképzelései lehetetlenítették el. A császárrá koro- názott Bonaparte éppen a máig élő francia felsőoktatási rendszert kidol- gozó Condorcet-követőket cserélte le az ultramontán De Bonaldra, aki később bölcsészek túlképzése helyett kocsmák nyitását ajánlotta a hatalom számára, mert a részegek könnyeb- ben kezelhetők, mint a filozófusok (92. old.). Nem tudhatott még a rom- kocsmákról.
Hogy a skót és a francia felvilágo- sodás mellett az angol se maradjon ki, olvashatunk még egy előadásszöveget az itthon talán leginkább Burke ellen- feleként ismert, a francia forradalmat méltató Richard Price-ról és az ame- rikai forradalom egyik teoretikusá- ról, Thomas Paine-ről (Price és Paine között). Végül majd egy fél évszáza- dot ugorva egy következő francia for- radalomról, a 48-asról kapunk képet, méghozzá Tocqueville Emlékképek 1848-ról című memoárjának prizmá- ján át, melynek filozófiai mélyrétegei- ről olvashatunk alapos elemzést.
nnnnnnnnnnnnnnn kiss Csaba
Feischmidt Margit, Glózer rita,
Ilyés zoltán,
kasznár Veronika katalin,
zakariás Ildikó:
Nemzet a
mindennapokban
Az újNACIoNALIzMuS PoPuLárIS kuLTúrájA
L’Harmattan, Bp., 473 old., 3800 Ft Újnacionalizmus, populáris kul- túra, szélsőjobboldali politika – a Feischmidt Margit és munkatársai által jegyzett kötet ezeken a problé- mákon keresztül igyekszik etnográfiai és diszkurzív eszközökkel megragad- ni a magyarországi nacionalizmus legújabb fejleményeit. Az újnacio- nalizmus a nyugati társadalomtudo- mány fogalma, és a (szélső)jobboldali politika hidegháborút követő, Euró- pa-szerte tapasztalható intézményes megerősödésére hivatott magyarázatot adni. Az előszóban, de más fejezetek- ben is, Feischmidt elsősorban Banks és Gingrich újnacionalizmus-fogal- mára támaszkodik (Andre Gingrich – Marcus Banks [eds.]: Neo-Nationalism in Europe and Beyond. Perspectives from Social Anthropology. Berghahn Books, New York – Oxford, 2006.). Esze- rint a nacionalizmus új formájáról van szó, amely nem más, mint tár- sadalmi reakció a globalizációval, a transznacionális függőségek kiterjedé- sével és Európában a nemzetek feletti gazdasági és politikai intézményesü- léssel összefüggő átalakulásokra és a velük járó bizonytalanságra. E prob- lémákat az újnacionalista mozgalmak Nyugaton jellemzően a bevándorlók, az európai szintű döntéshozatal és a fogyasztói tömegkultúra káros hatá- saként látják és láttatják. A Banks és Gingrich szerkesztette kötet bevallot- tan nem foglalkozik a posztszocialista nacionalizmussal, mondván, az más
lapra tartozik. Valóban, a kontinens keleti felén egészen más értelmet kap a kérdésfelvetés, amely a naciona- lizmus 1990-es évektől tapasztalha- tó újramegjelenésére keresi a választ (persze bátran kételkedhetünk abban is, hogy Nyugaton korábban vissza- szorult volna a nacionalizmus, vagy hogy korábbi formái nem értelmez- hetők transznacionális átalakulások- ra adott reakcióként). Anélkül, hogy belemennének az újnacionalizmus körüli fogalmi bonyodalmak tárgya- lásába, Feischmidt Margit és mun- katársai voltaképpen az említett, üresen hagyott lap megírására vállal- koznak. A magyarországi újnaciona- lizmus strukturális magyarázatakor Don Kalb és munkatársai nyomán (Don Kalb – Gábor Halmai [eds.]:
Headlines of Nation, Subtexts of Class.
Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe.
