Stankovsky, J.: A kelet-közép-európai és a fejlett országok közötti kereskedelem

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ

407

tékben szabályozzák, s ez a ledolgozott munka-

óráknak jelentős szóródását okozza, ami a Közös- ségen belül itt a legnagyobb.

Az adók, illetve kedvezmények rendszere külö- nösen fontos lehet a részmunkaidős foglalkoztatás terén. Az Egyesült Királyságban például nem kell társadalombiztositást fizetnie sem az alkalmazott- nak, sem a munkáltatónak, ha a dolgozó heti bére alacsonyabb, mint a minimális bér. Számos tanul—

mány szerint ez erősen befolyásolja a részmunkai—

dős állások iránti keresletet, illetve kínálatot.

A túlóra szabályozása is jelentős hatással van az alkalmazottak ledolgozott munkaórájára. A túlóra az Európai Közösség minden országában létezik, de a korlátozások eltérők, s így a ledolgozott túlórák mennyisége is országonként változó.

Az alkalmazottak túlórájának általános korláto- zása nyilvánvalóan hatással van az ún. hosszú mun- kaidő nagyságára. Az Európai Közösség országai- ban az elmúlt időben megpróbálták az átlagos mun- kaidőt csökkenteni. Franciaországban például a munkaidő-csökkentésnek egyik formája, hogy nem számolják el az állóidőt (például a fodrászoknál, amikor nincs vendég).

Érdekes az összes foglalkoztatottak (alkalma- zottak, önállók és segítő családtagok) munkaidejé—

nek együttes vizsgálata. Görögországban és íror—

szágban nagyobb a hetente 48 óránál többet dolgo- zó összes foglalkoztatott aránya, mint az Egyesült Királyságban. Az Egyesült Királyság kivételével valamennyi EK-országban magasabb a hetente 48 óránál többet dolgozó nem alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatotton belül.

A munkaidőnek másik fontos vonása a hetente ledolgozott munkanapok száma, A hetente 7 ledol—

gozott munkanap különösen fontos a javasolt EK munkaidő-irányelvekkel kapcsolatban. 1991-ben az Egyesült Királyság kivételével valamennyi nyugat- európai országban létezett a heti pihenőnap szabá- lyozása. E szabályozások részleteikben eltérők ugyan, de az az általános, hogy hetente legalább egy teljes szabadnapot határoznak meg. Ezzel szemben az 1992. évi tavaszi brit munkaerő-felmérés szerint a foglalkoztatottaknak 8,6 százaléka rendszeresen heti 7 napot dolgozott, ezen belül az alkalmazottak- nak 6,l százaléka, az önállóknak pedig egynegyede.

Az emlitett tervezett elvekben úgy kellene korlátoz- ni a heti munkaidőt, hogy kétheti átlagban heti egy pihenőnapot kellene meghatározni. Bár nincs erre vonatkozó adat, de elképzelhető, hogy néhány más ISK-országban is hasonlóan magas a heti 7 napot dolgozók aránya az összes foglalkoztatotton belül, Az alkalmazottak munkaidejének fontos össze—

tevője az éves szabadságra való jogosultság (bele-

értve a szabadságot és a fizetett ünnepnapokat is).

A tizenkét EK-országban —— kettő kivételével ——

létezik a üzetett szabadság minimális mennyiségé- nek szabályozása (a két kivétel az Egyesült Király- ság és Olaszország).

A teljes munkaidős brit alkalmazottak általában évente 4—5 hét szabadságot kapnak, azaz átlago—

san 24 napot. Azonbana teljes munkaidős alkalma—

zottak 3,l százaléka, a részmunkaidősök 32,7 szá—

zaléka egyáltalán nem kap fizetett szabadságot.

Azok döntő többsége, akik egyáltalán nem kapnak fizetett szabadságot, vagy nagyon keveset dolgoz- nak hetente vagy/és egy évnél kevesebb ideje dol—

goznak folyamatosan a munkáltatójuknál. Ha csak azokat tekintjük, akik napi 8 órát vagy annál többet dolgoznak, és több mint egy éve vannak folyamato-

san a munkáltatójuknál alkalmazásban, akkor az említett 3,l százalék 13 százalékra csökken.

