lyébe, de a hálóhelyükre is. Nemcsak áhítat, szendergés közben is megleshette őket.
S akinek külön alkuja lehetett, kellett volna hogy legyen a halállal is; valamikor egy későbbi, természetesebbnek tűnő alkonyat jöttén. Nem találomra fogózom Ady Endre szellemkezébe ezekben a szomorú órákban. A Steaua hajdani Horea úti re- dakciójából, a főszerkesztői szoba faláról néz rám jó negyedszázad távlatából a ma- gyar költő homlokba hulló tincsű arcmása. A román s az egyetemes költészet nagy- jainak s a mindenkivel farkasszemet néző József Attilánk arcképének társaságából.
Közöttük, tekintetüket állva, otthonosan mozog, kedvesen invitál, feketével kínál egy románul jóformán csak dadogó, kopott kabátú diákot, kezdő poétát, a valószí- nűtlenül fiatal s rendkívüli megjelenésű főszerkesztő. Az akkor már országosan is- mert költő. A magyar irodalmi élet eseményeit, újdonságait tudakolta, mint minden későbbi találkozásunkkor is. Szenvedélyes tájékozódó, irigylésre méltóan alapos tu- dású literátor volt. Nemcsak költőnek, de hivatásos irodalmi organizátornak is érez- hette magát. Érezte is. Ezért aztán — könnyeink közt is mosolyognunk kell — költői iskolaalapítás alapos gyanújával a háta mögött vált meg szép terveitől s a folyóirat- tól. Műveltségét, nyelvtudását is furcsállták egyesek akkoriban: franciául és németül olvas; pedig oroszul is olvasott, sőt beszélte is mind a három, szóban forgó nyelvet.
Magyarul is értett, olvasott, fordított is. Kevés hozzá hasonló ismerője, számontar- tója volt a magyar irodalomnak. Nagy vállalkozásának, a modern európai líra anto- lógiájának előszavában még szabadkozik is, amiért huszadik századi nagyjainkat' n'ém tudta teljes számban bemutatni. S emlékszem, mekkora kedvvel, mennyi sze- retettel buzgólkodott Lúdas Matyi-hk román szavakba öltöztetésén. Hogy mekkorát veszített személyében a román s egyben az európai irodalom, az még csak derenghet mindegyre elhomályosuló szemünk előtt. A mi veszteségünk nyilvánvaló: a magyar költészet igaz, nagy barátját temették maguk alá ugyanazok a falak, melyek a védő- szent törékenységű Veronica Porumbacura is omlottak azon az örökre fekete már- ciusi estén. Ezt kihevernünk kevés egy emberöltő. És mi, akik közelebbről ismertük, tiszteltük és szerettük, akik valaha éjszakába nyúlóan együtt róttuk ódon városunk öreg utcáit, vagy akik ültünk a sokkönyvű bukaresti lakásban, a vendég elé guggoló intarziás kisasztal mellett, és eszméktől, versektől inkább, mint a pecsétes öreg cuj- kától mámorosodtunk, s hallgattuk a most már vele együtt örök éjszakába öltözött Clara asszonynak a Déli-Kárpátokból előcsobogó Oltra emlékeztető román beszédjét
— mi, a barátok, a hiába várakozó, árván maradt könyvek gyámoltalan tekintetével nézünk magunk elé. Hullatjuk tisztító könnyeinket. Szűzanyánk, Paliasz Athéné is talpig gyászban. Siratja a várost, s minket, elhagyottakat. De az Olümposzon terítve már az asztal, s kézenfogva vezeti, ülteti maga mellé a legkülönbek közül való Ana- tol nevű, gyönyörű gyermekét.
KÁNYÁDI SÁNDOR
A. E. B A C O N S K Y
Apokrif Hamlet
[HAMLET APOCRIFUL1
Kegyetlen hajnali sugárverte, száraz erdő, ° esőtől sárgult, csupasz csontok, lókoponyák a halott levelek közt — és szorongó
kaméleonok menyegzője. Egy ígéretesnek 58
Ígérkező tavasz leltára
rozsdásait meg, nincsenek már a valamikori emberek, elhízott versek szenderegnek piszkos
bankjegyek közt a zsebben, és cipöpucolók
léptek az arkónok rendjébe. Ó, lenni vagy nem lenni itt egyformán szomorú, bárgyú és hiábavaló,
se akit megölnöd, se akit megölne.
Egy dák imája
[RUGÁCIUNEA UNUI DAC]
Uram, add meg nekem újra őseim halálvágyát, ne fogadjam el a lincselést, a rozsdát, a láncot — nyiss nagy tölgyfa kapukat nekem, teríts elém tizenkét hidat, lovak lobogtassák sörényem. Add vissza szemem rég elveszített jégkristályát, mérgezd meg a nyilaimat
s juttasd eszembe, hogy az utolsót
magamnak megőrizzem.
Ars antipoetica
Fűrészporral írni ócskavassal írni plexiüveg-darabkával konkrét tárgyakkal írni elektromos készülékek üres dobozaira használt magnószalagra fémképernyőre rögzített modulátor hangokat írni relief szerűen — fehéret írni fehéren fogyasztásra szánva széria- s évszámmal márkával jelölve tökéletes funkcionális
verseket írni, melyeket nem olvasnak de naponta fogyasztanak ábécédéefgéháijéká és így tovább és így tovább poémákat csőállványra szerelhető galvanizált lemezből U és O alakú poémákat írni miközben a kinetikus szerkezet rozsdamentes mássalhangzó-effektusokat adagol s megváltoztatja a ritmus irányát — pótalkatrészekkel írni elegáns műanyagtasakban mellékelt dokumentációs irodalommal írni nem írni reprodukálni a modern ipar reziduumait égető krematórium-oltár múzsáját a pneumatikus költővel utolsó táncát lejtő
experimen THÁLIÁT reprodukálni.
Alleluja
[ALELUIA]
Álomnak ura, nincs már mérge a vérnek — hullákat nyakaz a nyaktiló.
Egy NEM, talán egy NEM még mondható ebben az
üres templomban, ahol egy el nem hallgató magnószalag a prédikáció.
Al-március
[MARTIÉ FALSUL]
Fekete síkságon beteg magvak csiráznak, foszfor és nitrogén nő a sejtjeikben az ál déli szél hozta felhő halott csontok fehér porát szitálja szét: Uram, a teremtés fájdalmai
már nem nékünk valók! ál-madarak szunnyadnak a magasban — hazug koponya küld
rejtelmes üzenetet az ál- nap felé
Önarckép az időben
[AUTOPORTRET IN TIMP]
Erdőre hasonlítottam, szélmalomra, hallgatag, fekete, ismeretlen útszéli keresztekre — a moldvai dombok lovainak árnyékára
hasonlítottam — és a tenger homokjába temetett csodálatos istenekre. Mennyi telt el azóta?
Sok esőnek, sok viharnak kellett elzúgnia,
sok falnak, hadnak kellett eltűnnie, elégnie, szétszóródnia, sok birodalmat kellett az ördögnek elvinnie,
hogy végre önmagamra hasonlítsak.