Berghahn, New York, 2011.) abból indulnak ki, hogy a félperifériás hely- zetű Kelet-Európában az antikom- munizmus, tágabban az uralkodó neoliberalizmus megfosztja legiti- mációjától az „osztály-nyelvet”, azaz lehetetlenné teszi, hogy a „piaci nyi- tás” vesztesei, elsősorban a munkás- osztály, megfogalmazzák sérelmeiket és a cselekvés igényével léphessenek fel, és ezért fordulnak a felelősöket megnevező, a nemzeti sorsközösség révén automatikus és állandó bizton- ságot ígérő nacionalista populizmus felé. Feischmidt többször hangot ad e magyarázattal kapcsolatos kritiká- jának, és hangsúlyozza, hogy az általa vezetett kutatás során alkalmazott kul- turális antropológiai megközelítésben e gazdasági-társadalmi változások kul- turális percepciója és szimbolizációja is szerepet kap. A kötet legfontosabb állítása, hogy a nyelv, amely kitölti az osztálymagyarázat hiánya keltette űrt, a populáris kultúrából érkezik, és egy- szerre képes megnevezni a sérelmeket, és kifejezni a morális rend helyreállí- tására vonatkozó igényt. A magyará- zatnak ez az eleme két szempontból is nagy jelentőségű. Először is, elsősor- ban Edensor nyomán (Tim Edensor:
National Identity, Popular Culture and Everyday Life. Berg, Oxford – New York, 2002.), a szerzők beemelik a popkultúrát a nacionalizmus vizsgá- latába, amely klasszikusan az állam
és a politikai mozgalmak szerepével, a történelemmel, a magaskultúrával, a „kitalált hagyományokkal”, a folk- lórral és a hivatalos diskurzusokkal volt elfoglalva. A kötet újszerűségét többek között az adja, hogy rámu- tat a szubkultúrák szerepére a hazai új jobboldal megerősödésében, és képes figyelembe venni a színtér új szereplőt, elsősorban a popkulturális identitásipar vállalkozásait. Ezáltal a hagyományos értelemben felfogott politika szférája mellett a minden- napok életvilágát is bevonja az elem- zésbe, azokat a módokat, ahogyan az emberek a nemzetet a hétköznapok- ban magától értetődően és rutinszerű- en megélik és értelmezik. Másodszor, mindezzel összefüggésben, a kötetben alkalmazott megközelítés, bár lénye- ges szerepet tulajdonít a szélsőjobbol- dali politikai mozgalmaknak, túlmegy a nyilvánosság „tematizálására” hang- súlyt fektető szokványos politológiai magyarázatokon. Ehelyett a minden- napi életvilágok nacionalizmusa és a szélsőjobboldali politikai szereplők közötti interakciót állítja az elemzés középpontjába.
Ez az összetett magyarázati modell, amely a strukturális tényezőkön és a politikai szervezeteken túl az újnacio- nalizmus hirdette értékekre vonatkozó társadalmi igényeket, illetve az azokat kiszolgáló nem-állami és nem-pártpo- litikai aktorok szerepét is tekintetbe veszi, a kötet több esettanulmányá- ban rendkívül gyümölcsözőnek bizo- nyul. Kár, hogy az újnacionalizmus, a populáris kultúra és a szélsőjobboldali politikai mozgalom közötti empirikus viszonyok több esetben tisztázatla- nok maradnak. A kötet egészéről elmondható, hogy a szerzők vélhető- en elsődleges szerepet tulajdonítanak a szélsőjobboldali politikai mozgal- maknak az újszerű társadalmi problé- mák nacionalista újrafogalmazásában:
képesek válaszolni a lecsúszás és a bizonytalanság következményei- vel kapcsolatos sérelmek támasztot- ta igényekre, méghozzá azáltal, hogy merítenek a szubkulturális diskurzu- sok erőforrásaiból, illetve népszerűsít- ve őket, vissza is hatnak rájuk. A kötet koncepciója ahhoz a hagyományhoz sorolható, amely szerint a nemzeti diskurzus „vigasztaló történetként”
működik, ebben az esetben szimbo-
likus kompenzációval szolgál. Ezen túlmenően, Douglas Holmes nyomán (Douglas R. Holmes: Integral Eu- rope. Fast-Capitalism, Multiculturalism, Neofascism. Princeton University Press, Princeton–Oxford, 2000.) az új jobboldal erőit a kötet szerzői iden- titáspolitikai mozgalmaknak tartják, amelyek a társadalmi problémákat az azonosság és a másság, a hova- tartozás, illetve az idegenhez fűződő viszony problémáiként reprezentálják.