Sajnos nem állnak rendelkezésre a többi EK—

országból összehasonlítható adatok az éves szabad- ságról. Bár ezekben az országokban általában meg- határozzák a minimális szabadságot, néhányuknál létezik a szolgálati időnek egy küszöbe, amelytől a minimális szabadság jár a dolgozónak. Például Gö- rögországban egy év, Németországban 6 hónap és Luxemburgban 3 hónap után jogosult a dolgozó szabadságára. Valószinű tehát, hogy az alkalmazot—

taknak egy kis része nemcsak Nagy-Britanniában, hanem néhány más EK-országban sem kap fizetett szabadságot, vagy az előírt minimumnál kevesebbet kap,

Végül a hivatalos munkaszüneti napok száma az EK-országokon belül Belgiumban a legmagasabb (13,5 nap évente) és az Egyesült Királyságban a legalacsonyabb (8 nap évente). Ez ugyancsak hoz—

zájárul ahhoz, hogy ez utóbbiban az alkalmazottak évi átlagosan ledolgozott munkaideje a többi euró- pai országhoz viszonyítva magas.

(Ism.: Csaba Erika)

STANKOVSKY, J.:

A KELET-KÖZÉP-EURÓPAI Es A FEJLETT

ORSZAGOK KÖZÖTTI KERESKEDELEM (OECD—Handel mit Ost-Mitteleuropa kráftig gewach- sen.) _ WIFO Monalsberíchte. l993. 9. sz. 463—471. p.

Az 1989 és 1992 közötti időszak külkereskedelmi adatait összefoglaló és elemző tanulmány áttekinti a piacgazdaságra áttérő országok (Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország), a délkelet-euró—

pai térség (Bulgária, Románia, Szlovénia), valamint az egykori Szovjetunió és a Gazdasági Együttmű-

408

ködés és Fejlesztés Szervezete (Organization for Economic Co-operation and Development _—

OECD) országai közötti forgalom jellemzőit. (A továbbiakban, röviden, a ,,visegrádi", a ,,déli" és a ,,szovjet" elnevezés különbözteti meg az említett

térségeket.) A térségben a piacgazdaság elemeinek

bevezetése a külkapcsolatok átrendeződésével, a

korábbi korlátozások fokozatos oldásával jár, olyan áron is, hogy a gazdaság lassabban növek- szik, nagyobb a munkanélküliség. Az exportot a gazdaság motorjaként kezelik, amely átsegít az át—

alakulás miatti visszacsés nehézségein.

Az OECD-országok érdekeltek az átalakulás si—

kerében, mivel csak virágzó országokban alakul ki fizetőképes piac. A tervgazdaság éveiben alkalma- zott korlátozások leépülnek, nyitottabbá válnak az egykori KGST-országok, és az OECD-országok is gyorsan eltörlik (ha nem is teljesen) a megkülön- böztető intézkedéseket. A szerző táblába foglalva értékeli egyrészt az Európai Közösség (EK) és az Európai Szabadkereskedelmi Övezet (European Free Trade Area — EFTA tagországai, az Egyesült Államok, másrészt a vizsgált térséghez tartozó or- szágok piacra lépési esélyeit (a fontosabb kategóriák:

szabadkereskedelmi szerződés, aszimmetrikus vám—

leépítés, vámpreferenciák általános megadása stb.).

Nyugat—Európában importvédelmet alkalmaz—

nak olyan ,,érzékeny" termékekre, amelyekből túl- kínálat van, és tartanak az olcsóbb kelet—európai áruk versenyétől. A szerző rámutat, hogy az elhúzó- dó recesszió viszonyai között ez az érzékenység növekedett, különösen az acélipari és az agrárter—

mékek bevitelére. Gyakran beviteli kontingensek- kel, a dömpinget megtorló intézkedésekkel, kie—

gyenlitő vámokkal korlátozzák az egykori KGST- országok piacra lépését.

Az 1989. és 1992. évi külkereskedelmi forgalom országcsoportok szerinti adatai szerint az OECD—

országok 2,4 százalékkal (71,5 milliárd dollárra) növelték kelet-európai kivitelüket, teljes exportjuk- ban ennek részesedése az 1989. évi 3,4 százalékról 1992—ben 2,7 százalékra csökkent. A térségből szár- mazó importjuk ugyanakkor 0,5 százalékkal (70,2 milliárd dollárra), aránya összes behozatalukban 3,1 százalékról 2,6 százalékra csökkent. Két fontos tényezőt emel ki a szerző: a keletnémet külkereske- delemnek az OECD-országokhoz sorolását és az egykori szovjet piacok összezsugorodását. A cikk közli az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) adatai nélküli kelet-európai külkereskedel—

mi adatokat is.

