ÁGH ISTVÁN
Engem néz
Nem közönségesen, csak úgy ledobva, nekitámasztva, egymáson állva és vízszintesen, keresztben és haránt, enciánkék hordók, hullámpalák, a lom hegyesre zúzott Ikarusza, s legközépen olajtartály, a tank kuglivá metszett körtefán, s fölül a megriasztott deszka kutyaház vak tüdejéből fényt ugatva, napmérgezésben, mintha most is őrizné, ami el se műit, a múltat.
Ha az a nagy víz nem lenne közel, a tömegvonzás berozsdált dárdája leszúrná ezt a halmazt rendesen, de itt kimozdul minden, az egész feléje lejt, holtpontjánál tovább
lendülne s rám, ahogy fekszem hanyatt, csodálkozástól fáradtra szakadton, s velem is bármi megtörténhetik, nem én nézem a világos dió
jádegolyóit, engem néz a fa öreg derűvel, mint az öreget.
Csak ennyi volt
A levegővel együtt frissült lélek, szabad lélegzet zivatar után, kezet nyújtok a legalsó levélnek, megtörténik, amit a fa s az ember a kezdetektől annyira kíván,
s egyszeresük itt a keleti szivárvány, senki se látta, mikor és hogyan, magában való fizikai jelenség,
3
valószínűtlen, mégis az egyetlen valóságos csoda, és tudom, a helyreállt rend dicsőséges íve, még azt az apró vontatóhajót is fehér angyallá változtatja át,
s olyan könnyeden húzza föl a három vassal rakott uszályt, akárha
mennyei tollfosztóból fuvarozna, csak ennyi volt, rászürkül a világra a farkasvakság, széllel múlik a nap, s végigborzong a teremtményeken a végítélet előérzete.
Egyetlen hang
A szaggatott tücsökzene éjszaka lélegzete
kinti bodzabokoré benti alvó asszonyé bevilágító csillagé kifehéredő ágyaké ahogy az óra peng vele s a ráhangolt szív üteme együtt a hallgató kutya álmával ahogy a Duna
megáll s a túlparti füzes sötét csöndjétől légüres akár a világegyetem isteni lélegzete lenn teremtés előtti után
mintha e hang lenne csupán