A nemzeti azonosság konstrukció- jára egy „távoli másikhoz” és egy
„közeli idegenhez” képest kérdeznek rá. Egyrészt a szomszédos országok- ban a magyar kisebbségekhez, más- részt a hazai cigánysághoz fűződő képzeteket és elképzeléseket vizsgál- ják, amelyek konstitutívak a „közösségi mi” meghatározásában és megélésé- ben. Ez megfelel annak a szimboli- kus repertoárnak, amely országosan politikai sikerre vitte a hazai szélső- jobboldalt. Egyrészt a Trianon-szim- bolika használatával megújították a nemzeti összetartozás élményközös- ségét előállító diskurzust, másrészt a közbeszéd részévé tették a cigányság kriminalizációját, tágabban a cigány kategóriát a társadalmi problémák megnevezésére használó stratégiát. A kötet szerkezete nagyjából megfelel ennek a konceptualizációnak. Az első, Nacionalizmus új keretekben. Politikai vagy kulturális fordulat? című fejezet- ben Feischmidt Margit tanulmányai olvashatók a Trianon-kultuszról és a fiatalok szélsőjobboldali szimpátiájá- ról. Előbbiben a szerző arra keresi a választ, hogy miképpen vált a Tria- non-jelkép „tabuból a kulturális és társadalmi ellenállás központi szim- bólumává” (57. old.). Legfontosabb állítása, hogy a Trianon-szimbólum használatának elterjedése mögött a társadalmi válság keresendő, amely- re szimbolikus megoldást kínál.
Trianon ezek szerint nem történe- ti esemény vagy annak emlékezete, hanem „egy nagyon erős emocioná- lis konnotációkkal bíró kulturális jel- kép, aminek közvetítésével aktuális társadalmi traumákat lehet megjele- níteni” (55. old.). Felidézi a történe- ti, „Nagy-Magyarországot” és a dicső aranykort, és ezáltal ösztönzi a nem- zeti nagyság érzését és a büszkeséget.
Természetesen a „csonkolást” is meg-
idézi, ám ez szimbolikus mozgósító erővel hat (a szimbólum használóinak töredéke tartja reálisnak a határmódo- sítást), hiszen „a lealacsonyított, meg- alázott kollektív önbecsülés számára a valóságos időben és térben való cse- lekvés helyett kínálja fel a rituális, szimbolikus helyreállítás alternatívá- ját” (56. old.).
Felmerül persze a kérdés, hogy miért éppen a Trianon-szimbólum képes erre. Feischmidt Hofer Tamás- ra hivatkozva abban látja a magya- rázatot, hogy a félprofesszionális történettudomány és a populáris emlékezetipar rehabilitálta azt a szim- bolikus repertoárt, amely a Trianon- témát minderre alkalmassá teszi. Ez a magyarázat azonban nyitva hagyja a kérdést, hogy miért éppen ez a reper- toár aktualizálódik. Más szóval, a szerző fogalmait használva, a társadal- mak szimbolikus „szerszámosládája”
hasonlóan ki van téve a történeti vál- tozásnak és az aktualizálásnak, mint maguk a szimbólumok. Véleményem szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni a Trianon-diskurzus történe- ti változását, szűkebben azt a folya- matot, amely során Trianon nemzeti tragédiából nemzeti traumává alakult.