Az OECD—országokból a ,,visegrádi", a ,,déli"

és a ,,szovjet" országokba irányuló kivitel 1989-es és 1992—es adatait elemezve a szerző kiemeli a 4 fő

partner (az EFTA, az Európai Közösség, az Egye- sült Államok és Japán) exportjának megváltozott szerkezetét. Ausztria például 1992-ben kelet—euró- pai exportjának 64,8 százalékát (1989-ben 44,9 szá- zalékát) a ,,visegrádi" országokba szállította. Svájc (59,3 és 37.2%), Svédország (57,7% és 39,0%), Né—

metország (50,8% és 33,3%), az Egyesült Királyság (58,1 % és 30,3%), Japán (33,2% és 9,6%) esetén is

igen gyors az aránynövekedés a piacgazdaságra át—

térő országok javára. Az összes OECD—ország ke—

let—európai kivitelének 1992-ben 45,2 százalékát (1989-ben 26,9 százalékát) szállították a ,,visegrá- di" országokba, ugyanakkor az egykori szovjet köztársaságokba csak 35,6 százalékát (1989-ben még 51,8 százalékát). A ,,déli" országok részesedése csaknem változatlan: 1989—ben 21,3, 1992-ben 19,2 százalék.

A tanulmány az 1992. évi külkereskedelmi egyenleget az említett 3 körzetre elemezve megálla—

pitja, hogy a ,,visegrádiak" behozatali többlete (az összes OECD—országból 4460 millió dollár) 4,3 mil—

liárd dollárral nagyobb, mint 1989'ben. Ezen belül

a csehszlovák mérleghiány 1.6, a lengyel 2,4, a ma-

gyar 0,5 milliárd dollár. Az 1993, évi mérleghiány ennél valószínűleg nagyobb lesz, részben a nyugat- európai recesszió, részben a kelet-európai gazdasági élénkülés és stabilizálás hatására,

A kereskedelem gyorsabb fejlesztésének akadá- lya, hogy a hatalmas deficitet milliárdos hitelekből kellene finanszírozni, amit a volt KGST-országok nem kívánnak felvenni, és a nyugati országok sem hajlandók folyósítani. Csak részleges megoldást ki- nálnak az idegenforgalomból és a közvetlen külföl—

di befektetésekből származó devizabevételek. A de- ficit mérséklésének belső eszköztárát elemzi a tanul- mány, azok veszélyes vonásait is említve: mint pél- dául a nemzeti valuta leértékelése, a gazdaság fejlő- désének fékezése, az import korlátozása. Amennyi—

ben a kelet—európaiak erre kényszerülnek, a nyugati piacok tervezett megnyitása is kétségessé válhat.

A szerző fontosabb OECD-országonként is be—

mutatja a térségben kialakult 1992. évi exporttöbb—

letet. Eszerint a ,,visegrádi" országok hitelezői kö- zött Ausztria 758 millió (a magyar deficit ebből 322 millió dollár), Svájc 531 (l 13) millió, Svédország 86 (44) millió, Németország 636 (37), Franciaország 243 millió, az Egyesült Királyság 581 (77) millió, az Egyesült Államok 379 millió, Japán 238 (l 14) millió dollárral szerepel. Magyar többlettel zárult 1992- ben a Franciaországgal (73 millió dollárral), az Olaszországgal (147) a Törökországgal (52) és az Egyesült Államokkal (54) folytatott áruforgalom.

A szerző külön elemzi az egykori szovjet köztársa—

ságok és az OECD-országok kereskedelmi mérle-

STATISZTIKAI IRODA LMI FIGYELÖ

409

gét, ezen belül az Egyesült Államok és Németország kiviteli többleteinek finanszírozását.

A tanulmány az OECD-országoknak a ,,visegrá- di" országokból származó importját az 1989—es szinthez viszonyítva elemzi. Az együttesen 42,l szá- zalékos növekedésen belül a magyar kivitel 26,2, a lengyel 43,9, a csehszlovák 55,4 százalékkal nőtt az összes fejlett ország importjában. A volt Német Demokratikus Köztársaság nélkül számított nyu- gatnémet gazdaságba a csehszlovák kivitel meghá- romszorozódott, a magyar kivitel csaknem kétsze—

resére, a lengyel pedig 2,5-szeresére nőtt. Ausztria esetében a ,,visegrádi" országokból származó 1992.

évi import l,8-szerese az 1989—es értéknek.

A szerző a földrajzi és történelmi tényezőket is vizsgálva rámutat, hogy az osztrák importban ha- gyományosak a cseh, a szlovák és a magyar szállítá-

sok, a svédek, a franciák és az olaszok viszont a lengyelekkel tartanak szorosabb kapcsolatot. Az Egyesült Államok és Németország előnyben részesí- ti a csehszlovák kapcsolatokat a behozatalban, Az 1992-ben aláírt társulási szerződés megkönnyítette a ,,visegrádi" országok bejutását az EK piacára. Az EFTA-országok 1992-ben hasonló megállapodást kötöttek Csehszlovákiával,

Az OECD-országoknak a térségből származó importját cikkcsoportok szerint elemezve a tanu]- mány meghatározza a kelet—európai országok gyen- géit. A ,,visegrádi" országok például korábban a gépek és a fogyasztási cikkek piacain rosszabb pozí- ciót értek el, mint az OECD—országok egymás kö—

zött, illetve a délkelet-ázsiai ,,kis tigrisek". A vizs- gált időszakban ezen a két területen (késztermékek—

kel és kooperációkkal egyaránt) javultak pozícióik, viszonylag gyors aránynövekedés mellett.

Az OECD teljes exportbővülése 1989 és 1992 között 23,5 százalék, ezen belül (az egykori NDK- val is számolva) 63,8 százalékkal nőtt a ,,visegrádi"

országokba irányuló kivitel. Az OECD teljes ex-

portjának 1989—ben 09 1992-ben l,2 százaléka (ugyanakkor a nyugat-európai kivitelnek 1,4, majd 1,8 százaléka) a ,,visegrádi" országokba irányult. A Magyarországra exportált áruk értéke 29 százalék—

kal nőtt, a lengyel vásárlás 73, a csehszlovákok behozatala pedig 88 százalékkal haladta meg 1992—

ben az 1989. évit. Az EFTA-országok exportja gyorsabban növekedett, mint az Európai Közösség

országaié (a növekedés 102, illetve 55 százalék), az

Egyesült Államok a ,,visegrádi" országokban 22—

szer nagyobb exportot ért el, mint 1989-ben.

Az OECD—országokból a kelet-európai térségbe irányuló 1989—es és 1992-es kivitelből több mint kétharmad az EK tagországainak részesedése, ezen belül a legnagyobb a német exporté (45, illetve 37 százalékos). Magyarországon is a német export (55, illetve 38 százalékos) aránya a legnagyobb. Az 1992-es OECD-exportnak 18 százalékát az osztrá- kok, 10 százalékát az olaszok, 4—4 százalékát az Egyesült Államok, a britek, illetve a franciák, 3—3

százalékát a svájciak és a japánok szállították Ma- gyarországra.

(Ism; Nádudvari Zoltán)

TÁRSADALOMSTATISZTIKA

DIEKSTRA, R. F. w.w GULBINAT, W.:

AZ ÖNGYILKOSSÁG EPIDEMIOLÓGIÁJA

(The epidemiology of suicidal behavior: A review of three continents.) — World Health Stalislics guurrerly,

1993. 1. sz. 52—68. p.

Azon jelentéskörön belül, amelyet a köznyelv egyszerűen öngyilkosságnak nevez, a szakemberek három különböző viselkedésformát határolnak el egymástól. Egyrészt beszélnek öngyilkossági gon- dolatokról: az ide sorolt tudattartalmak az élet ér- telmetlensége'vel kapcsolatos futó benyomásoktól egészen a rögződött önpusztítási vágyig terjednek.

Beszélnek azután öngyilkossági kísérletekről (az angolszász irodalomban a parasuicide kifejezés ho- nosodott meg): ide tartoznak a környezet, a roko- nok, a barátok befolyásolását célzó, segélykiáltás jellegű próbálkozások éppen úgy, mint a nagyon is

komoly, végzetesnek szánt, de valamilyen oknál fogva sikertelen önpusztítási esetek, E viselkedés- módok közös vonása, hogy nem szokásszerűen is- métlődő magatartásokról van szó. Ennek alapján különíthetjük el őket például a tartós és túlzott alkohol— vagy drogfogyasztástól, amit néha szintén egyfajta öngyilkosságnak tekintenek, Végül a har—

madik csoportba sorolják a kutatók a halálos kime- netelű öngyilkossági eseteket, s ebbe a kategóriába beleértik — a "hagyományos" önpusztítási formák mellett — az olyan közvetettebb viselkedésmódo—

kat is, mint amilyen például a szándékosan előidé- zett közlekedési szerencsétlenség.

Az öngyilkossági gondolatokkal kapcsolatos adatok többnyire kérdőíves felmérésekből származ- nak. Sajnos az egyes vizsgálatokban rendszerint más-más kérdésekkel próbálják megragadni az egyén beállítottságát, ráadásul kutatásról kutatásra