Való igaz, hogy mind verbálisan, mind vizuálisan a Trianon-diskurzus az igazság kimondásaként, azaz a tabu- döntés rituáléjaként tett szert kul- turális, majd az állami kanonizálás révén hivatalos politikai jelentőség- re. Az országos politikai nyilvánosság felől tekintve persze egyetérthetünk Feischmidt Margittal, hogy Trianon- nal kapcsolatban a rendszerváltást követően az elhallgatás konszenzu- sa volt érvényben, azaz a szimbólum használata tabusítva volt. Ugyanak- kor az sem állítható, hogy nem volt szó Trianonról, hiszen államilag intéz- ményesített módon a rendszerváltás óta alapvető szerepet játszik a hivata- los magyar nemzetdefiníciókban, ami leginkább a „határon túli” szakpoliti- kákban, illetve a róluk szóló vitákban van jelen (Zombory Máté: Az emléke- zés térképei. Magyarország és a nemze- ti azonosság 1989 után. L’Harmattan, Bp., 2011. 209–225. old.). Ebben rejlik a válasz arra, hogy Trianon
„kimondása” miért volt olyan sike- res az országos nyilvánosságban (mar- ginálisan már jó ideje használatban
volt): a határok „minőségének” meg- változtatását és ezzel a magyar nemzet Trianon utáni és a történeti határo- kon alapuló újraegyesítésének prog- ramját középpontba helyező hivatalos és államilag intézményesített politikai diskurzus készítette elő a talajt az állí- tólagos tabudöntés számára. Ugyan- így, a „határon túli” magyarokkal kapcsolatos, a kötet későbbi fejezetei- ben elemzett képzetek és gyakorlatok kísértetiesen hasonlítanak a kilenc- venes években uralkodó felálláshoz.
Mindent összevetve tehát pontosabb magyarázattal szolgál, ha a csendet, sőt elhallgatást (e fogalom azt sugall- ja, hogy beszélni kellett volna, de ezt megakadályozták) hirtelen megtörő beszéd helyett a Trianon-diskurzus rendjének megváltozását vizsgáljuk.
Ez a folyamat egyébként kísérte- tiesen hasonlít arra, ami a cigányok- ról szóló diskurzussal történt – nem véletlen, hogy a 18 és 30 év közöt- ti fiatalokkal készített fókuszcsopor- tos interjúk elemzésekor (erről az első fejezet másik tanulmánya számol be) Feischmidt azt találta, hogy a „beszél- getéseket két téma tudta nagyon erő- sen dinamizálni, a Trianon- és a cigánykérdés” (114. old.). Az inter- júkból kiderül, hogy a Trianon-téma úgy mozgósítja a nemzeti büszke- séget az egykori nagyságon keresz- tül megélő fiatalokat, hogy lehetővé teszi a tevékenykedést a múltbeli egy- ség megjelenítőivé felmagasztosított magyar kisebbségekért. „Trianon jelentőségét az adja, hogy az erős és domináns nemzet, amit látni akarnak, akkor szűnik meg, a kisebbségben élő magyarok pedig a memento mori, a fájdalmat hitelesítő illusztráció.” (119.
old.) Nem véletlen, hogy a Trianon- szimbólum a magyarországiak, nem pedig a magyar kisebbségek számára jelentős. E tanulmányban Feischmidt egy konzervatív-kommunitárius for- dulatot azonosít a fiatalok köré- ben, amely a többség szabadidő- és élményfogyasztási kultúrájával szem- ben fogalmazódik meg – ami koránt- sem jelenti, hogy e fiatalok számára az élményfogyasztás ne lenne közpon- ti jelentőségű (elsősorban a zenén, az öltözködésen és az életmód egyéb szegmensein keresztül). A szerző sze- rint e fordulat egyrészt a bázispoliti- ka iránti elkötelezettségben, másrészt
a felsőbbrendűséget igazoló történeti és rasszista diskurzusok használatában nyilvánul meg.
A tanulmány egy, a szélsőjobbol- dali politikai elkötelezettség érték- preferenciáira vonatkozó kutatás eredményein alapul. Fő kérdésként azt vizsgálja, hogyan alakul ki kapcso- lat „a radikális politika támogatása és a nemzet újraértelmezése, újraélése, újravarázsosítása között” (83. old.).
Ezért a kutatás a szélsőjobboldali elkötelezettségű fiatalokra koncent- rált, de az olvasó számára ismeretlen mértékben olyan fiatalokat is bevon- tak, akik „közéleti tevékenységet foly- tatnak a kultúra, a hagyományőrzés, az önkéntesség vagy a szó szorosabb értelmében a politika területén” (83.
old.). Az is kiderül, hogy „az interjúk szervezésekor fontos szempont volt a
»nemzeti eszmékkel« vagy a »nemzeti elkötelezettségű intézményekkel« való aktív kapcsolat” (144. old.). Mindezt azért részletezem, mert ilyen szűrés mellett a nem nemzeti radikális, poli- tikailag elkötelezett fiatalok nehezen kerülnek be a mintába, így kétséges- sé válik, lehet-e az eredmények alap- ján a politikailag elkötelezett fiatalok egészére következtetni (pl. a 151.
oldalon), még ha elfogadjuk is azt, a tanulmány elején, egyéb kutatások- ból idézett tényt, hogy a közéletileg elkötelezett fiatalok körében a szél- sőjobboldal játssza a vezető szerepet.
Hasonló problémákat vet fel a kife- jezetten szélsőjobboldali stimulusok használata a fókuszcsoportos beszél- getések során, mint amilyen a nem- zeti radikális hírportál beszámolója a Jobbik „cigánybűnözés” elleni erő- demonstrációjáról Gyöngyöspatán, vagy a fénykép a Jobbik EU-s zászlót égető akciójáról. Mivel a szűrés és a stimulusok a szélsőjobboldali politika kereteibe terelik a beszélgetést, kérdé- ses, mennyiben lehet a kutatásból arra következtetni, hogy a fiatalok körében azonosított újrapolitizálódási fordulat újnacionalizmus.
A nemzeti egységgel, azaz Tria- nonnal kapcsolatos diszkurzív rend fent említett megváltozásának vizsgá- latára a második, Az újnacionalizmus diskurzusai: mítoszok és ellenség-képek című fejezet makroperspektívája kivá- ló lehetőséget adhatott volna. Ebben a részben két hagyományos diskur-
zuselemzést olvashatunk. Kasznár Veronika Katalin a kettős állam- polgárságról szóló 2004–2005-ös publicisztikai vitákban elemezte a különböző nemzetfogalmakat. Írá- sa végén Trianonnal kapcsolatban a következőket jegyzi meg: „a nemzet- értelmezésekhez és a vita kimenetelé- hez fűződő félelmekhez, veszélyekhez kötődik. Fontos, hogy nem az egysé- get, a szolidaritást vagy a szomszé- dos államokhoz fűződő jó viszonyt jeleníti meg. Negatív emlékeztető szimbólum, és a vitában ekként is használják. Mivel a vita alapjait érin- ti, alkalmas arra, hogy rögzítse a vita érvrendszereit, álláspontjait, fogal- mainak jelentéseit.” (245. old.) Ha ez így van, érdemes lett volna ebből a szempontból (is) elemezni a vitát.
Hiszen egyetérthetünk Kasznárral abban, hogy Trianon a vita alapja- it határozta meg azáltal, hogy az egy- ség referenciájaként szolgált a kettős állampolgársági törekvés számá- ra, amely a nemzet történeti határo- kon belüli, részben politikai, részben szimbolikus újraegyesítését célozta (azzal kevésbé érthetünk egyet, hogy Trianon nem a nemzeti egységre és a szomszédos államok magyarságá- val való szolidaritásra vonatkozott).
Erre az elemzésre sajnos nem került sor, így a szerző legfőbb megállapítá- sa, miszerint „a kettős állampolgár- ság vitájában semmi új nincs, hiszen a szereplői korábbi érvrendszerek- hez igazodnak” (246. old.), légüres térben lebeg, ahogy magyarázat nél- kül marad az is, hogy a kettős állam- polgárság 2010-es elfogadása miért nélkülözte a vitát. Mivel nem a Tria- nonnal kapcsolatos diszkurzív rend átalakulására kérdez rá, nem igazán világos, hogy a fejezet hogyan illesz- kedik a kötet koncepciójához. Az itt olvasható másik tanulmány szerző- je, Glózer Rita két nemzeti radiká- lis internetes portál ellenségképeit elemezte, és megállapította, hogy az ellenség konstrukciója révén húzód- nak meg a nemzeti közösség határai.
Az ellenségképek konstruálása azon- ban semmiképp sem tekinthető új jelenségnek a nacionalizmusban, és Glózer nem foglalkozik azzal, hogy az ellenségképzés diszkurzív straté- giái hogyan viszonyulnak a korábbi- akhoz, vagy egyéb stratégiákhoz.
